Közzététel dátuma: Feb 04, 2019 9:58:51 PM
Kezdjem az ítélettel? Érvénye mindig viszonylagos. A rossz darabot azzal mentegetjük, hogy azért vannak erényei. A Pericles kivétel: vagy menthetetlen, vagy nem szorul mentségre. Olyan szégyentelenül bűnrossz, hogy az ember kénytelen gyanakodni, vajon nem épp ettől jó-e. Széteső, összecsapott, mesterkélt és banális; mégis megigézi az olvasót – ha valaki véletlenül elolvassa – a hipnózis teret-időt egymásba bontó, alattomosan ellenállhatatlan erejével. Ha beléhelyettesítjük magunkat, talán megnyitja előttünk a tudat furcsa homályú mélyeit... S ami a legfurcsább: hogy világosan körülhatárolhatjuk kulcsfontosságú helyét a shakespeare-i életműben, még ha nem is tudjuk, hogy Shakespeare írta-e.
A hely: üres hely, legendák gyűrűjében. Betöltője a hiány: viszonyítással és találgatással hitelesített pszeudoszöveg. Hogy került oda? Akárhogy is, a „regényes színmű” keletkezéstörténete kész rémregény. Amit Pericles címen olvashatunk, minden bizonnyal a legkriminálisabb kalózkiadói barbarizmus bűnjele. Zugárus dobta piacra Shakespeare nevével visszaélve 1609-ben, miután hamarjában összediktáltatott egy hozzávetőleges verziót valami ripaccsal, aki úgy-ahogy emlékezett az elmúlt évad nagy sikerű produkciójára. A darab a Globe-ban ment. A Királyi Társulat megbízottja szabályszerűen le is foglalta a megjelentetés jogát 1608 májusában, a bejegyzésből úgy tűnik, a színházi súgópéldány egyidejű felmutatása mellett. Mit nem adnánk ezért a szövegkönyvért! De sajnos, nyoma veszett. A jogtulajdonos – ki tudja, miért – nem vállalkozott a kiadására, sem a rossz kvartó felbukkanása után, sem más alkalommal az elkövetkező másfél évtizedben.
Amikor a hajdani színésztársak 1623-ban begyűjtötték a Shakespeare-hagyatékot, a Pericles-t nem vették fel a gyűjteménybe, s ennek is több oka lehet. Lehet, hogy nem sikerült előkeríteni a hiteles kéziratot (közben leégett és újjáépült a Globe Színház), de az sem lehetetlen, hogy a fólió összeállítói kételkedtek Shakespeare szerzőségében, vagy kénytelenségből meghajoltak a tekintélyes Ben Jonson lesújtó véleménye előtt. Az „avítt mese” száműzetett a Parnasszusról. A szerényebb igényű nagyközönség körében mindamellett változatlan népszerűségnek örvendett; a romlott szöveget öt további kvartókiadás terjesztette, s dokumentumok tanúsítják, hogy 1641-ig még jó néhányszor elő is adták a Globe-ban és az Udvar előtt. A tartós kedveltség pedig: gyanúsan shakespeare-i kvalitás. Vajon ennek elismeréseként kapott helyet a mű az 1664-es harmadik fólióban? Kérdés, mert ez az összkiadás hat olyan új szerzeményt is fölvett, melyeket utóbb apokrifnak ítélt a filológia. Annyi bizonyos, hogy a viszontagságos sorsú dráma fél évszázadra bekerült a kánonba, majd egy másik fél évszázadra megint kiesett belőle, míg végül a múlt századi szövegtudomány maradandóan visszahelyezte kétes jogaiba. Shakespeare-dráma tehát? A modern olvasó most már tanakodhat, hogy mi az igazság, és honnan tudható. Idézzünk szellemet? Aligha segítene. Shakespeare, amíg szólhatott volna, nyolc évig mélyen hallgatott róla Stratfordban, aztán mindörökre magával vitte a sírba a Pericles titkát.
Lássuk hát, mit tudunk előásni. Tudjuk, hogy a regényes színmű címszereplője álnevet visel; semmi köze az athéni politikushoz, lévén alexandriai stílusú legendahős, becsületes nevén a Tyrusi Apollonius. Kalandos története, melyet a hellénisztikus ókor indított útnak, kis-ázsiai pogány bölcsőjét (a görög regényformát) maga mögött hagyva latin krónikák lapjain keresztül-kasul bejárta az európai keresztény középkort. Lovagrománcnak átmaszkírozva helyet foglalt a Gesta Romanorum-ban, s onnan felkerekedve – hol népmesének, hol erkölcspéldázatnak öltözve – szabadon közlekedett Kolozsvártól Londonig. Forgatták, fordították összevissza. Angliában John Gower költötte hírét, Chaucer tudákos-literátus kortársa, a XIV. század végén. A jó történet túlélte a régimódi verses regét, újdonságként kapott rajta a csodaváró reneszánsz ízlés, érdemes volt belőle ismét regényt kerekíteni. 1576-ban meg is jelent a londoni ponyván az Apollonius-regény; Lawrence Twine írta át angol prózába, latinból fordított francia minta nyomán. Sikere lehetett, ha megérte harminc évvel később a másodkiadást. A lelőhely közelében járunk. Rövidesen forgalomba került ugyanis egy másik regényváltozat, de ennek hősét már Periclesnek hívták. A szerző, bizonyos George Wilkins színész és zugíró több helyről lopkodta össze az anyagát: leginkább Twine-tól, s mellesleg abból a dialógusból is, ami a shakespeare-inek mondott Pericles-ben található. Itt valahol, a két regénykiadás (1607 és 1608) között egy színdarab csontvázát takarja az elegyes kultúrhistóriai üledék.
A leletek arra vallanak, hogy a dráma halva született, majd holtából támadt új életre. A regényes Apollonius alighanem azzal kezdte drámai pályafutását, hogy gyászosan elvérzett a dramaturgizálás során. Többen is közreműködhettek vesztében, másod-, harmadrangú mesteremberek, George Wilkins, John Day s talán Thomas Heywood. Akárkik voltak, silány munkát végeztek. Mivel nem győzték dramaturgiával a hosszadalmas-tekervényes románcot, a legprimitívebb megoldáshoz folyamodtak: narrátort léptettek fel a színre, hogy meseszóval fűzze össze a cselekmény diribdarabjait. Ócska trükk az angol színjátszás őskorából; bár Shakespeare is alkalmazta annak idején az V. Henrik-ben, ő persze ironikusan és koncepciózusan, mint elidegenítő és megjelenítő hatáseszközt. Alkalmasint őt utánozták a maguk jámbor módján az újabb színiiparosok (megint szemet szúr köztük Day és Wilkins neve), amikor 1607 táján ismételten fel-feltűnt színműveikben az Elbeszélő, aki éppúgy lehetett a megszemélyesített Fáma, mint a forrásmű szerzője. Ez alkalommal az utóbbi: a régi angol poéta, John Gower, kopogós rigmusokkal és hókuszpókuszos némajátékkal kísérve. Csak épp poézis nélkül, rendszertelenül és fantáziátlanul. A kísérőszöveg, a némajáték, a cselekmény és a balett lépten-nyomon egymásba gabalyodott, egymást gáncsolta. A szerzők nem is jutottak messzire; valószínűleg vázlatban hagyták a megkezdett vállalkozást. Ám a vázlat – a kezdemény, az ötlet vagy akármi – szerencsés úton-módon Shakespeare kezébe került, s valami okból fölkeltette az érdeklődését. Ugyan mire kellhetett neki ez a nagy rakás szerencsétlenség?
Feltételezhető róla, hogy a dramaturgiai csődtömegben megszimatolta a színházi sikert. Nemcsak a pénzt, arra már nem volt akkora szüksége; azért nem hagyta volna cserben a tragédiáit, a készülő Coriolanus-t vagy a befejezetlen Athéni Timon-t. Valami egészen ritka esztétikai képződményt fedezett fel; az bűvölte meg: az aranyat érő „autentikus” szemét. Vannak korszakok, amikor a magas művészet kényszerűen elhajigálja értékeit, és a szemétdombból csinál magának Parnasszust. Ilyen a miénk is. S talán ilyesvalamit érezhetett meg Shakespeare: a változó korízlés stiláris és morális perverzióját, hogy az a jó, ami rossz, már amennyiben úgy rossz, ahogy jól veszi ki magát. Felismerte, hogy az Apollonius-torzóban – hogy, hogy nem – a helyükön vannak a közhelyek. Érezte, mondom, tudni nem tudhatta. Annyit tudott, hogy a tragédia hitele mindinkább kimerül, s az embertörténet, hős híján, kiszökni készül a drámából. Kimúlt a nagy jellem, megszűnt a reprezentatív akció. Azaz a cselekményt folytatná tovább is az elpusztíthatatlan fantázia, de azt már nem lehet élő embernek eljátszani. Elmesélni, eltáncolni: talán.
Talán nem ok nélkül szedegették elő a színházak a pár éve még mindörökre elfeledettnek hitt múlt századi mesejátékokat, egyik kezdetleges, könnyes-bolondos, régi melodrámát a másik után. Shakespeare erre is felfigyelt, s mindjárt gondolhatta, hogy ha a múlt így visszajár, az valaminek a kezdetét jelzi. Hol volt, hol nem volt: hátha a jövő üzenete rejlik a mesebeszédben... S most itt volt mesélőszerepben a költészet kísértete. Csábító, nagy ötlet. Az ásatag Gower kibújik a földből, és csikorgó kedélyű, síri hangon előad a kíváncsi utókornak egy biztató kicsengésű archaikus rémmesét, amely egyszersmind prófécia is egy eljövendő szép új világról. Gyönyörűséges, fals harmónia! A költő beleborzongott. Erre az altatódalra volt szüksége, hogy Timont majd nyugodalmasan elhantolhassa. Meghallotta a kísérőzenét a tragédián túlról, s ettől látni vélte a színpadképet is. Ember nincs a képben, azaz olyan parányi, hogy alig látszik, de vannak hatalmas elemek. Nem az ember cselekszik jót vagy rosszat, hanem benne és körülötte az elemi erők: a tűz, a föld, a levegő és a víz. Igen, a tenger, a hullámzó tér és idő: elválaszt és összeköt, elnyeli az élőt, visszaadja a holtat...
Látványosság kell? Hát legyen: minél teátrálisabb, annál filozofikusabb. A cselekmény legyen szemérmetlenül szimbolikus; nem hinni kell, hanem ámulni és meditálni. Wilkinsék jó helyen kereskedtek, de rosszul. Zagyvalékuk valószerű történetnek teljes katasztrófa. Ugyanaz jelbeszédnek: reveláció. Épp attól, hogy töredezett, félig artikulált, ősprimitív... Ahogy a süketnéma kézzel-lábbal kommunikál, ahogy az indián varázsló előtáncolja az öröklétből az ősök lelkét... De hogy? Nagyon kellett vigyázni, nehogy a megsejtésen felülkerekedjék a mesterség, s a technikát javítva tönkretegye a varázst. Shakespeare alig használhatta a rutinját, kénytelen volt ráhagyatkozni az intuícióira. Süketnémák beszédes pantomimja, rímes-táncos szellemidézés: ezt az elvarázsolt színházat nem ismerhette, mert most készült kitalálni.
Most, amikor már-már készen lett volna. Negyvenöt éves korában az ember már tudja, amit tud, és csinálja, ahogy tudja. Nem áll neki inaskodni, nem kezdi elölről. A Pericles olyan kivétel, amilyet ritkán engedhet meg magának az egészen kivételes tehetség: nagy művész fércműve. A kritika sokáig azt hitte róla, hogy pályakezdő inasmunka. Logikusan, mert jó író joggal szégyellhetné, hogy – ha egyáltalán belekapott a hozzá méltatlan témába – hogyhogy nem tudta jobban megszövegezni. Csak a zseninek nincs mit szégyellnie, aki úgy tud írni, mintha ő találná ki a betűt.
Na igen, utólag könnyű céllá szentesíteni az eszközt. De munka közben a mester lelkiismeretén igencsak ott nehezedhetett a szakmai kétely, hogy vajon zsenialitásból tűri-e meg az első két felvonásban a dilettancia nyomait, mert így jó... vagy tanácstalanságból, jobb híján... vagy csupán hanyagságból, mert más dolga is van. És nem tudom, hogy eshetett neki, aki eddig embereket mozgatott az élet küzdőterén, most panoptikumban viaszbábukat tologatni. A Lear király után megint szétszéledt családok sorsüldözött tagjait terelgetni össze, mint idestova húsz esztendeje a Tévedések vígjátéká-ban. Lehet, hogy élvezte; mindenesetre megtette. Művészetét megtagadva beletemetkezett valamibe, amiről csak később bizonyult be, hogy műfaj. A Shakespeare-dráma romjaiból így épült fel – a szétesettség egy ihletetten megállított és megragadott pillanatában – a regényes színmű.
Ami az ihlető szellemet illeti: legalább annyira parodisztikus, mint amennyire misztikus és utópisztikus. Szinte biztosra vehető, hogy Shakespeare maga biggyesztette a meseallegória hősére a Sidneytől vagy Plutarkhosztól elkölcsönzött árkádiai-történelmi nevet; mástól aligha tellett volna ekkora arcátlanság. Pyrocles-Pericles Tyrusban: Makó Jeruzsálemben; szoborarcon pörgebajusz. Az örök kamaszkedély játszik így a múlttal; s az öreg életfilozófusnak, ha már gyermetegségre adta a fejét, bölcsen gondja volt rá, hogy a mesejáték alapvető anakronizmusa ne maradjon észrevétlen. Hasonló humorral happeningesítette az irodalomtörténetet is: Cleon, Simonides – még jó, hogy a bordélyszolgát nem hívják Oedipusnak vagy Catullusnak... Ezzel szemben Marina: metaforikus sugallatú, megálmodott név; ezt a tengerszemű hajadont nem is hívhatnák másként. Valahogy így kellett ebbe beletanulni – kajánságot költészettel, banalitást meglepetéssel váltogatva. A felszínen: hagyni az epikus törmelékhalmazt, ahogy van, szervetlenül és szervezetlenül; a mélyben: hagyni az organikus ösztönöket, hadd fejlesszenek ki ősképeikből jelentésszövevényt. Anakronisztikus hasonlattal azt mondhatnám, hogy a masinéria olyasformán működik, mint a barlangvasút vagy a némafilm; tudatalatti utazást jelenthet annak, aki érzékeny az archetípusokra. Szól az olcsó zongorakíséret, megy a régi idők mozija, vetíti a Pericles-t a képzelet vásznára. Nézhetünk a múltba, nézhetünk a jövőbe, nézhetünk magunkba. Mit látunk?
Megpróbáltatást, megjutalmazást. A boldogtalan Pericles király és közvetlen hozzátartozói addig-addig tűrik a méltánytalan balsors hányattatásait, mígnem méltónak bizonyulnak a boldogulásra. Állítólag ez az élet rendje. Vagy a halálé? Nem tudom. Mint a méltatásokban olvasható, a regényes színművek felcsillantják a hazafelé tartó Shakespeare megújult reményét, hogy – valahol, valamikor – otthonra találhat a világban az önmagával kibékült emberiség. Valahol, valamikor, meglehet; de nem a tapasztalat világában, az bizonyos. Hiába olvasom végig a négy regényes színművet, sehol sem lelek bennük egy békés otthont, legalábbis az emberi értelem természetes lakókörén belül. Inkább valami képtelenül kifordított univerzumot látok, melynek csillogóan homorú tükörfelszínén megtörnek a reménysugarak, s az a pont, ahol összefutnak, bár a színpadon látszik, még sincs sehol, azaz kívül van az időben felfogható téren. Vagy visszafelé: ha ebből a pontból tekintem, maga az időtlen színpad a sehol-lét tere. Ezt mutatja a Pericles: egy hazátlan király egy teljes színpadnyi hontalanság közepén. S a mutatvány akár erkölcsileg is értelmezhető, éspedig úgy, hogy az erénynek nem otthona a világ, még ha alkalmilag helyet talál is benne; hol szentélyben, hol bordélyban: mindig a végletek közt, imbolygó számkivettetésben.
Pericles jó ember, mindig jót tesz, és mindig rosszul jár. Mint a burleszkfilmek sztereotip kisemberének, mindig épp szaladnia kell valahonnan. Király létére így bolyong világgá riasztva, mert riasztóan rossz hely a világ. Vagy még inkább: megbízhatatlan; ami jó benne, éppúgy lehetne rossz is, s ami rossz, az jó. Minden kikötőben meglepheti az utast az emberevő óriás, a bérgyilkos vagy a vasorrú bába, de ugyanitt rábukkanhat nem várt szerencséjére vagy halottnak vélt szeretteire is... minden hajóút potenciális hullámsír vagy újjászületés... minden mosoly förtelmes szándékot takarhat, ahogy a gorombaság is leplezhet jóindulatot. Van, aki színlel; van, aki elváltozik; van, aki megmarad mindig ugyanolyannak. Semmiből se lehet kiindulni, s hogy ebből happy end következik, csak boldogít, de nem tisztáz semmit. Miért kell a tiszta lelkeknek a világ szennyes levében forogni, ha ettől se lesznek se tisztábbak, se piszkosabbak? Csak. Zuborog a Földközi-tenger, mint egyetlen óriási mosógép, s viharaival addig sulykolja, szapulja a jókat és a rosszakat vegyesen, míg ki nem tisztul, ami a tragédia üledékeként visszamaradt: az általános embersors személytelen szennye. Pericles ezt nem tudhatja, tehát nem is jön rá soha; kilósruha a sorsmosodában, mint a többi. Címszereplő, de nem főhős, vezeklő, bár nem bűnös: kicsoda Pericles?
Álomalak. Alanya és tárgya egy szimbolikus mélyanalízisnek. Viszontagságai homályosan sejtetik, hogy mi mindenről álmodhat tudat alatti társas magányában egy családos ember, egy nyugtalan lelkiismeretű lányos apa és nagyapa, egy kamaszfantáziával megterhelt középkorú költő – például Shakespeare. Álmában Pericles egyszerre romantikus kérő és melodrámai apósjelölt, hajós és hajótörött, kenyéradó és földönfutó; egy személyben a néző és a látványosság: önnön rémdrámájától megbabonázott torzonborz panoptikumfigura, akit mesével-látomással kell visszabűvölni a szerepeibe. Az övé minden férfiszerep, és minden szerepében ugyanazt éli át: a felelősséget és a tehetetlenséget. Folyton családot alapítana és sosincs családja, megviseli a gond, hogy képtelen a gondviselésre. Nem tudja a nőt sem elnyerni, sem megtartani, sem megvédeni. Pedig a nő ott van, karnyújtásnyira tőle; asszonynak is, lánynak is kívánatos és kínálkozó, s mégis érinthetetlen, elérhetetlen... És így tovább: ki-ki eljátszhat szexuális vágyképeivel és rémképeivel, rakosgathatja egymásra a családi fotókat és a pornóképeslapokat.
Természetellenes társítás? A regényes színmű álomforgatagában összemosódik a természetes és a tilalmas. Pericles csak arra vágyik, ami a legtermészetesebb: megnősülni, megtelepedni, boldogan élni; ám úgy tűnik, ez az, amit a legkevésbé tűrhet az elemek és a lelkek természete. Az apatermészetben vérfertőzés lappang, az anyatermészetben orgyilkosság; a zárt ajtó mögött megrontás fenyeget, a nyílt vízen romlás. Hogy valóra válik-e a fenyegetés, talán csak az idő mutatja meg, vagy még az sem. A történet közepén tizennégy évnyi időhiátus tátong, a sors örvénykrátere, amelyben ígéretes formát ölt ugyan egy új emberélet, de mit sem változik körülötte az emberi természet. Milyenek vagyunk hát? Van, aki ágyába viszi a lányát; van, aki bordélyházból házasodik; van, akit a felesége csábít a bűnbe; van, akit megvált az özvegységtől egy koporsóban és templomban tartósított feleség... van szentéletű orvos, van korán elhalálozó királyi jó atya, van hű sáfár és bölcs tanácsadó... vannak derék halászok, pénzsóvár kalózok, elfuserált merénylők és megtért kerítők: nővel vagy nő nélkül, ezek mind mi vagyunk, férfiak! És a nők? Hetérák, papnők, menyasszonyok, mostohák. Hordják magukban a szex talányát, melynek megértése és meg nem értése egyaránt halálos, az örök természettitkot, amit nem lehet sem kimondani, sem elhallgatni.
És eljátszatni? Még jelképesen is életveszélyes. A darab egyetlen valóban drámai (sötéten naturalisztikus humorú és lidércesen allegorikus kisugárzású) jelenetében a szűz Marina az érzékek örömtanyáján tesz bizonyságot arról, hogy mit ér és mire képes a velünk született erény. Szülők és nevelők álmaiból ismerős ez a rémséges életiskola; értelmezhetjük, ahogy tudjuk. Jó lenne hinnünk, hogy a természetes ártatlanság bármikor lefegyverezheti a környezetünkben (sőt: természetünkben) rejlő romlottságot. De örülhetünk az alkalom adta véletlen szerencsének is: hogy a szép kislány kiszolgáltatott helyzetét csak a megtévedt vőlegény teszi próbára, s nem a tévelygő apa használja ki, mint majd Pirandellónál. Vagy Pinternél. Hát igen. A család abszurd drámája (hogy a nő szemében a csábító, a férj, a fiú és az apa egy és ugyanaz lehet – csakúgy, mint férfiszemmel nézve a lány, az anya, a szajha és a feleség) nem újkeletű; és az sem, hogy akik épp előadják, örök szerepeikhez keresik az alkalmi szerzőt.
Shakespeare mágiával tartja távol szereplőitől a tragédiát; s nem tudhatni, hogy a varázs megmenti-e vagy megsemmisíti azt, amit véd. Marina megközelíthetetlen, de talán csak azért, mert nem él. Az élet bordélyszínpadán csak a teste van jelen – vagy csak a lelke; valamelyiket ott kellett hagynia azoknál, akik a sírját megásták. Vajon melyiket? Nem mindegy? Előttünk van, és még sincs velünk, beköltözött az elemek közé, egy megfoghatatlan tündérszerepbe. Nemléte mozgalmas és hűvös, mint a tenger; elmerít, kiolt minden szenvedélyt. Ez a tanulság: ha túléljük az életet, elcsitul a sorsvihar, s amit elveszítettünk vitálisan, visszakaphatjuk rituálisan.
Különös, túlvilági erkölcspéldázat, hideglelősen szívmelengető. Jó, hogy a mese végén rendeződnek a viszonyok, és szép, ahogy felsorakozik egymás mellett a két nemzedék, szertartásosan, mint egy szoborcsoport. Bár itt maradhatnának a helyükön, díszítménynek a szüzesség ephesusi templomában! De hát házaspárok, otthont kell teremteniük maguknak. Marinának Tyrusban, ahol sose járt, Periclesnek Pentapolisban, ami nem a hazája. Így kezdődik majd az életen túli házasélet, messzi idegenben. Közben előlép a halott Gower, és eleven szavakkal ecseteli, hogyan emésztette el az égi tűz a leányával vétkező apát, s hogyan égett benn egy másik bűnös család – apa, lány és anya – a rájuk gyújtott házban. Tudjuk, hogy megérdemelték, a büntetéstől mégis megperzselődik a képzelet, mint ahogy megborzong a jutalomtól is. Ha ez a költői igazságszolgáltatás, szeretnénk felébredni belőle.
A Pericles igaz történetnek merő abszurdum, de álomnak is zavaros, rossz álom. Rossz darab? Ki tudja. Ben Jonson kiebrudalta az irodalomból mint „avítt mesét”, Shakespeare sikerrel vitte színre mint regényes látványosságot. A modern olvasó mindezek után fenntarthatja kétségeit. És a színház, a legújabb stílusú avantgárd színház? Ha igazán hinne magában, talán csodát tehetne: meggyőzhetne róla egy fiatalos képzeletű közönséget, hogy a Pericles (delejesen omlatag idomaival) a formabontás remeke.