Bene László (1783-1849)

Bene László 1783. jan.11.-én született, "Bene István és  Csekő Jusztina fiaként. Keresztapja Rúsás János míg keresztanyja ennek felesége Balassa Julianna, Komák: Firmér Pál és Bíró jános és feleségeik Forgános Susa és Szabó Őrzsébet".

Nagyapám nagyapja: ükapám  - Bene László: Régmúlt idők árja c. könyvéből

"Ükapám, Bene László született 1783. január 11-én, Ajkán, (anyakönyvezve Padragon) meghalt 1849. július 13-án, kolerában, a reformátusok között elsőként, abban a járványban, amelyet a szabadságharc le. verésére behívott orosz seregek hurcoltak be az országba. Míg fiáról, Jánosról, alig tudunk többet, minthogy 1848-ban Tersánszky hadnagy vezetése alatt katonának, valószínű nemzetőrnek állt, addig László ősünkről az Eklézsia két, terjedelmes jegyzőkönyve is megemlékezik, amelynek hála, kissé egyoldalú, de éles jellemzést kapunk róla. Ezt, a családi emlékezet által kiegészítve, ükapám markáns arcélű, impulzív, színes egyéniség lehetett. 

Nagyapám nénje, Zsófi néni emlékezete szerint, László magas, derék szál ember volt. Tőle származik a faluban sokáig élő szólás-mondás, amely az, eső után köpönyeg" megfelelője. Az ősi Bene-fundus a régi községházával szemben lévő telek volt. A telek végét ívben fogta körül a Torna-patak malomárka. Egy nyári vagy tavaszi felhőszakadáskor történt, hogy a hirtelen megáradt patak elöntötte az aklot, és néhány birka megfulladt. Estére ragyogóan kiderült az ég, mintha délután nem is onnan szakadt volna a falura az áldás. Megjártatva szemét a mennybolton, akkor mondta ősünk: 

„Gyühetsz csillag, megvan a kár!" 

A jegyzőkönyvek alapján bátran állíthatjuk, hogy László ősünk hirtelen haragú, magát fékezni nem tudó, indulatos ember volt. Hányszor bűnhődött meg érte? Kétszer, egész bizonyosan. Ha elolvassuk az 1810. április 25-re és 26-ra datált tömör, egymásba kapcsolódó bejegyzéseket, nem győzünk csodálkozni. Nem tudjuk, azon a szigorú fegyelemgyakorláson csodálkozzunk-e, mellyel a 27 éve megszervezett egyház, a vele pontosan egyidős tagjára hatalmával lesújt, vagy azon, hogy ezt mily csekély ügyből kifolyólag teszi. 

Az Ajkai Református Egyházközség jegyzőkönyveiből: 

1810. április 25. 

Bene László, hogy az Elöljárók dékánnak akarták tenni, megátalkodott makatsága mellett, illetlen szókkal is illette a gyűlés tagjait, melyre nézve végeztetett, hogy egyszeribe minden Elöljárók a gyűlésről menjenek el, s zálogolják meg, hogy megbűnhődjön. Az Elöljárók, valakik jelen voltak, közönséges akarattal elmenvén zálogolni, Bene László pisztolyt fogott, és rút káromkodásokkal és esküvésekkel állította, hogy meglövi őket. Amikor az Elöljárók nem akarván tzivakodni vele, visszajöttek, hogy ezen gyilkosságra törekvő szándékáért, a már több ízben említett Bene László a Vármegye kezébe adattasson. Melyre nézve t. Sándor Ádám úr közönségesen megkéretett, hogy t. Főbíró úrhoz, ezen gonosztevő befogattatása végett írjon az Eklézsia nevében levelet. Ezen levél el is készült, és Papp Péter egyházfi által Lődi Szabó Jánosnak által is adatott, hogy másnap korán elvigye Szörtsökre, t. Főbíró Úrhoz. 

1810. április 26. 

Bene László, s annak édes Attya, Annya, Felesége könyörgésére az Eklézsia Elöljárói eránta tett végzését annyiba meglágyították, hogy Vármegyére a dolga ne menjen, hanem a templomba közönségesen az Eklézsiát kövesse meg, és a templom előtt huszonnégyet verjenek rá. Sok kérésére minden által megengedődött, hogy ezen büntetését a Parochiális háznál vegye el. Ahol közönségesen a t. Eklézsia Elöljáróit meg is követte, és huszonnégy pálca büntetésiből, újra esedezésére tizenkettőt elengedvén, tizenkettejét el is vette. 

Különös nyomatékkal merül fel a kérdés, hogy miért háborog ez a fiatalember  — aki mint az eklézsia elöljárója hal meg — csak azért, mert dékánná akarták tenni?   Apja, nagyapja elsők a templomra adakozók sorában, miért ez a bősz tiltakozás az évenként más-más egyháztagra kirótt eme szolgálat, a kor társadalmi munkája ellen? Miféle hivatal is volt a dékáné?

Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy magában foglalta mindazokat a tevékenységeket, amit az egyházfi, templomszolga (sekrestyés) végeztek.     A jobb módú egyházaknál ezért fizetést járt, de a kisebb, 40-60 családból álló, papot, tanítót tartó gyülekezetek, bizony kénytelenek voltak ezt a feladatot maguk végezni el. Fizetetlen egyházszolga volt ez a dékán, s ha ezt a méltóságot csak egy évre varrták is a fiatalabbak nyakába, kialakulhatott az a gyakorlat, hogy ezzel a hivatallal olyanokat tiszteltek meg elsősorban, akik keveset vagy semmit sem adóztak, nincstelen, zsellér állapotukból kifolyóan. 

Aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy elsősorban önérzetében volt sértve, de bizonyára a lekötöttségtől is „fázott". A dékán dolga igen sokágú volt: a templomajtó nyitása, zárása, az énekszámok kirakása, úrvacsorai kenyér, bor kézhez állítása, a perselyezés, és néha még a harangozás is. Kötelessége volt továbbá a gyűlések egybehívása, s egyáltalán a lelkész és a gyülekezet tagjai közti kapcsolat fenntartása. S ez utóbbi nem volt csekélység. Ezek a kis gyülekezetek a hozzájuk tartozó szórványokkal együtt, csak úgy tudtak eltartani egy papot, ha az egyház földjeit is közmunkában művelték. A dékán látta el azt a feladatot is, hogy melyik háztól mikor, hová menjenek szántani, trágyát hordani, vetni, aratni, szénát kaszálni, gyűjteni, behordani, erdőn fát dönteni, meghozni, felvágni. Ám nem ilyen egyszerű a dolog, mert visszafelé is jön az üzenet, hogy X-éktől nem tudnak jönni, mivel..., s akkor hát ki menjen? 

Papja válogatta, miként élt az adott lehetőségekkel. A jelölt azonban nem kívánt olyan háziszolga-féle lenni, egyházi takaró alatt sem. Így érthető a papnak az avult írásból felcsattanó dühe az ellen az ember ellen, akit bizalmi emberének akart megtenni. A pap ismerheti híveit, tudja kitől, mit várhat, akinek annyiszor óhajtja elmondani a következő év folyamán: 

-Aztán László öcsém, ha már úgyis arra jársz, megtehetnéd még hogy... 

Most azonban olyan emberrel kerül szembe, akit ha elragad az indulat, nem tud uralkodni magán. Mi fűti belül ezt az indulatot? László ősünk, ha rebesgették is, hogy ő van megcélozva ezzel a tisztességgel, reménykedhetett. Három gyereke van már, a harmadik épp három hónapos. Nem is olyan fiatal már, hogy most legyen más ember keze-lába, és van benne bizonyos családi büszkeség is. Nyilván elmondta érveit, amelyekkel kitérni igyekezett a megtiszteltetés elől, s amit hiába ismételgetett. Erre utalnak a jegyzőkönyv szavai: "megátalkodott makatsága". Bizonyára nem az "illetlen szókkal és rutt káromkodásokkal" kezdte. Ám amikor hiába ismételgette vélt igazát, elborította agyát az annyira ismerős meleg hullám, és elszabadult a pokol. 

A jegyzőkönyv tapintatosan hallgat arról, mi fűtötte be ezt a poklot, mert a puskapor sem robban magától. A kirobbant vitában bizonyosan László ősünk lehetett a féktelenebb, mert mindig az őrzi meg jobban a nyugalmát, fölényét, akit a hatalom támogat. Otthon, a zálogolás jelenetben elveszti önuralmát. Az elöljárók jól ismerik őt is, családját is, nyilván tiltakozásának mélyebb okait is, s ha a paptól nem is, tőlük belátást várna, ehelyett merev hivataloskodás a válasz. Ez a minőségi ugrás pillanata, s kiszolgáltatottsági érzése az eszevesztettségig fokozódik. Fegyveresen szegül ellen a hatalomnak, fellázad. Elöljárók helyett az Úristen angyalai állhatnának ott, ő nem látott mást, mint az őrjítő méltánytalanságot, kiszolgáltatottságot. Miután az idős elöljárók bölcsen belátták, hogy az a kézben tartott pisztoly el is sülhet, okosan visszavonultak: 

„Elöljárók nem akarván czivakodni, visszajöttek." 

A pap azt írja, amit az elöljáróktól hall, de eröltetett, mesterkélt jogász nyelven vádat is megfogalmaz: 

„hogy ezen gyilkosságra törekvő szándékáért, a már több ízben említett Bene László Vármegye kezére adattasson." 

Ebben a mindössze kilencsoros írásban nem a féltett felekezeti fegyelem mindenáron való megőrzésének a szándéka érződik, ebben hidegség, ellenszenv van. Ez nem a lelkipásztor, hanem az ítélkező bíró szava, aki döntött arról, hogy ezt az embert ellenállásáért, fenyegető magatartásáért kegyetlenül megbünteti. Ez az ember, a vádlott, 6 éves volt, amikor a Bastille-t lerombolták, azt a börtönt, ahol ítélet nélkül lehetett szenvedni, elrohadni, ha a hatalomnak úgy tetszett. Ez volt nálunk a félelmetes Vármegye, amely elől a legény, mint a katonaság elől, gyakran inkább betyárnak állt. Ez a Vármegye nálunk 1810-ben még virágzó intézmény. Ezt a Sorsot akarják nyújtani Lászlónak, mert a bizalmi tisztséget elutasítja, S mert elfutja a pulykaméreg. Végül is mi történt? Semmi nem történt azon túl, ami gyülekezeti vezetőkkel szembeni engedetlenségnek, s az ebből fakadó veszekedésből származó életveszélyes fenyegetésnek nevezhető. Ezért gonosztevő? 

A kedélyek másnapra lecsillapodnak, de nem az aggodalom. Felvonulnak a 70 felé járó szülők a pap elé, s könyörgésükre „az Eklézsia Elöljárói eránta tett végzését annyiba meglágyították "hogy Vármegyére a dolga ne menjen...” 

A könyörgésükre, s talán a borús homlokok, könnyek láttán a pap megenyhül, de meg nem bocsát. László ősünk a kirótt pálca ütések tizenkettejét a Parochia udvarán el is vette, A jegyzőkönyv hallgat arról, hogy a tiszteletes úr maga számolta-e a deresre vont emberre mért ütéseket, vagy csak nézője volt. S ha csak nézte, honnan és hogyan nézte? Pipázva az ámbitusról?

A papot Boros Mihálynak hívták, 1809—1815-ig közt volt lelkész Ajkán. Mentségére azt lehetne felhozni, hogy még nem ismerhette eléggé renitens híveit. Vajon miért távozott hat év után a faluból? Valamely magatartást a szubjektív indokokon túl, motiválják egyéb körülmények is. Ilyen tényező lehet, hogy az előző évben a történelem szele megborzolja kissé Ajkát is. 1809-ben történik ugyanis, hogy Napóleon itt jár nálunk, és veri az osztrákokat. Csatázik Karakónál és Pápa közelében Franciavágásnál, s átfut egy zabrálás Nagyalásonyon is, mielőtt legyőzi az utolsó nemesi felkelést Győr mellett, amelynek ajkai résztvevője az a Rózsás János,akinek sebesülését regényében Jókai megemlíti. A falu sem marad ki teljesen az eseményekből, eljut valamennyi francia rekviráló Ajkára is, egyet egy asszony, Hajasné csap agyon a Hideg utcában, a Paróchiától a negyedik házban, mikor az a sülő kenyérre várva elalszik. Hadak elvonulnak, remények elhervadnak. Háború utáni esztendő ez az 1810. esztendő, hadak sarcolta vidéken. Sok a gond: kifogyóban a keservesen kuporgatott eleség a nehéz tél utáni nehéz tavaszon. Az állatok kihajtása Szent György nap után jelent valami könnyebbséget, a tehenek nagyobb tőggyel jönnek meg este, bár jó ideig hígabb a tej. Szent György előző napra esett — a jegyzőkönyv kelte április 25. A körülményekhez tartozik a pisztoly is. Honnan volt pisztolya annak az embernek, akinek nagyapját fél évszázaddal korábban, 1768-banírtak be az adózók lajstromába. Az alábbi idézet Veszprém vármegye "Gyöngyösi csárda" c. kiadványából való: 

"1785-ben megjelent rendelet szerint jobbágy nem tarthatott fegyvert, a pásztoroknak, csőszöknek kiadott fegyverekre pedig címert kellett égetni, vagy vágni. Ennek oka nem annyira a betyároktól való félelem volt." 

Rózsás Pál utódainak birtokában számos helytörténeti érdekességű dokumentum van. Az egyik írás szerint, az 1809. évi nemesi felkelés alkalmával kiosztott, s a megye tulajdonát képező felszerelést, fegyvert Pápán, a porkolábnak kell visszaszolgáltatni. Ezek között található egy Rózsás János felszerelésének költségjegyzéke, és Sándor Ádámnak az a levele is, amelyet az insurrectio ideje alatt ír a veszprémi alispánnak, „kedves Öcsém-Uramnak”, hogy több fogatot már ne kérjen, mert már csak tehenek maradtak. Ő ugyanaz a Sándor Adám — a pápai híres kuruc brigadérosok ivadéka -, aki a pap felkérésére, Bene László befogatását szorgalmazó levelet megírja. A fegyverviselésre vonatkozó rendeleteket aligha hajtották végre, sőt annyira nem is tudnak róluk, hogy amikor ősünket a pisztollyal való fenyegetés miatt börtönbe kívánják juttatni, szó sem esik az engedély nélküli fegyverviselésről. 

Miért tartott fegyvert a háznál? Honnan volt fegyvere? Nem érezte magára kötelezőnek a jobbágyokra vonatkozó rendeletet? S egyáltalán miért fogott fegyvert? Hiszen ez az ereje teljében lévő 27 éves fiatal férfi, a két idős elöljárót pisztoly nélkül is megakadályozhatta volna a zálog elvitelében. Nem tudjuk, hogy egy ilyen lobogó indulatú emberben hány oldalról kapott sérelem forr fel egy adott pillanatban, de bizonyos, hogy minél több az inzultus, a reakció annál hevesebb. 

Az egyházfegyelmi ügy végül is lezárul azzal, hogy az Eklézsia, egy tagjának megalázása révén, megmutatja a hatalmát, aki a nyilvános — templom előtti — megveretés elől kitér, de a Parochia udvarán elszenvedi. Nem annyira az ütés fájt, hanem a megalázás. Egy 18 évvel későbbi ügy jegyzőkönyvéből látható, hogy ősünket másféle szenvedély is el tudta ragadni. Ebben az újabb zálogolási ügyben még kevésbé lehetett igaza, amikor ártatlanságát igyekezett bizonyítani. Miféle ártatlanságról lehet itt beszélni, amikor hibája, bűne nyilvánvaló. Mivel védekezhetett? 

1828. esztendőben történt Eklézsiai végzések. 1828. február 17. 

Barna Horváth János feleségével, Szekeres Juliannával visszás házassági életet élvén, őtet házasság töréssel, s javainak elprédálásával vádolván — nevezetesen, hogy Bene Lászlóval fertelmes, törvénytelen életet élne — könyörgött az Eklézsiai Elöljárók előtt, hogy ezen törvénytelen életek felfedeztetése eránt vizsgálat tétessék, s törvénybe idéztetnének, érdemlett büntetések végett. A vádoltatott felek elöl állíttatván, a magok bátor kinyilatkoztatására tett jegyzések a szemtelen cselekedeteknek valóságára felette nagy gyanút szolgáltattak légyen. Mindazon által, mivel szemmel látott tanúval egyik fél is ügyét próbálni nem tudta — magának az asszonynak Bene Lászlóra szemtelenül tett szembevallásai be nem vehetvén — az ő dolgok eránt teendő nyomósabb próbatételek továbbra halasztódott. A békétlen házasok pedig addig is a békességes együtt lakásra serkentettek. 

Ugyanez ügynek következtében történt, hogy Horváth János Bene Lászlóval egy székben járván, következő vasárnap éppen egymás mellé ülvén — Isteni tisztelet alatt a maguk közt tudva levő sérelmek miatt összeszólalkozván egymással, több illetlenséget követtek el, és az egész gyülekezetet megbotránkoztatták. Kijövén a templomból, Szekeres Julianna is bevárván őket, felszóval egymás között mindeneket megbotránkoztató mocskolódást követtek el. Ez eránt tehát Eklézsiai gyűlés hirdettetett, ezen botránkoztató személyek törvénybe idéztetvén, végeztetett, hogy mind a három tizenkét pálcaütés testi büntetéssel büntettessék meg. Horváth János, mivel magát az eklézsiai fenyítéknek azonnal kívánta magát alája adni, emellett szívbeli töredelmességet mutatván, jelentette, hogy ő beteges s nyavajatörős ember lévén, szabad legyen pénzzel magát megmenteni, mely neki meg is engedtetett 4 forint eleibe tétetvén, s ugyancsak feleségét is a törvény eleibe állítja: meghagyatott. 

Ellenben Bene László nyakasságból, midőn mind az eklézsiai meghívást, mind a fenyítéket meg akarná vetni, Eklézsiai Elöljáróktól megzálogoltatott, mely zálogját, midőn a Járásbeli Szolgabíró Úr által kívánt visszaadatni, az ő ártatlanságát processaliter mint egy próbálván megmutatni, ugyanazon Szolgabíró Úr előtt ügyét elveszítvén, 12 pálcaütésre méltónak ítéltetett, melyet látván ugyancsak maga megalázás s könyörgés után, 4 forintok lefizetésével magát megváltván, vett záloga kiadatott. 

Jelen voltak: Nemzetes Sándor István, ifjú Horváth János kurátor, Kovács János, Ns. Kéri János, Bécsi Mihály, Csizmadia János, Baló József, Ns. Balog Ferenc, Balog Mihály. 

A történet tárgyalását leghelyesebb a női főszereplő ismertetésével kezdeni. Az ajkai református anyakönyvben a házasságkötések között, a következő bejegyzés található: 

1799. I. 27-én Rendeki Szekeres István ajkai leányzó, Bene Susával. -  Susa leánya öreg Bene Istvánnak is van, de az akkor már régen asszony. Csak egyetlen Bene Susa van — Bene Györgyé, László nagy bátyjáé — aki korban megfelelő, 18 éves, születési éve: 1781. VIII. 22. Ebből a házasságból született a fenti jegyzőkönyv főszereplője, Szekeres Julianna, 1807. III. 9-én. 

Ennek a távoli Juli nénénknek a sírkövét jól ismertem: vörös kőből faragott, nem túl magas kő volt, reformátusoknál szokatlan kereszttel. Mint a fenti jegyzőkönyv, a sírköve is Szekeres Juliannának írta a nevét — pedig négy férje volt. A sírkövet nagyapámék állították hálából, miután Szekeres Julianna nagyapámra, László ősünk unokájára hagyta csekélyke földjeit, mert nagyon szívelte nagyapámat. Tette ezt annak ellenére, hogy László, amikor 1841-ben, 59 éves korában özvegyen maradt, nem őt, hanem Horváth István hajadon leányát vette feleségül. A fél évszázad után megnyilvánuló gyengédség az unoka iránt, más megvilágításba helyezi a "szembevallást", amit inkább bevallásnak mondhatnánk. Az, hogy ezt a "bűnt" Julianna, a válást nem ismerő korban a nyilvánosság előtt vállalja, olyan bátorságra vall, ami egyenrangúvá teszi a másik lázadóval, de amit kora meg nem érthetett, s el nem fogadhatott. Ha elolvassuk, milyen előzményei voltak ennek a hagyatéknak, Szekeres Julianna alakja megnemesedik, a történet pedig megfacsarja a szentimentális szíveket. 

Házasságkötésük idején, Barna Horváth János már 70 felé ballagott, s meg is halt hamarosan. Felesége, László ősünk szeretője, ugyanis nem más, mint első unokatestvérének a leánya. Erre vonatkozhat a „fertelmes” jelző. A tömören fogalmazó új lelkipásztor már tudja, milyen emberrel van dolga, talán műveltebb is, s ebből következhet, hogy nagyobb türelem, nagyobb tárgyilagosság érződik írásában, a sokkal nagyobb vétekkel szemben. Részvétet — ahogy illik is — a megcsalt, beteges férj iránt érez, a másik kettőre csak elmarasztaló jelzői vannak. Titok marad, hogy miért nem dönt, miért nem foglal állást, holott azt írja: 

„Szemtelen cselekedetek valóságára felette nagy gyanút szolgáltattak”. 

Azért, mert, a szemmel látott tanúk „hiányoztak”? Vagy megrettent a tragédiától, netán szánta a 21 éves asszonyt, kinek tette, egyházi és világi törvények szerint egyaránt bűn volt és fertelem? Őröljön inkább tovább a pokol?  Igen. A pap elodázza az ügyet, hogy ne kelljen büntetnie 

,,A békétlen házasok pedig addig is békésebb együttlakásra (nem együttélésre) serkenttettek.” 

A híveinek gondját is viselő lelkipásztor leír egy mai fülnek nehezen kibogozható mondatot — „a bátor magok kinyilatkoztatására tett jegyzések szemtelen cselekedeteknek valóságára felette nagy gyanút szolgáltattak légyen" (megfelelő szórend mellett a mondat érthetővé válik:  szemtelen cselekedetük valóságára tett kinyilatkoztatásuk - amelyben ugyancsak benne van az elmarasztalás. , Szekeres Julianna (figyelem, nem Horváth Jánosnénak nevezi!) is bevárván őket, felszóval "egymás közt mindeneket megbotránkoztató mocskolódást követtek el."  Amiért is asszony létére, 12 botütésre ítélik. Pontosan ugyanannyit rónak ki rá, az asszonyra, mint a két férfira. Ha egy kicsit korábban él, megégetik. 

Hármuk közül legszerencsétlenebb a fiatalasszony, akire a papnak csak elítélő szava lehet. Gondolkozzunk el Julianna sorsán. A 21 éves menyecskének az ura azzal kéri botütésének megváltását, hogy beteges, nyavalyatörős ember. Asszonyi, virágzó életének elején van, gyermeke nincs, s úgy látszik, nem is lehet. Házassága rosszul sikerült, a jövő kilátástalan, a házassági eskü holtomiglan, holtáiglan szól. Ura, Javainak prédálásával is vádolja őt. Ilyet pedig paraszti sorban élő asszony csak elkeseredésből, gyűlöletből vagy szerelemből tesz. Julianna is nagy természetet hordoz végzeteként. Nem takargatja kapcsolatát, amit félt is talán. Unokabátyja, akibe beleszeret, 24 évvel idősebb nála, 45 éves, épp annyi, hogy mint, derék, szép szál ember" imponálhasson neki. S vonzó is, talán mindenekelőtt hasonló, rokon természete, bátor egyénisége, hangulatokat érző, kifejezni tudó kedélye révén. 

A boldogtalan házasság csődje, és hozzá egy észvesztő szerelem éppen elég ok, hogy a fiatalasszony , kiút nincs" hangulatban minden korláton túl tegye magát. Még csak találgatni sem lehet, hogy a templomból kijövet, amikor „mindeneket megbotránkoztató mocskolódást követtek el”, ez a tűzláng menyecske az urát szidalmazta-e vagy a szeretőjét? 

Egy bizonyos csak, a benne feszülő, a Lászlóéval hajszálra azonos indulat, amely ugyanúgy nem tekint se templomot, se gyülekezetet, se következményeket, s amelynek sodrában csak mondja, ami belül égeti. Két ember lehet egyformán indulatos, különösen, ha ezt közeli rokonság is támogatja, de hogy ennyire figyelmen kívül hagyjanak mindent, abban nemcsak meggondolatlanság van, hanem a világ megvetése, a kívülállás elszántsága is. Most már tudunk nevet adni ennek a magatartásnak: társadalmon kívüliség. A társadalmon kívüliek viselkednek így. Az elvetemültek. Ez volt az akkori nevük. A templomban lezajló botrányos jelenet leírása feltűnően vissza fogott. De mit jelent az, hogy „öszveszólalkozván, egymással több illetlenséget követtek el”? Nem jelenthet mást, minthogy lökdösődtek, összepofozkodtak, összeverekedtek. A templomban, az istentisztelet alatt. A jegyzőkönyv roppant tapintatosan kezeli az ügyet, láthatóan nem érdekli más, mint az egyházi fegyelem megsértése. Nem keresi, ki a főbűnös, ki kezdte, csak a szörnyű gyalázat van a lelkipásztor szeme előtt: verekedés a templomban! Jelzői enyhébbek, mint a 18 év előtti papé, de mintha László is meggondoltabban lobogna. Nem volt könynyű élete. Öt gyermekét temette el eddig, három élő gyermeke van. A sok halál, s a vállaira nehezedő teher is ott van, amikor a véletlen szeszélye egymás mellé ülteti az egy padba járókat: a megcsalt férjet és a szeretőt. Micsoda fintora az emberi esendőséget gúnyoló sorsnak! S micsoda cirkusz a merev egyházi etikett mögött feszülten figyelő gyülekezetnek! Mi történik itt, Úristen? Mi lesz, ha László ősünkben ugyanaz az indulat robban, mint mikor pisztollyal kergette el a zálogolni akaró elöljárókat? Szép szál, derék embernek mondta őt Zsófi néni, s derék csak az lehet, aki bárhol, bármiben derekasan meg tudja állni a helyét. A férj idős, beteges, nyavalyatörős ember. Ki kezdte? Ilyen különbségek esetén már maga az is inzultus, ha az a nagydarab ember nem körültekintő udvariassággal húzódik be a keskeny padba, s ül be mellé. A férj aligha volt kezdeményező, de, hogy ősünk fékezte magát, ugyancsak bizonyosra vehető, mivel a sajnálatraméltó férjnek semmi baja nem esett, ami pedig erős önfegyelem nélkül nem képzelhető el. Tudom, mint gyötrődik az ember, akit lobbanó indulattal vert meg a természet, akinek nagy erő, keservesen összeszedett akarat kell önmaga megfékezéséhez. 

Azóta, hogy László elszenvedte a derest 18 év telt el. De ne gondoljuk, hogy megtört ember. Nem megy el az „Eklézsiai meghívásra”, s amikor ezért megzálogolják, megkísérli zálogját a járási szolgabírón keresztül visszakövetelni. László magatartásának magyarázatát a jegyzőkönyv nehézkes, de felette érdekes mondatba rejti. Roppant kár, hogy a tiszteletes úr éppen itt viszi túlzásba a tömörítést „ártatlanságát processaliter (peres úton) mintegy próbálván megmutatni”. Ártatlanságát? Milyen ártatlanságról lehet itt szó? Az első felvonásban viszonyukat úgyszólván beismerik. A tele templom, az egész gyülekezet előtti botrányokozásban sem hihette magát ártatlannak. Honnan éred a „nyakasság”, amely őt a szolgabíró elé viszi, hiszen egyszer már deresre húzták? 

Miután a zálogolás okát képező cselekményt nem tagadja, csak valami eljárásbeli kifogásról lehet szó, feltehetően a szolgabíró illetékességét vitatja. Magától értetődik a sikertelenség: „Szolga Bíró Úr előtt ügyét elveszítvén, 12 pálcaütésre méltónak ítéltetett.” 

Veszprém megyében nincsen jobbágy Bene egészen addig, amíg a Pápáról 1760 előtt Ajkára költözött "öreg" István 1768-ban jobbágynak állni nem kényszerül. A család jobbágysorsba való beilleszkedését olyan faluban kellett elszenvedni, mint Ajka, amelyet Mária Terézia vallásüldözése protestáns gettóvá, s minden képzeletet felülmúlóan nemesi faluvá változtatott. A lakosság egyharmada nemes volt. László ősünk olyan család tagjaként száll szembe a megalázó deressel, amelyben a szájhagyomány szerint: „nagycsalád voltak a Benék” - ,,egy Bene Vicának vára is volt” és "egy ősünket a ló farkához kötözve, a fia szeme láttára végezték ki a franciák”. 

A családi büszkeség sérelme révén is, önérzetének keserves lecke lehetett, hogy „ügyét elveszítvén” 12 pálcaütésre méltónak ítéltetett, amelyet látván, ugyancsak maga megalázás s könyörgés után 4 forintok lefizetésével magát megváltván „vett záloga kiadatott". Meghajol? Megtörik? Mindenesetre a közösség tagja akar maradni, s marad is, mert az őt két ízben is keményen megfenyítő egyház elöljárójaként hal meg. Hogy ősünk szeretője, örökhagyó Julianna megkapta-e a 12 pálcát, nem tudjuk bizonyosan. Az Eklézsián nem jelent meg, mert a jegyzőkönyv a magát pénzzel megváltó férj felé úgy rendelkezik, hogy „feleségét is a törvény eleibe állítja, meghagyatott”. Ha már férj és szerető megváltotta magát, talán rajta sem verték el a port.

Mesébe illő fordulat, hogy a meghurcolt asszony végakarata szerint csekélyke földjeit nem a Szekeres, sem a Horváth utódokra, hanem hűtlen szeretőjének unokájára hagyta. A hálás örökösök vöröskő sír emlékkel adóztak emlékének.

Bene László fiatalon még nem láthatja a kor messzibb összefüggéseit csak mikrovilágának elviselhetetlen szúrásait tapasztalja, kitartóan lázad a szabad világát megfolytani készülő rend és szabályok ellen. Papja megbünteti, s a szószékről az emberi sors Isteni magyarázatát prédikálja: "Isten rendelése".  Isten rendelése az éhinség, a kolera, gyerekei halála és hogy a háború helybe jön... A kapott magyarázattal nem tud másikat szembeszegezni, de a keserűség ott marad benne. Az egyháziak belátásának köszönhetően sorsa nem vett drámai fordulatot, nem kerül a vármegye kezére, teljesen nem lehetetlenitík el életét. A templomi botrányából kétségtelen következtethetünk zabolátlan indulatára, hirtelen haragúságára és csökönyös mivoltára. 1849.07.13.-án a szabadságharc letörésére érkező cári orosz csapatok által behurcolt kolerában húnyt el.

Az ajkai temető régi betelt részében porladnak, hol mindn Bene ősöm pihen 1786 óta. Nagyapám idősebb Bene Sándor és felesége Cziráki Lídia itt pihennek a lezárt régi temető legalsó sorában. " 

Ajka-Tósoki Református Társegyházközség  

Az Ajkay-család 1426-ban adománylevelet kapott a településre. A XVI. század második negyedében templommal, pappal együtt a reformáció lutheri ága mellé állt és maradt. A Türelmi rendelet elött nem volt református egyháza. Az 1721-i vallásügyi vizsgálat jegyzőkönyve szerint mindössze 2 fő református volt a faluban, akiknek száma később megnőtt. Az Ajkay-családok nem tűrtek meg reformátusokat birtokaikon, ezért a reformátusok 1744-ig a rendeki templomba jártak, majd a rendeki gyülekezet megsemmisítése után Padragra. 

Mivel az ajkai kis református gyülekezet nem volt filia, református prédikátor nem végezhetett itt semmiféle szolgálatot, sőt a helyi evangélikus pap sem eskethetett, nem keresztelhetett és nem temethetett református vallásút, hanem a kislődi római katolikus plébános alá tartoztak önálló egyházzá szerveződésükig.

A környező falvak megsemmisített, szétszóródott gyülekezeteinek tagjaiból (Rendek, Polyán), valamint a filiális státuszban lévő tósoki, beréndi gyülekezetekből és a hozzájuk kapcsolódó miskei reformátusokból alakult az ajkai anyaegyház a Türelmi Rendelet után.

A templomot 1782-1783-ban építették, 1783 nov. 14-én szentelték fel. Az újonnan épült templomban először Zsoldos János generális nótárius prédikált . A tető és a torony kezdetben fazsindellyel volt fedve. 1842-ben villámcsapás következtében a tetőzet leégett de hamarosan felújították. 1843-ban harangot, 1872-ben egy másik harangot is öntettek. 1882-ben ismét felújították a templomot. 1890-ben toronygombot és csúcsdíszt készíttettek Pápán, a csillagot aranyozták. 

1905-ben új parókiát építtettek. 1914-ben kívül belül felújították a templomot. A fagerendás mennyezetet lebontották, helyette vasgerendákra téglaburkolással készítettek újat. Új tető és toronyfedél-szerkezetet is készítettek, amit palával fedtek be. A falrészeket cementhabarccsal pucoltatták be. 1917-ben a háború céljára rekvirálták a nagyharangot, amit Walser Ferenc öntött 1872-ben. A megmaradt kisharangot 1926-ban beolvasztották és egymáshoz illő hangú két új harangot öntettek.