Hamlet, dán királyfi (1601)

A nagytragédia: a világba vetett emberlét modern lényegét – a totális belső ellentmondást – megjelenítő mitologikus csalimese. A kétségeiből egységet teremtő közösségi képzelet rejti belé magát, s az önmagával meghasonlott egyéni lelkiismeret fejti ki belőle a megoldhatatlan, paradox talányt. Mondjam egyszerűbben? A tragédiahős élete egyszerre követendő és elrettentő példa. Halála büntetés, baleset, kudarc; s egyszersmind teljesítmény, diadal, jutalom. Hogy élt és meghalt, mint akárki... hogy egyáltalán létezett... hogy olyan volt és lett, amilyen csak egyvalaki, csak ő lehetett: ez a legfőbb erénye és a legnagyobb bűne. Mondjam még egyszerűbben? A nagytragédiák – cselek­ményük kezdő fokán és erkölcsi végelemzésükben – bűnügyi történetek.

Vegyük például a Hamlet-et. Van benne mindjárt egy tökéletes bűntény, egy fondorlatosan elkövetett gyilkosság, mely nem hagyott maga után bűnjelet. Áruló nyoma nem maradt, hacsak nem a lelkiismeretben. Már amennyiben hihetjük, hogy a lélek hazajár, visszakényszerül a tett helyére. Hiszünk-e a kísértetekben; hogy kivételesen az áldozat is tehet tanúvallomást? Ha igen, ha nem, a nyomozás színtere mindenképp lélektanilag körülhatárolt: a bizonyító „öntudat”. A gyilkosé. S még inkább a nyomozóé, aki a gyilkos gyilkosa. Mert nemcsak az ember üldözi a bűnt; a bűn is üldözi az embert: kísérti rosszra, jóra... Az igazán jó krimiben – a tragédiában – a valódi (eredeti) bűntény mindig az ember maga.

Emberek vagyunk. Tehát gyanúsítottak, „cinkosok”? Aligha tagadhatjuk. Hamletnek bizonyíthatóan köze van a bűnhöz, nekünk meg Hamlethez van közünk. Kell bizonyíték? Nincs ember, aki magára ne ismerne Hamletben. Annak ellenére (vagy épp azáltal), hogy nincs a világon még egy olyan ember, mint Hamlet. Hamlet: Hamlet. Egyéniség. Önmagában egy világ... öntörvényű, szuverén szellem... valaki, aki más, mint bárki más – amilyenek lenni szeretnénk. De a törvényszegést nem szeretjük. Nem okozunk botrányt, nem gyalázunk szentséget és szüzet, nem sértünk magánlakot és levéltitkot, nem hamisítunk közokiratot, nem ölünk embert, sem erős felindulásban, sem hidegvérrel. Hamlet mindezt megteszi. Ő királyfi, s ez törvényerőre emeli tetteit. Mi viszont törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, sürgősen át kell hárítanunk a bűnrészességi felelősséget. Ha az irodalom bűnbe kever minket, az író a bűnös.

Próbáljuk tetten érni! Lássuk, mit is tett Shakespeare a Hamlet-ben. Ártatlanabbat már nem is lehetett volna: felújított egy régi darabot. Kortársak utalásai tanúsítják, hogy az 1580-as évek vége felé színre került a londoni Theatre deszkáin egy Hamlet-feldolgozás, nyilván nagy sikerrel, ha érdemes volt még 1594-ben is műsorra tűzni. Ez az Ős Hamlet, Shakespeare közvetlen forrásműve, elveszett. Hogy milyen lehetett, csak feltételezések formájában rekonstruálhatjuk. Úgy tűnik, telivér bosszúdráma, senecai kísértettel és szónoklatokkal, szerteágazó cselszövevénnyel, színlelt őrülettel, némi morbid erotikával és sok hullával... Melyben az ifjú hős hosszasan halogatja a végső leszámolást, mígnem kifundálja a módját, ahogyan hatalmas ellenfeléhez hozzáférkőzhet, s őt hatalma teljében ítéletre vonhatja... Bár perdöntő adatunk nincs rá, a tudomány Thomas Kyd személyében véli felismerni a szerzőt. Tőle származik az 1587-es Spanyol tragédia is, a műfaj fennmaradt prototípusa, melyben megtalálhatók a késlekedés, a kételkedés, az önvád, az öngyilkos szándék, valamint a színdarabba foglalt színdarab és a tettetéssel takargatott téboly „hamleti” motívumai. Nem tudhatni, hogy ezekből Kyd mennyit használt fel már az Ős Hamlet-ben.

Egy bizonyos: ritka szerencsével remek szüzsét talált magának a francia Belleforest korszerű és népszerű gyűjteményében, az Histoires Tragiques-ben. A „tragikus história” egyébként ide is másodkézből került. François de Belleforest 1570-ben csupán modernizálta (azaz felhígította, moralizáló okfejtéssel és szerelmi szállal szőtte át) a brutális történelmi regét, amelyet Saxo Grammaticus, XII. századi dán történész 1514-ben kiadott latin nyelvű krónikájában, a Historiae Danicae-ben olvashatott. Kölcsönzött ő is, kölcsön­anyagból. Hiszen a középkori krónikás is csak lejegyezte (s talán a Tarquiniuso­kon bosszút álló római „ál-bolond”, Lucius Junius Brutus meséjével elegyítette) a szájhagyományból örökölt Amleth-mondát, melynek nyomai fellelhetők már a IX. századi Próza-Eddá-ban, eredete pedig a germán hősidőkbe vész. Másképpen: az elemi létélmény barbár ősképeit, a lélek rejtett archetípiáit megőrző kollektív tudattalanba... Sejtelmes, vérlucskos – Shakespeare-nek való – kultúrgyüledék. De mit tudhatta ezt Shakespeare! Biztosra vehető, hogy Saxo nem került a kezébe, és az is kétséges, hogy kézbe vette-e valaha Belleforest-t. Jól ismerte a Spanyol tragédiá-t, amit korábban is többször utánzott; és ott volt előtte a társulat tulajdonában elraktározott ős-szövegkönyv. Ebből kellett most (feltehetőleg két menetben, 1600 tavaszán és 1601 telén) új darabot csinálni.

Nem lehetetlen, hogy a Hamlet mélységeit egy technikai probléma nyitotta meg Shakespeare előtt. Bajok voltak a jobb napokat látott sztorival. Az évek során túl sokat beszéltek róla, ami a bűnügy halála. Mint a tragédiáé, ha kinevetik; ha tréfamesterek élcelődnek az avítt kísérteten, ahogy szánalmasan sivalkodik – „Hamlet, bosszulj meg!” –, mint egy „osztrigáskofa”. Na nem. A történet titoktalan lett, és komolytalan. Ki kellett találni valamit; amitől tátva marad a száj. Shakespeare telitalálata: az egész estét betöltő címszereplő... Nevetgélni jönnek be? Hát majd nevethetnek, de úgy, hogy a hátuk is borsózik! Azt várják, hogy Hamlet majd végigvacillál öt felvonást? Megkapják – és meg lesznek lepve. Mert az ismert név álcájában kapnak egy ismeretlen, kiismerhetetlen Hamletet, aki úgy kedélyes, hogy kedélybeteg; aki csupa szeszély és veszély, indulat és gondolat; igen, egy káprázatos, titokzatos, problematikus („melankolikus”) modern személyiséget. És ez lesz a tragikus rejtély: az emberi lélek maga; a gondolkodó ember elméje lesz az új dráma a régi mesében. Ahogy elemzi és eltorzítja, mutogatja és rejtegeti magát... Megvolt a megoldás, a dramaturgiai lélekidézés titka: a konfliktust át kell helyezni a cselekményből a jellembe; belülre, minél mélyebbre.

Shakespeare tehát beleásta magát Hamlet tudatába; azaz beleásott a ma­gáéba. Felszínre kerültek az összegyülemlett tapasztalatok és témák. Olvasmá­nyok (Montaigne: Esszék, Timothy Bright: A melankólia taglalata, Juvenalis: Szatírák, Lord Burghley: Életszabályok, Erasmus: A balgaság dicsérete...) – s még inkább: élmények. A századforduló politikai közérzete... a férfi és a nő gyötrelmes viszonya... az udvari „külmodor”... a „szerfölötti” részegeskedés... a halálfélelem... az életfáradtság. A dokumentáló kényszer olyan ellenáll­hatatlan volt, hogy esztendővel a darab bemutatója után (ha igaz) további „oldaljegyzetekkel” gyarapodott a hamletiáda: belekerült Essex és Southampton vérbe fúlt „újítási” kísérlete, a gyerekszínészek és a népszínházak háborúsága, valamint a színi mesterség elmélete és gyakorlata... Nincs még egy tragédia, mely a valóság ilyen tág körű, regényszerűen részletezett, színes és eleven illúzióját adná. Minden részletmozzanat belefér Hamlet érdeklődési körébe, helyet és funkciót kap a bonyolult reneszánsz jellemben, illetve a bonyolítható, mitologikusan-ontologikusan egyszerű történetben. A Hamlet ugyanis nevelő­déstörténet: a beavatás mindig aktuális rítusát adja elő kriminális összefüggés­ben; arról szól, hogy egy fiatalember felnő, megismeri az életet, megvalósítja magát – és belehal.

A nagytragédiákban, mint mondtam, a hős: a világ. A Hamlet – mint az életbelépés nyitó-tragédiája – annyiban különbözik az utána következőktől, hogy a világállapotot meghatározó bűntény itt még megelőzi a hős felléptét: nem ő követi el az első rosszat. Nem tehet a szüleiről, ártatlanul érkezhet a színre; bár nem tisztán, mert máris a bűn sejtelmével árnyékoltan. Mint ahogy egyelőre a bűn is rejtőzködik, egészséges normalitásnak álcázza magát, illetőleg hagymázas jelenésnek. Haláleset történt; akinek ez bűneset, az rémeket lát, nem normális. Hogy „rohadt... valami”, leginkább a sűrű hallgatás árulja el. Az első jelenetben még hallgat a túlvilági Szellem, a másodikban ékes mellébeszéléssel már elhallgat valamit a felvilágosult Udvar. A Szellem csöndje: tagolatlan, jeges rémület. A rémálom evidenciájával tudósít arról, amit mindenki tud, bár tudatának legmélyére száműzött. Hogy létezik, aminek nem szabadna lenni, azaz nem létezik, aminek lennie kellene. Nem muszáj hinnünk a kísértetekben ahhoz, hogy ezt megértsük. Mi is ez az „izé”? Mondjuk, az államcsíny, az elföldelt törvényesség; mondjuk, az élethazugság, mely elfeledhetőnek tünteti fel a halált. Ez is, az is: botrány. S ami az eltusolásával jár, ami a kiteregetését megelőzi: a megnevezhetetlen iszonyat. Hamlet tudata a színpadon ebből az ősszorongásból jön a világra.

És mindjárt ott találja magát egy kritikus helyzet szorítójában. A helyén. Hamlet kritikus elme, Shakespeare tragédiahősei között az egyetlen értelmiségi, maga a sugárzó értelem. Mégis „bántja a nap”, kirí a környezetéből. Amit kétféleképpen értelmezhetünk. Ha a király pragmatikus eszélyességéhez alkalmazkodunk: Hamlet másként öltözködése szertelen, ifjonti érzelgősségre vagy tüntető, potenciálisan rendbontó ellenzékieskedésre vall. Ha viszont Hamlet erkölcsi érzékét tesszük magunkévá: valami nincs rendben a királlyal. Tényleg: hogyhogy nem a királyfi lett apja halála után a király? Ezt Hamlet meg sem kérdezheti, s így választ sem kap. A lehetőséget, hogy egyáltalán lehetett volna, Claudius nem is említi. Claudius lett a király, és kész. Az ilyen nagyon-kész helyzet nagyon veszélyes.

„Dánia börtön.” És benne Hamlet szabadságvesztett egyén, akinek parancsba adhatják, hogy hagyjon fel magával. Lehet helyette „első udvaronc”, rendelkezési állományba helyezett trónörökös, nyugdíjkorhatárig, infantilis kortalanságra ítélve. Gyermekkorból és férfikorból egyaránt kirekesztve, nem lelhet menedéket az álmodozások korának belső emigrációjában sem; az egyetemi tankönyvektől éppúgy el van tiltva, mint a szerelmes levelektől. Claudius királynak szüksége van egy őrizetben tartott jófiúra, mint a status quo szimbólumára; Polonius főkamarás viszont jól őrzi a lányát, még státus­szimbólumnak sem kell neki egy kétes egzisztenciájú (tehát jellemű!) udvarló. A hatalom Udvarában – méregkeverők, besúgók, helyezkedők és szemforgatók között – egyedül áll a gondolkodó királyfi: tisztázatlan kilétű, gyanús elem. Tisztában van vele; már most is álruhát visel a gyászruhája alatt. Vigyáz magára, pedig magán kívül van a sokszoros sokkhatástól.

Egy zavart kábulat, egy ingerült érzékenység az egész fiú. Elárvult, elárulták. A halál elvette tőle az apját, az élet az anyját. Tapasztalnia kell, hogy a legkülönb ember is halandó. Sőt: pótolható, felcserélhető, behelyettesíthető. Hát ennyit ér az ember? A nagybátyját sose becsülte sokra, s most ő becsüli meg, hogy az országban ki mit ér. Minden viszonylagos. Amit Hamlet helyesnek és természetesnek tart (a gyász), az megrovásban részesül; amin megbotránkozik (a nász), azt helybenhagyja a közvélemény. Benne volna a hiba? Freud rábizonyítaná.

De hát hogyne lenne féltékeny és felháborodott! Amikor egy asszony semmibe veszi a férje emlékét, a fiát meg kisemmizi. Ezt lehet várni a nőktől? Gertrud királyné képes volt erre – mégpedig vígan. Hamlet borzadva nézi a királyi párt: boldogok, szerelmesek, tele vannak energiával. Mintha meg se halt volna senki, mintha más nem is akarna élni rajtuk kívül. Hamlet nem is akar. Ejnye, hát miért nem hajlandó tudomásul venni a tényeket? Nézzünk szembe velük, ezek a felnőtt élet tényei: a halál, a szex, a politika. Amennyit látott belőlük – az „államgép” és a „merő hús” összefonódásából –, elég volt, hogy elvegye a királyfi életkedvét. S hogy elundorítsa saját magától is. Lennie kell benne hibának, más sincs benne, ha az anyja fia; „cinkos gazember”, de még mennyire, hiszen az ő gyászmeze is szerelmes szívet rejteget. Ám erről hallgat, még maga előtt is; ugyanúgy, mint arról, hogy vágyik a hatalomra. Elfojtja a vágyait, oly módon, hogy átömleszti a kéjes halálvágyba. De nem kell félte­nünk, nem lesz öngyilkos. Annál kíváncsibb és következetesebb.

Követi a megszimatolt bűnt, hogy tetemre hívja a világot. Szó szerint. A „holt tetem” előáll: a szellem embere a kor Szellemével randevúzhat. Metaforikusan. A kísértet (számunkra) színpadi metafora; azt jelzi, hogy vannak dolgok a tudat határán túl is. Nevezhetjük a szóra bírt ismeretlennek, Hamlet intuíciójának, a történelmi (a költői) igazságszolgáltatás revelációjának, bárminek. Elég az hozzá, hogy a sors „kiált”, és ebből a kiáltásból Hamlet megtudja a tényállást. Anyja házasságtörést követett el, mostohaapja testvér- és királygyilkosságot. Álmodni sem lehet ennél klasszikusabb, halmozottabb bűntettet. Sem ennél szabatosabb napiparancsot: a királynét megkímélni, a királyt elintézni. A becsületes fiú fellélegezhet. Nincs többé probléma, megvan az eszmei alap és a belőle következő akcióprogram. A feladat.

Nem inkább feladvány? A problémák problémája, egyetlen fullasztó kételyözön. Hogy miként lehet végrehajtani, lehet-e egyáltalán, és kell-e valóban. Minek nézi a Szellem Hamletet? Bérgyilkosnak? Úristennek? Bár ellenkező irányból, úgy tűnik, mintha a halott király is ugyanazt az utasítást adná, amit az élő: hogy Hamlet tagadja meg magát, s legyen helyette valaki más. Vagy épp fordítva? Hogy a tett által legyen önmaga, s még annál is több... Minden lehetséges állítás – kérdés. Érzelmileg: lehet-e olyan gyöngéden kiirtani a mostohaapát, hogy az édesanyát ne érje sérelem? Jogilag: ítélkezhet-e a de facto hatalom felett a de jure; felelősségre vonhat-e egy királyt, még ha bitorló is, akár a legtörvényesebb királyfi? Politikailag: célszerű-e királyöléssel kezdeni az uralkodást? Etikailag: helyrezökkenthető-e a világ erkölcsi rendje, ha a benne élők egyöntetűen a helyén tudják? Ismeretelméletileg: igazság-e az igazság, ha csak egy ember ismeri? S vajon jól-e? Az a „pont”, amelyre Hamlet támaszkodik, s amelyért „viaskodik”, kívül van a világon; tudása és erkölcsisége a világ felől nézve törvénytelen.

Mondjuk úgy, hogy túlvilági eredetű és célzatú, mint minden isteni érvényű, hagyományos erkölcs? Nem mondhatjuk, mert a tragédiában a túlvilág is evilág; erkölcsöt, az abszolút érvény változatlan igényével, csakis emberi tartalmakból (változó viszonyokból: az örök viszonylagosságból) teremthet a gondolkodó és cselekvő egyéniség. A Szellem ráhagyja Hamletre az isteni gondviselés tennivalóit, majd magára hagyja a világban.

És ha a Szellem: csak metafora, csak gondolat? Hamlet bizonytalansága kozmikus méretű. A purgatórium mint illetőségi hely? Ha igaz, amit a witten­bergi protestáns tudomány tanít, nincs ilyen hely sehol a teológiai világegye­temben. Az illetőség nélküli lény lehet angyal, lehet ördög; lehet, hogy igazat mond, lehet, hogy hazudik. Tanúsága annyit ér, mintha nem volna: merő gyanú. S mit ér az ember „próféta lelke”? Mondjuk: mindennél többet. Az a sehol, ahonnan a hang megszólal, talán bennünk van, legbelül; és a bennünk lakó erkölcsi törvény éppoly a priori létező, mint fölöttünk a csillagos ég. Biztos ez? Csakugyan csalhatatlanok a categoricus imperativus-t sugalló ösztönök? Claudius és Gertrud ösztönélete nem épp meggyőző példa Hamlet számára. Aki szintén szerelmes, még ha le is törölné „emlékezete lapjáról” a „léha jegyze­tet”... Mi lenne, ha rajtahagyná, sőt „azon épülne”? Tegyük fel, hogy az erkölcs fundamentuma: a szeretet.

Hamletben visszájára fordult az érzés, mert nem bízhat azokban, akiket szeret. Csak gyötörni tudja őket – az anyját, a szerelmesét –, mint önmagát. Nem gyönyörködik „az emberben... az asszonyban se...” Ez nem helyes. Próbáljuk korrigálni, tegyünk ellenpróbát! Lehet-e szeretni Claudiust? Gertrud szereti. Claudius is, viszont; és szereti, élvezi az életet. Megtalálta benne a helyét: ideális férj, joviális mulatótárs, agilis, tehetséges államférfi. Ez talán csak látszat, de idővel lehet belőle való. Ha az izgága Hamlet nem ingerelné, talán a megelégedett Claudius sem ártana Hamletnek. S aki huzamos ideig nem tesz rosszat, az jó ember. Nem lehetne felfüggeszteni (vagy akár megszüntetni) az eljárást, s helyette látatlanban megbocsátani? Nem, Hamletnek nem. Nem hunyhatja be a tudatát, nem hitetheti el magával, hogy erényes cselekedet „mézeskedni... a szurtos almon”. A bűnt nem szabad szeretni. Az ember nem Isten, hogy a kegyelem irracionális csodájával jóra fordíthassa a rosszat; az öntudat sohasem szentesítheti feledéssel a trónra került közbűntényt. Ha Claudius bűnös, nemcsak tette miatt, de egész létében üldözendő; megbocsátha­tatlan, hogy a világon van. Mert ennek következményei kiszámíthatatlanok. Térjünk csak napirendre afölött, hogy lett, ami lett: abba is előre belenyugod­tunk, hogy lesz, ami lesz.

Akkor hát mi legyen, mi a teendő? Amit a gondolkodó értelem előír: bizonyítékot kell szerezni. Ha van, ott keresendő a gyanúsított tudatában. Hogy történt-e gyilkosság, egyvalaki tudja: a gyilkos. Szeretné elfelejteni, de (ha ember) kénytelen emlékezni. Emlékeztetni kell; a bűn tudását – zavarkeltéssel, meglepetéssel, fenyegetéssel – bűntudattá kell mozgósítani. Claudius okos ember és kitanult színlelő, nem fogja magát egykönnyen feladni. Hát majd feladja magát Hamlet: oktalan könnyelműséget, közveszélyes tébolyt színlelve áldozatul kínálja fel magát, provokatívan, hogy megismétlődjék a tett. Ha egyszer megtörtént, másodszor is meg kell történnie. Aki gyilkos, gyilkoljon; azaz próbálja meg, most már megfigyelés alatt, tettenérhetően... Jó krimi.

És rossz, veszélyes, tragikus politika a becsületes fiatalember számára. Mert a bűnügyi regény szavatoltan immunizált mesterdetektívjével ellentétben a tragédia magánnyomozója (aki egy személyben bírája és hóhérja is) nem mentesülhet a bűn fertőzetétől. Nincs is bűn, amíg tudatában meg nem konstru­álja, hogy aztán előmanipulálhassa a másik tudatból. S hogy ezt a kívánt irányban befolyásolhassa, azonosulnia kell vele. Az igazságosztó Hamlet fondorkodó, öldöklő Claudiusszá lesz: kitenyészti magában Claudius bűnét. És a bűn zsoldja a halál. Jól tudja ezt Hamlet, amikor magára veszi a gazdátlan bűnt (a profán tudatból száműzött halandóság szégyenével és méltóságával együtt), hogy hamleti formát, emberi minőséget adjon neki. A bűnös halálát belefoglalja a magáéba, s ebből az előlegezett nemlétből visszatekintve ítélke­zik fölötte.

Megfellebbezhetetlenül? Nem: ítéletei ellen minduntalan ítélőerejéhez fellebbezve. Mint a harmadik felvonás híres nagymonológjában: állítást tagadássá, tagadást állítássá téve. És minden tudást mindig kérdéssé. Rendelkezik-e az ember az élettel, a magáéval és a másokéval? Van öntudata és lelkiismerete, tehát igen. És ugyanezért: nem. Mert a párba állított fogalmak – a gyilkosság és az öngyilkosság, a mások ügye-baja és a magunk küldetése, a kívánatos és a félelmetes, a jó és a rossz, a filozofikus és a triviális, a gondolat és a tett – egyszerre ellentétesek és azonosak. Semmi sem következik semmiből, és mégis minden mindennel összefügg. Az élet a halált tükrözi, a halál pedig (a tudat görbe tér-tükörfelületén) az életet. Nincsenek alternatívák. Tehát? Lenni: az – nem lenni; azaz nem lenni is: lenni.

Ez tehát a hamleti (a tragikus) létforma: a cselekvő, alkotó nemlét, az állandó, szimultán kívül-belül állás. Ahogy a nagymonológ a drámában egyszerre középpont és kitérő, főszöveg és oldaljegyzet, Hamlet is mindig koncentráltan önmaga, de mintegy magán kívül. Akit a színpadon látunk: a játék Bohóca, a darab Színésze. És hol van Hamlet? Képzeljünk el egy kört, amelynek a kerületén kívül van a középpontja; vagy mintha a teljes teret kifordíthatnánk magából, hogy egy pontba fusson össze. „Őrült beszéd?” Pedig „van benne rendszer”.

Claudius rendszerében csakis így érvényesülhet a hamleti gondolat. Ez a rendszer: az egymást kizáró ellentétek családias együttese. Claudius, aki Hamlet ősellensége, egyszersmind vérrokona is. Egy elvet képviselnek kétféle­képpen: az egyik individualista, a másik individuum. Az újkor erkölcse a tragédiában önmagával ütközik össze. Ahogy Hamlet is folyton önmagába botlik, ellenképeiben ismételten önmagára ismerhet. Fortinbras, aki a helyére tör, és Laertes, aki az életére, ugyanazt teszik, amit ő: bosszút állnak apjukért; ügyük „szakasztott mása” az övének. S amiből Hamlet nem csinál ügyet, amit kiiktatna az életéből – a szerelem –, az is nem addig ügyeskedik-e, amíg halá­lával mégiscsak megcsinálja belőle a hősszerelmest? Ophelia, akit kötelesség­tudóan eltaszít magától, engedelmesen követi útmutatását a tébolyba, az öngyilkosságba; és elvárja tőle, hogy utánaugorjon a sírba. S Hamlet – mit tehetne – megteszi. Tudja a kötelességét. Azaz, mert gondolkodik, tudnia kell, hogy bármit tegyen is, a semmit teszi, minden felelősséggel a vállán. Mindenre készen áll tehát, elméje egy helyben kerülgeti a világot, állandó készenlétben.

Ebbe majdhogynem beleőrül; tehát (megelőzendő: védekezésül és táma­dólag) őrültséget színlel. Mögüle, mint álarc mögül, megfigyel; vele, mint har­cias sámánmaszkkal, figyelmeztet. Elrejtőzik, eltünteti magát, és helyére csem­pészi a feltűnő rejtélyt. Ily módon megzavarja a problémátlanság hamis felszí­nét, hogy a zavarosból kihalászhassa a megoldást: az igazságot. Amiről soha­sem tudhatja, hogy létezik-e. Mivel feladványa így megoldhatatlan, a véletlent, mint az alkotóművész, folyamatosan beépíti műveleteibe. És a kreatív halogatás meg is hozza az eredményt. Az aktivizált sors bekapcsolódik a nyomozásba, előkeríti a tárgyi bizonyítékot (a király saját kezűleg írott bizalmas gyilokparan­csát), és kieszközli a terhelő tanúvallomást is: Laertes mindent bevall. Lehet nyilvánosan ítélkezni, kivégezni. Hamlet felügyelő meg lehet elégedve. A királyfi is, mert már nincs életben. Ha élne, kételkedne. Ezt akarta? Így akarta?

A gondolkodó egyéniség, mert egyedül van világa közepén, sohasem lehet biztos benne, hogy a helyes úton jár, s ezért állandóan hibáztatja magát. Joggal, mert mindig ott áll – útban – önmaga és a célja között. Hamlet köteles­ségtudóan megkísérli, többször is, hogy kibújjon a bőréből. Eszményeket keres­ne. De csak árnyképeket talál (egy kísértetet, egy színészt, egy római jellemet, egy romantikus becsvágyat): megannyi hiányt – vagy szerepet –, amelybe értelmet, tartalmat csak önmagából önthet. Csakhogy épp neki nem volna szabad léteznie: egyéni érdeklődése, szokása, ízlése, hajlama mind mellékes, sőt hátrányos a feladat szempontjából; ha ezeknek enged, csak az időt lopja.

Azaz dehogy, épp ellenkezőleg: minden tanultságára és képességére, minden egyes jellemvonására, minden lopott percére szüksége van, hogy a fela­datát teljesíthesse. Ha nem értene a színművészethez, ha nem ismerné a diplo­maták és az udvaroncok nyelvét (csakúgy, mint a katonákét, a sírásókét, a kaló­zokét), ha nem gyakorolta volna magát a toll- és kardforgatásban – mire men­ne? Ez a feladat egész embert kíván, de nem akárkit, hanem egy univerzális valakit: totális egyéniséget, hogy megmérkőzhessen a bűn totalitáriánus hatal­mával.

Hatalmas teljesítménynek lehetünk tanúi, ahogy önmaga és a világ ellen­állásán áttörve Hamlet értelmiségi (és sportemberi!) teljessége kibontakozik: a tudós, a költő, a rendező, a tanító, a társalgó, a prédikátor, a látnok... a vívóbajnok. Mindenre kapható, és mindig meglep valamivel, hogy ez is ő, még ezt is tudja. Szupersztár? Leányálom? Ideál? Rakásra halnak körülötte; akihez valami köze van, annak vége. Csak az egy Horatio éli túl, a sztoikus rezonőr, akinek nincs külön élete. S még így is különleges erőfeszítésébe kerül, hogy életben maradása érdekében ne értse Hamletet!

Mi megérthetjük – messziről. És elgondolkodhatunk rajta, vajon hány percig bírnánk ki Hamlettel összezárva. Tekintetével átvilágítana, egyik szavával fellobbantana, másikkal elhamvasztana. Kíméletlen, érthetetlen és kibírhatatlan ez a nemléttel kiegészült totális létezés, mely magába nyel, illetve kiszorít a helyéről mindent és mindenkit. Öreget és fiatalt... nőket, barátokat, pribékeket... A „hitvány elemet” úgy semmisíti meg, hogy túltesz rajta; azzal, hogy az ideális megfér benne a kriminálissal. Claudius lelkét három ember halála terheli, Hamletét hat.

És mégis, Hamlet mégsem bűnöző. Claudiusban az erények is bűnök, Hamletben a bűnök is erények. Azért, mert a királyfi jó ügy érdekében önzetlenül bűnözik? Így is mondhatjuk. Meg úgy is, hogy azért maradhat önmaga, mert minden tettét hamleti minőségben és formában, stílussal és meggondolással követi el. Tragikusan: a totális önellentmondás összefüggé­sében. Ez az összefüggés az emberész számára megfoghatatlan. A jellemben és a cselekményben mégis testet ölt, felfoghatóvá válik. (Mint költői kép. Nézzük a temetőben a harmincéves Hamletet, s hiába számolunk utána, hogy a szellemjárás óta tíz hét se telt el, látjuk rajta, hogy letöltött legalább tíz évet: nemcsak a szelleme, a teste is kikerekedett a beletömött élettől-haláltól.) A történetben megmutatkozik a totális Hamlet, s benne a – fatális? – történelmi lehetőség, hogy az egyéni tudat kiépíthessen magából... azaz magába ronthasson... egy egész társadalmat. Hogy valaki egyszerre lehessen szörnyeteg és kultúrhős, Szent György és a sárkány. Igen, mi vagyunk a „fejdelmi Caesar” és „repedt falon” a „sárfolt”: ahogy ebbe hamleti értelemmel belegondolni próbálunk, egy pillanatra mintha Isten fejével gondolkodhatna az ember.

És jó az neki? Jól tette Hamlet, hogy ragaszkodott a teljes igazsághoz; hogy dán királyfi létére is Hamlet maradt? Egyfelől? Másfelől? Hamlet igazsága kivéreztette és norvég kézre juttatta Dániát. Hamlet igazsága a hűséges Horatióban tovább él, és a pártatlan Fortinbras előtt meghallgatásra talál. A halottak hallgatnak róla, hogy ebből mi hasznuk. A túlélők „néma személyek”. A „néma csend” – különösen, ha sortűz visszhangzik benne – kétértelmű. Kételkedünk a megoldásban? Igen, mert a hamleti szellem rendületlenül tovább kísért: bennünk. Gondolkodni kényszerülünk. Vajon pontot tehetünk-e a tragikus „ügy” végére? Vagy csak gondolatjelet – amivel új bűnügy kezdődhet? Mert ha a becsületes fiatalember netán túlélné a felnövekvés eredendő bűnét, és érett fővel szerelmi házasságot köt, családot alapít: az is micsoda krimi? „Ki kell nyomozni.”