nándori Bene Ferenc (sz.:1691 - h.:1741k)

A nemesség igazoláshoz csatolt családfa szerint Antal fia Ferenc, kinek felesége Thury Anna, de a születési anyakönyv szerint : 

"SZLUHA MÁRTON

A FELSŐBÜKI NAGY CSALÁD EREDETE

A történelem alapszabálya, hogy csak az igazat szabad megírni. Annál is inkább, mert az igazság mindig kiderül. Természetesen ezt az alapszabályt gyakran nem tartják be, noha az igazság valóban mindig kiderül. Csakhogy később. És azt az időt, amíg kiderül az igazság, használják a saját érdekükben a történelemhamisítók.

Nincsen ez másképpen a családtörténetben sem. Egy lényeges különbség azonban van. Nevezetesen az, hogy míg a történelemhamisítók jól felfogott érdekből, valamely anyagi, vagy politikai cél eléréséért járnak el hamisan, addig a genealógusok - eltekintve néhány kivételes esettől - a hiúság szolgálatában munkálkodnak. Annál is inkább megtehetik, mert a családtörténet eszköze a szájhagyomány. A családok tagjai nagyon ritkán ellenőrzik a primer forrásokat. A famíliák históriája apáról fiúra, anyáról leányra száll családi legendák formájában. Márpedig az emberi természet sajátja, hogy az emlékezet féloldalas. Csak a dicső, élesebben fogalmazva, a dicsekvésre okot adó eseményeket jegyzik fel a családi krónikák. Még a nagy rablókról is csak a lovagias történetek keringenek az utókor előtt. Annál szebb történeteket színez ki az emlékezet a valóban jelentős nemzetségek kiemelkedő tagjairól. Sajnos, a genealógusok néha az emberi hiúság szervilis kiszolgálói, de egyben gerjesztői is. Fényes történeteket találnak ki, tápot adnak a legendáknak. Természetesen a legalkalmasabb terep erre a célra a nemzetségek eredete. A legtávolabbi múltban történt események ellenőrizhetők a legnehezebben. Így keletkeznek a családok eredetlegendái.

A XVIII. század genealógusai etimologikus fejtegetések alapján faragtak a semmiből érdekes történeteket. Petky János az 1700-as években leírja például a Nagyteremi Sükösd nevű, a XVIII. században jelentős erdélyi család eredetének legendáját. Eszerint az ősapa bizonyos Sükő vitéz volt, kinek három fia esett el a király mellett a csatában, ezért kapta a teremi birtokot. A naiv és minden alapot nélkülöző történetet kritikusan ismerteti Kelemen Lajos a Genealógiai Füzetek 1905. évi számában. Természetesen számos hasonlót lehet említeni, melyet az adott család el is hisz. Csak a legismertebbek közül említsük a Széchényi család esetét, mely családból a legnagyobb magyar is származik. Bártfai Szabó László kiváló történészünk 1911-ben írta meg a család történetét, és ebben eredetét kutatva feltételezi a Zách nemzetségből való származást. Ezt a család oly mértékig komolyan vette, hogy nem hitte el, amikor a vatikáni levéltárból előkerült Széchényi György érsek vallomása a saját családjáról. Ebben az érsek előadja, hogy apja, Szabó Márton végvári vitéz volt Szécsény várában, ki 1629-ben kapott nemeslevelet, majd családja Gyöngyösre költözve eredete alapján vette fel a Széchényi nevet. De felemlíthetők az Esterházy hercegek, kiknek őséül kitalált vitézek egész sorát tették meg szolgalelkű genealógusok. Az Országos Levéltárban őrzött könyvekben a nem létező ősöket portrék is ábrázolják.

A Felsőbüki Nagy család sem járt másként. Farkas Sándor csepregi lelkész 1887-ben írta meg Csepreg mezőváros történetét. Ebben a község birtokosai között azt írja a Felsőbüki Nagyokról, hogy ősük Barcsay Ákos erdélyi fejedelem nagybátyja, ki az üldöztetés elől Sopron megyébe menekült, és ott Nagy Benedek álnéven húzta meg magát. Könyvében forrásként a család levéltárában található festett családfára hivatkozik. Csakhogy a legenda minden történelmi alapot nélkülöz. Czakó Károly genealógusunk a Magyar Családtörténeti Szemle 1940. évi füzeteiben részletesen ismerteti a Barcsay családfát, ahol egyszerűen nem szerepel Benedek nevű nagybácsi. Nem kell különösebben bizonyítani, hogy egy fejedelmet is adó család minden tagját számon tartották, hiszen bármikor jelentkezhetett egy elbujdosott családtag a neki járó örökségért. Mellesleg a Barcsay családot éppenséggel nem üldözték ekkor, hiszen éppen a család tekintélye alapján választották Ákost fejedelemmé. Üldözésről csak a Nagy család nemességének keletkezése, 1616 után 42 évvel, 1658-ban lehet szó, mikor Kemény János csatában megveri és kivégezteti Barcsayt.

A Felsőbüki Nagy család hiteles őse Nagy Benedek lédeci (ma Sopronhorpácshoz tartozik) jobbágy,* aki 1616. március 17-én Prágában kelt oklevéllel nemességet kap II. Mátyás királytól.

A XVII. századi királyi Magyarország a török hódoltság mellett egy keskeny sáv maradt, amely jóformán Zala, Vas, Sopron, Pozsony, Nyitra megyék és a Felvidék területéből állott. A háborús létbizonytalanság ellenére Bécs és Ausztria közelsége bizonyos piacot jelentett a magyar mezőgazdaság számára. Közismerten nagy vagyonok keletkeztek az akkori, nyugatra irányuló marhakereskedelemből. Kisebb vagyont azonban szorgos jobbágycsaládok is össze tudtak gyűjteni, amiből esetenként megvették jobbágybirtokukat, ahogy a korabeli nyelv fogalmaz, földesuruk manumittálta őket. A XVII. századi végvári harcokban nem egy nemes esett török fogságba, amiből igen magas váltságdíj árán tudott csak megszabadulni. A váltságdíj előteremtéséhez a gazdag jobbágyok kölcsöne is hozzájárult. Ha aztán a kölcsönt az elszegényedett nemes nem tudta előteremteni, akkor manumittálta a jobbágyot, akinek számára megnyílt a nemeslevél megszerzésének útja.

Valószínű, hogy Nagy Benedek is ezen a jellemző módon jutott magasabb társadalmi státusba, bár erről konkrét ismerettel nem bírunk. Az új nemes azonban már 1631-ben birtokot szerez a közeli Felsőbükön is. Ebben az időben már jobbágyok fiai is tanultak, így Nagy Benedek is tanult ember kellett, hogy legyen, mert 1642-ben Sopron vármegye esküdtjévé választják. Az esküdt hivatalos személy, aki a jogi ügyletekben a szolgabíró mellett, vagy helyett jár el. Ez az adott kor általános írástudatlansága mellett feltétlenül írástudó személyt jelent. Későbbiekben már csak jogvégzettséggel bíró személyt választanak meg esküdtnek. Nagy Benedek második felesége, Köntös Margit egy vasvári kanonok húga, így ez a házasság is társadalmi felemelkedésének jele. Fia, György már tekintélyes vagyonú birtokos nemes, a megye szolgabírájává választják. (Főszolgabírónak csak a XVIII. századtól nevezik a járás élén álló hivatalnokot.) Felesége, Büki Pintér Kata is birtokos nemes családból származik, az ő anyja Darás leány, a század kiemelkedő nádori ítélőmesterének, Darás Istvánnak unokahúga.

György három fia három virágzó családágat indít útjára. Közülük a legidősebb, de a legjelentősebb is István, a XVII. század fordulójának országosan kiemelkedő hivatalnoka. Kitűnő iskoláinak köszönhetően híres jogász, kit 1677-ben Kőszeg, korának gazdag kereskedővárosa hív meg főjegyzőjének, majd 1686-tól Sopron vármegye főjegyzője, alispánja, majd nádori ítélőmester stb. Mint 1735-ben írt végrendeletében büszkén vallja, mindig kereső hivatalt látott el. A fizetésből eredő rendszeres pénzkereset nagy anyagi erő ebben a pénzszűkében levő korban. Alapot ad ahhoz, hogy feleségei, Tompa Rebeka, majd Martonfalvay Krisztina rokonságának elzálogosított birtokait, Sitkét, Martonfalvát stb. magához váltsa. Jelentős vagyonának központja Felsőbük, ahol a család már több generáció óta gyűjti a birtokokat. Felsőbükre nádori adományt is kap, és azóta viseli állandóan az egész család a Felsőbüki előnevet.

A feudális kor mentalitását kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy megértsük az előkelő ősök fontos szerepét. A feudalizmus a társadalmi állandóság, a merev státusok kora. Ha valaki a jelenben gazdag és előkelő, akkor természetes, hogy már az ősei is azok voltak. Rosszul fest, ha egy országos vezető hivatalnok őseinek sora csak két generációt ölel fel. Az intézkedései, de a végrendeletének személyes hangja alapján is világos fejű, logikusan gondolkodó embernek kell tartanunk Nagy Istvánt. Nehéz róla feltételezni, hogy maga kezdeményezett volna valamit, ami előkelőbbé léptette volna elő őt és családját. Sokkal inkább feltételezhető ez a hozzá törleszkedő hízelgőkről. Bizonyára az ő közbejöttükkel állott elő a Barcsay-féle legenda. Mindenesetre nyomát sem leljük a legenda igazságmagjának. Hogy azonban neki sem volt ellenére az előkelősítés, azt bizonyítja címerének változása, bővülése. A feudális korban a címer ma már nehezen elképzelhetően fontos szerepet töltött be. Minden hivatalt viselő személy a saját címerét közjogi okiratain is használta hitelesítő jelként. A középkori lovagok bajvíváskor használt, önkényesen felvett ismertető jeléből királyok által adományozott rangjelző jelvény lett. A XVIII. században az összetettebb címer előkelőbb családot is jelent. Az 1616. évi nemeslevél szokásos egymezős címert tartalmaz. Nagy István is ezt használja egészen 1711-ig. A Bogyay család levéltárában található pecsétjén 1713-ban azonban már megjelenik egy hasított címerpajzs, majd 1720-tól a család által ma is használt négyelt címerpajzsot kezdi használni. A jelenség nem egyedülálló. Hasonlóan négyeli addig egymezős pajzsát ebben az időben a Niczky család nemesi ága, valamint a Vajda család is.

A Felsőbüki Nagy család a már említett három testvérben három ágra oszlik, mindegyik ág jelentős, tekintélyes családként szerepel a történelmi korokban. Több alispánját adják Sopron megyének, az ismertetett István unokaöccse, Pál személyében még egy nádori ítélőmestert, több magas rangú papot, sőt József személyében egy királyi személynököt is. A genealógia nem egy-egy kiemelkedő személy, hanem egy család teljes történelmi szereplése alapján alkot ítéletet. Ebben szerepet játszik a család vagyona, tehetsége mellett életképessége, kiterjedtsége is. Ha így vizsgáljuk a Felsőbüki Nagy család történelmi szereplését, akkor megállapíthatjuk, hogy jelentős, tehetséges családról van szó. Ennek részletezése azonban már nem a jelen írás feladata.

FORRÁSOK

BÁRTFAI SZABÓ László: A Széchenyi család története, I-III. kötet. Budapest, 1911.

CZAKÓ Károly: A Nagybarcsai Barcsay család. In: Magyar Családtörténeti Szemle, VI. évfolyam, 1940.

FARKAS Sándor: Csepreg mezőváros története. Budapest, 1887.

KELEMEN Lajos: A nagyteremi Sükösd család. In: Genealógiai Füzetek, III. évfolyam, Kolozsvár, 1905.

MOL O 112 Kőszegi ker. táblai perek. Nr. 844, 1206.

MOL P 235 Festetich család levéltára. Gersei Pető iratok.

MOL P 1865 Sibrik család levéltára. Idegen családok, 1. tétel: Káldy család.

NAGY Iván: Magyarország nemesi családai czimerekkel és nemzedéki táblákkal, VIII. köt. Pest, 1861., reprint: Bp. 1987. 4. köt. 36-38. old.

SIEBMACHER, J.: Die Wappen des Adels in Ungarn. Nürnberg, 1884.

JEGYZET:

• Sajnáljuk, hogy szerzőnk nem jegyezte föl ezen - legfontosabb - adatának forrását. Állítása hipotetikus voltában is érdekes, gondolatmenete koherens, ezért közlésre érdemes. (A szerk.) "

"Wappen: In von B. und R. geviertetem Schilde 1 ein einwärtsgekehrter g. Löwe in d. erhobenen Rechten einen Krummsäbel mit g. Parirstange haltend; 2 u. eine g. Weizengarbe; 4 in einwärts aufspringender w. Wind. – Kleinod: R. bekleideter Mann mit Kalpag (Eisenhelm), in d. erhobenen Rechten drei Welzenähren (Pfeile), d. Linke in d. Hüfte gestützt haltend. – Decken: bg.-rs. Nagy Iván, ursprünglich aus Felső-Bük im Ödenburger Ctte stammendes, – nach Csergheö Fr., im XVII. Jh. aus Siebenbürgen nach Ungarn eingewandertes, später im Eisenburger, Ödenburger (Bük), – Somogyer u. Weisenburger Ctte verbreittes u. begütertes Geschlecht. Als erstbekannter Ahnherr erscheint benannt: Benedict I. – Dieser zengte den Benedict II., worauf Benedict (rectius Michael) Nagy folgte, dessen Sohn Georg (vermält mit Kathar. Pinter), sich bereits „de Felsö-Bükk” schrieb. Von den drei Söhnen des vorstehenden Georg, als: Stefan (1. verm. mit Rebecca Tompa, 2 mit Erse Martonfalvy), Paul und Michael (vermält mit Judith Nádasdy), scheinen sich Nachkommen bis auf die jüngste Zeit, blos vom jüngsten erhalten zu haben. – Dieser Michael erzeugte nämlich den Sohn Benedikt (mit Ehefrauen: Elis Márffy und Anna Somogyi); Benedikt den Anton (mit Ebefrau N. Ferenczy) und dieser Anton den Benedikt † 1835 als kk. Kämmerer. – König Mathias, II., verleib sub d. 1616 dem Benedikt Nagy seinen Wappenbrief, welcher 1617 im Odenburger Ctte kundgmacht wurde. – (Csergheö Fr., Tab. Gen. Nob. Reg. Hung. Fam. Cent I., 327–330. – N. J. VIII 36–38 – Rajcsányi)."

"Nagy Benedek, ki 1616-ban nyert czimeres nemes levelet II. Mátyás királytól, mely nemes levél 1617-ben Soprony vármegyében kihirdettetett. E Benedek élt még 1631-ben is F.-Bükön, a család ősi fészkében, honnan előnevét irja. Mint jó katolikus konventi nótárius lett itt. 1616. március 17-én, Prágában kelt, II. Mátyástól származó cimeres levélben nememességet kapott.1642-ben Sopron vármegye esküdtje. Ugyan ez időben élt N. Ferencz is, talán fia Benedeknek. Ezen Ferencznek neje 1631-ben Krempehicz Magdolna, ki előbb Sitkey Boldizsár hitves társa volt. Ugyancsak a szerző I. Benedeknek fia lehetett Mihály."