Bene Károly (1882-1919)
barátosi Bene Károly 1882.10.05.-én látta meg a napvilágot a Veszprém megyei Ajkán. Szülei: Bene Sándor és Cziráky Lídia voltak. Apai nagyszülei Bene János és Ruzsás Katalin. Bene jános édesapja azon Bene László (1783-1849) akiről külön írok ezen a weboldalon.
Bene Károly életutjáról sajnos kevés információt találtam, de katonai szerepvállalása és hadifogoly létének utolsó 5 éve a család által gondozott és rendszerezett levelezéséből jól rekonstruálható. Bene Károly 1907-ben feleségül veszi a szintén ősi nemesi családból származó nagyalásonyi Barcza Ilonát (1874-1963) Ajkán. Az esküvő után egy gyermekük születik László (1908-1998). A család a református egyházközöség oszlopos tagja, mindemellett a helyi gazdasági tevékenységek egyik motorja is. Az ajkai hangyaszövetkezet és gazdabolt tulajdonosaiként sikeresen virágoztatják fel az ajka környéki gazdaságokat. Az I. világháború azonban szétszakítja a családot.
Bene Károly 1914. júliusban kapja meg a behívó parancsot Győrbe, szinte a legelsők közt. 1914. aug. 2.-án már Győrből adja fel első tábori levelezőlapját. A tábori képeslapok tanúsága szerint Bene Károly a Erzherzog Ferenc Ferdinánd 19. számú gyalogezred 16. századához került őrvezetői rangban, mely alakulat az I. hadsereg kirendelésében kerül a keleti fronton bevetésre.
Az alakulatról:
Császári és királyi 19. gyalogezred
1914 tavaszán Ezredtulajdonos: Ferenc Ferdinánd főherceg lovassági tábornok
Hadkiegészítő kerület: Győr - III. hadosztály
Ezredtörzs Pk.: lovag spondalungai Metz Rudolf ezr.
"A 19. gyalogezredet, mely kezdettől fogva Győr háziezrede volt, 1734-ben alapította gróf Pálffy Leopold, aki az ezred alapítólevelében magyar nyelvű vezénylést írt elő, melyhez III. Károly és Mária Terézia is hozzájárult; csak jóval később lett a vezényleti nyelv német. Az egyetlen katonai alakulat volt Magyarországon, amely állományát egy vármegyéből, a 98%-ban magyar lakosságú Győr vármegyéből sorozta. Ezért emlegették az Osztrák-Magyar Monarchia legmagyarabb ezredeként.
Ferenc József 1858-ban elrendelte, hogy az ezred tulajdonosa a mindenkori trónörökös legyen. Így lett Rudolf főherceg halála után Ferenc Ferdinánd az ezred új tulajdonosa. Akkoriban Sopron lakóinak fele magyar, fele német volt. 1890-től Sopron városának helyőrségén töltött csaknem két évet, ez az időszak valószínűleg befolyásolta a magyarokról és a nemzetiségekről vallott nézeteit. 1890 és 1897 között évente több alkalommal is Győrbe látogatott, hogy a szabadhegyi lovassági laktanyában a huszárokat inspiciálja, vagyis katonai szemlét tartson. A látogatások alkalmával általában a Fehér Hajó fogadóban szállt meg, és a győrszabadhegyi tiszti kaszinóban étkezett. Látogatásairól a győri újságok rendszeresen beszámoltak. Az 1914. június 28-án bekövetkezett szarajevói merénylet hírét a győri polgárok is megdöbbenéssel fogadták. Győr vármegye törvényhatósága július 2-án rendkívüli közgyűlést tartott Szodfridt József főispán elnökletével. A vármegye székházára 6 hétig fekete lobogót helyeztek ki, az uralkodónak részvéttáviratban fejezték ki együttérzésüket. A győri egyházmegye körlevélben kérte az egyházmegye papságát, hogy mindegyik plébánia-templomában, lehetőleg a temetés napján, gyászmisét tartsanak. A trónörököspár haláláról mindegyik felekezet megemlékezett; a hivatalos gyászszertartást a temetés napján, július 4-én tartották a székesegyházban. A szentmisét Mohl Antal nagyprépost, címzetes püspök celebrálta. Külön szertartás alkalmával búcsúztak a győri helyőrség tagjai, melyen megjelent a tisztikar összes tagja és az ezredek díszszázada. Ferenc Ferdinánd halála után az uralkodó az új trónörököst, Károly Ferenc Józsefet nevezte ki a 19. gyalogezred tulajdonosává."
"Essler Konrád tábornok parancsnoksága alá tartozó cs. és kir. 65. gyalogdandár városunkban állomásozó 19. és 26. ezredei és a 11. vadászzászlóalj egymást követően indultak a frontra.
Elsőként a 26. gyalogezred hagyta el a várost. Augusztus 6-án, csütörtök hajnalban indult el Győrből. Borotha Livius ezredes parancsnoksága alatt. Augusztus 12-én, szerdán került sor háziezredünk a 19. gyalogezred ünnepélyes búcsúztatására a révfalui Papréten. Az ezred augusztus 13. és szeptember 8. között több lépcsőben indult a keleti frontra. A teherpályaudvaron vagoníroztak be, ahol népes tömeg búcsúztatta a transzportokat."
A 19. gyalogezred 1917-ig a harcolt a keleti hadszíntéren, majd 1917. októbertől már az olasz hadszíntéren említik őket a források. Győr város háziezrede volt a 19-es, Győr és Veszprém megyékből kapta a legénységét. A 65. gyalogdandárba és a 33. hadosztályba volt besorolva. A hadosztály a háború nagyobb részében az orosz fronton volt a 2. hadsereg kötelékében.
1914-ben Galiciában állomásoztak (pl.Kuzowczki térségében) előbb az V., majd 1915 közepétől a IV. hadtestben. Galícia és Bukovina határán voltak állásban.
A 19. gyalogezred háborús parancsnokai:
– 1912-től Metz Rezső ezredes,
– 1915 áprilistól Feleki Rech Sándor vezérkari alezredes 1916 áprilisig,
– 1916 áprilistól Wagner Péter ezredes 1918 júliusig,
– 1918 júliustól a háború végéig Klempa Kálmán ezredes.
A II. hadsereg történései 1914-15-ben:
- A lembergi hadjárat, 1914. augusztus 18 – szeptember 11.
A 2. hadsereg az orosz 8.hadsereggel nézett farkasszemet Mikolajow és Grodek közti arcvonalon.
- Az első Iwangorod–varsói csata, 1914. szeptember 28 – november
A szeptember 28-án megindult támadás során az osztrák-magyar 1., 4. és 3. hadseregek átkeltek a San folyón, míg a 2. hadsereg a Kárpátok előteréből indult meg Lemberg irányába. Kezdetben sikeres volt a végrehajtás, a przemyśl-i erődrendszert október 10-én felmentették.
- A kárpáti téli csata, 1915 januárja
Cél hogy a 3. hadsereggel közösen a Kárpátok hágóin kitőrve Lemberg felé nyomuljon a had, így bekerítéssel veszélyeztetve az oroszokat. Annak ellenére, hogy Bukovinában sikereket értek el a támadók (elfoglalták Csernovcit), a főcsapás megakadt, és a hadvezetés belátta, hogy ez a támadás így nem fog eredményt hozni. Az orosz felderítés által részleteiben is feltárt, küszöbön álló osztrák—magyar offenzíva Ivanovot és Bruszilovot egyaránt arra késztette, hogy az ellenség főcsapásának irányában a 8. orosz hadsereget kellően megerősítsék és védelembe helyezzék, s annak elhárítása után az Ivanov tervezte duklai támadó hadműveletet elindítsák,
így az osztrák—magyar hadvezetőség kárpáti téli hadjárata megerősített védelemben levő, s egyben az ellentámadásra felkészült orosz erőkbe ütközött. Erőátcsoportosításként a 2. hadsereget (Böhm-Ermolli) vezényelték a térségbe, de megerősítették a kisegítő hadműveletekre szánt alakulatokat is. A február 27-én kezdődött második támadás sem ért célt. Az időjárás ekkor is megakadályozta a nagyobb hadmozdulatokat, ráadásul az oroszok masszív védelme még azt a kis lendületet is meg tudta törni, amire a támadók nagy nehézségek árán és sok áldozattal szert tettek.
Valószínűleg ekkor került Bene Károly hadifogságba.
Első fogságából hazaküldött tábori postalapon megírja szeretteinek hogy a körülményekhez képest jól van és hogy Szibériába transzportálják. A következő 5 évben 2 hetente érkeznek a levelezőlapok ami hatalmas teljesítmény az akkori állapotokat figyelembe véve. (Orosz forradalom és polgárháború, világháború és a Szibéria és Ajka közti távolság).
1915. szeptember 16.-án már Nikolsk Ussuriisk Hadifogoly táborból küld levelezőlapot feleségének:
" Csak már a jó Isten hozná el azt az időt melyet oly nehezen várunk, hogy láthatnálak beneteket mert csak álmomban látlak beneteket. Oly sokszor álmodok felöletek csaknem minden éjjel otthon járok és a nagy csalódás mikor regel Szibériába találom magamat. Kérjük Istenünket majd megsegít."
De hol is van ez a tábor?
"1866-ban a mai Ussuriysk területén alapították Nikolszkoje (Нико́льское) települést, amelyet Szent Miklósról neveztek el.[idézni szükséges] A közlekedési vonalak kereszteződésénél elhelyezkedő előnyös földrajzi elhelyezkedése miatt a község az 1870-es években rohamosan fejlődött. , kereskedelmi központtá alakulva. Szerepe a Habarovszkot és Vlagyivosztokat összekötő vasút (ma a Transzszibériai Vasút része) megépülése után megnőtt, majd 1898-ban városi rangot kapott, és átkeresztelték Nikolszk-Ussuriysky-ra (Нико́льск-Уссури́йский).
A 20. század elejére a város lakossága 15 000 főre rúgott, kereskedelmi vállalkozásainak éves árbevétele hárommillió rubel volt. Az 1904–1905-ös orosz-japán háború után Nikolszk-Ussuriysky az orosz Távol-Kelet egyik legfontosabb kereskedelmi és gazdasági központja lett. 1913-ban a város lakosságszámát tekintve a negyedik helyen állt Vlagyivosztok, Blagovescsenszk és Habarovszk után. Mezőgazdasági termékeket feldolgozó vállalkozások jöttek létre, mint például malmok, tejüzemek, szappanfőző üzemek és bőrgyárak, valamint makaróni- és kolbászgyárak, sörfőzdék. Téglagyárak, kőbányák és fűrészmalmok is épültek. A város központi részét két- és háromemeletes falazott épületekkel kezdték beépíteni. 1914-ben tizennégy oktatási intézmény, egy színház, egy cirkusz és három filmszínház működött Nikolszk-Ussuriyskyben. Nem mellesleg 11.000 km-re van Ajkától ! Vonattal 8 nap és 4 óra megállás nélkül Usszurijszkig. "
A fogság évei igen lassan teltek a távol keleten, mert valjuk be inkább az orosz távolkelet ez 95km-re Vlagyivosztoktól mint Szibéria. Érdekességképpen az oroszok a tábori lapok közt az 1905-ős japán háborúban zsákmányolt Japán képeslapokat is felhasználták. (lsd. Bene Károly által küldötteket.)
Sajnos a tábori élet mostoha körülményei senkit nem kíméltek. Bene Károly megélte ugyan a háború végét, de a hazaszállítás során félúton hazafelé Iszikulban (Omszk régió) tífuszban elhúnyt. Erről bajtársa által írt rövid levélből értesült családja először, majd később 1921-ben hivatalos értesítést is kaptak.
"1920.XII.15.
Tisztelt Benéné tudatom hogy szerencsésen megérkeztem a Szülöhazámba és tudatom hogy kedves férjivel együtt voltam három évig és 1919 novemberében utnak indultunk hogy majd haza megyünk és mentünk 125 kilómétert és Jozolkáig mentünk és dolgoztunk (1920) Február 2ig akor a kedves Férje megbetegedett és Február 15kén meghalt és kérem a Tisztelt Benénét hogyha tud legyen szíves eljönni hozsánk mert a fényképek nálam vannak és a jegy gyűrű. Nagyon szívesen elmennék Önhöz de még nagyon gyönge vagyok mert három és fél hónapig utaztam míg hazatuttam jutni. Megírni nem lehet min mentünk keresztül , ezek után maradok tisztelettel
József Vogenhoffer
Bakonykoppány , Franciavágás, Veszprém megye"
A hadifogoly nyilvántartás adatai szerint:
HU MNL VeML XXXIII. 1.1921.07.10.
Jelzet HU MNL VeML XXXIII. 1.
Folyószám 155668
Elhalt neve Bene Károly
Rendfokozat őrvezető
Alakulat császári és királyi 19. gyalogezred
Honossága bizonytalan
Foglalkozás szatócs
Életkor ✝ 37
Holttá nyilvánító hatóság Belügyminisztérium
Holttá nyilvánító rendelet 55839/1921
Anyja neve Cziráki Lídia
Apja neve Bene Sándor
Személyek elhalt házastársának neve - Barcza Ilona
Dátumok bejegyzés ideje - 1921.07.10.
anyakönyv év - 1921 - 1921-01-01 - 1921-12-31
Elhalalozás ideje 1920.02.25.
Helyek bejegyzés helye - Ajka - HU - 47,10196 - 17,55892
elhalálozás helye ország - Oroszország
elhalálozás helye ország ma - Oroszország
elhalálozás helye település mai neve - Iszilkul
Elhalálozás helye település Iszilkul (Szibéria)
Egyéb bejegyzés A hazáért hősi halált halt
Rendkívül köszönöm ezúton is dr. Bene Évának, hogy a képi anyagot és a családi információkat rendelkezésemre bocsátotta.
„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”
„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” – írta I. Ferenc József, az „ősz uralkodó” népeihez írott szózatában. Mindenki – uralkodók és miniszterelnökök, felelős kormányzati tényezők és diplomaták, stratégák és tábornokok, s no persze az újságírók és az utca emberei egyaránt – tudni vélték, milyen is lesz a háború. Rövid háború, gyors döntő győzelem az ellenség felett. „Mire a falevelek lehullanak, katonáink visszatérnek” – mondta II. Vilmos német császár és alig voltak néhányan Európa háborúba induló országaiban, akik nem ezt gondolták volna saját katonáikról.
Ezzel szemben olyan szellemet szabadítottak ki a palackból, amely felett nem volt hatalmuk, amelynek nem tudtak parancsolni. A háború világháborúvá nőtt. Szökőár lett belőle, amely mindennek nekitámadt és elpusztított mindent, ami csak az útjába került.
Elpusztította mindenekelőtt az embert. Az öt háborús esztendő alatt 67 637 000 ember vett benne részt katonaként. Ebből elesett a statisztikusok szerint 9 446 868, megsebesült 18 894 000. Ezek a számok hétköznapi gondolkodásunk számára felfoghatatlanul nagy számok. És befogadhatatlan a mögöttük meghúzódó emberi sorsok története is. A férfiaké, akik családjukat, mindennapi munkájukat, hivatásukat hagyták ott, mert úgy gondolták, hogy hívja őket a Haza. Egyenruhába bújtak, fegyvert fogtak, és teljesítették a kötelességüket: sohasem látott tájakon, sohasem látott csillagok alatt, kimondhatatlan nevű helységek határában, csontig hatoló hidegben és rekkenő hőségben, éhezve és halálosan fáradtan, sohasem látott betegségektől gyötörve, az arcvonalban és a fogolytáborban, fegyverrel és fegyvertelenül néztek szembe az ezerarcú halállal. S amikor egy örökkévalóság után hazatértek – akik nem maradtak ott – egy fenekestül felforgatott világot találtak: tönkrement vállalkozást, szétdúlt otthont, szétszaggatott családot, szegénységet és nélkülözést. Sokan közülük soha nem is tudtak hazatérni: nem tudtak megszabadulni a testi-lelki sebektől, gyötrelmektől.
Az asszonyoké, akik nem szerepelnek az emlékműveken. Pedig a szenvedésből nekik is kijutott, és ők is megállták a helyüket. A háború kitörésekor egyik pillanatról a másikra anyák és fiatal lányok milliói tapasztalták meg szeretteik távollétét, a kínzó bizonytalanságot és aggodalmat, vagy élték át a kedves elvesztésének rettenetét. És ők is teljesítették kötelességüket a férfiak helyett dolgozva a gazdaságban. Álltak a cséplőgép kezelőrúdjánál, dolgoztak a hadiüzemekben, gondoskodtak a súlyos műtétekre váró sebesültekről, vagy lefogták az eltávozottak szemét. Ők kísérték ki a férfiakat a felvirágzott vonatokhoz, s utána vártak. Várták a postát, a kedves levelét. S kerülték a postást, hogy ne hozzon gyászhírt. Ők imádkoztak a fogolyszabadító Szűzhöz, és ők jártak a katonavonatok elé a vasútállomásra. S amikor egy örökkévalóság után megjött a kedves, még évtizedek múlva is ők csitították, ha éjszaka rémálmában újra a harctéren járt.
A gyerekeké. Akik apa nélkül nőttek fel, és akik korán lettek felnőttek. Akik éjszakában nyúlóan álltak sorba kenyérért és cukorért.
Egy egész nemzedéké, ahogy az angolok mondják: az elveszett nemzedéké. Emlékezzünk rájuk, hiszen – bármilyen furcsán hangzik is – de a háború velünk él! Velünk él elsősorban a hiány.
A nagy háború együtt járt a gazdasági javak mérhetetlen pusztulásával. Nemcsak a nemzeteknek kellett háborúba mennie, de a gazdaság egészét is át kellett szervezni a háború igényei szerint. Ennek szükségességét könnyen beláthatjuk, ha arra gondolunk, hogy a német vezérkar által négy esztendőre szánt lőszertartalék már 1914 őszére elfogyott. Sok-sok esztendő nemzeti jövedelmét fordították a hadviselő felek gyilkoló eszközök legyártására.
Ennyi halálra, ilyen nagy pusztításra senki sem volt felkészülve. Nem is lehetett. Semmilyen értelemben. Egyre nagyobb lett az ár. A politikusok ennek az árnak a foglyai maradtak a háború végeztéig: egy kompromisszumos békével, egy döntetlennel nem lehetett volna igazolni a háború által okozott szenvedést és veszteséget. Tehát folytatni kellett, folytatni a végsőkig. S az eredmény: veszteség, veszteség, veszteség. „Most Európában lekapcsolják a villanyt, és nem tudjuk, mikor gyullad fel újra” – mondta állítólag a berlini angol nagykövet, amikor a hadüzenet híre eljutott hozzá. Prófétai szavak voltak ezek. Európa nagyhatalmai tulajdonképpen összeomlottak, és lassan át kellett adniuk a vezetést a kontinensen kívüli hatalmaknak. Ez a folyamat a második világháborúval teljesedett ki.
De elpusztult még valami. Valamilyen formában meghalt az ezeréves Európa. Megdőltek a trónok, relatívvá váltak mindazon erkölcsi értékek, amelyeken alapult a kontinens. Azok a fiúk és férfiak, akik a Haza iránti szeretetből és lelkesedésből mentek, ha visszatértek egyáltalán, egy teljesen széthullott, majd megcsonkított országba tértek vissza. Valami visszavonhatatlanul elveszett.
forrás: www.gondola.hu
Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralevő éveimet a béke műveinek szentelhessem és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott.Egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására és területi épségének biztonságára.A szerb királyság, amelyet állami létének első kezdetétől fogva egészen a legújabb időkig úgy elődeim, mint én is támogatásban és segítségben részesítettünk, gyorsan felejtő hálátlansággal már évekkel ezelőtt az Ausztria-Magyarország elleni ellenségeskedés útjára lépett.Az a rendelkezésem, amellyel Boszniában és Hercegovinában teljesített háromévtizedes áldásos békemunka után ezekre az országokra kiterjesztettem uralkodói jogaimat, Szerbiában a féktelen szenvedély és elkeseredett gyűlölet kitöréseivel fogadtatott, holott ez ország jogait semmi tekintetben nem sértette. Kormányom akkor az erősebbnek szép jogával élve, a végletekig elvitte elnézését és engedékenységét, csak csapatainak a békelétszámra leszállítását és azt az ígéretet kívánta Szerbiától, hogy a jövőben a béke és a barátság útján fog járni.Amidőn két évvel ezelőtt a török birodalommal állt harcban Szerbia, kormányom ugyancsak a mérséklet szellemétől vezettetve, a monarchia legfontosabb életfeltételeinek megóvására szorítkozott. Elsősorban ennek a magatartásnak köszönhette Szerbia a háború céljának elérését.Nem teljesült az a reménység; hogy a szerb királyság méltányolni fogja kormányomnak hosszú tűrését és békeszeretetét és be fogja szavát váltani. Mindig magasabb hullámokat vet az Ellenem és Házam ellen érzett gyűlölet. Mindig leplezetlenebbül lép előtérbe az a törekvés, amely Ausztria-Magyarországgal elválaszthatatlanul egybetartozó területek elszakítására irányul.A határon bűnös áramlat csap át, amely a monarchia délkeleti részén az állami rend alapjainak megingatására, a népnek, amelyről olyan atyai szeretettel gondoskodom, az uralkodóház és a haza iránti hűségtől való eltántorítására és a felnövő ifjúság félrevezetésére s az őrület és a hazaárulás bűnös tetteire való felizgatására irányul. Gyilkos merényleteknek egész sorozata s egy tervszerűen szőtt és keresztülvitt összeesküvés, melynek borzasztó sikere szíven talált Engemet és hű népeimet: íme, ezek messzelátható véres nyomai a Szerbiából munkába vett és vezetett titkos üzelmeknek.Ezt a tűrhetetlen aknamunkát meg kell állítani: Szerbia ezen folytonos kihívásának véget kell vetni, ha sértetlenül fenn akarjuk tartani monarchiám méltóságát és becsületét, ha a folytonos megrázkódtatásoktól meg akarjuk óvni annak állami, gazdasági és katonai fejlődését.Hiába tett kormányom még egy utolsó kísérletet, hogy békés eszközökkel érje el azt a célt s komoly figyelmeztetéssel megfordulásra bírja Szerbiát. Szerbia visszautasította kormányomnak mérsékelt és igazságos kívánságait és megtagadta azon kötelességek teljesítését, amelyek népek és államok békés együttélésének természetes és szükséges alapjai.Fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalom és az állandó külső béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem. Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek.
Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam.Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.
Bízom népeimben, akik minden viharban híven és egyesülten sereglettek mindig trónom köré és hazájuk becsületéért, nagyságáért és hatalmáért a legsúlyosabb áldozatokra is mindig készen állottak.Bízom Ausztria-Magyarországnak önfeláldozó lelkesültséggel telt vitéz hadseregében. És bízom a Mindenhatóban, hogy fegyvereimnek adja a győzelmet.
Ischl, 1914. július 28.Ferenc József s. k. gróf Tisza István s. k.