Géher István: Shakespeare-olvasókönyv

Az olvasóhoz„Ez egy őszinte könyv, olvasó. Mindjárt elöljáróban figyelmeztet”... Így kezdődik az esszé hitvallása Montaigne-nél. Illő, hogy ezzel kezdje a műfaj minden művelője – vallomással, figyelmeztetőleg. Shakespeare-olvasókönyvem, mely tudományos ismeretterjesztéssel vezekel lírai indítékaiért, igazság szerint nem annyira irodalomtörténeti szakmunka, mint inkább írásmű: gondolataim története. Nyomon követve: tudatregény. Haszna és érdekessége tehát annyiban lehet, mennyiben hihető, hogy az embernek javára és örömére válik, ha a másik ember gondolkodásával megismerkedhet... Következetesen gondolkodni, persze, semmikor sem volt ártatlan szórakozás; manapság pedig – az állam- és életformává szervezett hazug esetlegesség: az esendőségünkre ráerőszakolt fél- és áligazságok korában –, mondhatni, káros szenvedély. Időben és tapasztalatból mondom: vesződséget, veszedelmet vállal, aki őszintén elgondolkodik, akár csak Shakespeare-ről. Vagy legfőképp, ha róla. A maradandó időszerűségében követhetetlen shakespeare-i világszínpad olyan évszázados közhely, melynek tükörfelszínén kényszerűen megjelenik minden titkos és mélységes magánkételyünk. Hogy lehetséges-e értékes életet (és egyáltalán: hogy érdemes-e) élni... Nézz körül világodban, olvasó, és gondolkozz! Igazán érdekel, hogy mit gondolok Shakespeare-ről? Ha igen, szellemi társaságomban találod magad; sőt: szellemek társaságában. Aki Shakespeare-ről gondolkodik, soha sincs egyedül. Gondolatait mindig benépesítik a néhai elmék, mondataiban tudósok és laikusok, írók és olvasók társalgása visszhangzik, négy évszázadnyi világirodalom... A tudománytörténet megnevezi, rendszerezi és idézetekkel helyükhöz köti a hazajáró lelkeket. Az esszé: megidézi őket; azzal, hogy eleven szövegében testet ad nekik, s halhatatlanságukat így költi életre. Így gondolkozom, így dolgozom: leéltem egynéhány évtizedet Shakespeare-rel (képletesen) egy koponyában, összeolvastam róla (valóságosan) egy könyvszekrényre valót, de könyvemben módszeresen kerülöm a hivatkozásokat. Természetesen, ahogy a hivatásomat gyakorlom. Az esszéírás gyakorlatában az irodalomról alkotott vélemény nem találmány, nem szabadalom. Hasonlóan ahhoz, amiből eredetét nyeri s amiben eredményét reméli: élmény, erőforrás, ihlető és alkotó alkalom. Kötelességünk, hogy szabadon gazdálkodjunk vele. Amit tudunk, mint mulandóságunkban a ránk örökített idő, mind mi vagyunk; vettük, ahol találtuk, és adjuk máris tovább, legjobb tudásunk szerint. Oda és vissza: tanulunk tanítványainktól, hogy legyen mire tanítanunk mestereinket. Mesterségünk szelleme, lévén természete társas, a gondolkodó együttlét közegében érzi otthon magát. Eleme a kölcsönösségével honosító és idegenítő gondolatközösség. Eszmecserélő mozgalmasságában egy-egy álláspont (hogy mit gondolsz te, és mit gondolok én), bár személyünket tárgyszerűen kisajátítja, költőien személytelen is, mert amit szenvedélyesen a magunkénak vallunk, nemcsak a sajátunk... Ahhoz, hogy társam legyél, olvasó, nem szükséges a nevemet megjegyezned: elég, ha továbbgondolod a gondolataimat.

Elégtételem, ha nem elégszel meg velük. Fedezd föl bennük a műfaj ősmeghatározását – az essai: „próba” –, hogy határaimon innen és túl hitedet újólag próbára tedd. Ne higgy nekem: ebben a könyvben még az évszámokat is a képzelet szülte. Higgy nekem: képzelőerő híján kételyeink kútfejéből nem is születhet tudás. Minden tudomány legfőbb tudnivalója abban keresendő, amit megtudni nem lehet. Csak találgatni, kitalálni. Mint azt például, hogy mikor, miért, mit írt Shakespeare – mirólunk. Anakronisztikus kérdésfelvetés? Annál inkább ideje lenne, hogy lehívjuk, tetemre hívjuk a tudományt, bölcs hiábavalóságában (mégis, mégis) az életmagyarázó, értelmes válasz lehetőségét kutatva. Ezzel próbálkozom írásaimban; hinni szeretném, hogy mégsem hiába. Értelemmel bekalandozni a történelmi idő teljes színterét, lelkiismereti kérdésként fontolóra venni a megjelenített embertörténetet: mint elképzelhető képtelenséget... Mintha egy kalandregény már önmagát értelmezné, mielőtt megíródna, hogy olvasatai azután egymással bújócskázhassanak, a végtelenségig... Miért ne? Merő játékból: ha gondosan végigolvasod, előlegezett szöveghelyein utólag meglelheted gondolataid rejtekhelyét.

Helyben vagyunk. A gondolkodás játszóterén, ahol életre-halálra játszunk – esszézünk, azaz „kísérletezünk”. Legyen hát: kísérleti regény. Shakespeare életműve, ahogy művemben megmutatkozik. Valósága költészet, tényei rejtvények. Mutatja, amit elrejt: embervoltunk példázatait mint megannyi életjelet, vagyis bűnjelet. Próbálom tehát kinyomozni, tetten érni az embert. A filológiában hagyott szórványos nyomokból némi pszichológiával összeállítok egy hipotetikus élethelyzetet, amelyből logikusan Shakespeare-drámának kell előállnia. Nincs rá elméletem; ráhagyom az elmélkedésre, hogy dramatizálja magát. Megteszi, s amit magából színre visz, immár nem életrajzi dokumentum, hanem életmetafora. Tartalma annyiféle, amennyit felénkfordultában belőlünk felvillant... Forgatom elmémben a Shakespeare-összest, a szakirodalmat, az életemet; ismétlem a mások fogalmait, a magam megfogalmazásait, és várok. Magamra, hogy megkíséreljem a lehetetlent, és létrehívjam belőle az (énnekem, itt és most) egyetlen lehetőt... Aztán kezdem elölről, mindegyre, mindvégig. Így, sorozatban újraírom Shakespeare-rel mind a 37 darabot, hátha soraik közül kiolvashatom, mi újság a világban. Hogy ki vagyok, hol élek, mikor, miért...

„Magam vagyok könyvemnek tárgya, olvasó” – vallja Montaigne. Én is: ahogy Shakespeare tükrében magamra látok. S amint tükrömbe nézel, gondolatolvasóm: te vagy.

WILLIAM SHAKESPEARE