Magasságom százhatvanöt,

Isten csak ennyit adott.

Bár nem léphetek kifutóra,

van nálam rosszabb fazon.

Lábujjaim száma se sok,

kettő híján tucat.

Nem görbék, ám nagyon mások,

kicsik, arányosak.

Lábam szára karcsú, mint nyír,

combom sima platán.

Két domb között erős a gát,

hogy óvja barlangtanyám.

Ha szemed feljebb siklana

látna egy sík mezőt,

hol hasfalamat csiklandhatja

bársonyos őserőd.

Hasam felett két bíbor bibe

csábítná tekinteted.

Hullámokon jelezne ringva:

kikötőd itt leled.

A lüktető két part között

felfutva tekinteted

egy ívelt lankán csókolhatná

magasba szerelmedet.

A nyak fölött kagylókba zárva

őrizem a zenét,

kalapács zaját, világ dalát,

ajkad üzenetét.

Az illat vonz'ná orrcimpádat,

ha hagynám, hogy tovább is menj.

A szőkeségem nem tudom már

igazán milyen lehet.

Félkörbe zárja szépen ívelt

lusta szemöldököm

a búzakékbe sötétedő

íriszem, szemredőm.

A szám, mi dús és érzéki

úgy ontja a szavakat,

jobb, ha meg sem kérdezed:

ma hogy’ érzed magadat?

A karom s kezem, mi kimaradt,

mint füzek ágai

ölelnek, ha az est leszáll

s nappal sem szárnyaim.

Az elmém hiába kutatod.

Az, amit rejtek én.

Meglepetés is kell legyen

testem egy rejtekén.

Bara Anna (Zsefy Zsanett)

2011.04.23.-2011.11.06.-2018.03.27.