Nándori Bene Antal és Punik Rozália fia, született 1815. július 15.-én Szegeden. Elhunyt 1858. június 8.-án Kis-Zomboron.

Felesége kis-zombori Rónay (korábban Öexel) Anna Katalin Vilhelmina (Nina).

Nemesi családból származott, ifjú korában jogtudományi tanulmányokat folytatott. A család Csongrád vármegyei befolyását felhasználva tanulmányai végeztével hivatalba jutott. 

Iskoláit Szegeden, gimnáziumot a piaristáknál végzett (1822—1830) és ezt követően Pesten egyetemet végzett és ügyvédi vizsgát tett.

 1840-ben már Csongrád vármegye alügyésze

Nézzük csak az 1843-as tisztújító közgyűlés jegyzőkönyvét:   

1843-ik év április 28.-án Földváry Gábor Csongrád vármegye Főispáni helyettesévé neveztetvén, székét elfoglalta. Klauzál Gábor és Szeghő József országgyűlési követeknek elválasztattak. 

Ez alkalommal tartott Tisztválasztáskor: 

— Horgosi Kárász Benjamin első és Temesváry István második alispánoknak elválasztattak, 

— Kaszap Mihály fő- és Vidovich Mihály aljegyzőknek elválasztattak,  - /Lajos apjának a sogórnőjének az apja. 

— Müller Ignácz táblabirónak alispáni czimmel és Beniczky Andor második táblabirónak elválasztattak, 

— Szomer Jósef fő- és Müller Jósef alpénztárnokoknak elválasztattak, 

— Kókay István levéltárnoknak kineveztetett.

— Tiszántúli járásba: Bogyó Sándor fő- és Török Bálint alszolgabiráknak 

— Basa János Szentesre és Biró János Vásárhelyre eskütteknek elválasztattak. 

— Tiszáninneni járásba : Rónay Mihály fő- és Bene Lajos alszolgabíráknak  - / Rónay Mihály, Bene Lajos feleségének a testvére (sógorok)

— Bogyó Mihály Csongrádra és Szeghő János Szegedre eskütteknek elválasztattak, 

— Mikecz Lajos központi szolgabirónak és Müller Lajos központi esküttnek elválasztattak,

— Sántha Ede számvevőnek elválasztatott, 

— Müller Ferencz fő- és Bene István alügyészeknek el választattak,

 — Bánhidy Jósef főbiztosnak 

— Beliczay Pál utibiztosnak és Keresztes László raktári biztosnak elválasztattak, 

— Temesváry Mihály Szegedre 

— Bánhidy László Csongrádra 

— Kamocsay László Szentesre és Fekete Imre Vásárhelyre csendbiztosoknak kineveztettek. 

— Mérnök, orvosok és selyemtenyésztési felügyelő hivatalaikba megerösittettek. 

1845-ik év június 1-én Bene Jósef kir. tanácsos Csongrád vármegye főispáni helyettesévé neveztetvén, székét elfoglalta. - / Lajos apjának testvére 

1845-ben Csongrád vármegye tiszti ügyésze és megyei táblabíró.

Mikor Klauzál Gábort a megyegyűlésről betegen visszatérve Szegeden tömegtüntetés várja, melynek élén őt Kiss Józsefjurátus a kormányt támadó beszéddel üdvözölte, Bene a kültanácsban Kiss ellen felségsértési per indítását szorgalmazza. Indítványát a tanács elutasítja. A Szeged-Belvárosi Kaszinó tagja. A Hangász Egylet választmányi tagja és a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár részvényese. Karrierje gyorsan ível, 1848 tavaszán már szolgabíró Csongrád megyében (1848-ban Tiszán inneni járási főszolgabíróvá választják Csongrád székhellyel). Ekkor a forradalom hírére, családja rosszallása ellenére is,  csatlakozik a nemzetőrséghez. 

1848. június 14-én a Délvidéken állomásozó katonaság új főparancsnoka Bechtold Fülöp báró altábornagy lett. Kinevezése lehetővé tette a nemzetőrség táborba szállításának megkezdését, amire a Csongrád megyei, s így a vásárhelyi nemzetőrök június 2 l-e óta készen álltak. Július 3-án ismét levél érkezett Torontál megyétől, amelyben a Versec környékén felállítandó táborba kérnek nemzetőröket. Július 4-én Éder Frigyes tábornok, 8-án Török Gábor kormánybiztos rendelte el, hogy a Csongrád megyei nemzetőrök Makón gyülekezzenek. A július 9-i - Hódmezővásárhelyen tartott - megyegyűlés hangulata nagyon harciasnak tűnt. Bene Lajos (1815-?), a Közcsendi Bizottmány tagja azt követelte, hogy az egész nemzetőrséget a szerbek ellen irányítsak: „...menjünk mind, vágjuk le - a ráczokat - mind, jőjünk haza mind". (Figyelemre és tiszteletre méltó a Kossuth Hírlapja reagálása Bene harciasságára: „Jól értsük, uraim! itt csak ellenséges ráczokról van szó, s erre mi is áment mondunk: de kik rokon érzelemmel vannak irántunk, mi is barátai vagyunk azoknak".)

Batthyány Lajos miniszterelnök július 5-i rendelkezése értelmében a kiinduló nemzetőröket a törvényhatóságoknak időről időre újakkal kellett felváltaniuk. Határidő ugyan nincs, csupán egyetlen kikötés, nevezetesen az, hogy a táborban levő csapatok helyeiket addig nem hagyhatják el, amíg a váltás meg nem érkezik. A tábori szolgálatra rendelt nemzetőrség fizetése és élelmezése a honvédeknek megállapított kulcs szerint történik, s az országos pénztárt terhelik. Ezek közül az első, a felváltás mikéntje idézte elő a legkellemetlenebb nézeteltérést a helyi hatóságok, a nemzetőrök és a kormány között. A Szegedről Délvidékre induló nemzetőrök még kicsikarták Rónay alispán ígéretét, hogy 15 nap múlva felváltják őket. Szilágyi Virgil a gyors váltogatás pozitív (vagy legalábbis annak vélt) oldalát abban látja, hogy így „...a terhet alig fogjuk érezni, s e mellett pár hónap alatt, nagyobb részt begyakorolt nemzetőrségünk leend". Mészáros Lázár már nem lelkesedett ennyire, meglepte a megye ígérete. Július 31-én kelt rendeletében a tábori szolgálat időtartamát hat hétben szabta meg. Ezt a levelet - kihirdetésre - a táborban tartózkodó Rónay alispánhoz küldték. Az eredmény: a nemzetőrök közül „némelyek ott is maradtak", a többség azonban - a 15 nap lejártával - haza akart jönni, sőt a cserére érkezettek is követelték felváltásukat, ami augusztus 17-én meg is történt.

A felváltás körüli áldatlan huzavona ezzel még korántsem ért véget. A megyei közgyűlés aggályát fejezte ki a hadügyminiszter javaslatát illetően: ha a tisztviselők által tett ígéretet nem tartják be, abból ingerültség származhat, s az a nemzetőrség további kiállítását veszélyezteti. Presztizsokokra hivatkozva kérik, hogy a hadügyminiszter a nemzetőrség felváltását „gátló" rendelkezéseit helyezze hatályon kívül, s engedje meg a táborban lévők felváltását, így „...a megye tisztviselői hitelét, s adott szavát a nép előtt biztosítani s ennek megnem tartásából eredhető minden ingerültséget eltávoztatni méltóztassék''. A megye felterjesztését Bene Lajos szolgabíró személyesen vitte a miniszternek Pestre. Mészáros Lázár sajátkezű, frappáns feljegyzése a levélen: most utoljára legyen még a megye határozata szerint, de a jövőben inkább semmit, mint „14 napos katonát". A megyebizottság a vitát felemás formában igyekezett lezárni. Tekintélyüket továbbra is védve úgy határoztak, hogy 15 nap elmúltával a most táborban levők felváltásától nem állnak el. Ami viszont a miniszter javaslatára vonatkozik: ha a „törvény által kötelezett nemzetőrök" száma kitelne, a szolgabírók arra törekedjenek, hogy olyan önkénteseket toborozzanak, akiknek szolgálati ideje 10 hétre „határoztatik". Ezeknek az újtípusú nemzetőröknek a fizetését napi 12 krajcárral felemelték. Ez tíz hét alatt, ezer nemzetőrt számítva, 14 000 pengő forint kiadást jelent, amit a volt úrbéres és földesúri birtokok után kivetés útján kívánnak előteremteni.

A magyar szabadságharc idején, 1848. szeptember végén Kossuth a Csongrád megyei népfelkelés őrnagyává nevezi ki. Kossuth Lajos 1848. szeptember 30-án szállóvendége. A megyei közrendi és közcsendi bizottmány tagja. Népfelkelési biztos. Megszervezi a nemzetőrséget és annak őrnagya, majd pedig megyei főparancsnoka, alezredesi rangban. Részt vesz a délvidéki harcokban és Perczel alatt ezredesi rangra emelkedik. Dandárparancsnok, kinek alakulata több jelentős fegyvertényben részes.

 Az önkéntes, mozgó nemzetőrség eszméje már 1848 augusztusában megszületett, amikor a miniszterelnök elrendelte felállítását. Ezt Csongrád megyében átmenetileg a 10 hetes nemzetőrséggel helyettesítették. Amikor 1849. január közepén Szegedre vezényelték a táborozó nemzetőrséget, a szentesi tanács intézkedett a mozgó nemzetőrség felállításáról is. Január 17-én Kárász Benjamin főispán kinevezte a szentesi mozgó csapat parancsnokául Beliczay Pál századost, aki eddig a lovas nemzetőrség kapitánya volt. A toborzás gyorsan ment: a 30 ezüstforint jutalom és a zsold csábító volt. A Szentesre kivetett 58 fő helyett 115 lovas és 78 gyalogos csapott fel. Az eddig ismert adatok szerint a lovasság a Délvidékre ment Bene Lajosnak, a Csongrád megyei mozgó nemzetőrség őrnagyának, majd alezredesének vezetésével. Az ottani táborozó és mozgó, valamint a környező megyék mozgó nemzetőrségével együtt Perczel Mór honvédseregét támogatták. Haditetteikről sajnos alig tudunk valamit. Április végén Keresztúron három mozsárágyút zsákmányoltak a szerb felkelőktől, ezeket hazaküldték emlékbe Szentesre. Végigharcolták a szabadságharcot, sokan közülük beálltak honvédnek. 

Természetesen más, szintén hitelt érdemlő bizonyítékaink is vannak e nemzetőr-egység megalakulásáról, létezéséről. Kárász Benjámin főispán 1849. január 26-án nevezte ki a „megyebeli önkéntes csapatok" parancsnokává Bene Lajos őrnagyot.

Tehát, 1849 elejétől a Csongrád megye népfelkelőinek parancsnoka. 

"Február 12-én Igmándy Sándor őrnagy három támadó oszloppal vonult Szőreg ellen: a balszárnyat (Bene Lajos parancsnoksága alatt) Csongrád megyei nemzetőrök alkották, őket támogatta egy löveg, lovas nemzetőrök fedezetével; Forget százados középen támadott a már Alsóvárosnál magukat kitüntető Wasa zászlóalj négy gyalogos századával, akiket három löveg erősített mintegy fél század lovassággal; a jobbszárnyon Irényi őrnagy vezette a 8. honvédzászlóalj katonáit, akik mellett lovas nemzetőrök is harcoltak. A támadás, illetve ütközet hírére Knicanin is Szőregre sietett Bébáról, mire azonban a szerb segédcsapatok (Stefanovic vezetésével) megérkeztek, az ütközet véget ért: a magyarok Szegedre, a szerbek Bébára, Gyálára és Szerbkeresztúrra vonultak vissza, a helyszín, Szőreg község „füstfelhőben elhamvasztott állapotban" maradt."

"1849. február 25-én Bene Lajos már azt jelenthette Hadik Gusztávnak, hogy a szegedi nemzetőrök hazaérkezése szükségtelenné teszi a Csongrád megyei nemzetőrök „nagyszámmali kiállítását". Ennek értelmében utasította Benét Hadik Gusztáv, hogy „...a végrehajtás eránt magát a vásárhelyi Bizottmánnyal tegye érintkezésbe". Március 1-i keltezéssel levél érkezett Bene Lajostól a megyebizottsághoz. Hogy a lakosság terhein könnyítsenek, a megyei nemzetőröket (36 gyalogszázadról és 6 lovasosztályról volt szó) három részre kell osztani. Március 1-től kezdődően csak 10 század gyalogos és 2 osztály lovas nemzetőrnek szükséges szolgálatot tennie Szegeden, Algyőn és Tápén, mégpedig olyformán, hogy a szolgálati idő két hétre korlátozódjék, s így a felváltás minden hónap l-jén és 15-én történjen. A megyebizottság azonban Bene rendelkezésének tudomásul vétele mellett sürgette a hat héttel azelőtt Szabadkára kimozdított nemzetőrök hazabocsátását, mivel a huzamosabb ideje táborban lévő vásárhelyiek ekkorra meglehetősen zúgolódtak. Mivel éppen folyamatban volt a felváltás új rendjének kialakulása, e testület nem tudott mást tenni, mint a IV. századot március 15-ig béketűrésre kérni."

1849. márciusától a 4. hadtestben teljesített szolgálatot mint egy megyei nemzetőr-zászlóalj parancsnoka. 1849. áprilisában egy önkéntes zászlóaljat és egy lovas osztályt alakít Csongrád megyében, melynek alezredesi rangban a parancsnoka lesz (ápr. 15.).  A bács-bánsági tavaszi hadjáratban Perczel Mórral közösen veszt részt.  Bene Lajos 1849. február elején, mint nemzetőr alezredes, a Csongrádmegyében garázdálkodó szerbek ellen működő Perczel tábornoknak bácskai hadjáratában mint ezredes elsőrangú szerepet vitt.

"A szerbek ellen 1849 tavaszán Perczel Mórt küldötte a kormány, a ki Uj-Szegednél, majd Bébánál megfutamítván a lázadókat és Zenta városát egyik hadosztályával elfoglalván, Péterváradot szabadította fel. S miután Verbásznál a támadó szerbeket visszaverte, Szent-Tamás ellen indult, a melyet április 3-án bevett és szétrombolt. Néhány nappal később a római sánczokból is kiverték a szerbeket a mieink s a titeli fensíkra szorították. A szerbek ekkor magukhoz vonván a Tisza mellékéről visszaszorult honfitársaikat s a szerbiai Knicsanin csapatait, annyira megerősítették táborukat, hogy azt Perczel nem volt képes megvívni, hanem Ujvidékre huzódott. Azután átkelt a Bánságba, hogy együtt működjék Bemmel s a szerb lázadókat onnan is kiverje. Itt is sikerrel harczolt. Elfoglalta Mokrint és Nagy-Kikindát, majd a melenczei győzelem után Nagy-Becskereket is, mire a szerbek a Temes mögé s utóbb a sajkás-kerületbe huzódtak. A határőrvidéken is szétverte a a lázadók csapatait, május 10-én pedig bevonult Pancsovára, a hol a német lakosság nagy örömmel fogadta. 

Verbász 1849. március 31. (győzelem): Perczel Mór, 3000 ember. Szerb felkelők, 2500 ember. 

Szenttamás 1849. április 3. (győzelem): bevétele. Perczel, 6000 ember, 22 ágyú. Bosznics, 4000 ember, 14 ágyú. Szerbek vesztesége: 1000 halott és sebesült. 

Római sáncok 1849. április 3. (győzelem): bevétele. Perczel, 3000 ember, 9 ágyú. Knizamin, 5000 ember. Szerbek vesztesége: 500 halott és sebesült. 

Kovil-Szentiván 1849. április 13. (győzelem): Perczel Mór, 6000 ember, 19 ágyú. Knizamin, 8000 ember, 20 ágyú. Óbecse 1849. április 19. (győzelem): Perczel, 2500 ember. Szerb felkelők, 1000 ember. 

Mokrin 1849. április 23. (győzelem): Perczel, 8000 ember, 24 ágyú. Supan, 15000 ember, 21 ágyú 

Bácshid (győzelem): Perczel, 8000 ember, 24 ágyú. Supan, 15 000 ember, 21 ágyú. 

Pécsvárad 1849. április 23. (győzelem): ostroma. Perczel Mór 2500 ember. Mamula ezredes 2800 ember. 

Uzdin 1849. május 7. (győzelem): Perczel Mór, 5000 ember, 17 ágyú. Puffer ezredes, 7000 szerb felkelő. Perczel 1000 foglyot ejt és nagy hadizsákmányhoz jut. 

Melencze 1849. április 30. (győzelem): Perczel, 10 000 ember, 28 ágyú. Veszteség: 25 sebesült. Theodorovics, 1000 ember, 30 ágyú. Veszteség: 81 halott. 

Titel 1849. május 22. (vereség): Perczel, 6000 ember, 14 ágyú. Knizamin, 7000 ember, 20 ágyú. 

Vilova 1849. május 24. (vereség): Perczel, 3000 ember. Knizamin, 4000 ember. 

"Puffer ezredes serege összeszedett részeivel Uzdinnál még egy utolsó ellenállást kísérelt meg, de a nagy hévvel és lelkesedéssel előretörő magyarok ennek is hamar véget vetettek, minek folytán a szerb had rövid harc után sok ágyú, tömérdek fegyver és lőkészlet hátrahagyásával teljesen felbomolva menekült el Opova felé, ahonnan Szurduknál a Duna jobbpartjára kelt át, hogy ott biztonságba helyezze magát; egy rész, a szerb–osztrák had jobbszárnya Pavletics őrnagy vezetése alatt a szerb fejedelemség területére lépett át. Visszavonulás közben a szlavon, oláh és német határőrök a szerbektől különváltak s otthonukba visszatérve, önként hódoltak meg a kormány fönhatóságának. Ezekhez hasonlóan bocsánat hirdettetett és visszatérésükre határidő tűzetett ki a falvakból családostul hosszú kocsisorokon a Szerémségbe és Belgrádba menekült szerb lakosoknak is, kiknek legtöbbje a kedvező alkalmat szintén hasznára fordítá."

"Bene alezredes egy dandárral Opovára küldetvén, ott, mint már elébb Uzdinnál is, a rácz földnépből sok ezerét talált, kik a végvidékiektől a Temesen át nem bocsáttatván, nejeikkel s gyermekeikkel több ezer kocsin épen menekülni szándékoztak. Szánandó volt ezen elcsábított néptömeg állapota: több napon át, jobbára éhezve futottak a szerb táborral, annak fegyvereitől remélve oltalmat; és most, midőn Bene dandára által megszoríttattak, honvédeink előtt térdre hullva könyörgének kegyelemért; a nők és gyermekek siránkozva esdekeltek férjeik s apáik életéért, átkozva a császáriakat, papjaikat s az izgatókat, kik által e nyomorra juttattak. Perczel már Uzdinnál, az ott elfogott tömeg iránt kiadta a rendeletet, mely szerint bántatlanul, podgyászaikkal együtt lakjaikba utasíttattak. Hasonló történt az Opovánál talált tömeggel."

1849. május közepétől alezredes, dandárnok ugyanitt. Július második felében zászlóalja honvéddé alakul (de sorszámot nem kap), lovasságát pedig beosztják az 5. Radetzky huszárezredbe. Augusztus elején ezredesi (?) rangban a Perlaszon állomásozó dandár parancsnoka.  Május 24-én a titeli fennsík elleni második támadásnál a főtámadással egyidejűleg Perlasz felől visszaverte az ellenséges osztályt, de később a túlnyomó erő által a Bégán átnyomatva, Perlaszon át Écskára hátrált, május 26-án azonban Perlaszt ismét elfoglalta. A szabadságharc végéig ott működött a Bácskában. 

"Az 1849. május 16-án kelt hadrend szerint a Perczel Mór vezérlete alatt egyesült bács-bánáti IV. hadtest 1. hadosztályának 5. dandárjában találjuk a Csongrád megyei önkénteseket. Dandárparancsnokuk Bene Lajos alezredes, állomáshelyük Opova, létszámuk: 576 gyalogos és 300 lovas nemzetőr. Május 26-án még küzdenek a perlaszi csatában, ezt követően - a már Tóth Ágoston ezredes parancsnoksága alá tartozó hadtest katonáiként - Törökbecsére vonják vissza őket. 1849. június végén (ez az utolsó adatunk megyénk önkénteseiről) Perlasz, Écska, Aradác és Elemér térségében teljesítettek szolgálatot, mint rendfenntartó csapatok (Simonyi hadosztályában)."

Perezel Mór tábornok a’ kormányzó úrhoz május 30-ról következő jelentést intézett:

Tittel alatti táborozásom eddigi történeteiből van szeren­csém következőket kiemelni:

Bene alezredes’ dandára, melly 4 század gyalog, ’s 2 század lovasságból álla, és 2 három fontos ágyúval rendelke­zett , f. hó 24-én reggel 6 órakor Tittelből meglepetett: azon­ban sikerült még is szerencsésen visszaverni az ellenséget. Az ellenség megerősítvén magát, egy üteggel ’s 2 zászlóalj gya­logsággal, délután 2 órakor ismételte a’ támadást Perlasz ellen olly hévvel, hogy a’ folytonos tüzelés miatt csapataink a’ töl­tésből ki fogyván, ’s ezen kívül még egy ágyúnk is meg sér­tetvén, Bene alezredes kénytelen vala Perlaszt elhagyni, ’s visszavonulni. Ez alkalommal a’ dandár mintegy 70 embert veszített.

Mihelyt ez iránt Kholmann ezredes értesült, rögtön el­küldülte Kis százados szárnysegédet és Scorutovoszky táborka­ri századost Bene alezredeshez, hogy Periasz visszafoglalása munkáját vezessék és igazgassák, egy úttal oda útasitván Dór­ra őrnagyot, hogy egész dandáréval, ’s Kis őrnagyot, hogy 2 ágyúval segitse a’ czélzott támadást.

Erre Bene alezredes f. hó 26-án miután Kis őrnagy 2 század gyalogsággal ’s 3. ágyúval megérkezett, nem várva a’ távolság miatt csak későn érkezhető Derra dandárét, Perlaszt újra megtámadta, ’s az ellenséget, melly háromszor reallirozta magát, ’s háromszor erőködött visszaverni csapatainkat, meg és diadalmasan kiverte, ’s ugyan ott magát elhelyezte. Követ­kezménye lön, hogy az ellenség egészen visszahúzódott, ’s maga után leégetvén a’ hidat, ez által igyekvők magát a’ to­vábbi üldöztetés ellen biztosítani. y t

Az ellenség embertelenségének újabb tanúsága az., hogy Perlaszon Bene alezredes 8 gyalog katonát talált, kik félig a’ földbe beásva égettettek meg.

Különösen kitüntető magát ez alkalommal Kis százados Kholman ezredes szárnysegéde, és Scorutovoszky táborkari százados.

Klapka György vezérőrnagy találóan állapította meg, hogy „Világos csak zárjelenete volt a szomorú drámánknak. Szabadságunk valóságos sírja Temesvár.”  A félig-meddig elkészült Szeged körüli sánctáborba lóhalálában megérkezett bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy Közép-tiszai hadseregének nem sok ideje maradt a pihenésre. A császári fősereg ugyanis három menetoszlopban közeledett, báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy úgy tervezte, szárnyaival a Maroson és a Tiszán átkelve kikényszeríti Szeged feladását.

A sánctáborban 48 ezer honvéd tartózkodott, Perczel csapatai mellett a Guyon Richárd vezérőrnagy-féle IV. hadtest és a tartalék hadtest, míg a Bánságban további 30 ezer honvéd állomásozott – Josef Kollman ezredes, Kmety György vezérőrnagy és Bene Lajos ezredes erői, gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly vezérőrnagy Temesvárt zároló V. hadteste és az aradi várőrség. Miután július 29-én pacséri Mészáros Lázár altábornagy leköszönt a fővezérségről, azt gróf Henryk Dembiński altábornagy vette át, aki szokásához híven ismét a visszavonulást választotta, holott lehetősége nyílt arra, hogy Haynau szárnyai ellen sikerrel operáljon. Augusztus 2-án Haynau kardcsapás nélkül jutott a szegedi sáncok birtokába, Dembiński a Tisza bal partjára húzódott, ennek hírére doggenfeldi Vetter Antal altábornagy lemondott a Déli hadsereg éléről. Másnap a császáriak átkeltek a Tiszán Újszegedre, amit Dembiński nem akadályozott meg.Augusztus 5-én Haynau Újszeged és Szőreg között vezette be a támadást, míg jobb szárnya Törökkanizsánál fenyegette Dembińskit. Guyon Óbesenyő felé retirált, Dembiński erre Béba felé vonult vissza. A császári bal szárny másnap Makónál kelt át a Maroson vert hadihídon, miután kiűzte onnan a magyarokat. A kormány ekkor az aradi összpontosításról döntött, azonban Dembiński inkább Temesvár felé vonult, hogy felvegye az összeköttetést Vécseyvel és Kmetyvel. 

Augusztus 9-én, Temesvárnál Dembiński újfent a hátát mutatta Haynaunak, és Lugos felé kezdte meg a visszavonulást, amikor váratlanul megérkezett Erdélyből Józef Bem altábornagy, aki Kossuth utasítására átvette a főparancsnokságot. Nem akart harc nélkül Aradra vonulni, így 42 692 főből és 157 lövegből álló seregének támadást vezényelt. A túlerőben lévő honvédek kezdetben sikereket értek el, aztán elfogyott a tüzérség lőszere, s kisült, a lőszertartalék már Lugoson van. A császári IV. hadtest ekkor kapta oldalba a magyar jobb szárnyat, Bem odasietett, ám lováról lebukva súlyosan megsérült. Kötelékei felbomlottak és csak 30 ezren verődtek össze Lugoson. Egervári (Potemkin) Ödön, a 14. Lehel-huszárezred hadnagya emlékezetében így őrizte meg e pánikjelenséget: „Napalkonyatkor általános lőn a hátrálási zavar, még pedig olyan, amilyenről fogalmam addig nem volt; az összes sereg hátrálása a középponton kezdődött, a jobbszárnyon folytattatott (…) s oly romboló tolongássá fajult, hogy azt többé emberi erő fenntartani nem volt képes. E hátrálás zavarát élethűen le nem írhatom, csupán annak fogalmat szerző vázlatát adhatom. A tüzérség »helyet az ágyuknak« kiáltással s földet rázó robajjal sietett hátrafelé, s a gyalogságot páni borzalommal eltölté. A nagy zavart még rémületesebbé tette a lovasság rendetlen visszavonulása, mely a gyalog hátrálókat agyongázolással fenyegette.” Temesvárt sikerrel mentették fel a császáriak és a csatavesztéssel Kossuthék minden reménye odaveszett. 

Bene Lajost 1849. augusztus elején a Bánátban létesített altiszti kordonvonal parancsnoka ezredesi rangban találjuk. 

Az augusztus 10-i aradi minisztertanács döntéseit már a kapkodás jellemezte, s ekkor találkozott utoljára a két pertu barát. Kossuth kérdésére Görgei kijelentette, ha Temesvárnál vereséget szenvedünk, a katonai sakkjátszmában sakk-mattot kapunk és az egyedüli észszerű döntés a fegyverletétel lehet. Ellátási gondokkal küzdő harmincezres – ebből ötezer fegyvertelen újonc – hadseregével öngyilkosság lett volna csatát vállalnia, honvédeinek puskánként másfél tölténye volt csupán. A temesvári csatavesztés hírére Kossuth leköszönt, átadva Görgeinek a hatalmat, aki diktátorként jegyzett kiáltványát így zárta: „Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” Igyekeznie kellett, ugyanis Haynau előőrsei Újságnál már megütköztek Nagysándor hadtestével. 

Bene Lajos 1849. augusztus 19-én Karánsebesnél tette le a fegyvert Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid tábornokokkal együtt. 

"1849 Augusztus 19. Vasárnap: A karánsebesi fegyverletétel. 

Lázár Vilmos ezredes Wallmoden osztrák tábornok előtt augusztus 19-ikén lerakja a fegyvert. Kikötés, föltétel semmi. A létszám a Török-féle dandárral együtt: 5000 ember, 42 ágyú. Dessewffy Arisztid tábornok, Lichtenstein herczeg biztatására, szintén jelentkezik. Lázár Vilmos, abban az emlékiratában, amelyet a kivégzés előtt írt, meghódolásának a körülményeiről ezeket mondja:

… Augusztus 15-ikén, – ugymond Lázár, – Facsétról Karánsebesre mentünk. Itt 16-ikán Török János alezredes 3000 emberrel csatlakozott hozzám; így hát 4600–5000 emberem lehetett. Innen azonnal két tisztet küldék Görgeihez, hogy a fegyverletétel valóságáról meggyőződést szerezzek. Éjjel felriasztatván, kis hadtestemmel az obresai keskeny szorulatba húzódtam, hogy a történendőket itt bevárjam. A kiküldött tisztek helyett egy ellenséges tábori követ jelent meg azon felszólítással, hogy kövessem a Görgei példáját.

Embereimnek nem volt mit enniök. Az oláhok embereim közül már többeket agyonvertek. Az én elhatározásom tehát hamar megvolt, csak tisztjeimmel kellett még értekeznem. Hogy a saját hadtestbeliek meghallgatnak, azt tudtam. De a Törökféle hadtestbeliekkel ugyancsak meggyűlt a bajom, akik ellenvetéseket tettek, s feltételeket akartak kikötni, amelyekről bizonyos voltam, hogy meg nem hallgattatnak. Egy Lichtenstein herczegtől érkezett levél megerősített elhatározásomban. Ekkor érkezett Bem egy segédje, azzal a paranccsal, hogy Hátszegre menjek. Kinyilatkoztattam, hogy ellenszegülök. A segéd Törökhöz fordult, s hízelgő kilátással kecsegteté. S Törököt nem lehetett többé a fegyverletételre bírni; ők a muszkáknak akarták magokat megadni. Bárgyúk! Még az utolsó vonaglásokban is daczolni akarnak. Engem éjjel őrökkel állíttattak körül és elakartak fogni. Miért? Mert embereimet megakartam kímélni, miután minden csepp vért kiontani felesleges volt. Ezt megtudva, először állítottam fel magamnak tisztelet-őrsöt: 12 huszárt rendeltem lovastól szállásom elé. Természetes, hogy elvesztették kedvüket engem fogollyá tenni. Felvirradt augusztus hó 19-ike. Törököt Vaiszlovára rendeltem, s déltájban elindultam az ellenség felé, hogy oly szerénytelenül viselt fegyveremet átadjam. De mily érzéssel! Arczvéd nélkül mentünk az előőrsökig, fegyvereinket letettük s Karánsebesig kísértettünk, a hol magamat b. Simbschen tábornoknak bemutattam. E becsületes katona viselete ellen nincs panaszom. Ő bizonyosan tudta, mi történik keblemben. Amit sejtettem megtörtént. A vízeszű Török is eljött magát megadni. Így végződött be hadjáratom …

A foglyok Temesvárott helyeztetnek el. A tisztikar, – közte Lázár Vilmos és Dessewffy, – néhány nap múltán az aradi várba szállíttatik."

A sors fintora hogy Bene József nagybáttya, aki a szabadságharctól távol tartotta magát, korábban főispáni helytartó a restauráció jegyében újra hivatalt vállalva menti meg családtagjait. 

"A császári katonák nyomában megjelentek az ellenforradalom polgári biztosai. Az első, s kétségtelenül a legtekintélyesebb császári megyebiztos Majthényi László báró volt, Hont megye korábbi, ókonzervatív beállítottságú főispánja. De megjelentek a megyében, vagy aktivizálódtak a forradalom által félreállított tisztviselők, politikusok, mint Károlyi Lajos gróf, Pallavicini Alfonz őrgróf, Babarczy Antal egykori alispán, Bene József volt főispáni helytartó, Temesváry István volt alispán. Temesváry - akit Haynau augusztus 4-én nevezett ki császári- királyi biztosnak Csongrád és Csanád vármegyékbe - első intézkedésével zár alá vette Kárász Benjámin főispán összes vagyonát; elfogatta Rónay Mihály alispánt, akit 1850. március 10-én Pesten kötél általi halálra ítéltek, s ezt változtatták át 8 éves várfogságra."

Testvérének Antalnak fiát Lajost rangja és fegyvertényei miatt Világos után hadbíróság elé állítják és sáncfogságra ítélik, melyet a család közbenjárása miatt még elengednek. Bene Lajost három havi várfogság után Temesváron besorozásra alkalmatlanként szabadon bocsátják, de a császári titkosrendőrség továbbra is megfigyeli. 1854.-ben függetlenségi szervezkedés vádjával letartóztatják és 2 év várfogságra ítélik (Bécs, jún. 30.). A 2 évi sáncfogságot Josephstadtban töltötte le. "Vasban" kellett letöltenie a büntetést, napi kétszer egy órára vehették le a bilincset, s nehéz fizikai munkát kellett végezni közben, meleg ételt csak naponta egyszer kaptak, s hetente csak kétszer lehetett benne hús.Kiszabadulása után Zomborba internálják. 

A rabság egészségügyileg megviselte, maradék életét a politikától visszavonultan, felesége hozományán szerzett birtokokon gazdálkodással töltötte.  Szabadulva magánzóként Csongrádon visszavonultságban él. Neje zombori Rónay Anna, kitől Gyula és Antal fiai születtek. Meghalt, 1858. jún. 8.-án.  feltehetően Kiszomborban, a helyi Köztemetőben nyugszik, síremléke ma is látható.  

Gyermekei:

- Antal (1839 - 1868)

- Gyula (1841 -1884), felesége Rónay Emma (1846 -?)