barátosi Bene János (1891-1932)
Bene János (1891.június.2. Somogysámson – 1932.november.3. Budapest)
Szülei: nemes ifj. Bene Pál (1858-1936) és nemes Németh Katalin (1861-1930).
Apja, ifj. Bene Pál Nagybajomban előkerült halotti anyakönyv szerint 77 éves korában 1936.szeptember 30-án húnyt el, mint sertéskereskedő, agyvérzésben. (ifj.Bene Pál szülei: nemes néhai id.Bene Pál (1817, Balatonszentgyörgy-1880, Sávoly) és Gyarmati Anna.
Anyja a szintén nemes noszlopi Német család leszármazottja kinek dédnagyapja Imre 1801-ben igazolta leszármazását és nemességét Somogyvármegyében. Az eredeti nemességet 1622.jún.23.-án Német Miklós szerezte Sopronban Ferdinánd királytól.
Amint azt kutatásom alatt kiderítettem a halotti a.k. ezen bejegyzése hibás, mert ugyan id.Bene Pálnak első felesége Gyarmati RÓZA volt, de ő 1855-ben elhunyt és id.Bene Pál 1856-ban Egyed ANNA-t vette feleségül (sz:1834), aki még két gyermekkel ajándékozta meg, köztük utolsóként ifj. Pállal 1858-ban).
Az ősök
Idősebb Bene Pál (1817-1880) Balatonszentgyörgyön született, de később Sávolyban megpályázta és évente jogot is kapott a mezőváros pásztorainak felfogadására Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig. Ő végezte el a számadást a legeltetésről. Apjától később ifj. Bene Pál vette át a helyi pásztorok szerződtetését és irányítását. Ezen tevékenysége után "szolgálati" házat kapott Sávoly városától a város szélén. Felismerve a bérhizlaltatás lehetőségét jó üzleti szellemmel Marcali környékének egyik legnagyobb tőzsérévé nőtte ki magát. Ifjabb Pál előbb a Nemesvídi garnizonnak szállított sertést, majd Kaposvárra (a KOMÉTA ősének) ezután a Hangya szövetkezet központjának Budapestre. ifj. Pál fia Bene János a családi vállalkozásban részt vett, majd szép lassan átvette apja szerepét és a gazdaság irányítását. Az első világháború idején a család hadibeszállítóként mentesült a frontszolgálat alól. (ifjabb Pál ekkor vár egyébként is 56-60 éves, míg János fia 23-27 pont katona érett volt.)
Élete:
Ifjúságáról és iskoláiról sajnos semmit nem tudunk. Az első biztos adatunk hogy Bene János 1913-ban tartja meg az esküvőt Varga Juliannával. A házasság után az ifjú pár Varga Julianna anyjánál Vajda Teréznél talál otthonra Nemevídon. Édesanyám és a bátya is erről a házról úgy beszéltek, mint a nagymama házáról. 1914-ben az első gyermekük hamar meghal viszont 1916-ban született János fiúk később kilencvenegy évet él.
A fiatal pár Nemesvídon él ahol közel ötven hold földön gazdálkodik mellette Bene János Nemesvid – Nemesdéd sertéstenyésztőit szervezte bértenyésztésre. A háború után a tevékenységhez hitelt vett fel hogy a malacokat és az ennivalójukat biztosítsa a gazdáknak. A hízott sertéseket Budapesten a Hangya központban értékesítette. A Hangya központ a Petőfi híd lábánál volt a 15-ös busz végállomásánál. Már 1927-ben gondja támadt a hitel visszafizetéssel. 1928.–29. –ben a család több tagja is óvatosságra intette, de ő ennek ellenére belevágott egy újabb kölcsönbe azzal a jelszóval „enni mindig fognak az emberek”. Az 1929-es gazdasági válság a húsfeldolgozó ipart is érintette, így lett a falu egyik leggazdagabb emberéből, szinte földönfutó négy gyermekkel.1931-ben 9 holdnyi birtokát bérleményként kiadta majd Budapestre költözött munkát keresni. A következőekben édesapám Szücs István visszaemlékezéseiből idéznék:
Pirossal a Postás u 2., kékkel a Kondorosi u. 2.-t jelöltem.
„Nagyanyám a férjével előbb Őrmezőn (Kelenvölgy) a Postás utca 4. szám alatt lakott, majd valószínűleg anyagi okok miatt az OEP (OTI) által fenntartott szociális bérlakásba kerültek a Kondorosi út 2. szám alá (4. emelet 30.-as ajtó). A Kondorosi út páros oldala ekkor még Albertfalvához, a páratlan oldal pedig Budapesthez tartozott, csak 1950-ben került sor az egyesítésre. Az OEP Országos Egészségpénztár tagjaként jogosult volt orvosi ellátásra is. Az OEP központi nyilvántartása sajnos nem tartalmaz névsorokat a tagokról sem a szociálisan támogatottakról. A Kondorosi úton, ahol most a Reál üzlet van, volt a Gyapjúfonó vállalat. A hetvenes években valaki felgyújtotta. Ez volt a legközelebbi gyár nagyapám lakhelyéhez. Ráadásul nagyapám értett az állatokhoz bár juhok a háztartásban korábban nem voltak, de a róluk levágott gyapjú is szakmunkát igényelt. A Budafoki útra a hatvanas években harminc ezer munkás járt dolgozni naponta, egyszerűen lehetetlen megtalálni, hogy melyik cégnél volt gyári munkás. A tüdőbaj ki tudja talán a gyapjútól lehetett. Amit sikerült kiderítenem hogy ugyanekkor „Gamma" öntöde és fémárú-gyár Albertfalván már működött, egy 1944-es bejegyzés szerint címe Albertfalva, Kondorosi út. 4. Míg a Posztó és Fonalgyárak, Albertfalván a Kondorosi út 2. szám alatt korábban Lóden Posztógyár (1926-ig) majd Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyár (1945-ig) néven létezett. A bejelentett lakcím alapján tippelek az utóbbira mint foglalkoztatóra."
Egy korabeli képeslapon a Posztógyár és Vásárcsarnok.
Albertfalva történetéről idéznék az alábbiakban: (Hogy el ne fújja mind a szél - Szerkesztő: Farkas Zsolt)
"1906-ban Albertfalván az Eiser és Weisz Aetherikus Olajok Gyára és egy „nagyobb eczetgyár” működött. 1910-ben alakult meg a Dorogi és Társa Gumigyár, melyet 1923–24-ben felszámoltak, s a telephelyét a Vasfonal Rt. vásárolta meg, amely azóta is töretlenül működik; ma Albertfalvi Cérnázó Kft. a neve. 1913-ban megalakult a Magyar Repülőgépgyár Rt., amely 1914-ben kezdte meg az üzemcsarnokok építését Albertfalván, a község és a Duna közötti síkságon, ahol próbarepülésekhez szükséges repülőteret is kialakítottak, sőt vízi repülőtérrel is rendelkeztek. A gyár keréken gördülő, szárazföldi repülőgépeket és csónaktörzsű hidroplánokat épített. 1918-ra az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb repülőgépgyára lett. Ekkor 1800 dolgozót alkalmazott, miközben Albertfalva lakossága mintegy 1200 fő volt. Az első világháború után katonai gépeket már nem készíthettek, a polgári és sportrepülés igényei pedig nem tudták a céget nyereségessé tenni. Így a gyár 1924 után mint Neuschloss–Lichtig Faipari Rt. működött, és bútorgyártással foglalkozott egészen 1945-ig. A Hangya-Ipar Rt. első üzem épületei már 1916-ban felépültek Albertfalva határában. Az itteni üzemekben gyufát, mustárt, cipőpasztát, szappant és piperecikkeket gyártottak a két világháború között. 1926-ban kezdte meg a termelést a Lóden Posztógyár, amely az államosítás után a nyolcvanas évekig működött Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyár néven. A mai Fehérvári úton 1928-ra épült fel a Lorilleux Chimie Lakkgyár, amelyet a II. világháború után szintén államosítottak, és a kicsit egyszerűbben hangzó Albertfalvi Tintagyár nevet vette fel, majd végül Dunalakk néven működött egészen 2007-ig, mikor is elkezdték lebontani. De meg kell még említeni a zománchuzal gyárakat, a Caola és a Gamma itteni fióküzemeit, valamint a Szellőző Műveket, amely ma is sikeresen működik.
Albertfalva a XX. századra a közlekedés fejlődésének és a környéken letelepedő gyáraknak köszönhetően vonzóvá vált lakhatási szempontból is. 1929-re épült fel a település keleti oldalán a többségében földszintes, kisebb hányadban egyemeletes sorházakból álló Tisztviselőtelep, amelyet az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) építtetett. Ez a városrész igazi kuriózum, amely az épületek egyformasága ellenére, a zsebkendőnyi előkerteknek és az emberléptékű térelrendezésnek köszönhetően különös bájjal bír, s azonnal rabul ejti az idelátogatót. Ekkor kezdődött meg a vasút felőli rész családi házas beépítése is, amelyet Újtelepnek neveztek el."
Térjünk vissza Bene Jánoshoz (édesapám visszaemlékezése alapján):
"A Kondorosi út páros oldala ekkor még Pest megyéhez tartozott, ezért nagyapám halálakor a mentő kénytelen volt átmenni a városon és a pestújhelyi OTI kórházba vinni nagyapámat. Pár nappal később a pestújhelyi munkás kórházban elhunyt, a halál oka tüdögümökór (TBC). Nem tudom, talán Bene János a Hangya szövetkezet tagjaként volt az OEP tagja, ez még jelenleg rejtély. "
„Az Országos Pénztár 1920-1921 között több nagyobb átalakítást végeztetett el a kórház területén. Az V. számú pavilonra például egy emeletet úgy építtettek rá, hogy ezzel az ágyak számát 80-nal tudták megnövelni. Ennek a bővítésnek köszönhetően a kórház 360 férőhelyes lett. 1927-ben először az intézményt a tuberkulózisban szenvedő betegek kezelésére szervezték át, majd 1928 szeptemberében egy új névvel is ellátták az egykori szanatóriumot Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) Dr. Vass József Munkáskórháza néven. Az ekkor már 450 ágyas kórház vezetésével dr. Pekanovich István magyar királyi egészségügyi főtanácsost, kórházigazgató főorvost bízták meg, aki a legmodernebb kivitelben két új pavilont is építtetett egyenként 50-50 ággyal összesen 240 ezer Pengőért. A két régi pavilont 500 ezer Pengőért teljesen átalakították az újabb rendeltetéseiknek (sebészet, bőrgyógyászat stb.) megfelelően. Vitéz nagybányai Horthy Miklós a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott az őt kalauzoló főorvosnak a kórházról és annak berendezéséről: „Büszke lehet, hogy egy ilyen nagyszerű kórházat vezethet!” A kormányzó elismerő véleménye mögött persze az állhatott a korabeli „Az Est” című politikai napilap szerint, hogy a vállalkozó kedvű betegek –orvosi felügyelet mellett– munkaterápiát is folytathattak a kórház mintakertjében.”
Bene János halotti igazolása 1932-ből.
"A hiteltartozás miatti per 1930-ban kezdődik és 1934-ben fejeződik be. 1932-33- 34-ben a kötelező adót idősebb Bene Pál fizeti ki a fia, majd a menye után. Miután nagymamám 1934-ben összes ingatlan tulajdonjogát, melyet férjétől megörökölt elveszítette, azok árverésre kerültek. Jellemző hogy nagyanyám anyagi helyzete nem engedte meg azt sem, hogy a tárgyalásokon személyesen vegyen rész. Nagymamám szépen írt. "
Bene János halála és a vagyon elárverezése után az özvegyen maradat nagymamám 4 kiskorú gyermekkel nehéz helyzetbe került így az állam beavatkozott.
"1933-34-ben a promontori (Budafok) járásbíróság városi árvaszéke folytatta le a gyámügyi eljárást. Bene János halálának körülményeit a családban titkolták előttem. Egyszer édesanyám elvitt egy temetőbe valószínű Pesthidegkútra ahol elmagyarázta nekem, hogy itt nyugszik a nagypapám. Lehettem kb. öt – hat éves nem értettem a helyzetet, hiszen a nagyapámmal otthon szoktam birkózni csak később tudtam különbséget tenni a vérszerinti és a nagymamámmal együtt élő férfi között. Nagyon megijedtem, amikor az egyik elhanyagolt sírról egy fácán majdnem nekem repült.
Budafok járási bíróság hagyatéki eljárása a PK 1147/933 számú határozata, valamint az ezt megelőző Árvaszéki eljárás alapján, 1932-ben a négy éves Lászlót állami gondozásba vették, aki a rideg szeretet nélküli környezetben epilepsziás lett és sajnos mire a nagyanyám (Varga Julianna) családi helyzete normalizálódott 1934-re és magához tudta volna venni gyermekét, addigra már a betegséget csak lokalizálni tudták és folyamatos intézeti kezelésre szorult. Furcsa, hogy László órákig várta, amíg Hideg István megérkezik látogatóba, ekkor megfogták egymás kezét és László lehunyta a szemét, mindig megnyugodott ilyenkor, pedig István nem volt vérszerinti rokona. 1957-ben, barátjával a nagy melegben, egy napsütésés nyári vasárnapon, felhevült testel a Margitsziget csücskénél besétált a Dunába, az orvosok csak a fuladásos halál beálltát tudták igazolni.
A hat éves Margitot vidékre helyezték nevelőszülőkhöz Uriba. Édesanyám sokat mesélt anno erről a Sülysáp melletti községről. Az Úriban létező köziratok hiányosak az iskolai bejegyzések nem maradtak fent azokból az évekből, ahol anyukám ifjú korát töltötte. Sem a gyámsági eljárás, sem a későbbi államosítás iratait nem találtam meg a levéltárakban. "
" A képen édesanyám (Bene Margit) középen, tőle jobbra Varga József (nagybátya), balra Bene János testvére, a két idős pedig a nevelőszülei Úriból (sajnos a nevüket nem ismerjük)."
"A nagymamám házában, melyet később apja Varga János halála után örökölt, a fennmaradt ingóságok egy része ma a Nagyszakácsi múzeum gyűjteményét gyarapítják. A képen szereplő baloldali ágyban még gyermek koromban volt szerencsém aludni. "
"Csak a tizenkét éves Gyula maradhatott az édesanyjával. Nagymamám mosónőként dolgozott, Gyula pedig segített neki az üzletben kifutófiúként. Mostohaapja Hideg István mint gépkocsvezető, bérfuvaros megtaníthatta Gyulát vezetni, mert a haláleset jegyzőkönyvezésében az alábbiak szerepelnek: "Bene Gyula Budakeszi halotti anyakönyv 236/1942 A törvény 107§-a szerint írásban bejelentett haláleset 1942 december 22.-én. Bene Gyula gépkocsivezető, c. örvezető. 1942 december 21.-én hunyt el tüdögümö korba és szívelégtelenségben. A Budakeszi, József Főherceg Szanatóriumban (Korányi tüdő szanatórium) 21 éves (22) lakhelye Budapest XI. kerület Fehérvári út 123."
A tizenhét éves Ifj. Bene János nem tartotta meg apja iratait, már 1930-31-ben lekerült a nagybátyához Varga Istvánhoz Nagyszakácsiba, akitől erdész kiképzést kapott, sajnos nem találom sehol a vizsgáját pedig külföldön is elismerték az erdész végzetségét. "
Az elárverezésrről szoló hirdetményt megtaláltam a korabeli sajtóban:
Árverési hirdetménykivonat.
Nemesvidi Takarékpénztár rt végrehajtatónak, özv. Bene Jánosné, úgyis mint kk. Bene János, Gyula, Margit és László t. és gyámja végrehajtást szenvedők ellen indított végrehajtási ügyében a telekkönyvi hatóság a végrehajtási árverést 2250 P tőkekövetelés és Járulékai behajtása végett a marcali kir. járásbiróság területén levő, Nemesvid községben fekvő s a nemesvidi 1131. sz. tjkvben A f 1. sor. 785/a. hrsz. ingatlanra 2308 P, a nemesvidi 1314. sz. tjkvben A. f 1., 2. sor. 788/c. 8., 22. a. és 788/c. 8., 23. b. hrsz. ingatlanokra együttesen 425 P 50 fül. és nemesvidi 1184. sz. tjkvben A. f 1—7. sor. a. felvett közös legelő illetőségből Bene Jánost illető használati illetősége 150 P kikiáltási árban elrendelte. Az árverést 1934. évi május hó 26. napján délelőtt 9 órakor Nemesvid községházánál fogják megtartani. Az árverés alá kerülő ingatlanok a kikiáltási ár kétharmadánál alacsonyabb áron nem adhatók el. Az árverelni szándékozók kötelesek bánatpénzül a kikiáltás ár 10%-át készpénzben, vagy az 1881: LX. te. 42. ában meghatározott árfolyammal számított óvadékképes értékpapirosban a kiküldöttnél letenni, hogy a bánatpénznek előleges birói letétbe helyezéséről kiállított letéti elismervényt a kiküldöttnek átadni és az árverési feltételeket aláirni (1881: LX. te. 147., 150., 170. §-ok ; 1908: XII. te. 21. §.).
Az, aki az ingatlanért a kikiáltási árnál magasabb Ígéretet tett, ha többet ígérni senki sem akar, köteles nyomban a kikiáltási ár százaléka szerint megállapított bánatpénzt az általa Ígért ár ugyanannyi százalékáig kiegészíteni (1908: XLI. 25. §.) - Marcali, 1934. február 1.
Dr. Zöld sk., ömkf. jegyző, A kiadmány hiteléül: 9428 Kertész, telekkönyvvezető.
Varga Julianna (1896.11.28. Nagyszakácsi - 1961.10.24. Budapest)
Szülei: Varga János és Vajda Teréz. A következőekben édesapám visszaemlékezéseit idézem:
„17 éves amikor feleségül megy a 22 éves Bene Jánoshoz. A fiatal pár Nemesvídon rendezi be az életét. A fiatalasszonynak valószínű segítői voltak az ötven – hatvan holdas gazdaasszonyi teendőinek ellátásában. A gazdasági háttér nyugodt megélhetést biztosított volna számukra ennek köszönhető a négy gyermek vállalása. Amikor férje meggondolatlanul hitelt vett fel és a család vagyona lenullázódott a család pestre jobban mondva Budafokra menekülnek. Férje eddig tisztázatlan módon, 1932-ben meghalt (halotti anyakönyvében gyári munkás, lakcime Albertfalva, a halál okának pedig tüdögümökór (TBC) lett beírva).
A családot ezután szétszedte az árvaszék. A gyerekek közül csak a 12 éves Gyula marad az anyukájával. Varga Julia nem szégyelt beállni mosónőnek, aki mellett Gyula fia lett a kifutó fiú. 1934 novemberében sikerült a budapesti Fehérvári út 123 szám alatti 2 szoba konyhás lakásba költöznie, amit 1 pengő/nap áron bérelt és az egyik szobát havi 12 pengőért albérletbe adott. Az élet úgy hozta hogy 1936-ban megismerkedett Hideg István sofőrrel, akivel 1938-tól a Fehérvári út 123 –ba költözve, a férfi családjának segítségével, Fa és szén kiskereskedést nyitnak, amit aztán az 1952-es államosításig közösen működtetnek (TűKER hálózat része lett az üzlet). Nagymamám Hideg Istvánnal a Fehérvári út 123. szám alatt élte életük jelentős éveit. Az 1941-es népesség számlálási ív szerint nagymamám gyári segédmunkás. Ismerve Hideg István mulatós természetét nem volt egyszerű nagyanyám élete. A férfi családja révén egy kis földdarabon megtermelték a zöldséget és néhány sor kukoricát. Az élet kemény asszonyt faragott belőle.
A központi Tüker telepen ismerkedett meg a másik nagymamámmal ők boronálták össze a szüleimet. Miután államosították az üzletet takarítónő, majd portás lett az Agrár tudományi főiskolán a Villányi úton. A padláson négy vagy öt búzás zsákban tartotta az inflációkor be nem váltott millpengősöket élete utolsó percéig bízott bene hogy valamikor még lesz értéke ezeknek a papírdaraboknak. Egyszer az öreg Hideg nagyon kikapott tőle, hogy egy marékkal adott nekem „itt van kis unokám játsszál vele, ennek már úgy sem lesz értéke” felszólalással.
Emlékszem, amikor az utolsó disznót vágták a lányának azt mondta - „no lányom most megutáltatom az unokámmal a házikolbászt!” - szólt a segítőknek, hogy a frissen sütött kolbászból bármennyit ehetek. Egy óra múlva azonban szörnyülködve mondta - „lányom ez a gyerek képes megenni az összes kolbászt!” - így az akciót gyorsan lefújták, ekkor lehettem alig öt éves.
Nagymamámon 1960-ban eluralkodott a cukorbaj. Az orvosok már lemondtak róla, és édesanyámnak azt javasolták hogy sok gyenge csirkehús levest egyen. Két hónapig csirke volt a fő ennivalónk. Az emberi test csodája nagymamám elkezdett jobban lenni, felkelt, körbejárta a szobában az asztalt, majd az egyik hajnalban csuklott egyet és elköltözött a felhők fölé.”
"Nagymamám temetése, Balra élettársa Hideg István, a sírtól jobbra édesanyám Bene Margit, édesapám id.Szücs István és jómagam (ifj.Szücs István)."
Lakcíme a halotti a.k szerint BP.XI.ker Fehérvári út 123. Munkája: takarítónő
Bene Jánossal közös gyermekeik:
- Bene Mária 1914 (pár naposan elhúnyt)
- Bene János (1916.02.01.Nemesvíd – 2006 Svájc) – erdész, hadifogoly majd 1956-ban diszidált.
- Bene Gyula (1920.09.12 Nemesvíd – 1942.12.21 Budakeszi) – Tüdőgyulladást kapott és a budakeszi tüdőszanatóriumban elhúnyt. Bene Gyula Budakeszi halotti anyakönyv 236/1942 A törvény 107§-a szerint írásban bejelentett haláleset 1942 december 22.-én. Bene Gyula gépkocsivezető, c. örvezető. 1942 december 21.-én hunyt el tüdögümö korba és szívelégtelenségben. A Budakeszi, József Főherceg Szanatóriumban (Korányi tüdő szanatórium) 21 éves (22) lakhelye Budapest XI. kerület Fehérvári út 123
- Bene Margit (1926.08.18.Nemesvíd -1976.12.25. Budapest) – Nagymamám, takarítónő volt a Budapesti Kertészeti Egyetemen, rákban elhúnyt.
- Bene László (1930.09.12. Nemesvíd – 1957.07.07. Budapest) – Epilepsziás lett az állami gondozásban. Dunába fúlt.
"A képől Bene János hiányzik, aki a kép készítésekor Somogyban volt. A kép érdekessége, hogy az nagyapám halála után készült Budapesten, és a karosszékben ülő dublőr fejére Bene János egy korábbi fényképe került montirozásra. " - Balról jobbra: Varga Julianna, Bene Margit, Bene László (hátul), Bene Gyula (elöl), Bene János (dublör).
"Mível Vajda Júlianna többé nem házasodott meg ezért nem mint házastárs, hanem mint élettárs élt élete végéig az én általam ismert "nagypapámmal" Hideg Istvánnal. Úgy gondolom megérdemli hogy róla is megemlékezzek ezen az oldalon."
Hideg István (1893.12.23, Vasvár -1977.10.18, Budapest)
1893. december 23.-án született Vasváron Hideg György és Kurucz Anna fiaként. Sokan voltak testvérek, ezért szegénységet enyhítendő Teréz testvérével már nagyon fiatalon 1908-ban Budapestre jönnek munkát vállalni.
Vas János urasági inas született 1883. február 6.-án Lepsényben, Vas Ádám és Bognár Katalin gyermeke. Feleségül veszi Hideg Teréz szobalányt Hideg György és Kurucz Anna lányát. A házasság időpontja 1910. október 4.-e helyszín Budapest kilencedik kerületi elöljáróság anyakönyvi hivatala, valamint a Belvárosi templom. A házasság tanúja a lány részéről Hideg János. Amikor Hideg István 15 évesen Budapestre jött valószínűleg Hideg János, aki Hideg György testvére, segítette az elhelyezkedésben, megélhetésben. 1945. április 23.-án segítőjük Hideg János elhunyt 77 évesen. Háztulajdonos, XIV. Nagy Lajos király út 106. Bejelentő dr. Hideg József (János fia).
Hideg István 21 éves volt a Szarajevónál történt merénylet idején 1914-ben. Gyerekkoromban sokat emlegette „az első háborúban huszár, a másodikban sofőr voltam”. Még hetven éves korában is rendben tartotta unokaöccse Vas János szállítási vállalkozó két lovát. A vérében volt a lovak szeretette. Az 1914-es társadalmi hangulatról jó képet fest a Budapesti 1. huszárezred történetében leírtak a mozgósításról.
A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred és m. kir. 1. népfelkelő huszárosztály története 1869-1918 (részletek)
A részletes mozgósítási parancsot a Szerbia elleni hadüzenet követte, mely július hó 28-án délután 6 órakor jelent meg a hivatalos lapban. E napon már a tartalék és a népfelkelés, valamint a vállalkozó lovak bevonulása is megkezdődött. Úgy az ezred naplója, mint a rendelkezésre bocsátott magánnaplók a legnagyobb lelkesedésről emlékeznek meg. Az általános hangulatra, a magyar ember áldozatkészségére és hazaszeretetére azonban legjellemzőbb dr. Takáts Zoltán törzsorvos — ezredünk orvos főnökének — feljegyzése: „ . . a bevonult több száz tartalékos és népfelkelő legénység közül a feltett kérdésre mindössze nyolcan jelentkeztek, mint hadiszolgálatra alkalmatlanok. Ezek is súlyos fogyatkozással bírtak, nyomorékok voltak. A többi a későbbi idők folyamán kiderült törődöttsége ellenére is szolgálattételre jelentkezett. Voltak, kik megállapított betegségük dacára beosztásukat kérték, sokan pedig, kik már évekkel azelőtt felülvizsgálat útján elbocsáttattak, szolgálattételre jelentkeztek."
Amint akadálytalanul folyt a bevonulás, éppoly simán ment a felszerelés. Dús raktáraink öntötték a vadonatúj ruhát, fegyverzetet, ló- és vonatanyagot. Nem volt egy percnyi fennakadás sem. Minden tiszt és altiszt, tényleges és tartalékos, feladata magaslatán állott. A tartalékosok attól a perctől kezdve, hogy„beöltöztek",ismét olyan jó katonák voltak, mintha szolgálatukat sohasem szakították volna meg. Élénken jellemzi ez a sokszor leszólt békekiképzésünk magas értékét; az embereknek pedig a komoly időkhöz mért komoly magatartását az, hogy az egész bevonulás alatt egyetlen rendzavarás, egyetlen fegyelemsértés sem fordult elő s egyetlen fenyítésre sem volt szükség. A vállalkozók lovaikat kifogástalan állapotban és késedelem nélkül állították be. A magántulajdonban levő lovakat Prónay Sándor százados vezetése alatt működő bizottság vásárolta. Itt sem jutott senkinek eszébe kivonni magát hazafias kötelessége alól. Simán ment minden és a mozgósítási parancs által megindított gépezet minden kereke, rúgója óramű pontosságával együttműködött, így volt lehetséges, hogy a délelőtt bevonult emberek és lovak már délután teljesen fel voltak szerelve,július hó 29-énreggel pedig rendes napi foglalkozásra már lovas és ló a gyakorlótérre vonulhatott.
A kiképzés gyorsan, gördülékenyen történt. 1914 – 15 tele kemény kihívások elé állították a seregeket a hó, és a hideg idő miatt. A huszárszázadodnál a lovaknak majdnem fele beteg lett. Egy – egy szádnál 50-60 egészséges ló maradt. A ló nélkül maradt huszárokat a gyalogos egységek erősítésére csoportosították át."
Przemysl városa környékén három csata zajlott 1914 ősze és 1915 májusa között. Az első ütközetnél az oroszok hatalmas emberáldozatok árán sem tudták Przemysl erődrendszerét elfoglalni. A második támadásnál a kiéheztetés taktikáját alkalmazták, sajnos sikeresen. Az egyesített osztrák-magyar hadvezetés s bár alkalma lett volna rá, nem avatkozott közbe és nem mentette fel az erődben ragadtakat. Érdekes adat az erődben „csak” hét huszárszázad volt beosztva, mégis a helyszínen felállított emlékmű egy magyar huszárt és egy lengyel ulánus katonát ábrázol a katonai büszkeség és hagyományok miatt.
Balla Tibor alezredes: VÁROSTROM AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ OROSZ FRONTJÁN. PRZEMYŚL, 1914–1915 (részlet)
Az eredetileg is szűkös élelmiszerkészletek csökkenése (a vár parancsnoksága 1914 november elején kenyérből 111, zöldségből 139, húsból 72, szénából 80 napra elegendő készletekkel rendelkezett), és az a körülmény, hogy az erődrendszer felmentése egyre valószínűtlenebbé vált, december elejétől maga után vonta az élelmezési adagok csökkentését. December 10-ig minden katona naponta 50 dkg kenyeret vagy 40 dkg kétszersültet, reggelire feketekávét, rántott levest, ebédre 30 dkg marhahúst, 20 dkg főzeléket, este bablevest vagy rizst és hozzá egy húskonzervet kapott, azt követően már napi 30 dkg lóhús is szerepelt az ellátásban. December 23. és január 6. között 8000 lovat vágtak le az élelmezés javítására. A kenyérlisztbe először korpát, majd falisztet kevertek, és az adagokat is csökkentették. 1915. január 15-től kezdve további 3500 lovat vágtak le, a civil lakosságtól lefoglalták az élelmiszerkészleteket, valamint a teheneket. A zöldségellátást az erődrendszer körül és a várban található kertekből kiásott 1200 tonna fagyott cukorrépával és marharépával, továbbá 10 tonna káposztával és pár száz mázsa krumplival javították. 1915. március 11-től már csak lóhúst ettek a katonák, elfogyott a kenyér és a zöldségféle is. A rendszeres éhezés, az erőd területén található kutak fertőzöttsége, a katonák lerongyolódásával és a megfelelő téli ruházat hiányával párosulva a különböző betegségek, valamint a halálesetek folytonos növekedését okozta. Havonta 60–100 ember halt meg a teljes kimerülés és a fagyás következtében. A kolerát még az őszi felmentés idején hurcolták be a várba, mely folyamatosan szedte áldozatait. A betegek száma december 1-jén 4900, március 10-én 12 000 fő, a gyengélkedőké ugyanakkor 4700, illetve 7000 fő volt. Az ostrom utolsó napjaiban már 24 000 katona volt szolgálatképtelen. A védők 1915. március 10-ig összesen 1452 halottat és 3538 eltűntet veszítettek.
Wikipédiából: A második Przemysl-i (csata részlet)
"Az utolsó kitörési kísérlet kudarca után, 1915. március 21-én döntés született Przemyśl átadásáról. Az uralkodó engedélyével március 22-én hajnalban az osztrák–magyar tüzérség ellőtte minden meglévő lőszerét, hat órakor az erődöket, a raktárakat, a San hídját, a rádióállomásokat, a lövegeket felrobbantották. A lovakat lelőtték, minden használható hadianyagot, fegyvert, lőszert, járművet, telefonvonalat, vasúti berendezést megsemmisítettek, a meglévő szén-, benzin- és olajkészleteket elégették. Az átadás feltételeiről Alois Martinek ezredes, a 108. Landsturm gyalogdandár parancsnoka, valamint Ottokar Hubert alezredes, a várparancsnokság vezérkari főnöke tárgyalt Szelivanov orosz tábornokkal. Így 1915 március 23-án délelőtt az oroszok megkezdték a bevonulást a várba. A zömében magyarokból álló védőrség – 9 tábornok, 93 törzs- és 2 500 főtiszt, valamint 117 000 katona, közel 120 000 fő – hadifogságba került.
Hideg István talán itt és ekkor került az általa említett orosz fogságba.
A foglyok elszállítása a cári birodalom belsejébe 1915. április 8-áig tartott. Az osztrák–magyar hadifoglyokat nemzetiségek szerint választották szét és Oroszország ázsiai részeibe (Türkmenisztán, Szamarkand és Taskent (A hadifoglyokból még Vlagyivosztokba is jutott néhány.)) szállították. Április 2-án Przemyślbe jött II. Miklós orosz cár, hogy személyesen megtekintse az elfoglalt erődöt, valamint, hogy kitüntesse a győzteseket. A győztes ostromban részt vevő katonák öt rubelt, míg a tisztek kitüntetéseket kaptak. A cári alakulatok nem sokáig birtokolhatták a San menti várost és lerombolt erődjeit, mivel a hadiszerencse hamarosan a központi hatalmak oldalára szegődött. Az orosz fronton átütő hadászati sikert hozó május 2-án végrehajtott gorlicei áttörés után a szövetséges német és osztrák–magyar csapatok visszafoglalták Przemyślt."
"...amikor kérdeztem, hogyan emlékszik 1919-re azt válaszolta ő akkor még hadifogolytáborban volt. Egyszer ki is ásott egy akácszerű bokrot, és a gyökerét megkóstoltatta velem, édes íze volt. Nagyapám azt mondta ez volt a cukorijuk. Szintén nagyapám mesélte volt, amikor az őreik jobban éheztek, mint ők. Megkínáltak néhány fiatal oroszt a főzetükből. A következő héten ezeket a szerencsétlen fiatalokat a szemük előtt ölték meg a tábor parancsnokának utasítására. Mivel a Magyar és az újonnan felálló Szovjet kormány között nem volt diplomáciai kapcsolat. A két ország képviselői csak 1920 nyár végén kötötték meg a fogolycsere egyezményüket Helsinkiben. Bár néhány hadifogolytáborból már 1918-ban is tértek haza hadifoglyok, de az egyezmény után tudtak tömegesen hazajönni a táborokból. "
Hideg István 1921. november 5.-én feleségül veszi Kovács Juliát, Csörgei Sándor özvegyét. Csörgei Sándor halottá nyilvánítása a Budapesti Központi Királyi Járásbíróságon történt. Az ügyirat száma: PK.XVII.177404/1921. Az özvegy eskü alatt vallja férje halálát. A bírósági határozat után Alsópáhok (Zala megye) anyakönyvezetője a halottá nyilvántartást 1921 október 4.-én bejegyzi. A bejegyzés furcsa érdekessége, a halál időpontját napra, és órára pontosan írják be. Ezzel valószínűsítik, az özvegy olyantól értesül férje haláláról, mint aki jelen lehetett az eseménykor. Hideg István az egyházi rend betartása, a háromszori kihirdetés után veszi feleségül a frissen özveggyé nyilvánított Kovács Juliát. Csörgei Sándor szerepel a nemzeti levéltárban örzőtt veszteséglistában.
A bejegyzésből megtudjuk hogy Csörgei Sándor Lengyelországban Przemysl városában hunyt el 1915.03.31.-én. Mint azt láthatjuk ez a dátum már az erőd eleste utáni dátum. A haláleseteket a Magyar Közlönyben közzé szokták tenni. Budapesti Közlöny, 1921. április (55. évfolyam, 69-93. szám)1921-04-20 / 84. szám:
A halottá nyilvánítás bírósági eljárása előtt, még áprilisban megtörtént. A Magyar hadvezetés a kiéheztetett, rommá lőtt erődrendszert átadni kényszerült. Természetesen minden használható dolgot megsemmisítettek, így az orosz hadsereg egy romhalmazt, és 113 ezer hadifoglyot talált átadáskor a helyszínen. Az átadás 1915 március 22.-én történt, míg a hadifoglyok elszállítása április 8.-ig tartott. A Közlöny bejegyzéséből arra lehet következtetni, hogy amikor a kórházból elszállították a sebesülteket, akkor a kórházat is felrobbantották március 31.-én. Ekkor húnyt el Csörgei Sándor. Sándor özvegye így lesz később Hideg István házastársa. A fellelt dokumentumok szerint a házaspár hamar egymásra talált. 1922-ben és 1923-ban is vásároltak egy – egy ingatlant. A házaspár szépen gyarapodott, majd 1924. július 12.-én a fiatalasszony váratlanul elhunyt. A halál oka méhen kívüli terhesség. A haláleset a VII. kerületi Ilka utcában működött Gondviselő kórházban történt. A hagyatéki végzésből kiderült, hogy a fiatalasszony szülei bőkezűen támogatták az ifjú házaspárt, ezért szükséges volt a fiatal asszony halála után vagyoni egyességre. Az első feleség halála után Hideg István visszaadja azokat az ingatlanokat, amiket elhúnyt felesége szüleinek támogatásával szereztek, cserébe az elhunyt szülei beleegyeznek, hogy az ingóságok, így a lakás és teljes berendezése Hideg István tulajdonába maradjon, továbbá vállalják a lányuk temetése költségeit.
Az élet megy tovább....Hideg István 1922-ben már mint bérkocsi iparos szerepel a dokumentumokban. Az iparengedélyéről sehol semmilyen dokumentumban nincs említés. Egy véletlen folytán találtam meg, hogy Vas János (Hideg István sógora), szerepel egy korabeli íraton, mint a Keresztény Fuvaros és Bérkocsis Ipartestület képviselője. Róla megtaláltam hogy termény és takarmánykereskedő, aki Hideg Terézzel a IX.ker. Viola utca 43.-ban lakik.
Budapest, 1982. (20. évfolyam) 8. szám augusztus / Gergely József: „Láttam kocsit ló nélkül futkálni..." (részlet)
"1921-ben kezdtek ismét feltűnni Budapest utcáin nagyobb számban a gépkocsik. A vállalat új neve Autótaxi Budapesti Automobil Közlekedési Rt. lett. A kocsik hatülésesek, feketék és zártak voltak. Ekkor a Magyar Általános Gépgyár (MAG) is gyártott gépkocsikat. Az Autótaxi Rt. lojális volt a rokon szakmával, a bérkocsisokkal. Olyan kompromisszumot kötöttek 1926-ban, mely szerint hatszázötvennyolc kocsi közül háromszázötvenkilenc az Autótaxi Rt-é, kétszázhetvenhat a bérkocsisoké, huszonhárom pedig a Bérkocsis Ipartestületé."
Hideg István nem akart egyedül maradni, így 1925. november 8.-án feleségül veszi Rónai Klára Margitot, Horváth Imre özvegyét. Horváth Imre a III. kerület Selmeczi utcában húnyt el 1924-ben. Rónai Klárának 1921-ben Horváth Imrétől született egy fia, aki szintén a Horváth Imre nevet viselte, aki kitanulta a cipész mesterséget, majd később 1945-ben Pestszentlőrincről viszik malenkij robotra, ahonnan soha nem tért vissza. Halálát bírósági eljárással határozzák meg 1949-ben. Ez a házasság azonban nem sikerült jól. Hideg István elmondása szerint Rónai Klára a végletekig anyagias volt és minden pénzt elköltött amihez hozzáfért. Hideg István a házasságából először az alkoholba majd utána albérletbe menekült. Hideg István 1937. november 1.-én költözik a XI. kerület Fehérvári út 123 szám alá özvegy Bene Jánosné, Varga Julianna lakásába. Sokáig kerestem a válópert a második házasságról. Sajnos csak az index bejegyzés maradt fent. A válást majd csak 1959-ben mondta ki a bíróság. Hideg István Kelenföldön élt míg a felesége Óbudán, 22 évnyi különélés után mondták ki a válást. Egyszer édesanyám (Bene Margit) megjegyezte, hogy nevelő nagyapámat (Hideg István) a felesége (Rónai Klára) kirabolta. A válás kimondása után Hideg István naponta megitta ebéd után az asztali borát, de csak annyit s nem többet.
Az 1941-es népszámláskor nagymamám (Vajda Julianna) segédmunkásnak volt beírva, de az árverezés és a párhuzamosan zajló hagyatéki per elszámolása után lehetett valamennyi pénze, amit a gyámhatóság zárolhatott az örökösök kiskorúsága miatt. 1936-ban meghalt az apósa (Bene Pál), aki gyermekei nagyapja volt, onnan is kellett hogy kapjon pár forintot.
Hideg István bérkocsi iparos, gépjárművezető volt ekkoriban. Érdekes hogy Bene Gyula halotti bejegyzésében 1942-ben szintén gépjárművezettként van bejegyezve, mint címzetes őrvezető. Teréz testvérének férje Vas János, valamint Hideg Juliska testvére és annak férje Nonn Márton segítették ekkoriban Hideg Istvánt. A családok közötti jó kapcsolat és közös akarat hozhatta létre a II.vh. alatt, a 1946-ra már bejáratott Fa és szén kereskedést, aminek csak a tervezett államosításáról találtam kutakodásaim közben egy sajtcetlit.
Édesapám Szücs István visszaemlékezése:
„Észre sem vettem anno hogy egy idő után számomra „öreg huszár” lett a nagyapám. Gyerekkoromban nehezen értettem meg, hogy ő nem a vér szerinti ősöm csak élettársa a nagy mamámnak. Komoly fejtőrést okozott anno hogy édesanyám Bene Margit és amikor az anyukájához megyek, akkor Hideg István van kiírva az ajtóra. Furcsa, de ez kevésbé izgatott, mint amikor a Szücs mamámhoz mentem, ahol akkoriban Berényi Mihály volt kiírva az ajtóra.
Hideg István igazi nagyapám volt, rengeteg közös kalandot éltünk át együtt, mint kisgyerek nagyon szerettem és sokat köszönhetek neki. Sokat mesélte hogy mindkét háborúban részt vett, az elsőben mint huszár, a másodikban mint sofőr. Imádta a lovakat egész életében, mindig igyekezett a lovak közelében lenni.
Az első háborúból csak 1924-ben keveredett haza a hadifogságból, valószínű az oroszok azért csak az utolsók között engedték el, mert rá nem volt hatással a kommunizmus eszménye. Mikor gyerekként kérdeztem a 19-es eseményekről nem tudott semmit, mert ő kimaradt ebből, a messzi távolban mint hadifogoly élt. Viszont sokat mesélt a túlélésről, ami nem volt egyszerű mesélte hogy a tábor környékén, ami ehető volt azt bizony megették, így rendszeres volt a faháncs leves, hogy rostos legyen az étel. Egyszer elkezdet egy akác szerű bokrot kiásni majd a gyökeréről lehúzta a földet az újaival és odaadta hogy kóstoljam meg. A gyökér édeskés ízű volt, ekkor mesélte ha ráleltek egy ilyen bokorra abból fedezték a hiányzó cukor adagot. A magyar hadifoglyok a leleményességük révén és azzal, hogy ismerték az összes növényt, sokszor jobb ételt főztek a táborokban, mint amit az őreiknek kaptak. Nem egyszer a foglyok etették meg a szédelgő orosz őrt, miközben az életben maradásért küzdöttek nap mint nap. A szovjet állam nem arról volt híres, hogy élelmiszert osztogasson a hadifoglyoknak mikor maguknak is alig maradt betevő falat Sztálin elvtárs jóvoltából.
Az öreg huszár túlélve a „kirándulást”, mikor hazatért volt két szerencsétlen női kapcsolata. Az egyik kifosztotta, a másik pedig nagyon fiatalon elhunyt. 1935 – 36-ban költözött össze a megözvegyült Bene Jánosnéval a nagymamámmal, hogy aztán együtt éljenek vadházasságban, nagymamám 1961-ben bekövetkezett haláláig.
Nagymamám négy gyermeke közül hárman szerették az öreget a negyedik egyenesen gyűlölte. 1936-ban Nonn Márton segitett az összeköltöző párnak hogy egy Fa és szén üzletet nyissanak a Fehérvári út 123-as számú ház utcai frontján. Nonn Máron felesége Hideg Julianna volt, aki István édestestvére. Tehát, Istvánnak sogóra Márton. Az épülettel szembe úgynevezett bulgár kertek voltak felparcellázva Nonn Márton az egyiknek a bérlője volt, ahol nagymamámék megtermelték a házi zöldségüket és egy ólban folyamatosan nevelkedett egy vagy két hízó is. Ezt a kis földdarabot valamikor az ötvenes évek második felében a később felépülő VERTESZ gyár miatt kisajátították és helyette egy a Major utcából nyíló telket kaptak, ahova rendszeresen elkísértem nagyapámat.
Mindig akadt egy kis csemege számomra vagy kihúzott néhány sárgarépát a földből lehúzta a földet az ujjával és már majszoltam is. Az Albert utcában volt Hideg István unokaöccsének Vas Jánosnak (id. Vas János felesége Hideg Teréz, István másik testvére) a fuvaros telepe, ahol a két ló mellett mindig röfögött két – három ólban tíz – tizenöt malac. Ebből általában egy Hideg Istváné volt, aki a röfiért etette és ápolta a jószágokat. A telepen volt egy füstölő kamra is, ahol a kolbászt és a sonkákat füstölték. Amikor tudtam, hogy a nagyszüleim kolbásza füstölődik igyekeztem minnél többször elkísérni a kis öreget, persze rábeszéltem – „hogy ugye papa az egerek megrágták azt a kolbászt” - általában egy öt – tíz centis darab lett ilyenkor a jutalmam. Imádtam a kolbászt.
Vas János telepén láthattam, amint gondozza naponta a lovakat. Igazi huszárként szerette őket egész életében, néha feljutottam a szerszámos műhelybe, ahol javította a lovak szerszámait a bőröket, zablákat stb. A telepen valamikor több ló is lehetet és a széna tárolótól a szecskavágóig, a kukorica darálóig minden megtalálható volt és még láthattam őket működés közben is. Lehettem vagy tíz éves, amikor nagyapám meszet oltott. Közel egyidőben tanultam az iskolában a mészkő átalakulását oltott mészrem, amivel a falakat meszelik, érdekes volt látni a valóságban is. Amikor a kődarabok forrva bugyborékolva átalakulnak tejföl szerű péppé, az egy gyereknek hatalmas élmény. Többször kísértem el az öreget, amint szénát kaszált, ekkortájt tanultam meg mi a különbség a széna és a szalma között. De térjünk vissza az időben és a Fehérvéri út 123-ba."
Budapest, XI.ker. Fehérvári út 123.
Fehérvári út 123. egy hamisítatlan polgárház az utca fronton üzlethelységekkel. Köztük volt nagyapámék szén kereskedése is. Az üzletek miatt a lakótér jó fél emelettel meg volt emelve, ahol a 16-os lakás U alakban helyezkedett el egy udvar körül. Az udvarba tíz – tizenkét lépcső vezetett. Az épület hátsó részén egy tíz lovat magába foglaló istálló állt, ahol a lakások tulajdonosai a fogatokat és lovakat tartották. Tároló helységek a szemes takarmánynak és egy asztalos mester hatalmas műhelye egészítette ki az udvart. Valamikor az ötvenes évek végén a HKI (Ingatlan kezelő hivatal) az asztalos műhelyt ketté választotta és a felszabaduló részen két szoba konyhás lakást alakított ki. Az egyiket a szüleim kapták. Ebben a lakásban éltem tizenkét éves koromig. A harmincas – negyvenes években folyamatosan nyolc – tíz ló volt az istállóban. Ahogy haladt az idő úgy fogytak el a pacik, előbb nagyapámék, majd a zöldségesék voltak kénytelenek lemondani a fogatjukról. Mint kisgyerek már csak az ószeres fogatát láttam és egy a szomszéd utcában lakó fuvaros lova árválkodott az istállóban. A nagyapámék „garázsát” kiadták az asztalosnak, a forgács és fűrészpor tárolására. Miután apám készített egy fűrészporos kályhát, az asztalosnak nem volt gondja a szeméttel, nekünk meg ingyen volt a tüzelő. A tároló helységek között, egy kis fabodéban tudtuk elvégezni a szükségünket.
Fent az udvarban a polgári élet középrétegéhez tartozó családok élték a mindennapjaikat. Ha sorba veszem őket, volt közöttük vasúti tisztviselő, zöldséges (apám későbbi apósáék), a nagyszüleim, egy mérnők házaspár, a sarokban egy ószeres, aki a fogatával járta a vidéket és a vásárokat, üzletelt szinte mindennel, amiben fantáziát látott. Az ószeres szekere régi módi falusi szekér, amin a szalma között tartotta az áruját. Mellettük megint egy mérnők házaspár, aztán a ház gondnoka, a túlsó oldalon egy Meleg nevezetű suszternek a lakása és a műhelye, aztán Raffai bácsiék, a környék legjobb szabója, és a túlsó sarokban pedig egy rejtélyes néni, legalábbis számomra mint gyereknek. A néni mindig pongyolába járt és néha férfiak surrantak be majd ki tőle, egy idő után a felnőttek nem szerették még azt se, ha arrafelé játszom. Hogy miért, azt mikor felnőttem akkor értettem csak meg. Mindenki mindenkiről mindent tudott.
A háznak volt pincéje és padlása is. A pincesor végén volt a nagyapámék hatalmas pincéje, később jöttem rá, hogy amikor 1952-ben államosították a fa és szén kiskereskedést az üzlethelységből választották le ezt a részt, ahol nagyapámnak megmaradt a szalagfűrészük, az öregnek hatalmas asztala tele volt rozsdás szerszámmal, amikkel szinte mindent lehetett javítani. Itt tartotta nagyanyám a muskátlijait és a homokos ládákba eltett zöldséget télire. A pincében két vagy három hordóban érlelődött az öreg bora. Minden évben a közeli zöldségestől fillérekért megvették a már eladhatatlan szőlőt, ami előbb lavórban, kádban és minden fellelhető edényben érlelődőt, majd egy szőlőprésen átpréselve lett előbb must, majd az öreg ízlése szerinti bor. Sokszor cinkosan rám kacsintott és mentünk le a pincébe, ahol természetesen a gumicsővel ellenőrizni kellett a bor minőségét. Nagymamám előbb még szívesen vette ha az öreggel megyek, bízva hogy előttem nem mer inni, de amikor látta a cinkosságom megszűnt a bizalom. Nagy csibészek tudtunk lenni együtt volt olyan takaró, amit szétbirkóztunk szinte szálakra nagyanyám nagy bosszúságára.
Másik titokzatos hely a padlás volt. A gerendákon járófolyosó volt kiépítve csak kijelölt helyeken lehetett erről lelépni. A terület be volt drótozva, egy részen ruhaszárító kötéllel, a többi részen sima drót lógott, ahova ősszel a betakarított kukorica került párba kötve. Téli napokon sokszor segítettem kukoricát morzsolni, persze néhány cső után a lefejtett csuhé és csutka jobban érdekelt. A padlás sarkában hatalmas fehér búzászsákokban pénz volt tömve. Nagyapám mesélte, volt idő, amikor több zsákot vittek a nagykereskedőnek, mint ami árut elhoztak cserében. Egyszer hosszas kérlelésemre nagyapám belenyúlt az egyik zsákba - „ itt van kis unokám játssz vele úgy sincs ennek már értéke”. A mill és bill pengőkkel hatalmasat játszottunk az udvaron a haverokkal, mikor ezt nagyanyám észrevette és elkobozta tőlünk, és nagyon kikapott az öreg. Nagymamám még bízott abban hogy még lesz értéke annak a pénznek.
Hétvégén, ünnepnap a férfiak sokszor terítettek le egy pokrócot a fűre és máris ment az ultiparti. Apám és későbbi apósa rendszeresen ott verte a kártyát. Emlékszem egyszer az öreg szabó beült a fabódéba, majd néhány perc múlva a térdén a nadrágjával ugrott ki onnan. Kiabálva hívta a macskáját, amelyik pillanatok alatt ott volt és egy – két mozdulattal végezte ki, az öreg után ugró patkányt. Mint kiderült az öreg ráült a helyre és végezte volna a dolgát, mikor a lengedező függőjével el kezdet játszani a patkány, no ezután történt a fent leírt vicces jelenet.
Az öreg szeretett mulatni. Amíg a szenes üzlet működött sokszor mulatott a három jó barát a házból a Hideg, a Meleg, a Raffait meg kinevezték langyosnak. A Bikszárdi út és a Tétényi út sarkán volt a törzshelyük. A nádfedeles vendéglőben cigány zene szólt. Kedvenc szórakozásuk volt, hogy a cimbalmos húrjait kirakták pengővel és ha eljátszotta a számot övé lett a pénz, ha egy is le esett akkor visszavették a borra valót. Rengeteg pénzt eldorbézolt élete során, mégis nagymamám négy gyermeke közül hárman nagyon szerették, míg a negyedik csak gyűlölettel tudott róla beszélni.
Furcsa de meg tudtam érteni a nagybátyámat is. Amikor 1947-ben hazajött a málenkij robot „kirándulásról” nyár volt és egyszer azt vette észre, hogy az öreg elvitte a pufajkáját és eladta, majd elitta a haverokkal az árát, mondván neki hogy most nyár van, mire jön a tél kap majd másikat. Nagybátyám János nagyon a szívére vette egyetlen értékes ruhadarabjának elvesztését.
- Bene János 1944.11.20-án vették hadifogoly nyilvántartásba. A hadifogoly kártya alapján polgári személy (o/354-894) a 376.sz. táborba szállítva. A 376. számú tábor Szverdlovszki terület—Krasznouralszkban található mintegy 4000km-re a soproni begyűjtési helytől.
A hadifogoly nyilvántartás szerint 1946.12.10-én engedték szabadon. A fent említett pufajkát akkor kapta „fizetésként” az oroszoktól, hogy a hazafelé tartó uton ne fagyjon halálra a vasúton. Erdészként sok praktikát tudott a túléléshez melyet fogolytársaival is megosztott valamint beszélt oroszul pár szót, németül anyanyelvi szinten, így jó eséllyel és a körülményekhez képest, mindenki vigyázhatott rá.
"1952-ben államosították a Fa és Szén kereskedést, mert egy dolgozóval többen voltak benne, mint azt a törvény engedte volna. Hatalmas veszekedés lett, előbb a két nagymamám között, majd a működtetéshez tőkét biztosító Nonn Mártonnal. Lehettem hat-hét éves, amikor békülési szándékkal felutaztak Marci bácsiék a nagyszüleimhez. Nagyon féltem az öreg Nonn Mártontól, aki botra támaszkodva közlekedett és az egyik szeme üvegből volt. A családi pletykában mintha az is elhangzott, hogy háborús veterán és vitéz.
Miután elveszett az üzlet nagyapám a HKI karbantartó részlegében dolgozott míg a nyugdíjhoz szükséges évek össze nem jöttek. Aztán az unokaöccsénél és a megmaradt kertben töltötte idejének jelentős részét. Mire a nagyapám lett, addigra lenyugodott és mindenkinek olyan nagypapát kívánok, mint amilyen nekem ő volt.
1961-ben meghalt nagymamám. Nagyapám ott volt édesanyám mögött, és mindenben támogatta a szüleim válása alatt. Nagyapám nem akart egyedül maradni, így elvette nagymamám kolleganőjét, aki szintén özvegy volt. Jó tíz év után temette el azt az asszonyt is. Ezután a húga költözött fel Vasvárról hozzá. Juliska néninek köszönhetem, hogy elolvastam a bibliát. Egyszer elkáromkodtam magam a jelenlétében és ezt szóvá tette, amire azt válaszoltam hogy könnyű neki mert van egy bibliája, erre ő odaadott egyet, hogy olvassam el. Iskolai szünet volt, az edzéseken volt időm, hát elolvastam. 1967-ben, amikor szanálták a Fehérvári út 123 szám alatti épületet. A Major utca 14/a szám alá költözött már Nonn Mártonné Juliska testvérével, aki később özvegyen élt Vasváron.
Ugyan ebben az épületben a földszinten élt Teréz testvérének a fia ifjabb Vas János 1971-ben bekövetkezett haláláig a földszinten. Nagyapám Juliska nénivel az emeleten laktak. Nagyapám és Tarjányi István unokabátyám először a katonai eskütételemkor találkoztak 1973 december elsején. Emlékszem, amikor az általam nagyon tisztelt és szeretett két kis öreg egymásra kacsintottak és mindketten a belső zsebükből elővették a magukkal hozott lapos üveget. Aztán nagyot néztek amikor nevettem rajtuk és a közelemben lévő társaimnak gyorsan szétosztottam az üvegek tartalmát és közöltem velük megyek én is velük ki a városba. Az esküvőmön már ismerősként köszöntötték egymást.
A kép 1976 szeptember 18.-án készült az esküvőnkön. A képen balról jobbra: Tarjányi István, Szücs Istvánné Józsa Mária, Szücs István, Szücs Istvánné Bene Margit, Kalló Jánosné Szücs Mária, Tarjányi Istvánné Elbert Mária, Hideg István láthatóak.
Csodálkoztak a katonakönyvem betétjén, amiben elől az állandó kilépési a hátsó oldalán az állandó kimaradási engedélyem volt. Megértették a központi sportszázad egy picit másabb, mint az átlag katonaság. Nagyapám ekkoriban kérdezte tőlem – „no és te vagy abban a sportolásban a kapus?” - időbe tellett mire elmagyaráztam mit is sportolok (kosárlabda).
81 éves volt, amikor közölte velem – „kis unokám addig az ember nem impotens, amíg nyelve és ujjai vannak”. 83 évesen prosztata rákban halt meg. A Farkasréti temetőbe lett eltemetve. A temetés után egy évvel kerestem a sírját de nem találtam, később tudtam meg hogy a húga, Juliska néni hazaköltözött Vasvárra (Vazsvárra ahogyan ők mondták), ahova elvitte szeretet bátya porhüvelyét is. Az öreg vazsvári "kicsi huszár" hazatért szülőhelyére, ott nyugossza örök álmát, nyugalomban, békességben. "
"A képen leghátul Hideg István és Bene Margit, édesanyám karolja férjét id. Szücs Istvánt. Középen nagymamám Varga Julianna két gyermeket ölel. Mellette Bene László. A kép 1954 körül készülhetett, születésem előtt. A két gyerek az egyik szomszéd Badics Kálmán Kati és Kálmán gyermekei. Badics Kálmán öccse József kapta a másik lakást, amit az asztalos műhely leválasztásából kialakítottak."