Közzététel dátuma: Feb 04, 2019 10:12:4 PM
Volt egyszer egy öreg király, aki mindent megtapasztalt, mindent elért és mindent megkapott, amit csak egy hosszú élet adhat... Próbáljuk meg valahogy befejezni a mesét! Vagy kíséreljük meg a lehetetlent: elkezdeni a tragédiát. Mit várhat sorsától a hős, ha elmúlt nyolcvanéves; mit kereshet még, túl az emberi kor végső határán? Természetesen a halált. De természetes-e valaha is az ember halála?
Ez a nagy kérdés minden Shakespeare-tragédiában, s a Lear király – mivel a kérdésre egy teljes világmindenség visszhangzik benne – mintha mindet magába foglalná; talán a legnagyobb. A tragikum lényege itt maga a halandóság; hogy milyen egykönnyen meghalhatunk, s mégis milyen nehéz az élettől megválnunk. Mindannyiunk tragédiája ez: hogy kallódnunk kell innen és túl között. Az öregé, hogy kihull a világból, mely benövi a helyét; a fiatalé, hogy széthull körülötte a világ, mire belenőne.
Ez a tragédia a világ végén kezdődik. Azzal a kérdéssel, hogy minden-e vagy semmi az a valami, amit az idő az emberben felhalmozott, s amiből a környezetét összehordja. Vagyis: hogy mi a valóság. Mit lehet erre felelni? A felelet nem lehet más, mint a belül és a kívül határán „maga a lény”, az ember. Valaki világra jön, „az általános fájdalom” színpadán; a tragikus „valami” a színjátékban valóra válik, emberré lesz – hogy meghalhasson. Nem értjük? Pedig megéljük, még ha értelmét nem is láthatjuk át. Erről szól a Lear király. Arról, hogy egyetemlegesen (mintegy a halálból nézve) mit ér a világban az ember és az embernek a világ.
Ekkora általánosságot nemigen tesz meg témájának épeszű drámaíró, ha a személyes szükség rá nem kényszeríti. Shakespeare-nek az 1605-ös újesztendőben, úgy képzelem, szüksége lehetett rá, hogy általánosítsa a tragikus tapasztalatot. Épp hogy kiheverte az Othelló-t, a magánerkölcs családi drámáját, amelyben egyetlen emberi kapcsolatot terhelt meg kibírhatatlan feszültséggel. Még egy ilyen áramütéstől megbénul az értelem. A szív görcsét oldani kellett, ismét kitágítani a tragikum körét. Mondhatnánk, újabb hálózatot kiépíteni, hogy meg ne szakadjon az áramkör, azaz folytatható legyen a gondolatmenet, most már a kiterjedt családban megnyilvánuló közerkölcs tragédiájával.
Már amennyiben egyáltalán folytatni kívánta a gondolkodó. Mert életében először megvolt rá az anyagi fedezete, hogy abbahagyja. Shakespeare jelentős tőkebefektetésre készült, s rövidesen meg is szerezte azt a stratfordi adóbérletet, melynek jövedelme egymagában is biztosíthatta az úri megélhetést. Rég eltervezte ezt; a fényes visszatérést, az előkelő visszavonulást. De máris megtenni, ereje teljében? Vagy az Othelló-ban már kiadta magából a középkorú lélek minden lehető fiatalságát? Negyvenen túl az ember nem tudja, hogy előre tekintsen-e vagy hátra. Shakespeare bizonyára belefáradt a robotba, vonzotta a független nyugalom, a szerető családi kör, a békés semmittevés gondolata. Felnőtt lányai voltak. S most rámosolygott az ígéretes jövő, hogy gondtalanul megöregedhet mellettük. Ettől nyilván megriadt, mert még nem érezte magát öregembernek. Analógiákat keresett. A patriarkális hagyomány az öregeket mágikus tisztelettel övezi. Bár némely primitív kultúrában a gyermekek kultikusan felfalják az apákat. A praktikusabb modern nemzedék inkább a bolondházba dugja őket, ha útban vannak; épp ekkoriban volt rá egy nevezetes eset. Tehát? A költő képzeletét elborzasztotta a hanyatló kor apokaliptikus látomása. És ugyanakkor felajzotta valami megnevezhetetlen mitologikus kaland sejtelme, az utolsó stációé, ahol a tétlenségben, a magatehetetlenségben rejlik a titokzatos nagy tett lehetősége. Színész volt; megigézte az új életszerep.
S nem lett volna színházi ember, ha a kész repertoárban nem talál hozzá alkalmas darabot. Játszottak Londonban a kilencvenes évek elején egy krónikás históriát, melyben a hányt-vetett sorsú öreg Leir királyról és három lányáról regélt érzelmesen valamelyik régi szerző, gyaníthatólag George Peele. Felújítása még 1594-ben is ment a Rose deszkáin, utána jó ideig a tipográfus raktárában porosodott a szövegkönyv. Sajtó alá csak 1605-ben került, alighanem azért, hogy kiadója némi hasznot húzzon a hasonló témájú Shakespeare-tragédia színpadi sikeréből. Nehéz hát eldönteni, hogy mennyiben tekintendő forrásműnek. Nem lehetetlen, hogy Shakespeare hozzájutott az elfekvő kézirathoz, de az is lehet, hogy csak a valamikori előadásra emlékezett. Emlékeit egyébként felfrissíthette a történelemkönyvekből is.
Miután a középkori angol történetírás atyamestere, Geoffrey of Monmouth a XII. században latin tudományba foglalta a kelta folklórt, utódai Európa-szerte kézről kézre adták a Lear-mondát, mely eredeti lelőhelyéről, a Historia Regum Britanniae-ből kikölcsönözve legenda- és példagyűjtemények egész sorát gazdagította a Gesta Romanorum-tól az Elöljárók tüköré-ig. A témának legalább ötven-hatvanféle feldolgozása maradt fenn; nem tudhatjuk, hogy Shakespeare hány helyen nézett utána. Spenser Tündérkirálynő-jének idevonatkozó költői epizódját biztosan ismerte, és a szokásos alapossággal tanulmányozta Raphael Holinshed Króniká-ját.
Ahogy a királydrámákban megszokta, most is szabadon kezelte, keverte, sűrítette, dúsította a históriás anyagot. Gondolatokat vett át Montaigne-től, démonokat egy jelentéktelen egyházi szerzőtől. És átszerkesztette a koncepciót, átértelmezte a tanulságot. A Leir király melodrámája szerencsésen végződik: az agg fölség megbékül kitagadott lányával, a gall seregek visszasegítik a hatalomba, a gonosz Gonorill és Ragan megbűnhődik, győz az igazság. Shakespeare is itt fejezte be a drámát, de nem diadallal, hanem katasztrófával. Továbblapozott a krónikában, s az évekkel későbbi fejleményeket – hogy az apja halála után trónra kerülő Cordellát lázadó rokonai foglyul ejtik és öngyilkosságba hajszolják – kellő átalakítással belefoglalta a zárójelenet utolsó perceibe.
Más idődimenzióban gondolkodott, mint a krónikások, ezért általában kerülte a kronológiai betájolást. A történetet a Kr. e. VII. század kelta őskorából nagyvonalúan átemelte a tragédia kortalan jelen idejébe. A királyság és az emberség tragikus mítoszmeséjét formálta, forrásaitól merészen eltérve, filozofikus képzeletének költői motívumaiból. Az őrület, a vihar, a bolyongás, a bölcs Bolond, az álruhás száműzött, az eszelős koldusnak álcázott törvényes örökös: mind-mind shakespeare-i ráadás. Mire kellett akkor az egyszerű mese? Arra, hogy a költő még egyszer felmutassa benne, most már egyetemes érvénnyel, a közüggyé tett magánélet tárgyát: a királyban az embert, az emberben a királyt.
S hogy az eredendő kétértelműség egyszeriben megérthető és többszörösen egybevethető legyen, megkettőzte a képet; a nagy példázatba beiktatott egy kiegészítő ellenpéldát, a főcselekménynek alárendelt egy mellékcselekményt. Sir Philip Sidney pásztorregényében, az Arcadiá-ban olvashatott a világtalan paphlagoniai fejedelemről és két fiáról. A fejedelmet lefokozta közgróffá, elnevezte Glosternek, és közönséges embersorsát összekötötte Lear királyi végzetével. A két családból egy családot csinált, hogy egymást erősítve és emésztve együtt adják ki a tragédia témáját, szereplőtársulatát és színterét: az emberiség nagy családját.
Ebben a testületben a természetes családfő az Atyaisten, illetve ennek nevében (vagy híján) az istenkirály, a patriarcha, az imádat trónjára emelt vénember. Ilyen emelkedettségben mutatja be Leart az első jelenet. Szava parancs, ítélete végzet. Profán jelenkorunkra talán a kelleténél kevésbé hat az élő ikon varázsereje; de higgyük el (legalább néhány percig), hogy a látszat: valóság. Lear maga a megtestesült konszolidáció, mely olyan régóta áll vitán felül, hogy rég túltette magát minden rosszon, s ez úgy tűnik, mindenkinek jó. A király egyenlő javadalmazásban részesíti különbözőnek megismert s még ismeretlen vejeit, a gróf egyformán szereti fattyúsarját és törvényes fiát. A múlt bűneit ki-ki megbocsáthatja, magának éppúgy, mint bárki másnak. A világban nincs bűn, mert az öregek így határoztak. A fiatalok tehát engedelmesen és hálásan átvehetik a nekik adományozott tökéletes világot.
Ugye milyen hamis a harmónia? Hiszen ott zsolozsmáznak benne a konszolidáció neveltjei, az ifjú akarnokok, ugrásra készen, prédára lesve. És ki tesz róla, hogy hallhatóvá váljék az elhallgatott disszonancia? Lear. Gyors egymásutánban elkövet három bűnnél is súlyosabb hibát, s ezzel mindörökre véget vet a fals összhangnak. Először is feldarabolja az országot, ami a nemzeti egységet megszemélyesítő központi hatalom politikai öngyilkosságát jelenti. Aztán versengő szeretetnyilatkozatra szólítja fel lányait, és kitagadja a legkisebbet, mert hízelgésben alulmarad, bár ő az egyetlen, aki tettel bizonyítaná szeretetét. Végül jószándékúan bíráló igazmondása miatt száműzi a hűséges Kentet, s az önzetlen szerelmet ridegen semmibe véve ellenségévé teszi új rokonát, a francia királyt. Mintha szántszándékkal elidegenítené magától az értéket, és készakarva kiszolgáltatná magát a hitványságnak.
Hogy lehet ilyen öntelten korlátolt, ilyen esztelenül indulatos? A Shakespeare-magyarázók nem győznek helyette mentegetőzni, hogy ez a forrásmese primitív szemléletéből következik, ezen nem lehet segíteni. Pedig nem mese, hanem abszurdum, amit Lear művel. (S amire nagyon is hajlamos a korlátlan hatalom, különösen, ha a szenilitás gyakorolja!) Csak a hódolatot hajlandó meghallgatni, mint a féltőn szerető, haragos Úristen; csak jót szabad mondani róla, mintha már meghalt volna. Ezzel szemben: él, és nem isten. Oly nyilvánvalóan gyarló ember, hogy szakrális hatalma, amivel visszaél, csak még inkább leleplezi tehetetlenségét, mivel képtelen másra használni, mint kártevésre. A király megöregedett, valóságérzéke meggyöngült, téves képzetei vannak magáról és a világról, trónon léte ön- és közveszélyes.
Ha ez a helyzet, itt az ideje, hogy tapintatosan lesegítsék a trónról, és gyöngéden gondnokság alá helyezzék. A józan ész azt súgja, hogy hívei helyesebben tennék, ha ráhagynák a bolondériáit, mert akkor talán eltűrné, hogy szeressék és gondoskodjanak róla. Mibe kerülne Cordeliának megtenni azt a formális gesztust? Sokba. A becsületét és a szeretetét tagadná meg, ha megtenné. Könnyű a becsteleneknek, akik a hatalmat szeretik, az embert nem; azok megtalálják a visszás alkalomhoz illő üres szavakat. A becsületes emberszeretet azonban csak a súlyos „semmit” mondhatja ilyenkor, mert a hatalom nem szerethető, legföljebb jogilag; azaz a hatalmi pozícióból feltett kérdésre nem adható emberi válasz.
Cordelia hallgat, s ezzel nemet mond arra a rimánkodó kérésre is, mely érzékeny füllel kihallható az agresszív követelőzésből. A hatalmaskodó kényúr, mint elkényeztetett öreg gyerek, valósággal reszket érte, hogy szeressék; s nemcsak önhittségében, de reményeiben is csalatkozik, amikor megmakacsolja magát a jó kislány, és megvonja tőle a „szelíd dajkálatot”. Hogyhogy Cordelia meg nem szánja az apját; hogy bírja sorsára hagyni? Úgy, hogy szereti, imádja, isteníti; nem hajlandó elhinni, hogy már nem az, aki volt, a hatalmas felnőtt, az élet ura. Ezért tiltakozik a nekrológba illő frázisok ellen. Hogy mit érez, talán fel se fogja: ilyen helyzetben – amikor a szavak és a tettek külszíne alatt tettenérhetetlen az elhallgatott jelentés, mert még az sem biztos, hogy az ellentétét jelentik annak, amit hagyományos értelmezés szerint jelezni látszanak – senki sem tudhatja, hogy pontosan mi is történik. Cordelia a szíve sugallatát követi, s azért fordul szembe a királlyal, mert ösztönszerűleg csakis így állhat mellé. Azzal, hogy provokálja, csatára edzi, felszítja és mozgósítja benne a nagy vállalkozásra gyűjtött életerőt. S milyen igaza van: a királyi hajthatatlanság, éppúgy, mint a roskatag vénség, csak falazat, amely mögött az ember készül valamire.
Ismétlem: maga sem tudja, hogy milyen kitörésre. A cél kívül esik a tudat határain, csupán a nagy lélek határtalansága terjedhet odáig. Lear megsejti, hogy túlélte magát, s így nincs más hátra, mint hogy most még – jó előre – a halálát is túlélje. A túlélés: misztikus kaland, de nem nélkülözheti a realitást; az is hozzátartozik, hogy a kíváncsi aggastyánt tanulnivalókkal várja a való élet, mely ott kezdődik, ahol eddigi látszatléte véget ér. Fantasztikus pedagógiai kísérletbe kezd tehát: megrendezi a temetését, elmondatja a gyászbeszédeket, végrendelkezik az életét jelentő hatalomról – és életben marad mint szemlélő. A saját szemével akarja látni az utókorát, sőt királyi jelenlétével részt kíván venni benne. Hogy megtapasztalja, vajon lehet-e valaki hatalom nélkül is király, azaz elegendő méltóságot ad-e az embernek az egyéniségében felhalmozott életérték. Hamleti dilemma ez. Bizony, ha megerőltetjük a képzeletünket, a megtévesztően fehér szakáll sem rejtheti el előlünk az elszánt férfiarcot; ráismerhetünk az újkor lélekben örökifjú hősére, akinek kevés az a minden, amit az élettől kapott, mert még többre vágyik, a lehetetlenre: túllépni az emberi kor végső határán.
De hisz azon túl semmi sincs! Tévedés. Ott van a semmi, ami mindjárt valami lesz (ki tudja, talán minden), amint élményévé és életterévé teszi az ember. Ez a tragédia túlvilága, mely itt a földön ismerteti meg az embert a kárhozattal és a megváltással. Ide, az egyetemes létbizonytalanságba merészkedik ki a hős, miután maga mögött hagyott minden menedéket. Nekivág, mint egy tragikus Akárki, mint maga az élő meghatározhatatlanság: létezik is meg nem is, király is, meg nem is király. Ilyen nincs! Dehogy nincs, az élet gyakorlatában csak ilyen van. Mindnyájan vagyunk is valakik-valamik, meg nem is; lételemünk a viszonylagosság. A magából kikelt Lear király az általános relativitás közegébe ugrik fejest, ennek a (természetes? emberi?) létformának teszi ki egyénisége konok abszolútumát.
Mindenesetre: a szenvedés próbájának. Megkezdődik a szenvedéstörténet, az Ember Apjának passiója. A szentleckét leginkább úgy szokás értelmezni, hogy nyomorúságon át vezet az út a megigazuláshoz. Így igaz, ám a tragédia pathosz-a sokkalta kínosabb és mélységesebb, semhogy beleférne az erkölcsi tantételbe. Azon kezdve, hogy nem tudhatni, minek tekintsük voltaképp a szenvedést. Lehet büntetés, lehet iskolázás, gyógymód, jutalom, s lehet egyszerűen az emberélet lényege, ontológiai evidencia... Ami Leart illeti, benyomásunk fájdalmasan kettős: egyrészt az, hogy méltán szenved, amikor megkapja, amire rászolgált; másrészt, hogy égbekiáltó méltánytalanság történik vele.
A jóérzésű kritika szigorúan elmarasztalja a szívtelen Gonerilt és Regant. Meg is érdemlik. De elgondolkodik-e azon a kritikus, hogy ő vajon meddig bírná ki a társbérletet a szilaj vadászkirállyal és a száz lármás lovaggal? Még ha egy országra szól is az eltartási szerződés. Nincs az az ellenszolgáltatás, ami elfogadhatóvá tehetné a vénkor rigolyáit; ha racionálisan mérlegelünk. Lear király jelenléte alkalmatlan, társasága terhes és haszontalan. Tapasztalatai nem épületesek, hiszen maga is oktalanul viselkedik; magas kora nem parancsol tiszteletet, mivel csak azt tanúsítja, hogy a hosszú használatban megrongálódik az ember; elesettségét nem lehet szeretni, mert hiányzik belőle a szeretetre méltó kedvesség.
Ez van: van egy szeszélyes, goromba vénember. És nincs kegyelet. Ha volna, nem gondolkodnánk, hanem éreznénk: hogy az öreg király tabu. Az élő Istennel nem lehet közölni, hogy fölösleges, sem egy embernek tudtára adni, hogy hiába él, nincs rá szükség. De hát mi szükség a renitens öregekre? Semmi; ha nem hiszünk a hosszú élet és a közeli halál kegyelemosztó, mágikus értékében. Ilyen babonasággal nemigen tud mit kezdeni a racionalista; próbáljuk hát a helyére tenni a szociális problémát. Menhelyre, nyugállományba? Csakhogy hol a helye egy nyugalmazott királynak, ha méltóságát megtartva otthont és szeretetet igényel? Sehol. Nincs külön királyi szeretetotthon; a nyugdíjas állapot, mint a börtön, mint a halál, letörli a név mellől a foglalkozást, nem ismer megkülönböztetést. (Legföljebb elkülönítést azok számára, akik okosabban gazdálkodtak a pénzükkel, s így be tudják fizetni magukat egy luxusrezervátumba, ahol ugyan mindenük megvan, de a családból, az életből akkor is ki vannak rekesztve.) Ebbe bele kell nyugodni. Az öregkor, ha jellembeli fogyatékosságnak minősül, szabadságvesztéssel büntetendő. A nyughatatlan, kezelhetetlen Lear királyt pedig – mivel továbbra is ragaszkodik ahhoz a fixa ideához, hogy szuverén módon létezik, mint minden öntörvényű egyéniség – meg kell semmisíteni.
A kezdeti bántalmak, az elvi végkövetkeztetéshez képest viszonylag enyhék és ésszerűen indokoltak. A lányok „sötéten néznek” apjukra, azaz keresztülnéznek rajta, negligálják, éreztetik vele, hogy a markukban van, egyébként nem létezik. Mindennapi dolgok ezek; királyi érzékenység kell hozzá, hogy a családi perpatvarból világraszóló botrány legyen. Lear bömböl, mert rettenetesen fáj, amikor letépik róla a királyságot, és ezzel emberré szégyenítik. Sajnáljuk? Nem! Ha van bennünk kegyelet, eltakarjuk az arcunkat, hogy ne kelljen látnunk az embert – apánkat, majdani magunkat – egy szál koronában.
Goneril és Regan nem ilyen szégyenlős. Szemérmetlenül alkusznak még a koronára is, leszorítják az árfolyamát száz lovagról ötvenre, huszonötre, tízre, ötre, egyre, semmire... A piacon nincs mese: aki már nem tud mit adni, az mit sem ér; annak ne legyenek allűrjei, örüljön, ha valahol meghúzhatja magát. Csakugyan, minek a lovagok? Mit mondhat erre a kritikus, mint Lear érdekképviselője? Hogy ez a királyi létminimum, ennyi kijár egy uralkodásban töltött élet után? Mennyi? A lányok logikája lefegyverző. A nincstelennek nincsenek jogai. Követelései elévülnek, átkai hatástalanok, dörgedelmei és sirámai egyaránt hasztalanok. Fel is út, le is út. Az öregembert, ha sokat okvetetlenkedik, kiebrudaljuk az életünkből, becsukjuk az orra előtt a kaput.
Lear sorsa: embersors; abszurd kivételességében maga a törvényen kívül helyezett szabály. Hamis vigasz, hogy a királyt a túlságosan nagy lélek juttatja koldusbotra, hiszen a középszerű Gloster is odakerül, becsületes fiával együtt, akit jóhiszeműen világgá kergetett. Vagyis vigyázzunk: a tragikus meghasonlást nem szabad összetévesztenünk sem a társadalmi, sem a nemzedéki ellentéttel. Az olyan világban, amely nem ismeri a kegyeletet, ahol a nagyszerű és a középszerű öreg kiszorul a „fenyérre”, a fiatal is számkivetetten bujdosik ugyanott, ugyanattól a kegyetlenségtől űzetve. Tágas hely a kívüllét pusztasága, többen is elférnek rajta. Itt van a meztelenség álruhájában a hamisan megvádolt Edgar... itt van a keserű Bolond, aki gúnyt űz a gazok törvényéből azzal, hogy jól ismeri, s mégis jó emberként marad a gazdája mellett... itt a derék Kent, aki gróf létére embernek adja ki magát, csak hogy szolgálhasson... és van még néhány kósza „bérlő” és „nemes”. A várkastélyból nézve ez mind söpredék, kivetnivaló. A fölség, az ártatlanság, a hiszékenység, az ironikus bölcsesség és a feltétlen hűség: az önérdek világában mind fölösleges, előbb-utóbb mind ott találja magát hatályon és társadalmon kívül, a „fenyér” szemétdombján.
És mi van a hatalmon, a várfalon belül? Vélhetnénk, a ráció. A praktikus józan ész, az ügyes reálpolitika, az egészséges önzés okos és fegyelmezett érdekszövetsége. Hát nem. Csak Edmund és Goneril, Regan és Cornwall: csak az elszabadult vad és vak ösztönök zűrzavara. A kegyeleten győzött a hideg ész, az észen pedig erőt vesz a szadizmus és a kéjvágy, a féltékenység és az öngyilkos kétségbeesés. Edmund, az ellenállhatatlan machiavellista, a mások hitének cinikus kihasználója azt hiszi, hogy öccsén és apján keresztüllépve elsompolyoghat a trónig a tüzelő koronás szukák közt, holott magában hordja szolgavégzetét: a lovagias Edgar, amint alvilági felfedezőútjának végeztével koldusgöncét páncélra cseréli, majd leüti, mint a kutyát. A kastélyban ebek harmincadjára került a tisztesség, azaz kutya világ van. Vonít a megvakított Gloster; mert vonítani kell a fizikai fájdalomtól, hogy milyen ócska krimivé lesz az élet, ha kivész belőle az ember.
Kívül és belül egyszerre szabadul el a pokol; választhatunk, hogy hol rosszabb. Akkor már jobb odakint, az örök elemek viharában. Ez a vihar Shakespeare legnagyobb szabású színpadi metaforája. Értjük: a király fel van háborodva, tehát dühöng az égiháború, ez csak természetes. Azaz dehogyis értjük, hiszen a természeti csapásnak nincs semmi értelme. Mit mond az égzengés? Semmit, mert nincs az emberrel beszélő viszonyban. Lear mégis szót ért vele. Beszélgetés egy mennydörgéssel? Ez már a téboly. Ördögökről makog a dilinós-szerepben fellépő Edgar, vacog a Bolond, félrebeszél a király. A létezés: agyrém. Az ember ott támolyog a világ végén, a magára idézett apokalipszis riadalmában; illetve a világ kezdetén, amikor a barlanglakó tudatába először hasított belé halandóságának kozmikus rémülete – így veti meg lábát a forgatagban, világa közepén. A hely nem embernek való: ember legyen hát, aki itt megállja a helyét! Akik itt vannak, mintegy magukon kívül, mivel igaz emberek, mind túl vannak az embervilágon.
Követnünk kell-e idáig Lear királyt? Feltétlenül. A viharban ugyanis megtud valamit létünk lényegéről. Azt, hogy végelemzésben otthonunk-e a világmindenség, hogy „valódi szükségük” van-e az emberiségre a természet elemi erőinek. Lehet, hogy igen; lehet, hogy nem. Az öregektől hiába kérdezzük. Meg kell öregednünk, hogy mi is megértsük a föld, a víz, a szél, a tűz válaszát. Emberi értelmünk ettől visszariad, zavarba jövünk. Helyes, de nem elég; meg is kell zavarodnunk. El kell fogadnunk, hogy a hontalanság, a létbe vetettség a természetes állapotunk, ezt kell megszoknunk és megszeretnünk, még akkor is, ha belebolondulunk. Mert ha nem félünk az eszünk után menni, talán remélhetjük, hogy a mulandóság elemében – a minden „mezetlenek” együttérzéssel elfogadott közös sorsában – hazatalálunk.
Hogy hová? A meghasadt tudat egyszerre lakhatja a poklot és a mennyországot. Lakóhelyünk: a szabad természet, ahol az őrült Lear „virágokkal ábrándszerűleg ékesítve” lép elénk a színen, szinte a föld alól bújik elő. Idetalált, szimata csalhatatlan, de mintegy alulról szagolva, az enyészetben követi a tenyészet nyomait. Pontosan látja, „hogyan megy a világ”, lát minden visszásságot, de mintha a világűrből nézné (visszafelé fordult szemmel) a hiány panorámáját. Értelmesen érvel, mert eszelős; „ízről ízre” király, mert minden porcikáját áthatja a méltatlanságból kiszűrt méltóság; méltó az uralkodásra, mert kiszolgáltatott; hatalma törvényes, mert permanens forradalmat folytat önmaga ellen... Hívei és hallgatói: a többi földönfutó, a világtalan Gloster, a koldus Edgar. Három ágrólszakadt Akárki téblábol a nagy Semmi közepén családias egyetértésben. Oly mindegy már, ki a fiatal, ki az öreg, ki a vak, ki a bolond. Csoda, hogy egyáltalán vannak még emberek a Földön; illetve azon sem csodálkozunk, hogy a földből újra meg újra kibújik az ember, meg-megújult szenvedésre. Sírást hallunk, s nem tudjuk, mi az. Lehet, hogy halottat siratnak; lehet, hogy újszülött jött a világra. Nem tudjuk megkülönböztetni.
Pedig lennie kellene különbségnek; az lehetne a tanulság. Ha abban maradhatnánk, hogy Lear meghal mint király, de a szenvedésben és a szeretetben újjászületik mint ember. Ez igaz is; igaz, hogy Cordelia megbocsátó szeretete csodákra képes; összebékíti a megbántódást a bűntudattal, elcsitítja a felháborult elmét, visszahozza az életbe az elveszett értéket. De vajon ez-e az igazság? Az az igazság, hogy háború van a nagyvilágban, hogy francia sereg hadakozik brit földön, s amíg az ország háborog, nem köthet magával különbékét a király. Az emberré lett Leart várja még egy szörnyűséges, királyi újjászületés, amikor birtokba veszi az emberiség örökét: a veszteséget, a halált. Nem lehet nyugta, mert a tragédiában a halál a nyugtalanság birodalma, nem örök nyugalom. Lear király megéli azt is, hogy győztesként kerül ki az elvesztett csatából; de belenyugodhat-e abba, hogy lelkesen visszanyomják a kezébe a „főhatalmat”? El sem veheti, hiszen egy holttestet szorongat a karjai közt.
Cordeliát suttyomban kivégezték; Shakespeare hagyta, hogy a nyakára hurkolják a kötelet, Isten tudja, hogy miért. És tudja Lear király is, amit titokban tart az Isten: hogy a szeretet megölhető. Mindent tud, mindent megpróbált, mindent túlélt. És mit ér vele? Van a világon annyi szenvedés, annyi szeretet, amitől életre kel az, aki „holt, mint a föld”? Ha lenne, Lear feltámaszthatná Cordeliát. Szeretnénk, ha vele együtt elhitethetnénk magunkkal. Mert máskülönben összeroskadunk attól az örömhírtől, amivel ráriaszt az örök életre: „Nézzétek, ó, nézzétek!”... Látjuk: hogy nincsen természetes halál. S mi lehet a halálnál természetellenesebb? Csak az, hogy élünk.