A Hamlet Shakespeare-nek, mind az írónak, mind a színésznek korszakhatárt jelentett. A dráma írása közben olyan felfedezésekre jutott, amelyek karrierjének új lendületet adtak. Már 1600 előtt is óriási tapasztalatokat gyűjtött a tragédiaírás terén. A Titus Andronicus, a III. Richárd, a Romeo és Júlia és a Julius Caesar írásakor föltérképezte a bosszúvágy, a beteges ambíció vonásait, az életveszélyesen felelőtlen uralkodás, az öldöklő ellenségeskedés és a politikai gyilkosság végzetes következményeit. A Hamletben az áttörést nem az új téma vagy a feszesebb, jobban formált történet jelenti, hanem a bensőségesebb hang, a belső lelki tájak ábrázolásának radikálisan új, kihagyásos technikája. Átgondolta, hogy másképpen is összerakhatja a tragédia elemeit, nevezetesen a tragikus cselekmény működéséhez szükséges ok-okozati viszonyok természetét és a tragikus karakter kisugárzásához nélkülözhetetlen pszichológiai összetevőket. Rájött, hogy mérhetetlenül megnövelheti a darab drámai hatását, százszorta szenvedélyesebb befogadói válaszokat kényszeríthet ki, ha kihagy a darab logikai vázából néhány kulcselemet, így hiányossá lesz az észszerű okfejtés, cselekvési motiváció és erkölcsi értelmezés a cselekmény kibontásában. Nem a megoldandó rejtély, hanem a döntések és cselekvések nyomán fellépő homály természete lett a döntő. A homályból hatalmas energia támad, ami az átadható, észszerű magyarázatok esetében nem működhetne igazán.
Shakespeare már régóta kényszeresen szkeptikus volt az emberi viselkedés természetének minden hivatalos pszichológiai és teológiai magyarázatával és megokolásával szemben. Darabjai azt sejtetik, meggyőződése volt, hogy a szerelemben az ember minden választása észszerűtlen és szinte tökéletesen irracionális. Ebből a meggyőződésből a Szentivánéji álomban komédia, a Romeo és Júliában tragédia lett. De a szerelem legalább tisztán körvonalazható mozgatóerő. A Hamletben arra jött rá, hogy a szokásos, megnyugtató érzelmi indítékok nélkül összehasonlíthatatlanul mélyebbre juthat el. Nemcsak a homály létrehozásán van a hangsúly, az önmagában csak zavaros, összefüggéstelen darabot eredményezne. Helyette Shakespeare egyfajta belső logikára kezdett építeni, olyan költői összetartó erőre, amit rettentő kemény munkával és zseniális tehetséggel már régóta alkalmazott a színdarabokban. Most végképp megszabadult a felesleges jelentések rendszerétől, és helyette belső struktúrát alakított ki: a kulcsszavak visszhangjátéka, az egészen finom képfejlesztés, a ragyogó csoportjelenetek mind ezt szolgálják, ahogy az összetett gondolatok kifejtése, a párhuzamos cselekményszálak összefonódása és a lelki kényszerképzetek árnyalt bemutatása is.
A Hamletben ez a koncepcionális áttörés technikai jellegű, vagyis a darab szerkesztésekor Shakespeare gyakorlati döntéseket hoz, hogy a herceg öngyilkosságra hajló melankóliájából és tettetett őrületéből mi mindent bontakoztathat ki. Módszere nem elsősorban esztétikai stratégia. A tisztázható indítékok ritkítása több mint belső szakmai kérdés vagy formai kísérlet: Hamnet[1] halála Shakespeare létértelmezésének gyökereit érintette, a kifejezhető és a kifejezhetetlen dolgok arányait, a rendeztlen, kaotikus és meghatározhatatlan törvények ismeretét és szeretetét a jól elrendezett, meghatározott és kiszámítható formációkkal szemben. A homályosság világérzékeléséből és belső lelki alkatából következett: a szkepticizmus, a fájdalom, a felbomló rituálék és az üres vigasztalások elutasítása kapcsán.
[…]
[1] Hamnet: Shakespeare kisfia, aki 1596-ban, tizenegy éves korában halt meg. Három évvel később írja meg Shakespeare a Hamletet.
Forrás: a budapesti Katona József Színház Othello előadásának elektronikus műsorfüzete az issuu.com oldalon: >>>
illetve az itteni szövegközlés forrása: Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán – Shakespeare módszere. HVG Kiadói Rt., Budapest, 2005. G. István László fordítása