I. nándori Bene István (sz.:1794.08.20 - 1822.08.06.)

Császári és Királyi 3. gróf Hadik András Huszárezred - Ferdinand d'Este huszárezred (1794-1850-ig)

Az 3. "Hadik" Huszárezred a Habsburg Birodalom haderejének részét képező lovasságnak volt a huszárezrede. Az 1867-es Kiegyezést követően az úgynevezett Közös Hadsereg egysége volt, mely katonai alakulatként tevékenykedett az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlásáig.

Az ezredet 1702-ben Forgách Huszárezred néven állították fel. Ebből az alakulatból alakult ki a későbbi Császári és Királyi 3. gróf Hadik András Huszárezred. Az ezred 1769-ben kapta az össz lovasságra vonatkozó 32. Lovassági Ezred megnevezést, de egészen 1798-ig az ezredtulajdonos nevén hívták az ezredet, akinek ekkor már nem feltétlen kellett a parancsnoknak is lennie. Az 1798-as rendszer bevezetésével hivatalosan csak a sorszámot lehetett használni, de a gyakorlatban vegyesen használták a sorszámot az ezredtulajdonosi névvel történő megnevezést is.

A huszárezredet 1702. február 28-án alapította I. Lipót császár engedélyével Forgách Simon tábornok. Hadkiegészítési körzetének Győr vármegye, Komárom vármegye, Esztergom vármegye és Veszprém vármegye területét jelölték ki.

1705-ben a "Forgách Huszárezredet" a megszüntetett Gombos, Czungenberg (Czonkabeg) és Loósy huszárezredek legénységével töltötték fel.

• 1748-ban az ezredet a "Trips-Huszárezred" egy svadronjával megerősítették.

• 1768-ban egy újabb svadront rendeltek az ezredhez, ami az akkor megszüntetett Eszterházy Imre Huszárezred svadronja volt.

• 1769-ben az összlovassági 32-es számot kapta.

• 1775-ben az ezred átvette a megszüntetett Wurmser Huszárezred őrnagyi osztályát.

• 1798-ban egy osztályát át kellett adni az akkor felállított 7. Jászkun Huszárezrednek.

• 1849-ben az 1848-as forradalom és szabadságharcot követően az ezredet a sziléziai Troppauban újjászervezték.

Békehelyőrségek

• 1820 Vicenza

Ezred tulajdonos

Habsburg–Estei Ferdinánd Károly József főherceg (Erzherzog Ferdinand Karl Joseph von Österreich-Este) (Milánó, 1781. április 25. – Ebenzweier kastély, Altmünster am Traunsee, 1850. november 5.), osztrák tábornagy, Mária Terézia császárné unokája, a napóleoni háborúk idején császári főhadparancsnok, 1816–32-ig a magyarországi hadak főparancsnoka, 1832-től Galícia császári főkormányzója, Erdély kommisszáriusa. 1794-ben, 13 éves korában kinevezték a 3. huszárezred tulajdonosává (azaz tiszteletbeli parancsnokává). Az ezred 1798-ban felvette a tulajdonos nevét (Husarenregiment Nr. 3. „Erzherzog Ferdinand d’Este”), és ezt a főherceg halálig, 1850-ig viselte.

Ezred-parancsnokok

1820 Herceg Carl Auersperg ezredes

Risorgimento

Itália egyesítése az a történelmi folyamat, melynek során a középkor óta széttagolt itáliai államok – a 19. század forradalmi mozgalmai és nemzetközi konfliktusai során – a Szárd Királyság vezetésével létrehozták az egységes Olaszországot.

A napóleoni háborúk lezárásaként született 1815-ös bécsi kongresszus az itáliai fejedelemségek feletti uralmat felosztotta a Habsburg–Lotaringiai-ház és a Bourbon-ház között. A Risorgimento (magyarul „újjászerveződés”) jelszavával nemzeti mozgalom alakult ki, amely Itália egyesítését tűzte ki céljául. A Szárd–Piemonti Királyság a mozgalom népszerűségét saját expanzionista céljaira használta fel. A Savoyai-házból származó szárd–piemonti királyok a háborúk során több kudarcot szenvedtek el, de következetes politikájuk 1861-ben elvezetett az egyesített Olasz Királyság létrejöttéhez, a szárd–piemonti uralkodó koronája alatt. A korábbi nemzeti felkeléseket – 1820-ban, 1831-ben és 1848-ban – leverték, és a Giuseppe Mazzini által megalakított Római Köztársaság is megbukott 1848-ban.

A napóleoni évtized után 1814–1815-re Itáliában újra megszilárdult a Habsburg uralom, ezt követően pedig befejeződött a régi dinasztiák restaurációja. Toszkánától Nápolyig: a kibontakozó Risorgimento során 1820–1821-ben liberális forradalom zajlott le Nápolyban és Piemontban, melyet Ausztria Metternich vezetésével, hatalmi érdekei miatt vérbe fojtott.

1821-ben az ezred biztosítási műveletekben vett részt Itáliában. Egy osztály Nápoly térségében, a második pedig Piemontnál.

„Az olaszországi mozgalmak leverése 1821-ben. A napoleoni háborúk utójátékai voltak az 1821. évi nápolyi és piemonti felkelések. - Amikor az 1820. évi spanyolországi forradalom sikereket ért el, a visszaállított nápolyi királyság területén életben maradt napoleoni tisztek összeesküvést szőttek és az egész hadsereg fellázadt a király ellen, elfoglalta a királyság fővárosát és a spanyol alkotmány elfogadását is kierőszakolta. Európa országai, hogy az alig lezajlott francia háborúk után a népek biztonságát megőrizzék, 1821. januárjában a laibachi kongresszuson az osztrák–magyar monarchiát bízták meg, hogy Nápolyban rendet teremtsen. A monarchia Frimont János lovassági tábornok vezetése alatt 50.000 emberből álló haderőt mozgósított, amelyben magyar csapatok is voltak, még pedig a 2., 33., 34., 48., 51., 52. és 61. gyalogezredek, a 9. huszárezred és az 5. huszárezred egyik osztálya. – A császári-királyi sereg februárban indult meg és két oszlopban nyomult elő. Március 7.-én volt az első nagyobb harc Rieti mellett. A felkelők megtámadták a Rieti mellett állást foglalt hadosztályt, amelynek csapatai közé az 52. és 61. gyalogezred és az 5. huszárezredbeli osztály is tartozott. A huszárosztály rajokban számos rohamot intézett, amelyekben Márfy Zsigmond százados, Sándor Károly és Szabó Márton főhadnagyok, Miklósy Antal hadnagy, Borhy György őrmester, továbbá Horváth István, György Péter és Balaski János huszárok harcoltak vitézül. A császári-királyi csapatok március 24.-én bevonultak Nápolyba és a királyság egész területén hamarosan rendet teremtettek.

„A nápolyi felkelésnek mintegy folytatása volt a piemonti mozgalom, amelyben azonban a piemonti hadseregnek körülbelül csak a fele vett részt. A többi csapatok, mintegy 4000 ember, a rendcsinálás végett országukba nyomult császári-királyi haderővel karöltve működtek a nyugalom helyreállításán. – A császári–királyi hadsereg 16.000 emberből álló kisebb hadtestet küldött Piemontba, amely április 8.-án lépte át a Ticinót. Ebben a hadtestben szintén voltak magyar csapatok, úgymint a 32., 39. és 62. gyalogezred, 2 gránátos zászlóalj, továbbá az 5. és 12. huszárezred, valamint a 3. huszárezred egyik osztálya. – A felkelők ellenállása itt sem volt szívós. Kisebb ütközet folyt április 8.-án Novara mellett, melyben a 62. gyalogezred, az egyik gránátos zászlóalj, az 5. huszárezred és a 12. huszárezrednek egyik kisebb osztaga vett részt. Az ellenség rövid ellenállás után megfutott. A huszárok üldözés közben sok felkelőt levágtak vagy elfogtak. Az 5. huszárezred egyik osztálya 500 lovasból álló ellenséges csoportot megtámadott, mintegy a felét levágta, a másik felét pedig elfogta. A foglyok közt volt a felkelés egyik főmozgatója is. Az 5. huszárezred kisebb osztagai ezenkívül még Monreale mellett, Marano környékén és Borgo Vercellinél is vívtak rövid ütközeteket.”

Részletek : Kossuth Lajos irataiból - A kezdet és az 1821-ki intervenczió Nápolyban és Piemontban.

"A bécsi congressus a Napoleon bukása által gazdátlanokká lett területek felosztására alapelvűl azt fogadta el: hogy a franczia forradalmi és császári harczok által elhóditott területek előbbi birtokasaiknak visszaadassanak.

Mi volt az a mit a Francziák Olaszországban Ausztriától elhódítottak? Csakis a Lombardiává tágitott Milanói herczegség, melyet a spanyol örökösödési háboru 1714-ben juttatott Ausztria birtokokába, birtoklását az Aacheni congressus 1748-ban megerősítette és Ausztria azt 1797-ig meg is tartotta, akkor azonban Bonaparte polgár tábornok, a háboruk történelmében páratlanúl bámulatos hadjárata által legyőzetve elvesztette, s Lombardia osztrák birtokokból az Alpesen inneni (Cisalpin) köztársaságnak, 1805-ben pedig a polgár tábornokból már császárrá degradált Napoleon Olasz királyságának alkatrészévé lett és Napoleon bukásáig az is maradt.

Ausztriának tehát, amint a császári királyi »nemzetbirtoklás« tanárai mondanák, Lombárdiához idő szentesitette joga volt, s minthogy annak birtokából a franczia forradalmi és császári harczok vetették ki, annak birtokába visszahelyezése a bécsi congressus által felállított szabálynak felelt meg."

A népek vártak, vártak, hogy mikor virrad már fel az igért szabadság napja sehogy sem akart virradni; ellenben bőven volt alkalmuk tapasztalni az irás ama szavainak sulyát, hogy meg van az átkozva, a ki a királyokban bizik. Hát a fejedelmek igéreteibe vetett bizalmukban megcsalatkozott népek a történelem azon tanácsát kisérlették meg alkalmazásba venni, hogy: segits magadon, Isten megsegit; de megkisérlették nem forradalmias, nem antimonarchikus, még csak nem is antidynastikus irányban, hanem bámulatos mérséklettel csakis arra szoritkoztak, hogy nemcsak fel nem bontva, de még csak meg sem lazitva a hűség kötelékét, mely őket uralkodóikhoz csatolá, részt követeltek maguknak saját ügyeik íntézésében, s e jogos igény megvalósitását alkotmányos biztositékokkal vették körül (éppen úgy, a miként később 1848-ban a »generosa gens Hungara« tette).

Az alkotmányos mozgalom Spanyolországban indult meg, a hol Riego 1820 elején felütötte Cadixban a Cortes által 1812-ben megállapitott, de a Bourbonok által eltiport hires alkotmány zászlaját, melyet VII-ik Ferdinánd spanyol király el is fogadott, s megtartására meg is esküdött; az »Európát a szabadságnak visszaadó« szent-szövetség veronai congressusa aztán, 1822-ben, ezen alkotmány eltiprására s a spanyol Bourbon királynak korlátlan uralkodói joga teljességébe visszaiktatására a franczia Bourban királyt delegálta; a ki »nemes« megbizatásának úgy meg is felelt, hogy az »isteni eredetű jogaiba« visszahelyezett spanyol Bourbon a loyalis Riegot felakasztatta s hulláját felnégyeltette.

Nápoly és Spanyolország közt oly szoros viszony forgott fenn századok óta, miként igen természetes, hogy a spanyol mozgalom annál is inkább visszahatott Nápolyra; mivel ennek királya is a Bourbon család tagja volt, s mint spanyol infans esküt volt köteles tenni, tett is, a spanyol alkotmányra, minthogy családjának feje VII-ik Ferdinand spanyol király arra megesküdött. Ez a körülmény erősen hozzá járult Nápolyban a mozgalom vezéreinek azon megállapodásához, hogy a spanyol alkotmány elfogadását tűzzék ki a forradalom czéljáúl.

A király és a trónörökös megesküdtek az alkotmányra és a forradalom öt nap alatt vérnélkül, bántalmazás nélkül az egész országban be lett fejezve; sehol rendetlenség, sehol bosszu; a tyrannismus alatti szenvedések el lettek feledve, az akasztófán kivégzettek fiai, atyjái, testvérei csatlakoztak a királyt áldó nép örömrivalgásához; kezek, melyek még a lánczok nyomait viselték tapsoltak a királynak, s a templomokban egymást váltotta fel a megszámlálhatlan sokaság, hálát rebegve Istenhez s áldva a királyt a szabadságért.

Ilyen loyalis jellemű volt a nápolyi békés forradalom, mely épp úgy hatást gyakorolt Piemontra, mint a spanyol Nápolyra, s a Piemontban, 1821. márcziusban kitörésre jutott forradalom tökéletesen oly loyalis jellegű volt, mint a nápolyi, annak is »hűség a királynak, a népnek alkotmányos kormányzat« volt jelszava, s a piemonti hazafiak annyira egy nyomon jártak a nápolyiakkal, hogy ők is a spanyol alkotmányt fogadták el, s azt Károly Albert Savoja carignanói herczeg, kit a trónjáról lemondó (első Victor Emánuel) király, azon időre, míg méltatlan utódja, a Modenában tartózkodó Carlo Felice az országlást átvenné, Regensűl nevezett ki, Piemont alaptörvényéül ki is hirdette. Általában Olaszországban az ébredező közszellem mindenütt a spanyol alkotmányért rajongott, a mely (a spanyolok ismeretes fanatismusából eredő azon egy pontot kivéve, hogy a római catholika hitvallást decretálta a spanyol monarchia egyedüli vallásának s minden más vallást kitiltott) liberális alapelveivel a kor szellemének meg is felelt, sőt alkotmánytani szempontból a tanulmányozást még most is megérdemli.

De Austria császárja: I-ső Ferencz annyira gyülölte az alkotmányosságot, annyira szivén hordozta a fejedelmi hatalom isteni jogú korlátlanságának épségét, s annyira félt a szabadság szikrájának fellobbanásától, hogy sem a monarchikus elvhez ragaszkodás, sem az uralkodó dynastiák iránt kitűntetett loyalis hűség nem menthették meg Nápolyt és Piemontot, a »jó szivű kegyes« osztrák császár fegyvere avatkozásának égre kiáltó gonoszságától;

– 52 ezer főnyi hadsereget küldött Nápolyba az alkotmányosság eltiprására s visszahelyezte Bourbon Ferdinánd királyt a korlátlan absolutismus hatalmába, a ki aztán a győztes osztrák seregek oltalma alatt kezét a legocsmányabb bűn elkövetésére is szabadnak érezvén, olyan hitszegést követett el, a mely – tekintve az esküt, melyet megszegett, a királyi hitszegések sokadalmas lajstromában alighanem páratlanul áll.

– Piemontba szintugy sereget küldött Austria a mozgalomhoz nem csatlakozott királyi csapatok segítségére; leverte az ellentállást, eltiporta az alkotmányt, megszállta az országot, hatalmába vette erődeit, hontalanságba üzte Piemont jeleseinek egész seregét, s a Savoja-ház méltatlan sarját: Carlo Felice királyt (a ki Modénában Ausztria szárnyai alatt várta be népe alkotmányos szabadságának idején fegyverek által leverését) a korlátlan absolutismus hatalmába beiktatta; a ki azt azután Austria fegyvereinek oltalma alatt a bosszúállás szenvedélyével gyakorolta is.

Metternich 1820 julius 25-kei (fentebb említett) kiáltványával tudtára adni Olaszországnak, hogy az olasz fejedelmek legitim uralkodói jogainak forradalmi zavargások által kicsikart engedményekkel megcsonkitását Austria nem engedi meg; ez felelet volt a rettenetes esküre, melyet Bourbon Ferdinánd király 12 nappal előbb (julius 13-án) az alkotmánynak szentül megtartására szabad akaratból letett; de ámbár az alkotmányos élet a megvalósítás utjára lépett az által, hogy három nappal ama kiáltvány előtt (julius 22-én) a trónörökös királyi helytartó elrendelte a választásokat az október elsejére Nápolyba összehivott parlamentre, Metternich nem merte nagy sietve kikiáltott fenyegetését addig végrehajtásba venni, mig a Szent Szövetség másik két tagjának támogatását és szükség esetében fegyveres segítségét előzetesen nem biztosította, e végett hivta össze Ferencz császár 1820. októberben a troppaui congressust; ott Metternichnek sikerült a muszka czárt és a porosz királyt annak kinyilatkoztatására reábirni, hogy a nápolyi forradalmat nem izolált eseménynek, hanem azon forradalmi szellem feltámadása egyik jelének tekintik, mely oly hosszu időn át sanyargatta a világot, melyet azonban az általános béke üdvös eredményei által kioltottnak lehetett hinni; e nyilatkozat logikai következéseül a szent szövetségi három hatalom kijelentette, hogy miután a forradalom ujra felüti fejét, el vannak határozva azt ép úgy legyőzni, mint a miként a katonai tyrannismust legyőzték. – E nyilatkozattal a Metternich által felvetett doctrina első része a troppaui congressuson elvileg diplomatikai szentesítést nyert. "