Vármegyei képeslapok - Atheneum - Zich Ferenc 

"Az Athenaeum-kiadó „vármegyés” lapjai azért számítanak rejtélyesnek, mert egyrészt rendkívül ritkák – egy-egy példány felbukkanása eseményszámba megy –, másrészt teljességgel hiányzik a rájuk vonatkozó irodalom: a szakma valamiért látványosan ignorálta őket. „16-féle színnel, kövön nyomott”… Meglátásom szerint ebben rejlik a vármegyés lapok ritkaságának egyik titka, amire egyébként magamtól is rájöhettem volna: ezek a lapok egész egyszerűen drágák voltak, és valószínűleg csekély mennyiséget lehetett értékesíteni."

Az illusztrátor Zich Ferenc (1867-1913). 

"A csehországi születésű művészről feljegyezték, hogy „nem volt rendszeres akadémiai oktatásban része”, de gróf Andrássy Gyula segítségével tanulmányokat folytathatott Párizsban és Münchenben. Tehetséges művész volt, de az önadminisztráláshoz nem értett, és egész életében anyagi gondokkal küzdött. Mindössze 46 évet élt." 

forrás: Hattyúdalról koronás időkben

"ZICH Ferenc, festő, (Szül.:  Silberberg(Csehország) 1867, Elh.: Budapest 1913.okt.16.)  - Münchenben és Párizsban tanults Corot stílusára emlékeztető, finom hangulatelemekkel átszőtt tájképeket festett Budapesten." 

Olvashatjuk a szükszavú közlést róla a Művészeti Lexikon 2. 1935-ös kiadásáak 626. oldalán. A Tolna Új Világlexikona ezen közlést megtoldja mégegy mondattal: 

"Nyilvánosan alig szerepelt s így nem ismerték." Nem így az Enigma 2000.év 24-25 számának apróbetűs bejegyzése:

"Zich Ferenc festő, Mednyánszky pártfogolja, tanítványa, tehetséges festőművész, aki fiatalon, tüdőbajban haltmeg. Mednyánszky mindvégig ápolta. Életéről részletesebben ld. a Mednyánszky-levelek Zich-lábjegyzetében."

Bővebben számol be a művész életéről Lyka Károly művészettörténész:  

"Zich FERENC festőművészt alig ismerték a festőtársaságok, s a nagy tárlatok közönsége közt is bizonyára nem könnyen akad, aki élénken emlékszik rá. Képeivel csak ritkán, elvétve szerepelt valamely nagyobb publicitású tárlaton, így néhányszor a Nemzeti Szalonban. Pedig a kvalitásaival fölötte rászolgált volna mindenre. Mindazonáltal, egész élete a kedvezőtlen mostoha sors jegyében telt el. Nem tudott beállni a teljesen megalkuvó, közömbös festőipart végzők sorába, tanulni akart, fejlődött is, de másfelől jóformán máról holnapra kellett küzdenie egészen szerény igényeinek a kielégítéséért is. 

Az oka ennek talán részben személyes tulajdonságaiban rejlett. Erősen zárkózott, visszahúzódó és fölötte érzékeny természetében, amely valósággal megrettent azoktól a nehézségektől, amelyeket a hétköznapi élet járt elébe, a festés világán kívül. Az az adminisztrálás, amelyre a képeknek — hacsak nem szerencsésen keresett nevűek — szükségük van, hogy vevőhöz jussanak, számára mindvégig meg nem tanulható mesterség volt. Másrészt a fizikuma is megakasztotta nem egyszer, hogy erőteljesen odaadhassa magát a festőmunkának s el tudja viselni hosszú és kimerítő óráit. Bár alapjában szívós, de gyönge, beteges szervezetű volt, amellyel nem állott arányban az a festeni vágyó mohóság, amit a művészet iránti rajongás oltott belé. 

Zich Ferenc nem magyarországi származású, de kora festő ifjúságától kezdve itt élt, Budapesten, bátyjával, a szintén festő Zich Ferdinánddal egyetemben. A csehországi Dobuschka-ban született, 1867-ben. Nyolcosztályú polgári iskolát végzett, mint festőnek azonban nem volt rendszeres akadémiai oktatásban része. Eleinte bátyja mellett tanult, végzett kezdő próbálkozásokat, Bécsben, ahol bátyja az akadémia növendéke volt. Egészen magára utalva tanult, anélkül hogy szorosan valamely mesterhez csatlakozott vagy festőiskolába iratkozott volna. Párisban épp úgy mint Münchenben. 

Párisba gróf Andrássy Gyula segítségével ment ki, s két évet töltött itt, a galériákat és a modern tárlatokat tanulmányozva, Münchenben pedig egy évig időzött. Idehaza, a millennium idején, az Eisenhut Ferenc-féle nagy körkép munkatársa volt, amelynek Budapestet ábrázoló építészeti részét festette. Igen sok apró képe van szétszórva magánosoknál. Köztük fölötte gyakori a pasztell, amelynek könnyű, omlós, hajszálfinom árnyalatokra alkalmas matériája igen megfelelt festői természetének. Figurális képe kevés van, annál több azonban a pasztellel és olajjal csinált tájkép. Ebbeli dolgainak eleinte igen apró finomságokat kereső, gyengéd naturalista ízük volt, ezüstszürke tónusokkal némileg — persze rendkívül távoli módon emlékeztetve Corot képeire. Újabbfajta képei már más felfogásúak, fejlődése folyamán a rajza és készsége is biztosabb lett, előadása pedig szélesebb s színei elevenebbek. 

Budapesten, tanítványi viszonynak nevezhető módon ragaszkodott Mednyánszky Lászlóhoz. A magánosok közül, akiknél nagyobb számmal vannak képei, mindenekelőtt gr. Andrássy Gyulát említjük meg, aztán ifj. Wolfner Józsefet, Bálint Dezsőt (Hoffmann S. W. cég főtisztviselője), Tamás Henriket stb. Meghalt 1913 október 16-án.

Rajzai, metszetei: 

Zich Ferenc rajzai

Életéről, lakhelyéről: 

AZ EZREDÉVIHÓDOLÓ DÍSZMENET KÖRKÉPBEN. 

Új s minden tekintetben nagyszabású körképvonja magára a közfigyelmet a «Magyar KörképTársaság» városligeti épületében. A jelen augusztus hó 7-ikén nyitották meg a nagyközönség előtt e látványosságot, mely bizonyára épen oly nagy és általános érdeklődést fog kelteni az egész magyar hazában, mint négy évvel ezelőtt Feszty Árpád első körképe : «A magyarok bejövetele». 

Az új körkép az ezredévi nemzeti ünneplés alkalmából 1896 június 8-án Budapesten tartott hódoló díszmenetkáprázatos jelenetét eleveníti föl s örökíti meg, melynek minden ízében sikerült rendezése s bámulatosan fényes, de komoly pompája nemcsak a nézők százezreit bűvölte el, hanem világszerte is csodálatot keltett. Mikor ez az igazán tündéri látványosság véget ért, mindenki sajnálkozott, hogy ez az eszmei tartalmánál fogva is páratlan nemzeti tüntetés mindössze egyetlen egy napot ragyogott be s aztán elmúlt, mint valami szemkápráztató égi tünemény, hogy azontúl csak emlékezésben és följegyzésekben éljen, majd pedig lassanként elszíntelenülő történeti adattá zsugorodjék.

Ámde a díszmenet, mely Magyarország zászlós urait, főrendi- és képviselőházának tagjait s összes törvényhatóságainak küldöttségeit egyesítve magába, vonult hódolatra a koronás király elé, sokkal mélyebb hatást tett, sokkal nagyobb lelkesedést keltett, hogysem a hazafias és gondolkozó elmék feledésbe merülni engedhették volna. írók, művészek és más lelkes hazafiak csakhamar töprengeni kezdtek, hogy mily mód volna legalkalmasabb e történeti becsű esemény megörökítésére s az általa keltett lelkesedésnek állandó ápolására, éltetésére. Egyben mindenki egyetértett, abban, hogy e végre csak a művészetnek, legkülönösebben pedig a festő művészetnek van elég ereje és hatalma. 

Többféle tervezgetés után a «Magyar Körkép-Társaság» találta meg a legczélszerűbb módot, hogy a díszmenet körképalakjában dolgoztassák ki. A mint ez az eszme megérlelődött, a társaság a cselekvés terére lépett. A nagy és nehéz föladat végrehajtására Eisenhnt Ferencz jeles festőművészünket kérte föl, lehetővé tevén rá nézve, hogy kellő számú művésztársakat vehessen maga mellé közreműködőkül s az adatok összegyűjtése végett beutazhassa az egész országot. És Eisenhut művészi hírnevéhez méltóan teljesítette föladatát. A menetet egész útján ecsettel végig kisérni művészi lehetetlenség lévén, nagyon helyesen úgy szerkesztette meg a képet, hogy a díszmenetminden részletét egy képen csoportosította, melynek fő pontja királyi palota udvara, mellyel szemközt egy a azóta eltűnt bástyán áll a néző, honnan — a festői szabadság ügyes fölhasználásával látható egyfelől a Vérmező, a Krisztinaváros és a Tabán, a mögöttük sorakozó hegyek koszorújával, melyekből az akkor még egész csak épülőfélben volt mai új palota még semmit el nem takart, más felől a várnak a királyi palota felé nyiló két utczája és alkalmas közökön át az új országház a Dunával és a Margit-szigettel, meg a Bazilika kupolás tetőzete. 

Erre a nagy színtérre helyezte el Eisenhut az egész mozgalmas menetet, úgy csoportosítva a részleteket, hogy a menet eleje, melynek élén PerczelDezső belügyminiszter lovagolt, útját megtéve már visszaért a kiindulás helyére, a Vérmezőre, s ott épen föloszolni készül, míg a menet dereka egymás mellett ellentétes irányban elhaladó kigyódzó vonalban kanyarodik el a palota erkélyén ülő király, királyné és királyi családtagok előtt. A királyi pár irányában épen a zászlós urak csapata halad, fő helyet juttatva a főrendiház alelnökének, báróVayBélának, aki Magyarország zászlaját víve fehér lovon léptet el hódolattal a király előtt. Már ennél a csoportnál igen szembetűnik, hogy Eisenhut nemcsak alakokat, hanem igazi embereket ábrázolt arczképi hűséggel úgy, hogy a zászlós urak egyenként fölismerhetők. Szintén igy van ábrázolva a többi csoportoknak minden nevezetesebb tagja is. Igy egyenként fölismerhetők a zászlós urak csapatjától hátrább, a palota balszárnya előtt álló miniszterek s egyéb polgári, katonai és papi méltóságok. A miniszterek csoportjának közepe előtt szembetűnik báró Bánffy Dezső miniszterelnök; ezektől hátrább egy másik csoportban Tisza Kálmán és hg. Lobkovitz fővárosi térparancsnok, hátuk mögött Jókai közelebb pedig Vaszary Mór, előttük, a nézőhöz Kolozs bibornok-herczegprímás van kíséretével. Ezt a csoportot Eisenhut festői szabadságból tette ide a nézők közé, mert a prímás tudvalevőleg díszhintón vett részt a menetben. Innen közelebb a nézőhöz egy más csoport előkelőség áll, hol a férfiak közül Szász Domokos ref. püspök, az erdélyi hölgyek közül pedig báró Bánffy Dezsőné és Wlassics Gyuláné ismerhető föl világosabban. E csoporttól jóval odább balra két pompás díszhintót látunk. Az elsőben a királyi korona van, melyet a menet az új országházból kísér föl rendes őrzőhelyére, a királyi palotába; a másodikban pedig a két koronaőr ül. A két díszhintó előtt és két oldalán érczsisakos, alabárdos koronaőr-katonák lépdelnek skarlátvörös egyenruhában. A díszhintókon belül, visszafelé haladva Zemplén megye küldöttsége halad, melyet Dókus Gyula, a díszmenet eszméjének első megpendítője vezet. E népes csoportnak két zászlója van, egy piros és egy kék, amazt id. Meczner Gyula, emezt pedig Thuránszky László viszi. E csoportokat, úgyszintén a Vérmezőn már szétoszlásra készülőket azért nevezzük meg itt külön, mivel ezeket lapunk mai számában fényképi fölvételek után be is mutatjuk. Az egész körképről általában azt mondhatjuk, hogy fölfogás és elrendezés tekintetében egyaránt érdemes mű. A kép színezése a valósághoz alkalmazkodik. Minden csoport tagjai a menetben használt díszöltözeteikben vannak ábrázolva, ami rendkívüli változatosságot okoz úgy a színekben, mint az alakokban. Lovagok, lovak és csatlósok egészen azon módon jelennek meg a néző előtt, ahogy a díszmenetben szerepeltek. Ruházat, fegyverzet, zászlók és lófelszerelések mind megannyi korszerű tanulmányok a maguk nemében. A levegő és az ég nyári párázatos szürkeségű, ami igen jól illik a színek sokféleségének gazdagságához és sajátszerű összhangzatához. Még két dolgot kívánunk megjegyezni. Az egyik az, hogy az élénk csoportokban elhelyezett nézőközönség közt is igen sok az arczképi hűséggel ábrázolt alak. A közélet kiválóbb szereplői, országnagyok, politikusok, különféle méltóságok, írók, művészek és hölgyek is nagy számmal személy szerint fölismerhetők, ami egyik külön bizonysága Eisenhut és festőtársai nagy szorgalmának. A másik az előtér ügyes megalkotása. Házak, kertek, bástyarészletek igazi utánzatai veszik körül a nézőtért s oly természetesen olvadnak át az óriás képbe, hogy a legélesebb szem is alig tudja észrevenni, hogy a valóság és a kép festői része hol találkoznak össze. Eisenhut Ferencz művész munkatársai között voltak Márk Lajos, aki a körképenlevő összes arczképeket, Zich Ferencz, aki a tájképet és az építészeti részeket és Wankie László, aki az alakok díszítményeit és a lószerszámokat festette ; a tájkép kidolgozásában Olgyay Ferencz, Szlányi Dezső, Mihalik Dániel és Mály József festőművészek segédkeztek, s a körkép előmunkálataihoz szükségelt kartonokat, melyekről szintén bemutatunk egy részletet, Meissl Ágoston rajzolta. 

A «Magyar Körkép-Társaság» e mű létrehozása által nemcsak érdekes látnivalóval gazdagította fővárosunkat, hanem hazafias vállalatot is létesített benne, amellyel nemesebb gyönyörűség nyújtása mellett hathatósan fogja ápolni és fejleszteni a hazafias szellemet és érzelmeket az ország minden részéből ide sereglő látogatók szivében.  

forrás: ADT - Vasárnapi Újság 1898.-33. szám 

Vajon mi történhetett ezzel a műalkotással?...

Zich Ferenc nemcsak a rajzaiból, festményeiből próbálta anyagi körülményeit javítani. 

"Ha azt hinnénk, hogy a feltalálás csak a mérnökök vagy netán az ipari-mezőgazdasági szakemberek kiváltsága, akkor nagyon té­vedünk. 1896-ban például Zich Ferenc nyújtott be szabadalmat a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalhoz, mégpedig egy cserélhető „tetőzettel”, vagyis vászonnal ellátott esernyőről, a találmánya pedig kifejezetten praktikusnak tűnik, miként a feltaláló is írja szabadalmi leírásában – számos helyzetben tehet kiváló szolgálatot a tulajdonosának. Zich felismerte, hogy az ernyő váza és vászna egyrészt könnyen leválasztható, majd újra összeilleszthető egymással, másrészt a vászon cseréjével új ernyőt lehet varázsolni az eszközből úgy, hogy a vázat nem kell újra megvenni. 

A feltaláló a lehetséges alkalmazási helyzetek közül kiemeli, hogy a cserélhető vásznú ernyő révén „egy hölgynek lehetségessé válik több toillettjének megfelelő ernyőbevonatot készíttetni”, de az úriemberek is ugyanazon a vázon használhatnának napernyőt és esernyőt, mindössze az árnyékolóvásznat kell vízhatlanra cserélniük. Emellett természetesen az amortizálódott ernyőalkatrészek cseréje is gazdaságosabbá válik, ha az anyagszakadás vagy dróttörés esetén nem kell új ernyőt venni, mindössze a vásznat vagy a vázat kell lecserélni vagy megjavíttatni. A szabadalmat indokló újítás Zich Ferenc szerint a vászon könnyű cseréjét lehetővé tévő kifeszítőmechanizmusban rejlik. A vásznat nem végérvényesen erősítik a vázhoz, hanem kapcsokkal, lyukakkal és a lyukakba illeszkedő pálcákkal, amelyek révén akár az utcán is cserélhető a tetőzet, ha netán hirtelen beborul az ég, és zuhogni kezd az eső. A cserélhető vásznat nyolc darabban szabták (volna?) ki, hiszen a hozzá való váznak is nyolc küllője volt. Az összeillesztett tetőzet közepére sodrongyűrűt varrtak, ebbe illeszkedett a váz középtengelyében lévő bot csúcsa. Egyébként a váz nyitása-csukása a megszokott módon történt: rugó feszítette meg a kinyíló küllőket, amelyeket egy gomb megnyomásával lehetett becsukni. Ugyanakkor a botra szereltek egy másik gombot is, amely a vászon rögzítésének kioldására szolgált. Az ezután levett vásznat olyan kis helyen lehetett tárolni, hogy a feltaláló szerint többet is magával vihetett a tulajdonos, és ha úgy adódott, akár óránként lecserélhette az ernyője színét, mintázatát – ahogy a kedve tartotta." - Természetesen Zich Ferenc nem színész volt mint azt hibásan a szabadalom odalain feltüntetik hanem festő....