Családfakutatás - Szücs István és Szücs Tamás

Tarjányi család

Tarjáni vagy Tarjányi család

Édesapám (Szücs István) apai nagymamáját Tarjányi Máriának hívták. A család kutatásával csak az elmúlt pár évben kezdtünk el behatóbban kutatni, így sok újdonság került elő az anyakönyvi kutatás és a helyrajzi/helytörténeti munkákból. A következőekben megpróbálom ismertetni a család eleit és különböző családi ágait. Remélem tudok újat mondani a családot kutatóknak.

A Tarjányi/Tarjáni család nyomokban ott van mindig a történelmünkben. Próbálok időrendben haladni, az első fellelhető adatoktól napjainkig. A Tarjányi név kialakulásához vissza kell kanyarodnunk egészen a honfoglalásig. A Tarján az egyik honfoglaló törzs nevéből származó férfinév, ami eredetileg ótörök méltóságnév volt, és a jelentése körülbelül alkirály. Rokon neve a Tárkány, ami egyes vélemények szerint egy kabar törzs nevéből származik, végső forrása és jelentése azonos a Tarján névvel.

Györffy György szerint a tarján törzs volt a magyar törzsszövetség vezértörzse – és nem a kézenfekvőnek látszó megyer törzs –, mivel az Árpádok, akik nyilván a vezértörzset vezették a Duna két partján telepedtek le, s itt egyedül a tarján törzsnév nem található meg.A magyar vagy csatlakozott törzsnevet viselő falvak ugyanis a Géza és István által a születő vármegyerendszer egyes várispánságaihoz rendelt várjobbágyok falvai voltak, akiket az idegen környezetben azzal a törzsnévvel illettek, ahonnan jöttek. E falvak várjobbágyi eredetét az is alátámasztja, hogy csak várjobbágy nemzetségek nevezték el magukat törzsekről – Kér nemzetség, Kürt nemzetség. A Tarján elnevezéshez köthető települések elhelyezkedése a lenti képen látható.

A fentiek alapján tudhatjuk hogy egy régi névvel állunk szemben, ami már a törzsszövetség idejében jelentősnek számított. A fenti települések közül számunkra most a nógrád megyei Tarján falu lesz érdekes, ami ma Salgótarján része. Nézzük mit írnak róla:

Salgótarján (szlovákul: Šalgov-Tarjany/Šalgotarján, németül: Schalgotarjan/Schalgau, korábbi nevei alapján: Tarján és kicsit később Salgó, korábbi helyesírás szerint: Salgó–Tarján). A Salgótarján név a Salgó és a Tarján nevek összetételéből keletkezett. A Salgó a közeli Salgó várra utal, mely név a salgó (ragyogó, fényes) melléknévből származik. A Tarján a honfoglaló magyar törzsek egyikének a neve volt mint azt fentebb taglaltuk.Történetét a honfoglalás idejéig vezethetjük vissza. A 10. század első évtizedében a Tarján nevű törzs birtokolta, melyet a belső gyepűvonal védelmére telepítettek ide. A Tarján törzs a honfoglalást megelőző időkben, de a Kürt és Gyarmat törzsek egy hadrenddé való összevonása után, a központi fejedelem törzse volt és neve a Tárkány, Terjén, Terény és Terenye változatokban is előfordul. - Ezen az alapon állítható, hogy a belső gyepűvonal és a gyepűn túli területekre vezető utak védelmére és ellenőrzésére, a Zagyva és a Tarjánpatak völgyében három Tarján hadrendi csoportot telepítettek le a mai Salgótarján, Kisterenye és Homokterenye helyén. A negyedik Terenye hadrendet - amelynek szállása nem tudott faluvá fejlődni - a belső és a külső gyepűvonal közé, a Pinc és Osgyán közti út mellé telepítették, ahol ma, az úttól északra, a Terenyei-erdő őrzi az emlékét. A Karancs-Medves vidékén dél felé beöblösödő gyepűvonal védelmére a Tarján hadrenden kívül egy Keszi, egy Berény és egy Kazár hadrendet is telepítettek. Ezek mindegyikének szálláshelyét a kor stratégiai és taktikai elveinek a figyelembevételével jelölték ki. - Tarján helyét úgy, hogy a hosszan elnyúló, viszonylag szűk völgyben haladó főútvonal mellett megkeresték azt a helyet, ahonnét őrszolgálatra kirendelt lakói a völgy oldalába bevágódott patakok mentén vezető erdős hegyi utakon hamar érintkezésbe tudtak jutni délkelet felé Kazár és (Homok-) Terenye, északnyugat felé pedig (Karancs-) Keszi és (Karancs-) Berény falu őseivel. - Hihető, hogy ezeknek az őrszállásoknak irányító központja a szintén hadrendi nevet viselő (Karancs-) Ságon volt. A katonai települések egyik, a X. század első kétharmadában élt, és a közrendűektől elkülönítve eltemetett előkelő vezetőjének sírját Karancslapujtőn, a Nyárjas dűlőben találták meg.

A királyt vármegye szervezése korában, a X. és XI. század fordulóján ezeknek a magyar őrszállásoknak szabad harcosai várjobbágyokká, egyesek esetleg királyi szerviensekké, félszabad és szolgarendű lakosai pedig várnéppé lettek. Tarján neve ellenére, már a XIII. század első évtizedeiben, királyi adomány folytán, magánföldesurak, a Kacsics nemzetség három ágának birtokában volt.

A Gertrúd királyné meggyilkolásában (1213) részes Simon bán birtokát 1228-ban kobozta el Béla ifjabb király. Fiai, János és Simon azonban, az Aranybulla (1222) rendelkezése értelmében (az apák bűneiért a leszármazottak nem büntethetők) megtartották birtokaikat, köztük Salgót is. Közülük Simontól ered a nemzetség Salgói ága. - A nemzetség Tarjáni ága az 1227-ben Tarjánban birtokos Illéstől származott, akinek birtokrésze a falu Kis- és Sóshartyánnal is határos nyugati területsávjában feküdt.

A nemzetség Tóbiástól származó ún. Szőrösi ágának tagjai pedig Zagyvafőn és Szőrösön (a mai Zagyvarónán és Szőrös-pusztán) voltak birtokosok.

Tarján falu tehát, a Kacsics nemzetség ősi birtokaihoz tartozott. 1246-ban a Kacsics nemzetség Illés ágából származó Péter birtoka volt. 1280-ban Péter testvérének, Simonnak fiait, Miklóst és Simont találjuk itt. 1327-ben az ugyanebből a nemzetségből származó Salgai Illés és Miklós, valamint ezek fiainak osztatlan birtoka volt.

A falu fejlődésében - ami lényegileg semmiben sem tért el vidékünk falvainak fejlődésétől, gazdasági és társadalmi szerkezetétől - véres választóvonalat jelent az 1241-1242. évi tatárjárás. 1241 áprilisában IV. Béla király, a mohi csatavesztés után, vidékünk erdős tájain át menekült, nyomában az Őt üldöző tatárokkal, Nyitra vára felé. - A helyi hagyomány szerint, amikor városunk déli területén át akarta ugrani a Tarján-patakot, lova lábát törte. Ekkor egyik András nevű kísérője a saját lovát adta át a királynak. A vész elmúltával azt a helyet, ahol az eset történt a király birtokul adta Andrásnak, akinek a nevét Andrásfalva őrizte meg. - A Fülek felé menekülő király az éjszakát a Karancs erdőségében töltötte azon a helyen, ahol később leánya, Margit hercegnő a karancsi kápolnát építtette.

Fülek várát - amelynek védelmét a Kacsics-nembeli Folkus szervezhette meg - a tatárok nem tudták elfoglalni. - Tarján falu azonban elpusztult. Ezt igazolja a Karancs Szálló építésekor talált gerendavázas, még a tatárjárás előtt készült kút, amelyben a XIII. század elején készült, belé ejtett korsó, fejsze és egyéb tárgyak felett levágott emberi koponyák feküdtek. Ezek nyilván a tatárok által lemészároltak fejei, mert a kutat a tatárjárás után többé nem használták, beiszapolódott és be is tömték.

Tarján főút melletti fekvése ekkor és később is nagyban hozzájárult pusztulásához, ugyanakkor azonban újjátelepítésének is egyik indítéka volt. - Valószínű, hogy a tatárdúlás alkalmával a falu lakosságának és urainak egy része - meghúzódva a környező erdőségekben és meredek sziklaormokon - megmenekült. Az 1227-ben itt birtokos Illés azonban ekkor már valószínűleg nem élt. Mihály nevű fiát a rablólovaggá lett füleki Folkus ölte meg. Másik fia, Péter, 1246 januárjában, a gaztetteiért fej- és jószágvesztésre ítélt Folkus birtokainak Pok-nembeli Móric részére történő átadásakor szerepelt, mint tarjáni birtokos. Folkus egyik, meg nem nevezett hét faluból álló birtoka ugyanis kelet felől a Rátót-nembeli Balduin birtokával, dél felől pedig Péternek, a mai somoskői és somoskőújfalusi területet is magába foglaló „Tarján nevű földjével" a berényi várjobbágyok földjéig volt határos. Ez a Péter 1265-ben a IV. Bélával szemben harcoló István ifjabb király híve. 1271-ben pedig békebíró a nemzetség egy másik ágának viszályában.

A nemzetség három ága korán megosztozott a tarjáni birtoktesten. A Tarjáni ágból 1227-ben Illés a faluterület nyugati, 1246-ban fia, Péter pedig északi sávjának a birtokosa. Ez a nyugati és északi sáv 1300 körül Péterfiainak- Mihály, Péter, Lesták, Mikus és Ják - tulajdona, akik ekkor már várak birtokosai is. Baglyaskő Péter fia Péteré, Somoskő Lesták és Ják vára, míg Mihály az Alsóesztergály melletti Sztrahora, Mikus pedig Hollókő várának ura volt. Váraikat 1310-ben az I. Károly ellen harcoló Csák Máténak engedték át és azért azokat tőlük, a király győzelme után elkobozták és rokonuk, Szécsényi Tamás kapta meg. - A nemzetség Tarjáni ága tehát a falu egykori területéből kiszakította a somoskői és a baglyasaljai részeket és ott új településeket hozott létre. - A nemzetség Salgói ága építtette meg Salgó várát, amelynek tövében szintén keletkezett új település. Ennek az ágnak és a Szőrösi ágnak - amely Zagyvafő várat építtette és a váraljai településsel együtt szakította ki azt az eredeti tarjáni faluhatárból - birtokai azonban - mivel 1310 után hátat fordítottak Csák Máténak - megmaradtak.

A nemzetség mindhárom ága birtokos volt tehát Tarjánban. így például 1283-ban, az 1227-ben szereplő „tarjáni-"nak nevezett Illés unokái, Miklós és Simon is, akik sógoruknak, Szügyi Andrásnak engedték át az annak birtokai közelében fekvő Fekete Erdő nevű birtokrészüket. - Ez a tarjáni közös birtoklás eredményezte azután azt, hogy a XIV. század vége felé az egykor nagybirtokos három Kacsics-ág megnövekedett számú leszármazottjai, mint kis- és középbirtokos „tarjáni nemes urak" jelennek meg az oklevelekben.

A XIII. század 80-as éveiben a Tarjánban és Szőlősön birtokos Kacsicsok véres, helyi háború jellegű harcba keveredtek a Rátót-nemzetséggel. Ennek során a Rátótok, szövetségeseikkel, az Ákos-nembeli Bebekekkel, familiárisaik támogatásával, sorra pusztították a Zagyva- és Tarján- völgyi Kacsics- birtokokat, megölték a Kacsics-nembeli Lestákot és 14 emberét, köztük három rokonát, két kastélyukat felperzselték, a szőlősit pedig elfoglalták. - Csák Omode nádorispán és az egri püspök közbenjárására kötöttek békét 1290-ben úgy, hogy a Rátót-nembeliek 200 márka ezüstöt fizettek a megölt Lesták vérdíja fejében, visszaadták az elfoglalt szőlősi kastélyt és vállalták a felperzseltek és leromboltak újjáépítését. A béke megszilárdítása érdekében pedig kölcsönösen több házasságot kötöttek egymással.

Az új rokoni kapcsolatok eredményeként - a Kacsics-nembeli lányokkal együtt a Rátótés Ákos-nembeliek kezére jutott leánynegyedek révén - létrejöttek az egyes nemzetségi ágak birtoktestébe ékelődő idegen birtokrészek és a férfiágon már nem Kacsics-nembeli Tarjáni és Salgói nevet viselő családok. Ez volt a helyzet Tarján faluban és később Salgó várával kapcsolatban is.

Eddig idéznék Dr. Belitzky János - Sajgótarján története című rendkívűl hasznos munkájából. Ki is az a Kacsics nemzettség? Borovszkynál az alábbiakat találjuk:

Kacsics.

Törzsökös nógrádvármegyei nemzetség, melynek története, az egész középkoron át szinte elválaszthatatlan kapcsolatban van a vármegye történetével. Ősi birtokai oly rendkívül nagy, szinte összefüggő területet alkotnak, hogy a mennyiben azokat nem az első foglalás jogán szállotta meg, akkor kétségkívül még a nemzeti királyság első századaiban vette birtokába.

Karácsony Jánosnál:

KACSICS. (Kachich, Kachych, Kachiz, Kathyz, Kachuch, Casich, Kachic, Kachyk, Kachuk.)

Jóban, rosszban egyaránt hatalmas, kiváló nem. Elég sajnos, hogy nevének mai kiejtését alig tudjuk meghatározni, mert nincs helynév, mely azt fentartotta s átörökítette volna. Mivel azonban az oklevelek közűl 4 Kachich vagy Kachych alakot ír, ismét 3 Kachiz vagy Kathyz alakot s ezzel a Kachuch* és Casich alakok nagyon összeegyeztethetők, inkább a Kacsics kiejtést fogadtuk el, mintsem a Kácsik kiejtést, a mire a Kachic, Kachyk és Kachuk 3 oklevélben olvasható alakok mutatnak. Igaz, hogy Kácsik helynevünk van, Kacsics pedig nincs. Ámde volt legalább is »Kachuz« nevű. Lehet az is, hogy a Kacsics szó a szláv »vity, ity, vics, ics, vik, ik« képzővel van alkotva és Kacsfit jelent. Ez esetben helynévben természetesen nem is maradhatott fenn. Négy hatalmas ágazata tünik elő okleveleinkből, ú. m.: Falkos, Simon bán, I. Illés és Leusták ágai.

Számunkra Illés ága az érdekes aki Illeus de Tarjan névan szerepel az oklevelekben, törzsbirtoka után. Ezen birtok név későbbi korokban családnévvé formálódik.

Pacta Conventa 1102

Kacsics címer

A Tarjáni vagy szlovákosan Tarjányi családok kialakulásához a Kacsics nemzetségben kell keresnünk az eredetet. Ebben Ivan Majnarić horvát történész kutatásai adnak irányvonalat. A munkáiban a horvát Kačić család eredetével és történetével foglalkozik. Az hogy a magyar Kacsics és a horvát Kačić család egy és ugyanazon törzsből származó nem újkeletű elmélet. Nézzük a történelmi hátteret. Az úr 1102.-évet írjuk:

"Kálmán üdvös, békés munkálkodását a bizonyára Velence által szított és 1102-ben kitört horvát lázadás szakította félbe. Kálmán a mozgalomról hírt vevén, megfelelő had élén nyomban Horvátországban termett és bár a lázadók időközben már a Szávát is átlépték, mégis sikerült a lázadást gyorsan elfojtani. Hogy vajjon erőszakos módon, avagy inkább békés úton, az határozottan meg nem állapítható.

A horvát kérdés elintézése után Kálmán jónak látta a dalmát kérdést is dűlőre juttatni. Ecélból hadával Spalato alatt tábort ütvén, megadásra szólította fel az újabban még jobban Velencéhez pártolt várost, mely bizonyára nem annyira a Velence iránti ragaszkodásból, mint inkább az annak bosszújától való félelmében fejtett ki egyidejig ellenállást. Amidőn azonban a magyar hadak a város környékét mindjobban elpusztították és egész komolyan hozzáláttak az ostromhoz, a lakosság Crescentius érsek útján hajlandónak nyilatkozott a béketárgyalások felvételére. Ezeknél Kálmán felette konciliánsnak mutatkozott, mert annak ellenében, hogy a dalmátok hűséget esküdtek a király, annak utódai és a magyar király iránt, viszont ő a legmesszebbmenő kiváltságokat biztosította a város és lakosai számára. Így többek között a városnak jogában állott, hogy szabadon választhassa püspökét és grófját, aki azt a polgárok sorából maga mellé választott tanáccsal régi törvényeik és szokásaik szerint kormányozza; a város az idegenek által fizetett városi vámpénzek kétharmadán kívül egyéb adót nem köteles a királynak fizetni. A királynak a városban való tartózkodása alkalmával csak az szállhat meg a lakosságnál, akit ez szívesen fogad. Innen Kálmán Crescentius érsek kíséretében Zára, majd Trau és a többi dalmát városok előtt is megjelenvén, hasonló feltételek mellett hamarosan azokkal is rendbe jött és azután Bjelogradba bevonulva, magát a horvát- és dalmátországi nemesek jelenlétében Horvát- és Dalmátország királyává koronáztatta. (1102. május 16.)

Ezzel egyidejűleg még egy kiválóan fontos és következménydús lépés megtevését határozta el Kálmán. Látván, hogy a gyöngekezű Álmos a horvátokkal bánni és kijönni sehogy se tud, őt horvát hercegi állása alól felmentette és helyébe egyik legmeghittebb emberét, „az eszélyességéről és erélyéről ismert“ Ugra ispánt bízta meg Horvát- és Dalmátország kormányzásával és azután hazautazott Fehérvárra. Álmos kárpótlásul a tiszántúli hercegséget kapta.

Ugra meg is felelt a beléje helyezett várakozásnak s eléggé kényes feladatát nemcsak a kellő eréllyel, hanem tapíntattal is oldotta meg. Erről Kálmán királynak gyakran volt alkalma meggyőződni, mert évente hosszabb időt töltött az újonnan szerzett tartományokban.

1103-ben Kálmán még tovább akart menni a hódítások terén, amennyiben megparancsolta Ugrának, hogy a tengerparti városok által rendelkezésére bocsájtott néhány hajóval a tengermenti szigeteket is meghódítsa. Ugra el is indult Arbe felé, de feladatának végrehajtását a hirtelenül támadt bóra hiúsította meg úgy, hogy három arbei hajó által üldözve és legénységében és hajókban jelentékeny veszteséget szenvedve, kénytelen volt újból Segniába (a mai Zengg) visszahúzódni. Keserű tapasztalattal szívében tért vissza Kálmán Fehérvárra, ahol újabb kellemetlen meglepetés érte: Buzilla nejét már csak halva találta.

A záraiaknak a velenceiek által szított lázadása 1105-ben újból Dalmáciába szólítja a királyt, aki most is békésen akarta az ügyet elintézni. Ámde a lázadók Velence támogatására számítva, következetesen visszautasítottak minden ajánlatot. Erre Kálmán körülzárta és ostromolni kezdte a várost. Végre Szent Jánosnak, a traui püspöknek közbenjárására megint helyre állott a béke s ennek hallatára a többi város is újból meghódolt a királynak.

Ezek után Kálmán Ugra utódát, Sergiust újból a dalmát szigetek elfoglalására utasította. A Spalato előtt fekvő Brazza és a quarnerói szigetek közül Veglia és Osero (a mai Cherso) meg is hódoltak, csak a két velencei gálya által támogatott kis Arbe próbált ellenállni. A magyarok kikötöttek a szigeten, azon alapos pusztítást vittek véghez s azután magának Arbe városának ostromához fogtak. Ámde az arbeiak 3 nagy hajójukat a magyarok 13 hajóból álló, de csak gyenge őrséggel visszahagyott hajóhada ellen indították. A tengeri küzdelemben kiválóan járatos arbeiak nyugodtan megvárták, míg az általuk meglepett hajókon visszamaradt magyarok összes nyilaikat és köveiket rájuk szórták és csak akkor indultak igazi támadásra, amelynek folyamán az egyik magyar hajót elfogták. Ez a fölényes eljárás a tengeri harchoz nem szokott magyarokat annyira megrémítette, hogy azok nagyrésze teljes fegyverzettel a tengerbe ugrált s természetesen ott is veszett. Az egyenetlen küzdelemnek a bóra vetett véget, mely a harcoló hajóhadakat széjjelválasztotta egymástól. A kivívott siker dacára végül a többi szigetek példáját követve, az arbeiak is önként meghódoltak, még mielőtt a magyarok támadásukat megismételték volna, s ezzel egész Dalmácia meghódítása be volt fejezve."

Olvashatjuk Bánlaky József klasszikusában a Magyar Nemzet Hadtörténete munkájában. A fentiek kiegészülnek egy fontos kor dokumentummal a Pacta Conventa anyagával, mely alapján a Horvát Királyság majd 900 évig a Magyar Királysággal personal uniót alkotott. A dokumentum számunkra érdekes része az első horvát főúr aláírása: "Juraj Kacic" !

Nobiles duodecim generationum regni Croatie - azaz horvátország 12 nemes törzse

A Horvát nemesség szövetsége, avagy szűk nemesi közössége volt a Horvát Királyságban, amely legalább a 12. századig vezethető vissza, míg az intézmény első említése a Pacta conventa dokumentumban található, amely állítólag az 1102-es eredeti későbbi másolata. A lehetséges korábbi hivatkozásoktól függetlenül az első ellenőrizhető említés a nemesek e laza szövetségéről 1350-ből, míg az utolsó 1459-ből származik. Úgy tartják, hogy társadalmi-gazdasági hatalmuk alapján köz- és főnemesekből állt, amelyeknek küldetése volt azon korábbi királyi örökségek és kiváltságok megtartása, valamint a korábban kivívott adómentesség megőrzése és a királlyal szembeni korlátozott katonai kötelezettségek vállalása. A tizenkét említett törzs: Čudomirić , Gusić , Kačić , Kukar , Jamomet , Lasničić , Lapčan és Karinjan , Mogorović , Poletčić , Snačić , Šubić és Tugomirić. Zvonimir Demetrius horvát király 1089-es és Snačić Péter 1097-es halála után a tizenkét horvát törzs ( de XII tribus Chroatie ) tizenkét nemese ( XII nobile sapienciores / župans ) képviselőként találkozott Kálmán magyar királlyal, hogy aláírjanak egy (Pacta conventa) szerződést és perszonáluniót létesítsenek Magyarországgal. A fenti dokumentum garantálta számukra, hogy birtokaikat és javaikat beavatkozás nélkül megtarthatják, az említett családok mentesülnek az adók és a királynak fizetendő sarcok alól, korlátozott katonai szolgálattal, és kötelesek a király hívására válaszolni, ha valaki megtámadja határait, és legalább tíz felfegyverzett lovast küldenek háborúba saját költségükön egészen a Dráva folyóig (Horvátország északi határa Magyarországgal), míg azon túl a magyar király fizette a költségeiket.

A Pacta Conventa szövege:

Kálmán, Isten kegyelméből , Lászlónak, Magyarország királyának fia, országában apja helyén állván, és mert felettébb erős volt, elhatározta, hogy egész Horvátországot egészen a dalmát tengerig saját uralma alá veti. Hadseregével a Dráva folyóig vonult. A horvátok pedig hallván a király érkeztét, összegyűjtötték seregüket, és felkészültek a harcra. A király pedig hallván gyülekezésükről elküldte követeit, azt akarva, hogy velük szívélyesen bánjanak, és megegyezésre jussanak velük, akaratuk szerint. A horvátok hallva a király úr követségéről, tanácskozásba fogtak mind együtt, és elfogadtak és elküldtek 12 bölcsebb nemest Horvátország 12 törzséből, tudniillik Juraj comest a Kacicok (de genere Chaçictorum), Ugrin comest a Kukarok, Marmognia comest a Subicok, Pribislav comest a Cudomiricok, György comest a Snacicok, Péter comest a Mogorovicok, Pál comest a Gusicok, Márton comest a Karinjanok és Lapcanok, Pribislav comest a Polecicek, Obrad comest a Lacinicek, János comest a Jamometicek, Mirognus comest a Tugomiricek nemzetségéből. Ezek a király úrhoz menvén, neki az illő tiszteletet megadták, miután pedig a király úr békecsókkal fogadta őket, és tisztelettel bánt velük, ilyen egyezségre jutottak: hogy az előbb említettek mindegyike saját birtokaikat, minden javaikkal egyetemben békésen és nyugalommal tartsa; és hogy senki az említett nemzetségekből, sem az ő embereik az említett királyi fenségnek adót fizetni ne tartozzanak, a király úrnak csupán annyival tartozzanak, hogy midőn mások az ő királyi határaira törnek, ha és amennyiben a király úr értük küld, akkor legfeljebb tíz fegyveres lovassal a fent nevezett nemzetségek mindegyikéből saját költségükön legyenek kötelesek felvonulni a Dráva folyóhoz, innen pedig Magyarország felé a király úr költségén, ameddig a hadjárat tart, maradni tartozzanak. És ez így lett elrendezve az Úr 1102. évében.

A szerződés aláírói sorrendben: Juraj Kačić, Ugrin Kukar, Mrmonja Šubić, Pribislav Čudomirić, Juraj Snačić, Petar Murić (vagy Mogorović), Pavao Gusić, Martin Karinjan és Lapčan, Pribislav Poletčić (vagy Paletčić), Obrad Lačničić (vagy Lasmo Tumetčimir), Mirje Ivan Jag Tumetgočić.

A Kačić család (horvátul: Kačići , magyarul: Kacsics , latinul: Cacich ) az egyik legbefolyásosabb horvát nemesi család volt, és egyike volt annak a tizenkét nemes törzsnek, amelyeket a Pacta conventa és a Supetar Cartulary kódex leír . A történelmi források a család tagjait a Zadar és Biograd közötti hátországban található Luka županija területén élő nemesekként (12–16. század), Omiš kenézeiként (12. és 13. század), valamint a Makarskai Riviéra uraiként (15. és 16. század) említik. A Kačić család őse Zadar hátországában, a Krka folyó közelében született, és amikor IV. Petar Krešimir király uralta a Pogániát, a család néhány tagja valószínűleg a Cetina és a Neretva folyók közé költözött. A Zadar-Biograd hátországban élő nemes Kačićok és az omiši fejedelmi (knézek) Kačićok közötti társadalmi különbségtétel továbbra sem tisztázott, de a két családot rokonnak tekintik. A legtisztábban megállapított kapcsolat a nemes Hodimirhez fűződik, akit 1207-ben említenek a Tinj melletti Bubnjani Szent Péter templomának oklevelében, akinek fia, Nikola omiši knéz volt. A család egy másik kiemelkedő ága, a Kacsics, a magyar nemesség része volt, és belőle számos család, köztük a Szécsényi család és a Tarjáni is származott. Az omiši családi ág tagjai az adriai-tengeri kalózkodásukról , a Velencével és a Pápai állammal való összecsapásaikról híres, sőt patarénus eretnekséggel is vádolták őket. A makarskai ághoz tartozott a horvát költő és ferences szerzetes, Andrija Kačić Miošić, akinek a Razgovor ugodni naroda slovinskog ( Szláv emberek kellemes elbeszélése, 1756) című műve több mint egy évszázadon át az egyik legnépszerűbb horvát irodalmi mű volt. A magyar ág nevezetes tagjai horvátországi és szlavón bánok voltak. Omiš kivételes természeti elhelyezkedésének előnyeit kihasználva, valamint a jó kilátásnak köszönhetően a Mirabella és Fortica erődökről a híres Kačić hercegi család - Malduk, Toljen, Pribislav és Osor - minden hajót megtámadott, amely a város előtt elhajózott. A nagy pápai gályák, kereskedelmi hajók Dubrovnikból és Kotorból, valamint az erős Velencei Köztársaság hajóit is válogatás nélkül… Mindenkinek sarcot kellett fizetnie a szabad hajózásért, vagy kockáztatták a harcot az itt élő az ügyes kalózokkal, akik természeti környezetük abszolút uralkodói voltak.

A család a szláv kača (kígyó) szóból származik. Az etimológia alapján valószínű, hogy a magyar Kačićok (Kacsicsok) eredetileg szláv, nem pedig magyar eredetűek. Latin források a nevet a következőképpen is említik: de genere Chacittorum, generatione Cacich, genus Chacittorum, nobiles de Cacich, Caçici, Caciii, Cacicli, Caciki, Cazethi, Cazichi, Cazziki, Chacichi és Kazzeti. A Supetar Cartulary kódex szerint ők voltak azon hat törzs egyike, amelyek bánokat választottak, szintúgy új királyt is választhattak abban az esetben, ha az előző király örökösök nélkül halt meg.

Ennyi bevezetés után lássuk Ivan Majnaric által felállított családfa részletett a számunkra érdekes családi ágon:

Szalók vagy Szalóc neve már feltünk a magyar oklevelek közt is. Ő az első talán a családban ki a királytól Nógrád-Hont vármegyei birtokokat kaphatott. Horvát történeti forrás szerint (Ivan Majnaric történész): Zvonimir először 1070-ben jelenik meg, mint Horvátország bánja és IV. Kresimir Péter társuralkodója. Ez előtt feltehetően Szlavónia bánja volt, mely tisztséget az Árpádházi királyoktól kapott (Szlavóniát még Szent István foglalta el III. Kresimirtől). Zvonimir rokoni kapcsolatokban állt az Árpád-házzal, felesége Ilona I. Béla lánya és Szent László testvére volt. Ivo Goldstein történész szerint 1102.-ben hosszas vita után Horvátország és Dalmácia 12 vezető nemesi családja miután számukra megfelelő garanciákat kaptak behódoltak Könyves Kálmán királynak, mint rangidős főúr elsőként Juraj/Gurra Kacic (de genere Chacittorum) írta alá a megegyezést. III. Béla a sok pápai panaszt a kalózkodásról, úgy próbálta enyhiteni, hogy 1180 körül a Kacsics nemzetségbeli Slavicot Nógrád vármegye ispánjának nevezte ki. A Katics nemzetség a következő évszázadokban a magyar felvidék egyik legjelentősebb várépítő családjává vált. A család leszármazása innentől Illésig tiszta és rendezett. Illés fia Péter fia Mikus gyermekei már a Tarjáni/Tarjányi néven szerepelnek. Mikus fiai közül számunkra János az aki a Tarjányi család őse, kinek utódai ezen nevet a mai napig birtokolják szerte az országban.

Az 1552-ben bekövetkező Egri ostromig generáció-generációt követ. A család okleveles említései segítenek a geneológiában is.

Tarjáni Miklós fia János - 1374.

DIPLOMATIKAI LEVÉLTÁR (Q szekció) • Családi levéltárak (P szekcióból) • Kállay család (Q 93) • 52220 DL-DFKeltezés

1374-01-17

Kiadó VÁRADI KÁPTALAN Régi jelzet Q 93 / 71

A váradi káptalan bizonyságlevele arról, hogy kállói Demeter fiának: Jánosnak a nevében vízkereszt ünnepének nyolcadán (jan. 13.) megjelent előtte szerémi [dictus de Zerem] Mihály, s az Iuan fia: László özvegyének nevében megjelent Tarjáni Miklós fiának: Jánosnak hitbér és hozomány fejében száz forintot kifizetett. Az oklevél 1821-ből származó másolatban maradt meg. – Regeszta forrása: Publikált regeszta: Kállay 1711. sz.

Tarjáni István esküdt - 1358.

Nógrád vármegyében:

alispánok :

1358. Sár Miklós mester,

1372. Gergely,

szolgabírák : 1358. Szemotori Simon, Dvorcsánvi Péter. Péterfia János, Vanyarczi Tamás,

esküdtek : 1358. Rombányi György mester, Zsidói Tamás, Salgói Dénes, Tarjáni István, Salgói Miklós mester, Kálnai Egy erő mester, az Etthre család őse, István a Ivatiz nemzetségből. Miklós mester a Balassa családból. Pilisi Miklós. Tarnóczi Székely Gergely, Penczi Erős András és Losonczi Tamás mester, a Tomaj nemzetségből. De általános!) érdekü történelmi adatokkal is találkozunk ezen oklevelekben.

Tarjáni Péter István vagy János fia valószínű Jánosé, mert István fia István - 1370.

A szepesi káptalan előtt Uzfa János fiai és társaik, Tarjáni Péter sárosi várnagyot Salgó nevű birtokuk elfoglalásától tiltják. 1370. febr. 4.

„Nos capitulum ecclesie beati martini de Scepus memorie commendamus quod Michael filius Ladislai Boxo ad nostram personaliter venieudo presenciam in personis Kolyni et Jacobi filiorum Johannis tilii Wz de Scengerg Johannis filii Gregorii et alte-„

Tarjáni István fia István, plébános - 1430.

DIPLOMATIKAI LEVÉLTÁR (Q szekció) • Kincstári levéltárból (E) • MKA, Neo-regestrata acta (Q 311) • 12287

Keltezés 1430-06-26

Kiadó ISTVÁN TARJÁNI PLÉBÁNOS

Régi jelzet Q 311 / 44 76

Tarjáni Márk fia Mihály - 1440.

DIPLOMATIKAI LEVÉLTÁR (Q szekció) • Kincstári levéltárból (E) • MKA, Neo-regestrata acta (Q 311) • 13559

Keltezés 1440-08-22

Kiadó sági konvent - Bálint sági prépost

Átírás 1440-07-27 Hédervári Lőrinc nádor

„Tarjáni Mihály (Márk fia) magán; Derzsenyei Peres Benedek nádori ember; András sági konventi küldött; Briganti Miklós szomszéd; Demjéndi Gergely szomszéd; Fegwernek Fegyvernek Hont m. öröklési jog

A Saagh-i konvent /:Bálint prépost és a konvent:/ bizonyítja, hogy megkapta Hedrehwara-i Lőrinc nádornak 1440 júl. 27-én kelt, teljes egészében közölt, statuálást elrendelő oklevelét, melynek értelmében Derzenye-i Peres Benedek nádori emberrel kiküldte András rendi testvért, akinek a jelenlétében a nádori ember aug. 7-én kiszállt Fegwernek birtokhoz és a szomszédok meghívása mellett bevezette Teryen-i Márk fiát: Mihályt annak a tulajdonába öröklött jogon, minden ellenmondás nélkül. A megjelent szomszédok: Nicolao Bryganth, necnon Gregorio de Demyend. Eléggé ép pecsét a hátán.”

Michaele Ordasy de Theryen azaz Mihály Ordasy de Tarján - 1441.

DIPLOMATIKAI LEVÉLTÁR (Q szekció) • Kincstári levéltárból (E) • MKA, Neo-regestrata acta (Q 311) • 13634

Keltezés 1441-07-26

Kiadó BUDAI KÁPTALAN

„Rozgonyi Simon püspök; Rozgonyi István (Simon testv) pozsonyi ispán; Rozgonyi György (Simon testv) pozsonyi ispán; Kompolt Pál magán; Csertőházai Péter királyi ember; Imre mester budai kanonok; Tarjáni Ordasi Mihály szomszéd; Balázs (Miklós f) szomszéd; Tarjáni István (Radnolch f) szomszéd; Benedek bujáki várnagy; Forgácsi Lukács szomszéd; Forgácsi Miklós szomszéd; Forgácsi Bálint szomszéd; Forgácsi másik Miklós szomszéd; Forgácsi Gotthárd szomszéd; Forgácsi János szomszéd; Mihály surányi nemes; András surányi nemes; László surányi nemes; János surányi nemes; Toldi Martin szomszéd; Kéri Benedek szomszéd; Marcali Ot Albert szomszéd; Zólyomi János (László f) szomszéd; Gutai György szomszéd; Horti János szomszéd; Horti Lőrinc szomszéd; Horti István szomszéd; Horti László szomszéd; Alsóberzencei Csuda Balázs szomszéd; Péter (Jakab f) szomszéd; Józsa (Jakab f) szomszéd; Lukács (István f) szomszéd; Mihály (Simon f) szomszéd; Miklós (Tamás f) szomszéd; Rédei János (Mikocsa f) szomszéd; Rédei László (Mikocsa f) szomszéd; Pál béli officiális (Nánai Kompolt Jánosé); Rozgonyi János (néhai id. István f) szomszéd; Dobokai Mihály fövénysárói officiális; Laywa Miklós kapitány; Kokai Túróci Pál szomszéd; Kokai Túróci András szomszéd; Kokai Túróci Lázár szomszéd; Zonda Szanda vára Nógrád m; Zonda Szanda város Nógrád m; Waraya Váralja Nógrád m; Swran Surány Nógrád m; Gwtha Guta Nógrád m; Thaas Tás Heves m; Sambok Zsámbék Pest m. királyi adomány; szandai vár; vám

A budai káptalan bizonyítja, hogy megkapta Ulászló királynak 1441 júl.3-án kelt, teljes egészében közölt, statuálást elrendelő oklevelét, melynek értelmében Cherthwhaza-i Péterrel, a királyi curiából külön kiküldött királyi emberrel kiküldte Imre mester kanonoktársát, akinek a jelenlétében a királyi ember először júl. 6-án kiszállt Zonda vár, Zonda város és Waralya falu határába, majd júl. 7-én Swran birtok határába, júl. 8-án a Gwtha birtokban lévő vámhoz, júl. 9-én Thaas birtokhoz, júl. 10-én Sambok birtokhoz és mindenütt meghíván a szomszédokat bevezette mindezek tulajdonába Rozgon-i Symon püspököt, két testvérét: Istvánt és Györgyöt, pozsonyi comeseket, Kompolth Pált és ez utóbbiak leszármazottait királyi adomány címén, minden ellentmondás nélkül. - Megjelent szomszédok Zonda és Waralya statuálásánál: Michaele Ordasy de Theryen, Blasio filio Nicolai, Stephano filio Radnolch de dicta Theryen, Benedicto castellano de Buyak, Luca, Nicolao, Valentino de Fogacz, Nicolao, Gothardo et Johanne de eadem. - Megjelent szomszédok Swran statuálásánál: Michaele, Andrea, Ladislao, Johanne nobilibus de Swran, Benedicto castellano de dicta Buyak, Michaele Ordasy de Theryen, Martino Tholdy, Benedictode Keer, Alberto Oth de Marchal et Johanne filio Ladislai de Zoliomy. - Megjelent szomszédok a Gwtha-i vám statuálásánál: Georgio de dicta Gwtha, Johanne, Laurentio, Stephano, Ladislao Horthy et Blasio Chwda de Alsobersechy. - Megjelent szomszédok Thaas statuálásánál: Petro, Josa filio Jacobi, Luca filio Stephani, Michaele filio Symonis, Nicolao filio Thome, Johanne, Ladislao filiis Mikocha de Rede et Paulo officiali Johannis Kompolth de Nana is Beel constituto. - Megjelent szomszédok Sambok statuálásánál: Johanne filio quondam Stephani senioris de Rozgon, Michaele de Doboka, officiali de Feuensarw, Nicolao Laywa capitaneo, Andrea Lazar et Paulo Thurwcy de Koka. - Függő pecsét, nem ép.”

Tarjáni (Tharyan-i János) - 1450.

DIPLOMATIKAI LEVÉLTÁR (Q szekció) • Családi levéltárak (P szekcióból) • Petróczy család (Q 150) • 39576

Keltezés 1450-07-29

Kiadó BÁCSI KÁPTALAN

Pusztaszentiványi Bagoly Lőrinc magán; Pusztaszentiványi társai; Tarjáni János magán; Tarjáni társai; Hunyadi János kormányzó; Pusztaszentivány / Szentivány Bács m; Farkfalva Bács m; Paptelek Bács m. birtok felkérése - királyi jog

A bácsi káptalan előtt Pusztaszentiványi Bagoly Lőrinc és társai a bácsmegyei Pusztaszentivány, Farkfalva és Pápitelek nevű részbirtokok felkérésétől eltiltják Tarjáni Jánost és társait, Hunyadi János kormányzót pedig a királyi jog eladományozásától. Hátlapján ovális alakú pecsét nyoma.

A bácsi káptalan előtt Puztha Zenth Iwan-i Bagal Lőrinc, gyermekei László, Mihály, Balázs, Magdolna, Anna, Borbála és Ágnes nevében is, Ragadathi Antal, Ferenczy András, neje Kereszthes Katalin, fiai Sebestyén, Miklós és János, Bechenczy György özvegye Katalin, Zenth Iwan-i Gáspár neje Erzsébet, Bancha-i István és fia László és Thoranya-i Balázs fia Péter a bácsmegyei Puzthazenth Iwan, Ffarkfalwa és Papitheleke nevű birtokrészeik felkérésétől eltiltják Tharyan-i Jánost, Zenth Iwan-i Ffejes Jakabot és Berei Mihályt, Hunyadi János kormányzót pedig a birtokban rejlő királyi jog eladományozásától. Eredeti, papíron, hátlapján pecsét nyomaival. C. No. 117. - Regeszta forrása: Publikált regeszta (Fekete Nagy Antal): LK 9 (1931) 93-94

Tarjáni György - 1483.

1483. év vége. Tanúkihallgatás módjáról való intézkedés azon peres ügyben, melyet Tarjáni György Pál nevű majsai tisztje a rajta elkövetett hatalmaskodás miatt Sároghi Tamás deák, a Gerébek tisztje ellen indított.

1486. Dyakó, ápr. 10. Várdai Mátyás boszniai vál. püspök levele Várdai Miklóshoz, testvéréhez. — Tarjáni György útján is értesítette őket, hogy embereit Bécsben nem tudta kielégíteni. Kéri tehát, hogy Horváth Miklóst régi tisztségében újra alkalmazza. Végül több ezüst tárgy küldéséről tesz említést.

Tarjáni István - 1488.

1488. november 19. Tarjáni István a Várdai Mátyástól és Miklóstól 200 forintért zálogban bírt Mezólak és Gét nevü birtokokat a zálogos összeg lefizetése ellenében a pécsváradi konvent előtt nekik visszaadja.

Tarjáni Bálint - 1515.

1515. június 27. után. Győr megye hatósága jelentést tesz II. Ulászló királynak a Tarjáni Bálint és Jakab béli apát közt fennálló perben végzett tanú vallatásról

Versendi alias Tarjáni címer 1515

Tarjáni Ferenc és fia János - 1515.

DIPLOMATIKAI LEVÉLTÁR (Q szekció) • Gyűjteményekből (P és R szekcióból és állagtalan fondok) • Hazai címereslevelek és nemesi iratok (Q 3) • 50248

Keltezés 1515-07-06

Kiadó ULÁSZLÓ 2 KIRÁLY

Adományos - Versendi alias Tarjáni Ferenc - Franciscus de Verssend alias Taryan

Adományos által - Versendi alias Tarjáni János - Johannes - fia

Pozsony. in octava b. Petri et Pauli ap., 1515. Ulászló király Versendi, másképp Tarjáni Ferencet és fiát: Jánost nemességre emeli, neki a leírt és lefestett címert adományozza és pallosjoggal ruházza fel őket. (Teljes szöveg.) Eredeti, hártyán, függőpecsét töredéke. Commissio propria domini regis. Az inscriptioban nemsnek címzi (tibi fideli nostro nobili Francisco...), mégis a nemtelen állapotból (ex statu ignobilitatis in quo vos natos) a nemesek közé emeli Ferencet és fiát, Jánost.

Címerleírás: cutum videlicet caerulei sive coelestini coloris, in cuius ima parte corona aurea est, ex corona leo dimidius fulvo ac prope aureo colore splendicans, ore patulo, lingua exerta exurgere atque erumpere conspicitur. Supra scutum galea est suo colore depicta, supra galeam similis leo ex corona emergens

– Regeszta forrása: OL regeszta (Fekete Nagy)

forrás: https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/imgview/cimereslevel-adatbazis/3826/

Gárdonyi Géza - Egri csillagok

Tarjáni Ferenc és öccse Kristóf - 1552. Eger vár ostroma

Gárdonyi Géza - Egri Csillagok című regényében szereplő Kristóf apród és a regényben nem szereplő Ferenc bátya, akit az ostrom közben válogatót kínzással végeztek ki a törökök, valószínűleg ezen János fiai lehetek.

„A birtok adományt kapott Paksi család egyik tagja Paksi Jób, 1552 ben mint Báthory Bonaventura huszárjainak hadnagya, Dobó István parancsnoksága alatt részt vett Eger vára védelmében a török ellen. Az ostrom alatt kétszáz derék huszárral kitört a várból és sok törököt lekaszaboltak, de a harc hevében a török csapatok Paksi Jóbot számos huszárjával együtt elfogták, a nagyobb felét pedig harc közben levágták. A törökök az elfogott huszárokat olyan helyre vitetvén, ahol azokat a várból könnyen lehetett látni, ott nagy kalapácsokkal kezöket, lábukat összetöretvén, kivégezték őket. — így vesztek el Eger alatt a többek között Katits Miklós, Tarjáni Ferenc, Jánosi Miklós, Rátz Farkas, Séni Ferenc stb. derék harcosok. — Paksi Jób életben maradt és konstantinápolyi fogságából Zay Ferenc és Verancsics Antal közben járására Ferdinánd király 1553-ban szabadíttatta ki. — Feleségé Homonnai Gábor leánya : Margit volt.

Máshol Tarjáni Ferenc ágyú elé köttetvén kivégeztetett szerepel. Lásd: Gárdonyi Géza - Egri Csillagok (Holdfogyatkozás)

Tarjányi Ferenc mint lovaskatona részt vett a 1552.09.19-i kitörésben, lovát elveszítve a törökök fogságába esett, kik másnap hajnalban az ima utáni első sortűzben megkínzott testét ostromágyú elé kötve kivégezték. - Tarjáni Kristóf ugyanott Dobó István apródja , ostrom során ágyúgolyó által elesett. - Dobó István a Sándor bástyához lovagolt, amikor apródját a Bolyki bástyához küldte, hogy hozzon hírt az ottani állapotokról. Ő a Sötét kapunál az oszlophoz kötötte a lovát és gyalog futott át a külső várba, aztán végig a falon a bástyához. Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Leesett a falról is. Az őr látta és szólt Zoltay főhadnagynak. Az odarohant, de olyan súlyos sérülést kapott a mellkasán, hogy már nem lehetett segíteni rajta. Pár perc múlva halott volt. Az üzenet nem ér célba így a visszavonulási parancs a bástyát hősiesen védőkhöz nem ér el. A Bástya felrobbantásával Dobó az aznapi török ostromot elhárítja.”

Az 1500-as évek második felétől inkább a Tarjáni birtok tulajdonosai használják a birtok nevét. Tarjányi András majd utána Domonkos vérségi kapcsolatát nem vizsgáltam, így se igazolni, se cáfolni nem tudom. Az 1609-ben nemességre jutott családnál szintén csak a nemesség megújitása történik. Itt található néhány említett név e családból:

Tarjányi Kristóf 1552 - Eger

VERESS D. Csaba, 1986. 45. 116 SZAKÁLY Ferenc, 1983. 632. 37

1551-ben Arszlán bég Hatvanban tartózkodott, s tervbe vette, hogy megkísérli Eger várának a bevételét. Ennek előzményeként 1551. május 1-én a király tudatja Fráter Györggyel, hogy a városon át egy 3200 főből álló sereget indított útnak Erdély megsegítésére. A Giovanni Battista Castaldo tábornok vezette katonák Eger alatt megpihentek, és mivel az akkor éppen áradó Tiszán nem tudtak átkelni, még május 8-án is Egerben állomásoztak. Majd az elvonuló katonai táborról az a hír terjedt el, hogy Castaldóval az egész egri őrség is Erdélybe távozott. Erről az álhírről szerzett tudomást Arszlán bég Budán. A téves információ valódiságát látszott igazolni, hogy 1551. augusztus 5-én Dobó István és kísérete elhagyta az egri várat, mert Bécsbe utazott Oláh Miklós püspökhöz és kancellárhoz. Ezután Arszlán bég, úgy vélvén, hogy Eger védelem nélkül maradt, gyorsan felszereltetett 500 szpáhit, hogy rohanják meg a várat, és vegyék be azt. A török tervéről Dobó kémei tudomást szereztek, s rögvest továbbították a hírt. A várból utána küldték Tarján Kristóf apródot, és a török szándékáról értesítették Erasmus Teuffel királyi főkapitányt is, akit egyébként a király 1551. má jus végén Eger alá küldött 600 huszárral. Az Eger ellen felvonuló 500 török szpáhinak Gödöllő tájékán lest vetettek Teuffel katonái. A váratlan támadás során 300 törököt lekaszaboltak, s további 30 ellenséges katonát zászlókkal együtt foglyul ejtettek, míg Arszlán többi emberének sikerült elmenekülni. Ez a Gödöllő környéki ütközet, ahol Arszlán bég vereséget szenvedett, 1551. augusztus 20. és szeptember 11. között zajlott le.

Dobó István apródja Eger ostroma alatt esik el 1552 -ben. Dobó István a Sándor bástyához lovagolt, amikor apródját a Bolyki bástyához küldte, hogy hozzon hírt az ottani állapotokról. Ő a Sötét kapunál az oszlophoz kötötte a lovát és gyalog futott át a külső várba, aztán végig a falon a bástyához. Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Leesett a falról is. Az őr látta és szólt Zoltay főhadnagynak. Az odarohant, de olyan súlyos sérülést kapott a mellkasán, hogy már nem lehetett segíteni rajta. Pár perc múlva halott volt. Az üzenet nem ér célba így a visszavonulási parancs a bástyát hősiesen védőkhöz nem ér el. A Bástya felrobbantásával Dobó az aznapi török ostromot elhárítja.

Tarjányi Ferenc, Kristóf bátyja 1552 - Eger

EGER: az egriek jó harci szellemét mutatja, hogy Dobó István engedélyével, száz katona kíséretében három főtiszt – Pethő, Zolthay és Figedy – kiütött a várból. Gárdonyi Géza az Egri Csillagokban így írja le az esetet:

"A janicsárok félre-figyelmében egyszer csak megszűnik az itatás a patakban, megáll a vízhordás. Csak két-három percnyi szünet ez, hát hogy tűnne fel? Még azt se pillantják meg, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás. De már arra bezzeg megrándulnak, hogy valami nagy robogás támad. Amint a várra fordul a szemük, megdördülnek a falon a tarackok, és mindenféle szöget, golyót, vasszemet pöknek a szemük közé. A várkapun a lovak és lovasok hosszú vonala robog elő. Mint fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi-puhi! – csapkodják, vagdalják őket. Átvágtattak a törökökön és a püspöki templom (nagytemplom) körüli füves térre értek. Ott történetesen sok török gyalogos volt. Némelyik menekülni, némelyik kardot rántva harcolni kezdett. A magyarok közibük csaptak és szétkergették őket, de az utcákból már elkezdett özönleni a török lovasság, a puskás és dárdás janicsárok serege. Horváth Mihály altiszt veszélyes helyzetbe került: a lovát szügyön döfte egy janicsár, mire az eldőlt. "Horváth leugrik róla és agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A harmadikat már csak öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a lovasok nyomában (...), vissza a vár felé" Több lovas még mindig előretört. "A lovak lába is embert tipor." Budaházy István hatlovas tisztet lövés érte, mikor a ház oldalába szorult janicsárok puskával lőttek rájuk. (Istvánffy Miklós szerint Mikor Oroszi Gábor látta, hogy társa Budaházy István megsebesült, rögtön segítségére sietett. Úgy találta el a puskagolyó, ahogy saját testével oltalmazta bajtársát. Oroszi lefordult a lováról, és ott lelte halálát. Budaházy István megmenekült.) A kard kiesett a kezéből és a lova nyakába borultan vágtatott visszafelé. (Később a sebész öt darabban vette ki a vállcsontját.) Ez volt a fordulópont. Mindenki visszafordult ezután. Jókor, mert a főutcán ezer akindzsi robogott a magyarok felé. Az egyik főtiszt kikerülte őket és egy S betűt leírva a Káptalan utca felé kanyarodott. De ott is nyüzsgött a török, habár több volt a gyalogos, mint a lovas, s ahogy a gyalogosok menekültek csak zavarták a török lovasokat, akiknek a saját katonáikra ügyelniük kellett. Ezek a lovasok perzsa gurebák voltak és a magyar lovasok félretiporták, félresodorták és levágták őket. "Most látszik csak, hogy a testes, erős magyar ló mellett micsoda gyönge az apró keleti ló. Tíz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha nekirohan." A magyar vitézek tehát robogtak visszafelé. "Dobó aggódva látja, hogy a kis utcákból hogyan rohannak még mindig az akindzsik és dzsebedzsik a többi török segítségére. Tüzet kiált. A falon megdördülnek a puskák, és megpendülnek az íjak. A török csapat eleje visszatorpan s megtorlódik." A magyar lovasok ekkor, – a törökök megzavarodásából – vígan vágtattak fel a várba. Lovaik habosak, véresek, izzadtak, de a védők diadalkiáltással fogadták őket. A viadal még fertályóráig sem tartott, de ahol harc volt sok halott, sebesült, sántító ló maradt hátra.

A kitörés célja a bég ostromműveinek, ütegállásainak megrongálása, elpusztítása és általában a támadás késleltetése volt. Amikor a meglepett törökök elfutottak a magyarok az ágyúk kerekeit szekercékkel és fejszékkel szétvagdosták, az ágyúk csöveit vasszögekkel beszögezték. Lyukait elzárták. A korabeli várharcban a kitörés taktikai szempontból igen lényeges mozzanata a védelemnek! Tarjányi Ferenc mint lovaskatona részt vett a 09.19-i kitörésben, Lovát elveszítve a törökök fogságába esett, kik másnap hajnalban az ima utáni első sortűzben megkínzott testét ostrom ágyú elé kötve kivégezték.

Paksy Jób. (Pákosi)

Mint Báthori Bonaventura lovasaink hadnagya, Dobó Istvánnal együtt óltalmazta ő Eger várát 1552. esztendőben, ahonnan midőn kétszáz derék haszárral a törökökre kicsapott volna, eleinte ugyan emberül szabdalta és fogdosta azokat, de a török spahik reáfelesedvén, azok az ő katonáit nagyobb részt levagdalták, ami megmaradt, azt magával együtt elfogták. Igen kinos halállal vesztette el Ahmed basa az Ő társait. Ugyanis azokat olyan helyre vitetvén, ahol azokat a várból könnyen lehetett látni; ott azoknak nagy kalapácsokkal, kezök és lábok szárait, melleiket és minden csontjokat öszszetörette. így vészének el a többek közt Katics Miklós, Tarjáni Ferencz, Jánosy Miklós, Rácz Farkas, Sény Ferencz, s az minekutána ezeket kivégeztette Ahmed, azt kiáltotta a várbelieknek, hogy ezek azon seregből valók voltak, amely a várnak segítségére akart menni most már 6 ezt a sereget megvervén és ejszélesztvén, legtanácsosabb lesz, ha a segítségnek még csak. reménységétől is megfosztatott várbeliek, magokat feladják, mely hazugságra Dobó mély hallgatással feleltetett. Ami Jóbot illeti, minthogy ő felőle megtudta Ahmed, hogy a közelebb leírt Jánosnak atyjafia, őt életben megtartotta ugyan, de egynéhány zászlókkal Konstantinápolyba küldötte, ahonnan Zay Ferencznek és Veráncsics Antalnak, Ferdinánd nevében való magok közbenvetésükre és kérésökre, szabadulhatott haza 1553. észt. Felesége Homonnay Gábor leánya, Margit volt. Egyéb jószágai közt Bihar vár megyében Sámsonban egy teleket, Sámson mellett pedig Tamásiban tizenkiléncz portát bírt, de amely utolsóbb falu már ma puszta.

Tarjáni Sebestyén - 1562

SALGÓTARJÁN TÖRTÉNETE A FEUDALIZMUS KORÁBAN: 896-1848 (DR. BELITZKY JÁNOS)

"Vagyis egy eddig általunk nem ismert időben és módon a tarjáni nemesek összes salgótarjáni és ponyi jobbágyai a salgói váruradalom földesurasága alá kerültek. Nem tudjuk azonban, hogy ugyanekkor nem voltak-e a faluban jobbágy nélküli nemesi telkek és azokon élő kisnemesek? - így - bár salgótarjáni eredetük kétségtelennek látszik - nem tudjuk, hogy Balassa János familiárisa, Tarjáni Sebestyén, aki az 1562. évi áprilisi szécsényi csatavesztés után minden ruhájától megfosztva, sebesülten vergődött haza Divény várába, vagy, hogy az 1572. és 1589. évek közt Csíksomlyón, Szegeden és Gyöngyösön tevékenykedő Salgótarjáni András ferencrendi szerzetes pap a falu jobbágy vagy kisnemes lakossága köréből származott-e? A tarjáni, ponyi és salgóaljai lakosság számát még tovább csökkentette Salgó várának 1554 őszén történt török kézre jutása.

Istvánfi Miklós: Magyarország története 1490-1606 (Debrecen, 1871)

1562 - E közben Sasvár Beszszir odabasit (lovashadnagy) Prodovits Haszszán füleki parancsnokhoz küldé, s tőle segélyt kért. Ellenben Zoltai István egri várnagy Balassától megkerestetvén, Matúzi Döme alatt 100 lovast, s annyi gyalogot küldött. Urbán volt Bebek is 1000 lovas s annyi jól szerelt gyaloggal, hozván magával két nagyobb ágyút, ki jöttéről Balassát előre értesité. Hasszán belátván, hogy minden a gyorsaságtól függ, elhatárza, hogy Sasvárt Bebek megérkezte előtt megsegíti. Maga mellé vévén tehát 800 lovast, minden podgyászt hátrahagyva, Szécsénynek indult, nem hogy Balassát megtámadja, de hogy addig háborgassa, mig az őrséget Szécsényből kivonni alkalma akad. Véletlenül épen azon időben érkeztek meg az egriek más után, midőn Hasszán a láttávolban feltűnt; a törökök és Hasszán annyira serények voltak, s oly hévvel támadtak, hogy Balassa embereinek alig maradt idejök soraikat rendezni s az ellenséget hadrendben fogadni. A gyalogság az első rohamra, a nélkül hogy fegyverét kisütné, gyalázatosan megfutott, a szaladást a selmeczi völgyben szedett gyalogság közdé. Balassa és a többi bátor kapitányok mindent elkövettek a futók fenntartására, s ők maguk az első sorban bátran küzdöttek. A gyalogság megfutamodván, s nagyrészt levágatván, vagy elgázoltatván, az annak támogatásától megfosztott lovasság is futásról gondolkodott, midőn a töröktől újabban hevesen megrohantatván, szétszóratott.

Az ágyuk közt forgolódó Krusits, az ellenség gyorsaságával megelőztetvén, mielőtt lovára ülhetne, elfogatott, ő elfogatván, a többiek gyalázatosan megfutamodtak; most következett a konczolás; az elesett Csutor András feje levágatik; Pálfi, Kúti, Sós az ellenségtől körülvétetvén, miután nem menekülhettek, magukat megadák. Fáncsi lova a holttestek közt elesik, ő egy más gazdátlanra felkap, s elmenekül. Dóczi köpenyét elvetvén, paraszt ruhát öltött, s a hegyek közt sokáig bujdosva, övéihez szerencsésen megérkezett. Matuzi Döme lovastól az Ipolyba ugratott, de a magas túlpartra fel nem kapaszkodhatván, ott veszett; a bátor lovashadnagy Tarjányi Sebestyén, midőn a szaladókat feltartóztatni igyekezett, az ellenségtől sebekkel elboríttatván, kifosztva a holtak közt hagyatott, majd éjjel az ismert ösvényeken vánszorogva menekült. Balassa miután sokáig hiába fáradozott a szaladókat visszavezetni, Besszirrel párbajt is víva, bal kezén, mivel a lovat kormányzó, megsebezve, elfutott. A tábor elfoglaltatván, fölprédáltatott. A holtak száma 560-ra ment, de legnagyobb részben csak közkatonák, vagy földnépe volt. A foglyok csaknem annyin voltak, de becsesebbek, s többnyire előkelők. E győzelem, tekintve a csekély számot, a törökre emlékezetes, úgyhogy el lehet mondani, hogy e harcz is oly tudatlanság és gyávasággal vívatott, mint a most leírt.

Mindszenti Tarjáni András – 1586.

Mindszenti Tarjáni András 1586-ban jelen volt, mikor Ladmóczi Horváth Jánost egy girolti birtokrészbe, s a mikor Briny Lászlót, az udvari lovasok alkapitányát, Tombod Mihályt, Istvánt, Györgyöt, Mártont és Nováki Zsigmondot, a Briny anyai testvéreit és Briny Györgyöt, az említett Briny László nagybátyja fiát a Báthory Zs. fejedelemtől nekik ajándékozott, néhai Hatvani Gergelynek, Pál fiának hatvani birtokrészébe akarják beiktatni, a mely utóbbi beiktatásnak ellentmondott özv. Hatvani Jánosné Gávai Erzsébet a maga és Hatvani Jánostól származó István és Zsigmond gyermekei nevében. Jelen volt 1588 jún. 25-dikén Csompáz Dorottyának néhai férje, Mindszenti Nagy Lukács mindszenti udvarházába való beiktatásánál is. Tarjáni Andrásné Gencsi Erzsébet 1587-ben pert indított testvére, István ellen a mindszenti és balázsházi birtokrészek megosztásáért.

Tarjáni Demeter és fia lstván - 1609.

1609.11.23.-án Pozsonyban Tarjányi Demeter és családja címeres nemeslevelet kap, melyet a Heves vármegyei Fülek várában hirdet ki 1610.02.03.-án, majd 1613.04.29.-én az Abaúj vármegyei Göncön és végül 1707.03.17.-én a Heves és Külső-Szolnok vármegyei Eger városában hírdet ki a család. Az eredeti címereslevél 1910-ben Tarjány Lajos városi hivatalnok birtokában volt Kiskunfélegyházán.

Adományozó - II. Mátyás - magyar király

Adományos - Tarjány Demeter - Demetrius Taryany

Adományos által - Ilona - felesége

Adományos által - Tarjány János - fia

Adományos által - Tarjány András - mostohafia

Adományos által - Tarjány Sebestyén - fivére

Ellenjegyző - Lépes Bálint - nyitrai püspök, kancellár

Ellenjegyző - Tiburtius Himmelreich

Tudjuk hogy Demeternek volt ekkor egy Anna nevű rokona, aki Debreczeny Tamás felesége volt, ez utóbbinak az armalisából értesülünk minderről.

Adományozó - II. Mátyás - magyar király

Adományos - Debreczeny Tamás

Adományos által - Tarjány Anna - felesége

Adományos által - Debreczeny Mihály - fivére

Ellenjegyző - Lépes Bálint - választott nyitrai püspök, kancellár

Ellenjegyző - Nagymihály Ferenc

Bécs - 1609.07.22 - Kihirdetve: Szatmár vm. - Csenger - 1610.03.24. A család szatmári ága később is megjelenik, de ennek az ágnak a felkutatását az utókorra hagyom.

forrás: Orosz Ernő - HEVES ÉS A VOLT KÜLSŐ-SZOLNOK EGYESÜLT VÁRMEGYÉK NEMES CSALÁDJAI

II. Mátyástól 1609 nov. 23-án – Tarjáni Demeter és fia lstván – kapták a címeres levelet, melyet előbb Heves 1610-ben, majd Abaúj vm. hirdetett ki 1613-ban. Demeter fiai: Márton és István Alatkán, később Boconádon laktak, Márton utóbb Tószegre költözött. Az armálisszerző István fiai: Pál, Mihály, István Félegyházára költöztek s ott igen elszaporodtak, nevezetesen Pálnak 5, Mihálynak 3, Istvánnak 2 fia volt. A nemességszerző István negyedik fia János Jászladányba költözött feleségétől Szabó Zsuzsától született János (neje: Muhoray Klára) gyerm.: László, Demeter, Ignác Sándor; majd Demeter fia János. – János Jászladányi lakos Heves vm. 17O7. márc. 17-iki bizonyítványával igazolta nemességét Hevesben 1724-ben. (Heves Inv. B. 45. l.) 1754-5-ben István szentiváni, Mihály rátányi lakos volt.

Az emlitett István fiai I. Pál, I. János, I. Mihály és II. István félegyházi lakosok voltak, kik nemességükről 1776-ban bizonyságlevelet kaptak. (1776. év A. 39. sz. 79. jkl. 1709. év 487. jkl. 1743. év 132. sz. 125., 130. jkl.)

I. Pál és Szabó Borbálai fiai: II. Pál, II. Mihály (1753.), I. József (1755.), IV. János (1763.) és IV. István.

I. Jánostól és Szabó Zsuzsitól született II. János.

I. Mihálytól származtak: III. Pál (1761.), III. János (1762.), III. Mihály (1771.)

II. István fiai voltak: III. István (1763.) és V. János (1768.).

II. Pál és Bottka Erzsébet fiai: IV. Pál (1768.), VI. János (1775.), Ágoston (1783.) és V. István (1788).

II. Mihálytól és Kristóf Apollóniától születtek: VII. János (1783.), V. Mihály (1793.), III. József (1796.), és III. György (1799.).

I. Józsefnek Kristóf Ágnessel való házasságából II. József (1793.) és III. László (1796.) származtak.

IV. Jánosnak felesége volt Rozsnyák Anna, fiai pedig IV. Mihály (1789.), IX. János (1798.), III. Antal (1802.).

IV. István és Csáki Anna fiai: VI. István (1789.), I. Antal (1791.), II. László (1795.)

II. János és Muhoray Klára fiai: I. László (1773.), II. Demeter (1775.), Ignácz (1781.) és Sándor (1791.).

III. Pálnak Dobos Annától csak egy fia volt I. György (1789.).

III. Jánostól és Kis Rozáltól származtak: II. Antal (1791.), II. György (1795.), Ferencz (1803.).

III. Mihály és Nagy Rozál házasságából születtek: Imre (1794.), Bálint (1799.), Gábor (1801.) és IV. Antal (1803.).

III. István és Ficsur Judit egyetlen fia X. János (1798.) volt.

V. János Kürtössi Rozállal lépett házasságra s ebből származtak: VIII. János (1795.) és IV. József (1800.).

VI. Jánostól és Dósai Rózától származott XI. János (1802.); II. Demetertől pedig XII. János.

Mindezeknek 1807-ben adott a vármegye bizonyságlevelet. (1807. év 198. sz. 275. jkl. 1806. év 676. sz. 1274., 1495., 1574. jkl. 1801. év 235. sz. 224. jkl.)

Forrás: Kempelen Béla: Magyar nemes családok / 10. kötet

Tarjáni Demeter kapcsán egy kicsit meg kell állnunk hogy rendezzük a sorokat. Demeter a történetírás számára nem ismeretlen személy, a következőeket olvashatjuk róla:

Acta - Történeti Tanulmányok 3. (1964) Rácz István: A hajdúkérdés Bocskai István szabadságharca után (Nagy András hajdú génerális)

L. Lippai Balázs és Németi Balázs 1604 nov. elején kelt levelét Tarczáról Thurzó Györgyhöz, melyben azt írják: „A végvárakat, Káliót, Tokajt, Ónodot, Sárospatakot, Diósgyőrt és Szendrőt, a németeket elbocsájtván belőlük, kezünkhöz vettük.” (Tokaj esetében ez elhamarkodott bejelentés volt, mert még csak körül zárták, s 1606-ban adta fel őrsége a várat.) Az id. levelet a cs. és kir. bécsi hadi tanács Exped. Acten n° 71. nyomán idézi. Qömöry Q.: i. m. HK. 1895. 550. o.

Lippai Balázs és Németi Balázs „egy falkáig” időztek Kassán, s utána tovább indultak Belgiojoso üldözésére, és egyben Szepes és Sáros vár megyék meghódoltatására.November 4-én már Szentmihályon voltak a hajdúkapitányok és innen bocsátottak ki felhívást a vármegyékhez, hogy november 12-én jelenjenek meg Kassán tanácskozás végett. Rövidesen Tarczáról küldtek levelet Thurzó Györgynek, amelyben beszámoltak sikereikről. A városokhoz küldött csatlakozási felhívásnak is hamarosan meg lettek az eredményei.

November 7-én Remete, Svedler, Szomolnok, Stósz városok állítottak ki hitlevelet Bocskai részére, 9-én Késmárk, 10-én Bártfa, mely városok példáját követte Eperjes és Kis-szeben is. November 9-én több ezer hajdú jelent meg Szepesvár alatt, ahol Belgiojoso tartózkodott. Az egész környező vidéket megadásra és hűség esküre szólították fel, így többek között Lőcse városát is. A megegyezés hamarosan létrejött, s a lőcseiek várták, hogy a közben már Bocskai hűségére esküdött Dessewffy János megérkezzen Tarczáról a városba. Helyette azonban mintegy 300 főnyi hajdú, török és tatár nyomult be a nyitott kapukon keresztül és házkutatásokat tartott a németek ittmaradt holmijai után. Nemsokára újabb csapatok akartak behatolni, de ezeket már nem engedték be, ellenben követelésükre kiadtak 4 ágyút lőszerek kel és ágyúmesterekkel Szepesvár ostromához. Lippai fejvesztés terhe alatt eltiltotta katonáit a kártevéstől és visszaparancsolta őket a táborba. Mivel Szepesvárt sem megadási felszólítással, sem megrohanással nem tudták bevenni, a Lőcséről hozott ágyúkkal megkezdték a rendszeres ostromot. Ennek vezetésével Lippai Tarjáni Demetert bízta meg, aki három héten keresztül próbálta bevenni Thurzó Kristóf várát, de törekedése nem járt sikerrel, s a körülmények alakulása miatt kénytelen volt felhagyni az ostrommal.

Lippai és Németi a Szepességből délnyugati irányba folytatták tovább előnyomulásukat. Németi Balázs ment elől, aki Lőcse csatlakozása utáni napokban oly szorosan körülzárolta Murány várát, hogy se ki, se be nem lehetett menni, csatlakozásra szólította fel Breznóbányát is.

1604. október 15-én az álmosd—diószegi ütközet után, Belgiojoso nagy seregének felbomlása ijesztő példaként állt a császári hadvezetés előtt, s Basta nagyon óvakodott attól, hogy ő is Belgiojoso sorsára jusson. November 13-án az esztergán táborban értesült a hajdúcsapatok tartózkodási helyéről és arról, hogy támadásra készülnek. Basta nem volt tisztában a hajdúk erejével, mert a különböző hírforrások 30— 50 000 főnek mondták az ellenség erejét. Ezért egyrészt levelekkel igyekezett Németi Balázst átállásra bírni, másfelől Kollonicsot sürgette: „nagyon szeretném, ha repülve ide jöhetne”. A Drégelypalánknál tartózkodó alsómagyarországi főkapitány csatlakozása azonban már nem történhetett meg, mert hamarosan sor került az első össze csapásra a hajdúkkal.

Basta megindulásának híre a legkevésbé sem érintette kellemesen Bocskait. A török elleni harcok nagyhírű hadvezére — akit a krónikás szerint Basta tehetetlen dühében egyszer „rókának” nevezett óvatos, megfontolt, körültekintő hadmozdulatai miatt — nem kis aggodalom mal értesülhetett a császári túlerő támadásáról. Talán éppen Kassa felé igyekezett kopjás, puskás, marcona kinézésű hajdúival, amikor az első szállongó híreket meghozták a hajdúsikereken lelkesedő, a szabadságharchoz „nagy szívvel” hajló jobbágyok. A kibontakozó mozgalom helyzetét veszélyesen érintette a császáriaknak ez a gyors katonai akciója. A hadsereg még a szervezés kezdeti stádiumában volt, most alakultak az egységek újabb csatlakozó hajdúkból és fegyvert fogó jobbágyokból, s ezek a csapatok is darazsanként szétrajzottak a zsélrózsa minden irányába. Mint tudjuk, egy csapat hajdú Tarjáni Demeter vezetésével a lőcsei ágyúkkal a szepesvári „diót” igyekezett feltörni, hogy kihámozza belőle a gyűlölt felsőmagyarországi főkapitányt, Belgiojosót. Más egységek Murány körül portyáztak, megint mások Szendrőben és Szádvárban voltak Tokajnál is volt egy körülzáró csapat, Szatmárnál is, és ki tudná pontosan megmondani, hogy hány felé lovagoltak és tapodták gyalogosan az őszi sarat a fellobanó mozgalom lelkesszívű katonái. Nagyobb egységek csak Osgyánnál és Rimaszombatnál voltak az ellenség előnyomulási útjában Németi Balázs, Bornemissza János és Lippai Balázs parancsnoksága alatt, akiknek segítségére mehettek a Bocskai mellett tartózkodó csapatok. Számítani lehetett még némi török segélycsapat érkezésére a közeli végekből, de semmi esetre sem olyan jelentős erőre, amelyre biztosan lehet támaszkodni.

Tehát, Tarjáni Demeter, hajdúkapitány Bocskai seregében. 1604 novemberében Szepesvárat ostromolta eredménytelenül. A későbbi hónapokban neve a korponai országgyűlés idején bukkan elő.

(L.Sepsi Laczkó M .: i. m. Szemelvények . . . I. k. 197. o.) Szepesvár ostromával és a lőcsei eseményekkel kapcsolatban 1. még. Hain О.: i. m. 135—136. o.) Istvánffy M .: i. m. 899—900. o., Demkó K .: Lőcse a Bocskayféle fölkelésben. Sz. 1883. 847—848. o.

A hajdúkapitányok neveit a következő forrásokból szedtem össze: Bocskai 1605. dec. 12-i adománylevele a hajdúknak. Benda К .: A Bocskai sza badságharc. Okmánytár 127. o. Bocskai 1606. szept. 2-i adománylevele a haj dúknak. Boldizsár K .: i. m. 21. o., Haiczl K .: i. m. 19—21. o., Pályi P . : Emlék könyv az 1605. évi korponai országgyűlés három százados évfordulójának emlékére. 39—40. о., МОЕ. XI. к. 618. о., Istvánffy M. : i. m. 908. о., Szamoe- lcözy I . : i. m. MHHS. XXX. k. 310. o., továbbá Homonnai Drugeth Bálint 1605. nov. 6-i lev. Thurzó Szaniszlóhoz. OL. Thurzó cs. It. fase. 103.

Szókimondó, 2013 (18. évfolyam, 1-12. szám)

Álmosd-Diószeg, Bocskai István első győztes csatája (1604. október 15.) nemcsak a szabadság kezdetét jelenti, az itteni emlékezés a győzelmes harc bécsi békéjének is szimbólumává vált, az egyetemes magyarság ünnepévé emelkedett. Közös gondolkodásunk alapállásának kialakításával egyetértettünk a következőkben. Az álmosdi Bocskai-emlékszikla kisugárzó erejét tovább erősítené, ha kiemelkedő harcosai is megjelölésre kerülnének. Mindezen túl ide kell idézni a letelepített hajdúősök utódainak településeit. Nemcsak őket hívjuk, hanem mindazokat, akikben megvan a nemzeti érzés, az összetartozás igénye a megemlékezésre és a találkozásra. A településtől két kilométeres út vezet a hősi emlékműhöz. Polgármester úr ezt az utat őshonos fákkal kívánja beültetni. Számos település és intézmény választhat magának fát, amit névre szólóan, tartósan megjelölnek. Javaslatomat a következőkkel egészítem ki. Bocskai István szabadságharcának jelentősebb vezérei: További jelentős kapitányok: Tarjányi Demeter. 1604. október 15-én hajnalban verték szét Bocskai István (ur. 1604-1606) hajdúi Johannes Pezzen császári ezredes hadtestét az Álmosd és Diószeg között vívott ütközetben, aminek eredményeként a bihari nemes úr vezetésével hamarosan országos felkelés bontakozott ki a Habsburg uralom ellen.

Emlékezés a Bocskai-felkelés 400. évfordulójára - Nyakas Miklós: Bocskai és a hajdúk

Nemesnek mondott személyek nemesítése Bocskaitól Borsod vármegyében mint hajdú nemes: kihírdetve Kassa, 1606. aug. 16. Borsod vm. Tarjány Demeter, felesége Farkas Ilona, fia János, továbbá öccse Sebestyén részére.

Az urak bosszúja lecsapott Tarjányi Demeterre, 1607-ben a következőket olvashatjuk:

Acta - Történeti Tanulmányok 3. (1964) Rácz István: A hajdúkérdés Bocskai István szabadságharca után (Nagy András hajdú génerális)

Szabolcs megye 1607 márciusában külön határozatban mondotta ki,hogy azokat „akik hajdúságon forgattanak”, Lónyay András és Fekete János eskettesse meg: „se császár ő felsége, se az ország ellen, sem pedig az nemesség ellen soha semmi pártütést, támadást, zenebonát nem cselekszenek, nem indítanak, hanem ő felségének és az országnak igaz hívei, szolgái lesznek.”

A nemesek hajdúk elleni támadása nemcsak azokat érintette, akiket zsolddal akartak leszállítani, hanem a Bocskai által kiváltságoltakat is. Az uralkodó osztály tehát nemcsak azt szerette volna elérni, hogy a hajdúk közé Bocskai idején sereglett parasztokat földesuraikhoz visszakényszerítse, hanem a fejedelem adta kiváltságokat is meg akarta semmisíteni, s ezzel a feudális rend teljes töretlenségét biztosítani. A privilégiumot nyert hajdúk — ahogyan később elmondották — a szabadságharc befejezésével nagy engedelmesen leszállottak, „ki atyja házához, ki atyafia házához, kinek-kinek hol volt a helye”, és várták, hogy az adománybirtokaikat elfoglalhassák.

Forgách Zsigmond és Dóczy András felső-magyarországi királyi biztosok azonban — ahelyett, hogy engedték volna a kiváltságok hajdúk letelepedését és a nyert adományok birtokbavételét — kíméletlen hajszát kezdtek ellenük. „Nem hogy abban a jószágban maradhattunk volna, amelyet az ország adott olvashatjuk ismét a hajdúk vallomásából —, de saját jószágunkban sem a kállaiaktól és a tokajiaktól.” A vérük hullásáért és „nagy summa” fizetésükért Bocskai által adományozott Kállót, Hadházat „több egynéhány puszta telekekkel egyetemben” nem foglalhatták el. Dóczy és Forgách a tokaji és kállai végvári katonáknak egyenesen parancsba adta — panaszolták a hajdúk —, hogy mindenütt „kergessenek, fosszanak és öljenek bennünket, úgy annyira, hogy még az prédikációra is fegyverrel kellett mennünk”. Faluról falura és Városról városra kergették a kiváltságok hajdúkat. „A kállói és tokaji vitézeknek semmi más ellenségük nem volt, csak mi.” Hadházt a debreceni Szegedi Mihálynak 3000 forintért „instribálták”. Külön sérelmük volt a hajdúknak az is, hogy Homonnay Bálint a jószágán élő hajdúkat közönséges adófizetésre kötelezte, Imreffy János hajdúitól 600 forintot és 50 vágótehenet követelt, Senyey Miklós, Bánffy Dénes és Barchay János ugyancsak jobbágyszolgáltatásokra kényszerítette hajdúkatonáit, pedig — mint mondották — „szokatlanok vagyunk efféle szolgálathoz”, mert „gyermekségünktől fogva szablyánkkal esszük kenyerünket”. A hajdúkapitányoknak adományozott birtokokat elvették, Nagy Gáspártól Vörösfalvát, Pallay Páltól Bogdán, Egry Mihálytól pedig Gyapjú és Sólyom nevű falukat foglalták el, annak ellenére, hogy adománylevél útján nyerték azokat. Tarjányi Demeter solymosi jószágát Bosnyák Tamás füleki kapitány pusztíttatta.

Mint azt láttuk Tarjányi Demeter a királytól kap címeres oklevelet és nemessége megerősítését 1609-ben, ez volt az ár hogy a jövőben nemesi birtokában a király hívei ne háborgassák. Gondolom az események nem múltak el nyomtalanúl mert 1612-ben a következőeket olvassuk róla:

A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 53. (Nyíregyháza, 2011) Néprajz Mohácsi Endre: Adalékok az 1612. évi események történetéhez

A hajdúság mint hadászati alakulat továbbra is kétélű fegyvernek bizonyult, megfékezésükre nem volt elegendő még az sem, ha törvénybe foglalták a büntetést, amennyiben valaki a szabad hajdúk közé állt. II. Mátyás király az 1613. évi országgyűlés cikkelyei közé felvette „a szabad hajdúkat tartók büntetését." (KOLOSVÁRY-OVÁRI 1900. 107.)

A helyzet 1612 júniusában megváltozott. Báthory Gábor rossz híreket kapott: Ghiczy András portai követe - elárulván őt - megegyezett a törökkel, és saját magának kérte a fejedelemséget. Cserébe a régen vita tárgyát képező Lippa és Jenő várait ajánlotta fel a töröknek évi 15 ezer arany adó fizetése mellett. A török elrendelte, hogy Ghiczy segítségére Radul Havasalföldi Vajda állítson ki sereget. A vajda vonakodva ugyan, de 2000 lovast adott, akik június 21-én bevonultak Brassóba, ahol a lázadó szászok Weiss Mihállyal az élükön örömmel fogadták őket (SZILÁGYI 1880. 64.). E hírek hallatán Báthory azonnal sereget toborzott, meghagyta Tarjáni Demeter kapitánynak, hogy a hadra fogható hajdúkat is szedje össze (SZILÁGYI 1880. 64.), és segítséget várt a Királyi Magyarországtól is. Levelet küldött Nagylucsei Dóczi Andrásnak, a szatmári főkapitánynak, amelyben a nagyobb hatás érdekében kisebb-nagyobb túlzásokkal számolt be Ghiczy árulásáról: „Azért azt bizonyosan Írhatjuk kegyelmeteknek, hogy az mi portára küldött követünk Géczy András mind istenét, urát, hazáját elárulta, magunk személyét számtalan hamis vádlásokkal terhelvén császár és az vezérek előtt, de az többi között ezzel kiváltképpen, hogy ez mostani új confoederatiót nem egyéb végre csináltuk az királylyal ő felségével és Magyarországgal, hanem titkon öszvekötöttem magamat az királylyal őfelségével és az confoederatus országokkal az török ellen. " (SZILÁGYI 1880. 233.)

Báthory hadba hívó szavára a hajdúk csapot-papot hátrahagyva indultak Erdélybe a biztosabb kereseti lehetőség reményében. Bár a tőle elpártolt Nagy András csak később tért vissza a fejedelem hűségére, sikerült egy ütőképes hadat kiállítania és a védekezésre felkészülnie. Azt gondolhatjuk, hogy milyen volt a politikai hangulat Erdélyben a háborúra való készülődések miatt. Viszont Szatmárban, Szabolcsban, Máramarosban máshogy élhette meg ugyanezt a kor embere. Az első reakció a hangos öröm volt, mert a hajdúk elvonulása után megszűnt az általuk lassan meghonosodni látszó pusztítás, zűrzavar. A háttérben viszont lázas készülődés folyt. Gimesi Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány és Nagylucsei Dóczy András előrelátóan felkészültek az esetleges hajdú vagy erdélyi betörésekre.

Báthory a végleges békét sürgette. Bécsben húzták-halasztották, de végre 1613 április 11-én mégis megkötötték. Báthory a szerződésben igen messze ment. Nem kötelezte ugyan magát a török ellen való segitségre, de a maga és utódai nevében megigérte, hogy Erdély a király seregét területére bocsátja a szükség esetén. Ekkor történhetett hogy a Báthoryt támogató Tarjáni Demeter nemességét Abaúj vármegyében is bejelentette.

llésy-gyűjtemény - D118

Levéltári jelzet C 30 - Helytartótanácsi Levéltár - Acta nobilium - Heves megye - Investigatio nobilium - B - 24.

C 30 - Helytartótanácsi Levéltár - Acta nobilium - Heves megye - Investigatio nobilium - B - 45.

lllésy-gyűjtemény - 1t201

Név Tarjáni Demeter n:Ilona gy:János,András t:Sebestyén

Típus lllésy-gyűjtemény

Honos Abaúj; 1613;

Levéltári jelzet O 67 - Bírósági Levéltárak - Megyei levéltárak felterjesztett elenchusai és mutatói - Abaúj - 1613 - 287. oldal

Azonosító HU MNL OL A 130 - Illésy - 1t – 0201

A következő említés megértéséhez kell egy kis történelmi háttér, melyet az alábbiak igen jól megadnak:

Sebestény Mihály - Két tűz között — Bethlen Gábor 1616-ban

Az 1615-ös Nagyszombati Egyezmény Bethlen Gábor erdélyi uralkodásának erkölcsi, diplomáciai és politikai győzelmét szentesítette. A békekötés pontjainak értelmében Habsburg Mátyás német-római császár megbízottjai útján elismeri Bethlen Gábor fejedelemségét, s kötelezi magát, hogy a továbbiakban megvonja támogatását a különböző erdélyi trónkövetelőktől. A „tracta" arról is rendelkezik, hogy a császáriak által megszállott Huszt, Kővár és Nagybánya visszakerül Bethlen Gábor fennhatósága alá. A fejedelem tekintélye megnövekedett, uralma a török birodalom és a Habsburg-impérium határmezsgyéjén bizton meggyökerezett. A császári udvar későbbi fegyveres és diplomáciai sakkhúzásai azonban gyakorlatilag holt betűvé változtatják az egyezmény pontjait, főleg ami a trónkövetelők nemtámogatását illeti. A legsúlyosabb veszélyt Homonnay György — Zemplén megyei főúr, Khlesl bíboros, császári tanácsadó rokona — jelentette.

Homonnay azt állította, hogy a fejedelmi széket a „vén Rákóczy Zsigmond" neki ígérte. Világosan látta, hogy az udvar nyíltan nem támogathatja trónigényeit, ezért Radu Şerbannal szövetkezik. A vajda a korabeli magyar nyelvű források szerint 1611 szeptemberében veszítette el Havasalföld trónját, s a császáriakhoz menekült. Uralkodása alatt kifejezetten törökellenes politikát folytatott, országát a Habsburg-birodalom felé közelítette, s nem vette észre, hogy egyre inkább a terjeszkedni vágyó Habsburgok uszályába került, akik csupán eszköznek tekintették Erdély, Havasalföld vagy Moldva megszerzésében. 1616 februárjában Radu Şerban a császár környezetében tartózkodik, s ígéretet kap, hogy visszaültetik trónjára, amennyiben minden erejével támogatja az udvar hódító lépéseit. Şerban tervében szerepelt lengyel segélycsapatok toborzása, hogy Alexandru Movilă moldvai vajdának minden katonai segélyt megadjon egy esetleges török ellentámadás kivédésében, s majd innen csapjon be Erdélybe, ahol Bethlent kell kivetnie székéből.

Ugyanez idő alatt Homonnay a török előtt igyekszik lejáratni az erdélyi fejedelmet. Meghallgatást nyer Ali budai basánál, akiről köztudomású volt, hogy Bethlen személyes ellensége. Ali basa hajlandónak mutatkozik Homonnay erdélyi trónkövetelését támogatni a Portán. A cselszövő főúr 1616 februárjában felajánlja a Portának Lippa, Borosjenő, Karánsebes és Lugos várait és birtokait egészen a Vaskapuig.

Bethlen idejében értesül minderről, hiszen levelezésben áll híveivel és ellenfeleivel egyaránt. A köréje fonódó háló szétfeszítésére főkövetét, Balassi Ferencet küldi Konstantinápolyba. Balassi képzett diplomata, ismeri a divánban uralkodó ellentéteket és a basák megvesztegetésének módozatait, ily módon befolyásolhatja a szultán tanácsának döntéseit. Thurzó Györgyhöz intézett március 7-i levelében Bethlen vázolja Balassi megbeszéléseinek eredményét: „A mi főkövetünknek is Ali passa vádlására, az Homonnai uram s egyébb idegen akarattal levő emberek nagy igérések miatt, sok veszekedése volt az vezérekkel; mert bizonyoson és hüt szerint mondja ez mi orátorunk, hogy Homonnai uram Erdélynek tíz esztendeig való adóját, egyszersmind megadni igérte volt a töröknek, és nemcsak Lippát, Jenőt, hanem mind az egész Vaskapuig Erdélyen kivül való földeket. Ki miatt Ali passa teljes tehetségével azon volt, hogy a mi főkövetünköt az portáról őhozzá küldjék Budára, fejét, életét kötötte, hogy ő a fejedelemség változtatásával azokat a tartományokat és várakat hatalmas császár kezébe ejti. De nagy sok okoskodásával főkövetünk, hogy a császár portájáról egy rabja szolgája portájára küldessék, viszont a vezéreknek persvadealván [meggyőzvén], Ali pasának ott benn irigyi lévén, attól elállottak, hogy oda küldenék, de derék választ neki [mármint Balassinak] is meg nem adtanak."

Balassi követsége végső fokon kudarc: ha Bethlen évekig elodázhatta Lippa átadását — melyet trónralépése előtt kényszerűségből a töröknek ígért —, ezúttal az oszmán hatalom fenyegetései annyira nyilvánvalóak és kemények, hogy a vár átadása nem halogatható tovább. A portai orátor (szószóló) szorongatott helyzetében Konstantinápolyból ugyanolyan világosan látja azt, ami az erdélyiek számára sem kétséges többé. Péchy Simon kancellárhoz fordul, és Lippa megadására biztatja a fejedelmet: „Azért, uram, az mi Lippa dolgát nézi, hogy az mint valóban két tűz között égünk, mesterség kell hozzá, mint maradhassunk meg az miatt... ha Erdélynek és fejedelmünknek megmaradását akarjuk, meg kell annak lennie."

A „két tűz" emlegetése nemcsak afféle stílusfordulat. Homonnay és Şerban vajda Lengyelországban gyűjtött hadán kívül a Duna vonalától délre, közvetlenül a folyó mellett Kanizsától a torkolatig százezres nagyságrendű török had állomásozik Szkender pasa, bosnyák beglerbég parancsnoksága alatt. Szkender feladata: büntető hadjáratot vezetni Alexandru Movilă moldvai vajda ellen, aki lengyel hadakkal elűzte trónjáról elődjét, Ştefan Tomşát, ezáltal a török porta bizalmi emberét fosztva meg hatalmától. Konstantinápolyban azonnal felismerték, hogy Movilă huzamosabb országlása Moldva kicsúszását jelentené a török érdekszférából. Szkender pasa, a szerdár (hadvezér), Bethlen Gábor régi ismerőse. Ő volt az, aki 1613 októberében Bethlent seregei élén az erdélyi trónra behozta. Torda melletti táborából, Keresztesmezőről fenyegető hangú levélben győzte meg a karokat és rendeket, hogy védencét válasszák az ország élére. Most, 1616-ban a Porta elérkezettnek látta az időt, hogy a fejedelem kiegyenlítse a számlát, s átadja Lippát. Még februárban, midőn Szkender a birodalom székvárosában időzik, minden kertelés nélkül Balassi főkövet tudtára adja a szultán ebbéli szándékát, sőt az erdélyi fejedelem követét túszként fogva is tartják Lippa átadásáig. Tholdalagi Mihály addigi főkövet hozza a török erre vonatkozó ultimátumát.

Bethlen a kialakult helyzetet súlyosságának megfelelően ítéli meg, s április 17-re összehívja az országgyűlést Gyulafehérvárra. Trónbeszédében a török hadak közelségének veszélyét emeli ki, s az ország hozzájárulását kéri a lippai ügylethez. A szultáni parancs megtagadása, az erőd visszatartása maga után vonná a török seregek betörését Erdélybe. A diéta a Bethlen körvonalazta jóslattól megfélemlítve, fájó szívvel, de megszavazza a marosmenti végvár átadását. A határozat értelmében szintén a török birtokába kerül Lippán kívül hat kisebb várkastély is. A karok és rendek megbízásából Balassi Mihályra — a portai túsz orátor fiára — hárul a meghódoltatás és az átadás feladata.

Lippa védői azonban szembeszállnak a „nagyságos ország" akaratával. Homonnay — kihasználva a kényes pillanatot — a kereszténység védőjének szerepében tetszelegve, felmentő seregeket ígér nekik. Ebben a helyzetben Bethlen Gábor úgy dönt, hogy személyesen vonul az ellenállás letörésére. Május 20-án már Déván van, június 12-én pedig, tehát valamivel több mint három hét múltán, Bethlen befejezi a hadműveleteket, s két napra rá Nákászi Hasszán vezírnek jelenti, hogy vérük nem kevés hullatásával a lázadókat leverte, és a hatalmas császár (azaz a török szultán) hűségére térítette Lippa várát, melyet Mehmet temesvári basa vett kezéhez. Az erődítményből kiszorított védőket Bethlen Gyulafehérvár mellett telepíti le.

Homonnay valóban csapatokat küld Lippa felmentésére, de későn. Hajdúi el sem érik a végvárat, „fogadtatásukra" Petneházi István kapitány érkezik ki, aki Rhédey Ferenc váradi várkapitány megbízásából megsemmisíti Homonnay zsoldosait. A csata Konyárdnál, Berettyóújfalu közelében zajlott le. saját Bethlen még 1617-ben is visszatér Lippa ostromára egyik levelében, s a török kajmakámnak (a nagyvezír helyettesének) azt állítja, hogy az egész hadművelet 200 ezer tallérjába került. Akár ezt a levelet olvassuk, akár a későbbieket, melyben a lippai eseményekre utal vissza, mindenütt meglep az a „ködösítés", miszerint akaratából vált meg e fontos végvártól, és nem valamely fenyegető török fellépéstől indíttatva. Ez a fogás arra szolgál, hogy a porta előtt érdemeit hangoztatva, nagyobb mozgási szabadságot csikarjon ki a maga számára. Az osztrák udvar belátja, hogy Bethlen gyors fellépte megszilárdította Erdély helyzetét a Porta oldalán, ezért régi ideológiai fegyveréhez nyúl: úton-útfélen terjeszti Európában, hogy Bethlen Gábor a kereszténység ellensége, a törökök előretolt bástyája, aki veszélyt jelent egész Európára nézve.

Bethlen Gábor reálpolitikus, tudja, hogy a félhold hatalma emelkedőfélben van, hogy Erdély a török birodalom közvetlen tőszomszédságában egyfelől, másfelől a Habsburg-impérium torkában; között ülésezett. csak olyan kormányzásnak vannak túlélési lehetőségei, mely hajlandónak mutatkozik kis engedményekre; ez az ára a nagyobb szabású politikai és hadi vállalkozások jövendő szabadságának. Másfelől Bethlen az első olyan erdélyi fejedelem, aki világosan látja, hogy a török „védnökség" áthághatatlan tényként nehezedik a kicsiny országra. A Habsburg-orientáció csupán a „gyámság" felváltását eredményezné, melyhez tehertételként járulna a katolikus, jezsuita hittérítő buzgalom, s ez alapjaiban ingatná meg a fejedelem fő ideológiai bázisát, a kálvinhitű egyházat. Bethlen előtt az is kétségtelen, hogy a „két pogány közt" az egyetlen járható út, mely biztonságot kölcsönöz döntései véghezviteléhez, a széles szövetségi rendszer kiépítéséhez.

Így már érthető lesz a következő említés is:

Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 7. 1614-1621 (Budapest, 1881)19. fejezet: 1614-1621 / 1616. ápril 17—máj. 7. Fejérvári országgyűlés

1616-ban Lippa átadása olyan kényszerűség volt, mellyel Bethlennek számolnia kellett, s a mióta ezzel tisztában volt, legfőbb igyekezetét arra fordította, hogy arról a császárt is meggyőzze. De az nem volt könnyű dolog. Mátyás abban bizott, hogy diplomácziájának sikerülni fog rábírni a törököt, hogy hagyja e véghelyet a keresztyénség birtokában s szigorúan utasítá Bethlent, hogy óvakodjék a fennálló helyzeten változtatni. Hanem Bethlenre nézve éppen ebben állott a veszély. Mikor két versenytársa messze túlliczitálta őt a portán, nem lehetett tovább halasztania annak kiadását, mit előtte már öt fejedelem megigért. S mikor az egyik e versenytársak közül már toborzá is a hadakat az ő megtámadására, nem tehette, hogy a portán lévő ellenségeinek kezébe fegyvert szolgáltasson. Azt kelle megértetnie a nádorral, a császárral, hogy Lippa elveszésére legbiztosabb mód versenytársának pártfogása. Mert tény volt hogy két hajdukapitány, Tarjáni Demeter és Fekete Péter zászlóval jártak szerte a falukon, mutogatták a császár felhatalmazását s toborzottak a Homonnai számára. Legelébb is a véletlen támadás ellen akarta biztositni magát; intézkedett, hogy Várad haddal, eleséggel, borral szereltessék fel, meghagyta az ottani kapitánynak, Rhédeinek, hogy tartson mustrát s megbízta, hogy Fekete Pétert pénzzel, jószágigéréssel vonja el Homonnaitól. Még nem tudta megmérni a veszély nagyságát; nem, ha van-e benne része a császárnak: de el volt határozva szembeszállani vele. Kolosvárra akarta gyűjteni hadait s ha ez nem volna eleinte elég erős megütközni Homonnaival, Váradba zárkózni.

»Ez az ember — irá Pécsy — nem szédeleg úgy az hadakozással, mint Báthory Gábor, nem is várja, meg se gondolja kegyelmed, ide bé maga birodalmára ellenségét, azt tartja, hogy melior miles in solo alieno, eleibe ballag: liigyje kegyelmed, az Tisza két partján fordúl meg az hadakozás súlya.«

S ez intézkedésekkel egy időben, jan. 22-én Kovasóczy Istvánt Prágába a császárhoz, és jan. 27-én Csehy Andrást a nádorhoz küldé. Most irott bizonyitékolc voltak kezei közt: Ivendy levelei, Domaraczky jelentése, melyek ez ember megbetegedése folytán jutottak kezéhez. Aztán ott volt Tarjáni és Fekete toborzása a császár nevében és levelével, melyek mármind világosságra jöttek. Összeállítáa vádpontokat s kijelenté, liogy az ellenséget nem fogja bevárni. És épen e napokban küldé meg hozzá Daróczy a császár jan. 5-iki levelét s egy ugyanazon nap felelt a császárnak és Daróczynak.

S jól tudván, hogy az udvarnál sokat adnak a szászok magatartására, minthogy Homonnai azzal is toborzott, hogy ezektől titkos meghívása van a fejedelemségre, felhivta őket, hogy Szebenben nemzeti gyűlésben jelentsék ki, hogy nekik Homonnaival semmi közük, mindössze is néhány elbujdosott tart vele. Ugy történt. Az universitas nyilatkozott, elhatározván, hogy tiltakozásukat külön követséggel küldik meg a nádorhoz, Forgácshoz s egyszersmind felszólítá Homonnait is: mondja meg, kitől van biztatása ? E követség február elején elindult,, s hogy biztosabban rendeltetése helyére jusson, Bethlen is egy megbízott emberét velők küldé.

Forgács irja, Kassa, január 17-én a nádornak: "egynehány felöl bizonyosan adták értésemre, hogy Tarjáni Demeter hadat gyűjtött volna, és zászlóval járna széjjel a falukon, naponkint többet is akar mind lovast gyalogot gyűjteni Homonnai számára és hogy Zemlényben zászlókat osztottak volna több hadnagyoknak, mely dolgot én honnan és ki akaratjából cselekedjék, meg nem tudom gondolni." Félti a békét s kéri, hogy akadályozza meg a toborzást. 0. lt. Act. Th. F. 55, nro 37. Ug3

Ugyan ő január 23-ról: "az mi az Tarjáni Demeter dolgát illeti, az igen nyilván való és bizonyos dolog, hogy hadat fogadott és mind lovas gyalog vagyon vele Azt mondják az falukon és egyébütt is mindenütt széjjel az ő felsége levelét mutogatja, kit én nem láttam s nem is tudom, de az paraszt szegény embereket és azféle csavargó uratlan embereket könnyű elhitetni, kik az háborúságot alig várják.* Act. Thurz. Fasc. 53, nro 31.

1616. jan. 26. Bethlen Gábor a nádornak: vádat emel Homonnai fondorlatai ellen.

1616.01.26 - Negyedszer: Eddig való titkos practicáit immár cselekedetre akarván indítani, igen nyilván értjük, hogy egy Tarjáni Demeter nevű hajdúnak zászlókat osztott ki gyalog fogadásra; Fekete Péter is ez elmúlt napokban kétszer is volt nála, annak kezében pénzt is adott az számára, hogy az egész hajdúságot ismét fellázaszsza; kiknek ujolag való feltámasztása mind Erdélynek, mind Magyarországnak mennyi ártalmára következhessék, elég bizonyságok az elmúlt esztendőkbéli példák, mennyiben álljon ez két birodalomnak az hajdúságnak leszállítása és megtelepítése.

Demeterről több szó nem esik azonban gyermekei a család nevét tovább örökitik, sőt egyes ágak nem vállalván fel a Tarjányi névvel való kapcsolatot nevüket Nagy és Demeter-re változtatva telepítik be az Alföld pusztaságait. A Tarjányi család abaúji ága azonban megtartja nevét annak ellenére hogy Demeter múltja miatt se a Királyságban se a Fejedelemségben nem tekintenek rá jó szívvel. Érdekes párhuzam hogy Fekete Péter utódjai és a Tarjányi család közösen is szerepelnek az 1651-es nemesség megújításkor Abaúj vármegyében.

lllésy-gyűjtemény - 1f438

Név Fekete Mihály n:Hegedűs Anna gy:András, Tarjáni János gy:Mihály

Típus lllésy-gyűjtemény

Honos Abaúj; 1651;

Sorszám 1f438

Levéltári jelzet O 67 - Bírósági Levéltárak - Megyei levéltárak felterjesztett elenchusai és mutatói - Abaúj - 1651 - 226. oldal

Azonosító HU MNL OL A 130 - Illésy - 1f – 04

Kempelen Béla – Magyar nemes családok kötetében így ír:

Tarjány.

Heves megyei eredetű család, mely címereslevelét II. Mátyástól 1609. nov. 23. Tarjányi Demeter személyében kapta. (Ered. a család tulajdonában). Kihirdette 1610. febr. 5. Heves-, 1613. ápr. 29. pedig Abaúj megyében. – István és Márton testvérek 1707. márc. 17. kapnak nemesi bizonyítványt Heves megyétől, míg János unokái: László, Demeter, Ignác és János 1807. márc. 6. Torontál megyében hidettetnek ki. A család nemességét 1815. okt. 16. Krassó-, Csanád megyében pedig 1816. jul. 16. és 1818. szept. 18. hirdette ki. Az 1754–55. évi orsz. nemesi összeiráskor Heves megyében Mihály és István fordulnak elő az igazolt nemesek között. – Címer: kék mezőben hármas zöld halmon fehér lovon ülő vörös dolmányos és vörös nadrágos vitéz jobbjában görbe kardot, baljában pedig szakállánál fogva magasra emelt törökfejet tart; sisakdisz: növekvő páncélos vitéz jobbjában törökfejes kardot, baljában pedig buzogányt tart; takaró: vörös-ezüst, kék-arany.

A családból T. Iván 1911. szept. 22. kapott a belügyminisztertől nemesi bizonyítványt. A családnak több ágazata volt, jelenleg pedig két ágon virágzik. Közös ősük István (megh. 1776. Heves), akinek fiai 4 ágon vezetik tovább a családot. Közülük Mihály és János ágazatai vezetnek le napjainkig. A családnak másik élő ága az 1790. elhalt Mihály testvére, János ágán származik le. Felesége Szabó Zsuzsánna; akitől fia János (felesége Muhoray Klára); ezé Ignác (†. 1846.), Torontál- majd Krassóm. alügyésze (neje Palmstein Bernardine). Gyermekei pedig: 1. Vilmos ügyvéd, neje monosori Vörös Ilona. Gyermekei: a) Ákos; b) Aranka († 1873.), férje Institorisz Jenő; – 2. Lajos; – 3. Zsigmon; – 4. Ferenc; – 5. László; – 6. Imre; – 7. Mária († 1860.), férje Ridler Károly. – 8. Sarolta, férje Reis János ezredes. Erről az ágról újabb leszármazási adataink nincsenek. – Vö. Orosz 286–7.; Sümeghy-Barna 195.; Hevesm. monogr. 678.; rcsk.

Dr. Barna János – Nemes családok Csanád vármegyében című munkájában :

Tarjányi.

Hevesmegyei család, mely 1609. nov. 23-án kapott nemességet. Nemességszerzője T. Demeter, aki címeres levelét ugyanazon évben Heves- és Külsőszolnok- és 1613-ban Abaujmegyében kihirdettette. Hevesmegye a család nemességét több izben igazolta: T. István és Márton testvérek 1707, márc. 17-én, az előbbi fiai: Pál, Mihály, István, és János 1776. márc. 29-én, az itt említett János unokái: László, Demeter, Ignácz és Sándor 1807. márc. 6-án kaptak bizonyságlevelet, melyek alapján Torontálmegye 1815. ápr. 18-án, Krassómegye 1815. okt. 16-án, végül Csanádmegye 1816. július 16-án, majd pedig 1818. szept. 18-án a család nemességét elismerte. Megyénkben a kihirdetést T. Sándor kérelmezte, aki előbb irnok, esküdt, majd csendbiztos, később vármegyénk levéltárosa és tb. aljegyzője volt. T. Sándor testvére, Ignácz, kir. kincstári ügyész, nemességét Torontálmegyének 1815. évi bizonyságlevelével Aradmegyében is kihirdettette. Nemzedékrendje jobbra látható.

A család Abaúj vármegyei ága sajnos a szakirodalomban nem feldolgozott, de az alábbiakkal lesz teljes a kép:

Benedek Gyula - Adatok Külső-Szolnok vármegye betelepülésének történetéhez 1690-1730 között

A török hódoltság utáni időszak nem volt alkalmas a megye központi részeinek betelepülésére. A törökök két ízben is - 1692-ben és 1697-ben - nagy hadjárattal visszacsaptak a szolnoki Tiszamellékre és elpusztították a falvakat. így a lakosság egyrésze elpusztult, másrésze elfutott és csak később tért vissza volt lakhelyére. Ennek az lett a következménye, hogy Külső-Szolnok a szomszédos Jászsággal ellentétben (ahol 1700-ra befejeződött a település első üteme), csak 10-15 évvel későbben kezdett benépesülni. A megyében a véglegesnek induló betelepülések és megülések 1699 körül kezdődtek és 1703-ig növekvő intenzitással folytak. A megyétől északabbra levő részekről elsősorban a szegényebb sorban élő jobbágyok és zsellérek a jobb megélhetés reményében szöktek a Külső-Szolnok megyei területekre. Csábította őket a hároméves adómentesség, amelyet a megye 1702-től biztosított. Csábította őket az a tény, hogy örökös jobbágyból szabadmenetelű jobbággyá válhattak. Sőt egyes helyeken még más kedvezményekben is részesültek az érkező jobbágyok. Ennek a szépen megindult fejlődésnek vetett véget 1703-1705 között a Szeged-Arad környéki rác határőrség sorozatos pusztítása. Törökszentmiklóson és környékén 1703 augusztusában jelenteik meg először a rác csapatok és hatalmas pusztítást végeztek. Tiszapüspökinél még a Tiszán is átkeltek és felégették a lakosság által elhagyott Fokorút és Tiszaszeget is. Az 1703. évi szeptemberi kuruc támadás kiűzte ugyan a pusztító határőröket - sőt átkelve a Tiszán, szeptember 21-én Szolnokot is meghódítja, de a lakosság nem telepedett vistea elhagyott helyeire. Később ezt tovább akadályozták az ismétlődő rác támadások. 1704 júniusában, majd 1705 májusában újból támadtak. 1705-ben olyanná vált a helyzet, hogy Rákóczi az addig el nem futott lakosságot szervezetten Rakamazra és környékére telepítette, ahonnan csak 1711-ben kezdtek visszatérni volt lakóhelyükre.5 1706-ban a Rabutin-féle hadjárat végképp elnéptelenítette - az akkor elpusztult Tiszaderzs, Tiszaszőüős, Egyek, Tiszafüred mellett - Külső-Szolnok megye központi részeit is.

A rác határőrség pusztítása - amint az Csomortányi alesperes egri püspökhöz küldött 1712. évi felmérő jelentéséből kitűnik - a központi részeken Szajolt, Tiszapüspökit,Tiszabalát, Fokorut, Tiszaszeget, Tiszabőt, Szászberekét, Tiszasülyt, Tiszagyendát érintette. Ezek közül is a legnagyobb pusztítás Tiszabalát értd, amelyről azt jelentette Csomortányi, hogy „embereivel és állataival elpusztult". Egy néhány község - például Tiszasüly és Kőtelek - a templom vagy a község pénzén legalább a lakosság életét meg tudta váltani. Majdnem teljes puíztulás sorsára jutott Tiszapüspöki is, mert menekült lakosairól alig tudunk valami;1 a jelentésből. A helységek épületeit azonban mindenütt feldúltak, felégették. Az 1703-ban elpusztult Tisza menti helységek 1704-1710 között lakott puszták. E tényt Heves és Külső-Szolnok vármqgye évenkénti adóösszeírásaiból ismerjük. A községi élet átmeneti megszűnését bizonyítja közvetve Rákóczi azon 1705-ben kelt intézkedése is, amely szerint a Közép-Tiszántúl megmaradt lakosságát Békés megyével együtt Rakamazra kellett telepíteni. Csupán a Rákóczi-szabadságharc bukása után, 1711-től kezdődött olyan korszak, amely lehetővé tette a terület végleges benépesülését. Ez a folyamat azonnal meg is indult több irányból. 1711-1713 között az előzőekben Jászladányra, Szolnokra menekült volt őslakosság visszatérése figyelhető meg. A legnagyobb mértékű mozgás a már véglegesen megült Jászságból éri a megye központi részeit. Érkeznek azonban települők távolból is. Ezek közül a legjelentősebb a tízes években Nógrád megyéből, majd a húszas években a Szabolcs megyéből való betelepülés. A tizes években csupán egyéni betelepülés folyik. Nójgrád megyéből Nagyzellő, Endrefalva, Piliny, Halászi, Heréd, Lőrinci, Nagydarócz, Korlát, Kazár, Rajosmulyad volt a szökött jobbágyok származási helye. Heves megyéből is történt egy kisebb áramlás 1720-1724 között. Innen Ecséd, Adács', Bocs, Bod, Fancsal, Hort, Pata, Haszno:-, Apc voltak a kirajzási pontok. Csoportos településekkel 1720 után találkozhatunk, néhány megyebeli község ilyen kirajzásnak köszönheti benépesülését.

A Rakamaz környéki „száműzetetésben” a besenyszögi nagybirtokos Bessenyei család házassági kapcsolatba kerül az abaúj vármegyei Tarjányi családdal, kik akkor karcagi és nagyiváni földjeiken élnek. Ezen házassági kapcsolat folytán a leányági besenyszögi örökségre költöznek be a Tarjányiak a Jászságba majd egy águk tovább települve részt vesz Kiskunfélegyháza betelepítésében. A Tarjányi család népes lévén a földbirtokok hamar elaprózódnak így egy évszázaddal később a paraszti sorba süllyed család már csak emlékekben őrzi ősi nemesi kiváltságait.

Page updated

Google Sites

Report abuse