Sümeghi Bene István (1846 - 1900)
1846.08.23.-án Pakson sümeghi Bene Ferenc (1809 - ?) és tótváradgyai Kornis Márai Anna Rozália (1822-1892) gyermekeként született. Felesége felsőeőri Nagy Mária (1857-1933), kit 1877.01.30.-án vett feleségül Dunaföldváron. Gyermekei a házasságból nem születtek.
Testvérei:
- Bene Irén Tekla (1838.08.26. Paks - ?)
- Bene Gyula István Farkas (1840.02.16. Paks - 1917.01.27. Szekszárd), férje Pálmaffy László (1826.11.20 - ?)
- Bene Mária Eulalia (1841.11.20. Paks - ?)
- Bene Ida Verona (1842.01.15. Paks - ?)
- Bene Géza Ferenc (1844.12.05 Paks - 1846.07.19. Paks)
Életpályáját az alábbi cíkkből jól ismerhetjük:
Élete:
Esztergom és Vidéke, 191111153. 1911-08-13 / 63.szám
Bene Pistáról. Irta: id. Farkasfalvi Imre.
Az 1863. évben ősszel egy zömök termetű, kerekfejű, szöghajú, barna ifjú odasompolygott Pesten a gőzhajóállomás pénztárához és jegyet kért Győrbe. A pénztárnok laconice azt felelte: nincs. A hajó csupán Esztergomba járt; az utas tehát megelégedett azzal, hogy odáig menjen. Másnap a fiatalember beiratkozott az esztergomi főgimnázium VIII. osztályába. Neve: Sümegi Bene Istók; de az utóbbi keresztnevét csak bizalmas körben használta, hogy célzást ne tegyenek előtte, mintha ide is csak úgy kukkantott volna be, mint a legendák ama bizonyos hőse Debrecenbe.
A bátyám révén én már előzőleg ismerős voltam vele, mikor Pesten az V. ker. királyi főgymnásiumban járt. Pakson született 1846-ban, s irodalmi ember volt, mert társaival „Koszorú" czim alatt szépirodalmi füzetet nyomatott ki, amelyben versek voltak Csávolszky Józseftől, Burszki Dánieltől, stb. meg tőle. Hogy epigrammákat adott ki, arra is emlékszem, mert saját szememmel láttam a Fekete Bernát könyvárus Dorottya utcai boltjának kirakatában.
Bene 1863—4-ben a budapesti tudományegyetemen joghallgatónak is beiratkozott; de miután Esztergomban nem tette le az érettségit, elment Rozsnyóra, ahol mint rendes hallgató végezte el a gymnásiumot, s a matúra után, orvosnövendéknek csapott fel. Ilyen különösségeket könnyen megengedett magának; pénze volt elég, az édes atya különválva élt a feleségétől, s a fiút mind a ketten bőven ellátták pénzzel, úgyhogy szükséget soha se szenvedett.
Benének bámulatos olvasottsága volt. Mikor egy alkalommal az „Esztergomi Újság" czikksorozatot közölt tőlem, a kéziratot megmutattam Benének, s ő emlékezetből olyan adatokat jegyzett a kézirat margójára a minőket az előadásokon Vaszary Kolos se emített, s az volt a legkülönösebb, hogy Xenophon-ból, Tacitus-ból meg Sallustius-ból olyan kiadásokat ismert, amelyek nem forogtak közkézen és ő fejből még a fejezeteket és lapszámokat is tudta idézni.
Hogy nem csupán elméleti ember, mutatja az is, hogy órahosszant etette a mezőn a hangyákat, s kémlelte azok természetrajzát. Az esztergomi piaczon egyszer becsalt egy fekete kutyát a kapu alá s ott addig fegyelmezte, mig boldogan eldicsekedett a dreszura eredményével, mert íme, az állat lelkével tett kísérletet; persze amihez mi az ő meghitt pajtásai semmit se értettünk. Bene a zsebében citromsavat hordott, s azt a nyers tejet, amit uzsonára adtak neki, ezzel a kis fehér koczkával altatta meg, hogy skorbutot ne kapjon. Persze ennek a betegségnek hirét csak évek múlva halottam először, mikor az valamelyik fegyházban fellépett.
Hát még később, mikor a „Noahiád" című munkáját sajtó alá rendezve, mennyi mindenféle auctort olvasott össze. Mikor 1864-ben Rozsnyóra ment, hát vándorlólegénynek adta ki magát, ugy utazott fakó szekéren, csak azért, hogy a paraszt kocsis bizalmasan elbeszélgessen vele, s ne ébresszen gyanút maga iránt, hogy a műveltebb osztályhoz tartozik. Szállást a Szent Ferencz rendiek kolostorában bérelt, s ott csakhamar híre ment, hogy az ifjúnak egy kereke hiányzik. Alkalmat adott pedig erre az a szokása, hogy magát minden reggel a feje búbjától a lába sarkáig megmosta, s míg a cselédet ülő helyzetben türelemmel török módra egy nagy tükör előtt várta, a belépő nőszemély úgy találta mint valami modelt, aki act-nak telepedett le, illetőleg felkapaszkodott a saját asztalára, hogy a körmeit késsel, ollóval rendbe szedje.
A furcsaságot Bene nemcsak szerette, de maga is kereste; amiről aztán sok anekdota kerekedett. Mikor 1866-ban orvosnövendék volt, rövid pár hónap alatt annyira kivált pályatársai közül, hogy dr. Lenhossék József őt bízta meg azzal, hogy a boncteremben mutogassa a leczkét, illetőleg ő vezesse be a fiatalabbakat a tudomány elemeibe. Ilyen alkalommal történt vele, hogy a tanár nem hagyta helyben valamelyik metszését, s megmutatta, hogy azt nem alulról felfelé, hanem felülről kellett volna lefelé alkalmazni; amire Bene annyira ideges lett, hogy odahajította a kést, s azt azt mondta, hogy csinálja maga, ha jobban tudja, s többet mint prosector nem mutatkozott a pályatársai közt.
Ilyen volt a magánéletben is. Mikor Pesten a Ferenczvárosban Vidacsot léptették fel képviselőjelöltnek, valamelyik csapszékben egy iparos elkezdett szónokolni s a beszéd vége az lett, hogy Vidas János nem kell; mert ha őt választanák meg képviselőnek, hát egész Pestet elárasztaná ekével, mire Bene, aki szintén jelen volt, dühösen felugrott, s azt vágta oda, hogy ilyen argumentumokkal jó lesz, ha felhagy, vagy azt gondolja az úr, hogy őt magát fogják az eke eleibe Ökörnek ? Erre a mesteremberek a székek után nyúltak, s az orvosnövendéknek úgy kellett megszökni a felbőszült tömeg hóna alatt bujkálva.
Már ötödéves orvosnövendék volt, és senki se kételkedett abban, hogy tanulmányait be ne fejezze, midőn egy alkalommal a betegség ágyba döntötte. Orvost hívtak melléje, s a tanár porokat rendelt. Bene maga is megnézte a receptet, s mikor látta, hát nem hagyta helybe; az ásványországot — úgy mond — az Úristen nem arra a célra rendelte, hogy avval az ember a maga gyomrát megtömje! Nem is vette be a gyógyszert, csak akkor, mikor eszméletét elvesztette, s a környezete beadta anélkül, hogy a beteg sejtette volna. Bene István jobban lett; de attól a perctől ki nem állhatta az embereit, felhagyott az orvosi pályával, s bement a honvédséghez, hogy az egy éves önkéntesi tanfolyamot leszolgálja; a hadnagyságig vitte, mire elment lakni szülővárosába.
Mikor Bene Pakson lakott, a bécsi hajón történetesen egy honvédtiszttel utaztam, aki előzőleg az éjjet az én Pista barátom lakásán töltötte, s apróra elbeszélte az ő bajtársa különcz világnézetét, szokásait, amiből csak egyét jegyzek ide: Hogy democratikus elveit kézzelfoghatólag bebizonyítsa, terítetlen asztalon tálaltatta fel az ízes ételeket; és hogy a kardbojt hagyományos becsét leszállítsa: a saját kocsisát behívatta, s odaültette az asztalfőre, harmadiknak.
Mikor Pesten lakott, együtt étkeztem vele hónapokon keresztül a mostani Calvin téren özv. Szabónénál, akinek leányát Kovács Albert országgyűlési képviselő vette feleségül. Akinek szüksége volt valamire, mindig eredménnyel járt Bene Pistánál. Egy Balogh nevű kivetkezett váczi papnövendéket nevelőnek commendált el Salgó-Tarjánba; egy süket szabóval Bartus Antallal csak azért dolgoztatott, hogy ez az ember gond nélkül tarthassa el családját. S ez a körülmény nem volt valami könnyű; mert a szabómester a negyvenes években külföldön tanulta a szabóságot, s ha magyar nadrágot kellett neki varrni, hát pokolbeli kínokat állott ki, míg Bene őt erre rátanitotta. Ugyanis odaadta kölcsön a saját magyar nadrágját a szabónak, aki a nadrágból először pantallót alakított, s aztán úgy szűkítette meg, a mint a minta követelte; vitézkötés helyett pedig mind a két szárára egy-egy háromlevelű lóherét vagy valami fügefalevelet rögtönzött. És Bene elhordta ezeket a divatot kicsúfoló ruhadarabokat, sőt boldog volt, hogy egy szegény család nyomorán segíteni tudott.
Az 1868. évben u. n. „Baráti Kört" alapítottunk, s a kis társaság éltető szelleme Bene volt, titkár és lapszerkesztő egy személyben; majd mintázni tanult, és viaszból nemcsak az orvosi pályán ismeretes praeparatumokat készítette el nagy buzgalommal, hanem igazi plastikai alakokat gyúrt és mintázott, mikor a Molnár utcában nagyobb lakást bérelt. Hogy mikor vette feleségül Nagy Máriát, nem bírtam kipuhatolni, mint főhadnagy 1900. szeptember 8-án halt meg Szekszárdon, ötvennégy éves korában.
Hogy az egyháznak hű fia volt, mutatja, hogy érette Pakson szeptember 10-én szentmisét szolgáltattak. Művei közül a „Koszorú"-t nem bírtam a budapesti könyvtárakban feltalálni. Az a kis vers, amely az ő „Battaria" című füzetében az elsőhelyen olvasható, úgy emlékszem, amabban is megvolt:
Rózsa és Ibolya.
A kikelet nem adott kinyílott rózsát koszorúnkba
Míg bimbója fakad, fűztük a kék ibolyát.
- (megjegyzés: mily véletlen hogy Arany János 1847-ben Rózsa és Ibolya címen 9. részre tagolt népmesét írt)
Barátjának dr. Burczkó Dánielnek ezt írta az emlékkönyvébe:
Hintve van életutunk vegyesen rózsák- s tövisekkel.
Hogy tövisekre ne lépj, lépteid el ne hibázd.
Az orvosi pályára csinálta a többi közt e két distichont :
Sirásó.
Jajh! orvost temetek! jótevőm, drága reményem!
Mit keresek most majd? rozsda emésztő kapám.
Katonából orvos.
Barmászatra adá fejét, ki előbb cserepár* volt.
Többet öl a késsel, mintsem a karddal előbb.
*A cserepár az 1849 utáni Magyarországon azt a volt 1848-as honvédtisztet jelentette, akit büntetésből az osztrák hadseregbe rangjafosztott gyalogként évekre (akár 1860-61-ig is) besoroztak.
Ostorozta a bűnt, a rossz verselőket, s a társadalmi bajokat. íme :
Korunk hibája.
Elmondom, mi hibája a mostani nagyszerű kornak: Hölgyei férfiasak, s asszonyosak fiai.
De legjellemzőbb „Noahiád" című furcsa hőskölteménye, amelyet kéziratképen férfiak számára nyomatott. Mottója ennyi:
„Lebben a kórszellem előbbre, előbbre,
Szárnyából egy árva toll lehull a földre;
Felveszem a földről, felveszem a pennát,
S bemázolok vele mennyet és gyehennát."
Bene úgy gondolkozott, hogyha Dante meg írta az isteni színjátékot, Madách Imre az ember tragédiáját, mért ne írhatná meg ő is az ember comédiáját? A szerzőséget — úgymond — egy cimborája cselekedte, aki először az égben, utóbb a borban kereste az igazságot, s e kettőbe bele is halt, s őt kérte fel azért, hogy a reverendájának fényét el ne homályosítsa. Szerette csipkedni a papokat. Már a „Battériában" azt irta a dologtalan papról:
"Itt pihen az Úrban" Pihenésnél más vala élte?
Véssétek rá, hogy: csak pihenése pihen!"
Ha a Madách jeles művének nem voltak mintái, úgy nem voltak a Bene furcsa hőskölteményének sem; noha kellett neki a Cafriens írókat ismerni, mert nemcsak a IV. énekben elő fordul London, hanem a következőben már Ostendét, meg Velencét is emlegeti. Az által, hogy az első énekben Jehovát, Allah-t meg Jupitert személyesítette, ezt nyilván a zsidók, az oszmánok meg a rómaiak népe miatt ültette a kártya asztal mellé, akik dióra makaót játszottak, és mert hamisak voltak, hát csaltak.
Majd bátorságot merít annak a kijelentésére, hogy az emberi faj satnyul, s a világ azért veszett el, mert abba a három isten fogadása kergette bele a játékosokat.
A Noe galambja — úgy látszik — a szentirást jelképezte nála, s a III. énekben a tótot teszi nevetség tárgyává, amely, mint tudva van azzal szereti ámítani magát, hogy ő a világ legrégibb nemzete.
A VI. ének a pokolnak van szánva, amely meg van töltve fejedelmekkel, papokkal stb. s azért olyan nehéz istennek lenni, amit régebben úgy fejeztek ki az emberek: difficile est hominem esse!
A VII. énekben a táncvigalmat, az utána következőben a temetőt veszi tollára, s ott szállunk ki, ahol az Ararát hegye van. Sarcasmussal említi a Noe áldozatját a vers IX. énekében „az adósság — úgymond — csak emeli a nagy urak erényét". Majd a szertelenbe csap át, s azt kockáztatja meg, hogy az őskorban mikor óriások voltak az emberek, hát magzatjaikat is tovább hordozták az anyák. A következőkben a reáliákra tér, s a hasonlatok a színképelemzést juttatják az ember eszébe, amelynek tantételeit a Bene idejében az iskolában még sem tanították.
A legutolsó években a boldogságról álmodozik ő is; mert ez az ember célja s éppen azért ugrik annyi ember a Duna hullámai közé; mert ott keresi azt. Erre Bene az áment is rámondja, s azt képzeli, hogy az emberi kebel elposhadna, ha isten a földi halandónak minden vágyát, valamennyi kívánságát teljesedésbe menni engedné. Maga adta az isten a gondolatot a socialismusra, mikor észrevette, hogy nem jó neki egyedül élni; csak hogy minden népnek más-más isten kellene, s az emberiség azért olyan elégedetlen.
Az önhittséget nemcsak ostorozza, de káromolja is; mert nyilatkozatra szeretné rábírni istent; anélkül, hogy kérné. Azt amit ír, hogy miattunk szörnyű érdek folyik a mennyben; nem lehet komolyan vennünk, hisz' a Bene verse furcsa hősköltemény, s ha itt-ott pórias is, azért el lehet olvasni a strophákat:
Fenn az égben megfér három imperátor;
Idelen meg egymást fogyasztja a bátor
Csenevész a fajunk, fogyaték a vérünk.
Ma holnap kimondjuk, hogy semmit se érünk.
Ima helyett jobbunk barátságra nyújtsuk.
Szívünket Szabadság szeretetre gyújtsuk.
Tanulj és dolgozzál !
A boldogság ő szerinte érdem nélkül nem édes; mert aki csak a távolból fénylő égbolton feltűnő tarka szivárvány intelme nyomán hisz a menyországban: hát időelőtt kiábrándul, s a vizözönbe pottyan és ha a munkásnép zsibongását s a gyárak zörejét meghallják az istenek, hát valóban zavarba jönnek, amint zavarba jöttek azok, akiket a sors csupán arra kényszerített, hogy világgá bujdossanak!
Nem volt szándékom ez úttal se forradalmi elmefuttatást írni, se kritikát gyakorolni; de mélyen érzem, hogy szegény Bene Pista reminiscentrámból meg érdemelne egyet-mást!
Kiegészítve a fent leírtakat:
1866-ban a Magyar Királyi Tudomány Egyetem orvostudumányi karon találjuk.
1872-ben már katonaként gyalogsági illetékek mellett tettleges, az utolsót a szabadságolt állományban legkegyelmesebben felruházni méltóztatott. Kelt: Budán, 1872. évi nov. hó 4-én. Gr. Lónyay Menyhért, s. k. Hadapródokká, a gyalogság szabadságolt állományában: Bene István 66-ik zászlóalj honvéd cz. szakaszvezetőt.
Színnyei József: Magyar írók élete munkályában az alábbi műveit sorolják fel:
Sümegi (Bene) István. Munkái:
1. Batteria. Irta Sümegi. Pest, 1871. (Epigrammák.)
2. Noahiad. Furcsa hősköltemény. Férfiak számára. Irta Sümegi. Kéziratképen. U. ott, 1871.
A m. n. múzeumi könyvtár példányairól.
1877-ben anyagi problémái lehettek mert a Kúriai értesítőben Ingók foglalása címszó alatt szerepel a neve.
14. Alulirt kik. vhajtó ezennel közzé teszi, hogy a paksi kir. j biróság 1877. évi 124. sz. végzése következtében, alperes Bene Kornis Mátria és Bene Istvánnál, felperes Boronkai Kováts József b.-almási lakos részére, 1541 frt 80 kr. követelés kielégítésére bútorok, kocsi, ló, tehén, ékszerek, ruhanemű s házi eszközök, borok és bordókból álló ingóságok, Paksban 1877. jan. 25. napján biróilag lefoglaltattak, s 3276 frt 40 és 1/2kr-ra becsültettek. Ennek következtében a plg. tk. vdtt. 464. §-ához képes mindazok, kistulajdoni vagy elsőbbségi jogot vélnek érvényesíthetni, ezennel felbivatnak, hogy úgy a foglaltató mint a végrehajtást szenvedett fél ellen együttesen intézendő kereseteiket, a jelen hirdetménynek a »Budapesti Közlöny "hivatalos lap értesítőjében 3-szori megjelenése napjától számított 15 nap a., elsőbbségi bejelentéseiket pedig az árverés kezdetéig, habár külön értesítést sem vettek is, alulíri végrehajtónál a törvény rendes utján leendő elintézés végett, annál bizonyosabban beadják, mert különben azok a végrehajtás folyamát nem gátolván egyedül a vételár siöslegére fognak utasittatni. Kelt: Pakson 1877. évi jan. hó 25. napján. Pesthy József, kik. kir. vhtó.
Hadiesemények 1878 nyarán:
1878. július 29-én lépte át az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege a Száva folyót, hogy a berlini kongresszuson elfogadott határozat értelmében ellenőrzése alá vonja Bosznia és Hercegovina területét. Az okkupáció eredményeként a Monarchia megszerezte Európa egyik lőporos hordóját, mely évtizedekkel később lángba is borította a birodalmat.
Ausztria és a Monarchia vezető körei már Itália elvesztése után célul tűzték ki a Habsburg veszteségek balkáni kompenzációját, amire „Európa beteg emberének”, az Oszmán Birodalomnak az összeomlása kiváló lehetőséget nyújtott. Bécsben már az 1870-es évek elejére készen álltak azok a tervek, melyek Bosznia, esetleg az annál is délebbre fekvő területek elfoglalását irányozták elő.
Andrássy Gyula közös külügyminisztersége 1871 után mérsékelte ezeket a törekvéseket, mivel a politikus tisztában volt azzal, hogy az osztrák–magyar térnyerés milyen konfliktusokat eredményezhet (különösen a cári Oroszországgal), másrészt pedig felmérte, hogy újabb szláv területek bekebelezése Magyarország pozícióit gyengíti a Monarchián belül (a birodalom cseh és horvát nemzetiségei egyébként éppen ezért, egy föderalista átszervezés érdekében támogatták a déli terjeszkedést).
A Balkán tűzfészkének tekintett tartományban aztán Szerbia támogatásával 1875-ben törökellenes felkelés robbant ki a keresztény lakosság körében, mely kudarca ellenére felidézte egy nagy délszláv állam létrejöttének lehetőségét, így a nagyobbik rossz ellenében Andrássy is a körültekintő terjeszkedés hívei mellé állt.
Oroszország a vereséget szenvedett szerbek védelmére hivatkozva 1877 során háborút indított a roskadozó Török Birodalom ellen, a magyar politikus pedig titkos szerződésben elérte, hogy a győzelem esetén a Monarchia uralma alá vonhassa Bosznia és Hercegovina területét. Miután azonban az oroszok döntő győzelmet arattak a szultán ellen, az 1878 márciusában kötött san stefanói békében „elfeledkeztek” a Bécsnek tett ígéretről, és saját szándékaik szerint akarták átrendezni a félszigetet.
A Monarchia és a többi nagyhatalom tiltakozása következtében 1878 júniusában a berlini konferencia újratárgyalta a kérdést, és többek között arról is határozott, hogy Bosznia, Hercegovina és a Novipazari Szandzsák (korabeli szóhasználatban egyszerűen csak Szandzsák) katonai ellenőrzése a Monarchiát illeti meg. Ezzel tehát Andrássy és Bécs céljai is teljesültek, hiszen a birodalom nem annektálta, csupán okkupálta a forrongó országot.
1878. július 29-én a K.U.K. hadsereg a keresztény lakosság védelmének hangzatos jelszavával átlépte a Szávát, és néhány hét alatt birtokába vette a Monarchiának ítélt területeket. Míg a török uralom ellen a keresztények keltek fel, most a tartomány muszlim népessége ragadott fegyvert a megszállók ellen, a vereséget követően pedig emigránsok tömegei indultak meg az Oszmán Birodalom felé.
Az okkupációt egyébként Magyarországon is tiltakozás fogadta. A Szarajevóban létrehozott közös kormányzóság és a megszállás évtizedei viszonylagos nyugalmat, stabilitást és gazdasági növekedést hoztak, bár a Monarchia törekvései a közös bosnyák nemzettudat megteremtésére kudarcot vallottak.
Bosznia és Hercegovina lakosságának nagy része egészen az első világháború időszakáig a horvát és a szerb nacionalista törekvések hatása alatt maradt, az 1908-ban végrehajtott átgondolatlan annexió pedig a diplomáciai térvesztés és az Oroszországgal fennálló ellentét kiéleződése mellett a dualista állam stabilitását is aláásta. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó 1914-es, Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet éppen a forrongó tartomány székhelyén, Szarajevóban követték el.
Az etnikai és vallási ellentétek által széttagolt Bosznia egyébként a mai napig Európa és a Balkán-félsziget egyik legveszélyesebb pontja maradt, melynek problémáit a dualista közigazgatást követő száz évben sem sikerült orvosolni.
Forrás: Tarján M. Tamás, Rubicon
Minthogy 1878-ban még katona volt életutjához kapcsolható az alábbi történelmi esemény is:
A magyar királyi honvéd : 1868-1918
A honvédek és a „boszniai kaland".
1878 május hava emlékezetes marad a volt császári és királyi monarchia történetében. Bosznia-Hercegovina megszállására elkezdődtek a katonai mozgolódások. A magyarság ellene volt ennek az úgynevezett <bandaszóval való bemasírozásnak>. Az akkori tekintélyes ellenzéki magyar, képes «Budapest» lap izgató hírekkel, képekkel élénkített számait lapozgatva, végzetszerű gyorsasággal bontakozni kezdett a mozgósítás, majd a tényleges háború filmje. 1878 május 1-én «Mozgósítunk» címen közli az ország nyugalmát felbolygató hírt. Egyidejűleg az időkhöz választott cím képül honvédhuszártiszti alakok csoportját közli. A május 28-iki lapszám címképe meg már <Osztrák-magyar csapatok bevonulása Adeh-Kaleba> szöveggel festi a falra azt a virtusos, játszi kalandnak indult sivár hadjáratot, amely a monarchia felbomlásának, Magyarország későbbi szétdarabolásának gyilkos csírája lett ...
Kedves, hogy e hazafias magyar lap a háborús előkészülődések hírei közlése során aggódó figyelemmel kíséri az ifjú honvédség sorsát. A június 15-iki szám ban az «Előkészülődések a háborúra» szöveghez: a honvédlaktanyáról és a honvédekről közöl képeket. Június 18-án «Hadikészülődések. A honvéd lovasság begyakorlásai címképes szöveg nyújt nyitányt a már kirobbanásig izzó háborús tűzhöz. A 167. lapszámban rajz és szöveg búcsúztatja: «A Budapestről kivonuló
mozgósított csapatokat». Kép és szövegben beszámol július 2-ról is, amikor a király csapatszemlét tartott a Vérmezőn ...
Augusztus havában már komoran véressé válik a dolog. Az augusztus 3-iki lapszám címképe maga a háború: «Arcképek a Boszniába bevonult osztrák-magyar hadseregből». Alig néhány napra rá, augusztus 8-án a nemzetet megzokogtató szörnyű gyászjelentés következik. A cs. és kir. 7-ik közös huszárezred szívbemarkoló véres áldozattétele ez egy vezérkari tisztnek helytelen parancsa folytán tőrbe csalt, Magláj eltorlaszolt utcáin halomra lőtt, összemészárolt huszáraival...
Paczona kapitány, a bűnbakul dobott derék magyar főtiszt volt a parancsnokuk. A «Budapest» augusztus 8-iki számában: «A magláji huszároki címen rajzzal, szöveggel tárja fel ezt az egész magyar fiaik zászlóalj parancsnoka, nemzet lelkét megrendítő gyászesetet, melyet mindjárt nótába foglalt a nép. Mint egy égre kiáltó boszúesküt énekelték az itthon maradottak és a nem ismert görbeországba bússejdítésekkel, akaratok ellenére elvonuló magyar katonák:
Boszniában van egy árok,
Ott feküsznek a huszárok;
Hetven m agyar csonka teste
Kiált a magas egekre
Véres boszúért!
Édes anyám ne sirasson,
Hazajövök a tavaszon;
Ha pediglen ott maradnék,
Zsebemben függ már az bilét,
Hazaküldik azt!...
A magyar katona sorsot, a magyar népnek hős fiait sirató sok évszázados fájdalm át ennél a nótánál őszintébben, mélyrehatóbban még soha senki el nem zengette. . .
Augusztus 21-én, amikor a jó «Budapest»: <A mozgósított honvédség?> jelentős hírét közli, a honvédek is dalolták a «magláji huszár-nótát,...» A honvédség mozgósítására vonatkozó első híradás így hangzik: «A horvátországi honvédzászlóaljak már holnap elfoglalják új állomásaikat. A 65-ik székesfehérvári, 66-ik paksi és a 3-ik szegedi zászlóaljak e hó 24-én bevonulnak Péterváradra, Eszékre és Zimonyba. Ezen utóbbi helyen már néhány Uchatius-ágyú áll. Ezen intézkedés által körülbelől 16.000 főnyi rendes katonaság mehet az említett vidékekről Boszniába s a hátér is kellő őrizettel láttatik el. Bosznia északnyugati részében is csakúgy hemzsegnek a felkelők. A Zavaljében levő csapatok Bihacs felé küldetnek. Livnó és Bjelina is tetem es csapaterőt igényelnek. Ha monarchiánk részéről — írja a «Pester Lloyds — «100.000 ember lesz a Száván túl, a helyzet bizonyára meg fog változni.
Ez a helyzet sem kint, sem bent nem volt a legkedvezőbb. Az újság a magyar katonákhoz intézett feltűnő kiáltványról emlékezik, hogy tudniillik: «a török ellen ne harcoljanak!» Megjegyzi az újság, hogy mennek alapján tizedeltek is». A 23-ik számban a szóbanforgó ezredek közelebbi megjelölése nélkül jelenti, hogy: «három magyar ezredet megtizedelteké. Később az augusztus 30-iki számban: «Két jogász agyonlövetése»-ről bukkan fel egy rejtelmes hír. Ifj. Tóth László (kőbányai kereskedő fia) és egy jogásztársa (Gruber ?) voltak ezek az áldozatok. Országos izgalmat keltettek ugyanekkor 500 pestmegyei előfogatos gazda és kocsijának Boszniába hajtatása és ugyancsak augusztus 23-án az a <Szerb garázdálkodásé> című, erélyes hangú, <Szegedről írják> hír: Az itteni honvéd parancsnoksághoz szombaton jelentés érkezett Orsováról, hogy az ezen város átellenében levő Tekiából a szerbek ismételten lőttek honvédeinkre. Ez eset miatt a honvédség köreiben nagy az izgatottság és méltán. Ily dolgok hallatá ra azt kérdjük, hogy miért vannak a dunai monitorok Bajánál s miért nincsenek az Al-Dunán, ott ahol lenniök kellene?.
Augusztus 20-iki keltezéssel érdekes «Személyi híré jelent meg. Jelezik: József főherceg tegnap estve érkezett Budapestre, ma reggel Fejérváry honvédelmi államtitkár tisztelgett nála s hosszú ideig referált a honvédség részleges mozgósítása tárgyában. A mozgósítással kapcsolatban a «Budapest» a «N. H. (Nemzeti Hírlap) részletes közlésére hivaitkozik, amely szerint «a közöshadseregnek mintegy harmada van hadilábra állítva (32 tábori, 23 tartalékezred, 13 vadászzászlóalj, 4 lovasezred). Hangsúlyozottan megjegyzi azonban a «Budapest», hogy: «a mozgósított honvédcsapatok e számba természetesen nincsenek befoglalva. Az idézett lap szerint a honvéd mozgósítás is már be van fejezve és pedig a legnagyobb gyorsasággal. A VII. (horvátországi) kerületi dandár (hat zászlóalj) és azonkívül a még mozgósított 3., 65. és 66. zászólaljak 17-ikén délután kapták meg a hadilétszámra (1020 ember) felemelés iránti rendeletet. A 79. zászlóalj már 21-ikén, tehát négy nap múlva teljesen felszerelve készen állt; a többi nyolc zászlóalj pedig 23-ik ára készül el és várja az indulási parancsot. Pedig némely zászlóaljnál nagy nehézségek voltak, mert a 3. zászlóalj éppen két nappal elébb oszlott szét a megszüntetett gyakorlatokról. Azonkívül a részleges mozgósítás, melynél a behívók személyesen kézbesíttetnek, lassabban is megy, úgyhogy az általános mozgósításnál még nagyobb gyorsaságra lehet számítani. A lőszerkocsik számára szükséges lovakat is beszerezték és átadták a zászlóaljaknak a lefolyt 6 nap alatt.»
A honvédzászlószentelés ünnepének sikerét az ifjú honvédfőparancsnok, József főherceg is szívébe zárta, lelkén viselte.
66. zászlóalj zászlófelírata: A hazaszeretet vezéreljen dicsőségre!
Maga a m. kir. honvédség zsenge intézménye példás erővel, erényekkel, a régi honvédekhez méltólag és az elkövetkező nagy dicsőségeit beigérőleg esett túl az első tűzkeresztségén. A néhai valójó öreg baloldali magyar «Budapest» szürke, névtelen újságírója a lap 1878 november 9-iki számában: «Honvédségünk a bosnyák háborúban» cikkelyt pap írra ragasztván, dehogy is gondolta akkor, hogy a történetírás számára — ollózik. Mert kész történelmi érték, ami imhol most itten következik:
«A honvédségi intézmény életrevalóságát — kezdi a cikkíró — «fényesen bebizonyította a közelebb lefolyt bosnyák háború, melyben törvényeink határozatainak ellenére neki is jutott cselekvő szerep, amelyet várakozáson felül töltött be, megcáfolva az állítást, hogy a honvédségre költött pénz haszontalanul van kidobva, Az «E—r («Ellenőr», a Csernátonyi lapja) egyik olvasója összeállítván a honvédség viselt dolgaira vonatkozó adatokat, a következőket hozta fel honvédségünk dicséretére: Riesz tábornok, Pétervárad várparancsnoka az elit várőrségi szolgálatot teljesítő honvédséghez, annak eltávozása alkalmából napiparancsot intézett, amelyben egyebek közt így szól: — Indíttatva érzem magam at Steiner Ede őrnagy és Hegyi Gyula százados uraknak a helyes és katonás kezelésért, a minden tekintetben példás és kitűnő fegyelem fenntartásáért, a csapatok kiképzésében tanú sított fáradhatatlan tevékenységükért, az összes tisztikarnak és orvos uraknak terhes szolgálatban tanúsított odaadásukért, végre az összes legénységnek kifogástalan, kitűnő magatartásáért, a kiváló felelősséggel terhelt elismerésemet és köszönetemet a legmagasabb szolgálat nevében ezennel kifejezni. Bajtársi «Isten veletek»-et mondok nektek. Az Egek Ura kísérjen mindnyájatokat egészséggel és megelégedetten hajlékotokba vissza. Menjetek azon tudattal, hogy őfelségének, legfőbb Hadurunknak felszólítását készséggel és pontosan teljesítettétek! Ez a napiparancs szól a 3-ik honvédzászlóaljnak és a 66-ik félzászlóaljnak. «Ez volt a békés hadiszolgálat.»
A Paksi 66. gyalog honvéd zászlóalj:
Hadtörténelmi Közlemények, 121. évfolyam, 1. sz. Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2008)
A császári és királyi Zágrábi Főhadparancsnokság alá rendelt magyar királyi 83. honvéd gyalogdandár, valamint a 3., 65. és 66. honvédzászlóalj tartozott.
Az uralkodó 1878. augusztus 16-án rendelte el a zágrábi VII. honvédkerülethez tartozó zágrábi 83. honvéd gyalogdandár, majd másnap a szegedi állomáshelyü 3., a székesfehérvári 65., a paksi 66. honvédzászlóalj mobilizálását, amelyeket az okkupációs hadmüveleteket irányító tábornok testvére, báró Franz Philippovic von Philippsberg táborszernagy által vezetett császári és királyi Zágrábi Főhadparancsnokságnak rendelt alá. A három utóbbi zászlóalj augusztus 22-én egyenként 800 fős hadiállománnyal készen állt a menetre. A honvédalakulatok mozgósításának költségeit a közös hadügyminiszter állta. A honvédzászlóaljak katonai, bírósági és gazdászati ügyekben a továbbiakban is érintkeztek a honvédkerületi parancsnokságokkal. A 3. honvédzászlóalj parancsnoka Steiner Ede őrnagy, a 65. zászlóaljé Axmann Vince őrnagy, a 66. zászlóaljé pedig Schnur József őrnagy volt. A 66. honvédzászlóalj Péterváradra küldött felének parancsnoka
augusztus 25-én Hegyi Gyula tartalékos (korabeli kifejezéssel szabadságolt állományú százados lett. Augusztus 17-én, ugyanazon a napon, amikor a király elrendelte a 3., 65. és 66. honvédzászlóaljak mozgósítását, a honvédelmi miniszter úgy rendelkezett, hogy azokat önálló zászlóaljakként alkalmazzák. A zászlóaljtörzsek állományát a következőképpen határozta meg: egy törzstiszt, egy alantos tiszt (hadnagy-főhadnagy), mint segédtiszt, egy élelmezési tiszt, egy ezredorvos, egy főorvos, egy kezelőtiszt, valamint 18 fő honvéd. A zászlóaljak négy századát teljes hadiállományra töltötték fel, a pótalakulat létszáma 34 főre emelkedett. A csapatszolgálatra kijelölt valamennyi tényleges és tartalékos tisztet, hadapródot, altisztet, orvost behívták néhány más alkalmazásban álló
személy kivételével. A 65. zászlóalj állományából egy tényleges főhadnagyot és egy hadnagyot, valamint egy tartalékos hadnagyot tartósan vezényeltek a 66. zászlóaljhoz. A 65. zászlóalj tizenkét főtiszttel és egy hadapróddal, a 66. tizenkét tiszttel és három hadapróddal, a 3. pedig tizennégy főtiszttel és három hadapróddal rendelkezett. József Károly Lajos főherceg, lovassági tábornok honvéd főparancsnok augusztus 19-én elrendelte, hogy a már hadilétszámra emelt állománnyal főként a helyőrségi szolgálatra vonatkozó szabályokat gyakoroltassák. A mozgósított honvédzászlóaljak Ausztria-Magyarország határmenti állomáshelyein tartózkodtak. A 3. zászlóalj augusztus 28-tól Péterváradon, a 65. augusztus 27-től Eszéken, a 66. törzse és két százada augusztus 28-tól Zimonyban, két százada pedig a 6. és 70. közös gyalogezredek kiegészítő zászlóaljaival együtt Péterváradon látott el helyőrségi szolgálatot. A 66.
honvédzászlóalj 3. és 4. századából álló fél zászlóaljat (nyolc tiszt, 466 honvéd, egy tulajdon, két kincstári hámosló, egy jármű) augusztus 27-én reggel Paksról gőzhajón Péterváradra vitték, ahová másnap reggel érkezett meg. A 66. honvédzászlóalj törzse, valamint az 1. és 2. századból álló fél zászlóalj (kilenc tiszt, 484 fő legénység, két tulajdon, egy kincstári hátas- és 2 kincstári hámosló, egy jármű) augusztus 27-én reggel indult gőzhajón Paksról Zimonyba, ahol másnap délután kötött ki. A honvédség főparancsnoka az ógradiskai várban lévő honvédcsapatok feletti bírói felsőbbségi jogot annak parancsnokára ruházta át szeptember 20-án. Az ógradiskai 83. honvédzászlóaljnál, valamint a 3., 65. és 66. zászlóaljaknál néhány honvéd ellen haditörvényszéki vizsgálatot kezdeményeztek, amelyeket a honvédelmi miniszternek is jelentettek. József főherceg, a honvédség főparancsnoka egy jó hónap elteltével, október 5. és 10. között tartott szemlét a 3., 65. és 66. honvédzászlóaljak felett. Tapasztalatai szerint a katonák felszerelése, kiképzése, elhelyezése általában jó, élelmezésük kifogástalan volt. Csupán a 66. zászlóalj Zimonyban állomásozó két századánál észlelt kisebb kiképzési és felszerelési hiányosságokat, de azok azonnali pótlásáról intézkedtek.
A honvédség alakulatainak demobilizálását nagyjából a közös hadsereggel egyszerre hajtották végre. Ferenc József október 15-én elrendelte a 3., 65. és 66., valamint a VII. honvédkerület hadiállományra emelt hat honvédzászlóaljának teljes leszerelését. A 66. zászlóalj két százada október 31-én tért vissza békeállomáshelyére, Paksra. A honvédség elöljáróinak elismerése sem váratott sokáig magára. Szende Béla honvédelmi miniszter 1878. december 19-i parancsában dicséretben részesítette a mozgósított 3., 65., 66., 79., 80., 83., 87., 88., 89. honvédzászlóaljakat.
Tehát, jó eséllyel Bene István mint százados Pétervárad helyőrségi feladatában vagy pedig a Zimonyban állomásozó két század valamelyikének állományában játszot szerepet ezen incidens során, majd 1878 őszére szabadságolták alakulatával együtt.
Bene István és felesége 1879-ben újabb földeket adnak el :
10408 ÁRVERÉS. 3—1 355.
A paksi királyi járásbíróság mint telekkvi hatóság részéről közhírré tétetik, hogy Bene Ferenczné szül. Kornis Mária és Bene István önkéntes árverési ügyében a nagy-paksi 3786. sz. tjkvben és 8000 írtra becsült 1386. hr. 1361. n. sorsz. ház belsőség, úgy a gerjeni 273. sz. tjkben s 17976 frt 78 krra becsült 1998. hrsz. ingatlan az 1879. évi junius hó 3. és junius hó 4. napján d. e. 9 órakor mint első, és 1879. évi julius hó 3. és julius hó 4. napján d. e. 9 órakor mint második határidőben Paks és Gerjen község házánál megtartandó nyilvános árverésen következő feltételek alatt eladatni fognak, u. m. :
1. Kikiáltási ár a fentebb kitett becsár, melyen alul az első árveréskor az árverésre kitűzött birtokok nem fognak eladatni.
2. Árverezni kívánók tartoznak az ingatlan becsárának 10% vagyis 800 irtot és 1797 frt 67 krt készpénzben vagy óvadék képes legyen papirban a kiküldött kezéhez letenni.
3. Vevő köteles a vételárt négy részletben és pedig: 1000 irtot az árverés napjától számítandó 3 hónap alatt, 1000 forintot ugyanazon naptól számítandó 6 hónap alatt, 1000 irtot ugyanazon naptól számítandó egy év alatt, a hátralékos részletet ugyanazon naptól számítandó egy és fél év alatt, a hátralékos részletek után az árverés napjától számítandó 8°/0-ás kamatokkal együtt ezen kir. jbiróságnál előre kieszközölt utalvány alapján e kir. jbirósághoz lefizetni. A bánatpénz az utolsó részletbe fog beszámíttatni.
4. Az első részlet lefizetésekor vevő a megvett ingatlan birtokába lép, ennélfogva a megvett ingatlan haszna és terhei ez időtől őt illetik.
5. A tulajdonjog bekebelezése csak a vételár és kamatainak teljes lefizetése után fog vevő javára hivatalból eszközöltetni. Az átruházási költségek vevőt terhelik.
6. Amennyiben vevő az árverési feltételek bármelyikének eleget nem tenne, a megvett ingatlan az érdekelt felek bármelyikének kérelmére a ptr. 459. §-a értelmében vevő veszélyére és költségére bánatpénzének elvesztése mellett újabb árverés alá bocsáttatni, és csupán egy határidőnek kitűzése meglett az előbbi becsáron alul is eladatni fog.
7. Azon esetre, ha az árverést önként kérők leütés előtt az árverés további folytatásának mellőzését kívánnák, az eljárás megszüntetik. Felhivatnak azok, kik az árverésre kitűzött javak iránt tulajdoni vagy más igényt, avagy elsőbbségi jogokat érvényesíthetni vélnek, hogy e részbeni kereseteiket e hirdetménynek a hivatalos lapban tett harmadik közzététele napjától számítandó 15 nap alatt, habár külön értesítést nem vettek is, ezen kiráibíróságnál nyújtsák be, különben azok a végrehajtás folyamát nem gátolván, egyedül a vételár feleslegére fognak utasíttatni.
Végül felszólíttatnak azon jelzálogos hitelezők, kik nem ezen kir. járásbíróság székhelyén vagy annak közelében laknak, hogy a vételár felosztása alkalmával leendő képviseltetések végett helyben megbízottat rendeljenek, s annak nevét és lakását az eladásig jelentsék be, ellenkező esetben hivatalból kinevezett ügygondnok által fognak képviseltetni.
Kelt: a paksi kir. járásbíróság mint tkvi hatóságnál 1879. febr. 9.
1881-től a 66. paksi gyalogos honvéd zászlóaljban százados.
1883-ban a Közlekedési Ügy című (paksi) Posta-táviróügyi szaklap esetében tesznek említést személyéről : " főmunkatárs Bene István".
1884.09.11.-én Bene István 66-ik zászlóaljbeli szabadságolt állományú, magyar királyi honvéd főhadnagy szolgálaton kívüli viszonyba helyezéséről értesülünk. Ugyanezen évben:
17022 ÁRVERÉS. 3—2 3829/1884.
A paksi kir. járásbiróság mint telekkönyvi hatóság közhírré teszi, hogy Bene Ferencznek Bene István elleni vagyonközösség megszüntetéséből folyó végrehajtási ügyében a szegzárdi kir. törvényszék (a területéhez tartozó paksi kir. járásbiróság) területén lévő Paks községben fekvő a nagypaksi 3786 sz. tekvben foglalt s az 1884. évi julius 1-én megtartott utóajánlati árverésen Bene Istvánná szül. Nagy Mária által 6000 írtért megvett -f- 1386. h. r. sz. a. ház és belsőségre az ujabbi árverést 3464 írtban már megállapított kikiáltási árban elrendelte, és hogy a fennebb megjelölt ingatlan az 1885. évi január hó 7-ik napján d. e. 10 órakor ezen kir.biróság hivatalos helyiségében megtartandó nyilvános árverésen a megállapított kikiáltási áron alul is eladatni fog. Árverezni szándékozók tartoznak az ingatlan becsárának 10%-át, vagyis 346 forint 40 krajczárt készpénzben, vagy az 1881. LX. t. sz. 42. §-ában jelzett árfolyammal számitott és az 1881. évi november hó 1-én 8333. szám alatt kelt igazságügyminiszteri rendelet 8. §-ban kijelölt óvadékképes értékpapírban a kiküldött kezéhez letenni, avagy az 1881. LX. t. sz. 170. §-a értelmében a bánatpénznek a bíróságnál előleges elhelyezéséről kiállított szabályszerű elismervényt átszolgáltatni.
Kelt Pakson, 1884. évi november hó 17. napján.
1897 októberében Bene István (Paks) elmebaj miatt gondnokság alá helyeztetett.
1899-ben maradék ingóságait és ingatlanát is Pakson elárverezik.
1900. szeptember 6.-i haláláról az alábbi gyászjelentés túdósít. Az OSZK-ban örzőtt pédányhoz képest a család írata közt talált példányon a temetés időpontja megváltozott (lásd a lenti képeket).
Felesége felsőeőri Nagy Mária 1933.02.15.-én húnyt el Szekszárdon. Az újságokban megjenet gyászjelentés szövege:
"özv. sümegi Bene Istvánná felsőeöri Nagy Mária 78 éves korában meghalt Szekszárdon. Nagy részvét mellett helyezték örök nyugalomra a paksi temetőben lévő családi sírboltba. Az elhunytat a sümegi Bene, a felsőeőrsi Nagy, a királydaróczi Daróczy, a jobba házi Dőry és az alapi Salamon családok gyászolják. "