Lila akác mögé bújt otthonom,

hol átsiklottam a gondokon.

A Péterfián a helyén már

Pláza magasodik. Beton-árny.

A falakhoz simult akkor még

kála virága és százszorszép.

Gyerekek között ott gondtalan

múltak a percek. Úgy hét nyaram.

A sárga rózsát a kertünkben

apám nevelte a kedvünkre,

hogy méheket vonzzon édesen,

nem csendült szó sosem élesen.

Nefelejcs feje, a zsenge-kék

őrzi még most is a nevetést,

anyám hangját, az örök derűt,

ahogy a szirmokon szétterült.

A hársfák, akácok illata

ablakon lengett, s a pillanat

ünnepet hozott, ha este lett.

Annál szebbet sem festhetek.

A kardvirág bordó bársonya

a jövőnek bomlott, s lágy nyoma

maga volt élet és ölelés.

Ami még maradt: a számvetés.

2011.06.18. -2014.05.29.-2017.04.14.

Zsefy Zsanett