Egy életbiztosítási kötvény utáni nyomozás

Történt egyszer, hogy tiszteletbeli nagyapám egy tiszafüredi látogatáskor kezembe nyomott egy életbiztosítási kötvényt 1930-ból. Tudni kell róla, hogy ő már csak ilyen, soha nem tudok ajándék nélkül távozni tőle….

A kötvény régi kőnyomat szerű papírosokból és klasszikus irógéppel jegyzett írásokból áll. Mint egyszerű amatőr családkutató neki is indultam egy új kaland felé.... 

A kötvényt 1930-ban bizonyos Schmidt Andor divatárus kötötte 1.000 USD biztosítási értékben. (Ez ha most beváltanánk az eltelt évek inflációi miatt 1727%-al többet érne tehát 17.270 USD plusz a lejárat (1950) utáni kamatok…tehát komoly összeg lenne ma is.) A kötvény a Magyar – Hollandi Biztosító Rt. Budapesten kiállított darabja. 

A kötvény

A biztosító társaságról:

„A Hollandi Bank 1911-ben jött létre, alapítója a Hollandi Biztosító, a holland Allgemeene Maatschappij van Levensverzekering en Lijfrente (Általános Élet- és Járadékbiztosító Társaság) nevű amszterdami cég fiókja volt. A Hollandi már 1890 óta volt jelen a magyar piacon. 1916-ban alakult önálló társasággá mind a biztosító, mind a bank, ekkortól használta mindkettő a „Magyar-Hollandi” megnevezést. Egyik cég sem vált a magyar piac meghatározó szereplőjévé, inkább a középmezőnybe tartozott. 1935 után egyre súlyosabb pénzügyi nehézségekkel került szembe a biztosító, díjtartalék hiányt állapítottak meg. Az 1935-ös évre már nem is sikerült elfogadott mérleget megállapítani. Bár a Magyar-Hollandi problémáit eleinte mind a sajtóban, mind a Biztosító Magánvállalkozások Állami Felügyeleténél elnyomta a sokkal több kötvényest érintő Phönix-botrány, 1937-re egyértelművé vált, hogy a társaság menthetetlen. Részvényeit előbb a Pénzintézeti Központ mint felszámoló vette át, majd 1938-ban az Első Magyar, amely átszervezte a biztosítót, és végül 1944 augusztusában beolvasztotta. Érdekes fintora a sorsnak, hogy a cég, amely önálló társaságként az első világháború alatt született, a második alatt szűnt meg, anélkül, hogy a háborúknak bármelyik döntéshez közvetlen közük lett volna.”

Mint azt barátomtól megtudtam a Pénzintézeti Központ jogutódja a PK követeléskezelő Zrt., mely az egyik legrégibb jogfolytonos pénzügyi vállalkozás, 1916-ban törvénnyel alapították. A Pénzintézeti Központ a kommunizmusban a Devizahatóság szerepkörét is ellátta.

„A magyar közgondolkodásban és közbeszédben erősen él az a ‑ valljuk be, kissé sematikus kép -, hogy az 1945, de különösen az 1948 utáni Magyarországon - leszámítva a mesterségesen létrehozott szövetkezeteket ‑ csak és kizárólag állami vállalatok működtek. Ez az állítás több okból is pontosításra, finomításra szorul. Egyrészt, a II. világháború utáni Európában az államosítás teljesen bevett eljárás volt, bár kétségtelen különböző okokra visszavezethetően. Franciaországban például a kollaboráns, vagyis a megszálló németekkel együttműködő vállalatokat államosították. Másrészt több országban - főleg a Szovjetunió által megszállt Közép- és Kelet-Európai országokban ‑ problémát jelentett a külföldi tulajdonhányadok sorsa. Bár a jaltai megállapodás kvázi rendezte a német tulajdonhányadok sorsát (ezeket háborús jóvátétel címén a Szovjetunió kapta meg), de ez az út nyilván nem volt járható más államok esetén. Vagyis régiónkban és így Magyarországon is működtek 1945 külföldi tulajdoni hányadú vegyesvállalatok.

Magyarországon az államosítás folyamata - legalábbis a törvényi szabályozás szintjén - már 1945-ben, elkezdődött. Míg a bányákat vagy éppen a nehézipart igen korán, 1945-1946-ban államosították, addig a gazdaság motorját jelentő bankok esetén ez a lépés, pontosabban lépések csak 1947-ben és 1948-ban történtek meg, az 1947. évi XXX. és 1948. évi XXXVI. törvényekkel.

Az államosító hatalom azonban itt is szembesült mind a bankrendszer sokszínűségével, mind pedig a tulajdonosi szerkezet sokrétűségével. Az államosításokig - még a trianoni országhatárokon belül is - több tucatnyi pénzintézet működött. Ezek állami kézbe vétele összetett feladat volt.

Ennél lényegesen összetettebb probléma volt a magyar pénzintézetek, különösen a nagybankok tulajdonosi szerkezetében a nem egyszer jelentős külföldi tulajdonrész léte. Még az 1924-ben létrejött Magyar Nemzeti Bankban is jelentős külföldi tulajdonrész volt. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon egy jórészt külföldi tulajdonban lévő jegybankkal miként lehet egy kommunista elvek szerint központosított gazdaságpolitikához szükséges monetáris politikát támogattatni. Az MNB csak 1967-ben került 100%-ig a magyar állam tulajdonába az 1967 évi 36. tvr. egyik következményeként. A magyar állam ekkor - elsősorban a külföldi, illetve a külfölddel való tranzakciók lebonyolítását - teljes mértékben az általa felügyelt Pénzintézeti Központon (PK) keresztül hajtotta végre. Érdemes megjegyezni, hogy a PK gyakorlatilag a rendszerváltásig kiemelkedő szerepet játszott a magyar állam és állampolgárok külföldi, illetve külföldi állampolgárok, sőt egyes esetekben államok magyarországi követeléseinek lebonyolításában. Így például a II. világháború után a PK feladata volt, hogy a Németországba „kivitt" magyar vagyonelemek után kutasson; de komoly feladata volt a PK-nak a BEG (Bundesentschädigungsgesetz - Szövetségi Kártérítési Törvény) és a BRÜG (Bundesrückerstattungsgesetz - Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvény) kárpótlások magyarországi lebonyolításában is.

Az államosítás során szintén generális, s kvázi egyfajta technikai probléma volt az adott vállalat vagy bank részvényeinek begyűjtése. Ne feledjük, a részvények ekkor még materializáltak, s annál volt a szavazati jog, akinél a részvények!

Bár 1948-ra az államosítás már „csúcsra járt", csakhamar kiderült, hogy számos pénzintézetnél nem sikerült a részvények 100%-át megszereznie a magyar államnak, így nem tudta felszámolni ezeket. Ez nem csupán „szépséghiba" volt. Ez azt is jelentette, hogy papíron ezeket a pénzintézeteket tovább kellett működtetni: tehát kellett bejelentett székhely, igazgatótanács, felügyelőbizottság, közgyűlés, alkalmazottak, pecsét, folyószámla az MNB-nél stb., stb. Másrészt ezeknek a pénzintézetek tovább élése azt is jelentette, hogy követeléseik, letéteik, ingatlantulajdonlásaik is élők maradtak!

Több mint puszta érdekesség, hogy még a 2000-es években is volt olyan telek Budapesten, ahol az építkezés azért nem tudott elindulni, mert egy már nem működő banknak még mindig élő jelzáloga volt az adott telken. Ezek az egykori pénzintézetek kvázi működésük miatt a hivatalos magyar pénzügyi zsargonban bankcsonkokként voltak ismertek. Kétségtelen tény, bizonyos szempontból ezek a bankcsonkok is jelentettek egyfajta kapcsolatot a „nyugattal" akár tulajdonosaikon, akár követeléseiken keresztül.

1977-ben - bár az állam igyekezett folyamatosan felszámolni ezeket a bankcsonkokat - még mindig 18 ilyen, csak papíron lévő egykori pénzintézet (vagy néhány esetben pénzügyi tranzakciókat is végrehajtó cég) szerepelt a nyilvántartásában:

1.            Angol Magyar Bank

2.            Általános Váltóüzlet Rt.

3.            Belvárosi Takarékpénztár

4.            Budapest Székesfővárosi Községi Takarékpénztár

5.            LEBOSZ (Földbirtokrendezés Lebonyolítására Alakult Szövetkezet)

6.            Magyar Általános Bank és Áruforgalmi Rt.

7.            Magyar Általános Hitelbank

8.            Magyar Forgalmi Bank Rt.

9.            Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank

10.          Magyar Pénzintézetek Záloglevél Kibocsátó Szövetkezete

11.          Magyar Postatakarékpénztár

12.          Nemzeti Takarékpénztár

13.          Országos Magyar Ipari Jelzálogintézet Rt.

14.          Országos Szövetkezeti Hitelintézet

15.              Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület

16.          Pesti Magyar Kereskedelmi Bank

17.          Sigma Rt.

18.          Immobilia Rt.”

Forrás: https://www.archivnet.hu/gazdasag/nem_csonka_bankcsonkok.html

A fenti cikk a biztosítókról nem emlékezik meg de egy kicsit annak is utána jártunk dr.Tarr Imre barátommal. 

„Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság (rövidítve:EMABIT) az első magyar biztosítótársaság volt, amely 1857-ben alakult meg. 1948-ban államosították. - Ugyancsak jelentős üzlet volt 1944-ben a Magyar-hollandi megvásárlása, amelynek gyümölcsét azonban már nem élvezhették túl sokáig, hiszen az 1948-as államosítással az Első Magyar Általános Biztosító Rt. 91 éves története is véget ért.

Az 1949-ben elrendelt felszámolást a társaság rendezetlen külföldi ügyei miatt nem sikerült befejezni, még 2008-ban is mint felszámolás alatt álló társaság szerepel a cégjegyzékben. (Forrás: HU BFL VII 2. e Cg.593). „

"Az 1948. évi statisztikák szerint az EMABIT a biztosítási piac második legnagyobb szereplője volt a Gazdák Biztosító Szövetkezete után. A kommunista kormány 1948. április 25-én államosította az EMABIT-ot és két leányvállalatát. Vagyonából alakult meg egy évvel később, 1949 tavaszán az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat (ÁB)." - wikipédia

Tehát a Magyar Hollandi biztosító előbb Pénzintézeti Központhoz került (1937-38) majd az Első Magyar Biztosítóhoz (1938-1948) majd az államosítás révén a Állami Biztosító Nemzeti Vállalat neve alatt működött 1992-ig.

- 1949. június 20.: az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat (ÁB) alapítása

- 1986. a Magyar Állam létrehozta a Hungária Biztosítót, mely az Állami Biztosító Nemzeti Vállalatból vált ki

- 1990. június 1.: átalakulás részvénytársasággá.

- 1992. az ÁB privatizációja, új tulajdonosává 75%-ban az AEGON Csoport válik.

- 1995. október: az állam eladta maradék részvényhányadát az AEGON Csoportnak, amely így a társaság 100%-os tulajdonossá vált

- 2004. május 1.: a vállalat felvette az AEGON Magyarország Általános Biztosító Részvénytársaság nevet

- 2006.: AEGON Magyarország Általános Biztosító Zártkörűen Működő Részvénytársaság

Mindezt úgy hogy a mai cégjegyzékekben továbbra is felszámolás alatt álló vállalkozásként szerepel. Hát igen, nálunk minden kicsit lassabban de érdekesebben történik :). 

dr. Tarr Imre kiegészítése:

A felszámolás valójában nem helyes kifejezés (hiába wikipedia), mivel ekkor még szanálásnak nevezték, itthon először szanálási joggal a Pénzintézeti Központ rendelkezett (eredetileg egyébként 1916-ban a takarékszövetkezetek feletti "ernyőszerv" céljával alapították), a jelenleg cégjegyzékben megnevezett felszámoló cég: REORG eredeti neve  egyébiránt szimplán Szanáló Szervezet volt, abból alakult REORG-ra (a szanálás helyett ugye a reorganizációt nevébe véve). Mindenki azt hiszi, hogy ők voltak ekkoriban egyedül szanálási joggal rendelkezők, de valójában a Pénzintézeti Központnak volt egyedül joga, ez az állapot csak a 90-es években módosult, amikor is ki vált belőle a PK Econo Kft. Felszámolócég (nincs köze a PK Zrt.-hez, csupán annyi, hogy ő is erről a törzsről vált le.) 

De térjünk vissza a családtörténetre:

Még egy bizonyosan hozzákapcsolódó cikk 1938-ból: 

Később 1942.-ben a Budapest székesfőváros pénzintézeteinek, vállalatainak, iparosainak és kereskedőinek kettős címtára kiadványban olvashatjuk: 

VÖRÖSVÁRY ÚT. 1. Fischer Andor, divatüzlet. - Jó eséllyel hősünk ekkor még bővülést tervezett.

A család:

Fischer Andor (1902.03.23. Emőd - 1943.01.18 után SZU). Lakcíme 1929-ben I. ker. Királyhágó u. 7b. Házasságot 1929.01.06.-án Budapesten kötött Glanz Rózával.

Felesége Glanz Róza (sz.: 1907.05.03.,Budapest, Glanz Jakab szabómester és Bánn Ilona lánya.) 

1929.10.03.-án, még ugyanezen évben tehát, halva született fiú szerepel a házaspár neve mellett. A lakcím ekkor már Márvány utca 33. 

Holecz Teréznek köszönet a találatokért. Fischer Andor munkaszolgálatosként az alábbi helyre vezényelve eltűnt 1943. január 18.-án: Uspenka, Uspenka, Voroshilovgrad, Ukraine (USSR). 

1942 őszéig névre szóló S. A. S. (Siess! Azonnal! Siess) behívókkal sorozták a reguláris hadseregbe és a munkaszolgálatba is a férfiakat. Ezekkel a S. A. S.-behívókkal vissza lehetett élni. Nagy Vilmos emlékirataiban „legsúlyosabb visszaéléseket” említ, hiszen elég volt, „ha valakinek egy zsidóval szemben valami ügye volt, azt úgy intézte el, hogy behívatta az illetőt, bármilyen korú vagy társadalmi állású lett légyen is a szerencsétlen”. Nagy 1942. november 6-án szigorúan bizalmas rendeletet adott ki, megszüntette a S. A. S-behívásokat, és elrendelte a 24–33 éves zsidók hirdetmények útján történõ behívását, egyúttal leszereltette a 42 éven felülieket. Nagy jelezte: „Súlyt helyezek arra, hogy csak munkára valóban alkalmasak kerüljenek behívásra.” A S. A. S.-behívási rendszer eltörlését Nagy a képviselőházban is azzal indokolta, hogy sok visszaélésre adott lehetőséget, „…sok lehetetlen helyzet adódott, és annyi sok alkalom adódott a vesztegetésre, hogy ezt így tovább hagyni nem lehetett”. 

A munkaszolgálatosok megpróbáltatásai már Gomelnél, a vonatból való kirakodás-kiszállás után elkezdődtek. A Donig tartó mintegy 700 kilométeres utat gyalog tették meg, a nehéz, homokos talajon naponta 25–35, sõt néha ennél is több kilométert kellett gyalogolniuk. A 101/3. munkásszázad parancsnoka azt elismerte a népbíróság elõtt, hogy a kocsikat, szekereket néha a munkaszolgálatosoknak kellett tolni, de váltig tagadta, hogy néha kifogták volna a lovakat, hogy azokat legalább kíméljék, és húzni is, tolni is a zsidóknak kellett a megrakott szekereket. Dr. Heimer Ödön (101/29. század) orvos viszont emlékezett arra is, hogy nemcsak nekik kellett a lovak helyett a szekereket húzni, de közben „úgy vertek bennünket, mint az állatokat”. Voltak, akik arra emlékeztek, hogy még a gyenge élelmiszeradagjaikat is rendszeresen fosztogatták a keretlegények, akik aztán vízért, élelemért pénzt zsaroltak ki tõlük. Jakab József és keretlegénytársai (109/3. sz.) bottal verték a lemaradókat, és gyaloglás közben rengeteg gyűrűt, cigarettatárcát, órát, töltőtollat, pulóvert és fehérneműt szedtek össze. A munkaszolgálatosok között szép számmal voltak „civilben” tisztviselők, mérnökök, orvosok, ügyvédek, zenészek, természetes, hogy ők nehezen bírták a megerőltető gyalogmenetet. Adler Tibor dobozgyári munkás is úgy emlékezett, hogy a Gomeltől Donig tartó gyaloglás „nagyon tönkretett minket”. Amikor végre megérkeztek a frontvonalba, ott például Braun Tibort (szigorló orvos) és társait (101/29. sz.) tábori csendőrök várták. „Úgynevezett motozáson estünk keresztül, amely abból állt, hogy a tábori csendőrök meztelenre vetkőztettek mindenkit, és azt vettek el, ami jólesett nekik, órától kezdve pénzt, élelmiszert, ruhaneműt, miközben furkósbotokkal félholtra vertek idős embereket és aki valamilyen oknál fogva nem tetszett nekik. Grósz László (magántisztviselõ) is megemlítette a tábori csendőröket, akik a keretükkel összefogva 30 fokos hidegben meztelenre vetkőztették, majd fél órán keresztül csuklóztatták őket, és végül minden meleg holmijukat, takarókat, kabátokat és az értékeiket elvették tőlük. Adler Tibor szerint a feladatuk az útjavítás volt, és naponta 14–16 órát kellett dolgozniuk, ráadásul igen hiányos volt az élelmezésük. A közeli kis faluban volt egy pár ház, ezekben a katonákat szállásolták el, ők pedig a földbe vájt kis lyukakban aludtak. Úgy fáztak, hogy napokon keresztül nem került le a ruha róluk. Goldner Dezsõ (asztalossegéd) a „leggyengébb”-nek nevezte élelmezésüket, nyolc napra kaptak egy kiló kenyeret, hozzá egy 80 dekás konzervet – 12 ember részére. „Mindnyájan eltetvesedtünk, amelynek folytán kiütött a flekktífusz, mely erősen megtizedelte a századot” – mondta. Goldstein Gyula szakács volt, ezért pontosan emlékezett, hogy 214 ember, vagyis a századuk munkaszolgálatosai részére 12 kg húst adtak, a főzeléket rohadt káposztából és vörös répából kellett elkészítenie. Csapó Gábor tizedes 1942. augusztus 18-án jegyezte föl naplójában: „Zsidó muszosok hordják a tüskésdrótot az utászoknak. Szerencsétlenek le vannak rongyolódva, éhezve… Éjjel hordják az anyagot az akna és a tüskésdrót akadály telepítéséhez. Mire hazamennek, reggelire sorakozó. Alig pihennek valamit, és már kelni kell ebédre. Tisztálkodásra, pihenésre nincs idő. Nem csoda, hogy tönkre vannak menve, szánalmas látványt nyújtanak.” Salamon Dezső (munkás) és társai az első vonalban aknákat raktak le, bunkereket építettek. Pajtákban laktak, ahova az eső beesett, a hó befújt, teljesen lerongyolódva, kiéhezve dolgoztak. Naponta 4–5 kilométert kellett a munkahelyükre gyalogolni, társai háromnegyede flekktífuszban halt meg.  Dr. Hammer Ferenc századparancsnok a farkasordító ukrajnai hidegben 10–12 órás éjjeli õrségre küldte ki a munkaszolgálatosokat. Volt, hogy felzavart zsidókat egy fa tetejére, és a szerencsétleneknek óránként kukorékolni kellett. Ha valaki megpróbált lemászni, a keretlegények addig ütötték, amíg vissza nem mászott. Dr. Hammer és keretlegényei a század 80%-át halálra kínozták, állította Fischer Oszkár kereskedősegéd. Braun Tibor arra emlékezett, hogy 35–40 fokos hidegben ásóval a vállukon kellett őrséget állni. Vérfagyasztó legenda csupán, hogy Petschauer Attila olimpiai bajnok kardvívó úgy halt meg, hogy a keretlegények a farkasordító hidegben felkergették egy fára, ott vízzel leöntötték, és halálra fagyott. Petschauer Attila is megpróbált eleinte emberként, önérzetesen viselkedni még munkaszolgálatosként is. Századparancsnoka írta róla: „A Petschauerben volt egy kis akarat, de mikor a szakaszvezető jól felpofozta, és a fejét a trágyalébe mártogatta, egész jól megszelídült, s most esze nélkül dolgozik.” Jól értsük meg, mi történt itt az 1904-ben született kétszeres (csapatban 1928-ban Amszterdamban és 1932-ben Los Angelesben) olimpiai bajnokkal. Egy szakaszvezető összevissza verte, „jól felpofozta”, majd talán a lábánál fogva, fejjel elõre néhányszor belemártotta a latrinába. Ebből(is) megtanulhatta Petschauer, hogy itt õk, a keretlegények bármit megtehetnek vele. Nyilván megtört, bármilyen parancsot hajlandó volt már végrehajtani, és halálra dolgozta magát. Őt lehet formai szempontból helytállóan, de végtelenül erkölcstelen és jogilag igaztalan módon a Vörös Hadsereg „áldozatának” tekinteni, pedig ott, a hadifogolytáborban legfeljebb nem tudták megmenteni az életét. Már emberroncsként került szovjet fogságba. Az 1943. január–februári visszavonulás során a munkaszolgálatosokat sokszor kirabolták, gyakran nem engedték őket fedél alá jutni, vagy egyszerűen agyonlőtték a lemaradókat. Perlusz Ferenc (vízvezeték-szerelő), Kesselmann Andor (kereskedő) és Redlich Sándor (üvegcsiszoló) munkaszolgálatosok századparancsnoka és az egész keret az orosz áttöréskor egyszerűen elmenekült. Ők három hónapig gyalogoltak, közben attól rettegtek, hogy magyar honvédekkel találkoznak. „Ezek lehúzták a ruhát a munkaszolgálatosokról, és minden ok nélkül beléjük lőttek. Egy falat kenyeret, ha megláttak egy zsidó kezében, akkor meggyilkolták. Örülhetett az, akit csak megvertek. Ha szállást találtunk valahol, és bejött egy magyar honvéd, éjnek idején kikergetett az udvarra, 30 fokos hidegben, mert nem akart zsidóval egy fedél alatt aludni” – emlékeztek vissza. Emberi mivoltukban megalázott, kiéheztetett, legyengült, halálra dolgoztatott, tetves, lázas, felkktífuszos munkaszolgálatosok estek a Vörös Hadsereg fogságába, nekik még kevesebb esélyük volt a hadifogság túlélésére, mint az addig (viszonylag) jól táplált német, román, olasz vagy magyar katonáknak.  Szakértők becslése szerint a hadifogságba esett több ezer munkaszolgálatosra általában hat év újabb munkaszolgálat várt ."

"Volt mellettünk egy század 101/29, ahol a következő büntetések voltak divatban: este bevonulás után 20-30 fok hidegben a munkaszolgálatosokat, akiket meg akartak büntetni, felmásztatták fára és addig kellett ott maradniuk, amíg holtan, megfagyva leestek. Másik büntetés: egy gödröt ásattak és akiket meg akartak büntetni, azoknak be kellett menni a gödörbe és a századnak körül kellett állni és le kellett vizelni aki benne ált, ami természetesen ráfagyott és rettenetes testi és lelki szenvedés volt. Ebben a században véresre vertek mindenkit és agyonverték szó szoros értelmében az embereket. Ennek a századnak Dr. Hammer volt a parancsnoka. 1943. január 16 -án nagy orosz áttörés volt a Don mellett és akkor kezdtünk visszavonulni mindenki ahogy tudott."

Felakasztották Hammer Ferencet a kukorékoltatok századparancsnokot

 Ma délelőttre tűzte ki a népbíróság Gálfalvy-tanácsa dr. Hammer Ferenc ügyvéd, MÁV főtiszt és volt pénzügyminiszteri titkár, a 101/29. század tömeggyilkos századparancsnokának ügyét. A tanácskozóterem előterében várakozó vádlottat a tanúként megidézett volt beosztottai kiragadták a fegyőr kezéből és ütlegelni kezdték. A meglincseléstől csak az előrohant erősítés mentette meg Hammert, akit ettől kezdve hat fegyőr oltalmazott. Az ügyben a tárgyalást elnapolták és Fenesy népügyész, valamint az egyik népbíró felszólította a hallgatóságot, hogy engedje a vádlottat, bántatlanul elvonulni, mert a méltó büntetését a demokrácia igazságos eszközeivel fogják rá kiszabni. 

Hétfőn délelőtt folytatta a népbíróság dr Hammer Ferenc, egy munkaszolgálatos század szadista parancsnoka bűnügyének tárgyalását. A vádlott gyáván tagadott, igyekezett az elkövetett embertelenségekért másokra hárítani a felelősséget. Elismerte, hogy amunkaszolgálatosokkal huzatta a szekereket, de csak azért, mert a „lovak gyengék voltak“. Az elnök megkérdezte, mi a mentsége arra, hogy megásatta a munkaszolgálatosokkal a saját sírjukat? Hammer kijelenti, hogy erre nézve a főszállás mester VI számú napi parancsában határozott utasítást adott, saját elhatározásából csak egy Rákos nevű munkaszolgálatosnál ásatta meg a sírját, de ezt sem temettette bele. — Nem igaz! Hazudik — kiáltották többen a közönség soraiból. Elnök: Azt is tagadja, hogy munkaszolgálatosokat nyári ruhában, 55 fokos hidegben 29 órán keresztül a tetőn kukorékoltatott? Vádlott: Ez fizikailag is teljesen lehetetlen, nincsen ember, aki ezt kibírja. — Nem is bírták !!! Megfagytak!!! Gazember!!! — hallatszott a hallgatóság padsoraiból. A tárgyalás tart. 

"A tárgyaláson fölvonult tanúként az ukrajnai munkkás századnak az a néhány tagja, aki csodával határos módon túlélte Hammer Ferenc bestiális kegyetlenkedéseit. Egyöntetűen vallották, hogy Hammer lapáttal, bottal saját kezűleg vert agyon embereket, egyesekkel előre megásatta sírjukat, harmincfokos hidegben pedig munkaszolgálatosoknak éjjel a fára kellett mászniok és ott, amíg megfagyva, holtan le nem estek a fáról , kukorékolni kellett. Hammer cinikusan viselkedett a tárgyaláson. A tanuk sorra fejére olvasták az emberi mivoltából kivetkőzött bűnözőnek embertelen, magyartalan és tiszthez méltatlan magatartását, majd a párbeszédek után a bíróság kötél általi halálra ítélte. Hammer kegyelmet kért, miután azonban a kegyelmi tanács Hammer Ferenc dr-t kegyelemre méltatlannak találta, hétfőn délután negyed ötkor a Markó utcai fogház udvarán kivégezték. 

„A 101/29. számú munkásszázad parancsnoka, dr. Hammer Ferenc tartalékos főhadnagy 774 emberből 185-öt pusztított el" - a háború után 1945-ben ezen tettéért halálra ítélték és kivégezték.

És hogy miért épp a kakas szót kellett az áldozatoknak imitálniuk....

Taub Eizik Izsák világhírű magyar-zsidó dala, a Szól a kakas már kezdetű népdal. Raj Tamás rabbi megjegyzi, „Csupán a Szól a kakas már című dal héber betétjénél ragaszkodtunk a hagyományos, askenázi kiejtéshez, lévén ez sajátos, kelet-európai fejlemény.”  A dalok szövegeinek szerzői között kiváló költők is vannak, mint Saul Csernichovszki, Nátán Alterman, Avigdor Haméiri, és a fasizmus idején hősi halált halt Szenes Anikó. Ebből a gyűjteményből a Szól a kakas már című dallal kívánok foglalkozni. Teszem ezt azért is, mert ez az én szűkhazámból, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből való. Azt hallottam, hogy ez a dal a „magyar zsidók himnusza.”

A munkaszolgálat körülményeiről ajánlom ezt a tanulmányt:  KARSAI LÁSZLÓ - ZSIDÓ MUNKASZOLGÁLATOSOK A DONNÁL 1942–1943-BAN 

Hogy mi lett a kötvénnyel, hogy került Tiszafüredre, mi történt vele 1943-2023 közti 80 évben az még a jövő kutatásainak kérdése……