II. nándori Bene Ádám (sz.:1732)

Született 1732-ben Romhányban I. Nándori Bene Ádám (1700-1746, Berczel) és Siroki Egry Éva(-1768.12.29. Kis-Zellő) gyermekeként.

1751.-ben a Soproni gimnáziumban tanul, mintahogyan a következő írás tanúsítja: 

(forrás: 1941. V. ÉVFOLYAM 4. SZÁM / NAGYJAINK / Németh Sámuel: Ribini János 1722–1758. a soproni ev. gimnázium rektora 1747–1758. / https://epa.oszk.hu/01900/01977/00019/pdf/EPA01977_Soproni_Szemle_1941-v-4.pdf )

"Ribini János 1722—1758, a soproni ev. gimnázium rektora 1747—1758.

A soproni ev. gimnázium érdemes, tudós rektora volt Ribini János; a 18. században a protestáns egyháztörténet egyik legkiválóbb munkása, a magyar nyelv művelésének, érvényesülésének korát megelőző harcosa.

Nyitra megyében, Krencsen született 1722 január 22-én. Édesatyja a Gosztonyi-családnak volt tótnyelvü jobbágya. Hétéves korában elvesztette atyját; ekkor házról-házra járva, bibliai versek recitálásával tartotta fenn magát. Megismerkedett a Gosztonyi-család nevelőjével, s amikor ez két tanítványával a magyar nyelv gyakorlása céljából a nemeskéri iskolába ment, ő is velük tartott 1732-ben. Itt tanulta meg jól a magyar nyelvet s itt szerette meg annyira, hogy lelkesebben harcolt érte, mint sok született magyar. Amikor visszatértek, Pozsonyon keresztül mentek s a nevelő ajánlotta az akkori rektornak: Beer Vilmosnak, hogy vegye fel Ribinit az alumneum- ba. Nem sikerült s ezért Nyitrára, majd 1736-ban Selmecbányára került. Itt a rektor: Blasius János a görög nyelvre tanította, s korának egyik legkiválóbb geometriai tudósa, térképrajzolója: Mikovinyi Sámuel a matematikára oktatta, amit pedig ez időben még nem sokra becsültek. Ez utóbbi tanára ajánlotta a pozsonyi ev. lelkésznek, Bél Mátyásnak, így került 1740-ben Pozsonyba, Bél házához, mint legkisebb fiának nevelője. A már 18 éves ifjúra rendkívül nagy hatást gyakorolt Bél Mátyás tudományos működése. Bél Mátyástól ekkor már több teológiai, történelmi munka jelent meg, kiadott magyar nyelvtant németek számára, s éppen mikor Ribini nála tartózkodott, jelent meg leghatalmasabb történelmi-földrajzi műve: Notitia Hungáriáé 1735—1742. 4 nagy kötetben. Ribini a mű nyomda alá készítésében sokat segédkezett. Itt kapott elhatározó irányítást magyarnyelvi és történelmi tanulmányaira. — Az 1741. évi országgyűlésre küldött zempléni követ: Szirmay Tamás részt- vett a pozsonyi ev. iskola nyilvános vizsgálatain, s annyira megtetszett neki Ribini, hogy unokaöccse: Szirmay István Jób mellé, aki szintén Pozsonyban tanult, mentornak hívta meg. Ribini el is fogadta s Szirmay ügy óhajtotta, hogy tanulmányaikat itt fejezzék be. De a bajor háborús veszedelem miatt Ribini Pozsonyt tanítványával együtt elhagyta s az 1742. évet Késmárkon töltötte. De még ennek az évnek őszén viszatértek Pozsonyba s még két évet töltöttek itt. Hazai tanulmányait 1736—1744-ig befejezve, Jénába távozott s itt két és fél évig egyetemi tanulmányokat folytatott. Amikor 1747-ben haza jött, három állás is kínálkozott számára. A Szirmay-család is, a Zay-család is meghívta nevelőnek, s meghívta a soproni ev. konvent is az iskolájában Hajnóczi Dániel halálával megüresedett rektori állásra. Ez utóbbit fogadta el, s 1747 június 17-én Sopronba érkezett; az iskolába ünnepélyesen Oertel lelkész vezette be. Állását 11 évig töltötte be nagy buzgalommal és szép eredménnyel. Méltó utóda volt kiváló elődeinek: Frideliusnak, Deccardnak, Hajnóczi-nak. A soproni ev. lelkészekkel s a pietísta Szeniczei Bárány Györgyyel folytatott teológiai vitái annyira elkeserítették, hogy 1758-ban Lőcsére távozott mint lelkész. Alig érkezett Lőcsére, az egyik soproni lelkésznek halálával megüresedett állásra a soproniak őt hívták vissza. Nagy elégtétel volt ez számára az előző viták után, de állhatatos maradt, s a meghívást visszautasította 1759 februárjában. Ezzel Sopron végleg elveszítette ezt a kiváló egyéniséget. A pozsonyiak meghívását elfogadta, s 1759 május 6-án foglalta el hivatalát. Sopronnal azonban még egyszer összeköttetésbe került. Éppen annak a lelkésznek leányát vette el, akivel leghevesebben vitázott, t. i. Oertelnek Anna nevű leányát. Pozsonyban 29 évig működött, meghalt 1788 augusztus 6-án 66 éves korában.

Nem számítva nyomtatásban megjelent több kisebb teológiai értekezését, különösen két nevezetes irodalmi alkotását kell megemlítenünk: 

1. Joannis Ribiny Oratio de cultura linguae Hungaricae Sopronii Calend. Jan. MDCCLI Typis Joannis Josephi Siess. - 1751

A magyar nyelv nemzeti jelentőségét s vele szemben való kötelességünket ez időben még nagyon kevesen ismerték fel. A magyar nyelv pusztán egyike volt az országban beszélt nyelveknek, s maga a művelt magyar társadalom is inkább latinul, németül, franciául beszélt, mint magyarul. Ribini a beszédet tanítványaihoz intézi. Ajánlja báró Hellenbach György, Jeszenák István és János, Tóthprónai Prónay László, Nándori Bene Ádám és Pál, Szandai Sréter Pál, Karcsay Antal Lajos, Mikovinyi Tamás, Toperczer János, Koltai Vidos Zsigmond és Nándor, Tóthprónai Prónay Pál, Korponay László és Pajor Miklós tanítványainak. 

A beszéd három részből áll: az elsőben a magyar nyelv jelességéről szól, a másodikban a magyar nyelv iránt tartozó kötelességeinkről, s a harmadikban arról, hogy mimódon kell a nyelvet kiművelni. Csak egy-két megjegyzést művéből: 

„Mert akár az értelmességet, a beszédnek ezen legfőbb ékességét vizsgáljam, úgy találom, hogy ezzel a mi nyelvünk sok egyebeket felülhalad, — akár a beszéd egész járásából következő méltóságot veszem fontolóra, semmit sem találok a mienknél felségesebbet!“ 

A nyelv művelésére inti tanítványait: 

„Tartoztok ezzel a hazának, melynek teljes joga van tőletek ezt kívánni, s mely tinéktek azt mondja, hogy a régi ősöktől nyert nyelvet elmellőzni nemes lelket alacsonyitó méltatlanság; a külföldieket csudálván a hazaiakat megvetni illetlenség, — és saját nyelvetek természeti szépségeit által nem látni tudatlanság.“  

A magyar nyelv kiművelését elősegítő eszközök gyanánt említi, ajánlja a magyar könyvek olvasását, az írásbeli gyakorlást, s a kiváló idegen írók fordítását. Ribini ezzel a lelkes beszédével szinte lél századdal megelőzte korát s büszkeségünk, hogy ez a beszéd Sopronban hangzott el. Csak az kár, hogy — a korra jellemzően — nem magyarul, hanem latinul mondta. Gamauf jegyzete szerint 1830 január 26-án Zsolnay doktor a nyilvános vizsgálatok alkalmával ismertette ezt a beszédet, s mindenki csodálkozott, hogy már 80 évvel azelőtt hogyan vélekedtek Sopronban a magyar nyelvről! "

Bene Ádámról a fennmaradt adatok alapján tudjuk, hogy 23 évesen csatlakozik a Pálffy Lipót gyalogezredhez. A Pálffy család a katonai karierje szempontjából jelentős mivel minden áthelyezése és ranglépése a Pálffy család különböző katonai szerepvállalásaihoz kapcsolható. Pálffy Lipót személyesen ismerhette és ajánlhatta öt a bécsi udvar figyelmébe. Talán az ő karrierjének köszönhetően a Nándori Bene család röjtöki ágából több nemzedék is szolgálhatott a nemesi testőrség szervezetében.

1756.  Bene (Nándori) Ádám hadnagy levele Cremonából szüleihez 

Ebből a korszakból a bécsi Kriegsarchiv állományában az ún. mustralisták a leglényegesebb források, s ezek alapján sikerült bizonyos mértékben közelebb hozni a személyét. 

Első ízben egy Paviában, 1756. május 5-én felvett mustra említi, miszerint a cs. kir. 19. (Pálffy Lipót) gyalogezred zászlósa. Romhányi születésű, ekkor 23 és fél éves, evangélikus, nőtlen, 3 és fél éve szolgál az ezrednél. 

Az 1756. október 4-én Cremonában felvett mustra szerint (személye bizonyosságát alátámasztja az ebben az időben innét szüleinek írt levél is) már alhadnagy Friedrich Wilhelm von Behrens századában, 24 éves, öt éve szolgál. (708-709. kép). 

Az ezredet 1756. végén a Csehországban állómásozó hadsereghez osztották be. A következő bejegyzés tanúsága szerint 1757-ben a Pálffy Rudolf huszárezredhez igazolt át.  1757-ben az ezred Sziléziában működött, azonban harcra csak kevés alkalma nyílt. Ekkor Pálffy ezredét megfelezve a Károlyi huszárokkal összevonva harcol, erről alábbi Littauból küldött leveléből értesülünk:

"Kiváltképpen való Nagy Úr az Úr!

Hazánkban szokott hijábavaló Hireknek futamodásában hogy valami bizonyosat az itt történt dolgokrúl tudhasson az Úr mindenkor az Úrhoz vonzó alázatos obligatiom sugallotta, hogy irássommal mostanságis alkalmatlankodva bátoríttattam. 

Ennek előte 3. napja, hogy 20 ezer és egy néhány százból álló Corpus Artelleriának rettentő képzeletivel Schvaidnitz (*lsd. Schweidnitz ostroma és megvétele 1757) nevű Fortalitium megszállós ostromlására minden bizonnyal Marschban indulván (rohamra indulván) reménylyük hogy kis idő alatt annak dicsőséges operátioirúl új Postát fogunk venni. Magunk fél érkezett Commandója két részre szakasztván. Én Oberst Leich. Báró Sennyei Úrral Altstadt körül , Glatz nevű Festung eleiben Cordont befrtzoló postingban (őrségben), s. Oberst  Vaytmnistau urunk pedig más felekezettel Neib nevű Prasidiumhoz hassonló afférában detageroztattunk. (*kelet felől a freiburgi úton Kunzendorfnál Pálffy tábornok állott fel 2 huszárezreddel) Palpabilis individumjaink vannak, hogy magunknakis minden nap s minden órában elég nyughatatlan vérontó operátioink fognak lenni. Holott az ellenség nagy számos erővel elöttünk vagyon, eddigis elég szapóríttó károkat s vérontásokat okozott lészen. Isten jó voltából talán a nagy strapa bíránk kis nyereségekkel apremizáltattni fog. 

Valóságos és örvendetes hírül irhatom az Úrnak, hogy 10 nap előtt, Magyarok vitézi hivségekett tündököltettő Generalis Hadik, Berlini királyi Residentionális Város ditsöségessen ostromló néppel megvette, annak meg hóditássa után az városbéliek propter abstinentiam in emeratisnis et epopulationis, fél Million Rajnai Forint 4 órának elfolyássa alatt az Triumphans Corpusnak számára pedig 5000 rajnai forint effective praenumeráltatnak, annak  fölötte minden hős katonának iedtin 5 garas és 2 és egy Fontust adóznak. Az Fridrichné asszonyom is, ha három órának előtte sátorfáját nem szette vólna, rabságos tőrben keveredett vólna. Hanem magát cum summa anxietate Spandauban salválta. Mindakétfélle Armáda Brestau mellett Logerez. 

Az nagy Asszony köténye , az kis Asszonykát pedig kezeinek csokolásom után, mély alázatos veneratioval tisztelem. Magamat pedig tapasztalt kegyes Grátiában mély alázatossággal recommendálván, alázatossan maradok kiváltképpen nagy Úr az Úr alázatos szolgája Nándori Bene Ádám Kapitány

Littau 1757.október. 28.

Directio Epistola Vien Holmutz Altstadt ad Commando Károliam Hussarorum."

1758-ban Troppaunál és Littaunál, majd Hochkirchnél harcolt ezredével.

1759-ben Schmiedebergnél, Plasdorfnál és Goldenelsenél volt ütközetben. Ezen harcokban Caramelli gróf hadnagy többszörösen kitüntette magát. Gróf Károlyi Ferenc ezredtulajdonos, aki ekkor már lovassági tábornok volt – 1759-ben meghalt és helyébe gróf Pálffy Rudolfot nevezték ki ezredtulajdonosnak.

1759. januárjában már a 6. (előbb Károlyi Ferenc, majd Pálffy Rudolf) huszárezred kapitánya, két éve szolgál itt, 27 és fél éves. (736-737. kép) 

1760-ban Landshutnál az ezred kitüntette magát, valamint 1761-ben Schlesisch-Neustadtnál is, ahol sokszoros túlerővel szemben szilárdan állta a sarat. Egyes századai Grebischaunál és Jagerndorfnál vívtak sikeres előőrsi harcokat.

1760. február 11-én 28 évesnek írják, a mustra Rochnitzban (Csehországban) történt, már folyik a porosz-osztrák (sziléziai) háború harmadik szakasza. 

1762. januárjában mint hadifoglyot veszik fel a listára, s az életkorában, mivel az adatfelvételkor nem lehetett jelen, minden bizonnyal történik egy tévesztés, mivel 36 évesnek írják. (740-741. kép) 

1762-ben a porosz hadifogsága alatt ismerkedik és házasodik meg feleségével Sophie Luise Juliane Wilhelmina von Ahlimb-vel (1739-1764). 

Az ezrede 1762-ben Sziléziában, Neissenél volt ütközetben jún. 28.-án. Nem mellékesen kutatás közben ismét előkerült a Pálffy Rudolf ezredtől Bene Ádám kapitány, akinek későbbi sorsára is fény derült. A haditanácsi protokollum-bejegyzések szerint ugyanis 1762. szeptemberében porosz fogságból, Magdeburgból jelentkezett, segítséget kérve kicseréléséhez. (1336, 1337. kép) 

A kapcsolódó iratok is megmaradtak, ezekben (bár kicsit nehezen értelmezhető) a fivére halála miatt várható örökösödési per- és vagyoni hátrány kivédése érdekében folyamodik fogolycseréért. (1338. ill. 1339-1343. képek) 

Fivére nándori Bene Mihály (1735-1762) halála utáni örökösödési per és eljárás miatt kérte kiszabadítását fogolycsere által Bene Ádám aki a Pálffy Rudolf huszárezred kapitányaként Magdeburgban raboskodik.  

1763.aug.28-án szabadult, ekkor nyújtja be kérelmét a szolgálatának megszüntetése érdekében, melyből határozat 1764. jan. 28.-án születik meg. 1764.február.11.-én az ezred a pótlásáért folyamodik. 

A 7 éves háború után  az ezred Sziléziában maradt, majd a következő 1763. évben a Szepességre, innen 1766-ban Eperjesre, 1768-ban pedig Teschenbe vonult. Ebben az évben gróf futaki Hadik András feloszlatott huszárezredéből egy század beolvadt az ezredbe és az elhalálozott gróf Pálffy Rudolf helyébe gróf Hadik András lovassági tábornok lett az ezredtulajdonos.1756-ban a Csehországban álló hadsereghez osztatott be. 1769-ben az összes lovasezredek között a 16. rangszámot nyerte.

Visszatérve Bene Ádámhoz az iratai közt az alábbiak találhatóak még:

1763. Huszár regiment menetirány parancsa Könnigratztől Prágáig 

Az 1763. decemberében kapitányként felvett adatsor az utolsó róla, eszerint 37 és fél éves, még mindig gyermektelen, 7 és fél éve szolgál, s a fogságból történt kicserélése óta létszámfelettiként betegen Romhányban tartózkodik, minden bizonnyal szabadságoltatva. (738-739. kép) 

Ettől kezdve katonai vonalon többet nem tudni róla, valószínűleg kilépett, vagy nyugalmaztatta magát. 

1764 körül felesége feltételezhetően a gyermek szülésbe belehal. Gyermekük szintén az Ádám keresztnevet kapja.

1766. Mocsáry György szolgabírónak ír Lapujtőre Bene (Nándori) Adám kapitány Bercelről 

1769. Ismertető levél Bene (Nándori) Pálnak és Ádámnak a néhai Egry Eva (néhai Bene (Nándori) Ádám özvegye, majd Prónay Pál hitvese) által megvett bodonyi birtok iránt Bodonyi Erzsébet által indított perről, Darvas (Nagyréti) Ferenc Nógrád vármegyei alispántól 

1775. ben mint adószedőt találjuk (harmincados) Romhányban. A továbbiakban nincs róla hír.

A családi levelezésben még az alábbi bejegyzéseket találta Nagy Iván:

1769 Ismertető levél Bene (Nándori) Pálnak és Ádámnak a néhai Egry Eva (néhai Bene (Nándori) Ádám özvegye, majd Prónay Pál hitvese) által megvett bodonyi birtok iránt Bodonyi Erzsébet által indított perről, Darvas (Nagyréti) Ferenc Nógrád vármegyei alispántól 

1773 Nagy Adalbert romhányi tiszttartó és Koch József postamestert elismervénye Bercelen 

1773 Gedey Albert igazolása Ácsán arról, hogy Bene Adám kapitány megfizette tartozását Pohl Annának, Huszár István házastársának 

1773 Pohl Mihály igazolása Bene Adám kapitány és Nagy Adalbert romhányi tiszttartó kölcsönéről 

1773 Szolgák költségeinek elszámolása 

1773 Nagy Adalbert tiszttaró elszámolása a Romhányi család szegődményeseinek béréről 

1773 Elszámolás a juhokról 

1773 Gyurik Márton romhányi juhász elszámolása Bene (Nándori) Adámám kapitánynak és Nagy Béla felügyelőnek 

1774 Rakovszky József Hont vármegyei szolgabíró és Kovács Imre esküdt igazolása Bene Ádámnak és Pálnak Nagyszuhán 

1775 Igazolás Nagy Adalbertnek Bene (Nándori) Adám adószedőtől Romhányban 

1778 Balogh (Ocsai) Pál és felesége, Bodonyi Zsuzsanna nyilatkozata Berkiben, hogy bodonyi részüket Bene (Nándori) Pálnak és feleségének Veres Annának zálogba adták 

1778 Zólyom vármegye gyűlése előtt Zsembery Márton, mint Bene (Bene (Nándori) Ádám lánya ) Zsuzsanna férje ügyvédet állított 

1778 Nagy Julianna, néhai Bene Benedek özvegyének alkuja Becskén Bálás Lászlóval 

1795 Zsarnóczay Magdolna, Tornyos Gábornak, Bene (Nándori) Mária örökösének az özvegye utasítja Bárány Györgyöt, hogy Ivánka Imre részét a varsányi birtokból adja ki 

1804 Bene (Nándori) Leopold zálogba adja Hegyessy Józsefnek karancskeszi és mihálygergei birtokát Salgótarjánban kelt szerződésükben 

1806 B (Berczely?) Lajos üzenete barátjának a Prónay Jánostól ígért könyvről 

1822,1844 Nyugta másolata Bene (Nándori) András aláírásával a Debrecen városától Róth Amália által felvett pénzről 

1827 Révay Pál levele Pestről 

1827 Detrich Lajos levele Bene Adám és Egry Eva Romhányt, Szécsénkét, Bodonyt és Tereskét érintő határperéről 

II. Nándori Bene Ádám fiának III. Bene Ádámnak korai halála után ez az ág kihal, feleségétől Egry Évától gyermekéről nincs tudomásunk.  Ezen Egry Éva leszármazása:

"nátkai Nátkay Gábor is, aki egy birtokomban lévő genealógiai feljegyzés szerint ráhói és nagy szukái Jánoky Évát birta nőül. Házasságukból egy leány származott, Anna Mária, aki berezeli Egry Ádám és kisgéczi és garamszeghi Géczy Judit fiának, Mártonnak' nyújtotta a kezét. Ebből a házasságból szintén csak egy leány született, Eva, aki nándori Bene Ádám és Ahlimb Wilhelmina bárónő fiához, Ádámhoz ment nőül. Íme e kis genealógiai töredék: 

nátkai Nátkay alias Szabó Gábor + ráhói és nagyszuhai Jánoky Éva I. Nándori Bene Ádám + siroki Egry Éva

I I 

nátkai Nátkay Anna Mária + berezeli Egry Márton II. Nándori Bene Ádám + Sophie Luise Juliane Wilhelmina von Ahlimb

I I 

berzeli Egry Éva + III. Nándori Bene Ádám

III. Nándori Bene Ádám gyerektelenül még apja életében elhúnyt így II. Nándori Bene Ádám örökségére sógora Nándori Bene Borbála férje Prónay Pál Gábor és apósa  id. Prónay Pál nyújtotta be követelését. A Romhány-i és Kis-Zellő-i  birtokok így kerültek a Prónay családba. Mindkét településen ekkor már kastély állt! 

"1770-ben Bene Ádám és Pál, a XIX. század első felében pedig a Sembery, a Prónay és Géczy családok voltak itt a földesurak. Jelenleg id. Laszkáry Gyulának és Prónay Józsefnek van itt nagyobb birtoka és régi kúriája. A Laszkáry-féle kúriát Sembery Márton építtette 1780-ban. Közelében állott a Bene-féle kúria is, a mely azonban ma már nincs meg." -írta róla Borovszky Sámuel 1911-ben.

Érdekességképpen: Sophie Luise Juliane Wilhelmina von Ahlimb édesanyja Ester Hedwig Juliane von Blumenthal. Dédnagyanyja Barbara Hedwig vin Hindenburg. Testvére Antoinette Charlotte Philippine von Blumenthal kinek dédunokája az a Heinrich Alfons von Hoyos aki feleségül veszi Zichy Feliciát (Zichy Károly Antal és Festetics Julianna lányát, Festetics György unokáját)

Az Ahlimb család

Joachim von Ahlimb 1736-ban vette feleségül Esther Hedwig Juliane von Blumenthalt (1715–1764), Adam Ludwig von Blumenthal (1691–1760) a porosz állam hadügyminiszterének lányát . A házasság eredményeként hat  vagy más források szerint 18 gyermek született, akik közül az alábbiak név szerint ismertek.

-      Leopold Friedrich Ludwig († 1757)

-      Sophie Luise Juliane (1739-1764) + Adam Bene de Nándor

-      Eleonore Wilhelmine (1743–1795) + 1781 Friedrich Wilhelm Freiherr von Erdmannsdorff (1736–1800), építész

-      Erdmann Wilhelm (1747–1785), Ringwalde örököse, + I Marie Friederike Dorothea von Bredow (1745–1769)  + 1793 Sabine Dorothea Ulrike von Schlippenbach (1749–1797)

-      Friedrich Heinrich (1748–1790)

-      Gustav Andreas (1750-1830), vele kihal a családjának férfi vonala,

+ NN származó Matthei +II Karoline Sofie von Loos (1764–1842)

-      Heinrich Joachim (1753–1766)

Pragmatica Sanctio – Mária Terézia és az örökösödési háborúk

 Szerző: Tarján M. Tamás - Rubicon / https://rubicon.hu/kalendarium/1713-aprilis-19-iii-karoly-kihirdeti-a-pragmatica-sanctiot

1713. április 19. | III. Károly kihirdeti a Pragmatica Sanctiót

„5. § Ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával (mely magszakadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is és pedig első helyen a fentisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.

6. § Azután, ennek magvaszakadtával, a néhai boldogult Józsefnek,

7. § S ezeknek is magvaszakadtán, a néhai dicső Lipótnak, császároknak s Magyarország királyainak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mind két nemü ausztriai főherczeg utódaira […]  az előrebocsátott jog és rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó más országaiban s tartományaiban is megállapitott elsőszülöttségi rendhez képest, uralkodás és kormányzás végett átruházzák.”

(Részlet a Pragmatica Sanctiót beiktató 1723/II. törvénycikkből)

1713. április 19-én hirdette ki Bécsben III. Károly magyar király (ur. 1711-1740) a Pragmatica Sanctiót, mely lehetővé tette a nőági örökösödést a Habsburg-ház számára. A családi törvény értelmében Károly halálával elsőszülött leánya, Mária Terézia (ur. 1740-1780) szerezte meg a birodalom koronáit, a császár-király azonban nem tudta megakadályozni, hogy 1740 után a környező hatalmak kísérletet tegyenek a Habsburg államalakulat szétszabdalására.

Károlynak végül négy gyermeke is született, közöttük azonban csak egyetlen fiú volt – Lipót János –, aki mindössze hét hónapig élt. A következő év májusában aztán világra jött Mária Terézia, akinek öröklése érdekében a császár-király 1720-tól a birodalom összes országában igyekezett elismertetni a Pragmatica Sanctiót. Erdélyben 1722-ben, Magyarországon egy évvel később iktatták be a Habsburg-ház családi törvényét, melyet III. Károly időközben az európai államokkal is elfogadtatott. Az erőfeszítések dacára 1740-ben, az uralkodó halálát követően így is háború tört ki Ausztria feldarabolásáért, az azonban mindenképp Károlyt dicséri, hogy a porosz hadüzenet nélkülözött mindenféle jogalapot, és II. Frigyes (ur. 1740-1786) csupán „a kedvező lehetőséggel” igyekezett élni. Annak ellenére tehát, hogy a Habsburg Birodalom 1740 után kis híján darabjaira hullott, a Pragmatica Sanctio jelentőségét nem szabad alábecsülnünk, hiszen a háború után ez a törvény biztosította a mozaikszerű államalakulat kohézióját. A Habsburg-ház örökösödési szabálya ezután egészen 1918-ig, a dinasztia bukásáig meghatározta hazánk közjogi helyzetét, és cikkelyeivel az 1848-as áprilisi törvények, illetve az 1867. évi kiegyezés alapjait is lerakta.

1741-es pozsonyi országgyűlés

1741. szeptember 11-én Mária Terézia összehívta a magyar országgyűlést Pozsonyba, két évvel egy vesztes török háború, és tizenkét éves törvényhozási kényszerszünet után, hogy segítsenek koronáját fegyverrel megmenteni.

A királynő jól tudta, hogy trónját csak a magyar rendek segítségével tudja megvédeni a porosz fenyegetéstől, és azt is, hogy a Habsburg Birodalom szervezete korszerűsítésre szorul. Emiatt a birodalom felbomlása, széthullása egyáltalán nem tűnt lehetetlennek. Mária Terézia, hogy megnyerje a magyarok támogatását, a pozsonyi országgyűlésen előterjesztette kívánságait. A magyar rendek kezdetben ellenállást mutattak. Mária Terézia személyesen jelent meg az országgyűlésen, gyászruhát viselve, karján fiával, a gyermek II. Józseffel. Ez a híres pozsonyi jelenet.  A fiatal királynő hatásos beszédet mondott, ezt követően mondták ki a jelenlévő magyar nemesek egybehangzóan: „Vitam et sanguinem pro rege nostro!” („Életünket és vérünket királyunkért!”) E közfelkiáltással kiálltak a király mellett, aki cserében érvénytelenítette III. Károly király néhány magyarellenes intézkedését, illetve törvényben rögzítette a nemesi földbirtokok adómentességét, továbbá engedélyezte a hadseregben a magyar nyelvű vezényletet. A királyi engedmények fejében az akkor 52 sorgyalogezredből és 40 lovasezredből álló Császári-Királyi Hadsereg állományában 10 magyar huszárezred és 10 sorgyalogezred szolgált az osztrák örökösödési háborúban.

A pozsonyi országgyűlés által megajánlott gyalogos katonaság 21600 főt tett ki. A gyalogezredek száma 1744-ben érte el a maximumot, összesen 60-at, ebből a magyarok száma továbbra is 9 volt, és ez így marad egészen a háború végéig.  Az ezredek száma ezután csökkent, és a hétéves háború alatt folyamatosan 57, ezekből 11 volt magyar, ami 1759-ben 29920 katonát jelentett.  A lovassági ezredek számát tekintve az 1742-es esztendő hozott növekedést, ugyanis 2 új huszárezred került felállításra, így a 42 lovassági ezredből a korábbi 8 helyett 10 volt magyar huszár. Az 1744-es esztendő során plusz 1 huszárezred lett felállítva, viszont 1748-ra ismét10-re csökkent a számuk. A hétéves háború folyamán mindvégig 12 magyar huszárezred volt szolgálatban.  A huszárezredek létszáma békeidőben 600–610 fő körül mozgott, hadiállapot során viszont bővítés következett, és így elérte az 1 500 főt is. Átlagosan kb.10000–12000 magyar huszár szolgált a hétéves háború folyamán.

1759-ben szolgáló magyar ezredek (11db):

-          Batthyány,

-          Bethlen,

-          Károly főherceg (1762-től Ferdinánd főherceg),

-          Esterházy (József),

-          Esterházy(Miklós),

-          Forgách,

-          Gyulai,

-          Haller,

-          Pálffy (Lipót),

-          Preysach (1758-ig Pálffy János),

-          Simbschen (ez egy irregulárisezred volt).

 Az császári hadakban ez idő tájt szolgáló Pálffyak:

Pálffy János Lipót Miklós József (erdődi gróf), 1728–1791-1758. 08. 04. 

– 1760. 05. 13. vezérőrnagy

- Borsod megye főispánja, 

- cs. kir. kamarás, 

- a magyar nemesi testőrség alkapitánya

Pálffy Lipót István (erdődi gróf), 1716–1773, 

- 1734-ben felállít egy magyar gyalogezredet (19. számú), 

- 1741. 09. 01. vezérőrnagy

- 1751. 07. 30. altábornagy

- 1752. 07. 12.–1754 táborszernagy

- 1760. 09. 30.–1760. 10. 09. tábornagy-

- 1763-ban Magyarország főhadiparancsnoka

- cs. kir. kamarás, 

- a Szent Korona őre,

- Szent István rend nagykeresztese,

 Pálffy Pál Károly Engelbert (erdődi gróf)

- 1745. 10. 11. lovassági tábornok

- 1751. 08. 07. vezérőrnagy

- Pozsony örökös főispánja és a vár kapitánya, 

- belső titkos tanácsos, 

- egy vértes ezredtulajdonosa, 

- Magyarország főajtónálló mestere

Hadállítás körülményei

 A midőn az ország rendei :Mária Terézia fölhivására, 1741-ben, a trón és a haza védelmére az 1741: 63. törvényczikkel elhatározzák az általános felkelést, melynek módozatait az 1741 : 63. t.-cz. 3-30. §-ai szabályozzák, a rendes katonaság kiegészítésére is, az akkor dívó katonafogadás erre a célra, a törvény bevezetésében előadottak szerint kielégítőnek nem mutatkozván, fölajánlanak az 1741 : 63. t.-cz. 1. és 2. §-ában megállapított föltételek mellett 21.622 gyalogot.

Ez volt az első eset, hogy az ország az 1715 : 8.t.-cz. megalkotása után a rendes hadsereg kiegészítésére katonát ajánlott, mert az 1715: 8. t.-cz. érvénye alatt Magyarországban is, mint az uralkodó többi országaiban, a rendes hadsereg kiegészítése -- mint már említettük - kizárólag szabad katonafogadás (Werbung) útján történt, az ország adójából csak a katonaság zsoldja fedeztetett. Ezen ajánlás a legnyomatékosabb jogfenntartás mellett történt, a mi a 2. §-ban foglaltakon kívül a törvény bevezetésében külön is megemlíttetik. Erre az óvásra mindannyiszor utalnak az ország rendei, midőn a hadsereg kiegészítésének kötelezettsége szóba jön, a mit a rendi alkotmány idejében soha el nem  ismertek. Látnivaló, hogy midőn az országgyűlés először ajánlott a rendes hadsereg kiegészítésére katonát és először vállalta el annak felszerelését, olyan jogokat is gyakorolt, a milyenekkel előbb nem élt, meghatároztat, hogy a kiállított katonaság hat gyalogezredbe soroztassék, továbbá hogy a tiszteket a századostól lefelé az ezredesekkel egyetértve a vármegyék nevezzék ki. Ezzel a joggal egyes vármegyék tényleg éltek is, a túlnyomó többség azonban - úgy látszik - nem gyakorolta e jogát, mert egyidejűleg szerveztetvén az általános fölkelés, nem rendelkeztek elegendő alkalmas emberrel. A rendelkezésre álló adatokból megállapítható, hogy az ekkor  alakított hat gyalogezred ezredeseiül és ezredtulajdonosaiul Ö felsége kizárólag magyarokat nevezett ki. E hat ezred ugyanis a következő volt:

-          Ujváry-gyalogezred (2. számú, később I.Sándor orosz cár gyalogezred)

-          Haller-gyalogezred  (31. számú, Frigyes Vilmos mecklenburg-sterliz nagyherceg gyalogezred)

-          Forgách-gyalogezred (most 32. számú Mária Terézia császárné és királynő gyalogezred)

-          Andrássy - gyalogezred (most 33. számú I. Lipót császár gyalogezred)

-          Szirmay- gyalogezred (most 37. számú, József főherceg gyalogezred)

és végül :

  - Pálffy-gyalogezred (most 19. számú Ferencz Ferdinánd főherceg gyalogezred).

Fölállította kiskorú unokaöccse, gróf Pálffy Lipót költségén 1734-ben, mint u. n. hajdúezredet gróf Pálffy Ferencz. Ezredtulajdonos volt gróf Pálffy Lipót.

Az ezred felállítására az 1734. január 13-án kelt capitulatio szerint, kiskorú unokaöccse, gróf Pálffy Lipót nevében, gróf PáIffy Ferencz ezredes vállalt kötelezettséget. Az ezrednek 2300 legényből kelletti állnia, kiket Pálffy Lipót költségén, a kincstár legkisebb hozzájárulása nélkül kellett teljesen felszerelni és 1734március végéig kiállítani. Gróf Pálffynak jogában áll egész Magyarországon toborzania, különös toborzási helyekül azonban Sopron, Pozsony és Buda jelöltetnek ki, ahová az újoncokat gyűjteni kell. A besorozástól kezdve az újoncok a kincstár költségén tartatnak el. Az ezred törzstisztjeit és összes többi tisztjeit gróf Pálffy teljesen szabadon nevezi ki: Pálffy Lipót kiskorúsága idejére két tapasztalt törzstisztet kell kinevezni.

A legénységnek magyarokból vagy horvátokból (czigányok kivételével) kell állnia. Az ezred ugyanazon illetményeket és jogokat élvezi, mint a császári szolgálatban álló bármely magyar gyalogezred. Ha az ezred feloszlattatnék, más alkalmazásukig a törzstisztek egész, a többi tisztek: fél fizetésüket húzzák.

Az ezred parancsnokságának vitelével Andrássy Ádám alezredes bizatott meg, mellette őmagy volt hallerkői Haller Sámuel. A toborzás nem ment oly gyorsan, mint az idézett capitulatio előírja, a miért is az udvari haditanács a toborzás kiterjesztését megengedte egész Magyarországra majd 1734. augusztusában Erdélyre is. Ezredparancsnok volt 1739-ben, az 1735-ben bárói rangra emelt Andrássy Adám, majd a tulajdonos gróf Pálffy Lipót, ez tábornokká neveztettvén ki, ezredparancsnok lett a porosz származású Preysach Jakab. Az ezred első tisztikarában vegyesen vannak magyarok és mások.

Megállapitható az is, hogy a gyalogság mellett a sereg másik tényezőjét alkotó huszárság ezredei is, melyek az 1715 : 8. t.-cz. megalkotása után hetvenegy év elmultával állandósitattak, ez időben kizárólag magyar ezredtulajdonosok és ezredesek parancsnoksága alatt állottak. Mária-Terézia uralkodása kezdetén a következő huszárezredek léteztek:

  Károlyi-huszárezred. (Most 6. számú II. Vilmos württembergi király huszárezred.) Felállította 1734-ben saját költségén gróf Károlyi Sándor, ezredtulajdonos 1738-tól gróf Károlyi Ferencz; ezredparancsnok 1738-tól gróf Forgách Ferencz, ezután gróf Szluha György.

Az ezredet gróf Károlyi Sándor titkos tanácsos, lovassági tábornok az 1734. január 13-án kelt capitulatio levél szerint állította föl. Az ezrednek 10 században 1000 emberböl kellett állania. Gróf Károlyi Sándor kötelezte magát a teljesen felszerelt és alkalmas lovakkal ellátott ezredet, a zászlókkal együtt, a kincstár minden hozzájárulása nélkül sajátjából kiállítani. Jogában állott egész Magyarországban, Erdélyben, szükség esetén Horvátországban toboroztatnia; a legénységet és lovakat saját költségén kellett gyűjtenie és a kijelölt gyülhelyekre Pest és Heves Megyébe vezetnie. A legénység élelmezése és a lovak ellátása a kincstár költségére csak a besorozás napjával kezdődik. Gróf Károlyi nak joga van az összes tiszteket szabad akarata szerint kinevezni. Gróf Károlyinak mint ezredesnek ellátása a capitulatio napjával, a tiszteké a bemutatással kezdődik. Gróf Károlyi Sándornak joga lesz az ezredet két év múlva fiának mint ezred tulajdonosnak átadni; ha előbb halna meg, az ezred külön reáruházás nélkül átmegy fiára. Fiát, ki atyja nyilatkozata szerint a hadi szolgálatban járatlan, a hadiszolgálat el sajátitására egy tábornok mellé fogja adni. Gróf Károlyi Sándor különös kérelmére fia már 1734. április 13-án valóságos ezredessé neveztetett ki. A legénység toborzását Csongrád, Békés és Szatmár megyékben gróf Károlyi Ferencz intézte. Az ezredet gróf Károlyi Sándor rendkívüli fénynyel állította ki; az összes költség 76.070 forint 30 krajczárt tett. Az összes tiszti állásokat tényleg gróf Károlyi Sándor töltötte be; a tiszti állásokért, melyeket a jelöltek, mint ez e korszakban általában szokásos volt, pénzen váltottak meg, 31.400 forint 22 krajczár folyt be.  

Mária Teréziának (1740-1780) uralkodását hosszasan kísérték az úgynevezett „örökösödési háborúk” (1740-1748, 1756-1763), melyeket azok az uralkodók indították, akik megkérdőjelezték női öröklési jogát, és a birodalom feldarabolását akarták elérni. Így természetesen az ifjú királynőnek fegyverrel kellett trónját megszilárdítani, majd birodalmának határait megvédeni, amiben nagy szerep jutott a magyar katonáknak, így a huszároknak és a gyalogságnak is.

A HÉTÉVES HÁBORÚ (1756-1763)

A hétéves háborút a hazai történetírásban általában az osztrák örökösödési háború párjaként, mintegy folytatásaként szokták kezelni. Ez nem csoda, hiszen érdemben nem változtak a résztvevők, nagyjából azonos maradt az összecsapások tétje, s mivel a Habsburg-államnak nem sikerült az örökösödési háborúban elszenvedett kudarcát – Szilézia elvesztését – kiküszöbölnie, a hétéves háborúnak a korábbi háborúval szinte mindenben megegyező végeredményét is kellő érdektelenséggel szoktuk kezelni. Amennyiben a két háború között valóban elfogadjuk a folytonosságot, szerencsésebbnek vélhetjük a német (porosz) történetírás terminológiáját, amely – az osztrák örökösödési háború két szakaszát egymástól elválasztva – 1740-1763 között három sziléziai háborúról tud (s így a mi hétéves háborúnk ezek közül a harmadikként szerepel). Az osztrák örökösödési és a hétéves háborút még jobban összeköti, hogy a hazai történetírásban kevésbé ismert és alig méltatott frontján, az angolok és a franciák gyarmati háborújában a hadi események valóban szinte szünet nélkül folytak.

A 18. század időben oly közel álló két háborúját azonban végül – az európai eseményeket figyelembe véve – mégsem csak a közöttük eltelt nyolc év szünet választotta el egymástól. 1748 és 1756 között mind a részt vevő országokban, mind a nemzetközi szövetségi rendszerekben lényegi változások történtek. Az pedig, hogy az 1763-ban a Habsburg Birodalom és Poroszország között megkötött hubertusburgi béke lényegileg nem változtatta meg az 1748. évi aacheni békében elfogadott határokat, ezúttal nemcsak a bécsi udvar – a korábbi háborúra oly jellemző – felkészületlenségén múlt, hanem ebben ezúttal Mária Terézia (1740-1780) balszerencséje is közrejátszott. Jelentősebb változások történtek ugyanakkor az angol-francia erőviszonyokban. A franciák az 1763-as párizsi béke nyomán veszítették el kanadai és afrikai gyarmataikat, s megrendült indiai pozíciójuk is.

Maga az osztrák örökösödési háborút lezáró, nyolc évvel korábbi békekötés nem értékelhető egyértelműen a Habsburg-ház vereségeként. Mivel az azt megelőző évtizedekben az utolsó férfi Habsburg uralkodónak, VI. Károly császárnak (1711-1740, magyar királyként III. Károly) Európa legtöbb uralkodójával sikerült elfogadtatnia a leányági örökösödést kimondó Pragmatica Sanctiót, Mária Terézia trónigényét kevés országban vonták kétségbe. Ezek közé tartozott a bajor udvar, ahol a Wittelsbachok – I. Ferdinánd császár (1556-1564) csaknem 200 éves végrendelete alapján – szinte az egész Habsburg-monarchiát maguknak követelték. A versailles-i udvarban Belleisle herceg marsall, az osztrákellenes párt vezetője a Habsburg-birtokok feldarabolására tett javaslatot. Eszerint Csehországot és a császári koronát a bajor választófejedelemnek, Sziléziát Poroszországnak, az itáliai tartományokat a spanyol és a szárd-pie- monti dinasztiáknak kellett volna juttatni. Az osztozkodásban Franciaország Osztrák-Németalföldet (Belgiumot) nyerte volna. A tervek szerint Mária Teréziának meg kellett volna elégednie Magyarország és az osztrák tartományok feletti uralommal. A háborút végül megindító, alig néhány hónappal korábban trónra lépő II. Frigyes porosz királynak (1740-1786) a fentiekhez képest viszonylag szerény igényei voltak. O nem vonta kétségbe Mária Terézia trónigényét, mindössze a Habsburg-állam gazdaságilag legfejlettebb tartományát, Sziléziát kívánta elragadni. Ezért vonakodik a porosz-német történetírás a háborúra az „örökösödési" elnevezést használni, inkább a „sziléziai" jelzővel helyettesíti. A porosz király különben még azzal sem nagyon törődött, hogy a háború megindításához hangzatos történeti érveket keressen.

Ellenfelei nagyra törő célkitűzéseihez képest Mária Terézia viszonylag szerencsésen került ki a nyolc évre elhúzódó örökösödési háborúból. Le kellett mondania Sziléziáról Poroszország, Parmáról és Piacenzáról Fülöp spanyol infáns, a Milánói Hercegség egy részéről a Szárd Királyság (Savoya) javára. Ez utóbbiak ellenében visz- szakapta a franciák megszállása alá került Osztrák-Németalföldet. Megőrizhette viszont az osztrák és cseh tartományokat, valamint Magyarország koronáját. A bajor és francia tervek kudarcot vallottak. A bajor Wittelsbachoknak még a VI. Károly halála után átmenetileg megszerzett német-római császári címet sem sikerült megőrizniük. A birodalom koronája Károly Albert (császárként VII. Károly, 1742-1745) halála után Mária Terézia férjének, Lotaringiai Ferencnek a fejére került (1745-1765). Az 1748-as békekötésben ugyanakkor benne volt az újabb háború lehetősége. Bécsben Szilézia elvesztését vereségként élték meg. Ahogyan a királynő édesapja, VI. Károly császár szinte élete végéig nem tudta feladni a spanyol korona megszerzésére irányuló álmait, leánya sem tudott lemondani a gazdag tartomány visszaszerzésének szándékáról. A császári politikát szinte az aacheni békétől kezdve a reváns szándéka vezérelte.

Az európai szövetségi rendszerek átalakulása

Az osztrák örökösödési háború azt is bizonyította, hogy a diplomáciai szerződések – mint például a Pragmatica Sanctio nemzetközi elfogadtatása – kellő hatalmi alátámasztás nélkül értéktelenek. Újfajta külpolitikára volt szükség, amelynek meghatározó személyiségévé Anton Wenzel Kaunitz gróf vált. A morvaországi tartományi kapitány fia Szászországban, Itáliában és Franciaországban folytatott tanulmányokat. 1741-ben, alig 31 évesen a torinói (szárd) udvarban lett követ. Mária Terézia figyelmét az aacheni békekongresszuson játszott szerepével keltette fel. Ennek hatására lehetett 1749-ben a Habsburg-politikában fontos szerepet játszó Titkos Konferencia tagja. Diplomáciai tapasztalatai alapján már ekkor a tengeri hatalmak (Anglia, Hollandia) szövetsége helyett a Franciaországhoz való közelítést javasolta. Ezért is nevezhette ki a királynő 1750-ben Ausztria párizsi követévé. Miután 1753 májusában hazarendelték, a királynő államkancellárrá, a külügyek legfőbb irányítójává nevezte ki. Kauni- tzot egyébként sokan a 18. század legnagyobb diplomatájának tartják. Négy császárt szolgált ki, miközben a francia szellem (és a francia divat) odaadó hívévé vált. Párizsban egy ideig Rousseau-t alkalmazta titkáraként, rajongott a francia színházakért, de piperkőc öltözködésében is a francia divatot követte. Neki sikerült meggyőznie a királynőt, hogy Ausztriának többé nem ellensége Franciaország. A külpolitikai irányvonal átalakítása súlyos belső feszültségekkel is járt. A királynőnek szakítania kellett a régi vezetőgárda számos, többségében még édesapjától örökölt tagjával (Corfiz Anton Ulfeld gróf, Johann Christoph Bartenstein báró), akik helyére Kaunitz emberei kerültek. De ellenezte a francia szövetséget I. Ferenc császár, Mária Terézia férje is, aki csakis a franciák térdre kényszerítésétől várhatta ősi tartománya, a franciák által bekebelezni szándékozott Lotaringia visszaszerzését.

Poroszország megerősödése és 1748. évi sikere a császári hatalom fölött Franciaországot is nyugtalanította. A franciák fő ellenfelévé persze egyre inkább Anglia vált. Amerikai gyarmataik védelmére csatlakoztak 1744-ben az angolokkal a tengerentúlon háborúzó spanyolokhoz. Csatlakozásuk azonban nem hozott érdemleges sikert, sőt a harcokban több támaszpontjukat (köztük a Szent Lőrinc-folyó bejáratát őrző Louisbourgot is) elvesztették. Az 1748-ban Aachenben kötött béke az amerikai földrészen mégis a korábbi állapotot állította vissza. A két hatalom telepeseinek nyugati irányú terjeszkedése, valamint kereskedelmi érdekeik ütközése miatt azonban a gyarmati ellentétek nem szűntek meg. Mindkét fél új erődítmények emelésével igyekezett pozícióit erősíteni. Az angolok a franciáknak visszajuttatott Louisbourg ellensúlyozására megalapították Halifax városát (1749), a franciák Québec tartományból dél felé indulva, az Ohio folyó völgyének elfoglalására készültek. Mindez folyamatos, de kisebb összetűzésekhez vezetett, amelyek 1754-ben szélesedtek jelentős méretűvé. 1755-ben az angolok és a franciák már több komoly csatát vívtak az amerikai földrészen. Bár az Újvilágban harcoló, néhány ezer főre rúgó csapataikat a telepesek és a két hatalom között megoszló indián őslakosok is támogatták, az összecsapásokban részt vevők létszáma messze elmaradt az európai hadszíntér seregeinek nagyságától. Nem igazán futottak be nevezetesebb pályát az itt parancsnokló hadvezérek sem, bár az amerikai történetírás nem mulasztja el megemlíteni, hogy a telepesek között ekkor kapott jelentősebb szerepet George Washington, a függetlenségi háború későbbi vezetője.

Az európai szövetségi rendszerek átalakulását meggyorsította II. György angol király (1727-1760, egyúttal a németországi Hannover választófejedelme) aggodalma, hogy német tartományát porosz támadás éri. Az angol kormány 1755 őszén Oroszországgal kötött szerződést, amelyben utóbbi vállalta, hogy egy esetleges háborúban hadisegély fejében megvédi Hannovert. London ultimátumszerű átiratban követelte Bécstől is, hogy vállaljon garanciát a nyugati német tartomány védelmére, amit Bécs- ben elutasítottak. Kaunitz ennek hatására fogadtatta el 1755. augusztus 19-én a császári udvar vezető politikusaival az új szövetség tervét, hogy ezután a kivitelezéshez fogjon.

Ahogyan Bécsben nehéznek bizonyult a szövetséges megváltoztatása, úgy nem volt problémamentes ugyanez Versailles-ban sem. XV Lajos király (1715-1774) hajlott volna a megegyezésre, de az udvarban tekintélyes Habsburg-ellenes hangulat uralkodott. Az előző háborúban katonailag nem túl sikeres Habsburg-hadseregtől ugyanis aligha várhatták el, hogy ősi ellenségüket, Angliát sakkban tudja tartani. Kaunitz párizsi követsége idejéből származó kapcsolatait igyekezett felhasználni, sőt Georg Adam Starhemberg gróf követet arra biztatta, hogy nyerje meg a királynál döntő befolyással rendelkező Madame Pompadourt. Utóbb II. Frigyes egyik művében azt állította, hogy maga Mária Terézia is levélben fordult volna a királyi kegyencnőhöz. (A porosz király a három szoknyás – Mária Terézia, I. Erzsébet orosz cárnő [1741-1762] és Madame Pompadour – összeesküvéséről írt.) Vádaskodása nem volt igaz, tény azonban, hogy a királynő nem próbálta megakadályozni Kaunitzot a diplomáciai eszközök igénybevételében. A királyi kegyencnő közreműködésének valóban jelentős szerepe volt XV. Lajos megnyerésében. Kaunitz úgy nyilatkozott róla, hogy „csak az ő lelkesedésének és eszének köszönhető, ami eddig a két udvar között végbement". A szövetség létrejöttekor pedig az államkancellár rávette királynőjét, hogy gazdag ajándékkal honorálja a kegyencnő közbenjárását.

Az eseményeket II. Frigyes váratlan diplomáciai lépése siettette. A porosz király igyekezett biztosítani a brit kormányt, hogy nincs szándékában Hannoverre támadni, s ennek garantálására 1756. január 16-án Westminsterben egyezményt (konvenciót) kötött az angolokkal. Frigyes rendkívül büszke volt diplomáciai sikerére, mert úgy vélte, hogy az angol szövetség mellett a franciák barátságát is megtarthatja. Párizsban viszont úgy megdöbbentek az egyezmény hírére, hogy az osztrákbarát párt elől minden akadály elhárult. Május 1-jén Versailles-ban létrejött a francia-osztrák védelmi szerződés, amely Bécsnek biztosította a franciák segítségét egy esetleges porosz támadás esetén. Ausztria ennek ellenében a várható angol-francia konfliktusban semlegességet vállalt. A korábbi háború résztvevői tehát ezúttal is szembekerültek egymással, csak éppen szövetségeseiket cserélték ki. A váratlan szövetség létrejötte ezúttal az angolokat lepte meg. A bécsi angol követ, Robert Keith lord – még a ver- sailles-i egyezmény létrejötte előtt – diplomatához nem illő, nem túl udvarias hangnemben kért magyarázatot Mária Teréziától Starhemberg gróf versailles-i tárgyalásai miatt. A westminsteri egyezményen felháborodott királynő azonban meglehetősen indulatosan utasította vissza a számonkérést. Az angolok tehát fenntartották a porosz szövetséget, amely – mivel Londont elsősorban Hannover védelme érdekelte – szerény katonai támogatást hozott Poroszországnak, ugyanakkor viszont jelentős pénzbeli segéllyel járt. Igaz, ennek folyósítását évente megújított szerződéssel kellett biztosítani.

A kör 1756. március 13-án egy Szentpétervárott megkötött osztrák-orosz szerződéssel vált teljessé. Reményt keltően alakult a bécsi udvar kapcsolata Szászországgal és Svédországgal is, ami bekerítéssel fenyegette Poroszországot. A háborús kezdeményezést azonban most is II. Frigyes ragadta magához. Miután a porosz király hiába kért nyilatkozatot Mária Teréziától, hogy nem támad Poroszországra (illetve az annak részét képező Sziléziára), 1756. augusztus 29-én megtámadta a háborúra egyáltalán nem készülő, legsebezhetőbb szomszédját, a semleges Szászországot. (A porosz hadsereg teljes létszáma 143 ezer fő volt, a támadásban 61 ezer fő vett részt, amivel Szászország mindössze 18 ezer katonát tudott szembeállítani.) A hadüzenet, sőt bármiféle figyelmeztetés nélküli támadás ellenkezett minden jogi megfontolással vagy szabályozással. A történetírásban máig nyitott kérdés, hogy a kezdeményezés átengedése a bécsi udvar határozatlanságának volt-e a következménye, avagy Mária Terézia – támadó szándékát leplezve – tudatosan hárította-e a felelősséget a poroszokra. Tény, hogy míg a porosz király személyesen irányította a háborús előkészületeket, addig a királynő a háborús fenyegetettség ellenére sem mulasztotta el, hogy férjével együtt Magyarországra utazzon vadászni. Igaz, a Szászországot ért támadás hírére erőltetett tempóban tért vissza Bécsbe, hogy megfelelő válaszlépést tehessen. (Férje azonban ekkor nem tartott vele.) A háborúra közel egy évtizede készülő osztrák kormányzat mindenesetre elszámította magát. Az udvarban azt várták, hogy a poroszok Csehországba fognak beütni, ahonnan majd szövetségeseik segítségével vissza tudják őket szorítani. Szászország megtámadása a porosz királynak juttatta a kezdeményezést. Megerősítette viszont az ellenfelek poroszellenességét. A porosz királyt sokáig fenntartás nélkül dicsérő francia filozófus, Voltaire ezúttal episztolában bélyegezte meg volt barátját.

Szászország megtámadásával vette kezdetét a hétéves háború. A szövetségi rendszerek átalakulása valóban nem változtatott azon a tényen, hogy a harcoló felek elsősorban most is saját ellenlábasaikkal küzdöttek meg. II. Frigyes a háború során hiába követelte az angoloktól, hogy küldjenek flottát a Baltikumba, amely megvédené keleti tartományait az oroszokkal és a szintén beavatkozó svédekkel szemben, de a Habsburgok is hiába várták Közép-Európában a francia segélycsapatokat, azokat Németország nyugati felén a kisebb német fejedelemségek angolok által pénzelt hadseregei foglalták le. A feleknek saját erejükre támaszkodva kellett bizonyítaniuk, hogy háborús készülődéseik eredményesek voltak. A háború eseményei egyébként számos – részben európai, többnyire németországi, továbbá észak-amerikai, indiai és afrikai – hadszíntéren játszódtak le, részletes ismertetésükre természetesen nem vállalkozhatunk. Alaposabban csak a Közép-Európában lezajlott osztrák-porosz összecsapás eseményeit fogjuk ismertetni.

Katonai előkészületek, haditechnika

 A hagyományok és a hadseregek felkészültsége a poroszok javára szólt. Európai szinten is kiemelkedő rangú hadseregük – és vele a porosz militarizmus – alapjait I. Frigyes apja, I. Frigyes Vilmos, a „káplárkirály" (1713-1740) vetette meg. O alakította ki 1733-ban a folyamatos létszámutánpótlás biztosítása érdekében az ún. „kantonális rendszert", amelyet fia nemcsak fenntartott, hanem fejlesztett is. Az állam területét kantonokra osztották, amelyeknek a hadsereg egy-egy meghatározott ezredének utánpótlását kellett biztosítaniuk. (Egy kanton 5-8 ezer háztartást foglalt magában.) Ezzel megszűnt az alkalmi toborzások bizonytalanságára való támaszkodás. A fiatalok katonai célú összeírása, a sorozottak kiképzése és gyakorlatoztatása békeidőben is folyt, az állomány tagjai azonban az év nagy részében (9-10 hónapon át, egymást váltva) „szabadságon" voltak, amikor mindenkinek vissza kellett mennie lakóhelyére, és be kellett kapcsolódnia a termelőmunkába. Ez idő alatt fél zsoldot kaptak, ami az őket foglalkoztató birtokosoknak is előnyös volt, hiszen munkabérüket alacsonyan lehetett tartani. A porosz hadvezetés tehát nem várt arra, hogy háború esetén kelljen a lakosság életkorából adódóan fegyverfogásra alkalmas korosztályait besoroznia és kiképeznie, hanem a dolgoknak elébe menve, alattvalói jelentős részét előre felkészítette a hadimesterségre. A civil lakosság sem mentesült – békeidőben sem – a súlyos katonai terhek alól (hadiadó, fuvar, tüzérségi vontatás, munka a katonai célú építkezéseken).

A néhány hónapos kiképzés egyébként rendkívül szigorú volt, a vétkeseket hírhedten súlyos büntetéssel sújtották. A fegyelemre a kor háborúit ismerve minden hadseregben szükség volt. Az ütközetek során elszenvedett óriási veszteségek nem lehettek vonzóak a katonajelöltek számára. A 18. századot az ún. vonalharcászat jellemezte. A csaták az egymással szemben, két párhuzamos vonalban, 3-3 sorban felálló és egymáshoz lassan közelítő ellenfelek lövésváltásával kezdődtek. A folytonos haladás és az alakzat megőrzése megakadályozta, hogy a katonák bármiféle fedezéket keressenek. Tüzelés közben a sorok váltogatták egymást, hiszen a 4,5-5,5 kg súlyú elöltöltő puska újratöltése bonyolult folyamat volt. Modern kísérletek azt igazolják, hogy a korabeli fegyverek komoly pusztítóerővel rendelkeztek, hátrányukat inkább pontatlanságuk jelentette. Amennyiben kevés találat esett, több sortüzet is leadtak, és az ellenfelek akár 50 méterre is megközelítették egymást. Nem volt tehát közömbös, hogy milyen szervezetten tudják egymást váltogatni a sorok, és milyen gyorsan tudják újratölteni fegyverüket a katonák. Egy jól kiképzett katona 3-5 lövést tudott leadni percenként. A tiszteknek kellett eldönteniük, hogy milyen távolságban adnak parancsot a tüzelés beszüntetésére és a szuronyrohamra. A feltűzött szuronnyal a puska közel kétméteres szálfegyver volt, amely egy esetleges lovasrohammal szemben is hatékony lehetett. Ilyenkor a gyalogságot négyszögbe állították, hogy a kifelé meredő szuronyok acéltüskéjének ne lehessen nekivezetni a lovasrohamot. A vonalharcászatban a győzelem záloga a gyorsan és fegyelmezetten végrehajtott sortűz és a harci alakzatok rutinszerű felvétele, majd mindenáron való megtartása volt. Ezt kíméletlen kiképzéssel érték el. Békeidőben a legénység végletesen kiszolgáltatott volt tisztjeinek, a háborúk során azonban sokan szökéssel próbálták elkerülni a tragikus sorsot.

Poroszországban nem vonhatta ki magát a katonáskodás alól a nemesség sem, amely a tisztikart adta. A nemesifjakat kadétiskolákban képezték a hadi szolgálatra, aminek révén azonban megőrizhették társadalmi kiváltságaikat, sőt további kedvezményekhez jutottak. Ez tette a viszonylag szerény vagyonú junker-birtokos réteget érdekeltté a tiszti állások betöltésében. Sajátságos tény, hogy a porosz hadsereg tiszti állománya – az odaadó nemesi részvétel, a szakszerű felkészítés ellenére – nem tudott önállóan gondolkodó, sikeres hadműveleteket folytató vezetőket kinevelni. Okát talán nem is annyira a tehetség hiányában, mint inkább a király mindenre ránehezedő, mások kezdeményezését letörő egyéniségében kell keresnünk. II. Frigyes katonai téren kétségtelenül rendkívül tehetséges, áttekintőkészségével, gyors döntéseivel, a kockázat vállalásával rendszerint ellenfelei fölé kerekedő egyéniség volt. Hiányzott viszont belőle bármiféle kompromisszumkészség. Nem tűrt ellentmondást, nem fogadott el tanácsot, nem volt hajlandó beismerni tévedéseit, hibáit. A felelősséget kudarcai esetén sem vállalta, mindig bűnbakokat keresett. Hatalmát öccseivel szemben is érvényesítette. Elvárta tőlük, hogy csatlakozzanak a sereghez, de ha parancsait nem megfelelően teljesítették, keményen megbírálta, néha a tisztek előtt meg is alázta őket.

Az osztrák örökösödési háborút követően II. Frigyes igyekezett országa katonai erejét tovább növelni. 1748-ban új szabályzatot kapott a gyalogság. Minden ősszel hadgyakorlatot tartottak, amelyen a király kipróbálhatta új taktikai elképzeléseit. A korábbi egyenes vonalú felállás helyett Frigyes seregének ferde (átlós) felállását vezette be, amelyben a szárnyakat erősítette. Begyakorolták az egységek gyors és váratlan mozgatását, amivel a porosz sereg Frigyes későbbi háborúiban számos meglepetést okozott ellenfeleinek. A katonaság ellátására az uralkodó külön hivatalt alapított, amely az egyenruhát, a fegyvereket, az élelmezést, valamint a takarmányt biztosította. A porosz ipar összességében gyengének bizonyult a hadsereg igényeinek ellátására. Fejletlenségét az állam ipartámogatással igyekezett pótolni. Állami műhelyekben öntötték Berlinben és a sziléziai Boroszlóban (Breslau,Wroclaw) az ágyúkat, készítették a Berlin melletti Spandauban és Potsdamban a kézifegyvereket. Berlinben lőpormalom is működött. Mindez mégis kevésnek bizonyult, a hiányt főleg Angliából és Hollandiából származó importtal pótolták. A porosz hadsereg a korban modernnek számító kézifegyvereket kapott. Bár a lovasságnak is volt lőfegyvere, Frigyes esetükben a pontatlan lövöldözés helyett a gyors lovasrohamokat pártolta. Ezekben a lovasok szablyával támadtak az ellenségre. Frigyes uralkodása idején egyébként legtöbbet a tüzérség fejlődött. Az 500-1000 méter lőtávolságú ágyúkkal golyót, kartácsot, robbanógránátot egyaránt lőttek. A drága fegyverek mellett a katonaság egyenruhája viszonylag egyszerű, takarékos volt. Posztóanyagát a porosz állam tartományaiban gyártották.

A második sziléziai háborút követően Frigyes elméleti hadtudományi munkát is készített (A háború általános elvei), amelyet 1753-ban adott át tábornokainak, teljes titoktartásra kötelezve őket a tartalmát illetően. Legfontosabb elvként a gyorsaságot követelte meg minden téren (a hadsereg felvonulásában, az arcvonal kialakításában, a taktikai manőverek végrehajtásában, fegyverhasználatban). A munkában ugyanakkor jelentős hangsúlyt fektetett a dezertálás megakadályozását célzó intézkedésekre. Nem tanácsolta az éjszakai menetelést, a táboroknak nagyobb erdőségek közelében való elhelyezését, előírta viszont, hogy a tábor körül éjszaka sűrítsék a lovas járőröket, a katonákat pedig csak csoportosan engedjék a táboron kívülre, például vízért. „A magam részéről soha nem indítanék éjszaka támadást, mert a sötétség rendetlenséghez vezet, és a katonák csak akkor teszik kötelességüket, ha szem előtt vannak, s félnek a fenyítéstől" – vélte.

Szilézia visszaszerzésére készülve, az örökösödési háborút követően a császári udvar is széles körű reformpolitikába fogott. Pénzügyi hátterét a Friedrich Wilhelm Haugwitz gróf által kezdeményezett, 1748-1749-ben bevezetett adórendszernek (benne a nemesség megadóztatásának) kellett biztosítania. A Haugwitz-reform ugyanakkor széles körű közigazgatási átalakítással is járt. Az újonnan felállított Directorium in publicis et cameralibus egyesítette a köz- és a pénzügyigazgatás eddig különválasztott feladatait. Hatékonyabbá tették a középfokú igazgatást is. A reform katonai részét 1749-től kezdődően az örökösödési háború utolsó szakaszában sikereket elért Leopold Joseph Daun gróf táborszernagy hajtotta végre. Bár az ekkor 44 éves tábornok előmenetelén nagyot lendített, hogy Fuchs grófnőnek (Mária Terézia nevelőnőjének) a leányát vette feleségül, tevékenysége alapján sem bizonyult érdemtelennek a bizalomra. Nemcsak ügyes teoretikus volt, de a világban is nyitott szemmel járt, s rátermett szervezőnek mutatkozott.

Daun mindenekelőtt a kiképzést egységesítette. Az új szabályok vaskos köteteket töltöttek meg, amelyekben rajzokkal illusztrálták a vezényszavakra adandó kiképzési, menetelési és harci műveleteket. Szó volt arról is, hogy porosz kiképzőtiszteket hívnak meg, erre azonban végül nem került sor. Az előző háborúban állandósuló létszámhiány miatt tervezték a porosz típusú összeírás és sorozás bevezetését is, ennek bonyolultságával azonban a hétéves háború előtt nem tudtak megbirkózni. Bevezetésére csak a háborút követően került sor. A tiszti utánpótlás biztosítására az 1717- ben felállított, több fegyvernemet kiszolgáló ún. mérnökakadémia mellett 1751-ben Bécsújhelyen, az egykori Babenberg várban új tiszti akadémiát alapítottak. A 200 fős hallgatóság felét nemesifjakból, másik felét tisztek gyermekeiből kellett felvenni. Bár a modern hadvezetés a nagy tömegben mozgatott egységeket részesítette előnyben, az osztrák hadviselés erősségét gyorsan mozgó, könnyű alakulatai, a lovas huszárok és a gyalogos pandúrok jelentették. Előbbiek végezték a felderítést, adták a felvonuló csapatok kíséretét, biztosítását, és hajtották végre a rajtaütéseket. A porosz sereg nem tudott velük egyenrangú egységeket szembeállítani. A gyalogosok a közelharcban vitézkedtek. A tüzérséget Wenzel Liechtenstein tábornagynak, az itáliai hadszíntér veteránjának tervei szerint újították fel, nagyrészt a főúr saját költségén. A hadsereg létszámát 177 ezer főre tervezték, a háború kezdetére azonban ezt nem sikerült elérni. Az újjászervezett hadsereg legnagyobb dicséretét II. Frigyes mondta ki, amikor az osztrákokat a háború későbbi szakaszában – kabátjuk színéről – „fehér ruhás poroszoknak" nevezte. 1756-ban azonban ez a sereg még nem volt igazán harcra kész. Egységei szerte a monarchia tartományaiban állomásoztak, létszámgondokkal küszködtek, felszerelésük – beleértve a fegyvereket is – igen gyakran hiányos volt.

A háború kezdeti szakasza, porosz sikerek (1756-1757)

Miután a porosz sereg Szászországra támadt, Mária Terézia felajánlotta, hogy a szász hadsereg vonuljon Csehországba. A szász kormányzat azonban nem akarta elhagyni országát, így az osztrák seregnek kellett volna Szászországba vonulnia. A királynő által a csehországi csapatok élére állított fővezér, az ír katolikus családból származó, de már Ausztriában született Maximilian Ulysses Browne tábornok első feladata a főleg Észak-Csehországban, Szilézia megtámadására előkészített sereg átcsoportosítása volt. Ezt követően azonban kb. 34 ezer fős seregét hiába próbálta meg bejuttatni Szászországba. A lépéselőnybe jutott poroszok szeptember közepére szinte az egész országot elfoglalták, október 1-jén pedig kb. 30 ezer fős seregük már Csehország területén, az Elba menti Lobositznál mért súlyos vereséget a császáriakra. Kudarcba fulladt Browne második áttörési kísérlete is, amelynek során október 11-én mindössze a Szászország határán fekvő Bad Schandauig jutott el. A bekerített, hidegtől és éhségtől gyötört szász sereg – a felszerelésüket vesztett katonák jelentős része a puszta földön aludt – október 15-én kapitulált a poroszok előtt. Ezzel Szászország ellenállása teljesen összeomlott. A választófejedelem, II. Frigyes Ágost (1733-1763, lengyel királyként III. Ágost) Lengyelországba menekült, felesége, Mária Jozefa (I. József császár [1705-1711] idősebbik leánya, Mária Terézia királynő unokatestvére) Drezdában maradt, és néhány hónap múlva meghalt. A szász hadsereg katonáit II. Frigyes erőszakkal a porosz seregbe olvasztotta, sőt a civil lakosságból is újoncokat soroztak. Utóbb persze sokan dezertáltak közülük, és a császári seregbe próbáltak átállni. Semmi sem akadályozta meg viszont azt, hogy a poroszok saját céljaikra használják fel a gazdag választófejedelemség erőforrásait. Frigyes lefoglalta az államkincstárt, leszereltette és Poroszországba szállíttatta a szász gyárak felszerelését, számos adóval terhelte meg a lakosságot. A háború költségeinek fedezésére pénzrontáshoz folyamodtak, azaz csökkentették a pénzérmék ezüsttartalmát, ami már 1756-1757 telén áremelkedést váltott ki mind Poroszországban, mind Szászországban.

Frigyes agressziója ellenfeleit látszott erősíteni. A birodalmi gyűlés 1757. január 29-én birodalmi háborút hirdetett a béke megszegője ellen. 1757. május 1-jén az addig védelmi célú osztrák-francia egyezséget támadó szövetséggé változtatták. Franciaország elfogadta Poroszország felosztásának a tervét, a Habsburgok pedig – ameny- nyiben sikerült volna visszaszerezniük Sziléziát – készek lettek volna lemondani Osztrák-Németalföldről. Május 19-én Bécs Oroszországgal kötött egyezséget Poroszország elleni katonai fellépésre. A poroszellenes koalícióhoz Svédország is csatlakozott. II. Frigyesnek így elvileg négyfelől kellett volna támadásra számítania. Ellenfelei, Bécs szövetségesei közül azonban sem Franciaország, sem Oroszország nem volt még felkészülve a háborúra. Így az új sorozásokkal 100 ezres létszámúra duzzasztott porosz sereg áprilisban négy oldalról is akadálytalanul támadhatott Csehországra. Browne tábornok arra akarta rávenni az időközben fővezérré kinevezett Lotaringiai Károly Sándort (a történetírásban a Budát visszafoglaló azonos nevű hercegtől megkülönböztetésképpen szokták Károly Sándornak nevezni), hogy egyenként tartóztassák fel a porosz hadoszlopokat, de nem ért el eredményt. A porosz király ezúttal is látszólag könnyedén tudta hódoltatni Csehországot. Május 6-án – az utánpótlási vonalak biztosítására hátrahagyottak miatt 64 ezer fősre fogyatkozó seregével – Prága mellett legyőzte Lotaringiai Károly ugyancsak kb. 60 ezer főt számláló seregét. (A csatában halálos sebet kapott Browne tábornok, de Frigyes is elveszítette egyik tehetséges parancsnokát, Kurt Christoph Schwerin tábornagyot.) A csatában ugyan a poroszok vesztesége (14 ezer 500 fő elesett, legalább 3 ezren dezertáltak) meghaladta az osztrákokét (13 ezer 500 fő), utóbbiak serege azonban szinte teljesen szétzilálódott. Az együtt maradtakat a csatában könnyebben megsebesült Károly Sándor herceg Prágába menekítette. A leszakadók összegyűjtésével az udvarban a korábbi katonai reform végrehajtóját, Daun táborszernagyot bízták meg. Daunnak több mint 50 ezer főt sikerült összegyűjtenie, akikkel Prága felmentésére indult, és június 18-án Kolinnál váratlan vereséget mért a poroszokra. Ezúttal a tapasztalat és megfontoltság felülkerekedett Frigyes vakmerőségén. A császári sereg ugyanis jól védett állásokban várta ki a poroszok támadását. Hiába vezette az utolsó rohamot személyesen a király, Daun lovassága, amelyben számos átállt szász szolgált, visszaverte azt. A II. Frigyes felett aratott első katonai győzelem emlékére Mária Terézia saját nevével magas kitüntetést alapított (Mária Terézia-rend), amelynek első nagykeresztjével Daun táborszernagyot jutalmazta. Ugyanezt a kitüntetést kapta Nádasdy Ferenc gróf tábornok is, aki az általa vezetett lovasrohammal ugyancsak jelentős szerepet játszott a kolini győzelemben.

Kolini veresége után a porosz király felhagyott Prága ostromával, és serege nagyobb részével kivonult Csehországból. Utóvédként azonban egy kisebb csapatrészt legidősebb öccse, Ágost Vilmos (aki a király gyermektelensége miatt a trón várományosa volt) vezetésével hátrahagyott az ellenség feltartóztatására. Ágost Vilmos azonban nem tudta ellátni feladatát, s hamarosan kénytelen volt visszavonulni, magára vonva bátyja haragját. Frigyes levelében hűtlenséggel és ostobasággal vádolta, s azt írta, hogy az ő halála után (azaz majd királyként) annyi ostobaságot csinálhat, amennyit csak akar, életében azonban ezt nem tűri el tőle. Személyes találkozásukkor pedig – leváltva parancsnoki tisztéről – tábornokai előtt szégyenítette meg. A királyi hercegből így bűnbak lett, neki kellett viselnie a király átgondolatlan döntésének következményeit. Ágost Vilmos egy év múlva meghalt. Halála nem megaláztatásának volt a következménye, megakadályozta viszont abban, hogy képességeit valamikor is bizonyíthassa.

Időközben Bécs szövetségesei is felkészültek a háborúra. Frigyesnek a Kelet-Po- roszországra támadó oroszok ellen kellett vonulnia, akiktől augusztus 30-án Grofí- Jágersdorfnál újabb vereséget szenvedett. Pomerániába svédek, Türingiába franciák nyomultak be. Ha Mária Terézia serege élén valóban tehetséges hadvezér állt volna, a maga javára fordíthatta volna a háborút. A császáriak azonban – a döntő összecsapás kikényszerítése helyett – Sziléziába vonultak, ahol Károly Sándor Schweidnitz városának hosszadalmas ostromához fogott. Halogatása természetesen elégedetlenséget váltott ki mind Bécsben, mind a szövetségesek körében, amit a fővezér meglepetésszerű akcióval kívánt leszerelni. Alig 3500 emberrel Berlin ellen küldte Hadik András altábornagyot, akinek a huszárai – messze a porosz seregek hátába kerülve – október 16-án elérték és megsarcolták a porosz sereg által gyakorlatilag fedezetlenül hagyott ellenséges fővárost. A védelemmel megbízott porosz egységek az udvarral együtt Spandauba menekültek. A berlinieknek 225 ezer tallérjukba került a látogatás (a sarc eredetileg 600 ezer tallér lett volna), ami – a porosz sereg közeledésének híre miatt – másnap éjszaka már véget is ért. Egy anekdotaszerű történet szerint Hadik királynője számára két tucat Berlin címerével díszített női kesztyűt is kért a sarc részeként. A gyors távozás miatt azonban ezek átvétele felületesen sikerült, s csak utólag derült ki, hogy a 24 darab kesztyű mind bal kézre való volt. Sikere nyomán azonban Hadik is megkapta a Mária Terézia-rend nagykeresztjét, sőt tekintélyes pénzjutalmat is, hogy a berlini zsákmányolástól eltiltott katonáit kárpótolhassa. A 47 éves Hadik Andrásnak ez volt az első katonai sikere.

Berlin átmeneti elfoglalásának katonai jelentősége alig volt. A könnyű győzelmekhez szokott porosz királynak vereségei hatására mégis tudomásul kellett vennie, hogy a két háború között ellenfelei is sokat tanultak a hadművészet terén. Első sikereik ellenére a poroszok a hétéves háborúban mégsem tudtak olyan látványos katonai fölényre szert tenni, mint az osztrák örökösödési háború folyamán. Frigyes – tehetsége és technikai fölénye folytán – persze csatái többségét most is sikeresen vívta meg. Szerencséjére a háború kezdetén a francia-osztrák szövetségben nem volt zavartalan az együttműködés. Még 1757 folyamán két külön csatában sikerült legyőznie ellenfeleit. Először november 5-én a türingiai Rofíbachnál a Berlin megtámadására készülő, közel kétszeres túlerőben lévő francia sereget verte meg olyan fölénnyel, hogy szinte egész seregét a keleti frontra vezényelhette. A Németországban gyűlölt franciák felett aratott győzelem egyúttal megítélésén is változtatott. Győzelmének különösen a protestáns tartományokban örültek, ahol az osztrák-francia szövetségben az erőszakos rekatolizáció veszélyét vélték felfedezni. (Az angol szövetség viszont a lakosságban a protestánsokkal való együttműködést igazolta.) Az alattvalók meggyőzésében nagy szerepet játszott a porosz propaganda, a birodalomszerte terjesztett röpiratok. Mind népszerűbbé váltak a Frigyest és a poroszokat dicsőítő, Mária Teréziát és a franciákat csúfoló dalok. A Szászországra támadó agresszorból nemzeti hős lett, először kezdték Nagy Frigyesnek nevezni. A feledékeny közvéleményt alig érdekelte, hogy érvényben maradt a birodalmi háború, és Frigyes a – különben rosszul szervezett s rosszul felszerelt, helyenként önmaga karikatúrájává váló – birodalmi sereg ellen is harcolt. A porosz király tekintélynövekedésével párhuzamosan hanyatlott Mária Terézia megbecsültsége, akinek szemére vetették, hogy idegenekkel, elsősorban az ősi ellenségnek tekintett franciákkal szövetkezett.

A hétéves háborúban elért porosz sikerek okai között a hadtörténetírás nagy szerepet tulajdonít az uralkodó személyes hadvezetésének, a tanácskozásokat mellőző azonnali, gyors döntéseinek. Az, hogy Mária Terézia nem állt hadserege élére, nő voltából következik. Az viszont, hogy a háború idején egyszer sem kereste fel hadseregét, az utazásoktól nem idegenkedő királynő esetében mégis nehezen érthető. A háború első hónapjaiban ebben terhessége is akadályozta. Miután azonban 1756. december 8-án megszülte tizenhatodik gyermekét, nem vállalt több terhességet. 39 éves kora nem akadályozta az utazásokban, amelyekről tartományaiban továbbra sem mondott le. Nem kereste fel a sereget férje, Ferenc császár sem, aki persze aligha remélhetett katonai babérokat, hiszen hadvezéri próbálkozásai az 1737-1739. évi török háborúban – amikor apósa, VI. Károly császár fővezéri kinevezéssel próbált neki tekintélyt szerezni – kudarcot vallottak (és hadvezérként nem alkotott maradandót az osztrák örökösödési háborúban sem). József főherceg mutatott volna hajlandóságot a személyes jelenlétre, őt azonban fiatalsága miatt (a háború kitörésekor ugyan csak 15 éves volt, a háború végén azonban már 22) édesanyja, a királynő nem engedte a harctérre. Problémát okozott, hogy a fővezéri poszt betöltésénél Mária Terézia a kor társadalmi rangot és családi kapcsolatokat előnyben részesítő, hierarchikus elvét követte. A tapasztalt tábornokok helyett sógorát, Lotaringiai Károly Sándort nevezte ki fővezérré. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a királynő ne viselte volna szívén a háború ügyét. Úgy vélte, uralkodói mivolta megengedi, hogy a katonaság ügyeibe is beleszóljon. Tanácsai és utasításai persze időnként kicsinyes dilettantizmusba hajlottak, mint például amikor annak eldöntését kérte tábornokaitól, hogy a legénységnek a hideg ellen köpenyt vagy pokrócot adjanak-e, vagy amikor a tiszti porció mennyiségéről kívánt dönteni.

Hosszas ostrom után Károly Sándornak végül sikerült elfoglalnia Schweidnitzet (november 13.), majd Szilézia fővárosát, Boroszlót is. Bécsben ismét nagy örömmel fogadták a sikerek hírét, pedig közben Frigyes főserege megint Szilézia földjére érkezett. A jelentős számbeli fölényben lévő, a birodalmi csapatok által is támogatott császári seregtől (66 ezer fő és 210 ágyú a 39 ezer főnyi, 167 ágyúval rendelkező porosz sereggel szemben) Bécsben feltétlen győzelmet vártak, így a máskor oly óvatos királynő is támadásra biztatta sógorát. A győzelemtől az udvarban a háború gyors befejezését remélték. A kezdeményezést azonban ezúttal is a porosz király ragadta magához. A csata előestéjén – szokásától eltérően – tanácskozásra hívta vezérkarát, majd december 5-én, alig egy hónappal a rofíbachi győzelmet követően, a Boroszló- közeli Leuthennél a háború legvéresebb csatájában legyőzte a császáriakat. A ferde (átlós) hadrendben felállított porosz gyalogság előretolt jobb szárnya visszavetette a császáriak bal szárnyát. Károly Sándor nem tudott idejében a védelmükre megfelelő erőt átcsoportosítani, így a menekülőket felmorzsolta a porosz lovasság rohama. A császári sereg egyharmada elesett vagy fogságba került. A poroszok kezére jutott az osztrák ágyúállomány több mint fele, továbbá 46 zászló, 9 ezredlobogó. A halottak között 4 császári tábornok volt. Pedig a hamar beálló sötétség még kedvezett is a veszteseknek, leplezve demoralizálódásukat, futásukat. A porosz katonai hagyomány szerint a harci zaj elcsendesedésével a porosz seregben valaki egy protestáns korált kezdett el énekelni, amihez szinte az egész sereg csatlakozott. Frigyes leutheni győzelme a közel kétszeres túlerő felett legendássá vált, fél évszázad múlva Napóleon is dicsérte érte a porosz királyt. Mária Teréziának viszont fel kellett mérnie sógora felelősségét a vereségben, s miután az magától nem mondott le, elmozdította, és Daunt állította a helyére. A tőle megszokott diplomáciai érzékkel azonban a változtatást nem a herceg kudarcával indokolta, hanem azzal, hogy a közvélemény a fővezért okolja a vereségért, s ő (mármint a királynő) az igaztalan vád erősödésétől szeretné megmenteni. Károly Sándor Bécsbe került, s testvére, a – hadműveletektől magát távol tartó – császár katonai tanácsadója lett.

Frigyes győzelme nyomán hamar elesett mind Schweidnitz, mind Boroszló. A poroszok Szilézia birtokában vonulhattak téli szállásra. A leutheni győzelem híre biztosította az angolok anyagi támogatását. Az 1758. április 11-én kötött egyezmény értelmében az angol kormány évi 670 ezer font (5,3 millió tallér) támogatást nyújtott a poroszoknak. Ez a támogatás segítséget jelentett a megrendült porosz pénzügyek helyreállításához. 1758 májusában Frigyes – miután az általa megszállt területeken végrehajtott kényszersorozásokkal, a hadifoglyok beöltöztetésével hadseregét 55 ezer fősre növelte – Morvaországba tört be. Bécsben már a császárváros porosz ostromától tartottak, a porosz invázió azonban elakadt Olmütz (Olomouc) ostrománál. Sőt, miután június végén a skót származású Ernst Gideon Laudon tábornoknak sikerült rajtaütnie egy utánpótlást szállító porosz kocsioszlopon, ahonnan 15 ágyút, 4 ezer kocsit zsákmányolt és 1500 hadifoglyot ejtett, Frigyesnek fel kellett hagynia a város ostromával. Ez az előző év végén szerzett helyzeti előnyének elvesztését jelentette. Kudarcát megint nehezen viselte. Ezúttal Johann Friedrich Balbi mérnök ezredest tette meg bűnbaknak, akit azzal vádolt, hogy a tüzérség nem nyújtott elég támogatást az ostrom során. Balbi hiába védekezett azzal, hogy az ágyúkat túl távol állították fel a várostól. Bécsben fellélegezhettek.

Az erőviszonyok kiegyenlítődése (1758-1759)

Leutheni győzelme után Frigyesnek ismét a fenyegető oroszok ellen kellett vonulnia, akik – miután elfoglalták Kelet-Poroszországot, a fővárost, Königsberget is beleértve – az Oderáig jutottak. Félő volt, hogy egyesülnek az osztrákokkal. Az augusztus 25-i zorndorfi véres csata (a 37 ezres porosz sereg vesztesége 12 ezer, a 44 ezres oroszé 19 ezer fő volt) katonailag ugyan döntetlenül végződött, az orosz előrenyomulást azonban végül sikerült megállítani s ezzel meghiúsítani egyesülésüket az osztrákokkal. A királynak azonban máris vissza kellett fordulnia, mert Daun – Szilézia helyett – ezúttal Szászországba tört be, s Drezdát fenyegette. A két sereg Bautzen közelében, Hochkirchnél került szembe egymással. A császáriak most is számbeli, több mint kétszeres fölényben voltak, 78 ezer katonájuk állt szemben 30 ezer porosszal. Daun habozó taktikáját ismerve Frigyes mégis reménykedhetett a győzelemben. Tábornokait azzal buzdította, hogy reméli, az osztrákok jobban félnek tőlük, mint a hóhértól. A császári sereg alvezérei, Laudon és Franz Moritz Lacy tábornokok azonban éjszakai támadásra beszélték rá a fővezért. A meglepetés sikert hozott, Laudon bekerítette a porosz jobb szárnyat, a porosz gyalogság egyharmada elveszett, a porosz tábor egésze – 100 ágyúval, 30 zászlóval és más hadijelvényekkel együtt – a császáriak kezére jutott. A skót származású James Keith és Franz von Braunschweig tábornagy elesett, Moritz von Anhalt tábornok súlyos sebbel került osztrák fogságba. Az október 14-i, hochkirchi győzelem híre már másnap, október 15-én, a királynő névnapjának estéjén Bécsbe érkezett, amikor az uralkodócsalád gyermekei lefekvéshez készülődtek. Mária Terézia azonban sürgősen összegyűjtötte a kis főhercegeket és főhercegkisasz- szonyokat, hogy a hálóingbe öltöztetett, lebontott hajú gyermekekkel együtt ünnepelhessen. A felnőttek ezután még a kastély kápolnájában a bécsi érsek által celebrált Te Deumot is hallgattak.

A császáriak – korábbi eredménytelenségükhöz képest váratlan – sikereiket többek között az osztrák seregben végbement szervezeti és személyi változásoknak köszönhették. Az osztrák hadvezetés az örökösödési háborúban elszenvedett kudarcok okait igyekezett megfejteni és hadseregét a porosz hadviselés ellen felkészíteni. A császári hadvezetésben is adódott néhány tehetséges tábornok (Daun, Hadik, Lau- don, Lacy), akik ugyan nem feltétlenül rendelkeztek Frigyes képességeivel (s még kevésbé annak korlátlan uralkodói-fővezéri hatalmával és erőforrásaival), háborús tapasztalataikat felhasználva azonban szívesen próbálkoztak a poroszokéhoz hasonló váratlan eszközökkel vagy vették igénybe a könnyűlovasság huszáros támadásait. Az osztrák hadvezetés azonban – távlatilag – ritkán tudott élni az alkalmi sikerekkel. A császári sereg fegyelme is alatta maradt a poroszokénak. Nemegyszer előfordult, hogy valamely – már-már győztesnek számító – csata közben a támadók az ellenfél üldözése helyett az elesetteket kezdték fosztogatni, lehetőséget adva a poroszoknak a sikeres ellentámadásra.

Az osztrákok a hochkirchi győzelmet sem használták ki általános támadásra. Daun tisztjeivel együtt a királynő névnapját ünnepelte. A veszteségeit, főleg tábornokait gyászoló Frigyesnek így elég ideje jutott arra, hogy maradék seregével rövid időre Sziléziába vonuljon vissza. Mikor azonban Daun Drezdát kezdte ostromolni, visszatért, és elűzte a császáriakat. Az ostrom során felégették a külvárosokat. Frigyes még mindig többségben lévő győzelmei közé tehát csak ritkábban csúszott be néhány vereség. Még 1758 vége előtt azonban újra veszélyessé vált a helyzete, amikor Oroszország – elfoglalva Kelet-Poroszországot – közvetlenül Brandenburg ellen fordulhatott. 1759 hasonlóképpen baljós előjelekkel indult a porosz király számára. Katonái java része odaveszett az előző évek hadjárataiban, és mindjobban éreztette hatását országa gazdasági kimerülése is. Egyre nyomasztóbbá vált a hadszíntéren ellenfelei számbeli fölénye. Az ő 124 ezer főnyi hadseregével és az Észak-Németországban harcoló 71 ezer fős hannoveri, brit, hesseni és braunschweigi szövetséges seregekkel 140 ezer osztrák, 97 ezer francia, 70 ezer orosz, 12 ezer svéd és a kb. 17 ezer főt számláló birodalmi hadsereg állt szemben. Akadoztak az állami bevételek. Az oroszok által megszállt Kelet-Poroszország gabonája és adója nem folyt be. Amikor Németország nyugati felén a franciák – a Frigyessel szövetséges német erőket legyőzve – január 2-án elfoglalták Frankfurt am Maint, elmaradtak a Poroszországhoz tartozó nyugati német tartományokból (elsősorban a Mark, Kleve, Geldern grófságokból) származó jövedelmek is. Frigyes egyre inkább védekezésre kényszerült. Július elején újra felmerült az osztrák és az orosz csapatok egyesülésének a veszélye. A király – ezt megakadályozandó – Frankfurt an der Oder közelében csatát kezdeményezett, de augusztus 12-én Kunersdorfnál súlyos vereséget szenvedett a mégis egyesülni tudó osztrák-orosz seregtől. Frigyes közel állt ahhoz, hogy fogságba essen, s életét csak futással menthette meg. 50 ezres serege, amely 18 ezer főnyi veszteséget szenvedett, gyakorlatilag szétesett. Az egész porosz tüzérség – 172 ágyú – az ellenség kezére jutott. (A 80 ezer főnyi osztrák-orosz sereget Laudon vezette.) A király ezúttal gyalogságát vádolta, pedig azok az osztrák gyalogság több támadását visszaverték, mielőtt meghátráltak volna az ellenség lovassága előtt.

Frigyes államára további fenyegetést jelentett, hogy a nyugat felől érkező német birodalmi seregnek szeptember 4-én sikerült elfoglalnia Drezdát. Nagyobb sereg híján Frigyes csak azt tudta megparancsolni Friedrich August Finck vezérőrnagynak, hogy Szászországban, az ellenség hátában hajtson végre hadműveleteket. A tábornok azonban november 21-én Maxen falunál 14 ezer főnyi seregével kapitulálni kényszerült Daun előtt. (A vezérőrnagy sem kerülhette el, hogy bűnbak legyen. A háború után egyéves börtönbüntetésre ítélték.) Szászország a birodalmi sereg birtokába jutott.

1758-1759 eseményei megrendíteni látszottak a poroszokat. Frigyesnek ugyan ismételten sikerült hadseregét kiegészítenie, de ennek során mind saját tartományában, Brandenburgban, mind Szászországban és Mecklenburgban már 14-15 éves gyerekeket is soroztak. A kiképzetlen újoncok természetesen nem tudták pótolni a békeidőben évekig gyakorlatoztatott elődeiket. A lakosságot a folyamatossá váló sarcolások sújtották. A pénzrontás az angol segélyként érkező nemesfém érmékre is kiterjedt: a porosz pénzverdékbe kerülve gyenge nemesfémtartalmú pénzt vertek belőlük. Nehéz helyzetében Frigyes hajlandóságot mutatott a békekötésre. Szándékát szövetségesei, az angolok is támogatták, s erre biztatták a franciák is. A porosz király békeszándéka azonban nem párosult engedményekre való hajlandósággal. Lemondás helyett inkább szerény területi nyereségben reménykedett. Londoni követének írt levele szerint nemcsak Sziléziát kívánta megtartani, de Alsó-Lausitzban részt szeretett volna kapni Szászországból is, amelynek visszaadta volna az önállóságát. A békekötés azonban végül nem az ő makacsságán bukott el, hanem két női uralkodótársán, Mária Terézián és Erzsébet cárnőn (1741-1762). Ok azt remélték, hogy a következő évben végső vereséget mérhetnek a mindkettőjük által gyűlölt porosz királyra, s Mária Terézia ezáltal visszaszerezheti Sziléziát.

Válság és győzelem, Poroszország szerencséje

Frigyesnek 1760-ban újra háborúra kellett készülnie, amely meglehetősen ellentétes katonai eredményekkel folytatódott. Júniusban Laudonnak Sziléziában sikerült legyőznie egy kisebb porosz sereget. Júliusban Frigyes megostromolta Drezdát, s mivel elfoglalni nem tudta, ágyúzással lángokba borította a várost. A pusztítás nem kímélte a belváros műemlékeit sem. A Kreuzkirche félig lerombolt tornyát a kor városképeket festő neves művésze, Canaletto is megörökítette. Az oroszok újabb közeledésének hírére Frigyes Szilézia felé vonult. Daun a nyomába eredt, s Liegnitznél sikerült is bekerítenie a poroszokat, kapitulációra szólítva fel a királyt. Frigyes azonban – kihasználva a császári arcvonal meggyöngülését – augusztus 15-én kitört. Szeptemberben egy császáriakból és oroszokból álló sereg ismét Berlinig jutott. A porosz főváros néhány napra újra az ellenség kezére került, s ezúttal az oroszok sarcolták meg. A császári szövetségeseknek Potsdam megszállása jutott. Mária Terézia parancsára Frigyes palotájában nem okoztak kárt, sőt a poroszok későbbi felmérése szerint onnan semmit nem vittek el, a fegyvergyárat azonban lerombolták. (Ott-tartózkodásuk idején a palota elé huszárokból álló őrség került.) Brandenburg felé vonult a francia sereg is, amely legyőzte az angolokat, és elfoglalta Hannovert. A Berlin védelmére siető Frigyesnek azonban november 3-án Torgaunál, az Elba mellett ismét sikerült legyőznie Daun seregét. Pirruszi győzelmét (50 ezres seregéből 17 ezer embert veszített) azonban ezúttal ő sem tudta kihasználni. Daun serege a telet Szászországban tölthette. Frigyes helyzete szinte kilátástalannak tűnt. 1761-ben nem tudta megakadályozni Laudon sziléziai és Daun szászországi manőverezéseit, amelyek azzal az eredménynyel jártak, hogy az osztrákok és az oroszok az év végén porosz területen vonulhattak téli szállásra. A poroszok szerencséjére az osztrák és orosz csapatok együttműködése általában nem bizonyult eredményesnek. Tábornokaik ritkán tudták összehangolni hadműveleteiket.

1760-ig úgy tűnt, hogy az osztrákok legfeljebb nehezíteni tudják II. Frigyes diadalát, de megakadályozni nem. Hiába kerülte az új fővezér, Daun a nagyobb összecsapásokat, hiába aratott több ütközetben is győzelmet, a csaták többségéből most is a poroszok kerültek ki győztesen. Sikereket értek el Frigyes szövetségesei, az angolok is. 1758-ban és 1759-ben két alkalommal is sikerült megakadályozniuk, hogy a franciák a szigetország ellen tengeri inváziót hajtsanak végre, s hogy áttörjék az észak-amerikai francia gyarmatok ellen felállított angol tengeri blokádot. 1758-ra a franciák elveszítették afrikai gyarmataikat, amelyek a rabszolga-kereskedelem révén voltak különösen jövedelmezők. 1759-re a brit flotta kisöpörte a tengerekről a francia hajókat, és ezáltal teljesen elszigetelte a francia gyarmatokat az anyaországtól. Hiába győzték le a franciák 1760-ban Québec közelében az angolokat (április 28.), ez a háború a tengeren dőlt el. Az angoloknak sikerült elfoglalniuk Québecet, majd Mont- realt, Indiában Bengáliát. Az idősebb William Pitt a poroszok pénzügyi támogatását is fontosnak tekintette. Frigyes győzelmei nagy hatással voltak rá, így a parlament évente megújította a poroszoknak szánt támogatást. (Pitt kijelentése szerint Kanadát Németországban kell megnyerni.) Amikor azonban Poroszországon a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni, s szaporodtak a király katonai kudarcai, Anglia 1761 decemberében nem újította meg a segélypénzekre vonatkozó egyezményt. A britek, miután biztosították Kanada birtoklását, Nyugat-Afrikában pedig elfoglalták a franciák valamennyi gyarmatát, amúgy sem látták többé szükségét európai szövetségesnek. Az angolok 1762-ben megkezdték béketárgyalásaikat az ugyancsak kimerült és a harcokat befejező Franciaországgal, ami november 15-én fegyverszünet, 1763. február 10-én pedig Párizsban béke megkötéséhez vezetett. Az 1761 őszén kétségbeejtő katonai helyzetbe került, nemzetközileg elszigetelődött Frigyes arra tett kísérletet, hogy a törököket Ausztria elleni háborúra bírja, de nem járt sikerrel.

Frigyes végső vereségét egy váratlan fordulat akadályozta meg. 1762. január 5-én meghalt Erzsébet orosz cárnő, s a helyére lépő III. Péter cár (1762. január-július) – anyai ágon I. Péter (1689-1725) unokája, apai ágon a holstein-gottorpi német hercegi család sarja – II. Frigyes odaadó hódolójaként azonnal beszüntette a Poroszország elleni hadműveleteket, és nemcsak békét kötött a királlyal (május 5.), hanem támadó jellegű szövetséget is (június 19.), amelynek keretében 20 ezer főnyi orosz segélycsapatot ígért. Közvetítésével májusban létrejött a porosz-svéd béke is. II. Frigyes teljes erejével az osztrákok ellen fordulhatott, s felszabadultak az eddig az oroszok által megszállva tartott területek adói is. A helyzeten már az sem változtatott érdemben, hogy a III. Pétert hamarosan megbuktató (s talán meg is gyilkoltató) felesége, II. Katalin (1762-1796) visszavonta a Frigyesnek küldött orosz katonai segítséget. A háborút azonban ellene nem folytatta. A Sziléziába visszatérő porosz király július 21-én újabb győzelmet aratott a szövetséges nélkül maradt osztrákok felett. A burkersdorfi csatában egy váratlan húzással ismét meg tudta lepni ellenfeleit. Három ékszerű oszloppal támadt a vonalban felálló, szárnyaikat megerősítő osztrákok ellen, akik vereségüket követően végleg kivonultak Sziléziából. Szászország egy ideig még a birodalmi sereg ellenőrzése alatt maradt, Frigyes sikerének értékét azonban ez nem mérsékelte. 1762 decemberében a szászországi Hubertusburg vadászkastélyában megkezdődhettek a béketárgyalások, amelyek nyomán 1763. február 15-én a Habsburg Birodalom, Poroszország és Szászország békét kötött egymással.

A hubertusburgi béke Európában területi változtatás nélkül zárta le a hétéves háborút. Hiába próbálta Ausztria a tárgyalások során kialkudni Szilézia bizonyos részének (legalább Glatz Grófságnak) a visszaadatását, Poroszország végül az egész tartományt megtarthatta. A királynőnek ígéretet kellett tennie, hogy csapatai három héten belül kivonulnak az általuk még megszállt területekről, amivel szemben a poroszok Szászország kiürítését ígérték. Elrendelték mindenféle hadiadó és katonai hozzájárulás beszedésének megszüntetését. A felek kölcsönösen ígéretet tettek a hadifoglyok és túszok azonnali és váltságdíj nélküli szabadon bocsátására, továbbá a kényszerrel besorozottak hazaengedésére. A porosz király szavatolta a sziléziai katolikusok szabad vallásgyakorlását. Mindkét fél a két állam közötti kereskedelem helyreállítását és támogatását szorgalmazta, s megegyeztek egy közeli kereskedelmi szerződés megkötésében. A területi igényről való lemondás fejében Mária Terézia legfeljebb Frigyes ígéretével vigasztalódhatott, hogy a porosz király választófejedelmi szavazatát fiára, Józsefre fogja adni. (Erre egyébként 1764. április 3-án került sor, amikor Józsefet Frankfurtban római királlyá választották.)

A 18. század legköltségesebb és addig legvéresebb háborúja csak a tengerentúlon eredményezett területi változásokat. Az angolok, franciák és spanyolok által megkötött párizsi béke értelmében Nagy-Britannia megszerezte a franciáktól Kanadát, a spanyoloktól Floridát. Az angolok és franciák afrikai és indiai konfliktusai következtében a több kontinensre kiterjedő hétéves háborút voltaképpen a 18. század világháborújának is tekinthetjük. Európában erről persze csak kevéssé vehettek tudomást, hiszen a politikusok azzal voltak elfoglalva, hogy helyreállhatott az európai erőegyensúly, habár az erőviszonyokban itt is némi változás következett be. Poroszország elsőrendű nagyhatalommá emelkedett, s nőtt Oroszország politikai befolyása is. Franciaország tekintélyét viszont erősen megtépázták vereségei, teret adva az ancien régime egyre hangosabbá váló belső kritikusainak.

Az európai határok változatlansága sem tudta azonban elleplezni a háború okozta súlyos pusztulást. A lakosság nemcsak a hadszíntereken és a hadak útvonalába eső területeken pusztult, hanem a súlyos adók, sarcok, a katonaság kiegészítése érdekében folytatott valóságos embervadászat következtében is. Poroszország szinte katasztrofális állapotba került. 1756-ban számlált 4 millió lakosa a háború végére egytizedével megfogyott. A lakosságcsökkenés mérsékeltebben érintette a nyugati tartományokat, míg az állam középső tartományainak (Brandenburg, Magdeburgi Hercegség) vesztesége az átlag körül alakult (2,3 millióról 2,1 millióra). A szomorú átlag a Kelet-Porosz- országot sújtó, szinte teljes pusztulással jöhetett létre. Az ostromok, a csaták során városok, falvak pusztultak. Súlyos károkat szenvedett a gazdaság. A rossz pénz és az áruhiány inflációhoz vezetett. Akadozott az ellátás. „Senki nem műveli a földet, nincs élelem a lakosság számára" – fedezte fel utazása közben az alattvalói sorsával egyébként nemigen törődő II. Frigyes. Súlyos veszteségek érték a poroszok által megszállt Szászországot, a franciák hadműveletei során hadszíntérré változott nyugati német, valamint a svéd betörések és a német fejedelemségek belháborúi során hadműveleteknek kitett – tanulmányunkban nem érintett – Északi- és Balti-tenger melléki területeket. Németországot a harmincéves háború óta nem érte hasonló pusztulás. Az élet normalizálódására éveket, a gazdaság helyreállítására évtizedeket kellett várni.

Nem csoda, ha Németország lakossága a békekötés hírére megkönnyebbült. Elégedettségnek azonban ez aligha volt tekinthető. A határok változatlansága azt a hitet erősítette, hogy a háború teljesen értelmetlen volt, és csak azért tartott olyan sokáig, mivel a két ellenséges uralkodó személyes vitáját képes volt országa végkimerüléséig folytatni. Megítélésükben azonban változás következett be. Míg 1744-ben – az osztrák örökösödési háború során – keveseket zavart, hogy a Németországra támadó franciák ellen sikereket elérő Mária Teréziát II. Frigyes hitszegő módon hátba támadta, addig most a királynő francia szövetségét egyfajta árulásnak minősítették. Frigyes, aki Szászország elleni támadásával most is semmibe vette a nemzetközi jogot, az ezúttal is Németországra támadó franciák elleni győzelmével hőssé vált. A protestánsok emellett a hit védelmezőjét, a filozófusok az új szellem terjesztőjét látták benne. A porosz király és állama tisztelete persze az utókor visszavetítő szemléletében erősödött meg, amikor kiderült, hogy a porosz állam lesz majd a német egység megteremtője. A protestánsok védelmezőjeként Frigyes Angliában is meglehetősen népszerű lett. A szigetországban több, a háború alatt nyílt vendéglő viselte cégérén a „Poroszország királyához" vagy a „Protestáns hőshöz" feliratot. Mária Terézia tekintélye ezzel szemben lehanyatlott. Többé nem a csinos fiatalasszonyt látták benne, aki hősiesen védi örökségét mohó ellenfeleivel szemben, hanem maga vált kapzsi, erőszakos személyiséggé, aki Franciaország és Oroszország szövetségében akarta bosszúját kielégíteni egy német uralkodóval szemben.

A Habsburg-monarchia viszonylag könnyen túl tudta tenni magát a háborún. Embervesztesége a lakosság összlétszámához képest nem volt jelentős, a hadi események országai közül egyedül Csehországot érintették, így a gazdaság pusztulása sem volt tragikus. A háborús jelek az árak emelkedésében és az állam növekvő pénzhiányában, majd adósságában mutatkoztak. Nem változtatott a háború a bécsi udvar életvitelén sem. Megmaradt a pompa, József trónörökös házasságkötését 1760 októberében éppen olyan fényesen ünnepelték meg, mint tették volna azt békeidőben. A királynő nem hagyta magát befolyásolni, a pénzügyi nehézségek ellenére meg akarta mutatni országnak-világnak, milyen fényűzésre képes a császári udvar. A békekötést követően a porosz király igyekezett helyreállítani a jó viszonyt Mária Teréziával, de a királynő erre nem mutatott készséget. Nem változott lesújtó véleménye Frigyesről, akit háza (értsd: családja) és országa ősellenségének bélyegzett.

Magyarország – mint a Habsburg-monarchia alkotóeleme – természetesen részese volt a hétéves háborúnak. Ez a háború azonban kevesebb nyomot hagyott történelmi tudatunkban, mint a Mária Terézia trónját megvédő előző összecsapás. Nem előzte meg a királynő olyan segélykérése, mint 1741-ben, amit akkor nemcsak a rendek felajánlkozása követett („életünket és vérünket"), hanem jelentős hadsereg kiállítására és felszerelésére vonatkozó országgyűlési határozat is. Meghirdették a nemesi felkelést is. A rendeket akkor nemcsak a fiatal (és csinos) Mária Terézia személyes ráhatása ösztönözte a segítségre, hanem a Bécset és eleste esetén Magyarországot is fenyegető idegen betörés. 1741-ben Pozsonyban az országgyűlés követei láthatták a Dunán ágyúkat szállító uszályokat, amelyeken a Délvidékről a nem sokkal korábban végződött török háborúban használt fegyvereket vontatták a császárváros védelmére. Az „életünket és vérünket" jelenet korabeli metszeteken és későbbi impozáns festményeken köszön vissza ránk. A hétéves háború hadi eseményei azonban nem fenyegették Magyarországot. A porosz sereg Bécset sem látszott veszélyeztetni, a kizárólag az ország védelmére felhasználható nemesi felkelés meghirdetésére 1756-ban ezért nem kerülhetett sor. Igaz, a konfliktust kerülendő, a királynő a hétéves háború évei alatt nem hívta össze az országgyűlést. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a magyarság ne vállalt volna részt ebben a háborúban. Zömében hadicélokat szolgált az ország adója, számos magyar fiatal szolgált a császári hadseregben. Hadik berlini portyájának híre bekerült történelemkönyveinkbe és köztudatunkba. A magyar katonák távoli hadszíntereken tanúsított hősiessége és áldozata azonban már nem tudta megihletni sem a 18. század, sem az utókor művészeit. Emléküket legfeljebb a helyi hagyományőrző csoportok ápolják, mint Debrecenben az éppen 1756-ban, a háború kirobbanásakor felállított, sokáig a környék fiataljaiból toborzott 39-es gyalogezred katonáiét.

A birodalom egyetlen más korszakában nem szolgált annyi kiváló tehetségű magyar katona a tábornoki karban, mint Mária Terézia alatt. Közülük olyan európai hírű parancsnokok vonultak be a hadtörténelembe, mint gróf Hadik András (1710-1790) tábornagy, aki az Udvari Haditanács elnöke is volt (1774-1790), herceg Batthyány Károly (1689-1772) tábornagy, gróf Nádasdy Ferenc (1708-1783) tábornagy, de mellettük nagyon sok más kiváló magyar főtiszt és tiszt szerzett magának hírnevet.

Pálffy Lipót

Pálffy Lipót, Vöröskő várának és Stomfának örökös ura, 1716-ban Bécsben született. Ősei példáját követve, katonai szolgálatba lépett. 1734. jan. 13-án Károly király ezredessé és egy magyar gyalogezred parancsnokává nevezte ki és az ezred kiképeztetését is reá bízta. 1741 július 6-án Mária Terézia királynő vezérőrnagygyá léptette elő, 1752 júl. 12-én pedig tűzérségi tábornok lett. 1758 júl. 26-án koronaőr, még ugyanez év szept. 15-én val. belső titkos tanácsos. 1760 okt. 9-én tábornagy, 1763 márczius 8-án Magyarország 719főhadparancsnoka lett, mely állás akkoriban 10.000 frt javadalommal járt. 1765 január 28-án a Szent István-rend nagykeresztjét kapta. Meghalt 1773 április 9-én Pozsonyban.

Waldstein Mária Jozefa grófnővel kötött házasságából, kivel 1739 jan. 20-án kelt egybe, nyolcz gyermeke született. Lipót; Miklós (szül. és megh. 1740); Karolin (szül. 1739, meghalt 1799), gróf Korniss Mihályné; Antónia (szül. 1742), Auersperg Richard grófné; Júlia (szül. 1744, meghalt 1750); Mária Jozefa (szül. 1747, meghalt 1747); Pál (szül. és megh. 1750) és József Péter (szül. és megh. 1751).

1764/65. évi IV. törvénycikk - az ország szent koronája őreiről

Az ország szent koronája mind a két őrének tiszte, az egyik ugyanis a nagyméltóságu és méltóságos gróf Grasalkovich Antal urnak főlovászmesterré lett előléptetése, a másik pedig nagyméltóságu és méltóságos néhai gróf Eszterházy Miklós urnak közelebb történt elhalálozása következtében üresedésbe jutván: Ő királyi szent felségének kegyes kijelölése alapján az ország karai és rendei nagyméltóságu és méltóságos erdődi gróf Pálffy Lipót urat, a Szent István apostoli király jeles rendjének nagy keresztes vitézét, Pozsony vármegye örökös főispánját, mind a császári, mind az apostoli királyi szent felség kamarását és valóságos belső tanácsosát, tábornagyot, egy magyar gyalog ezred tulajdonosát és a császári királyi hadaknak Magyarországban főparancsnokát, a ki tényleg királyi megbizásból, e hivatalt eddig is viselte, továbbá nagyméltóságu és méltóságos buzini gróf Keglevich József urat, Torna vármegye főispánját, Ő királyi apostoli felségének kamarását, valóságos belső és a királyi helytartótanács tanácsosát; továbbá a most nevezett Keglevich József gróf az eskü letétele előtt elhalálozván, ennek helyébe, még ezen országgyülés alatt fent nevezett Ő szent felségének előleges jelölése alapján, a nagyméltóságu és méltóságos keresztszeghi gróf Csáky János urat, Szepes-föld örökös urát, s az ugyanazon nevü vármegye örökös főispánját, ugy a császári, mint az apostoli királyi szent felsége kamarását, valóságos belső és a méltóságos magyar királyi helytartó tanácsnál tanácsosát, valamint a tartományi biztosság igazgatóját, mindkettőjüket maguk és elődeik által a király és az ország iránt érdemeket szerzett férfiakat, a szent korona őreivé egyező akarattal és szavazatokkal megválasztották. A kik a felől nagyméltóságú és méltóságos galánthai gróf Eszterházy Ferencz, Fraknó örökös ura, Moson vármegye főispánja, ugy a császári, mint az apostoli királyi szent felség kamarása és valóságos belső tanácsosa, a magyar királyi udvar, valamint a Szent István apostoli király jeles rendjének kanczellárja és a mondott rend nagykeresztes vitéze, mint e cselekvényre külön kiküldött királyi biztos, meg az ország fent nevezett karai és rendei előtt, az esküt letették.