Én oktalan beloptalak, s most itt dobogsz

e szűk keretben. Míg kezemben kihűl a hely,

tenyered melege útra kel.

Az égben köttetett, mi lent vált valóra,

és az óra azóta ketyeg. Lüktet a szerelem.

A sokadik kikelet rendre ébreszt

világot, terem rolók mögött újabb álmot.

Csak az ősz ne jönne. Akkor nem mennénk ölre,

sem szavakkal nem szúrnánk agyon a napot,

de a papot áldanánk, aki a paplakban adott össze,

hogy állapodjunk meg örökre.

Akkor nem gördítettem akadályt eléd,

talán csak fátylamat, ami

mínusz tizenötben lett hirtelenkemény.

Elég csapás volt az nekünk.

Hétévente mégis minden esküt feloldva újra

megerősíttetnék, s ha szépkorban már

meglepőbb lenne egy eskü, mint a halál,

az a pár év még lehetne hetedhét országra szóló

újabb talány.

2012.03.19.--2015.07.26.

Zsefy Zsanett