Közzététel dátuma: Feb 04, 2019 10:2:0 PM
Az irodalomolvasás, mint az irodalom: feltételezések képzeletjátéka. Feltételezzük, hogy a szereplő, ha „néma személyként” magára marad a színpadon, alkalmasint a szerző fejével gondolkodik, és elméletben végbeviszi azt, amivel az életgyakorlat megtoldja a félbeszakadt cselekményt. Miért ne? S miért ne játszanánk el a gondolattal, hogy alkalomadtán, ha benne szorult a szó, a szerző is kölcsönveheti a szereplő fejét? Próbáljuk kifoltozni a Hamlet utáni tudatszakadást (benépesíteni a fegyvervisszhangos „néma csendet”) Hamlet képzeletével!
Vajon milyen színművet írna a műkedvelő hercegi literátor a maga kedvére, ha más irányú kötelezettségei rá nem kényszerítenék, hogy bűnügyi melodrámából politikai kulcsdrámát fabrikáljon? Gondolkodó elméjéből következően: csakis problémaszínművet. Valami életveszélyes logikai példázatot, ami éppoly megoldhatatlan, mint a szív halálos görcse. Nem vígjátékot és nem szomorújátékot, hanem sötét, bolondos, szenvedélyes szatírát – arról, hogy rövid a nő szerelme, s a nagyemberek (a katonák, az államférfiak), ha anyagukat tüzetes vizsgálatnak veti alá az analízis, porral-sárral vegyülnek, amellyel minőségük rokon...
Kasszasiker? Azt meg se célozná a hamleti elmemű. A tömegek és az ítészek egyaránt vonogatnák is rá a szájukat, mert egyfelől túlontúl áthatná az arisztokratikus ízlés pikantériája, másfelől túlságosan érződne rajta a pórias vad íz. De azért derék egy darab lenne, egyszerre szépséges és finomtalan, szertelen és szisztematikus; tudományos, erotikus, ínycsiklandó és csömörletes; afféle krokodilcsemege, kaviárral és ecettel. S a tárgya? Kétségkívül klasszikus műveltséganyag, egyetemi kötelező olvasmány. Mondjuk: a trójai háború története, gonosz filológiával kimazsolázva – édes-keserű magánepizódok, parodisztikus generálöntetben.
A minden lében kanál királyfi, aki állítólag nem gyönyörködik az emberben (s az asszonyban se), ám ettől csak annál mohóbban habzsolja az emészthetetlen élettapasztalatot, gondolom, kapva kapna a tiltott gyönyörökön, ha rövid időre szabadságolhatná magát drámája kísértetjárta közteréről, s ádáz kedélyét bekvártélyozhatná a darabcsinálás boszorkánykonyhájába. Pontosabban: egy különbejáratú, barátságos kis mellékszobába. Elképzelem, ahogy Opheliától jövet – azonmód csupasz fővel, bokáira csüngő szennyes harisnyában – asztalhoz telepszik, fájdalmas grimaszt vág, tükörbe kacsint, és a kiterített lapra keresetten hevenyészett szépírással odakanyarítja: Troilus és Cressida...
Messzemenően komolytalan képzelgés. Mindamellett talán közelebb visz egy különös darabhoz, amelyről nemigen tudhatni, hogy pontosan miért is fogott hozzá Shakespeare. Az irodalomtörténet több magyarázatot is kínál, egyik sem egészen kielégítő. Feljegyzés mutatja, hogy a Lordadmirális Társulata 1599-ben Troilus és Cressida címmel színre vitt egy krónikásdrámát, melynek szövege sajnos nem maradt fenn. Csak annyi, hogy Henry Chettle és Thomas Dekker tollából származott. Ha feltűnést keltett, a slágertéma versengésre ösztönözhette a konkurenciát; bár meggondolandó, hogy a Lordkamarás Emberei nagy üzletet aligha várhattak Shakespeare versenyművétől, mely láthatólag nem készült népszínházi sikerdarabnak. Akkor hát zártkörű előadásra, befolyásos ínyencek elé? Nem lehetetlen. Az 1609-es kvartókiadás előszava (melyben egy lelkes jogtudor áradozik a szellem savával-borsával ízesített „új komédiáról”) olyasmit sejtet, hogy az ősbemutatót is egy londoni jogászkollégiumban tartották, a kutatások tanúsága szerint 1602 karácsonyán. Ez elégséges indokot adna a klasszicizáló-filozofáló malackodásra meg a közállapotok romlott levegőjét szellőztető célozgatásra. De a darabban líra is van, fojtogató és elfojtott érzelmesség, ami nem arra való, hogy cinikus ifjú titánok mulassanak rajta. És különben is: mi szüksége lehetett rá a Hamlet szerzőjének, hogy műveltségét a tanulóifjúság előtt parádéztassa? Ezen a vizsgán réges-rég túlesett.
Nem hinném, hogy a kollégisták kedvéért kereste volna elő a szakirodalmat; Geoffrey Chaucer verses regényét (az 1532-es kiadású kötetet, mely a Troilus és Criseyde mellett Robert Henryson folytatását is tartalmazta, a Cresseid testamentumá-t), mellé a nyolcféle latin-francia-angol Homérosz-fordítás valamelyikét, hogy egybevethesse a sokat forgatott ovidiusi Átváltozások-kal, továbbá William Caxton és John Lydgate franciából-latinból évszázados angol prózába átgyúrt Trója-históriáit... s ki tudja, mit még. Szokatlanul kiterjedt filológiai apparátus. Talán a szakmának akart törleszteni vele? Mondják, hogy a fegyveres Prológ egynémely oldalvágása és a fafejű Ajax karikatúrafigurája a robusztusan tudálékos Ben Jonsont gúnyolja. Meglehet, mellesleg. Fősodrát tekintve mégsem kifelé támad, hanem befelé vérzik a dráma; magát rontó költői indulat fojtja benne sűrű kiábrándulásba a sebzett lélekből feltörő reményt.
A csapongó hangulat gondolatoktól zaklatott; tartozunk tehát komolyan venni. A Troilus és Cressida hamleti szellemű és fogantatású színjáték: a Hamlet ellenpróbája. Olyan folytatás, mely egyszersmind újrakezdés is – csak épp „rák módra” halad visszafelé az ismert vég felől az ismert kezdetekhez, miközben elhiteti magával, hogy címszereplőit az ismeretlennek indítja neki, hiszen az élet színházában nincs olyan repríz, ami ne lenne ugyanakkor improvizáció... A drámaíró, mint közönségében minden könyvön vagy meseszón művelődött ember, kívülről tudta az infámis történetet. A pórul járt szeretőkön már a nyájas Chaucer is váltig sajnálkozott: hogy a balekság és a hűtlenség közmondásos példájaként nevüket csúfra emlegeti majd a kaján utókor. Melynek képviseletében a skót Henryson a példás büntetést is kimérte: Cresseidje leprás koldusként végzi elrontott életét. El lehet ezt felejteni, lehet meg nem történtté tenni egy bevett hagyományt? Shakespeare megpróbálkozott vele. Elméje táblájáról letörölt minden jegyzetet (többek közt jó néhány „léha” utalást, korábbi darabjaiból), és csak azért is helyet engedett a kétes emlékű párocskának a Romeók és Júliák harmatos társaságában. Hátha megismétlődik a tiszta szív érzelmes csodája, és bebizonyosodik, hogy az általános értékanarchia ingoványában is találhat magának kibontakozási esélyt az értelmes magánélet. A verzátus színpadmester konokul faggatta műfajváltogató találékonyságát: hogy van-e még visszatérés (ott, ahol pár éve szabad átjárás volt) a tragédiából a komédiába.
Az első jelenetek urbánus cselvígjátékot intonálnak. Mint a Sok hűhó-ban, itt is operettkatonák vitézkednek valahol a színfalak mögött. Dekoratív menetoszlopukból kilép egy szerelmes, és panaszosan lefegyverkezik. Álmodozásra, elmélkedésre hajlamos, jóravaló átlagfiatalember; mazochisztikus kéjjel ócsárolja magát, és elandalodva csodál egy elérhetetlennek vélt hölgyet. A lány talpraesett, virgonc nyelvű, értelmes és szexepiles teremtés, aki gyakorlatias elővigyázattal rejtegeti szívének édes titkát. Az ilyen párosításból tartós kapcsolat ígérkezik. Összeboronálásán fáradozik a jó nagybácsi: kotnyeles, komikus, potrohos civilfazon. Buzgólkodása nevetséges, de nem feltétlenül ellenszenves. Némi jóindulattal akár úgy is felfoghatjuk, hogy Pandarusban Lőrinc barát és a Dajka hasznos erényei egyesülnek, az érett belátás felülemelkedő toleranciája a vaskos ösztön mély bölcsességű szeretetével. Csak semmi finnyás idealizmus; nem kell mindjárt megvetnünk a szerelmi közbenjárót.
Az eszmény igenis rászorul a valóság segítő közreműködésére, különben prédájául esik. Úgy illik, hogy az ifjú szívek függetlenítsék magukat; de az is igaz, hogy jó az öreg a háznál, módot adni rá, hogy megtehessék. Shakespeare, nemhiába családos ember, eladó lányok apja, komédiáiban rendszerint körültekintően gondoskodik a szerelmesek gardírozásáról. Jól is teszi, mert az élet – még a legjobb esetben is – veszedelmek vadona; egykönnyen elvadulhat, eltévedhet benne a járatlan, fiatal lélek. Mindenütt útvesztő; tájékoztató szabálya van is meg nincs is. Nehéz eldönteni, hogy mi a megtévesztőbb: ha tiltják, vagy ha parancsba adják, amit a vágy sugall. Akárhogy is, sok buzgó jószándék és praktikus józan ész kell hozzá, hogy az egy igaz szerelem a helyére kerüljön a hamis világban.
Ennyiben tehát egyetértésünk kíséri a sündörgő Pandarust, aki azt a látszatot kelti, hogy hamiskás mosolya valódi aranyszívet takar. Szabad a szerelem, hirdeti hunyorítva. Mindent szabad, amit meg nem tiltanak, és semmi sem tilos, amit meg lehet tenni. Semmi probléma. Azaz nagy kérdés, hogy mire véljük a felhatalmazást, mely éppúgy lehet egyénien értelmezett, bátorító erkölcsi felismerés, mint az egyetemes erkölcstelenség cinkos beismerése. Hogy e kétértelmű elvi alapon mit teszünk és mit nem, attól függ, hogy kik vagyunk és hol élünk.
„Van ebben valami több mint természetes...” S a hamleti morál épp erre a többletre kíváncsi, ami az emberből világot teremt. Vagy – ne adj' isten – amivel a világ megsokszorozza, újrateremti magát az emberben... Pandarus csak jót akar, besegíteni a természetnek. De létezhet-e a jó – helytelenül? Azaz élőhelyétől elkülönítve, kép-mutató elvonatkoztatásban. Az élemedett világfi a felnőttvilág képviselője; hogy üdvkalauz-e vagy „halkufár”, nemcsak szándékán múlik, hanem helyi értékén is: azon, hogy hol, hogyan helyezkedik, s hová kalauzolja a rábízott lelkeket. Dánia börtön, börtönben nem lehet szeretni. Trójában szabad. És ettől vajon más lesz a helyzet? Itt az ideje, hogy leparancsoljuk a deszkákról a negédes bábokat, és szembenézzünk (helyettük) a világukat jelentő színtérrel. A látvány nem szívderítő. Ostromlott várba szorult a szerelem, és nem operettcsata zajlik körös-körül (kívül és belül), hanem totális háború.
Mármint a trójai háború, amelyre az olvasókönyvből úgy emlékezünk, mint az irodalomban megörökített világok legjobbikára. Valamikor a szellem paradicsoma állt itt. Kezdetben a tökéletes egyensúly, a maradéktalan teljesség eposzi világegyeteme, amelyben istenlényegűek voltak az emberek, és emberformájúak az istenek. Ideális létforma, ha nem is a szerelem számára. Ezt Homérosz félisteni harcosai meglehetősen félvállról vették. Közönséges rabnőnek tartották Khrüszéiszt és Briszeiszt; alkudtak a nőre, marakodtak rajta, de a lelkét nem sokra becsülték. Annál lelkesebben hódoltak a Hölgynek a középkor lovagjai az újraköltött Trója-regében, ahol nem ismertek különbséget vitézség és szerelmi vágyakozás között, lévén mindkettő a lélek nagy kalandja. (Mint ahogy valóságos kultúrhistóriai kalandregény az is, ahogy a homéroszi pogány örökséget átcsempészte az évezredeken, s hovatovább teljesen belopta a keresztény legendáriumba a közvetítők sora: Dictys Cretensis és Dares Phrygius, Benoît de Sainte Maure és Guido delle Colonne, majd az újkor küszöbén – előre is, hátra is nézve – Boccaccio és Chaucer... Ez a lopott és megszépített mitológia is törvényes előzménye a Troilus és Cressidá-nak: a tarkán kifestett s lélektanilag is gyöngéden kimunkált idill.) A gyönyörűséges lovagrománc, az volt csak a jó világ: a hős gáncstalan, a hősnő makulátlan. Ilyen rózsakertes, zászlólobogásos majálist ritkán álmodik magának az emberiség.
És akkor is felébred belőle. Shakespeare éber szemmel, józan kritikával, mondhatni másnapos ingerültséggel tekint szét a trójai hadszíntéren. Túllépett az édes derűjű, aranykedélyű romantikus szépkomédiákon, túl akarna lépni a Hamlet-en. Nincs minek örüljön. A világ rút „gyomoskert”, az erények elfajzottak. A közszereplés: tragédia; kipusztít maga körül minden életet. A tragikus költő (aki Hamlettel ellentétben megrögzött házasságpárti) most a magánboldogságot keresné, abban a reményben, hogy az talán majd visszatéríti az életkedvét. Visszás vállalkozás: komikai témát vinni tragikai színpadra, megbékélést várni – a háborútól.
Ennek a háborúnak, melyet fajtalanság robbantott ki és perverzió tart üzemben, nincs erkölcsi alapja; következésképp erkölcstelenné zülleszt mindenkit, aki részt vesz benne. S mivel a háború totális, azaz hét hosszú év során teljességgel bevette magát a hétköznapok gyakorlatába, az is részese, aki kivonja belőle magát. Nincs kivétel. Senkinek sincs igaza. Még a háborúnak sem, mert az is válságba jutott; az egyik fél folytatni nem bírja, a másik abbahagyni. A kényszerszünetben a kétféle érvelésbe rejtett közös frusztráció (mint Fortinbras hősködésében a „fekély”, ... mint a haldokló Szűz Királynő udvarában a klikkek viszálya) „belül fakad fel s nem látszik kívül”. Mindkétfelől: hivalkodással kendőzött hitványság. A Szép Heléna ócska ringyó, aki „nem éri meg az árát”, Menelaosz „nyafka férj-szarvas”, Paris simaszájú kéjenc, Achilles pederaszta briganti, Ajax „dromedár”, Agamemnon hólyag. Trójai és görög egymásra acsarkodik, pedig egy húron pendül, majdhogynem megkülönböztethetetlen.
Tegyünk mégis különbséget! A görögök barbárok, a trójaiak dekadensek. Anakronisztikus szembeállítás? Olyannyira, hogy képtelen kronológiáját akár meg is fordíthatjuk: a görögök progresszívek, a trójaiak konzervatívok. Az ostromló tábor, mint társadalmi modell, az újfajta katonai diktatúrát, illetve a részvényes államot előlegzi; a pusztulásra ítélt város pedig a régimódi monarchia, illetve a patriarchális család utóvédharcát vívja. Melyik rendszer a működőképesebb? Egyik se működik. A görög seregben a függelemsértő individualizmust, az önös és ferde hajlamok zűrzavarát regulázzák ingatag érdekközösséggé; a trójai várban a kicsapongást, a presztízsféltést, a pánikhangulatot rokonítják udvarképessé. Itt is, ott is csupa Polonius nyüzsög, mind egy-egy eltorzult apakép – a roskatag Priamus, a totyakos Nestor, a ravaszkodó Ulysses, az ügyeskedő Pandarus –, komikusan illusztrálva a tekintély hiányát; a tragikus tényt, hogy a felbomló rendet csupán a tehetetlenség és a cinizmus tartja össze.
Hol van a hősi idealizmus, vagy legalább az önzetlenül megfontolt prakticizmus? Ha megvan, megnyilatkozni csak önárulással képes: mint szerep. Mindenki szerepet játszik – majmol, szónokol, cirkuszol –, mindenki belegabalyodik a szerepébe, mindenki leszerepel. A vitéz Hector becsületesen beszél a háború ellen, aztán katonabecsületből mégis melléáll. A bölcs Ulysses a természettől rendelt (középkori) „rangfokozat” szentségét magasztalja, s közben (mint a reneszánsz állam okos manipulátorai) szentségtelen machiavellizmussal keveri a kártyát. Katonák és politikusok: a nagyképű, üresfejű brutalitásnál csak a fondorkodó, frázispufogtató hivataloskodás a visszatetszőbb.
Tetszik, nem tetszik – ilyen a világ. Van benne két bohóc is, hogy tetszetősebbé tegye. Az egyik a „rabszolga” Thersites, aki epét hány mindenkire; a másik Pandarus „őméltósága”, aki mindent mézragacsba merít. Melyiken derüljünk? Akármelyiken, ahogy kényelmesebb, ahogy megszoktuk. Mert a Troilus és Cressida világa: a miénk. A tragikomédiává korszerűsített eposz- és románcparódiában egy olyan társadalmi mechanizmus torzképe tárul elénk, mely annyiban modernebb még a hamleti államgépnél is, hogy nem „valami” rothad benne titokban, hanem – nyílt titok – „rohadt” az egész. És mégis (vagy épp ezért?) kitenyészik belőle a romlás virága: a szerelem.
Virágot – trágyadombon, tömegsírból – a termékeny vakhit fakaszt... vagy a televényes mindentudás, ha már nem akar tudni semmiről. A korhatag világ túlélte magát, a végét járja. De mihez kezdjen az, aki ebben a világban, itt és most fiatal? Vonuljon kolostorba? Édes az élet. Az életművész Pandarus, a drága öreg bohóc, a szája szélét nyalogatja. A vígjáték biztonságos talaján jót nevethetnénk rajta, ott jóízű lenne a trágár élcelődés, mellyel az élettapasztalat földhöz ragasztja a fellengzős romantikát. Itt vérmocskos a föld. Pandarus tehát nem néz a lába elé, sikamlós tréfával siklik át a létbizonytalanságon, pajzán dalocskát zümmög arról, hogy nincs más háború, csak a szerelmi tusa. Realizmus? Egy másik hazugság; a percemberé, aki a tragédia kizökkent idejében a komikai örökjelen illúzióját próbálja felkelteni. Azaz felelőtlenül jár el egy olyan világállapot profán képviseletében, mely alkalmatlan rá, hogy felnőjenek benne a fiatalok, mivel a felnőtt nem tud nekik sem tartalmas példát, sem tartós védelmet adni.
Csak „ágyat, szobát”, legföljebb. Ennyi telik ki Pandarustól; s ez is valami. Az adott helyzetben a gondviselés maximuma. Mert a vén kujon, a szobáztató házibácsi mégiscsak az egyetlen ember Trójában, aki az elérhető földi mennyország nyitját ismeri: a találkahelyét, ahol egymásra találhatnak a szeretők. Bölcsen tudja ugyanis, hogy máshol nem lehet, csak búvóhelyen, csak óvóhelyen, mert a rossz világban – a világ végén – nincs ennél jobb hely. Amiről nem vesz tudomást: hogy ilyen körülmények között lehet-e egyáltalán szeretni, érdemes-e élni. Ezt a problémát ráhagyja a szerelmes életösztönre, hogy döntsön tehetsége vagy tehetetlensége szerint. Átnyújtja a kulcsot, s részéről „kész az ünnep”.
Ismerjük ezt az ünnepet. Felnőttek vagyunk, megéltünk egyet-mást: sejtjük, hogy mit jelent, ha a lelket szobára viszi a kandi Cupido. („...Hah!! Egy zsíros ágy / Nehéz szagú verítékében élni...”) Cupido! Manapság ugyan nem szokás emlegetni az örömszerző latin kisistent – nem úgy, mint a reneszánsz korban, amikor nyilvánosházakat cégérezett –, de ez nem akadálya, hogy felvilágosult századunk is rutinszerűen hódoljon neki suttyomban szerzett olcsó kis örömeivel. Istenem! Valamivel csak muszáj vigasztalódni egy olyan világban, melynek életminősége minősíthetetlen. Tekintsük úgy, hogy világmegvető léhaságunkra most Shakespeare-től is megkapjuk a felhatalmazást?
Azt már nem! Tekintsünk inkább magunkba! Talán még emlékezünk rá, hogy volt idő, amikor hittük a tiszta szerelmet. Vagy legalábbis reméltük. Ha igen, akkor most lélekben legyünk, akik voltunk, vagy lehettünk volna, és így képzeljük magunk elé a szerelmespárt. Felejtsük el, hogy a nevük Troilus és Cressida, nevezzük őket akármi másnak. Akár Romeónak és Júliának. Hogy azokat előbb sebtében összeeskette a pap? Ugyan már! Isten előtt minden eskü eskü; vagyis emberileg mindent az minősít ilyenkor, hogy rendes-e a lány és a fiú, s hogy szeretik-e egymást igazán.
De meddig? Örökké – azaz mindegy, akármeddig, mert a beteljesült szerelem minden pillanata egy-egy öröklét. Aki szerelmes, el is hiszi. S akinek „a lelkiismerete tiszta”, az elhiszi a szeretőkről, hogy szerelmesek. Hinnünk kell hát (e pillanatban) Troilus és Cressida igazságában: hogy a szépség és a jóság érdemes a boldogságra. Troilus vágyakozik, vívódik, kétségek és gátlások közt botladozik; Cressida bújócskázik, szégyenkezik, megnyilatkozik: kínlódtak és gondolkodtak eleget, sokáig fegyelmezték magukat (még a nyílt színen is minimum három napig), s ezzel, úgy tűnik, kiérdemelték a felszabadító, boldog pillanatot. Megérdemlik, hogy sanda előrelátásunktól elzárkózva, csukott ajtó mögött, szabadon örülhessenek egymásnak. Szabad emberek; tudják – amennyire embernek tudható –, hogy mit tesznek, amikor sorsukról döntenek. Szerelmük, igenis: szabad szerelem.
Szép a szerelem, ez igaz. De vajon jóvátehet-e minden rosszat? Mit nem tehet? Mit tehet? Lehet üdvözítő ellenkultúra, lehet hatóságilag engedélyezett mesterséges mennyország. Trójában, pillanatnyilag, szabad a szerelem. És a szerelmeseknek szabad elhitetniük magukkal, hogy egy perc örömük többet ér, mint a világ minden szenvedése. Fiatalok, hogyne hinnék. Troilus és Cressida átlagosan tisztességes, szerelmes fiatalok; létük színtere a magánélet intimszférája, a kis szoba. A szobafalon túl zajlik a városi politika, budoárban és koronatanácsban; a bekerített várfalon túl folyik a vér, ellenséges fegyverek készülnek a megsemmisítő csapásra – de idebenn, a szobában vetve az ágy, „kész az ünnep”. Itt a szerelem szabja a világ törvényét, mert a szerelem különvilág, mely határain belül (s hol van határa a határtalannak?) különbékét köthet, különtörvényt tehet. Ne háborúzz, szeretkezz! És ne törődj vele, hogy egy nap a világ, egyetlen csók az élet... Troilus és Cressida csókja nagyon édes és nagyon-nagyon keserű.
Attól, hogy illegális? Az aggályos családjogász most előállhat egy formai kifogással. Ha csakugyan öntörvényű a szerelem, akár törvényesíthetnék is kereteiket a szerelmesek. Miért nem házasodnak össze, ha annyi mindent szabad? Miért tennék? Azaz mi mást tesznek? Mármint a maguk módján, ahogy lehet. A lázadó ártatlanság megveti a konformizmust; a familiáris hatalom pedig minél romlottabb, annál engedékenyebb: ráhagyja az ártatlanra, hogy mikor mivel konformizálja magát. Troilus királyfinak több bátyja van, többféle példája a legalizált életvezetésre. Az élveteg Paris élettársat tart, az erényes Hector feleséget. Lehet, hogy egyszer Troilus is feleségül venné az élettársát. („Magamhoz veszek ma egy nőt”, példálózik máris a Tanácsban.) Egyelőre tanácsosabb lapítani, mert Cressida származása problematikus, és vannak problémák, amelyeken a mégoly megértő hatóság sem teheti túl magát, ha nyilvánosságra jutnak. Egy áruló lányát nem lehet bevezetni a királyi családba. S hogy miért nem várják ki, amíg rendeződnek a viszonyok? Mert fiatalok, mert nem érnek rá, mert hadiállapotban vannak a sorsukkal. Egyébként: a kérdés nem kérdés. Ha mégis, lényegtelen részletkérdés, minthogy a világ, melyből kiveszett a lényeg, mindenestül elveszítette a jogcímét arra, hogy bárkinek bármit is törvényesítsen. Esztétikailag szólva: ahol kiürültek, elformátlanodtak a formák, ott a tartalom, ha van, kötetlenül teremthet formát akármiből, amennyiben magára vállalja mint kötelezettséget. Ugyanez morális megfogalmazásban: ahol minden érték bagót ér, ott minden hit bagóhit – mindaddig, amíg valaki az életét valóban rá nem teszi.
Ha teheti, ha bizonyíthat; szerencsés esetben egy hosszú élet példájával. Sok-sok kompromisszummal. Mert az életben maradás feltétele – a komisz világban – az önkéntes hősietlenség, az elvállalt és elviselt komikai kisszerűség. Ezt tanítja az öreg Pandarus: a szerelmes kisember érje be annyival, hogy nagy dolog a szerelem. Igen ám, csakhogy ami a szerelemben transzcendens, az egyszersmind személytelen is, az nem kötődik egyszer és mindenkorra egyik vagy másik egyedi esetéhez. Troilus szereti Cressidát, Cressida Troilust, s ez elég ahhoz, hogy vendégszobájukat Cupido alkalmi szentélyévé tegye, egyetlen éjszakára. A többihez már több kellene, mint ágy és Pandarus. Mondjuk: háziasítható, huzamosan lakható, emberséges világ, megbízható emberi minőség; mondom: nagy-nagy szerencse.
Ami nincs. A szerelmi történet ezúttal nem komédia, amelynek szerencsésen kell végződnie, hanem problémaszínmű, mely alattomos sorscsapdába csalja a szeretőket. Hogy is maradhatnának hűségesek egymáshoz a fiatalok, amikor mást se látnak maguk körül mint hitszegő, hazudozó, önmaguknak ellentmondó, ki- és beszámíthatatlan felnőtteket? És külön szerencsétlenségükre Cressida apja, a hitehagyott főpap, aki az ellenségnél szolgál, szolgálataiért épp most nyújtja be a számlát. A lányát kéri. A görögök fizetnek, a trójaiak pedig, mert ezzel kiválthatnak egy fontos hadifoglyot, elfogadják a családegyesítő cserét. Korrekt üzlet. Ki tehet róla, hogy a nagypolitika, melyet Troilus királyi atyja képvisel, nem szerelmes? Annak egy fő az egy fő. És ezért nem lehet a két fiatal emberből egy pár: mert esendő kisemberek. Szerelmük őszintén átérzett, de kis kaliberű, gyöngébb annál, semhogy dacolhatna a közömbös sorserőkkel.
Akkor meg minek belemenni, „mézeskedni ott / A szurtos almon”? – jegyezhetné fel a margóra Hamlet. Aztán áthúzná az oldaljegyzetet, és visszatérne a főszöveghez. Menjünk tovább! Cressida szerelmes volt Troilusba, engedett a vágynak, odaadta magát. Rosszul tette? Nem. Frissen, jókedvűen ébredt, mint boldog, ifjú asszony. Nem csalódott a testben a lélek. Ha megőrzi őket a komikai gondviselés, ha együtt maradhatnak, talán egy életen át eltréfálkoznak, humorral egyensúlyozva nagy szenvedély, nagy szándék és kis szoba között. De megtréfálja őket a műfajtalan világ a maga sajátosan sötét, abszurd humorával.
Reggel zörgetnek a kulcsra zárt ajtón; az intimitásnak, már amennyit Pandarus keríthetett, vége. Jön Paris, egyenruhában; most nem az „édes Nelly” szeretője, most a Haditanács parancsát hozza. Elég egy katonás vezényszó, hogy nevetségesen hasztalanná tegye a szerelmesek minden ünnepélyes fogadkozását. Jó vicc. Még hogy szeretkezni háborúzás helyett? Mintha lenne a kettő között különbség. Nincsen. Ahol háborút viselnek egy feslett szerelem jogáért, ott a szerelemből is kifeslik a hadijog: aki kapja, marja. Troilus mit tehetne? Attól, hogy az öltözéke hiányos, még tiszteleghet. Hiszen tudhatja, hogy a totális háborúban mindenki katona. Fegyelmezetten, szolgálatilag átadja Cressidáját a görög Diomedesnek, aki (más egyenruhában) hivatalból átkíséri a másik félvilágba.
Bár lenne a szárnyas-sapkás Hermész, és vinné a másvilágba! Akkor tisztán maradna legalább az emlék. De hát a problémadarab nem tragédia, nem szolgáltat a halálban költői igazságot. Nem bocsátja ki a lelket a test börtönéből; élni kell, itt és most, azaz beszennyeződni, megromlani. Az ágyukból kiugrasztott szeretőket ezzel a goromba életismerettel avatja felnőtté a prózai végzet: élni annyi, mint rosszul járni, két jogtiprás közt pört halasztani, jót-rosszat félbe-szerbe hagyni.
Felnőttek vagyunk, ismerjük az életet, mégis szeretnénk, ha jól végződne a történet. Szeretnénk nem tudni, amit tudunk. Hátha rosszul tudjuk. Romeót is elszakították a feleségétől, Júlia is ellenállt a kísértésnek. Cressida is magával viszi a szerelem zálogát, Troilus is felkeresheti még szerelmét. Troilus és Cressida éppolyan fiatalok és éppúgy élni szeretnének, mint Romeo és Júlia. Shakespeare hamleti lelkülete azonban most hasonlíthatatlanul kegyetlenebb: életben hagyja őket, hadd éljék túl – kitakart, csupasz szégyenükkel – az ártatlanság vesztét, a lélek halálát. Megtapasztalhatják, hogy van, amikor egy kriptabolt is könnyebb takaró, mint Isten szabad ege, ha világméretű örömházat takar.
Itt élünk, ebben a világban, s hogy létezésünkre felmentést leljünk, merő önvédelemből is szigorúan el kell ítélnünk a hűtlen Cressidát. „Gyarlóság, asszony a neved!” Amit Shakespeare ifjabb pályatársa, John Ford rövidebben és költőietlenebbül így mondana: „kár, hogy kurva”. Ford egy színművet címzett így, Shakespeare is címezhette volna így a magáét, ha (Thersitesszel egyetértésben) ez a véleménye. De mi a véleménye? A miénk megingathatatlan: mérlegünkön megmérjük a könnyű lányt – és könnyűnek találjuk. Könnyű nekünk; neki szegénynek annál nehezebb.
Amíg Troilus szalutál, Cressida sír. Aztán összeszedi magát, mert mennie kell, mert az élet meg nem áll. Élni akar, tehát belátja, hogy lenni annyi, mint megtenni, amit muszáj. Úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna, hogy ne is történjék. Júlia sem tett másképp. Csakhogy Júlia szerelmes lelkének otthonos magányában készülhetett akár a halálra is; Cressida viszont nem otthon van, és nincs egyedül. Az apja sincs otthon sehol. A szerelem kényszerű lakóhelye: a senkiföldje; létformája tehát a hontalansággal járó kiszolgáltatottság. A görög táborban viadalra, vérszagra összeröffent férfiak fogadják a „hölgyet”, és sorban körbecsókolják. Cressida úgy védekezik, hogy nem ellenkezik. Tréfára veszi, visszacsókol. Viselkedésében Ulysses – aki Pandarushoz hasonlóan felnőtt, azaz cinkosan tapasztalt, de tőle különbözően közéletileg elkötelezett, azaz rosszhiszeműen megkeseredett ember – a „ringyó alkalom” megvetendő példáját látja.
Ulysses antik hős, s így elnézhető neki, hogy nem volt alkalma megismerkedni a világvárosi aluljáró modern etikettjével és etikájával. Mit tehet az a nő, akit körüláll a banda? Ha helyén a szíve és az esze, természetesen próbál viselkedni. Tréfál, még csókot is ad, hogy rá ne ugorjanak, le ne teperjék. Húzza az időt, mert ezzel életet nyerhet. Már amennyiben arra téved a rendőr. De ahol görögök őrzik a rendet, ott nagy baj van. A görögök barbárok. Vagy csak férfiak, nő nélkül. Katonák. Úrihölgynek nem volna szabad kísérő nélkül közöttük mutatkoznia. Cressidának van hivatalból kirendelt kísérője, Diomedes. Ő is görög. A renegát apa nincs jelen. Cressida nincs egyedül és nagyon egyedül van; ő és nem ő. Helyzete szemérmetlenül reménytelen: választhat erőszak és erőszak között. Vagy mindenki rongya lesz, közpréda – vagy egyvalaki zsákmánya, magáncafka. Kár, hogy így is, úgy is: kurva. Nagy kár.
„Kár érte” – mondja majd Othello Desdemonáról, mielőtt szerelmesen feláldozná. Vajon Cressidának is jobb lenne, ha Troilus fojtaná meg, s nem kellene mocsokban fuldokolnia? Jobb a tragédia, mint a komédia? Jobb nem lenni, mint lenni? Igen, igen! Szívből kívánjuk bárcsak véget vethetne gyalázatának a meghurcolt Cressida – mint Hamlet vágyik rá, s mint Júlia megteszi – „egy puszta tőrrel”.
Nana, azért ennyire ne ragadtassuk el magunkat! Mi is csak élünk, ahogy lehet. Cressida született komédiahősnő: gazdálkodni próbál a lehetőségeivel, úgy kísérli meg a lehetetlent. Amíg vele volt Troilus, lehetségesnek tűnt, hogy a szerelem kettejükben valóra váljék. Ám a valóság, mint kiderült, a látszatok világa: amint ide átlép az eszme és az érzés, ez is csak önmaga látszata lehet. Hol azt kell színlelnie, hogy nincs, ami van, hol azt, hogy van, ami nincs. Így játszik színt a tér és az idő is. Aki nincs itt, az sehol sincs, az senki; és aki olyan, mintha sose lett volna, azzal se ér semmit, hogy itt van.
A lelepleződés nagyjelenete következik. A szerelmi dráma – mely elejétől fogva elszenvedni kényszerült Pandarus (és a néző!) voyeurisztikus jelenlétét – végkifejletként különlegesen kegyetlen, kényszeredett kukkolószínházat produkál. Beleláthatunk a szerelem (és a politika) zsigereibe. Trójaiak látogatnak a görög táborba, barátságos mérkőzésre, békés tapasztalatcserére. Achilles és Hector végigmustrálják egymást, mint a vágóbarmot, aztán együtt isznak. Vérgőz és borgőz lengi be a „harc és bujaság” fegyverszüneti színpadát. Cressida fellép, és az intim félhomályban (az izzó szemekkel átvilágított éjszaka külső sötétségében) kacéran, turbékolva átadja a szerelmi zálogot Diomedesnek. Troilus (láthatatlanul) kifigyeli; mellette Ulysses, mögötte Thersites. Így gyalázza meg, többszörösen, az intimitást a szcenírozás. A szerelmesek megfoghatnák egymás kezét, de mert nem foghatják, egy világ választja el őket egymástól.
Egy gyalázatos világ, ahol kárba vész, testben-lélekben tönkremegy az ember. Szép testben ép lélek? Aki lelketlen világban él, mely csak testet ismer (ölésre, ölelkezésre), csak a teste nélkül tudná a lelkét szépen megtartani. Hacsak, végső kétségbeesésében, a puszta létével át nem lelkesítheti a testiség merő anyagát. Cressidának egy élete van, mása sincs. Tudja, hogy Troilus nincs, Diomedes van. Őt kell szeretni. Szeretni kell a gyilkos közönyt, ami erőszakot tesz a lelken, mert akkor a test – örömében, hogy él – már-már szerelmet élvez... Aki ezen megbotránkozik, mondja meg, hogy jobb a megerőszakoltatás: ha érzéketlenül, gépiesen történik, vagy ha érzelemmel, „emberségesen”? Melyik a természetesebb, melyik illik jobban az egészséges, fiatal lélekhez? Szegény Cressida! Kár a szerelméért; kár, hogy fiatal; kár, hogy él.
Cressida: melyik Cressida? A Troilusé? A Diomedesé? Az egy az kettő; ezt mutatja a pornókép, de képtelenség, hogy a kettő az egy legyen. Cressida: ő, mert nem ő; együtt a szétosztott kettéoszthatatlan. Bizony, „több dolgok vannak”, akár csak a női szívben, mintsem egy szerelmes férfi bölcselme „álmodni képes”. Szegény Troilus, szegény trójai királyfi, szegény kis elfuserált Hamlet! Csak problémája van; feladata, tennivalója nincs. Okoskodhat akármennyit, sehogy se tud kimagyarázkodni abból a botrányos metafizikából, amit a két szemével látott. Mit tegyen? Ha megmoccan, ha tettlegesen közbelép, az egész trójai vezérkart lemészárolják a vendéglátó görögök. Felelősen jár el, megérdemli, hogy elmehessen. Életének rövidke fegyverszünete lejárt. „A többi néma csend.” És harci zaj. Felnőtt. Kár érte.
Troilus és Cressida: jobb sorsra érdemes fiatalok egy rossz világban; elrontott vígjátékfigurák egy rosszkedvű darabban. (Beteg a világ, beteg a lélek; nem tudják egymást megemészteni, csak elemészteni.) Töredékes kis románcuk pusztulásra ítéltetett, még mielőtt elkezdődhetett volna: a Puszta Országban terméketlen a romantika. Történetük lukacsos, szakadozott, mintha szövegromlásnak esett volna áldozatul. Címszereplők, de drámájuk alig egyharmadát mondhatják magukénak. A többi a fontos embereké. A szerelem nem fontos. Kár. És ha fontossá tenné magát, ha hősiesen küzdene jogaiért, ha felnőne a kor hőseihez? Akkor talán kevésbé volna romlékony? A szerző ránk hagyja, hogy mit mondunk erre. Nem túlságosan kíváncsi a hőseire; vagy inkább túl sokat kíván a közönségétől. Megkívánja tőlünk, hogy fölényes elmével mulassunk a megsemmisítő szatírán; hogy rokonérző szívvel várjuk és reméljük a szerelmi regény happy endjét; s hogy minden ízében megismerjük, egész valónkban megszenvedjük a veszteség, az elkallódás, a megérzékített hiábavalóság teljes kínkeservét. Játszik velünk. Játéka hamleti tétre megy. Nem kevesebbre, mint hogy – mit ér az ember.
Ám keressünk jobb emberanyagot, különbet, mint Troilus és Cressida; keressük ki a drámából a lehető legjobbat. Nézzük a hős Hectort, „a végzet munkását”. Elnézzük, ahogy erényesen és szorgalmasan, szabályszerűen és iparszerűen öldököl – és legszívesebben elfordulnánk. Hogy lehet egy vérengző nagy lélek ilyen kispolgárian lelkiismeretes?! Amikor lejár a munkaideje, Hector becsukja a boltot, lefegyverkezik, bevételezi a hasznot. A lándzsás myrmidonjaival érkező Achilles láttára sajnálkozva széttárja a karját: jöjjenek holnap, ma már nincs félfogadás. És csodálkozik, amikor a gengszterek földhöz cölöpözik. Pedig megtanulhatta volna, hogy a totális csatatéren nincs lovagiasság, nincs üzlet, és legfőképpen nincs záróra. Mi tudjuk (hogy a halál sem megváltás, éppolyan mocsok, mint az élet), s ettől még inkább szégyelljük magunkat. Szegény Hector! Felnőtt ember, derék ember; csak az a kár, hogy hős. Hogy temetetlen tetemével a mi korunk hőse ő is.
Kár, kár. „A károgó holló bosszút üvölt...” – mint végszavával Troilus, aki már nem Troilus. Oda az ifjúság; s mi marad utána? A károgás. Egy göthös kerítő, egy nyavalygó rué. Ez az életösztön utolsó védekezése. A totális földrengés közepén felpanaszoljuk „a test eredendő / Természetes rázkódtatásait”, a vénséget, a sajgó csontot, mintha csak ez lenne a baj... mintha gőzzel, iszappal kikúrálhatnánk a világból a romlást... mintha nyavalyáinkkal szimpátiára hangolhatnánk a kozmosz közönyét. De hiába. Halandóságunknak is csak bohócai vagyunk, nyomorúságunk a Pandarusé, nem a Jóbé. Nem is a titokzatos Úristen felel rá a forgószélből, csak a huzatos nézőtérről az üres röhej.
Feltételezem, hogy ezt a visszhangot már nem óhajtaná meghallgatni Hamlet. (Talán Shakespeare sem, mert némelyek szerint a végjáték nem az övé.) Úgy képzelem, hogy a dán királyfi időközben visszalopódzott a helyére, s a tragédia barátságosabb, nyílt színén folytatja a párbeszédét az örökléttel. A mellékszoba tükrében nem látszik a szerző, csak a teleírt papír. Troilus és Cressida: ránk maradt, miénk, monologizálhatunk fölötte a végtelenségig. Különös darab. Különösképpen aktuális attól is, ami benne van, meg attól is, ami nincs benne. Nincs vége.