Még mindig pálcák roppannak,

ahogy törtek régen is felettünk,

de meddig kell száraz gallyakat

udvarainkban darabokra szednünk?

Mert havasi gyopárt rezgetett a szél,

s az a szál virág miénk volt egykor,

mert folyóink görbületén

messzebb is ránk csillogott a mennybolt,

mert az ott honos már nem otthonunk

- meg sohasem értjük -,

a szívünkbe zárt határt

csak emlékként idézzük?

Az időt bokrára kötötte kezünk,

a szem mindig visszafelé tekint,

pedig láncként tartana, ha karolna a sok kar.

De mi összefogná már megint másként akar.

Csak elemez régi diadalt, ajkán ősi dallal.

Na és hová tartasz így magyar

az örök vissza-kanyarral?

2011.06.20.

Zsefy Zsanett