Magyar reguláris ezredek a 18. században

A 18. század két legnagyobb háborújának (osztrák örökösödési háború: 1740–1748, hétévesháború:   1756–1763)   középpontjában   a   Habsburg   Birodalom   állt.  

Ez   a   két   háború kulcsfontosságú   szerepet   játszott   a   Monarchia   közigazgatási   szervezetének,   és   az   államműködéséhez   szükséges   intézményi   struktúráknak   a   kialakulásában,   ezeknek   okozói   és egyben velejárói voltak.

Az osztrák  örökösödési háború „tárgya”  voltaképpen  az aktuális  európai  hatalmi viszonyok megmérettetése, a szövetségi rendszerek átszervezése utáni hétéves háborúé pedig az előbbi során elszenvedett sérelmekért járó reváns vétele, vagy a jó prédának kínálkozó területek megszerzése volt.

A következőkben röviden tárgyalom, hogy Magyarország milyen mértékben járult hozzá ehhez a két háborúhoz, katona és adó tekintetében.

A Magyar Királyság hadereje a következő kiállítási formákból származott, elsőként   az   insurrectio   (vagyis   a   nemesek személyenkénti   felkelése),   másodsorban   a   banderiális   hadak   (tulajdonképpen magánhadseregek),   amelyek   felállításáért   a   főurak   voltak   felelősek,   illetve   a   portális katonaság (ebből származott a könnyűlovasság). Az 50 lovast kiállítani képes főúr már köteles volt bandériumot állítani. Aki erre nem volt képes, annak a lovasa vagy lovasai a megyei bandériumba vonult(ak) be, aki pedig egyedül nem volt képes sem „felkelni”, sem lovast állítani, az más, hasonló anyagi háttérrel rendelkező nemesekkel állított ki lovast. Ezeken túlmenően még a szabad királyi és a bányavárosok is tartoztak katonaállítással, ígyösszességében elmondhatjuk, hogy a rendszer középkori jelleget tükrözött. A modern hadviseléshez és a tömeghadseregekkel vívott háborúkhoz azonban ezek a formák már elavultnak számítottak.

  „Vitam et sanguinem pro rege nostro!”

A pozsonyi  országgyűlés  általmegajánlott gyalogos katonaság 21600 főt tett ki. A gyalogezredek száma 1744-ben érte el a maximumot, összesen 60-at, ebből a magyarok száma továbbra is 9 volt, és ez így maradt egészen a háború végéig. Az ezredek száma ezután csökkent, és a hétéves háború alatt folyamatosan 57, ezekből 11 volt magyar, ami 1759-ben 29.920 katonát jelentett.

1759-ben:

-          Batthyány,                                                                    - 34. számú

-          Bethlen,                                                                        - 52. számú

-          Károly főherceg (1762-től Ferdinánd főherceg), - 2. számú pozsonyi

-          Esterházy (József),                                                    - 37. számú

-          Esterházy(Miklós),                                                    - 33. számú

-          Forgách,                                                                        - 32. számú

-          Gyulai,                                                                            - 2. számú székely

-          Haller,                                                                             - 31. számú

-          Pálffy (Lipót),                                                              - 19. számú

-          Preysach (1758-ig Pálffy János),                          - 39. számú

-          Simbschen (ez egy irregulárisezred volt).        - 48. számú

 A hétéves háború folyamán mindvégig 12 magyar huszárezred volt szolgálatban. A huszárezredek létszáma békeidőben 600–610 fő körül mozgott, hadiállapot során viszont bővítés következett, és így elérte az 1 500 főt is. Átlagosan kb.10000–12000 magyar huszár szolgált a hétéves háború folyamán.

1759-től:

-          Baranyai,

-          Bethlen (1759-ig Mórócz),

-          Dessewffy,

-          Esterházy (Pál Antal, 1762-től Luzinsky),

-          Hadik,

-          Kaiser,

-          Kálnoky,

-          Nádasdy,

-          Palatin (Török),

-          Pálffy (Rudolf, 1759-ig Kálnoky),

-          Splényi (1762-től Esterházy Imre),

-          Széchenyi (1757-ig Festetics).

Daun 1749-es szabályzatának értelmében a gyalogezredeket ismét átalakították. Ezúttal egy új századot állítottak fel, ami 16-ra növelte a számukat, négy zászlóaljat alakítva ki négy-négy századdal, a gránátosok továbbra is teljesen önállóak maradtak. Az új szabályzat a rangok és beosztások terén is újdonságot hozott. Az ezred törzstisztjei egyben századparancsnokok is voltak, ezen századokat törzsszázadoknak nevezték. A törzstiszti működésük miatt ezt a feladatukat nem tudták ellátni, így századaik élén a hadnagyok helyettesítették őket.

Daun a törzsszázadok élén lévő hadnagyok számára új rangot rögzített századoshadnagy (Capitänlieutenant) néven. Korábban egy században csak három tiszt teljesített szolgálatot: a százados, a hadnagy és a zászlós. A hadnagyi rangot Daun al- és főhadnagyra osztotta, minden századba beosztva mindkettőből egyet, így a század tisztjeinek száma négyre nőtt. A törzsszázadokban zászlós mellett mindhárom hadnagyi rangú tiszt szolgált.

Daun ezredszervezete nem lett hosszú életű. Már 1757-ben két újabb század felállításával 18-ra nőtt a századok száma, ezeket azonban hatosával szervezték zászlóaljakká. A gránátosok ezúttal is kívül maradtak a zászlóaljkötelékeken.

1758-ban jelentek meg a törzsben a másodőrnagyok, akik az ezredes helyett annak zászlóalját vezették, így az ezredes az egész ezred parancsnokságát hatékonyabban tudta ellátni. A háború utolsó éveiben azonban a hadműveletek lanyhulásával a másodőrnagyi pozíciót megszüntették. 1762 körül két századot is feloszlattak, így az ezred harmadik, helyőrséginek nevezett zászlóalja négy századdal szerveződött.

A 37. sz. K.U.K. gyalogezred története:

Az ezred a parancsnok kérelmére Lőcsén és Eperjesen alakult meg. 1742 tavaszáig a kiképzés, a kötelékek megszilárdítása és a felszerelés annyira előrehaladt, hogy az ezredet a hadszíntér közelébe Morvaországba lehetett küldeni. Az 1741-től 48-ig tartó osztrák örökösödési háborúban, az 1742 tavaszán Csehországba tört franciák és szászok ellen került az ezred két zászlóalja első alkalmazásra Prága ostrománál. Különösen kitüntette magát a két zászlóalj a franciák augusztus 22-i és szeptember 11-i kitöréseinél, amelyeket sikerült visszavetniök. 1743-ban az ezred részei Oberpfalzban voltak beosztva. Itten az ezred parancsnoka, báró Szirmay ezredes, akit életleírója „híres hős"-nek nevez, elhúnyt. 

Az osztrák örökösödési háború további folyamán az ezred Cseh-, Morva- és Olaszország harcmezein még számos ütközetben állta meg helyét. A háború befejeztével az ezred Morva- majd Csehországba, 1755-ben egy zászlóalja Nagyváradra került. 

Az 1756—1763-ig dúló hétéves háború már hadviselten, magas kiképzési fokon, még jobban összeforrtan érte az ezredet. A hadjáratból csak az 1757 november 22-én vívott boroszlói és az 1758 október 14-én lefolyt hochkirchi csatákat említjük meg, amelyek közül az ezred, különösen az utóbbiban „kimagasló bátorságról tett tanúbizonyságot", és akkori parancsnoka, gr. Károlyi Antal egyike lett azon igen keveseknek, akiknek a legkiválóbb és legeredményesebb érdemek jutalmazására azon évben alapított legmagasabb kitüntetést, a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét ítélte meg a rend káptalana. A következő békeévekben az ezred részei Cseh-és Morvaországban, Bécsben, Galíciában, Nagyváradon és Veszprém környékén állomásoztak. 1769-ben kapta az ezred a „37"-es számmal való megjelölést.

Károly Ferenc Antal (1732-1791) életutjában az alábbiakat említik meg: 

1755-től   Esterházy   József gyalogezredében  szolgált, az  1756-os  lobosiczi ütközetben súlyosan megsebesült, 1758-ban Hochkirchennél 36 ágyút ragad, foglal el a poroszoktól.

Hadik András tábornok levelezésében is szerepel egy ügy az ezred történetéből: 

1756. II. 18. Hadik András tábornok Liechtenstein herceg tábornagynak

Az Eszterházy-gyalogezred Paulikovics Jakab nevű szökevénye önként jelentkezett az ezredéhez való visszatérésre, amíg parancsot nem kap, őrizetbe helyezte.

1756. II. 23.Liechtenstein herceg tábornagy Hadik András tábornoknak

Az Eszterházy-gyalogezredbeli Paulikovics Jakab, katonaszökevényt kézről-kézre adva kísértesse Pozsonyba.

gróf Esterházy József  Zsigmond (Pápa, 1682. június 12. – Pozsony, 1748. május 10.)

Esterházy József 1682. június 12-én született Pápán. Apja gróf Esterházy Ferenc főispán, anyja Thököly Katalin grófnő volt. Egyik fiútestvére Esterházy Antal kuruc tábornagy, a másik Esterházy Ferenc tárnokmester volt, mellettük volt még 4 lánytestvére. Első felesége Eck Mária Franciska grófnő, második Sauer Antónia grófnő volt. Fiát Józsefnek hívták.

 Szülei egyházi pályára szánták, s már 1689-ben egyházi ruhát öltött. A jezsuitáknál végzett soproni és győri tanulmányai után a rend nagyszombati egyetemén folytatott bölcsészeti tanulmányokat. 1693-ban rátóti prépost (az 1255-ben alapított premontrei prépostság vezetőjének címét és javadalmait 1674 óta az Esterházyak adományozták), 1697-ben vaskai apát lett. 

1700-ban Rómába utazott, ahol a Collegium Germanicum-Hungaricum hallgatója volt, de alig öt hónap után hazatért, „az éghajlatot gyenge egészsége nem tűrhetvén” (Esterházy 1901) (E családi legenda helyett azonban más indokai is lehettek, tekintve, hogy a „gyenge egészségű” Esterházy József egész életében katonáskodott, s még hatvanadik évéhez közeledve is seregrészt vezetett az osztrák örökösödési háborúban a sziléziai hadszíntéren.) 

1701-től Bécsben élt, ahol matematikával, hadászattal és építészettel foglalkozott. 1705-ben lemondott az egyházi pályáról, katona lett, s Pállf y János seregéhez csatlakozva részt vett a Rákóczi-ellenes küzdelmekben (Esterházy 1901). Emiatt megromlott a viszonya testvérével, Esterházy Antal kuruc generálissal. 

Esterházy József 1716-tól újra aktív szolgálatba állt, a pozsareváci békekötésig részt vett a török elleni háborúban. 1716. augusztus 5-én elismerésre méltó bátorsággal küzdött a péterváradi ütközetben, szeptemberben és októberben pedig a temesvári ostromnál harcolt. A törökökkel való békekötés után az itáliai hadjáratban vett részt, ahol a szicíliai Lede ostrománál ágyúgolyótól megsebesült. Szolgálataiért 1720-ban adományul kapta a pápai uradalmat.

1721-ben tábornok (General-Feld-Wachtmeister), 1733-ban altábornagy lett. Az 1737–1739-es török hadjárat során Boszniáig nyomult, 1739-ben lovassági tábornokká nevezték ki. 

1741-ben tábornagy (marsall) lett, 1744–1745-ben részt vett a sziléziai hadjáratban (Fatuska 2008). 

Katonai pályájához hasonlóan emelkedett egyre jelentősebb közjogi méltóságokra: 1711-ben Komárom vármegye főispánjává nevezték ki (beiktatásra azonban csak 1713-ban kerülhetett sor), 1723-ban főudvarmester, 1724-ben a Hétszemélyes Tábla elnöke, 1725-ben a helytartótanács tanácsosa, 1733-ban horvát-szlavón-dalmát bán, 1741-ben országbíró lett (Esterházy 1901). 

1710 novemberében vette feleségül gróf Eck Mária-Franciskát (1681–1739), akitől József fia született (három csecsemőkorban elhunyt gyermek mellett). 1731. február 10-én végrendeletet tett, a hitbizományból majorátust létesítve egyetlen fia, illetve öccsének elsőszülött fiú utódja javára. 1740. november 21-én újra megnősült, második nejétől, gróf Sauer Antóniától azonban nem maradt utóda. Életének utolsó éveit Pozsonyban töltötte, ahol 1748. május 10-én „vízibetegségben” halt meg (Esterházy 1901).

Komárom megye újjáépítése

A mai Oroszlány, Majk, a régi Oroszlánkő vára, és a környék – mint tudjuk – hosszú évszázadokig az Esterházyak birtokában volt. A tatai uradalmat, Tatát és a környező falvakat 1727. május 1-jén az Esterházyak ifjabb fraknói grófi ágába tartozó Esterházy József vásárolta meg. A mezővárosba hívott építészek (Fellner Jakab, Éder József, Grossmann József, Schweiger Antal), mérnökök (Bőhm Ferenc, Mikoviny Sámuel) munkája révén kialakult Tata, Tóváros és Váralja.

Az első négy Esterházy gróf életében, 1721–1811 között Tata nemcsak az uradalom igazgatási központja volt, hanem Komárom vármegye egyik legszebb, barokk stílusú épületekben gazdag mezővárosává fejlődött, a mocsaras területeket le csapoltatták Mikoviny Sámuel tervei szerint. A vízrendezésre Eszterházyt sürgette a szomszédos uradalom is, amelynek tulajdonosa maga a magyar kamara (a kincstár) volt. Eszterházy 1728-ban hívta először Mikovinyi Sámuelt Tatára, s ő készítette el a tatai Öreg-tó szabályozási tervét. Mikovinyi rajzolta a vármegyetérképeket Bél Mátyás nagy országleíró munkájához, amelyben Bél Mátyás írt a környei halastóról, a Somló-hegyi szőlőkről és a római kori vízvezeték boltozott csatornájának, támfalainak maradványairól. 1747. április 15-én kötötte meg Eszterházy József és az Udvari Kamara azt a szerződést, mely szerint „a kamarai mérnök, Mikoviny Sámuel földrajzi felmérése alapján készült térképének megfelelõen két csatornát ásatnak, egyet a mocsarak lecsapolására… egyet pedig Tatától az almási malmokig”. A „Canalis molaris et derivatorius”-t (Malom- és levezető csatornát, ma Általér) mindkét fél számára „fa és más dolgok szállítására” is szánták. Arra a pontra, ahol a lecsapoló csatorna a postautat keresztezte, Mikoviny egy cölöpökre épített kőhidat építtetett.

A megye benépesítése

1733 februárjában kiáltványt adott ki azzal a céllal, hogy az általa küldött személyek a német tartományokból katolikus telepeseket toborozzanak. A német telepesek 1733–1750 között érkeztek Tatára és a környékbeli községekbe, Felsőgallára, Alsógallára. Az uradalom tizennyolc (sváb és tót telepesekkel betelepített) faluja közül csak hét falu került kivételezett helyzetbe. E hét telepes falu lakóinak a szerződés 4-6 évi adó- és szolgálatmentességet, szabad költözést s a javak szabad adásvételét garantálta. Bár fontosnak tartotta, hogy az „Anya Szent Egyháznak előmozdítója” legyen, vélhetően nem kizárólag ezért kezdeményezte a lakosságcserét, és talán az sem valószínű, hogy csupán udvarhűsége miatt törekedett birtoka germanizálására. A Környén örökös úrbéres jobbágyokat akarta fölcserélni olyan népességgel, amely elsősorban az uradalmat, Eszterházy majorságait szolgálja. Tehát az örökös úrbéres állapotú jobbágyok zavarták érdekköreit jobban, és nem a magyar reformátusok.

A szlovákokat is Esterházy József hozatta be Bánhidára valószínűleg Trencsén, Nyitra, Pozsony megyéből (1725), részben a református magyarok ellensúlyozására. Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság, szőlőtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Mindez a folyamat 1720–1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Velük is hasonló szerződést kötött az Eszterházy-uradalom, ők csapolták le a mocsarakat ingyen munkával. Balogh uradalmi tiszttartó 1746 szeptemberében így rendelkezett: 

„Köteles lészen a Bánhyd kösség határában lévő öreg Tónak gatjában áló csatornyát ki ásni, és a külső víznek Horizontyán, vagyis fölső Szinyen helét még anyyi mélségre ugyanis kiasni, hogy tellyesen a csatornya víz alatt álandóván ályon kihez obligaltoni fog le tételéhez, és el tömöséhez elegendő embereket elő állítani.”

Főbb építkezései

Kapucinus templom és rendház (1744), Tata

Az Országgyűlés tér nyugati oldalán igen szép arányú, huszártornyos, egyszerű barokk épület, 1743-1746 között Kuttner József által emelt kapucinus templom. Az építésben részt vett Fellner Jakab is.

A majki – majkpusztai – kamalduli remeteség

1733-ban területet adományozott a létesítendő kolostornak, fuvarosokat és mestereket fogadtatott bányáiból nemes köveket és márványt juttatott az építéshez, és azt is megengedte, hogy a birtokán lévő romokat elbontva is szerezzen magának építőanyagot a közösség.

Tatai kastélyegyüttes

A kastélyegyüttes Fellner Jakab, hazánk neves építészének egyik legfontosabb műve. Cseklészi barokk kastély Anton Erhard Martinelli tervei alapján (1712-22).

Ha időben vissza számolunk akkor észrevehetjük hogy nándori Bene József 1774-ben lépett be a császári reguláris hadba. Ez a dátum a jól ismert 2. szilézia háború kezdő időpontja is egyben (1744-45), melyet József végig szolgál.  

A második sziléziai háború (1744–45) az osztrák örökösödési háború (1740–48) egyik konfliktusa volt, mely a Szilézia feletti uralomért folyt Poroszország és a Habsburg Birodalom között. II. Frigyes porosz királyt Franciaország, Mária Teréziát Szászország, Nagy-Britannia és Hollandia támogatta. Az 1742. július 28-án megkötött berlini béke, mely az első sziléziai háborút lezárta, magában rejtette a következő konfliktust.  A béke 16 cikkelye értelmében Sziléziát felosztották úgy, hogy Alsó- és Felső-Szilézia Glatz grófsággal együtt Poroszországhoz került, míg Ausztria csak pár várost tarthatott meg (Jägerndorf és Troppau).

Mária Terézia saját férjét, Lotharingiai Ferenc Istvánt szerette volna megtenni császárnak, és ezáltal a Habsburgok befolyását megőrizni a birodalomban. Ezért osztrák csapatokkal megszállta Bajorországot, és 1742. június 27-én osztrák közigazgatás alá helyezte a területet. 1743. szeptember 23-án a szövetségi rendszeréhez csatlakozott Nagy-Britannia és a Szárd-Piemonti Királyság.

Az új külpolitikai helyzetben nagy veszélyt rejtett magában II. Frigyes számára. Miután a császár Bajorországgal elveszítette hatalmi központját, fennállt annak a veszélye, hogy Mária Terézia a megnövekedett befolyását Szilézia visszaszerzésére fogja használni.

Frigyes ezért szövetségi partnereket keresett, és 1744. június 5-én csatlakozott a még 1741-ben Bajorország, Franciaország és Spanyolország által megkötött nymphenburgi szerződéshez. Miután Frigyes ily módon biztosította magát, 1744 augusztusában megtámadta Csehországot, és ezzel kezdetét vette a második sziléziai háború.

Az osztrák örökösödési háború 1744.-45. évi hadjárata

1744-ben maga XV. Lajos vonult be 80.000 emberrel Németalföldbe s miután ott több erődített helyet elfoglalt, Elsassra vetette magát, miközben egy második, 35.000 főnyi francia seregnek Coigny tábornagy parancsnoksága alatt és a Seckendorf vezette 20.000 főnyi bajor seregnek a Mainztól Strassburgig terjedő Rajna-szakaszt kellett megvédelmeznie.*

Ezzel szemben Lotharingiai Károly herceg Heilbronnál 76.000 embert összpontosított s miután július 2.-án Philippsburgnál a Rajnán átkelt, Coignyt Lauterburg–Weissenburg, majd tovább szorította vissza Strassburg felé, miközben Hagenau, Buschweiler és Zabern várak is hatalmába kerültek. A csak néhány ezer emberrel megszállott Weissenburgot 40.000 főnyi francia sereg sem tudta visszafoglalni. Ennek védelménél kivált a Forgách- és Eszterházy-gyalogezredek tűntek ki, melyek, amikor lőszerük kifogyott, szuronyos puskával mentek neki a franciáknak, akiket szerencsésen vissza is űztek. Ugyanezek az ezredek később Zabern bevételénél is kitűntek.

Miután az 1744. évi hadjárat a sziléziai hadiszíntéren döntő eredmény nélkül zárult, a következő évi hadjáratra mindkét fél nagyarányú előkészületeket tett s a szövetségesek mintegy 90.000, Frigyes porosz király pedig körülbelül 100.000 főnyi sereget állított készenlétbe.

Az 1745. január 8-án Varsóban létrejött szövetség Nagy-Britannia, Hollandia, Ausztria és Szászország között Frigyesnek nagy veszélyt jelentett.

Május közepe táján a mintegy 70.000 főnyi császári fősereg Lotharingiai Károly alatt Josefstadt és Königgrätz között, a 20.000 főnyi szász sereg pedig Königinhofnál gyülekezett, hogy onnan Sziléziába törjenek be. Azonkívül egy 10–12.000 főnyi magyar fölkelő had, támogatva néhány rendes huszárezred által, gróf Eszterházy József tábornagy parancsnoksága alatt már kora tavasszal azzal a rendeltetéssel állíttatott fel a sziléziai határ mentén, hogy folytonos betörések és portyázások által az ellenség figyelmét magára vonja s így erejének megosztására késztesse. Eszterházy portyázó hadai alapos munkát végeztek.

Május 22.-én Eszterházy tábornagy arra a hírre, hogy Jägerndorfból egy 12 zászlóaljból és 35 lovas századból álló porosz csoport Neissebe készült elvonulni, ereje legnagyobb részével utána iramodott és azt Neustadtig követve és állandóan zaklatva, annak majdnem egész podgyászát és élelmező vonatát elfoglalta.

1745 júniusában osztrák csapatok törtek be Sziléziába, de a hónap 4-én Hohenfriedbergnél vereséget szenvedtek a poroszoktól. Innentől a poroszok minden osztrák támadó hadműveletet csírájában elfojtottak. Szeptember 30-án Soornál a poroszok újabb jelentős győzelmet arattak, és több, Berlin irányába indított osztrák támadást is meghiúsítottak. 

Soori győzelme után Frigyes a nassaui grófot a Morvaországba való benyomulásra utasította. Előle Eszterházy tábornagy, miután fölkelői, akiknek vállalt szolgálati kötelezettsége időközben lejárt, legnagyobbrészt hazatértek, a poroszok közeledésére Jägerndorf mellől Troppaun át Leipnikra húzódtak vissza. A nassaui gróf egyideig követte ugyan visszavonuló ellenfelét, hanem aztán november vége felé a Neisse mögé téli szállásokba húzódott vissza csapatjaival s így a hadiszíntér e részén is aránylag nyugalom állott be.

Decemberben dessaui Lipót bevonult az osztrákok oldalán harcoló Szászországba és december 15-én a kesselsdorfi csata során megsemmisítő vereséget mért a szövetségre.

A december 25.-én Drezdában megkötött béke véget vetett a második sziléziai háborúnak. A létrejött megállapodás szerint Frigyes elismerte I. Ferencet, Mária Terézia férjét német császárnak, kötelezte magát Szászország kiürítésére, ellenben egész Sziléziát megtartotta.

Miliciák a 18.században

A császári-királyi könnyű csapatok nem képezték részét a szigorú értelemben vett állandó hadseregnek, így bár minden hadjárathoz nagy számban toboroztak szabadcsapatokat, azokat a háborúskodás lezárásával fel is oszlatták. Az állandóság hiánya rányomta bélyegét a csapatnem fejlődésére. A könnyű gyalogság fejlettsége csak a szervezett vadászcsapatnem megjelenésével kezdte el közelíteni a francia mintát.

A könnyű gyalogos harcmodor önállóságot, döntésképességet és más jellegű felkészültséget igényelt, mint a sorgyalogság általános harcászata. Bár bizonyos korlátozásokkal a sorgyalog ezredek, zászlóaljak kikülönítései is alkalmazhatóak voltak ilyen szerepben, mégis ideális esetben erre specializált csapatokat volt érdemes alkalmazni, ha rendelkezésre álltak. Ilyen csapatok voltak a vadászezred és a tábori vadász zászlóaljak.

Az első vadászcsapatokat Franz Moritz táborszernagy vezetésével 1759-ben állították fel. Elegendő mennyiségű huzagolt fegyverrel nem rendelkezvén, a katonák többsége az általánosan rendszeresített gyalogsági muskétát kapta. A szerencsés katonák, akik huzagolt fegyvert kaptak olyan eszközzel küzdhettek, melyhez már a civil életben is hozzászoktak, hiszen a vadászcsapatok katonáit lehetőleg olyan emberekből toborozták, akik a civil életben is értettek a puska kezeléséhez. Nagyszerűen megfeleltek erre a feladatra a vadászok, valamint a városi milíciák lövészei. A szabadcsapatok nem képezték az állandó hadsereg részét a 18. században, azokat elsősorban háborúk idejére toborozták. Alapvetően két különálló feladatrendszerrel bírtak, melyek azonos fontossággal bírtak tevékenységük során. A sorgyalog ezredek katonái nem voltak jártasak a céllövészetben, a fegyveres kiképzés súlypontjában a fegyverfogások pontos elsajátítása és a parancsra történő töltés, tüzelés voltak, ahogy a korabeli vonalharcászatban is a gyalogsági tűz elsődleges feladata nem a döntés kicsikarása, kiteljesítése volt, hanem a kézitusa, a szuronyroham előkészítése.

A szabadcsapatokat ezzel szemben igyekeztek olyan rétegekből toborozni, akik értettek a puskához, pontos lövésekhez. A szabad csapatok kiképzése is ad-hoc jellegű volt, a sorgyalogsági képzés nem képezte lényegi részét. A szabad csapatok katonái ellenben nagyszerűen alkalmazhatóak voltak csatárharcra, elővédharcra, vagy a kis háborúk megvívására. Az ilyen jellegű rögtönzött csapatok felállítása végigkísérte a 18. század második felének háborúit, de a napóleoni háborúkat is. Az igény azonban felmerült a könnyű gyalogság regularizálására is. Lacy tábornok 1769. évi szabályzatában már szükségesnek tartotta egy önálló, hadseregtörzs közvetlen, 10 századból álló vadászcsapat felállítását háború esetére. Az 1019 fő előírt létszámmal rendelkező csapat elsődleges feladata az elővéd szolgálat volt, mivel fontosnak tartotta, hogy e célra ne vonjanak el egyéb reguláris egységektől katonákat. Egyéb könnyű gyalogos csapatok felállítása irreguláris rendszerben, irreguláris keretek meghatározásával történt. A csapatok általában nem haladták meg a zászlóaljnyi erőt, s a háború lezárulása után rendre feloszlatták azokat. Az első lövészegyletek a felvidék szabad királyi városaiban alakultak demokratikus, önszerveződő alapokon. 1510-ben Késmárkon, 1516-ban pedig Lőcsén is működött lőegylet. 1523-ban Sopronban alakul lövésztársaság, de a felvidéken is több városban terjed el gyorsan a lövészet: Selmecbánya, Körmöcbánya, Eperjes. Érthető, hogy ezeken a vidékeken erősödött meg a lövészsport, hiszen az ország nagy részét a 16-17. században a török birtokolta. Ezen lőegyletek alkották a miliciák gerincét.

Mint fentebb írtuk Neander Margit apja Neander Fülöp  Jakab és Edelspacher Szibilla. Nézzük meg ki is az az Edelspacher Szibilla: 

Kempelen könyvében: 

Edelsbacher család. (Gyoroki)

Indigenátust 1727. aug. 16. E. Zsigmond aradi harminczados nyert. (LR. erd. VII/862.) – Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Aradmegyében igazolta a család nemességét. Férfiágon kihalt. –Vö. NI. IV/9.; Siebm. pk. 131.; Márki II/II.: 671–3.; Simon 31.; T. XX/16.; Kősz. 88.

Nagy Ivánnál: 

Arad vármegye egyik vagyonosb családa. Előnevét is azon megyei Gyorok helységről irja, melyet a mult században kapott kir. adomány czimen.

Legutóbbi ismert törzse Edelsbacher Zsigmond kir. tanácsos, arany-sarkantyús vitéz, 1796-ban az Arad megyei fölkelt nemes sereg ezredese, 1802-ben azon vármegye első alispánja és országgyülési követe volt. Meghalt 1812-ben. Fiai II. Zsigmond és Mátyás. Mátyás előbb a nemesi fölkelő seregtől a rendes katonasághoz átmenvén, 1804-ben már kapitány, utóbb pedig a nádor huszár-ezred ezredese, végre pedig altábornagy lőn. Jelenleg Nógrád megyében Nézsái birtokán lakik. Nejétől Blaskovich leánytól egyetlen leánya Mária él. II. Zsigmond Arad megyének 1804-ben szolgabirója, s 1829-ben főbiztosa. Ugy e családból volt Edelsbacher Miklós nagyváradi kanonok. Meghalt 1803-ban. Edelsbacher János táblabiró 1829-ben. E. Imre Arad vármegye aljegyzője 1829-ben, főszolgabirája 1838–1844-ben. – E. Péter 1829-ben.Iratik a család neve „Edelspacher“-nak is.

dr .Barna János: Nemes családok Csanádvármegyében című könyvében: 

Edelspacher (gyoroki). Német eredetű család, melynek régi, német nemességét III. Károly király 1714. okt. 22-én Magyarországra is kiterjesztette, majd pedig 1725-ben mixta donatio cimén 12908 rajnai forintért E. Zsigmondnak adta Simándot, Lőkösházát, Ribiczét, Novoszellot, Tövisegyházát, Mácsát, Kakucsot, Pélt, Gyorokot s a Csanádmegyében fekvő Dombegyházát, így jutott a család megyénkbe, hol tagjai közül E. Ignácz (1743.) és Mátyás (1764.). táblabírák voltak.  A családnak vármegyénkben fekvő birtoka miatt sok pöre támadt, mígnem M. Terézia 1775. május 16-án uj adomány levelet adott E. Zsigmond örököseinek.  A család birtokát Marczibányi István vette meg 1800-ban. Ezzel a család és vármegyénk között a kapcsolat meglazult s tagjai megyénkben nem igen szerepeltek.  A család a „gyoroki" előnevet 1727-ben kapta. Nemességét megyénkben nem hirdette ki.  A férfiágon kihalt család nemzedékrendje ez: 

A Neander család

Czímerpecsét Pestmegye levéltárában. (Kősz.260.)

Neander Beátus János Trierben született és mint császári szekerészeti igazgató került Pestre. A polgárjogot 1702 szeptember 25-én nyerte el. 1704 március 20-án, mivel a legutóbbi tisztújítás óta több tanácsnok meghalt, a tanács felvette tagjai sorába, egyúttal a város főkapitányává tette. Korábban viselt állására való tekintettel a bíró asztalánál közvetlenül a bíró mellett jelölték ki helyét, de jegyzőkönyvbe foglalták egyúttal, hogy ennek a megkülönböztetett elbánásnak a jövőre nézve nem lehet következménye.

Mint az írásban járatos egyénnek, több ízben hasznát vették Mosel szindikus akadályoztatásakor, amennyiben ilyenkor rábízták a tanácsülési jegyzőkönyv vezetését. Városkapitányi teendőit túlbuzgóságból nemcsak a város területén, hanem azonkívül is gyakorolta. Ebből kifolyólag a tanácsnak kellemetlensége támadt a megyével, amennyiben a Budán 1707-ben tartott megyegyűlésen a város kiküldötteitől számon kérték, hogy milyen címen foganatosít végrehajtást a városkapitány a város területén kívül. A tanács ez ügyben elhárította magáról a felelősséget és oda nyilatkozott, hogy a hatásköri túllépésért kizárólag Neander felelős.

Ennek az ügynek az elsimítása után Neander hosszabb ideig nem játszott jelentősebb szerepet. A közfigyelmet akkor terelte magára ismét, mikor a város Proberger örököseitől meg akarta venni a sörfőzőt. E célra Neander 6000 forintos kölcsönt adott a városnak 6%-os kamatra. Ezzel megnyerte polgártársait, akik már régóta kívánták, hogy a városnak legyen sörfőzője.

1717.10.30 A pesti Piarista Gimnázium alapításának javára Neander Beátus János a város vezetőivel együtt felajánlja a Pesti sörfözés éves hasznát az iskola és a kollégium megépítése céljából. Pest első, legrégebbi gimnáziumát a városi tanács alapította 1717-ben, hogy a pesti fiúknak ne kelljen naponta átjárniuk a budai jezsuitákhoz. Lenner János bíró és Zajkányi Lénárd tartományfőnök 1717. október 30-án írta alá az alapítási szerződést, és november 5-én már 165 diák iratkozott be az akkori négy osztályba. A város 1718-ban megvásárolta az iskola számára a későbbi görög udvarban lévő, félbehagyott és üresen álló jezsuita rezidenciát.

1723 április 24-én, Sauttermaister lemondása után bírájukká választották, tisztét azonban csak egy cikluson át tartotta meg. 

1725-ben nyomós okokra hivatkozva maga kérte, hogy ne válasszák meg újra. Óhaját a választók magukévá tették. A bírói tisztségről való lemondását négy évvel élte túl. 

1729 elején halt meg mint a város kapitánya és tanácsnoka. Fia Neander Fülöp Jakab az aradi Edelspacher Szibillát vette feleségül akitől egy gyermekük Margit született.