A négyes szövetség háborúja (1718–1720) 

(németül: Krieg der Quadrupelallianz, spanyolul: Guerra de la Cuádruple Alianza, angolul: War of the Quadruple Alliance)

Az utrechti békeszerződés rendszere

A spanyol örökösödési háborút (1701–1714) lezáró utrechti és rastatti békeszerződésekben az európai nagyhatalmak a Bourbon-házi Fülöp francia királyi herceget, Anjou hercegét, XIV. Lajos francia király unokáját elismerték Spanyolország királyának. A szerződés értelmében azonban a Spanyol Királyság elveszítette minden itáliai birtokát. A Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot és Szardínia szigetét az osztrák Habsburg-ház szerezte meg. A Szicíliai Királyságot a Savoyai-háznak, azaz II. Viktor Amadé savoyai hercegnek ítélték, aki felvette Szicília királyának címét. Nápolyt már 1707-ben elfoglalták a Habsburgok, és az utrechti béke (1713) hivatalosan is nekik ítélte, Szicília azonban csak 1720-ban, egy Savoyával kötött csereügylet kapcsán került hozzájuk.

Spanyolország revíziós tervei

A 13 éven át tartó háborúban meggyengült Spanyolországot az új király, V. Fülöp igyekezett talpra állítani. 1714 elején Fülöp megözvegyült. Második házasságát (1714 végén) a becsvágyó Farnese Erzsébet parmai hercegnővel (1692–1766) a nem kevésbé becsvágyó Giulio Alberoni bíboros (1664–1752) hozta tető alá. Alberoni a királyné személyes tanácsadója lett, 1715-ben a király főminiszterré nevezte ki. Az erős kézzel kormányzó Alberoni – francia tanácsadókra is támaszkodva – sikeresen megreformálta az állam pénzügyeit, stabilizálta a spanyol gazdaságot. A bíboros megerősítette a haderőt, és 1718-ra mintegy 50 sorhajóból álló új spanyol hadiflottát szerelt fel.

  V. Fülöpnek első házasságából már 3 fia volt. A második feleségétől születő gyermekeknek nemigen volt esélyük a spanyol trónra. A Parmából származó új királyné tehát ragaszkodott ahhoz, hogy saját gyermekei számára a király Itáliában szerezzen hercegségeket. A királyné igénye találkozott a király és Alberoni bíboros terveivel, akik Spanyolország elveszített hatalmát akarták helyreállítani. Spanyolország ezért bejelentette igényét Szicíliára és Szardíniára, amelyek az utrechti szerződés óta a Habsburg Ausztria birtokai voltak.

  XIV. Lajos francia király halála (1715) óta Franciaország uralkodója az ötéves XV. Lajos francia király volt, akinek nevében (II.) Orléans-i Fülöp herceg régensként kormányzott. A gyenge egészségű gyermekkirály XIV. Lajos dédunokája, V. Fülöp spanyol király unokaöccse volt. Esetleges elhunyta esetén a francia trónra spanyol Bourbonok támaszthattak volna igényt. A régens ezért élvezte Nagy-Britannia támogatását, aki bármi áron meg kívánta akadályozni a két Bourbon-monarchia egyesítését. A spanyol expanziós terveket a Holland Köztársaság is fenyegetőnek ítélte. Ez a három hatalom 1717. január 4-én megkötötte a hármas szövetséget, hogy közös diplomáciai lépéseket tegyenek Spanyolország ellen.

  A Bourbon-házi Spanyol Királyság uralkodója háborút indított a spanyol örökösödési háborúban elvesztett itáliai birtokai visszaszerzésének, a Földközi-tengeren a spanyol hegemónia helyreállításának és az utrechti békeszerződés revíziójának szándékával. Nagy-Britannia, a Francia Királyság, a Holland Köztársaság és a Savoyai Hercegség a négyes szövetségbe tömörülve szembeszálltak a spanyol támadással.

A harcok kirobbanása

1714-ben a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között háború tört ki. 1716-ban a Habsburg Birodalom belépett a háborúba Velence oldalán. Megkezdődött az újabb Habsburg–török háború (1716–1718).

  Spanyolország kihasználta a kedvező alkalmat. A hármas szövetség tiltakozását figyelmen kívül hagyva 1717 novemberében 8000 főnyi spanyol katonaság szállt partra a Habsburg Birodalomhoz tartozó Szardínia szigetén. Ausztria alig reagált, mert a Habsburg birodalmi haderő zöme a balkáni harcokban volt lekötve, és Savoyai Jenő herceg (1683-1736), a bécsi Haditanács elnöke el akarta kerülni egy súlyosabb itáliai háború kitörését. Csupán a Habsburg kézben lévő Nápolyi Királyság haderejét erősítette meg, mert úgy ítélte, a spanyol offenzíva Nápolyt is fenyegetheti.

A négyes szövetség megalakulása

A Szardínia elleni spanyol támadás kényszerhelyzetbe hozta Ausztriát. A hármas szövetség tagjai igyekeztek békekötésre bírni az Oszmán Birodalmat és az ellene harcoló államokat, hogy a Habsburg Birodalom minél előbb bevethesse haderejét Spanyolország ellen. Savoyai Jenő győzelmei nyomán a Török Portán is megérlelődött a megegyezési szándék. Brit és holland közvetítéssel végül 1718. július 21-én megkötötték a pozsareváci békeszerződést, amelyben Ausztria megtarthatta összes hódítását. A Temesköz, a Bánát, a Havasalföld nyugati fele és Szerbia északi része, Belgráddal együtt a Habsburgok kezére került, a Velencei Köztársaság végleg megszerezte a Morea-félszigetet.

  Guillaume Dubois bíboros, francia főminiszter szívós munkával dolgozott a katonai szövetség kibővítésén. 1718. augusztus 2-án a londoni egyezménnyel létrehozták a négyes szövetséget. A hármas szövetséghez VI. Károly császár is csatlakozott a Német-római Birodalom nevében. Az egyezmény a Holland Köztársaság részvételét is előirányozta, de az csak később, 1719. február 16-án csatlakozott. A szövetség tagállamai fő célként az európai hatalmi egyensúly biztosítását deklarálták. A császár a nápolyi és szicíliai királyságok megtartása fejében hajlandó volt lemondani a spanyol trón iránti igényéről, beleegyezett, hogy Szardíniát elcseréli Szicília ellenében, és késznek mutatkozott elfogadni a spanyol Bourbon-ház itáliai jelenlétét. A szövetség feltételeit elküldték Madridba azzal, hogy ha Spanyolország nem fogadja el azokat, a szövetség hadüzenetével kell számolnia.

  A harc már 1717-ben megkezdődött, a formális hadüzeneteket azonban csak 1718 decemberében küldték el. A szövetség túlereje meghátrálásra késztette Spanyolországot, a háborút az 1720-as hágai békeszerződés zárta le, amelynek értelmében Spanyolország lemondott háborús hódításairól és lényegében helyreállította a háború előtti állapotot. A Savoyai-ház Szicília helyett Szardíniát kapta meg, létrejött a Szárd–Piemonti Királyság.

Hadi események 1718-ban

V. Fülöp spanyol király flottája azonban már 1718. július 3-án partra szállt Szicíliában is, amelyet az utrechti szerződés értelmében ekkor a Savoyai-ház birtokolt. A spanyol csapatok július 7-én bevették Palermót, és hamarosan elfoglalták az egész szigetet. Messinát ostrom alá vették, az erőd sokáig kitartott, csak 1718 szeptemberében foglalták el. A spanyol inváziót hivatalosan azzal indokolták, hogy a szicíliai lakosság elégedetlen volt a savoyai kormányzattal. Alberoni bíboros tárgyalásokat kezdett a Savoyai Hercegséggel, igyekezett rávenni II. Viktor Amadé herceget egy közös Habsburg-ellenes fellépésre, részt kínálva neki az elfoglalt területekből. Az elővigyázatos Viktor Amadé mindvégig tárgyalásokat folytatott a spanyolokkal, de a szövetségkötést addig halasztgatta, amíg a háború véget nem ért.

  Nagy-Britannia ekkor George Byng admirális parancsnoksága alatt a Földközi-tenger nyugati medencéjébe küldött egy erős flottaköteléket (22 sorhajót és 6 kisebb egységet, 1444 ágyúval), úgymond „a brit kereskedelmi érdekek védelmére.” Nápoly osztrák alkirályától, Wirich Philipp von Daun tábornoktól[2] Byng megtudta, hogy hamarosan Habsburg-haderőt indítanak Szicília visszafoglalására. Az átkelést biztosítani kellett. A brit flottakötelék végigkutatta a partvidéket. 1718. augusztus 11-én Szicília délkeleti csúcsánál, a Passero-fok közelében rátalált a spanyol flottára (23 sorhajó, 7 kisebb egység, 1096 ágyú), a baszk származású Antonio de Gaztañeta (Castaneta) admirális parancsnoksága alatt. Mivel még nem történt hadüzenet, Byng ügyesen provokálta Castanetát. A spanyolok tüzeltek először, a kialakuló tengeri csatában a brit flotta (Byng hivatalos jelentése szerint „önvédelemből”) szétverte a spanyol köteléket (10 sorhajót és 4 fregattot zsákmányoltak, 4 sorhajót elsüllyesztettek), megtörve a spanyol hadiflotta erejét, megnehezítve a szardíniai és szicíliai spanyol csapatok utánpótlását.

  A Nápolyban összpontosított kis Habsburg-hadsereget a brit hajók 1718 őszén átszállították Szicíliába, hogy a négyes szövetség döntése szerint visszafoglalják azt a császár részére. A csapatokat október 13-án szállították partra Milazzo közelében (Messinától 45 km-re nyugatra). 1718. október 15-én Wirich von Daun csapatai támadást intéztek Lede márki spanyol csapatai ellen, de az első milazzói csatában visszaverték őket. Az osztrákok – akiket a brit flotta a tengerről támogatott – megtartották a milazzói erődöt, de nem tudtak kitörni a spanyol ostromzár alatt tartott hídfőből.

  1718. december 17-én Spanyolország végleg visszautasította a négyes szövetség feltételeit, erre Nagy-Britannia hivatalos hadüzenetet küldött. A háború kiterjedt a dél-amerikai spanyol gyarmatokra is, ahol a britek pozíciókat próbáltak szerezni. Az 1718-as év végére Nagy-Britannia és a Habsburg Birodalom már hadban álltak Spanyolországgal. (Hollandia csak 1719 augusztusában kapcsolódott be a háborúba.)

Hadi események 1719-ben

1718 decemberében Dubois bíboros, francia külügyminiszter emberei egy Spanyolországból irányított főúri összeesküvést lepleztek le, amelynek célja Orléans-i Fülöp régens leváltása volt. Helyére, a gyermek XV. Lajos gyámjaként V. Fülöp spanyol királyt helyezték volna. A „Cellamare-összeesküvést” a spanyol nagykövet, Antonio del Giudice, Cellamare hercege szervezte, a francia udvar befolyásos tagjai támogatták, elsősorban XIV. Lajos balkézről való, törvényesített leszármazottai, az Orléans-i ház ellenségei. A régens felszámolta a szervezkedést, a francia résztvevőket a Bastille-ba záratta. Cellamare herceget letartóztatták és kiutasították az országból.

1718. december 27-én a régens hadat üzent Spanyolországnak. Erődemonstráció következett: 1719 áprilisában egy 20 000 fős francia hadsereg, Berwick herceg, marsall vezetésével a Pireneusokon át benyomult a Baszkföldre. Június 18-án elfoglalták Fuenterrabíát, augusztus 17-én Pasajest és San Sebastiánt. Egy másik hadoszlop Katalóniába nyomult, elfoglalta Seo de Urgelt (katalánul: La Seu d’Urgell) V. Fülöp csapatait Pamplonában összpontosította. Hadvezére, Francisco Pío de Saboya y Moura herceg, Castel-Rodrigo márkija, Barcelona katonai kormányzója sikeres ellentámadást indított, ennek során Fuenterrabíát sikerült visszafoglalnia. Egy legenda szerint a végveszélyben maga Farnese Erzsébet királyné is nyeregbe szállt, és személyesen vezetett harcba egy spanyol hadosztályt. Valójában a francia előrenyomulás az utánpótlási gondok miatt fékeződött le.

  A francia flotta támadást intézett a kantábriai Santoña kikötővárosa ellen, elpusztítva a kikötő berendezéseit és az erőd tüzérütegeit.

  Az 1719-es év során az osztrákok új ellenoffenzívát indítottak Szicíliában. Mivel Savoyai Jenő nem vállalta a főparancsnokságot, az itáliai Habsburg-haderőt a lotaringiai Claudius Florimund Mercy gróf, tábornagy (franciásan Claude Florimond de Mercy, 1666–1734) irányította. Mercy grófja június 20-án támadást intézett a Francavilla di Sicilia mellett táborozó spanyol főerő ellen, de a francavillai csatában vereséget szenvedett. Lede márki azonban nem tudta kiaknázni győzelmét. A brit flotta elvágta anyaországától, készletei fogytak. A második milazzói csatában már Mercy csapatai győztek, októberben visszafoglalták Messinát, és ostrom alá vették Palermót.

  A brit flotta blokádjától szenvedő Spanyolországban Alberoni bíboros a skót jakobiták függetlenségi mozgalmát kívánta felhasználni Nagy-Britannia meggyengítésére. Az Írországból száműzött Ormonde hercege 1719. március 6-án kihajózott Cádizból egy 5000 spanyol katonát szállító flottával. Köztük volt James Keith, Marishal 9. earl-jének fia.[3] Az expedíciós hadsereg célja egy nagy skót felkelés kirobbantása és támogatása lett volna, amely megbuktatja I. György királyt. Helyére James Stuartot, az elűzött II. Jakab angol király fiát, a jakobiták trónkövetelőjét, az „Old Pretendert” ültették volna. Skócia nyugati partvidékén akartak partra szállni, de egy vihar már Galicia partjainál szétszórta őket, és nem jutottak el a Brit-szigetekre.

  Egy hónappal később La Coruñából egy kisebb expedíció indult, 300 spanyol katonával, James Keith bátyjának, George Keithnek, Marischal 10. earljének vezetésével. Sikeresen partra szálltak Eilean Donan-i várnál, itt 1000 főnyi skót harcos csatlakozott hozzájuk. Júniusban azonban a glenshieli csatában vereséget szenvedtek az angol csapatoktól.

  A Brit-szigetek elleni támadást megtorlandó, 1719 szeptemberében 4000 brit katona szállt partra Galiciában. Elfoglalták Vigo kikötőjét, majd a szárazföld belsejében Pontevedrát is. A francia határtól távol eső területen végrehajtott támadás nagy riadalmat keltett, a spanyol kormányzat ráébredt az anyaország sebezhetőségére.

  A háború kiterjedt az észak-amerikai gyarmatokra is. 1719 májusában francia csapatok elfoglalták a nyugat-floridai Pensacola spanyol várost, hogy megelőzzenek egy Dél-Karolina elleni spanyol támadást. Augusztusban a spanyolok visszafoglalták a várost, de az év végén a franciák ismét bevették.

  1720 februárjában Kubából egy spanyol flottilla indult el, 1200 katonával, José Cornejo kapitány vezetésével a Bahama-szigetek felé. Nassau kikötőjébe (éppen egy spanyol inváziótól tartva) brit hadihajókat rendeltek. A spanyol különítmény azonban a sziget túloldalán szállt partra és végigrabolták Nassau környékét. Woodes Rogers, a kalózból lett kormányzó milicistái a nassaui csatában elűzték őket, a spanyolok zsákmányukkal hazatértek.

A háború lezárása

1719 augusztusában Hollandia is belépett a háborúba a szövetség oldalán. A madridi kormány belátta, hogy a négyhatalmi szövetség túlereje ellen nem érhet el sikert, és tárgyalásokat javasolt. A szövetségesek első követelése az volt, hogy V. Fülöp távolítsa el Alberoni bíborost, a háború fő felelősét. 1719. december 5-én Alberonit minden tisztségétől megfosztották és kötelezték, hogy 3 héten belül hagyja el Spanyolországot. Ezután megkezdődtek a béketárgyalások, amelyek eredményeképpen 1720. február 20-án aláírták a hágai békeszerződést, amely lezárta a nyugat-európai háborút. A szicíliai harcok csak később, egy külön megegyezés (úgynevezett palermói konvenció) után szűntek meg. 1720 májusában Lede márki csapatai kiürítették Szicíliát és Szardíniát.

Következmények

V. Fülöp spanyol királynak ki kellett ürítenie az összes általa megszállt területet. Ugyanakkor Farnese Erzsébet fiának, Károly infánsnak (1716-1788) odaígérték Parma és Piacenza hercegségeit és a Toszkánai Nagyhercegséget is, ha a Farnese-ház férfiágon kihalna. (A Parmában uralkodó Antonio Farnese herceg (1679–1731) gyermektelen volt, halála esetén unokahúgát, Farnese Erzsébet hercegnőt, Spanyolország királynéját illette a hercegi örökség). Ez 1731-ben bekövetkezett, és Károly infáns rövid időre, 1731-től 1735-ig Parma és Piacenza hercege lett. Előtte azonban még lezajlott a brit–spanyol háború (1727–1729).

  A nyugat-floridai Pensacola várost, amely a háború alatt többször is gazdát cserélt, a francia csapatok lerombolták, majd a romokat visszaadták Spanyolországnak.

  A Habsburgok lemondtak Szardíniáról, cserébe visszakapták a sokkal gazdagabb és stratégiailag fontosabb Szicíliát. Ennek ellentételeként VI. Károlynak le kellett mondania a spanyol trón iránti igényéről. Az ügyesen manőverező II. Viktor Amadé savoyai herceg azonban megkapta a császártól Szardíniát, és elismerték Szardínia királyának. Ezzel megszületett a Szárd–Piemonti Királyság, amely a következő évszázadban egész Itáliát saját hatalma alá hajtotta.

  A négyes szövetség háborúja bizonyos mértékig még a spanyol örökösödési háború folytatásának tekinthető, mivel a Földközi-tengeri hatalmi viszonyokat az utrechti szerződés nem, csak az 1720-as palermói konvenció tisztázta. A következő években Spanyolország kitört diplomáciai elszigeteltségéből. A lengyel örökösödési háborút (1733-1738) kihasználva 1735-ben V. Fülöp még a Nápolyi és a Szicíliai Királyságot is megszerezte Farnese Erzsébet legidősebb fia, Károly infáns számára. (Cserébe viszont Spanyolországnak ismét le kellett mondania a Parmai Hercegségről, amit csak 1748-ban, az osztrák örökösödési háborúban szereztek meg újra, V. Fülöp és Farnese Erzsébet ifjabbik fia, Fülöp infáns számára).

1734-ben megszűnt a magyar jelenlét Nápolyban.

És mit csináltak ott a magyar huszárok……sajnos a magyar források nem túl bővek…

Szemethy Tamás - A levélküldés nehézségei a lengyel örökösödési háború dél-itáliai frontján:

„Érdemes áttekintenünk a Csáky-ezred dél-itáliai működésének főbb állomásait. A vidék a huszárok számára a lengyel örökösödési háború kitörésekor már jól ismert lehetett, mivel 1719 és 1721 között is őket vezényelték Szicília szigetére, hogy elősegítsék az akkor frissen megszerzett területen a császári hatalom megszilárdítását.Néhány éves észak-itáliai kitérő után, 1727-ben ismét visszatértek Dél-Itáliába, ahol ismételten Szicíliában és Nápolyban állomásoztak.

A levelek elemzése szempontjából külön említést érdemel, hogy Csáky György, aki 1724-től az ezred tulajdonosa volt, korábban 1707 és 1723 között a huszárokat ténylegesen vezénylő ezredparancsnokként szolgált, így az ezred tagjaival folytatott levelezése kapcsán tisztjei számíthattak arra, hogy a gróf többé-kevésbé tisztában volt az ott uralkodó közállapotokkal.”

Az ezred 1718-tól 1719-ig Szerbiában volt. Onnan Lombardiába-rendelték. Egyik eskadronja áthajózott Siciliába (1719.05.22 után) és részt vett a francavillái csatában 1719.06.20.-án , valamint Messina ostromában is. 1720-ban az egész ezredet átvitték Siciliába. Itt maradt 1727-ig, akkor Nápolyba helyezték át. Miután állománya igen leapadt, 1721-ben az Esterházy József-féle huszárezreddel egyesíttetett.

A német és olasz nyelvű forrásokban megtaláltam a villafrancai csatát, mely spanyol gyözelemmel zárult 1719.06.20-án. De Lede márki a spanyol sereg vezetőjeként létszámbeli fölényét is kihasználva (29.000 fős serege élén) a 21.000 fős császári csapatokat megfutamította. 

Miután a spanyol flotta megsemmisült az 1718 augusztusában lezajlott Capo passerói csatában , a 30 ezer emberből álló, Lede márki parancsnoksága alá rendelt spanyol hódító hadsereg elszigetelt maradt Szicíliában. 1718-ban az osztrákoknak még sok csapata a Balkánon állomásozott az osztrák-török ​​háború miatt, amely 1718. július 21-én a passarowitzi béke aláírásával ért véget.

Az első kísérlet a spanyolok megtámadására a Nápolyi Királyságból az osztrákok kezdeményezésével kudarcot vallott, mivel a császári haderőket a 1718. október 15-én a milazzói csatában legyőzték; azonban sikerült egy kis hídfőt megtartaniuk a város körül.

1719 júniusában a császáriak Claudio Florimondo di Mercy gróf vezényletével 24 000 fős veterán hadsereget vezényeltek át a Balkánról Dél-Olaszországba, ahonnan az angol flotta szállította őket a Messinai-szoroson túlra; június 28-án száltak partra Patti kikötőjében és két oszlopra osztva Oliveribe költöztek, ahol felállították táborukat. 

A spanyolok ezt követően felhagytak Milazzo ostromával, ahol von Fürstembusch ezredes parancsnoksága alatt 1200 fős helyőrség kitartott. A spanyol csapatok így kedvezőbb helyzetbe kerültek Francavilla falu környékén, ahol egy patak, a San, védte őket.  A dombtetőn volt még egy kapucinus kolostor, védett falakkal. A feljegyzések szerint a falakon lévő mellvédek ideális tüzelő állasokat biztosítottak a spanyoloknak. A spanyolok 2 ágyúval és 4 zászlóaljnyi katonával befészkelték magukat a falak mögé. 

Mercy megtudta ezt, és visszavonult Meribe, hogy előkészítse a szükséges harcot. Összevonta csapatait és június 15-én, más erősítések beérkezésével és 150 000 florin táboripénz megérkezése után kiadta a parancsot a támadásra. A hadsereg tüzérség nélkül mozgott, amelyet a Peloritani-hegység megközelíthetetlen útjai miatt (amelyeket a spanyolok és a helyiek bizonyosan megrongáltak,  az olasz helybéliek a hadjárat során végig ellenségesek voltak az osztrákokkal szemben) úgy vélték, hogy nem képesek átszállítani, ezért tengeren küldték utánuk. Július 17-én reggel a hadsereg három oszlopra oszlott, és 15 kilométeres menet után tábort állított fel Castroreale-től nyugatra , Rodì és Milici között . 18-án az elővédet puskákkal felfegyverzett helyi lakosok csoportjai támadták meg; emiatt, és tudván, hogy az utat fegyveres bandák őrzik, és hogy akadályokat helyeztek el rajta, Mercy úgy döntött, hogy kelet felé fordul, a Portella delle Tre Fontane magassága felé, tudván azt hogy így áthatolhatatlan és nagyon nehéz utat választ a lovasságának és a teherállatoknak; a csapatok azonban végig tudtak utazni a nehéz terepen. Az elővédnek sikerült elérnie a Tre Fontane-dombot, és elűzni az azt őrző spanyol katonákat. Másnap reggel és dél között megérkezett az osztrák hadsereg többi része is, és itt kettévált; erről a dombról már látszott Francavilla, és innen a tábornokok tanulmányozhatták az ellenség felállását. Tekintettel a spanyolok jó megerősített helyzetére, a császári tábornokok nem tanácsolták a frontális támadást, mivel az osztrák hadseregnek hiányzott a tüzérsége, de Mercy ellentétes véleményen volt, és úgy döntött, hogy a hadsereget három oszlopra osztva támadni fog.

A birodalmi támadást valóban három oszlopban hajtották végre június 20-án reggel. Von Seckendorf hadnagy és Georg Olivier Graf von Wallis tábornagy alkotta a bal szárnyat, Junge táborszernagy és hadteste a völgy közepén állt. Eck tábornagy és császári hadvezér különítményeinek át kellett kelniük a Fiumarán, be kellett ölelniük az ellenség jobb szárnyát, majd meg kell támadniuk az Alcantara-völgy domináns magasságait. Mercy gróf el akarta vágni a spanyolokat Taorminánál az utánpótlásaiktól . Seckendorf először Francavilla közelében találkozott a spanyolokkal. A spanyolok sereg központja, amely egy jól megerősített kolostorra épült, stratégiailag jól védhető volt és a császáriak nagy veszteségek mellet támadták. Az első oszlop háromszor támadta meg a falut, de minden alkalommal visszaszorították. A második oszlopnak sikerült meghódítania az árkokat, amelyek a kolostor dombjának lábánál voltak, de a második spanyol védelmi vonal megállította őket. A harmadik császári oszlop megtámadta a spanyol bal szárnyat, kicsalogatva ezzel a spanyol erőket San Giovanni dombjáról, de az osztrákok így súlyos spanyol túl- és tűzerővel találták magukat szembe, mely elöl egy hasadékban kellett menedéket találniuk, következésképpen sok áldozatot szenvedtek, köztük Holstein tábornokot is, aki vezette a támadást. A nap forrósága és a csapatok fáradsága és veszteségei arra kényszerítették az osztrákokat, hogy visszavonuljanak a Fiumarán túli magasságokba, ahol tovább figyelték a Francavilla helyzetében lévő ellenséget. A spanyol tüzérség Villadarias márki parancsnoksága alatt döntő szerepet játszott a csata során, sok áldozatot és nagy zavart okozott az osztrák seregben. A csata estig tombolt, amikor a spanyol lovasság ellentámadása elvette az osztrák győzelem minden reményét. Az osztrákok kivonultak, és 3100 halottat és sebesültet hagytak hátra. A spanyol veszteségek 2000 fő körül voltak.

De Lede márki megtartotta pozícióját. Mercy egy puskalövés következtében megsebesült a fején és kénytelen volt megszakítani a bizonytalan kimenetelű csatát. De Lede márki nem üldözte az osztrákokat, ezáltal lehetőséget adott nekik, hogy gyorsan felépüljenek taktikai vereségükből. 

Június 30-án az osztrákoknak szinte harc nélkül sikerült Taorminát elfoglalniuk.  Július elején Junge tábornagy vette át a császári csapatok legfelsõbb parancsnokságát, akik 16-án megnyithatták a parti utat a Szent Alessio erőd bevételével. Az osztrákok ezután ostromolták meg Messinát, amely július 20-án megadta magát. Innen Szicília nyugati részét vették be, számos csatában, melyek Trapaniban, Marsalában, Castelvetranóban, Alcamóban, Partinicóban és Palermóban zajlottak megverték a spanyol seregeket, végül Palermonál megállapodást írtak alá a spanyol csapatok evakuálásának feltételeiről.  

A háborút csak az 1720. február 17-i hágai szerződés zárta le, amelyben a spanyol csapatoknak ki kellett üríteniük Szicíliát, és a brit haditengerészet hazaszállította őket. Szicília szigete osztrák birtokba került és egyesült a Nápolyi Királysággal, miközben Szardínia Savoy uralma alá került. 

A Csáky regiment 1 századát összevonták az Esterházy huszárezred kint harcoló alakulataival, Sziciliai haditevékenységükről sajnos nagyon keveset tudunk:

Szicília és Korzika birtokáért III. Károly és V. Fülöp által folytatott harcokban az Ebergényi huszárezred egyik százada 1720-ban tengeri úton Szicíliába került s a francavillai csatában és Messina ostromában vett részt. Az Eszterházy-huszárezred Sciacca és Palermo birtokáért folytatott harcokban küzdött sikerrel. Egy alkalommal 120 huszár visszaverte 700 spanyol lovas támadását, akik a császáriak élelmiszerszállítmányait igyekeztek megszerezni. Másik alkalommal 22 huszár 100 spanyol lovast támadott meg és szerzett gazdag zsákmányt. 

Leghíresebb talán az itt harcoló  huszárok közül a Csonka-bég néven ismert későbbi Franz Zungenberg. 

Életrajzából még pár fontos információ kiderül: 

NEMES-TACSKÁNDI CSERGHEŐ GÉZA - Pótlékok a Csonka bégről s fiáról szóló három közleményhez.

"Jobban szerettem volna Csonka bég eredeti nevével kezdeni meg közleményemet, minthogy az általunk ismert s a legtöbb munkában bár csak magyar részről használt álnév kétségkívül csupán elcsonkított karjára vonatkozik, valósággal pedig nem az ő igazi neve. A török seregben viselt állását s rangját illetőleg is különböző munkákban eltérők a vélemények. Német szerzők török vagy budai basának és Budavár parancsnokának,ezenkívül czímzetes basának (vice Pascha), mások megint ezen vár alparancsnokának nevezik; Bél Mátyás (Wagnerre való hivatkozással) «janitsárokagájának» mondja. Ez az utóbbi forrás azonban megjegyzi azt is, hogy «mások kétséges adatai» nyomán Csonka bég Nógrád utolsó bégje volt, s feladva a várat, a keresztény hitre tért át.

Történelmileg ismeretes, hogy az öreg Abdi, vagy Abdurahman vezér-basa t. i. Budavár valóságos basájának elesése után, a török méltóságok közül csak hárman; a janitsárok agája, az alparancsnok és a mufti kerültek élve fogságba. S így valamennyi ellentétes állítást mellőzve, valamint fontolóra véve azt is, hogy ő alig lehetett maga a mufti, állapodjunk meg az alparancsnoknál, vagy a janitsárok agájánál; e két méltóság egyikét kellett okvetlenűl viselnie.

Csonka bégnek feladata volt 1686. évi sept. 2-án a királyi várat a bajorok ellen megvédeni, kik herczegök vezénylete alatt rohamot intéztek. A harcz lépésről-lépésre legelkeseredettebben folyt, s midőn Abdurahman-basa elesett a bécsi-kapunál, Csonka bég kétségbeesett ellentállását folytatta még egy idieg, míg végre, minden oldalról körül kerítve, a vár középbástyájába szorult: de a gránátosok ezt az utolsó menedékét is kézi-gránátokkal nagyban megrongálták.

A bekerített törökök csak most adtak jelt turbánok és kendők lobogtatásával, hogy készek a megadásra, mire őket a lotharingiai herczeg, életüket mgekimélve, a nagy moséba (Mátyás temploma) vezettette. Számszerint férfiak, nők és gyermekek kétezren lehettek, ezek közt a megsebesült Csonka bég 9 éves fiával, ki későbben báró Zungenberg Ferencz név alatt altábornagyi rangot nyert el.

Csonka bég közvetlenűl a keresztény hitre való áttérése (tehát nem egész 10 évi fogság után, mint az ezen lapok hasábjain is említve volt, a császári seregbe felvétetve, legvalószinűbben ezzel egyidejűleg a «Zungenberg» nevet nyeré, ezek után pedig, az osztrák háznak tett kiváló szolgáláataiért, magyar nemességet kapott. Életének tragicus vége ismeretes, azért tehát térjünk át Ferencz fia életpályájának pótló leírásához és tetteihez.

A 22 éves ifjút 1700-ban az Ebergényi huszároknál (most 9. sz. huszárezred mint századost találjuk; úgy látszik, már az 1696. évben is ugyan ezen ezrednél szolgált, s résztvett a lotharingiai expeditióban, hol dús zsákmányra tett szert. A cs. és kir. hadügyminiszterium okirataiban, Zungenberg Ferencz, mint fent is említém, csak 1700-ban szerepel mint katona. 1701-ben mint százados Olaszországba ment ezredével, és 1702-ben részt vesz a luzzarai csatában. Szeptember havában Marquis d’Avia-val (Savoyai herczeg vezérőrnagya) Milano felé vonúl, 1706-ban Turin felszabadításában vesz részt. 1707. Nápolyba és 1709. Piemontba vonúl; 1700. június 10-én I. József az Ebergényi huszár-ezred őrnagyának, Zungenberg Ferencznek a magyar bárói rangot adományozza, mely rangemelés a 28-ik királyi könyv 200-ik lapján van beiktatva. A czímer a Turulban (I. 148. l.) jelent meg, színei más helyütt említtetnek.

1716. augustus 5-én Eugen herczeg Péterváradnál győzedelmes csatát nyert. Zungenberg Ferencz bárót ismét itt találjuk, valamint augusztus 20-tól oktober 20-ig Temesvár ostrománál és bevételénél, 1717. augusztus 16-án a belgrádi csatában, és ez év oktober havában Boszniában az előőrsöknél.

1719. május 22-én ezrede Siciliába rendeltetett, és junius 20-án részt vesz Palermo mellett és villafrancai csatában. Zungenberg 1727-ig itt maradt és ezredével később Nápolyba került. Miután már megelőzőleg tábornokká (Oberstfeldwachtmeister) lett, az 1730. évi január 4-én kelt kinevezést az üresedésben lévő Splény báró huszár-ezred (most báró Koller 8. sz.) tulajdonosává léptette elő."

A Csáky regiment a háború lezárása után helyörségi feladatokat látott el Szicilliában. Ezen tevékenység közben húnyhatott el Bene János 1721-22-ben.