nándori Bene Pál (Röjtöki). (sz.:1781-h.:1812.12.10.)

A Röjtökön élő Nándori Benék az 1600-as évek elején kerültek a Pálffy valamint a Forgách család gondozásába, egy a Nógrád megyében Balassák által elkövetetett gyilkosság után. A röjtöki ág a Pálffyak familiárisa lehetett, sajnos nincs több adatunk róluk és a feltételezést is csak a katonai pályájuk alapján feltételezzük.

Született: 1781., Röjtök - † 1812. XII. 10., Varsó. Apja Nándori Bene Mihály (1752-1818) volt gárdista, édesanyja Ábrahám Marianna. Nagyszülei Bene Antal (1718-1779) és Botka Erzsébet (1720-?). Bene I. István testvére.

A napóleoni háborúkban vesz részt , sebesülést szerezz, utolsó értesülés róla Varsó környékéről érkezik mely haláláról tudósít. Százados, nemesi testőr. 1800-ban 8 hónapig alhadnagyi rangban a nemesi felkelő seregben harcol, majd 1801. szept. 1. - 1806. jan. 31. közt a testőrségnél szolgált Sopron vármegye ajánlásával, Ez idő alatt 1802-ben beosztva a pozsonyi országgyűlésre, 1803-ban pedig a Laxenburgba kirendelt testőr különítménybe. 1805-ben a nemesi felkelő sereghez vezényelve, hol 1806-ban futárszolgálatot is teljesített. A gárdától főhadnagyi rangban a 32. Esterházy Miklós gyalogezredhez került. mely alkalommal 150Ft felszerelési átalányt kapott. Az ezrednél 1809-ben II. százados volt. 1812-es haláláig feltételezhetően az egységben tartózkodik.

1802. Pozsonyi országgyűlés

1802. máj. 6. Pozsonyban megkezdi munkáját az országgyűlés.

Naponként-való jegyzései az 1802-dik esztendőben felséges második Ferentz római tsászár Magyar, és Tseh ország koronás királya által Posony szabad királyi várossában pünkösd havának [május] 2-dik napjára rendeltt, s ugyan ott azon esztendőben mind szent (Buda, 1802)1802 / 1. ülés

Tekéntstes Nemes Státusok, és Rendek!

„ -Midőn ezen oly’ igen számos, oly’ nemes, és minden tiszteletre méltó gyülekezetben, ’s ugyan ezen a’ helyen, ezen díszes izékben helyheztetve látom magamat: fok, és különbb- különbb-féle indulatok foglalják-el el- elmémet, nem egygyenként, ’s mintegy egymást fel-váltva, hanem egygyütt, és egyszerre foglalnak-el több rendű belső érzékenységeim; majd a’ hálá adó indulattal illetődön: szívnek elragadó buzgósága; majd víg öröm , majd pedig gond , ’s mindenre figyelmező, mindentől tartó mély szorgalom,. és gondolkozás. “

„ Hogy ezek, ’s az efféle indulatok, nem tsak az én szivemnek tulajdoni , hanem mindnyájunkkal közössek, valakik ide ezen gyülekezetre öszve-jöttünk: tudva van előttem ; és valaki szavamat halván, beszédemnek értelmit elméjével követni akarja, könnyen láthatja, ’s érezheti ennek valóságát. “

„ A’ mit Ő Felsége az utolsó a 1795-dik Esztendőbéli Ország-Gyűléskor ígérni méltóztatott, íme! most, nem a’ mi alázatos kéréseinkre, hanem önként, és a’ maga saját kegyességéből tselekszi. Alig szünt-meg egy olly’terhes és hoszszú háborúnak nehéz gondjaitól; már-is ezen ditső Magyar Haza boldogságának elő- mozdítására ,’s állandó meg-erősítésére fordítja figyelmetességét, és a’ maga kedves híveit a’ Tekéntetes Nemes Státusokat, és Rendeket elö-szóllítja, hogy ebbéli kegyes Atyai gondoskodásában részesüljenek! "

Témák:

- a magyar ezredeknek három évre megajánlott kiegészitéséről

- a nem nemes népesség összeirásáról

- a só áráról

- a katonai akadémiáról s tanulmányokról, és az ezen czélra gróf Festetits György, Rhédey Lajos és Párnitzky Mihály által tett alapitványról

1802. jún. 25. Festetich György gróf az országgyűlésen 40 ezer forintot ajánl fel egy magyar katonai akadémia létesítésére.

- az ország szent koronája őreiről

- a kilenczednek, vagy más földbérnek, valamint a hegyvámnak és tizednek természetben való megvételéről

- Bodrogh vármegyének Bács vármegyével való egyesitéséről

- a kis-honti kerület Nagy-Hont vármegyétől elválasztatván, törvényesen egyesittetik Gömör vármegyével

- a tiz nemes lándzsások felső székének Szepes vármegyével való egyesitéséről

- a Zeng szabad királyi városról alkotott 1741:LVI. tc. és 1790:LX. törvénycikkek foganatositása iránti intézkedésről

- a Hont és Zólyom vármegyék között Dományik, Rákócz és Bozok-Lehotka falukra nézve kötött csere becikkelyeztetik

- Ilmicz falunak Moson vármegyébe való bekeblezéséről

- Polgári mezőváros, portái tekintetében is bekebeleztetik Szabolcs vármegyébe

- a beszterczebányai káptalan a Boldog Szűz Máriától czimzett turóczi convent helyébe hiteles hellyé emeltetik

- Szent-Pannonhegy, Jászó, Lelesz és Csorna conventeknek régi hitelességök megujitott joggal visszaállittatik

- az esztergomi főszékesegyházi káptalannak alapitási helyére, Esztergomba leendő visszaviteléről

- hogy a szalavári apátság a gottvitzi praelatus fönhatósága alól vétessék ki

- az emlékeztető és folytatólagos keresetek s idézésekről

- a nem-nemesek pörlekedési képességéről

- az uzsoráskodás korlátozásáról

- az erőszakkal kivetettek visszahelyezéséről

- a határvillongások kiegyenlitéséről

- a vadászatról és madarászatról

- hogy a köztörvényhatóságok ezentúl a török követ szállításának és ellátásának költségeivel ne terheltessenek

- az ország határaira nézve a szomszéd tartományokkal fönforgó vitás ügyek végleges eldöntése és a határok megigazitása végett, biztosok neveztetnek ki

- a varasdi végvidék által elfoglalt Répás területnek s Kéthely düllőnek Somogy vármegye részére leendő visszaadásáról

- italok kimérése a királyi élésházakban és raktárakban, a fönálló törvények értelmében, a katonaságnak tiltatik

- a közalapról

- Krakowszki Kollowrath Lipót római szent birodalmi gróf, magyar honfiuvá fogadtatik

- gróf Pergen János Antal, báró Thugut Ferencz, gróf Saurau Ferencz, gróf Ferraris József János, magyarokul fogadtatnak

- westerstetteni Bekers József, római szent birodalmi gróf, magyar honfiuvá vétetik föl

- Lodron Ferencz, római szent birodalmi gróf, báró Eger Frigyes, őrgróf Manfredini Alajos, gróf Auerberg Kajetán, báró Hiller János, báró Degelmann Bernát és József, báró Schlaun Móricz, báró Myllius Antal, de Zasse Ferencz és Antal, báró Schröffl és mások, magyar honfiakká fogadtatnak

1802. nov. 25. Széchényi Ferenc gróf a nemzetnek ajándékozza könyvtárát és gyűjteményeit.

1803 Laxemburg

Laxenburg egy település Ausztriában, a Mödlingi járásban, Alsó-Ausztria tartományban. Egykor a Habsburg császári család nyári rezidenciájaként szolgált. Főleg Blaue Hof nevű kastélyáról, a kastélyparkról és a Franzensburgról nevezetes.

1803-ban II. Ferenc császár a nyarat itt tölti. A testőrség tagjaként Bene Pál is a birtokon "nyaral".

32. gyalogezred története:

A 32. gyalogezred elődjének felállítására ezredesi kinevezése mellett Ghymesi Forgách Ignác gróf, a Koháry-dragonyosezred alezredese 1741. október 30-án kapott pátenst, azaz nyílt parancsot. Ekkor az ezredet azonnal a parancsnokáról, Forgáchról nevezhették el, noha a formális ezredtulajdonosi kinevezést, vezérőrnagyi előléptetésével egyidőben csak 1744-ben kapta meg. A Forgách-ezred magyar ezred volt: magyar területről sorozták katonáit, magyaros volt a ruházata, magyar nadrággal, magyar zsinórozással, és díszkabátja karján, büszkén viselte az ezred magyar jellegére utaló ún. „medvekörmöket”. A 32. hadrendi számot csak 1769-ben kapta meg az ezred, addig ugyanis nem számozták, hanem tulajdonosaik szolgálati éveinek száma szerint csoportosították őket. Az ezred felépítése a következő képen nézett ki: az összlétszám 3000 fő, mely zászlóaljakba, azon belül századokba volt szervezve. 20 db századba, századonként 150 fővel.

Az ezred első tűzkeresztsége 1742. október 27-én a bajorok elleni obernbergi csatában volt, ahol egy halottat veszítettek, akinek a nevét is feljegyezték a krónikaírók: ő Soob Sándor, a Kerekes-század dobosa volt. A piacenzai harc napján, 1746. június 16-án, a krónikás így emlékezik meg az ezred küzdő szelleméről: „Az ezred hősiessége döntötte el az ütközet sorsát, a szakadó eső miatt nem lehetett használni a lőfegyvert, és puszta karddal támadva verték vissza az ellenséget.”

Az 1747. július 19-én a Coll' della Sieta sáncai védelménél: „…a tízszeres túlnyomó ereje ellenében oly makacsul tartotta meg, hogy a francia miután 4000 halott és sebesültre ment a veszteség, hátrálniuk kellett.”

Az ezred természetesen a XVIII. század második felében minden háborúban részt vett. Így az osztrák örökösödési háború után a hétéves háborúban (1757-1763), a bajor örökösödési háborúban (1778-1779), valamint a török háborúban (1788-1789). A szakadatlan háborúzás szüneteiben jutott néhány év a békének, a szervezés és a fejlesztés munkájának is. Ennek keretében 1743 júliusában megalakul a 4. zászlóalj.

Tanulságos azt is megnéznünk, milyen masírozások, meneteléseket hajtott végre az ezred. Az állandó helyváltoztatás a ma katonájától sem idegen, de a XVIII. század útjai, közlekedési eszközei még tiszteletreméltóbbá teszik ezt a teljesítményt. Például az ezred az osztrák örökösödési háború alatt 2 évig Lombardiában tartózkodik, majd 1750-ben Kassára kerül. 1748-1756 között ismét békés esztendőket él meg az ezred, e rövid idő alatt 4 parancsnok is váltja egymást.

1763-1777-ig újra boldog békeévek következnek az ezred életében, ekkor 1. és 2. zászlóalja az itáliai Comoba, a 3. zászlóalja Budára került. 1766-ban kapja meg az ezred jellegzetes, sárgagombos kék egyenruháját. Ugyanebben az évben létszáma már megközelíti a 2000 főt. 1768-ban a 3. zászlóaljat Aradra helyezték át. 1770-ben, a Szerbiában pusztító pestisjárvány behurcolásának megakadályozására, a bánáti határőrvidékre vezényelték őket, így kerültek egyes századai Szlatina, Újpalánka és Kapusnig helységekbe. 1771-ben, a Lombardiában állomásozó ezredrészeket hazahozták.

A magyar fiúk lelkesült örömmel tértek haza a hosszú távollét után. Az ezredet ekkor több Baranya megyei helységbe osztották szét. 1772 júniusában az ezredtörzset az 1. és 2. zászlóaljakkal Székesfehérvárra, a gránátos századot Bécsbe helyezték, a 3. zászlóalj Aradon maradt. Az ezredtörzset még ebben az évben Eperjesre, részeit pedig Lőcsére helyezték át.

1773. március 27-én Nagyszombatban meghalt gróf Forgách Ignác. Az új ezredtulajdonos gróf Gyulay Sámuel altábornagy, a Mária Terézia Rend lovagja lett. E naptól kezdve az ezred az õ nevét viselte.

Az ezred 1779-ben Csehország különböző helyein táborozik. Azonban ugyanebben az évben 3. zászlóalját Győrben és Trencsénben helyezték el, júniusban a zászlóaljtörzs 2 századdal Aradra masírozott, a másik két százada Szegedre került. 1780 elején az ezredet két harctéri zászlóaljával Prágába helyezték, gránátos századát Olmützbe. 1780 augusztusában ismét Magyarországon vannak. Az ezredtörzs Pestre került, a többi pedig századonként Pomázon, Egerben, Szolnokon, Mezőtúron, Óbudán, Tiszaföldváron, Szentendrén és Nagyszombatban oszlott meg.

1780. november 29-én meghalt Mária Terézia, így az ezred további mozgatása egy darabig szünetelt. Ettől az időponttól 1786-ig Pesten állomásoznak, csak a 3. zászlóalja volt távol. (Temesváron, Karánsebesen, Oravicán, Dognatskán, Suppaneken). 1781 óta az ezred toborzási székhelye Pest és a szomszédos vármegyék. Ezért nevezhetjük az alakulatot Pest „házi ezredének”.

1782-ben II. József császár nevelőintézeteket alapított a katonák gyermekei számára. A 32-esek külön intézete Kassán volt. 1787-ben az ezredtörzset 4 századával Bécsbe, a többi századot Laxenburgba, Stockerauba, Kronenburgba helyezték.

1763-tól 1788-ig II. József császár a balkáni területek fölötti befolyásért háborút indít a török ellen. A törökök elleni háborúban a Belgrád körüli harcokban kitűnt Gyulay Albert kapitány, az ezredtulajdonos fia volt, aki érdemeiért megkapta a legmagasabb katonai kitüntetés, a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét. A harmadik zászlóalj egy szakasza Bayer főhadnagy vezetésével 7 török hajót ejtett zsákmányul, és a 2. század, Faletti százados vezetésével 2 ágyút zsákmányolt a töröktől, ahol a parancsnok és 6 vitéz katona meghalt. E hősies cselekedetért 100 arany pénzt kaptak a császártól.

A törökkel való békekötés után új fázisba lépett a birodalom politikája, és a sors úgy akarta, hogy a 32-esek ismét, rövid békeidőszak után újból hadba induljanak.

A francia háborúk időszaka következett, melyben a császárság nagy erőssége volt a 32-es regiment. 1793. augusztus 20-27, a wörthi véres napok, ahol Kempf ezredes vezetésével, a 32-sekkel veri vissza a franciákat, elfognak 2 ágyút és 200 hadifoglyot. 1795. január 10-én, a 3 királyok napján, a franciák a befagyott Rajnán kívánnak átkelni, amit Simonyi százados, az előőrsben lévő szakaszának szurony rohamával visszavert.

Az ezred egyik leghíresebb csatája pedig, a bassanoi ütközet volt, ahol a többszörös túlerő ellen, az ezred katonái többszöri szuronyrohammal verték vissza az ellenséget, de az ellen újabb tartalékok bevetésével támadásba lendült át, amire a még épségben maradt zászlóaljparancsnok, Posztrehovszky alezredes, lováról szállt és végső rohamra vezette a zászlóalját a több, mint 500 főnyi harcképtelen emberrel lecsökkent alegységet. És a várva várt tartalék beérkeztével, végleg legyőzték a franciákat.

Az alegységet hadseregparancsban, megdicsérték és a parancsnokot ezredessé léptették elő, valamint megkapta a katonai Mária Terézia-lovagi címet. Napóleon ellen sajnos Parranónál 250 főt, Santa-Lucianál 200 főt, Isola-Altanál 120 főt és 9 tisztet vesztett el. Ekkor jegyezte meg az egyik tiszt, hogy: „Sok ellenség - sok dicsőség”

1799. október 20-án, menetet hajtottak végre Mondovi irányába, ahol az utóvédet megtámadták és ágyút-lovat elvittek. Az esetet jelentették a főparancsnoknak, aki egy zászlóaljjal erőltetett menetben, 3 óra alatt, csendben visszament és mindent visszaszerzett, valamint ejtett 453 fő foglyot, 2 francia sast, 3 ágyút.

1802. június 3-án galánthai Esterházy Miklós herceg, tábornok, egyben a magyar nemesi testőrség főhadnagya lett az ezred tulajdonosa, mert gróf Gyulay Sámuel altábornagy 1802. április 24-én meghalt. A lunevillei békétől 1801-1805-ig békésebb időszak következett. Az ezred vitézségéért a budai lövész egyesület ünnepséget tartott, ahol Esterházy bőkezűen jutalmazta a beosztott legénységet, altiszti kart és a tiszteket. Ez a fajta semmittevés a fegyelemnek természetesen nem tett jót. Szigorító intézkedéseket kellett hozni, így például, 1805-ben elrendelték a copf viselésének a tilalmát.

Aztán újra háború a franciákkal, az Etsch partján 1805. október 30-án. Veronától nem messze, Legano mellett egész nap a támadást verik vissza, aminek a következtében 500 főt veszítenek el, de az ezred hősiessége miatta a dandárparancsnokot, Weissenwolf grófot, előléptetik vezérőrnaggyá. A Pestre visszatérő ezred tiszteletére nagy bált rendeznek 1806-ban.

1809-ben Hainburgban állomásozik az ezred, egy része Károly herceg parancsnoksága alatt, Napóleon seregei ellen harcolt. 1810-1811 között az ezred matematikai osztálya elkészíti Buda és Pest első topográfikus térképét. 1812 és 1813 között az Oroszország elleni megfigyelő hadtestbe voltak beosztva, ahol a téli hideg és nyári vízhiány miatt, 780 főt vesztettek el Galiciától- Lithvánián keresztül - Slonáig.

Napóleon, 1812. nagy vereségeinek hatására meggyengült hadereje ellen, a franciák által megszállt területek felszabadításába fogott a Habsburg uralkodóház. Például, 1813. augusztus 26-án a lipcsei ütközetben, a népek csatájában, a franciák ellen, Dölitz helységben, az ezred hősies helytállást tanúsított, amiért Hirsch ezredest, vezérőrnaggyá léptették elő (akit az1848-49-es magyar szabadság harc ellen való küzdelemből ismerhetünk meg).

1805-ben a császári és királyi haderő gyalogságának szervezésében és harcászatában is mélyreható változások következtek be. 1816-47 között a hosszantartó béke idején a legjelentősebb változás az ezredtulajdonosok cserélődése volt: 1833. november 25-én Como-ban meghalt Esterházy Miklós táborszernagy, utóda Estei Ferenc Ferdinánd főherceg lett. A helyőrségét áthelyezték 1820-tól Itáliába, ahol 1841-ben ünnepelték Szent-István napján az ezred fennállásának 100. évfordulóját.

A magyar csapatok működése és tevékenysége az 1809. évi háborúban

A magyar csapatok működéséről az 1809. évi háborúban Pilch által szerkesztett „A Magyar Katona” II. 167–187. oldalain a következő összefoglaló képet nyújtja: „A regensburgi hadjáratban különböző hadtestek kötelékében a 2., 31., 32., 33., 51. és 60. magyar gyalogezredek, továbbá a 3., 4., 6., 7., 8. és 10. huszárezredek vettek részt. A balszerencsével folytatott hadműveletekben a magyar csapatok mindenkor vitézül harcoltak, de különösen akkor, mikor a császári királyi haderő kénytelen volt Bécs felé visszavonulni. A 39. gyalogezred Abensbergnél a hadtest utóvéde volt, és bár súlyos veszteségekkel, de sikerült a visszavonulást biztosítania. Három század egy útszorosban feltartóztatta az üldözőket, majd az úttól balra húzódó erdőből kiverte a franciákat, nehogy a hadtestet oldalba támadhassák. A további visszavonulásnál a 33. és 39. ezredek egy-egy zászlóalja az Isar-folyó hídjánál tartóztatta fel az üldöző tömegeket. – Rohrnál a rohamozó ellenséget az 51. gyalogezred szuronnyal vetette vissza. Kirchdorfnál a 8. huszárezred két osztálya többszörösen erősebb üldöző francia lovasság ellen fordult s első ezredét majdnem egészen megsemmisítette. Ugyanitt a 39. és 60.-ik gyalogezredek szívós ellenállást fejtettek ki. Landshutnál különösen a 60. gyalogezred tűnt ki, továbbá a 31., 32. és 51. illetőleg a 34., 37. és 48. gyalogezredek gránátosaiból alakított két zászlóalj. – A 3. huszárezred Hausennél és Eglofsheimnél, a 4. huszárezred néhány százada Gallneukirchennél és Urfahr-Linznél, a 6. huszárezred egyik osztálya Amberg–Ursensollennél, a 7. huszárezred pedig Haagnál tűnt ki az üldözők visszaverésében. A 10. huszárezred Aderklaanál vert vissza túlerejü ellenséget; Dinzlingnél ez az ezred egész ellenséges lovasdandárt szórt szét, három százada pedig egész francia lovasezredet vert le.

– Regensburg bevételénél a 33. gyalogezred szolgált rá a dicséretre. Az eggmühli csatában a 33. gyalogezred, továbbá a 3. és 10. huszárezredek különösen kitűntek. A franciák 4000 lovasból álló tömegének rohama miatt az osztrák lovasság kénytelen volt visszahúzódni, csak a 3. huszárezred egyik osztálya maradt helyén s amikor a francia lovasok közvetlen közelébe ért, pisztolyból és karabélyból lóhátról össztüzet adott rájuk, majd közéjük vágott, egy üteget visszahódított és időt szerzett, hogy a meghátrált többi lovasezredek ismét gyülekezhessenek.

– Neumarktban a 39., és a 60. gyalogezredek egy ellenséges lovasdandárt szuronnyal megtámadták; egyik ezredét a Bakonyi Imre ezredes által vezetett 39-esek semmisítették meg, a másikat a 60-asok verték széjjel. A hadsereg parancsnok a 39. gyalogezred neumarkti hőstettét, mint a történelemben példátlan eseményt emelte ki napiparancsában.

– A 32. gyalogezred Jellacsics hadosztályába tartozott, mely időközben Münchent is megszállotta. Amikor a császári-királyi hadak Bécs felé visszahúzódtak, Jellacsicsnak Salzburgon át a Mura völgyében kellett visszavonulnia. Minthogy pedig a hadosztályt nyomon követték a franciák, a magas hegységben igen mostoha körülmények között, olyan ütközetek keletkeztek, amelyek az ezred alosztályainak létszámát ugyancsak alaposan megritkították. Az első összeütközés a Salzach-folyó melletti Laufennél történt, ahol az ezred 4. osztályának meg kellett akadályoznia a franciák átkelését a folyón. Az osztály csak akkor hagyta abba a küzdelmet, amikor a franciák oldalt fekvő helyeken átkeltek a folyón és a miéink hátába igyekeztek jutni. Később az ezred 5. és 6. osztályának segítségül küldése után magában Salzburg városában kerekedett igen heves küzdelem, amely alkalommal a katonák, a helységharc minden kínálkozó előnyét kihasználva, mindaddig harcoltak, amíg a Jellacsicstól vezetett főoszlop a Lueg-szoroson átjutott. Május 3.-án az ezred 3. és 4. századát az abtenaui szorosút védelmére különítették ki, ahol a századok, a később hozzájuk küldött 3. zászlóaljjal együtt, húszszoros túlerővel szemben is megtartották állásaikat. A visszavonulás későbbi folyamán a Mura völgyében St. Michielnél váratlanul egymásra bukkantak az ellenfelek. Az ezred 2. és 3. zászlóalja legott szuronnyal támadt a franciákra. De Jenő olasz alkirály csapatai hamarosan majdnem tökéletesen körülfogták Jellacsics hadosztályát, amely bátor védekezése közben az ellenség túlerejének ellenére is, valahogyan kijutott a csapdából, de csapatainak nagy részét elfogták. Az ezred ez alkalommal 1193 emberét vesztette el, ami abban az időben roppant nagy szám volt! Sokat vesztett az ezred még Leobennél, ahol a Mura hídját tartotta egy ideig. Ezután az ezred Grácba jutott, ahol az Olaszországból jövő János herceg hadoszlopához csatlakozott.

– A legelkeseredettebb és ennélfogva legvéresebb utóvédharc Ebelsbergnél volt, ahol a Traun-folyó hidjánál azért álltak ellen csapataink, hogy a Duna jobbpartján visszahúzódó seregtesteinknek a Duna balpartjára való átkelését lehetővé tegyék. Itt főként a két erdélyi testvérezred, a 31. és 51. gyalogezred tett ki magáért, amelyek a Traun hídját védelmezték akkor, mikor a csapatok, lőszerkocsik, markotányos- és málháskocsik, hintók és más különböző járművek nagy összevisszaságában és óriási lármával tolongtak a híd felé, hogy átjussanak keskeny padlózatán. Két támadás visszaverése után a két ezred magasra emelt lobogó zászlókkal ellentámadást is hajtott végre. Igen véres volt a küzdelem a hídon, majd később Ebelsbergben magában is, amely időközben kigyulladt. Itt harcolt még a 39. és 60. gyalogezred, a 31., 32. és 51. valamint a 37. és 48. gyalogezred gránátosaiból alakított két zászlóalj is. – A csata után tovább hátráló hadtest visszavonulását a 8. huszárezred fedezte, amely már az előző napok hasonló harcaiban is dicséretesen verekedett a rohri kolostronál és Riedaunál. Kleinmünchennél ismét javarészben ennek az ezrednek kellett feltartóztatnia az üldözőket.

– Bécs védelmében a 7. huszárezred egyik osztálya a Burg- és a Kärntner-Thor előtt sokszorosan erősebb ellenséggel mérte össze fegyvereit.

Az olasz hadszíntérre szánt császári-királyi seregtestekben a 19., 52., 61. és 62. magyar gyalogezredek, valamint a 2., 5. és 9. huszárezredek harcoltak . . .

A hadműveletek első szakában az 52. gyalogezred egyik százada Venzonenél nagy merészen betörte a helyiség kapuját és az ellenséget szuronnyal kiverte a helységből. Ugyanaznap az ezred egyik százada Görznél átúszta az Isonzót és azt a tornyot támadta meg csupán szuronyokkal, amelynek őrsége a hídverést akadályozta. El is fogta az őrséget, sőt még az erősebb ellenséges osztagok ellentámadásait is visszaverte. Mestre mellett is átgázoltak a vizen az 52-esek. Még Caporettónál és Malgheránál is vitézül harcoltak.

– Pordenonénál a 62. gyalogezred egyik zászlóalja, a 2. huszárezred egyik osztálya, továbbá az 5. és 9. huszárezred harcolt; különösen a 2. huszárezredbeli osztály tűnt ki, amely az egy gyalog és két lovasezredből álló ellenséges elővédet szétverte. Az ütközet folyamán Kiss közhuszár hirtelenében összegyüjtött 15 huszárpajtásával 200 főnyi ellenséges gyalogságot támadott meg és nagy részét elfogta.

– Sacilenél különösen a 19. és 61. gyalogezred tűnt ki; a 19-esek két százada, egy huszárosztag segítségével 500 foglyot ejtett és 11 ágyút zsákmányolt. Fodor tizedest három ellenséges lovas fogta körül, de Fodor kettőt leszúrt közülük, mire a harmadik elmenekült. A 61. gyalogezred egyik zászlóalja túlerős támadó francia gyalogságot szuronnyal kergetett meg. Az 52. gyalogezred egyik zászlóaljának továbbá a 62. gyalogezrednek, valamint a 2. és 5. huszárezrednek is része volt a sacilei győzelemben.

A visszavonulás alatt a Piave-átkelésnél lefolyt csatában a 19., 52., 61. és 62. gyalogezredek, valamint a 2., 5. és 9. huszárezredek is résztvettek. A 61. gyalogezred egyik osztálya jóval nagyobb ellenséges lovasságot támadott meg és vert szét. Nagyon kitűnt a 2. huszárezred a túlnyomó francia lovasságra intézett sikeres rohamaival. Trevisónál az 52. gyalogezred és a 2. huszárezred egyik osztálya akasztotta meg a franciák előnyomulását . . .

A 61. és 62. gyalogezredek Caldierónál vívtak sikeres visszavonulási harcot. Az 52. gyalogezred egyik zászlóalját a franciák elszorították s így Tirolon át kellett visszavonulnia, majd Klagenfurtnál és Grácnál csatát is vívott . . . A 62. ezred Wolfsbachnál az ellenséges táboron rajtaütött, az ellenség nagy részét megsemmisítette, sok foglyot és nagy zsákmányt ejtett. Kanyás László közvitéz egyedül hatolt be abba a házba, amelybe 4 francia tiszt rejtőzött s részben leszúrta, részben elfogta őket.

– A franciák Castelfrancónál utólérték az utóvédül beosztott 9. huszárezredet, amely bár számbelileg sokkal gyengébb volt, visszaverte őket, 300 franciát levágott, 200-at pedig foglyul ejtett. Másik utóvédharcnál Horváth főhadnagy ezredsegédtiszt egy hadnaggyal egész tömeg francia közül kivágta ezredparancsnokát, de annyi sebet kapott, hogy örökre szolgálatképtelen lett.

– St. Michaelnél a 9. huszárezred egyik századának 5 huszárból álló utóvédét János László káplár vezette. A hegyes és erdős terepen 30 ellenséges lovasnak sikerült a század és az utóvéd közé furakodnia; az utóvéd az uton találta őket, amikor éppen egy felborult lőszerkocsit ürítettek ki. János káplár odaugratott, pisztolyával a nagy tömeg lőporba belelőtt s a 30 francia elpusztult; bár a káplár örökre szolgálatképtelenné roncsolódott, még a maga erejéből ment el Leobenig.

– A 19. gyalogezred 150 újonca egy hadnaggyal Predil erőd elé a Raibl-szoros védelmére volt küldve. A kiképezetlen és hiányos felszerelésű újoncok két óra hosszat feltartóztatták a franciákat.

A lengyel hadiszíntéren alkalmazott császári-királyi hadtest kötelékébe a következő magyar ezredek tartoztak; a 34., 37. és 48. sorgyalog-, az 1. és 2. székely határőrezred, valamint az 1., 11. és 12. huszárezred. – Raszinnál a 34., 37. és 48. gyalogezredek dicséretreméltóan küzdöttek, különösen a 48. ezred egyik zászlóalja tűnt ki, mely támadásával megmentette a főerőtől elvágott két székely határőrzászlóaljat. A raszini csatát megelőző portyázásokban és kisebb összecsapásokban az 1. huszárezred egyik járőrét sokszorosan nagyobb ellenséges lovasosztag megadásra szólította fel, de a járőr rohammal felelt és visszaverte, majd a hátában hirtelen megjelent ellenséges osztagon is átvágta magát. Más alkalommal az ezred egyik osztálya nagyobbszámú ellenséges csapatra bukkant; Kemény Pál őrmester az ellenség parancsnokához vágtatott, lefegyverezte és csapatai szemeláttára lovastul elhozta.

– Pilisy József 12. huszárezredbeli káplárt lováról dzsidával leszúrták. Súlyos sebével visszaült a nyeregbe, tovább harcolt, még 13 szúrást kapott s csak akkor hanyatlott le, amikor jobbkarját már n em tudta használni. Illésy, 12. huszárezredbeli alezredes, 1 zászlóaljból, 2 huszárszázadból és 4 ágyúból álló portyázó különítményével 6000 főnyi ellenséges hadosztály támadását kivédte és a többezer harácsolt marhát szerencsésen behozta. Mariampolnál a 12. huszárezred tartalékszázada 400 gyalogosból álló ellenségen rajtaütött és szétszórta. Koknál és Tuchovnál az 1. huszárezred csapatai túlnyomó erejű lovasságot vertek szét.

– Thorn város megerősített hidfőjét a 48. gyalogezred egyik zászlóalja, nagy ellenséges tűzben, egyetlen lövés nélkül, pusztán szuronnyal vette be s az ellenség ellentámadásait sorra visszaverte.

– Sandomierž körülzárolásánál, a június 16-iki rohamban a 34. gyalogezred nagyon kitűnt. Hasonlóképpen dicsőséggel harcolt a 37. gyalogezred is. Az ellenség egyik kitörésénél pedig a 11. huszárezred sikeres rohamot intézett.

A visszavonulási harcok folyamán, Viljanovnál a 48. gyalogezred egyik osztálya, Jedlinskónál egyik zászlóalja, továbbá az 1. és 12. huszárezredek osztályai vívtak ütközetet. Az 1. huszárezred osztályát a falu előtt ellenséges zászlóalj nagy tüzeléssel fogadta és visszadobta. A visszaáramló huszárokat Elek István káplár jó példája visszafordította, betörtek az ellenség négyszögébe, a zászlóalj felét megsemmisítették, másik felét elfogták. Ki kell emelnünk, Kováts István 12. huszárezredbeli őrmester vitézi tetteit, aki 9 huszárral előbb egy sokszorosan erősebb ellenséges lovasosztagot szalasztott meg, majd annak üldözése közben 1 gránátos és 1 vadászszázadot szétvert és végül az ellenséges tüzérséget is megszalasztotta.

– Zararnovizténél ismét a 48. gyalogezrednek és a 12. huszárezrednek volt ütközete. Az utóbbi ezred 4 huszárja a tüzérséget támadó lovasosztagot úgy megijesztette, hogy az ellenséges lovasok leugráltak lovaikról, azokat zsákmányul hagyták és a bokrokba menekültek. Tismenice mellett Magyar, 12. huszárezredbeli százados, 4 emberével tízszerte erősebb ellenséges osztagot vert szét, illetve fogott el. Az ezred egyik főhadnagya 13 huszárral, 70 lengyel lovast vert le; Lőtsey János és Magyar Jakab közhuszár 21 főnyi ellenséges lovasosztagból 8 embert levágott és 14-et elfogott . . .

– Az asperni csatában, amely a 19. század legnevezetesebb csatája volt, a magyar csapatok valóban tündököltek vitézségükkel. Mint az oroszlánok küzdöttek mindenhol. Bőven is volt részük elismerésben.

– Aspernnél a csatát a Gyulay Ignác nevét viselő 60. magyar gyalogezred kezdte meg azzal, hogy a dunamenti ligetekben elfoglalta az asperni kis hidat, majd rátámadt a bokros és cserjés területen védekező franciákra és kiverte őket onnan. Az áldatlan nehéz terepen végbement küzdelemben az ezred majdnem egészen elvérzett. A falu ismételt megrohanásakor az 51. gyalogezred egyik zászlóalja lövés nélkül rohant be a faluba, ahonnan puskatussal, kövekkel és tégladarabokkal verte ki a franciákat.

– A csata második napján Aspernnél a 31. gyalogezred valamennyi többit túlszárnyalta vitézségében. Amikor ugyanis Károly főherceg Aspern visszafoglalására parancsot adott, az ezred 1. zászlóalja megrohanta a templomkertet, de visszaverték. Amikor pedig még egyszer előtörtek a 31-esek, a katonák megmászták a temető falát, behatoltak a templomba, a paplakba és felhágtak a templom tornyába is. Mindenütt elkeseredett harc keletkezett. Ide jött Károly főherceg is, aki elragadtatva a magyar katonák vitézségétől, „Bravo Splényi!” szavakkal dicsérte meg őket és buzdította a további harcra. De az ezred parancsnoka, Splényi, szerényen elutasította magától a dicséretet és kardjával ezredére mutatva, „Bravo Benyovszky!” szavakkal katonáira hárította. Balogh Sámuel tizedes kapaszkodott fel elsőnek a temető falára. Az arany vitézségi éremmel tüntették ki. Feljegyzik még, hogy amikor a mieink elfoglalták a falut, a sokszor kipróbált és győzelemhez szokott ősz francia tisztek sírva fakadtak fájdalmukban, hogy legyőzték őket.

– A 33. gyalogezred a csata második napján, a nagy francia lovastömeg ötször ismételt támadásánál, közvetlen közelre bevárta az ellenséges lovasokat és össztüzeivel visszaverte őket.

– A 2. gyalogezred Esslingen elfoglalásánál tűnt ki. A balszárnyon volt és előnyomulás közben érte a nagy ellenséges lovasroham. Az ezred először össztüzekkel, majd a rohamok négyszeri ismétlődésénél szuronnyal utasította vissza a francia lovastömegeket.

– Amikor Napoleon támadt, gyalog- és lovashézag is keletkezett a két osztrák hadtest között és a franciák ellen támadó osztrák lovasezredeket a túlerő elnyomta, a Kienmayer-huszárok nagy merészen oldalba kapták a francia vérteseket és mindent elsöprő rohamukkal visszaszorították őket. Ezzel a merész előtöréssel a huszárok módot nyujtottak arra, hogy a Lasalle- és Espagne francia tábornokok által vezetett francia lovasságot az osztrák gyalogság végleg megállíthassa. – Esslingennél a Ferdinánd- és Stipsicz-huszárok vállvetve küzdöttek és vetélkedtek az osztrák lovasezredekkel. Már beesteledett az első napon, amikor nagy és heves lovasharc kerekedett a falu körül. Már-már katasztrófa fenyegetett, amikor a 6. huszárezred a 12. dragonyosezreddel oldalba kapta a franciákat és így helyrebillentette a mérleget.

Ezeket a kiragadott fegyvertényeket annyira fölülmulják az egyéni vitézi tettek, hogy felsorolásukhoz kötetekre lenne szükség. Irják, hogy Napoleon élete végéig csodálkozással emlékezett meg a császári-királyi hadseregnek az asperni csatában való magatartásáról. És amikor a nápolyi király egy ízben csodálkozását fejezte ki Napoleon előtt a fölött, hogy miért nem tette tönkre 1809-ben Ausztriát, Napoleon bosszúsan így válaszolt: „Hallgassatok! Úgy itélkeztek, mint a vak, aki nem látja a színeket! Ti nem láttátok, hogyan harcoltak az osztrákok Aspernnél; tehát semmit sem láttatok!” Ez az elismerés a magyar csapatokra is vonatkozik . . .

A győri csatáról a Pilch által szerkesztett mű többek között ezeket mondja:

„A győri csata magyar történelem egyik nevezetes eseménye, még pedig azért, mert a nemesi felkelés sok évszázados intézményének ez volt az utolsó szereplése s ebben a csatában bizonyosodott be, hogy ez az intézmény immár teljesen célszerűtlen, mert túlélte korát. A nemesi felkelés már nem képviselt számbavehető nemzeti haderőt, mert gyakorlatlansága, kiképzésének és fegyelmének hiánya, fegyvezetének és felszerelésének hézagossága miatt a zászlók alá hívott tömegek nem voltak alkalmasak komoly hadviselésre . . .

– A győri csatavesztést sokan a nemesi felkelő csapatok terhére szokták róni. Valószínű azonban, hogy a francia túlerő még akkor is győzedelmeskedett volna, ha a nemesi felkelés helyén is rendes hadseregbeli csapatok állanak. Az osztrák hadtest ugyanis a hetek óta tartó visszavonulás és az erőltetett menetek következtében el volt csigázva és emiatt a csapatok szelleme is nyomott volt. Némelyik csapattest nagyon megfogyatkozott létszámában, például a 2. és 5. huszárezred századai csak mintegy 25 lovast számlálták, egyes zászlóaljak pedig a szervezetszerű 6 század helyett alig tudtak 2–3 gyenge századot kiállítani. A nemesi felkelő csapatok létszáma teljes volt ugyan, azonban csekély harci értékük miatt mégis úgy kellett a hadrendbe osztani őket, hogy a rendes hadsereg csapatai közé elvegyítve jussanak s így támogatásban részesüljenek.

A franciáknak viszont a hadjárat elejétől egymás után aratott győzelmek és a diadalmas előnyomulás mámorában kitünő volt a szellemük, számerejük pedig jóval felülhaladta az ellenfél csapatainak létszámát. A csatában a francia tüzérség több mint ötszöröse volt a szembeálló osztrák tüzérségnek. – Az osztrák hadtest és a nemesi felkelés csapatai mindamellett mind a csata előtt és alatt, mind a visszavonulás során is megtették kötelességüket és elkövettek minden, amit csak tehettek.

A nemesi felkelés elbirálásánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a körülményt, hogy a be nem gyakorolt és hiányosan felszerelt újoncokat, az ágyúlövéshez nem szoktatott és a gyors fejlődésekben kellőképen be nem gyakorolt lovassszázadokat hamarosan a harctérre küldték. Mégis jól verekedtek, főként előljáróik védelmezésében tűntek ki és a császári tisztek némelyike meg is bámulta a felkelők harciasságát és vitézségét; sőt maguk a franciák is derék katonáknak minősítették őket. A nemesi felkelés 2 huszártisztje még a Mária Terézia-rendet is kiérdemelte. Nem szabad tehát készpénznek vennünk a felkelésről fennmaradt gúnydalt: „Retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj!”

Meskó vállalatáról többek között ezeket írja ez említett mű: „A csoport elővédének egyik járőre elfogta Lasalle tábornoknak kisérettel haladó segédtisztjét, aki Jenő olasz alkirálynak azt az igen fontos parancsát vitte, hogy az öttevényi francia csapatok siessenek a győri megerősített tábor körülfogásához. Nemsokára még két Bécsbe irányított francia futárt fogtak el a huszárok . . .

Csanakban a pozsonyi huszárok egyik százada rajtaütésszerűleg megrohant néhány száz francia dragonyost, akinek egy részét megszalasztották, a többit levágták. Szillnél, ahol mintegy 200 ellenséges lovas mutatkozott, ezeket eleinte ágyúkkal lőtték és verték vissza, majd üldözőbe vették őket a bácsi huszárok és néhányat elfogtak . . .

A Dömölknél támadó mintegy 600 főnyi ellenséges lovasságot a Mesko által személyesen vezetett bácskai huszárok verték szét. Ugyanekkor az elővédnél is harc kerekedett, ahol egy málhavonatot kisérő francia zászlóalj bukkant elő. Itt Esterházy János ezredes a pozsonyi huszárosztállyal megrohanta az ellenséget és részint levágta, részint elfogta, a kisérethez tartozó lovasságot menekülésre kényszerítette, a málhavonatot pedig zsákmányul ejtette. Nemsokára 32 császári-királyi és 4 felkelő tisztet, 1 tábori papot és néhány száz embert vágtak ki a mieink az egyik francia hadifogoly kisérő különítményből . . .

Július 1.-én Meskó parancsot kapott József főhercegtől, hogy a Balaton déli partján Székesfehérváron át Komáromba vonuljon . . . Itt nemcsak József főherceg nádor, hanem Károly főherceg(?), Magyarország primása és az egész tábornoki kar a Szt. András templom előtt katonai tiszteletnyilvánítással és a legnagyobb kitüntetéssel fogadta felbokrétázott süvegű derék nemesi fölkelőit. A dicső csapat parancsnokát, Meskó tábornokot a Mária Terézia-rend középkeresztjével, Esterházy János gróf ezredest, a pozsonyi nemesi felkelő huszárok parancsnokát, valamint Voith őrnagyot, Meskó vezérkari tisztjét, a rend lovagi keresztjével tünteték ki.”

A wagrami csatában a 2. és 33. gyalogezrednek különösen Markgrafneusiedel község védelmezésében volt jelentős szerepe. Kitünt még a 31., 39. és 51. gyalogezred is.

– A 39. gyalogezrednek majdnem kivétel nélkül újoncokból álló egyik zászlóalját a francia lovasság rohamai nem tudták megtörni. A zászlóalj minden embere megsebesült már. Végre úgy fogott ki a francia lovasság a zászlóaljon, hogy körülzárta és így foglyul ejtette. Az a francia tábornok, aki tanuja volt a magyar zászlóalj hősiességének, bámulata és nagyrabecsülése jeléül levette kalapját és mélyen meghajolva köszöntötte a zászlóaljat.

– Aderklaa községből az 51. gyalogezred gránátosai szuronnyal és puskatussal verték ki a makacsul védekező franciákat. Kitűntek még a magyar gránátos zászlóaljak is, különösen a 32., 34. és 60. magyar gyalogezredbeli osztályok. De a 3., 4., 6., 7. és 10. huszárezredek rohamai is dicséretet érdemeltek.

A csatát követő visszavonulás alatt a 2. gyalogezred Grosshofennél, a 31., 39. és 60. gyalogezredek pedig Korneuburgnál és Hollabrunnál vívtak kemény utóvédharcot. A 31. ezred különösen Hollabrunn község bevételénél tűnt ki. Znaimnál a 2. gyalogezred, továbbá a 33., 34. és 60., illetőleg a 31., 48. és 51. gyalogezredek gránátosaiból alakult két zászlóalj tartotta magát igen jól.

Osztrák-magyar csapatok 1812-ben:

Napoleon a Németország leigázását követő 1807. évi tilsiti békekötés értelmében a Poroszországtól elvett lengyel tartományokból, a varsói kerületből és Litvániának a Njemen folyótól nyugatra fekvő részéből máris azzal a hátsó gondolattal alkotta meg a varsói nagyhercegséget, hogy a Franciaország számára mintegy előretolt őrsül szolgáljon arra az esetre, ha az idők folyamán Oroszországgal kerülne kenyértörésre a dolog. És az e béke után Napoleon és I. Sándor cár között keletkezett jó viszony nem sokáig tartott. Az 1809. évi fényes győzelem után már csak két nagyhatalom volt Európában, mely minden tekintetben még független volt Franciaországtól s ez Anglia, a kontinens pedig Oroszország volt. Előbbinek még nagyobb mértékben való megkárosítása s végeredményben teljes tönkretétele céljából most már Napoleon a szárazföldi zárnak még szorosabb alkalmazását vette tervbe s ezért az Elbe és Weser folyók torkolatait a környező területekkel együtt Franciaországba kebelezte be, miáltal az Oldenburgi herceg, Sándor cár nagybátyja, országát vesztette el. A cár, nagybátyja ügyét magáévá téve, már csak azért is erélyesebben lépett fel Napoleonnal és annak a szárazföldi zár szorosabb alkalmazása tekintetében tett intézkedéseivel szemben, mivel ezek a maga alattvalóira is felette hátrányosak voltak. Ily körülmények között már 1810-ben a két uralkodó között a teljes elhidegülés jelei már egész határozottan kezdtek mutatkozni, a következő évben pedig a rosszabodás e téren már oly arányokat öltött, hogy a francia-orosz háború közeli kitörésében már úgyszólván senki sem kételkedett.

Az 1812-es év kezdetére világossá vált, hogy az orosz–francia ellentétek nem rendezhetőek diplomáciai úton. A francia császár, Bonaparte Napóleon ezért régi szokása szerint újabb katonai győzelmek révén szándékozott akaratát a cárra kényszeríteni. Ennek köszönhetően vette kezdetét az év nyarán a legendákkal övezett, balvégzetű oroszországi hadjárat, melynek érdekes, mégis alig ismert színfoltja a magyar csapatok ebben történő részvétele. Napóleon „Nagy Hadseregében” ugyanis számos európai nép fiai mellett magyarok is megtalálhatóak voltak. Önálló magyar haderő ekkoriban ugyan nem létezett, a franciákkal az idő tájt épp szövetséges Habsburg Birodalom hivatalosan császári-királyinak nevezett hadseregében viszont számos magyar nemzetiségű legénységgel, illetve jelentős részben magyar tisztikarral rendelkező alakulat volt rendszeresítve.

Napóleon oroszországi hadjáratára Ferenc császártól is kért egy jelentős erejű, 24 ezer gyalogosból és hatezer lovasból álló segélyhadtestet. A hatalma csúcsán álló Napóleon kérését természetesen teljesíteni kellett, így került felállításra Schwarzenberg tábornok parancsnoksága alatt a császári-királyi segélyhadtest, amely számára a Galíciában állomásozó két gránátoszászlóalj mellé hét magyar (2., 19., 32., 33., 34., 39. és 48.) és három galíciai (30., 41. és 58.) gyalogezredet mozgósítottak. A Magyar Szent Korona országaiból hadkiegészített alakulatokat 15 sorgyalogezred, 6 gránátos zászlóalj, és a nemzetiségek lakta területeken felállított 17 határőr-gyalogezred és az ún. sajkás zászlóalj mellett természetesen a nemzeti csapatnemnek számító 12 huszárezred jelentette. Melyek, 1812-ben az oroszok ellen a Napóleon segítségére kiállított és Schwarzenberg herceg vezénylete alatt 30.000 főből álló osztrák-magyar hadtestbe voltak beosztva.

Május folyamán a 9. gyalogezred 2. zászlóalját is ki kellett küldeni Oroszországba, amelyet október elején az ezred 1. zászlóalja, valamint még két morva (1. és 12.) ezred is követett. A mozgósított gyalogezredek csupán első két zászlóaljjal, de némi létszámemeléssel indultak a hadszíntérre. Visszaállították a századonkénti egy zászlóst (tisztiszolgával együtt), a zászlóvivőket a törzsbe osztották, és újólag előírtak zászlóaljadjutánsokat is. A századok létszámát egy őrmesterrel, két káplárral és egy áccsal emelték. A magyar századok és az összes gránátosszázad legényeinek számát változatlanul hagyták, de a német ezredeknél ezt 100-ról 140-re emelték. A német ezredek így 2092, a magyarok 1852 fős előírt létszámmal vonultak ki.

A harmadik zászlóaljak a hátországban maradtak, a galíciai határ közelébe vonultak, és a harcoló ezredek tartalékaiként szolgáltak. A toborzókörzetben felállították a tartalékosztályokat is. Mivel a birodalom hadiállapotba került Oroszországgal, gondoskodni kellett a határok védelméről is. Ezért még 1812 tavasza folyamán Erdélyben és Galíciában is egy-egy megfigyelőhadtestet állítottak fel. Erdélyben mobilizálták a két erdélyi ezredet (31., 51.) 160 fős századonkénti legénységi létszámmal, valamint öt határőr zászlóaljat. A sokkal erősebb galíciai hadtestbe mozgósították az 1., 7., 8., 9., 12., 37. és 60. gyalogezredeket, amelyek közül a már említett három ezred (1., 9. és 12.) csatlakozott az Oroszországi hadtesthez. Galíciába vezényelték még a mozgósított ezredek közül szinte az összes, valamint két morva ezred (22. és 29.) 3. zászlóaljait. Megerősítették még a hadtestet egy vadászzászlóaljjal és két határőr zászlóaljjal. Hét magyar 3. zászlóalj ősszel vonult Galíciába.