Fölsch család

A Fölsch család csak a magyar anyakönyvek némelyikében jelenik meg Főlsch néven , leginkább Folsch alakaban találunk rájuk. A család felső-ausztriai Vöcklabruckból származott el. Olvassuk el az alábbi három történetet  melyek valós eseményeket mesélnek el. (A művek a Fővárosi Lapok oldalain jelentek meg 1889-94 között).

1889. november 

Nyomor.(Igaz történet.) 

Irta Hevesiné Síkor Margit.

Rettentően nézett ki az a komor, rideg szoba,az ő ürességével, nyomorult, roskadozó bútoraival; a két festett, rozzant ágygyal, melybe csak szalmazsák és egy tarka vánkos volt összes felszerelésűl. A törött kis ablakon besivitott az őszi szél és meglebegtette a nagy festő-állványon a leplet, mintha kíváncsian alája akarna kandikálni, hogy lássa azt a bűbájos Madonna­főt, mely igazi művészettel volt ráfestve. A szegény festőművész ott ült a szoba másik sarkában, egy ingó lábú kis asztal mellett és könyökre támasztott fejjel bámult bele a szürke semmiségbe. Értelmes arcára mély barázdákat húzott az élettel való kemény küzdelem és hosszú, szőke haja szürkülni kezdett halántékán a korai vénüléstől.

— Ne gyötörd magadat annyira, Antal! — biztatta őt szelíden a felesége és a csinos, halvány arc mosolyogni próbált. 

— Jó az isten, majd csak nem engedi, hogy éhen vesszünk! Talán megveszik a képet, vagy kapsz munkát!

— Nagyon rám nehezedik az élet! — felelt a férj mély csüggedéssel. — Koldulnom kell a munkát és még sem kapok! Aztán kilencen ülünk az asztalnál, hét kis száj kér mindennap kenyeret s nem adhatok! Beköszönt az ősz és mezítelen lábbal járkálnak a gyermekeim, mert nem tudok cipőt venni nekik — és még azt mondod, hogy ne búsuljak!!

Az asszony elhallgatott és remegő kézzel szabta a foltot arra a kis kopott nadrágra, az ölében.

— Apjuk! — kezdte bátortalan hangon —nemsokára érik a szőlő és akkor talán tudunk szerezni belőle egy pár forintot — és reménytelt szemekkel tekintett ki a kis kertre, melyet bérbevett a háziúrtól.

— Nem bízom én már semmiben. Nekünk nem sikerül semmi.

— De ennek sikerülni kell. Nézd, mennyire tele van minden tőke gyümölcscsel! Az idén jó termés van a szőlőben. A jövő héten leszedhetjük már, eladjuk, és lesz legalább kenyerünk. Hej! ha szegény gyerekek egyszer jól lakhatnának szőlővel!

— Kis nyomorultak! — mormogta a művész, Szegény kis nyomorultak.

Szépen is érett a gyümölcs és a művész felesége mindennap újra megnézegetett minden fürtöt és számítgatott, reménykedett.

A gyerekeknek csak a rácsos kerítésen keresztül volt szabad benézni a kertbe és messziről gyönyörködni az érő gyümölcsben; kinyújtogatták kis karjukat utána, de nem bírták elérni. Vágytól eltelve, sóvárgó szemmel nézegették és kiült az éhség elcsigázott kis arcukra.

— Mama, csak egy szemet adj, hagy kóstoljuk! — sopánkodott az egyik kis fiú.

— Te csak mindig krumplit adsz enni, mintha más se volna a világon.

Az öregebb kis leány rátette rózsás ujját a panaszkodó kis ajakra.

— Ne szomorítsd a mamát, Jóska. Látod, mindjárt könnyes a szeme, ha ilyeneket hall. Ő nem tehet róla, ha a papa nem kap munkát és ha munka nincs, akkor pénz sincs. Hogyan vegyenek hát jobbat? És a krumpli jó is.... igen, jól lehet vele lakni.

A kis fiú bámulva nézett föl nénjének okoskodó arcocskájára; de úgy látszik, nem sokat értett az egészből, mert a mint levette róla barna szemét,megint csak a szőlőfürtökre nézett és folytatta ostromlását.

— Csak egy szemet, mamikám!

— Holnap mindegyitek egy egész fürtöt kap!— biztatta őket anyjuk és bubánatos arca egy percre kiderült. — Aztán leszedjük majd az érettebb fürtöket és eladjuk! Csak egy kicsit gyorsabban érne!

Alig bírták bevárni azt a holnapot. Előre érezték a szőlő ízét, zamatát, aromáját. Éjjel is arról álmodtak. De szomorú valóra ébredtek. Mikor kimentek a harmatos, kora reggelen, nagy rémületükre letarolva találták a leggazdagabb tőkéket. Tolvaj kéz leszedett róla az éjjel minden érett gyümölcsöt, és a hol tegnap még az átlátszó, édes szemek virítottak mosolygó biztatással, ott ma üres volt a tőke. A gyermekek könnyes szemmel nézték a pusztulást, és szinte reszketett a hangjuk, mikor anyjuknak panaszolták:

— Tegnap még itt is lógott egy szép nagy fürt meg ott kettő is, most meg semmi.

A szegény asszony szólni sem tudott fájdalmas meglepetésében; aztán fölindulva rebegte:

— Hogy van olyan lelketlen, a ki meglopja az ilyen koldusokat is, mint mi!

Aztán elgondolta, hogy ők szegényebbek a legutolsó szegénynél is, meri az elmehet házról-házra és koldulhat, hogy éhen ne vesszen ; de egy festő, a ki akadémiát végzett, évekig tanult, úri emberekkel érintkezett mindig: hogyan nyújtsa ki kezét alamizsnáért mások előtt, kik esetleg elutasíthatják, durvaszavakkal illethetik? Kiégne a szeme a szégyentől. És az ilyen nyomorultat, a kinek sem munkája sem kenyere, még meglopják! Felháborodottan nézett fel az égre: oh, hogy azt a jó isten megengedi!

A három szilvafa is kopáron állt a kert közepén. Arról is lelopták féléretten a gyümölcsöt.

— Mamám,’engedd, hogy ehessünk abból, ami megmaradt! — rimánkodott az egyik kis fiú. — Úgyis lelopják majd ezt is, meglátod!

— Egyetek csak gyerekeim! felelt az asszony csüggedten. — Aztán oda fordult a legöregebb gyermekhez, a tizenhárom éves Palihoz, és megsimogatta a fejét: — Fiam ! mernél te künn hálni velem az éjjel a kertben ? Meglessük a tolvajokat és lármát ütünk, ha jönnek, akkor aztán nem mernek lopni.

— Igen mama, veled maradok. De mért nem a papa jön ki? Asszonytól nem ijednek ám meg!

— A papa beteges, szegény... a nedves lakástól iszonyú kelés támadt a karján... félek, hogy meghűl... még nagyobb baja lesz. Ne zaklassuk szegényt még ezzel is, úgyis van elég gondja!

— Jól van, mama. A papa vigyázzon ott benn a kicsinyekre, mi meg kijövünk.

És nagy elhatározástól ragyogott a kis hős szeme. Este csakugyan kifeküdtek a hűvös, ködös őszi levegőn a hideg, nyirkos földre. Jó lett volna egy takaró didergő testükre, de nem volt a háznál több, mint egy, azzal a szegény lázas festőt takarta be felesége, mialatt nyugtalan gondterhes álmát aludta az. Egy szakadozott, elnyűtt nagykendő volt a hat apró gyerekre borítva, kik összebújtak egy csomóba, hogy melegebb legyen.

Az asszony magához ölelte a fiú barna fejét, és lassan, didergő ajakkal susogva, szívdobogva néztek a kerítésre és vártak. Egyik negyedóra múlt a másik után, de semmi nesz. Néha egy-egy béka ugrott el mellettük, vagy valami éjjeli bogár mozgatta a fűszálakat. Ide hallatszott távolról egy-egy rekedt kutyaugatás is, aztán megint mély csönd terült mindenre.

A susogó szájacska elnémult, és az asszony érezte, hogy mindig mélyebbre esik az a barna fürtös fej a keblére ; gyöngéd, hízelgő kézzel simogatta végig a csöndesen lüktető halántékot, a tiszta homlokot és könny lopódzott szemébe arra a gondolatra, hogy mennyit koplal, éhez, nélkülöz ez a kis gyermekhad, kiknek még csak játszaniok kellene és nem szabadna tudniok az élet iszonyú küzdelmeiről. És bágyadt lelke lassankint végig járta az el­múlt időket; azoknak a fényét, árnyát. Azokat a boldog éveket, mikor az első szerelem epedésével szerették egymást és vártak egymásra.

A művésznövendéknek olyan merész álmai voltak, annyit várt a jövőtől; és a jegyző szép kis leánya szintén hitt mindenben — és csalódott mindenben, csak a férjében nem. A férj jó volt hozzá és a gyermekeihez; de a sors, az volt kegyetlen. A fiatalság üdeségét, a boldogság piros mosolyát letépegette róluk és helyette a lelket ölő gondot plántálta a szívükbe. Éheztek, nyomorogtak, tűrtek megalázódtak; elszenvedtek volna mindent könnyen, panaszkodás nélkül, csak a gyermekeknek is ne kellene éhezni, tűrni, nélkülözni.

A szegény asszony mélyen felsóhajt és tovább fűzi emlékezéseit. Csípős szél kerekedik és felhőket hajt az égre, a mitől az még jobban elsötétül. Az őszi eső lassan, lomhán kezd permetezni. Összehúzza elnyűtt kendőjét a keblén és remegő szívét lassan elringatja az a nyugodt, egyhangú pihegés, mely alvó fia mellét emelgeti. Minden idegét megfeszítve lesi a szomszéd kerítést, nem hall-e onnan neszt; aztán tágra nyílt szeme lassankint lecsukódik, termete összeesik és gondterhes feje oda hanyatlik a fia mellé. Éjfél után megzörren a nagy diófa ága, mintha beléje kapaszkodnék valaki és egy vad, torzonborz fej tűnik fel a kerítés mögül. Szeme gonoszúl villan meg, amint széttekint az elhagyott kerten és kényelmesen emelgeti át lábát a düledező kerítésen.

— Nem lát senki? — kérdi háta mögött egy suttogó hang.

— Aztán ha lát is? — mordul ez vissza durván. — Tudom istenem, az futamodik meg, nem én. Fölér a bicskám egy puskával. Akit egyszer helyben hagyok vele, arra koldul egész életében.

És merészen ugrik talpra az idegen a kertben. A másik óvatosan mászik utána. Két marcona, megtermett alak. Az éj, a sötétség még ijesztőbbé teszi őket, és mintha a homályban megnőne alakjuk: a szegény fölijedt asszony valóságos óriásokat lát bennük. Szíve iszonyúan ver, pupillája nagyra nő és megmerevedve néz arrafelé, míg álla idegesen reszket és ajka megtagadja a szolgálatot. Kiáltani, lármázni akar; de mintha megnémult volna, a legnagyobb erőlködésre se jön hang a torkából. A vadabb, merészebb tolvaj előveszi a bicskáját, talán kényelmesebben, gyorsabban tudja így a fürtöket levágni; de a mint megvillan a kés a sötétben, ugyanabban a percben menekülő futás nesze hallatszik a bokrok között, a hol meg-megakad valami: a halálra ijedt asszony menekül, magával vonszolva félig alvó fiát a sötétben...

Amint a pitvarajtóhoz ér, majdnem úgy esik be rajta és amint az becsapódik mögötte, fél ájultan roskad le a küszöbön.

— Mi lelt, mamám? — kérdezte a kis fiú, bámuló szemekkel meredve anyjára.

— Pszt! — susogta ez reszketve. — Légy csöndesen... meghallják! Megöltek volna bennünket.

— Keltsük fel a papát.

— Nem... ne... Hagyd szegényt pihenni... Egész nap munka után jár és mindig szomorúbban jön haza. Ne bántsuk. Azok ott künn megölnék. Kés van náluk, láttam. Aztán még fegyvere sincs édes apádnak. Ha puszta kézzel menne ki, agyonütné az a két gonosz ember...

— De a szőlő...

— Oh istenem, istenem, mind ellopják! — és kétségbeesve tördelte feldolgozott, szép formájú kezeit.

— Majd én rájuk ijesztek!

— Az istenért, hová gondolsz, Pali? te?! Ha rád teszik a kezüket, összemorzsolnak. Maradj itt mellettem, fiam. Nyugodjunk bele a kikerülhetetlenbe. Távolról kutyaugatás hallatszott ide és az asszony szinte látni vélte, hogy mennek el ennek neszére a tolvajok.

— Oh, ha volna egy kutyánk! — sóhajtott remegő ajakkal; — az bizonyosan megvédené a szőlőt — ugatna.

A fiú átölelte anyját:

— Ne busulj mama, majd én szerzek. Talán kutyát könnyebb szerezni, mint munkát, én holnap megpróbálom.

És másnap boldog mosollyal hozott haza az ölében egy szép kis állatot. Barnás-sárga, finom szőre volt, mint a selyem; nagy, okos szeme, fölálló füle és karcsú, nyúlánk alakja. A sok apró gyermek kedvtelve ugrálgatta körül; simogatták, dédelgették.

— De szép, de kedves! — kiáltották lelkesülve.

— Ki adta? — kérdezte az anyjuk.

— Egy úr kölcsönözte ide! — mondta a kis fiú. — Elmondtam neki a szomorúságunkat; úgy látszik, megsajnált bennünket, mert kölcsönadta a kutyáját és úgy mosolygott rám: — »Aztán ha visszahozod, akkor mondd el sokat ugatott-e?« — kiáltott utánam, nevetve.

— Most ezt is etetni kell! — sóhajtott az asszony.

— Pedig talán nem is eszik az ebédünkből. A kutyák nem szeretik a krumplit.

Tanakodtak, mit adjanak neki? A három kisebb fiú vállalkozott, hogy elmegy és csontot keresgél az utcán. Este nyugodtan feküdtek le azzal a megkönnyebbülő tudattal: a kutya künn van, elriasztja a tolvajokat. Korán reggel fölébredt a szegény asszony, éhsége nem hagyta hosszan aludni. Kiosont a kertbe, hogy meggyőződjék a kutya hasznos voltáról; és ime! nagy megdöbbenésére, ismét sok hiány volt a tőkéken; az érettebb fürtöket mind leszedték, sőt olyan embertelenül pusztítottak, hogy az utón itt-ott egész csomó letépett éretlen gyümölcs hevert. És a kutya ott feküdt nyugodt lelkiismerettel, mintha nem is tartoznék ő rá ez a dolog.

— Ez a kutya talán nem is tud ugatni, — rebegte kétségbeesve az asszony. — Szegény embernek még a kutya sem tesz szolgálatot. Tanakodtak, mit tegyenek hát, hogy ugatásra bírják a kutyát?

— Majd megkérem a túlsó szomszéd suszter fiát, hogy késő este másszék be a kerítésen, — taná­csolta a legöregebb fiú. — Akkor meglessük a kutyát; ha nem ugat rá, akkor nem is tud ez ugatni és az az úr bolonddá tett engemet, a ki adta. Mert a Misi úgy néz ki, mint egy csavargó és minden tisztességes kutya megugatja.

Amint beesteledett, Misi csakugyan kezdett bemászni a kerítésen, mintha csak valami előkelő színpadon tenne próbaföllépést, olyan fontossággal játszotta a tolvajt; körülnézett fürkészve és gyanús óvatossággal rakta be egyik lábát a másik után. Akkora csizmák voltak a lábán mint egy-egy csónak és nagy, bozontos feje már messziről feltűnt. De a kis »Miss« csak állt nagy nyugodtan előtte, nézegette őt okos szemével, sőt mintha tetszenék neki a komédia, még közelebb is ment hozzá és karcsú, nyúlánk fejét neki dörgölte a csizmái szárának, de meg se mukkant. Még csak egy kicsike gyenge kis ugatással sem jelezte, hogy tolvaj van a háznál. A szegény festő-család, a hét apró gyerekkel, visszafojtott lélekzettel leste a jelenetet, egy nagy bokor mögül. Mikor látták, hogy Misi mily búzgón veszi szerepét s dézsmálni kezdi azt a kis szőlőt a kutya néma jóváhagyása mellett, akkor sivítva szaladt ki a sok apróság a rejtekhelyből, hogy legalább nekik is legyen benne részük. A festő felesége elnyomott egy forró könnyet a szemében. Férje csüggedt, szomorú kedéllyel ép akkor ért meg mindennapi kálvária útjáról. Amint ránézett az asszony, tudta, hogy milyen eredménnyel járt; nem is merte kérdezni, csak hozzá simult szorongó, remegő szívvel és megcsókolta.

— Hogy vagytok? — kérdezte férje bús szórakozottsággal.

— Jól! — felelt az vonagló ajkkal. De képzeld Antal, a kis kutya nem ugat! Kényelmesen ki-be mászhatnak miatta a tolvajok, meg se mukkan.

Épen ott lábatlankodott a kis jószág tőlük nem messze, és a mint rá esett a művész szeméből egy tekintet, ez félmosollyal mondta.

— Hisz az agarak nem is szoktak ugatni, lelkem! Ez vadászkutya és különben is még nagyon fiatal.

— Mit csináljunk hát? — sopánkodott az asszony.

— Semmit. Nyugodjunk bele az isten akaratába, a ki az erdők madarairól és a mezők liliomáról is nagylelkűen gondoskodik; és haljunk meg éhen a hét gyerekkel együtt, — felelte keserű gúnnyal a hitevesztett ember.

— Oh Antal! téged istenkáromlóvá tesz a kétségbeesés ! — Pedig még jóra fordulhat minden, édes öregem. Ne gúnyolódjunk, csak bízzunk a gondviselő istenben. A férj nem szólt semmit, de lassan, gyötrő lelki tusa között szedte össze ecsetjeit, festékjeit és összecsomagolta.

— Mit akarsz ezzel, apa?

— Becserélem fűrészért — felelt az tompahangon. — Hívtak fát vágni valahová, aztán nincs szerszámom.

— De az istenért, csak nem komolyan mondod?

— Nos, és miért ne? Egyetemet végeztem, hát talán van kvalifikációm a favágáshoz, — kiáltott keserűen és elment.

A szegény asszony leborult az asztalra és sírt, olyan keservesen, panaszosan, mintha a szíve akarna bele repedni. Félénken, lassan nyitott ajtót a legöregebb fiú és belépett. Megdöbbenve állt meg egyszerre, a mint anyját sírni hallotta ; aztán lábujjhegyen közeledett hozzá és szenvedélyesen átkarolta a nyakát. Nem kérdezte: mi fáj, miért sir? Tudta jól, hogy van rá ok.

— Mamuskám ! — susogta lágyan, halkan, szeretettől elfogódva, — kedves drága mamám, ne sirj. Az éjjel fog ugatni a kutya, meglásd! Többé nem fogják lopni a szőlőt, meglásd, hogy ugatni fog.

— Oh, a szegény embert minden elhagyja! —tört ki a szegény anyából.

— Talán még az isten is! — susogta a fia.

Az asszony megrémülve tekintett rá.

— Szegény gyermek, mik jutnak az eszedbe! Menj, játszál! Korán van még neked az élettel viaskodni. Menj, játszál mint a többi gyermek, ne gondolj az élet nyomorúságával, — és kituszkolta gyöngéden az ajtón.

Éjjel sajátságos kutyaugatásra ébredt a festő. Különös, éretlen hangú ugatás volt az, és mégis erős, sőt majdnem kellemes hangú. Néhol el-elhagyta a kutya, mintha gyönge tüdeje belefáradna, majd ismét megújult erővel kezdet rá, visszhangot keltve az éj csöndjében. Sajátságos szorongó, panaszos ugatás volt ez, majd ismét mintha félelem és aggódás hallott volna belőle. Elhallgatta egy percig a művész és kényszeredett mosoly ült ajakára arra gondolatra,hogy ő melódiát, kifejezést, értelmet keres egy szegény kis kutya ugatásában. Aztán fölvette kopott kabátját, fölkapott egy rövid kis dorongot a szoba egyik sarkából s kifelé indult. Az ugatás mindig erősebben, hevesebben hangzott, mintha erőszakkal föl akarna verni minden embert az álmából, és hirtelen elhallgatott, mikor a festő fölrántotta a kertajtót. Éppen abban a pillanatban mászott kifelé a két tolvaj nagy sietve; ha a festőnek van puskája, közéjük lőhetett volna! Így is a feléjük rohanó, haragtól lángoló ember kiáltására gyorsan kapkodták a lábukat és sietségükben visszaejtették a kezükben levő jókora kosarat, mely félig volt szedve gyümölccsel.

— Bitangok! — ordított a szegény, megkínzott ember, kiben oly sokáig el volt nyomva a keserűség és fájdalom.

— Bitang gazemberek! Lelketlen tolvajok! —és kitört belőle a düh, az elkeseredés, az embert gyűlölő kétségbeesés, szeme a harag szikráit szórta, ajka átkozódott, fölemelt ökle megfenyegette az embert — az istent. Egyszerre két jéghideg kezecske kulcsolta át a térdét és rekedt, elbágyadt hang érte a fülét hízelegve. 

— Meghűlsz kedves papám! Menj be, feküdjél le! Most már azok elijedtek, talán nem jönnek már vissza.

A dühöngő ember hirtelen elhallgatott és meglepetve tekintett le a kis fiára. Amint végig húzta finom kezét azon a kis göndör fejen, érezte, hogy arról csak úgy csurog a víz: a megerőltetés, félelem, kemény elhatározás verejtéke. Az egész kis test reszketett a hidegtől, mint a nyárfalevél, de homloka forró volt és az a két okos barna szem bágyadt fénnyel ragyogott ki a halvány, didergő arcból. Az aggódó apának egyszerre valami megvillanta fejében: ez a rekedt, elgyöngült hang olyan sajátságos gondolatot keltett benne, mintha annak a fájdalmas, szorongó, panaszos ugatásnak a visszhangját hallaná.

— Mióta vagy künn a kertben? — kérdezte szigorú hangon.

A fiú lesütötte szemét és — mert hazudni nem tudott, — félve susogta:

— Este óta.

— Tehát le sem feküdtél velünk? 

— Nem, papa, ne haragudjál. 

Persze, ki venné észre nagy lelki fájdalma és gondja közt, hogy csak hat gyerek kuporodott le a szalmazsákra aludni.

— És mi célod volt ezzel a virrasztással? —kérdi tovább keményen. A fiúcska hallgat. Könnyes szemének tekintete oda tapad a rongyos kis cipő lyukas orrára, és nem bír szólni.

— Nos?

— Ne haragudj papám! — susogja rekedten ziháló mellel. Elloptak mindent a kertből, mama tegnap keservesen sírt; én nem bírtam nézni; azt gondoltam: fiú vagyok, segítenem kell rajta, — és a rekedt, fátyolozott hang mintha kissé önérzetesen hangzana annál a szónál, hogy: »fiú vagyok!«

— És aztán?!

— Aztán kijöttem este, hogy elriasszam a tolvajokat!

— Mivel? te szerencsétlen!

A gyermek habozik a felelettel. Didergő tagjaiba felforr a vér, a szégyen, a megalázódás keservétől. Arca kigyulad, kipirul és szeméből felégeti az oda szorult könnycseppet. Lesüti fejét és alig hallhatólag rebegi:

— Ugattam!

Az apa megnémul egy percre, nem tudja: sírjon-e, nevessen-e? Ránéz a piruló gyermekre, a le-horgasztott kis okos fejre, mely olyan korán megis­merte az élettel való küzdés nehéz tusáját és hangja szelídebben hangzik a kis fiú fülébe, mikor megszólal:

— Tudod-e fiam, hogy halálos betegséget szerezhettél volna magadnak? Az éjjelek hidegek és te ebben a vékony, rongyos gúnyában rejtőzködői itt a harmatos fűben. Tüdőgyuladást kaphatnál. Meghalhatnál!

A gyermek egy pillanatig hallgat; végig gondolja egész rövid életét; a sok nyomorúságot, éhséget,a sok panaszolkodó kis testvért, az örökké szomorú, búslakodó szülőket, aztán végig borzong háta a ma éjjeli emléktől: mikor a tolvajok feldühödtek az ugatásra és keresgélni kezdték őt a sötétben: hogyan nyújtogatták ki kérges, piszkos kezöket, hogyan káromkodtak és szitkozódtak, hogy agyonverik, ha még egyszer megmukkan és ő még panaszosabban, még erősebben ugatott, hogy figyelmeztesse a házbelieket a lopásra. A jövő is olyan sötétnek, sivárnak mutatkozott, mint a jelen: az örökös küzdés, az örökös éhség, az örökös szomorúság. Apja végig simogatta izzadt fejét:

— Ha meghűltél volna... ha meghalnál!..Hangjában végtelen aggodalom és szeretet szólt, a fiú szíve ellágyult, vigasztalni szeretné és önkénytelenül tör ki remegő ajakáról:

— Egy krumplival több jutna a kis testvéreimnek!

1889. december

A nyomor öröme.

Most történt, kedden reggel. A téli nap álmosan, ködösen kelt ki ágyából és hideg sugarait egykedvűen szórta szét a világba. Egy kis sugár betévedt a nyomorgó művész kis udvari ablakán és ott rezgeti egy percig a hat apró fejen, mely szorosan egymáshoz lapulva nyugodott a szűk szalmazsákon. A legkissebb fiúcska nyöszörögve hánykolódott és felébresztette vele a többit is. Könnyű volt az álmuk, hisz alig bírtak elaludni az este a nagy éhségtől. A legnagyobb fiú mohó vággyal vetette szemét a kis kályhára; de hidegen, üresen meredt az rá vissza.— Hát ma reggelit sem eszünk már? — gondolta magában nehéz szívvel. Eddig legalább mindegyiknek jutott egy krumpli, ha csak félig főtt is meg néha a tüzelő hiányában; de ma semmi, éppen semmi sem volt kilátásban.

— Olyan éhes vagyok! — nyögte a kisebbik fiú és egyszerre mind az öt kis száj utána mondta chorusban: — Jaj de éhes vagyok!

— Mamám, még nem rakol tüzet ? — susogta a kis leány, oda simulva a szomorú asszony mellé, ki némán nézett maga elé.

— Nincs fa, leányom ! — felelt ez tompán.

— Majd hozok három kajcárért a »Hunyaditól,« aztán össze aprogatjuk vékonyra, hogy erős tüze legyen. Talán megfő az a kis krumpli.

— Nincs pénz fiam !

— Semmi sincs! — kiáltott az egyik kisfiú pityergő szájjal.

— Csitt! hallgass! ne lármázz! — csitította a kisleány, rátéve kis hideg kezét az öccse didergő szájára.

Az a sok apró, fázó jószág mind enni kért; enni!, enni!

A legöregebb fiú ki akarta verni fejükből a reggelit; beszélni kezdett hozzájuk, szórakoztatni akarta őket; mutogatta a betörött kis ablak jégvirágait, és mesélt nekik puha kenyérről, foszlós kalácsról, mit a regebeli tündérkisasszonyok esznek. Egy ideig szájtátva hallgattak a kicsinyek; aztán még nagyobb erővel, mohóbb kívánsággal tört ki belőlük a panasz: éhesek vagyunk! Enni!!

A leányka félrebújt a szoba egy homályosabb sarkába és csöndesen törülgette könyeit. Rosszul esett neki hallgatni azt a mesét a puha kenyérről.

A festőművész kimenekült a szobából. Nem,' nem bírta végignézni, végig hallgatni azt a sok panaszos kérést. Megállt a pitvarküszöbén s kibámult a havas, sáros udvarra. Lelke olyan sötét, olyan kétségbeesett lett, hogy nem is gondolt már semmi mentő eszközre. Hisz eddig mindent megtett, de minden hiába volt! El van végezve már ott fönn, mormogta — meg kell halni. Éhen kell veszni. Éhen veszni! És az a sok apróság, akik még nem vétkeztek életükben és ilyen keservesen kell lakolniok! Éhen veszni!! És elgondolta a rettentő kínokat, az iszonyú vonaglásokat, melyek el fogják torzítani a mosolygó kedves arcokat; azt a görcsöt, mely összehúzza a gyöngéd tagokat; azokat a nagy könyeket, melyek elhomályosítják a tiszta gyermekszemeket; azt a kétségbeesést, mely befeketíti azt a derűs világot, melyben a gyermek úgy hisz, úgy bízik. Nem, nem! Nem éhen fogunk elveszni! Az iszonyú lenne! Más halált, édes istenem, más halált! A széngőz! Az a legcsöndesebb, a legboldogabb halál. Észrevétlenül megy át ez a sok apró lélek a megsemmisülésbe, az örök nyugalomba. Nem lesznek többé éhesek, nem sírnak, nem kérnek enni! De ahhoz pénz kell. Legalább is tiz krajcár. Honnan vegye ? Mintha felesége felelni akarna, erre a töprengésre, csöndesen megszólal mellette:

— Antal! Van még egy vánkosunk, mit gondolsz ? talán adnak érte valamit és eltengődünk még egy-két napig!

A férfi szeme felcsillámlik zord, vad csillogással: — Add el!

Az asszony nagy sóhajjal veszi a kezébe, és elindul.

Alig megy a kapuig, ott megáll, beszél valakivel. Aztán visszafordul, rohan be, mint az őrült. Arca kigyullad, szeme lángol. Nevet is, sir is egyszerre, dadogó nyelve alig bírja kihebegni:

— Pénz! pénz! Neked! pénz!

A férj néma megdöbbenéssel néz rá; azt hiszi, hogy neje megőrült a nyomortól. Oda megy hozzá, megsimitja kigyulladt arcát:

— Térj magadhoz, lelkem.

— Pénz, pénz! rebegi az sírva.

— Édesem, térj magadhoz!

A levélhordó bámulva áll meg a nyomorult kis lakás küszöbén:

— Maga az a Fölsch Antal ?

A halvány, sovány ember feléje fordul beesett arcával.

— Én.

— Nohát pénzt hoztam !

— Pénzt!! Nem, az nem lehet! Az nem nekem szól.

— Ne bolondozzék az úr, hiszen csak tudok olvasni. Ki van írva tisztán:

— Fölsch Antal, Győr, Zöldfa-utca 7. szám.

— Lehetetlenség!

— No már pedig lehetséges, úgy látszik. Itt van ni. Húsz forint, az első hazai takarékpénztár igazgatójától, Budapestről; itt meg egy pénzeslevél ötven forinttal, meg több kisebb összeg, meg egy csomag ruha! .... írja alá hamar, mert mennem kell!

— Lehetetlen, lehetetlen! — rebegi iszonyú felindulással. Ez nekem szólna? Ez mind az enyim volna? Ez talán álom. Vagy vízió!

— No írja alá az úr, ne mókázzon!

Reszkető kezével toll után nyúl, de nem képes a nevét leirni; az a bolond tollszár úgy táncol az ujjai között, lehetetlen egy betűt is kiteremtenie. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél; szeme homályos lesz, mintha meleg fátyol borulna rá; torkát fojtogatja valami: hirtelen kitör belőle a zokogás. Sir, mint a gyerek. Azt hiszi, kiszakad a lelke, és mégis olyan véghetetlenül megkönnyebbül tőle. Talán megbolondul az örömtől, ha ki nem sirhatja. Végtére annyira magához jön, hogy bizonytalan, reszkető, alig olvasható írással oda jegyzi a nevét. Aztán leroskad a kis bicegő fapadra, és nézi ki-kitörő örömmel azt a levelet, azt az utalványt. Körülállja a sok gyerek és ők is elnézegetik azt a levelet, azt a piros papirost, aztán apjukat, anyjukat, a kik hol sírnak, hol nevetnek..........

Befűtöttek először e télen .... jaj, milyen jó az a meleg szoba. Esznek ebédet is, de nem krumplit: húslevest. Húslevest milyen nagy szó ez — egy félév óta nem ettek. És a gyerekek csintalanok, pajkosak lesznek. Egymásra néznek, aztán nevetnek, nevetnek olyan hangosan, olyan boldogan, hogy visszhangot kelt a kis sáros udvarban. De mit nevetnek ? Tudják is ők. Talán az a meleg szoba, az a húsleves, az teszi az egészet. S hosszú levelet írt nekem a szegény művész. Áradozik, hálálkodik, hogy fölemlítettem a szerencsétlenségét. Boldogan mondja, hogy soha sem hitte volna, mennyi jó, könyörületes ember van a világon. Nyomorában sokszor talált kőszívekre, s nem gondolta, hogy ilyen emelkedett lelkű, nemes gondolkozás' részvétteljes szivek is legyenek.

— Engem az éhenhalás torkából ragadtak ki — írja többek közt. — Az a keddi nap, az egyike lett volna a legiszonyúbb napjaimnak ... a nyomor, a kétségbeesés már-már egészen elsötétítette a lelkemet, és akkor, mintegy varázsütésre, a legnagyobb gond és lelki fájdalom a végtelen örömnek és boldogságnak adott helyet. Oh, azok az irgalmas szivek! Azok a kegyes lelkek! Bizonyosan meg fogja őket áldani érte az isten. Imádkoztunk értük feleségemmel, gyermekeimmel.És az ilyen nagyon szegény emberek imádságát meghallgatja az isten!

Hevesiné-Sikor Margit.

1894. május

Egy család tragikuma. — Az emberbarátok figyelmébe. —

— Lehetetlen, lehetetlen! — susogta rekedt,kétségbeesett hangon az asszony, mintha csak magá­nak beszélne, és halavány arca még fakóbb, még sá-padtabb lett az iszonyú ijedtségtől. — Nézz csak ide,lelkem, nézd, a kis fiad áll előtted: megismered-e,hogy melyik ?!

A szikár, sovány, előkelő arcú ember mélyenbeesett, fénytelen szemeit mereven szegezte a mon­dott helyre és sovány ujjaival tapogatni kezdte azelőtte álló vézna kis gyermeket. 

— Érzem, hogy a La­cika, de nem látom. Nem látok semmit, csak vigasz­talan sötétséget mindenütt. Oh nagy Isten, hát mégez a nyomorúság is várt rám ebben a szomorú élet­ben ! Éddig csak koldus voltam, most nyomorék is...világtalan! Vak koldus!

Keszkető kezével belemarkolt hirtelenül meg­őszült hosszú hajába, és beesett, világtalan szemébőlmegindult a fájdalom fényes patakja: forró könnyekárjában.

Az öt kis fiú megdöbbenve állt ott, egymáshozsimulva; ártatlan szemük rémülten meredt apjukkétségbeesett arcába; a serdülő leányka félrebujt aszoba sarkába és hangtalan, szivrepesztő zokogás in­gatta gyönge, nyúlánk alakját, mig a lesújtott anyatanácstalanul, száraz szemekkel meredt maga elé.Mit tevők legyenek most ?

— Csak gyerekeink ne volnának! — gondoltaaz asszony összeszoruló szívvel. 

Elmennék varrónő­nek, mosónőnek vagy akárminek, csak megkeresnékannyit, hogy szegény uramat eltartsam; de hova le­szünk ennyien ? Hogy tudjon keresni egy gyönge asszony hat éhező gyerekre ? Mikor hajnaltól-estig 50krajcár a napszám! Irgalmas Isten!  — fakadt ki sírva — nézz le erre a nyomorúságra és segíts raj­tunk, vagy öld meg ezt a sok apró gyereket, akikúgyis csak koplalni, éhezni születtek!

— Ha van irgalmas Isten, akkor nem igaz,hogy az mindent lát! kiáltott a férfi és ősz feje fölöttösszekulcsolta aszott kezeit, — hisz ha látná ezt a nyomort, megindulna rajta; ha látná ezeket a kiéhe­zett, félmeztelen gyermekeket, egy csapásra meg­szüntethetné gyomruk korgását vagy szivük műkö­dését; nem engedné, hogy igy sínlődjenek. Mi leszmost belőlünk? Elégetheted a festékjeimet, a vász­nakat, a festő-állványt; én nem ülök többé eléje, hogy folytassam a félbemaradt képeket, vak vagyok, vak vagyok! Nyomorék világtalan! Keserves zokogás közt rogyott le az egyetlenfaszékre, mely a szobában volt.

— Édes uram! — vigasztalta az asszony lágy,rábeszélő hangon — ne essünk mindjárt kétségbe;ki tudja, nem lehetne-e segíteni rajtad? Nem le­hetne-e operálni a szemeidet?

A művész keserűen nevetett.

— Operálni ? Hisz nincs rajta hályog. Lassan,csendesen, alattomosan jött rá az örök éjszaka. Érez­tem, hogy pusztult, gyöngült lassan-lassan a látásom,iszonyú főfájásaim után. Kissé talán erőltettem is,mert dolgoztam ... de hát enni csak kellett!

— Vizsgáltassuk meg; hátha van segítség!

— Szegény asszony, te csak vigasztalni akarsz és magad sem hiszel benne. Még ha volna is segít­ség, az én számomra nincs; hogy hívhatnék orvost,ápolhatnám magamat ... pénz nélkül ?

— Van kórház, ahol ingyen gyógykezelnek!

— Ingyen! igen, de még akkor is protekciókell. Hát azt mi honnan vegyük ?

— Majd kijárom én — biztatta felesége. Vanegy pár jó embered, a kik a műveid után ismernekés becsülnek. Elmegyek hozzájuk és könyörgöm, va­lamelyiknek majd csak megesik a szive és tesz vala­mit. Csak nyugodj meg, öregem, ne izgasd fel maga­dat. Ti se sírjatok, gyerekek; addig haza se jövök,mig jó hirt nem hozok; aztán talán egy kis kenyeret is tudok szerezni valamiképen: csak várjatok rámbizalommal.

Nyakára kötött egy elnyűtt kendőt és kiszaladtaz ajtón. Mikor kiért az utcára, hirtelen elhagyta a reménysége és csüggedt lépésekkel indult meg. Ottbenn csak biztatta azokat, mintha maga is hinne útja sikerében; de itt, a sürgő-forgó idegenek között,ránehezedett lelkére a reménytelenség lidércnyo­mása. Kihez is forduljon ? Merre is menjen ? Min­denkinek borsódzik a háta az olyan látogatótól, a kikérni jön ... A cselédek is szívtelenül elutasítják ... Pedig kell... kell... hisz tönkre mennek ... éhenvesznek ... férjének pedig meg kell gyógyulnia... És elszántan neki vág a kálvária-útnak...

Az alatt otthon várnak és éheznek. A vak em­ber mély, rideg hallgatásba merült. A leányka mun­kát keresett magának, hogy ne érezze az éhséget; a fiuk kiültek a küszöbre és sovárgó szemmel lesték a hosszú, elhagyott utcát. De elharangozták a delet is, anyjuk csak nem mutatkozott. Az éhség marcangolni kezdte pici gyomrukat görcsös kezével, ügy érezték néha,mintha az iszonyú üresség, ott a szivük táján, tá­gulna meg újra összeszorulna és ez égető fájdalmat okozott. Este felé boldog mosolyra húzódott fanyar kis arcuk, mikor a szomszéd cselédleány kemény, pe­nészes kenyérdarabokat szórt eléjük: »ne’sztek, egye­tek, kis férgek!« Mohó, reszkető kézzel szedték fel az udvar porából és kidülledő szemmel befalták. Este volt már, mire megérkezett az asszony, izzadtan, fáradtan, halálosan kimerülve. A gyerekek elé oda tolt egy darab zabkenyeret és néhány tojást. Azok szegények néhány gyönge vinnyogással fejezték ki ujjongásukat.

— Fölvesznek, öregem, a Rudolf-kórházba, Bécsben, teljesen ingyen. Az a jó öreg német úr ki-eszközli, akinek az arcképét festetted az ősszel. Ke­servesen összekuporgattam néhány hatost az úti költ­ségre is. Még a héten elindulhatsz talán ... én édes, szegény öregem. Aztán újra látni fogsz . . . meggyó­gyulsz ,. . . és még kievickélünk ebből a nyomorból. És egymás nyakába borulva, sírtak keservesen, mig a gyerekek a kenyérdarabon viaskodtak. Keserves volt a bucsuzás: mintha örökre el­válnának. Az asszony becsomagolta férje fehérneműit és egyéb szükséges cikkeit, amit Sándorka a fején vitt utánuk a vasútra. Szomorú, csöndes menet volt: az ag­gódó,gyöngéd,szorgos feleség, aki féltő gonddal vezettevilágtalan urát, ki bizonytalan léptekkel, hallgatagonment mellette. Hátuk mögött a fiúcska gyorsan emel­gette meztelen lábacskáit, melyeket a februári hi­deg jól megszitt.

— Csak halljak néha felőled, aztán nyugodtabbleszek, susogja az asszony és egy könnyet törül kiszeméből.

— Talán megteszi egy ápoló vagy szolga, hogy ir, ha felkérem ! — biztatta a férj. — Csak ne gondolj sokat haza, lelkem, ne iz­gasd fel magadat. Majd csak megélünk mi valahogy a jó Isten segítségével, mig te meggyógyulsz.

— Szegény feleségem! — mondta szánakozvaa vak — mennyit tűrsz és szenvedsz mellettem,mennyit nélkülözöl ...

— Az semmi, csak te gyógyulj meg, drága öregem!

Fiatal, facér inasgyerek utazott a harmadikosztályon; annak könyörgött az asszony összetett kezekkel, hogy vezesse el a férjét a Rudolf-kórházba;vigyázzon rá, hogy baja ne essék; hisz olyan tehe­tetlen, mióta vak. Aztán elhelyezte az ő szegény urát, akivel 18 esztendőt töltött el sok szomorúság és kevés örömközött, és vérző szívvel várta, mig a vonat elindul. Életének a felét oda adta volna, ha felszállhatott volna hozzá és kisérhette volna maga a gyógyuláshelyére; de a szegény embertől minden vigasztalást megtagad a sors. Hogyan kisérje el a férjét pénz nélkül? és hogyan hagyja itthon a hat éhező gyer­meket egy falat nélkül?

Szivét véghetetlen bánat öntötte el; szemei szivtépő aggodalom kifejezésével követték a zakatoló vonat indulását és a kétségbe eső rezignació tehetet­lenségével kulcsolta össze görcsösen pici kérgeskezeit. Lelkét hirtelen csodálatos sejtelem szállottameg, és fuldokló, görcsös sírását elnyelte a vonatdübörgése: Antal . . . Antal! . . .

Következtek az éhínség, a kétség és remény nehéz napjai. Annak a sok apró, gyönge kéznek ke­ményen kellett dolgozni, hogy meg tudjanak élni. A két nagyobb fiú elment mesterinasnak: az egyik kiváló tehetséggel bírt a festészetre, az piktor-inas lett; a másik kiváló ügyességgel fúrt-faragott, azt egy szegény esztergályos fogadta oda az inasévekre; az éhhaláltól hát meg voltak óva valahogyan. A kis leány egy öreg varrónőhöz járt he ta­nulni, hogy megkereshesse majd a kenyerét. Az asszony mindent megpróbált, hogy munkátkapjon. Felajánlotta magát vasalásra, főzésre, var­rásra ; de nem ismerték a képességét, hát nem hit­ták. Mindegyik azzal mentette magát, hogy megvan neki a rendes napszámosasszonya, nem akarváltoztatni. Elment volna szívesen fát vágni, vagy bármilydurva munkától sem riadt volna vissza, de asszonyt senki sem akart fogadni ilyesmire. Egyre csitította a lelkét, ha az ki akart fakadnia sorsa ellen; egyre biztatta, bátorította magát; csak tűrni, tűrni, nélkülözni és lemondani; majd el­jön még a jutalom ideje is: ha a családapa egész­ségesen visszatér. Minden szombaton éhesen feküdtek le, hogy megtakarítsák másnapra a levélbélyeg árát, és írhas­sanak a vak apának. Tele volt az a levél szeretettel, ragaszkodással, viagasszal. Eltagadták, hogy éhez­nek, hogy nyomorognak: ne fájjon az is a szegénybetegnek.

De a meleg, kedves, biztató levelekre soha sem jött válasz. Egyetlen egyszer sem kaptak tudósítást, egy hangot sem, mely hirt adott volna a drága betegről.

Váljon mért nem üzen, mért nem irat? És az igazgatóság is, mért nem felel a tudakozódásokra? Talán nincs remény, hogy a vaksága gyógyuljon és nem akarják ezzel a feleséget keseríteni? Vagy talán jobban van, meg fog gyógyulni nem sokára, és meg­lepi majd szeretteit, ha egyszerre egészségesen be­toppan?! Oh, még gondolatnak is üdvösséges, ré­szegítő! Lestek, vártak, elmúlt egyik hét a másik után,egyik hónap felváltotta a másikat. Egészen kitava­szodott már. A fák bontogatni kezdték rügyeiket,a virágok kinyíltak, illatoztak, a májusi nap aranyos verőfénnyel öntött be mindent, csak a szegény asszony szive lett mindig sötétebb és sötétebb, a kinzósejtelmek sötét borújától.

Éjjelenkint nem tudott aludni; háborgó szív­vel, kétségbe esve feküdt ott a puszta szalmán és lelkiszemei előtt egyik szomorú kép a másik után húzó­dott el. Elképzelte szegény férjét a kórház kemény ágyán fekve nap-nap után, az iszonyú főfájásoknak martalékjául, amint nyög és vergődik abban az örö­kös éjszakában, amelyet semmi tudomány sem bir el­oszlatni. És szinte hallotta a sóvár, reszkető ajkak,hogy hívják őt, a gyermekeket, hogy fázik az a be­teg szív ott az idegenben, mennyire vágyik szerettei után, akik megértik, szeretik, dédelgetik, imádkoznak érte, boldogok, ha oda simulhatnak dohogó szivére. És mindez meg van vonva tőle, a szegénytől. Hiábavan felesége, hiába vannak gyermekei; a szegénység,a nyomor átka még a szeretet melegét is megvonja a maga nyomorultjaitól. Azon túl nem tudta többé álomra hunyni sze­meit a szegény asszony. Mindig üldözte, bántotta az agondolat, hogy közömbös, durva kezek vetik a férje ágyát; nincs körülötte senki, aki szeresse, remeg­jen érte. Nem, nem bírja tovább kiállni, távol a szen­vedő férjtől. Elmegy hozzá, megnézi, ha bele kell is halnia. Tizennégy éves leánykájára bízta a kisfiuk gondját, és eladva az utolsó vánkost, ami összes ágy­neműjéből megmaradt, remegő szívvel kelt útra az osztrák főváros felé. Sok bolyongás után megérkezett a kórházba és lábai alig bírták az izgatottságtól, mikor a portástól férje után tudakozódott. Az az ápolókhoz utasította őt, de ezek érthetetlenül bámultak rá: »Fölsch An­tal festőművész ? Nem, az nincs itt, nem is emlékez­nek rá.«

Az asszony rogyó térdekkel, megcsukló hangon rebegte: »De igen, ide jött, kérem, három hónappal ezelőtt... Győrből...

— Győrből?... Lehet; majd utána nézünk! — és a főfelügyelő egy óriási könyvben lapozgatott.

Halotti csend töltötte be a nagy, tágas termet,hová a májusi nap vig mosollyal tolakodott be, ara­nyos fénysávolyokat táncoltatva a fehér falon. A nyi­tott ablakon akácfaág tolta be fehér fürtös virág­jait, édes, kábító illattal telítve meg a szoba levegő­jét. A nagy óra ünnepélyes tik-takkal jártatta hoszzu lábú ingáját a nagy faragott tokban.

A szegény asszony — ennyi fényben az egyet­len árnyék — rémülten, szivében a halálos megdöb­benés iszonyú érzésével ott állt mint, az elitéit, akire ítéletét olvassák. Rémülten szegezte szemeit arra a félelmes fekete könyvre, melynek lapjait komoly arccal forgatta az a pápaszemes úr.

— Ah igen, itt van végre — szólalt meg, és hangja úgy hatott a szorongó asszony fülébe, mintmegannyi kalapácsütés — itt van: Fölsch Antal Győrből; felvétetett február 2-án ... Igen komplikált betegség, érdekes eset: a nyúlt agy meghosszabbodása  — Meghalt február 4-én ...

A szegény asszony megtántorodott, minthafejbe vágták volna; szemei előtt fekete foltok ugrál­tak, fülei zúgtak; torka összeszorult, mintha görcs fojtogatná. Elkékült ajkai reszkettek és vonaglottak,de nem tudott szólni egy szót sem. A főfelügyelő ápolóért csengetett, de mire az segíteni akart, az asszony magához tért. Sötét, kitá­gult pupillákkal meredt az idegen férfiarcba, aztán rekedt, tompa hangon, mely a saját fülébe is úgycsengett, mintha idegen torokból jönne — kérdezte lassan: »Meghalt?!«...

— Igen, a halál különben csak jótétemény volt reá nézve, mert megszabadította kínjaitól. A beteg­sége annyira új, kevéssé ismert, hogy még a gyógy­móddal sincsenek tisztában az orvosok. Megvakulása is ennek a kifolyása volt. Vigasztalódjék, asszonyom; férje nem szenved többé.

A szegény asszony nem is hallotta, hogy mit be­szélnek hozzá. Megtört szivét folyton az a gondolat haj­szolta, hogy ime: meghalt gyermekeinek az apja ide­genben, a nélkül, hogy nekik, akik őt szerették, mégcsak sejtelmük is lett volna haláltusájáról. Három hónapja, hogy halva van! És ők mégegyre imádkoztak a javulásáért, remegtek érte, mi­kor már régen rothad a földben!

— Legalább mutassa meg a sírját! — fordult könyörgő hangon az ápolóhoz. Annak marcona arcán egy félig gúnyos, félig szánakozó mosoly húzódott végig:

— A sírját ?! Nincs annak külön sírja, hiszen ingyenes volt. Kinek a költségéből temették volna? Hiszen egy árva fillér ura se volt. Az olyan halottat zsákba varrják, és harmad-negyedmagával egy gö­dörbe ássák; aztán punktum.

Mozdulatlanul, némán állt ott a szegény özvegy, de érezte, hogy a kegyetlen szavak hatása alatt las­san beljebb-beljebb szakad a seb szivében. A halálos kimerülés, a megsemmisülés vágya vett erőt egész lelkén. Ájulás környékezte. Leborult az asztalra és néhány percig mozdulatlanul maradt ott.

— Rosszul van ? — kérdezte az ápoló.

Az összeroskadt alak nagy erőfeszítéssel fölállt, és nemet intett a fejével.

— Akkor hát tessék már haza menni, mert ne­künk dolgunk van.

Némán, reszkető inakkal, meg-megcsukló lépé­sekkel indult az ajtó felé; de lassan megfordult és alig hallható hangon kérdezte :

— Szabad legalább az ágyat látnom, ahol a lel­két kilehelte?

Az ápolő vállat vont és kinyitott előtte egy nagy szobát, melyben tiz ágy állt szép sorjában.Odavezette egy vaságyhoz, amelyben egy fiatal, szép,tüdővészes asszony köhögött, aki ijedten rántotta fel nagy, beesett szemeit, mikor látta, hogy az idegen asszony szivrepesztő zokogással roskad az ágy lábára,azt reszkető karokkal átöleli és könnyeivel mossa....

Tegnap kaptam egy könyázott levelet Győr­ből ; csodálkozva nyitottam ki az ismeretlen írást és kibetűztem az elmosódott sorokból a fentebbi tör­ténetkét. A levél vége igy hangzik: »Amig élek, miadig gyötörni és üldözni fog az a tudat, hogy egyikünk sem állt az oldalánál halálos órájában, hogy ki tudja, kivel és hány hullával fek­szik együtt egy közös sírban és mi még csak azt sem tudjuk, hol. (Itt a köny árja elmos egy jó darabot, aztán folytatja.) — Bocsásson meg, asszonyom, hogy panaszom­mal terhelem; de ki előtt önthetném ki elkinzott szi­vemet, mint ama nemes lelkek előtt, akiktől igaz rész­vétet remélhetek, és talán tanácsot az én vigasztalan és tanácstalan helyzetemben. Mi lesz szegény apátián árváimból ? . . . stb. Talán akad irgalmas, jó ember, aki befolyásá­val, hatalmával ki tud neki eszközölni bárminő cse­kélyke állást, amiből megéljen az apró gyerekeivel. Vagy ha azt nem, hát addig, mig valami kenyérkere­sethez jut, egy kis anyagi segítséget ne tagadjon megtőle az, aki teheti hogy az éhhaláltól megmentse. Istennek tetsző dolgot fog cselekedni. A szerencsétlen asszony cime: özv. Fölsch Antalné, Győr Nádorváros, Zöldfa-utca 7 szám.

Hevesiné Síkor Margit.

A történetek igaz voltát a benne szereplő valós személyek erősítik. Lássuk kik is voltak ők:

Fölsch Antal akadémiai festő valóban élt és valóban íly tragikus sorsú volt. Pályafutása során a Győr környéki egyházi megbízásokból próbálta gyorsan gyarapodó családját fentartani. Munkáíról az alábbiakat találtam:

1868 körül első munkaadója  a Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győrben. Itt rajz tanárként próbált szerencsét.

"Eddig mint rendkívüli tárgyban Fruhman volt az intézet tanára, s csak a szabadkézi rajzot tanította ; most a reáliskolában rendes tanári állást kapott s igy a főgymnasiumnak nem volt rajztanára. Helyette Fölsch Antal festőt fogadták fel; ez azonban nem tudott jól magyarul. És ezért Kruesz főapát kikötötte, hogy csak addig alkalmazza, míg alkalmas, magyarul tudó rajztanárt kaphat. Rajztanárt azonban, aki a rajzon kívül a szükséges geometriai, számtani és paedagogiai ismeretekkel is rendelkezett volna, bajos volt találni, és azért válalkozott Bierbauer Lipót tanár, hogy a rajzot tanítja. A főapát őt nevezte ki rajztanárrá, s e megoldást a főigazgató is elfogadta. S ezóta a rajzot rendesen egyik rendtárs tanítja és pedig kellő sikerrel, amit az is mutat, hogy az 1877-ig kötelességszerüleg beküldött rajzokkal a felsőbb hatóság mindig meg volt elégedve. "

Miután innen hamarosan elbocsátották az egyház alkalmazásában maradt és festőként jeleskedet. Ezekről a munkáíról az alábbiakat találtam:

A vörlabrucki szent Ulrich templom esetén a hajófalon és a galéria alsó mellvédjén található 14 kép (stáció) a Keresztút állomásain címen Anton Fölsch készítette 1872 -ben.

Az 1872-ben épült nyalkai templomnak az ad érdekességet, hogy régi templomát, mint kereszthajót meghagyták, felszerelésül pedig megkapta az akkor restaurált pannonhalmi székesegyház három oltárát és szószékét. A vörösmárványból faragott empire oltárok oszlopai szürke márványból valók. A főoltárt négy szobor díszíti. A főoltárkép Szűz Mária születését ábrázolja, C. Gutsch festette 1872-ben. 

Úgylátszik, a régi Füger-féle képek elromlottak. A Szt. Anna-oltár  képét is valószínűleg Gutsch festette, míg a Szt. Imre oltárét Franz Ottó Hieronymi 1812-ben. A sekrestyeajtó feletti Szt. Benedek képet Kögl festette 1855-ben. Az empire szószék is Pannonhalmáról való. Szobordísze Jézus és az evangélisták, Szt. Mihály főangyal és tekervényes oszlopok. Az orgonatok és a gyóntatószék is empire. A sekrestyében a Szt. Vendel-kép R. Simontól való 1851-ből Van egy arabeszkes, domborműves ezüst barokk kehely 1723-ból, egy empire stílusú új kehely, festett zománc képekkel, egy empire cibórium. pacifikálé, egy újromán-gót ezüst cibórium s egy modern ezüst monstrancia, Meyer-Megyer tervezése. Van aranybrokát, ezűstbrokát, aranyhímzéses, vörösbársony és keresztöltéses miseruhájuk. Az 1886-ban restaurált laposmennyezetű tényői templomnak az oltárai újgótikusak. Az oltárkép A. Fölsch műve 1886-ból.

Tényő 1428 lakosú község Pannonhalmától 7 kilométerre, nyugatra fekszik. 1216-ból származik első okleveles említése szerint a szentmártoni apátság birtoka. Régi nevei: Thuno, Thinen, Theneu. A török pusztítások után az összeírások pusztaként említik a helyet, az 1642-esw és 1688-as összeírásokban egyáltalán nem szerepel. 1715-ben kezdik betelepíteni. A műemlék jellegű barokk római katolikus plébániatemplom 1753-ben épült, majd romantikus stílusban átépítették 1886-ban. Homlokzati törtsisakos toronnyal készült. Síkmennyezetes hajóját a keskenyebb szentélytől diadalív választja el. Fő- és mellékoltárai neogót stílusúak, az oltárkép A. Fölsch műve 1886-ból.

Szinte bazilikális hatást tesz ránk a péterdi templom, mely 1815—17-ben épült. A templomot 2—2 oszlop három hajóra osztja. Csak a szentély boltozott, a hajót vörösfenyő gerendák fedik. A homlokzaton tympanon és torony van. A templom épületének nyu-godt vonalai folytatódnak a felszerelésén is. A három oltár s a szószék is empire. A főoltáron oszlopos, pilaszteres keretben van Szt. Péter és Pál művészi képe. A mellékoltárok képeit (Immaculata-Kálvária) A. Fölsch festette 1888-ban. Van szép arabeszkes díszű ezüst barokk kelyhe, barokk és empire monsíranciája, empire pacifikáléja, négy festett zománcképpel díszített ezüst kelyhe 1859-ből, budai ötvösmunka (T u. Comp.), cibóriuma hercegi koronával, aranyhímzéses, aranybrokát, harangvirágos ezüst-aranybrokát, brokát kazulái, aranybrokát pluviáléja.

A fentiekből látható hogy 1888-ig volt munkája a családfentartó Antalnak. Az első "Nyomor" címet viselő írás 1889 novemberében írodott. Az írónő az alábbiakban konferálta fel írását az újság hasábjain:

 „Nyomor.“ 

Mai számunkban ily című rajz kezdődik. Ajánljuk olvasóink figyelmébe, nem azért, mert egyszerűségében is igen megható, erős benyo­máséi életkép, hanem főleg azért, mert szerzője nem a hatás emelése végett irta a cim alá, hogy igaz történet. Valóság az a szó teljes értelmében. Csakugyan él a vidék egyik legnagyobb városában az az »akadémiai festő«, ki mert rendkívül szerény em­ber, nem tudja tehetségét érvényesíteni s nagyszámú családjával együtt a legnagyobb Ínségben szenved. Munkát keres folyvást, de vagy nem kap, vagy ha kap néha, oly potom áron fizetik, hogy abból a legszüksé­gesebbet sem födözheti. Ez a rajz tehát a női szívmeleg részvétéből fakadt jajkiáltás, mely az olvasók­ban egyszersmind az emberbarátokhoz szól. A szer­zőnő magán-levele, melyet közzé tétetni kért, igy hangzik : 

»Alig hihető el, de tény, hogy napjainkban olyan ember, ki Bécsben végezte a festészeti akadé­miát s tud festeni, rajzolni, olyan Ínséget szenvedjen, mint ez a szegény s a gyámoltalanságig igénytelen ember. Keresi a munkát s nem tud rá szert tenni. Az ínség közepeit két gyermeke már meghalt, de maradt még hat. Ezeknek sem cipőjük, sem meleg gúnyájuk, melyet e hideg időben fölvehessenek. Egy bécsi mű­esztergályos magához akarta venni egy nagyobb ügyes fiát, díjtalan tanításra, ellátásra, de a szegény apa annyi pénzt sem birt összeteremteni, hogy vas­úton felküldhesse. Más városban tán jobban menne a dolga, de hogyan tegyen szert útiköltségre, midőn nyolc száj várja a mindennapi kenyeret s az sincs. Emberi irgalomra szorul, s a szomorú történet leírá­sával ezt szeretném iránta fölkelteni. Vajha meghall­gatnának a jók, a résztvevők. A ki szánt nekik vala­mit, küldje mentül elébb e címre: Fölsch Antalnak, Győr, Nádor-város, Zöldfa-utca, 7. sz. Csermák-féle ház.« 

Ajánljuk minden olvasónknak, hogy olvassa el a »Nyomor« e szivreható rajzát s ne feledje el az adresse-et, mely alatt nyolc lélek szenvedi a minden­napi Ínség keserveit.

 Az írás hatására országos szinten kezdtek adakozni a család részére ezt örökíti meg a második írás is "Nyomor öröme" címmel. Az adakozások nyomát a korabeli újságbejegyzések alapján követhetjük, a teljesség igénye nélkül most közlök párat: 

Jótékonyság. 

Felsőbb Leányiskola, Miskolc, 1889. Karácsony előtt a «szegények perselyé»-nek tartal­mát a bentlakó növendékek Fölsch Antal szegény festő­nek küldték el, részvétteljes szívvel önként még egy heti uzsonnapénzöket is hozzá csatolva.

Jótékonyság. 

Fölsch Antal győri festő ja­vára újabban Görbersdorfból kaptunk adományt. Klauzál Mariska urhölgy rendezett ott gyűjtést a Brehmer-féle gyógyintézet vendégei közt s eredmény­kép 12 frtot küldött lapunk szerkesztőségéhez. Eljut­tatjuk rendeltetése helyére. 

Jótékonyság. 

Fölsch Antal győri festő javára újabban Nagy-Kőrösről Varga Hona urhölgytői kap­tunk 6 frt 30 krt, mint szűkebb körben eszközölt gyűjtés eredményét. Rendeltetési helyére juttatjuk.

Jótékonyság. 

Fölsch Antal győri festő részére újabban K. Sz. betűk alat kaptunk egy forintot, Budapestről pedig egy előfizetőnő gyűjtésének eredményekép 5 forintot; J. H. urhölgytől 1 forintot. A többi adománynyal együtt ezeket is rendeltetésük helyére juttatjuk. — Több helyről kaptunk értesítést adományokról, melyeket közvetlenül a szükséget szenvedő családhoz küldtek s melyek némelyikének megható kis története van. Így a Besztercebányainak is. Ott az állami felső leányiskola egyik felsőbb osztályában az igazgatónő elbeszélte a »Nyomor«-t, de nem gyűjtés rendezése végett, hanem csak tanulságul, hogy a boldogabb gyermekek hálásak legyenek sorsuk iránt. Másnap egyik növendékleányka 2 írttal állított be az igazgatónőhöz, kérve, hogy a pénzt küldje el ama szegény gyermekeknek s midőn az igazgatónő, ismerve a leányka özvegy anyjának viszonyait, vonakodott, a kis adakozó könyezve mondá: »De hiszen mi azt nővéremmel színházra kaptuk egy nénitől s mi inkább meglehetünk színház nélkül, mint azok a szegény gyermekek kenyér nélkül«. Az igazgatónő meghatva vette át az adományt.

Jótékonyság. 

Fölsch Antal győri festő részére tegnap ismét több adományt kaptunk. Pozsonyból K, M. urhölgy 71/2 frtot küldött, mint szükebb körű gyűjtés eredményét, Miskolcról Fáy Béláné úrnő 2 frtot, Fáy Margitka 1 frtot, Békés-Gyuláról »egy kis társaság« 3 frtot, Nandineházáról N. K. 5 frtot, Pápáról Kapossy Luciánné úrnő gyűjtés ered- ményekép 5 frtot. Az adományokat rendeltetésök helyére fogjuk juttatni.

Jótékonyság. 

Fölsch Antal győri festő részére tegnap ismét több adományt kaptunk. Dobozy Miklósné úrnő Nagyváradról 5 frtot küldött mint egy kis baráti kör adományát, Kis Johanna urhölgy Szabadkáról 2 frtot, Miskolczy Lajosné úrnő pedig Almosdról 6/2 frtot, (ez utóbbi összeghez járul­tak: Miskolczy Lajosné 5 frt, Bay Sándor 1 frt, Székely Ignác 50 kr.) Az adományokat rendeltetésük helyére juttatjuk.

Jótékonyság. 

Fölsch Antal győri festő ré­szére újabban Újvidékről Nemessányi Adél urhölgy-től, az ottani állami polgári leányiskola igazgatójától kaptunk 15 frt 16 krt., a következő sorok kíséreté­ben: A »Fővárosi Lapok« hasábjain megjelent »Nyo­mor« című életképet igen alkalmasnak találtuk arra, hogy növendékeinkkel megértessük, mily boldogoknak vallhatják magukat, hogy a sors kedvezőbb helyzetet biztosított számukra, másrészt, hogy a jótékonyság szép erényének gyakorlására már zsenge korukban is szoktassuk őket. A szivrehatóan ecsetelt történet felolvasása nem is maradt a kívánt eredmény nélkül; leánykáink megsiratva a szegény festő-család szomorú helyzetét, nemes szivök sugallatát követve, majdnem kivétel nélkül hozták megtakarított krajcárjaikat a szegény család nyomorának enyhítésére; egyiknek szülője pedig a leányka buzgó kérésére 25 frtot is kül­dött egyenesen a család címére. Az osztályokban esz­közölt gyűjtés eredménye 20 frt 4 kr. volt, melyből azonban a gyermekek közkívánatára, egy az iskolába járó árvaleány segélyezésére 4 frt 88 kr. fordittatott, s igy maradt 15 frt 16 kr.«

„Egy kis magyar leány.“ 

Ama jótékonysági mozgalom, mely lapunk olvasói körében Fölsch Antal nyomorgó festő és családja érdekében megin¬dult, még a hazától távol is visszhangra talált. Afestőhöz Győrbe, pár sornyi kedves levél kíséretében, öt forint érkezett karácsonyra — Moszkvából. A küldő »egy kis magyar leány«-nak irta magát alá. Újévre meg »M. A. és P. — Budapest, Károly-körut 10.« jelzéssel is egy kis csomag érkezett hozzájuk ajándékokkal a gyermekeknek. A festő lapunk utján mond köszönetét a nemes lelkű adakozóknak.

A fentiekből jól látható hogy az újság elérte a kívánt hatást, vélhetően az adományok révén a család egy időre megmenekült az éhezéstől. 1894-ig nem is jelenik meg több cikk róluk. 1894.február 4.-én Antal a bécsi klinikán elhúnyt. Az özvegyen maradt feleség (kit egyébíránt Schmidhammer Franciskának hívtak (1854-1935)) kétségbeesésében újra a közösség segítségét kéri az "Egy család tragikuma" tanúsága szerint és megint van ki segít rajtuk a bajban: 

Jótékonyság. Frőhlichné Móricz Paula úrnő Elbeszélések czimű könyvét jótékonyczélra árusí­totta el. A befolyt tiszta jövedelmet, 368 forintot igy osztotta meg különböző jótékony intézetek között: 

a zilahi Wesselényi-egylet kapott 25 irtot, 

a nagykárolyi nőegy­let 15, 

a szilágysomlyói nőegylet 12, 

a gazdasszonyegylet karácsonyfája 20, 

a Tabitha-nőegylet 25, 

a Mária Dorottya-egylet 25, 

a protestáns árvaház 25, 

a Lórántffy Zsuzsánna-egylet 25, 

a hírlapírók nyugdíjintézete 25, 

a Fehér-Kereszt-egylet 40, 

az Állatvédő-Egyesület 15 forintot; 

a temesvári protestáns templomnak jut 6 frt, 

a mármarosszigeti árvízkárosultaknak 10 forint, 

ugyanoda az Ínségeseknek 15 frt, 

Eperjessy tanár özvegyének 20 frt, 

Pusztai színész árváinak 20 frt, 

Fölsch festőművész családjának 30 frt, 

dr. Horváth Miklós családjának 10 forint.

Antal és Franciska házasságából sok gyermek született. Vegyük sorra őket:

• József (1874.04.02 - 1937.04.24.), bár Győrben temették el a családi sírhelyen életét Budapesten élte le mint villanyszerelő. Felesége a VI. kerület Jász utcában 1932-33-ban mósónőként dolgozik: "1933-09-14 ERŐS, egészséges asszony, mosást vállal 3 pengőért, fényképes igazolvánnyal háznál és házon kívül. FölschJózsefné, VI. ker., Jász utca 63., földszt. 6." 

• Antal (1875.05.05. - 1957.05.16.)  , ifjabb Antal 1901-ben még esztergályos segéd a budapesti VIII. kerületi Kisfuvaros u. 6 szám alatt, 1903-ban már esztergályos a Práter u. 80.-ban, felesége az özvegy Nagy Eszter Erzsébet (1873, Kulcsod -1951.01.30., Győr), akit 1901.09.08.-án vesz feleségül. Gyermekeik: Antal (1903.08.29.Bp), József (1908.04.19. Bp, Óbuda) felesége Kalocsai Veronika (1893.03.30. Tápióbicske), Terézia (1909.08.04.,Óbuda - 1980.05.06., Győr) férje Király Károly, Ernő Endre (1913.09.14. Győr ) felesége barátosi Bene Margit akitől János fia születik (1948.03.01-1949.06.15.), aki tüdőgyulladásban elhunyt Balatonföldváron. 

• Károly (1876.05.12. - 1876.05.19.)

• Pál (1877.10. -1890), fiatalon elhúnyt a nélkülözés időszakában. Károly (1876.05.12. - 1876.05.19.)

• Károly (1877.10. - 1879) ikrek Pállal

• Terézia (1878.02.23. - 1947.07.12.) , 1947.07.12 de.10 órakor Dornbach Ferencné - Fölsch Terézia Újpest, Somogyi Béla u. 105. szám alatti r.kat vallású 69 éves lakos végelgyengülésben elhúnyt.

• Ferenc Xavér (1881.01.15. - 1922.08.16.) , az első világhábrú áldozatai közt : Verlustliste Nr. 595. (Nr. 595. /1917) Fölsch Franz, Gefr., k. k. SchR. Nr. 2, 7. Komp., Oberösterreich, Vöcklabruck, 1881; kriegsgef., Rumänien. 1917.05.17.-én hadifogságba került a Román hadszíntéren majd elhunyt Măstăcani hadifogolytáborban 1922.08.16.-án, szolgált a császári és királyi 2. honvéd gyalogezred (lővész), 7.századában, mint őrvezető.  A hazáért hősi halált halt. Măstăcani táborról: (https://moldova.europalibera.org/a/prizonierii-de-r%C4%83zboi-centrali-%C8%99i-interna%C8%9Bii-civili-%C3%AEn-rom%C3%A2nia-1916-1918-xvii/30371622.html) 

• Udalricus Ulrich (1882.02.11 - 1911.06.26. ), 1909.02.20 Szentesen házasságot kötött özv. Tánczos Teréziával (ref. sz.: Szentes,1874.07.15, Tánczos Sándor és Dudás Szabó Julianna lányával). 1911-ben Fölsch Ulrick szentesi lakos a Magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők szakegyesületének tagja. 1911.06.26. hajnal 2-kor Fölsch Udalrich nyomdászsegéd Szentes, Szürszabó u. 20. szám alatti 29 éves római katolikus lakos felakasztotta magát (öngyilkos lett). 

• Károly (1886.05.12.-1970.06.01.), ő egyedüliként Tényőn született, a Győri Katolikus Plébániák népiskolájába járt, ahol a jótékony nőegylet karolta fel, ruházta illetve a tanszereit adományokból biztosította. Felesége (ismeretlen leánykori név) 1887-ben születtett és 1934.12.15-én hunyt el Győrben. (Sírkő a Nádorvárosi köztemetőben). Gyermekeik ismeretlenek. (Sajnos többet nem tudok a családjáról.)

• Pantaleon (1891-?), igen ez egy létező keresztnév :) Felesége Stehenits Borbála nyúli lakos, akivel 1938.12.11.-én Győrben köti házasságát.

• Sándor (?-?) 

Tehát tudjuk hogy ifjabb Antalnak az apja Antal 28 éves ausztriai születésű esztergályos segéd, míg anyja Kulcsodról származó 30 éves Nagy Erzsébet. Visszaszámolva 1875-ban született Fölsch Antal Vörlabruckben.  Az anyakönyveket vizsgálva viszont Fölsch nevű családot Győrben találtam. A győri sírhelykereső adatbázisában rátalálhatunk a megoldásra. 

A nagymamám első házasságát tekintve Fölsch Ernő Endre 1913-ban Győrben született Fölsch Antal és Nagy Erzsébet házasságából. Szerencsére a házassági anyakönyv adatai alapján megtaláltam  Ernő testvérét Antalt, aki ugyanezen szülöknek gyermeke, 1903-ból szintén Győrben született. Antal születési anyakönyve igen beszédes: 

Visszatérve Fölsch Ernő apjához Antalhoz, aki esztergályos segéd a családhoz való kapcsolódását az "Egy család tragikuma" és a "Nyomor" című írás felvezetésében is megerősítik. "Egy bécsi mű­esztergályos magához akarta venni egy nagyobb ügyes fiát, díjtalan tanításra, ellátásra, de a szegény apa annyi pénzt sem birt összeteremteni, hogy vas­úton felküldhesse. " valamint: "A két nagyobb fiú elment mesterinasnak: az egyik kiváló tehetséggel bírt a festészetre, az piktor-inas lett; a másik kiváló ügyességgel fúrt-faragott, azt egy szegény esztergályos fogadta oda az inasévekre; az éhhaláltól hát meg voltak óva valahogyan." Az ifjabbik Antal, tehát Budapestre került és itt alapított családot.  Időközben sikerült Fölsch Ernő születésének pontos dátumát is kideritenünk: 1913.09.14, Győr. 

Fölsch Ernő – Bene Margit házasság

Esküvőjük 1947.01.02-én a Budapest XI.kerületi Fehérvári úton lévő Szent Adalbert kápolnában történt. (harangláb a Hengermalom út kereszteződésében). A fiatal pár a Budafoki úton a Hőerőmű melletti épületben lakott, a férj bőröző mester volt a Keltexben. Egyetlen gyermekük Főlsch János 1949-ben, 14 hónapos korában egy családlátogatás alkalmával, Nagyszakácsiban belázasodik és hiába a gyors vonatra szállás, orvoshoz sietés Pestre, a pici János 1949. június 15.-én reggel 8 órakkor tüdőgyulladásban meghal az édesanyja karjaiban Balatonbogláron még a vonaton. Fölsch Jánoska Balatonbogláron lett eltemetve. A pár amilyen gyorsan meg volt az esküvő ugyanolyan gyorsan elválik 1950-ben (1950.11.08.). Fölsch Ernő nem tud megbocsátani párjának a kicsi elvesztése miatt. Bene Margit haza költözött édesanyjához a Fehérvári út 123-ba. 

A családról innentől semmit nem tudunk.....

.....és akkor eljött a mai nap (2025.08.21.) mikor is Mogyoróssy Pantaleon Ignác úr megkeresett, és dokumentumokat küldött a Fölsch családról! Fentebb már megjegyeztem hogy a Pantaleon egy létező név, és ime itt egy élő példa. Ezúton is köszönöm neki az anyagokat!