Vers Márton Áronról
Bajor Andor
Nem mi választjuk ki a szentjeinket
Főpásztorunkra emlékezünk
az egyetemes kereszténység hitvallójára
Márton Áronra
a közülünk valóra
de a tőlünk fényesen különbözőre
mert a példa fényét nem a forrás
adja
hanem a kegyelem
az ő szeme olyan volt mint a miénk
de állandóan látta a világ
világosságát
mert nem a szem lát
hanem a lélek
teste nem volt erősebb a mi testünknél
de viselni tudta az idő súlyát
a rábízott igazság és a rámért
igazságtalanság súlyát
mert nem a váll viseli a világ súlyát
hanem a hit ereje
hitvallóra emlékezünk
a hit bizonyosságára
kishitűek és hiszékenyek ellenében
amikor a kishitűek semmit sem hittek
a hiszékenyek pedig elhittek bármit
és agyafúrtul látták is amit elhittek
föltéve ha a hiszékenységük
jól szolgálta értelmük lustaságát
valamint szívük jóra való restségét
Ő Isten országának hirdetője volt
Isten országának ügyeibe avatkozott
egy olyan évszázadban
amelyben Európa sok népe
nem avatkozott
tulajdon országának ügyeibe
talán azért nézték távolról
politikusnak
holott ő Isten országának
politikusa volt
és az Anyaszentegyház volt az ő népe
de vannak különös korok melyek véres
gőzében politikai hitvallásnak tűnik az
hogy ne ölj és szubverziónak
hogy ne tégy
hamis tanúbizonyságot
a felebarátod ellen
mert vannak idők amikor tiltva vagyon
hogy tiszteld atyádat és anyádat
bár ha a szeretet ésszerűtlen
ésszerűtlen a gyűlölet is
Ő a harcot a harcért nem kereste
nem is szólt a Világ hatalma ellen
föltéve
ha a hatalom szemet hunyt a szeretet
gyakorlása fölött és Istennek
megbocsátotta
hogy még mindig örökkévaló
nem ő tehetett róla ha a Világ Vezérei
Isten jussát is maguknak követelték
Ő bálványnak sohasem áldozott
törhetetlen volt szikla akár
az Apostol kire az Egyház épült
de közelről eltűnt a keménysége
a szikla helyén szelíd szellem vibrált
ahogy a tűző naptól forrósodó
levegő remegésében
a testek átváltoznak tüneménnyé
megértés volt jóság és irgalom
megbocsájtott annak aki vétett
ellene és valljuk be azt is bátran
bőségesen volt erre alkalom
mikor már annyi munka szenvedés
után végül halálos betegségben
teste elgyöngült akkor azt vallotta
nem az orvos de hívei imái tartják
életben (ahogy sokakat
az ő imája tartott meg hitükben)
adjunk hálát érte a mi Urunknak
hogy közénk küldte pásztorunknak adta
példája legyen számunkra segítség
minden gondunkban szorongattatásban
hányattatásban fogyatkozásainkban
nem mi választjuk ki a szentjeinket
Isten kegyelme választja ki számunkra
forduljunk hát segítő szelleméhez
hogy hallgasson meg minket is az Úr
könyörgésünket magunkért mieinkért
szülőföldünkért és szülőhazánkért
azokért kik mint mi úgy beszélnek
azokért akik másként szólanak testvéreinkért minden emberért
azokért akik testvért látnak bennünk
azokért is akik ellenséget
legyen erőnk és hitünk az imára
Európáért az egész világért
jövőnkért múltunkért
az üldözöttért és az üldözőért
értük akik rettegnek
értük akiktől rettegnek
imádkozzunk béketűrésért
ha jobb arcunkat megütik
odatarthassuk a bal arcunkat
és ha azt is megütik imádkozhassunk
embert meghaladó türelemért mely hasonlítson az ég türelméhez
mert jobb arcunkon
és bal arcunkon kívül
nincs más arcunk amit odatartsunk
könyörögjük hogy kövessük a példát
a szeretet és türelem példáját
mely gyarló eszünk előtt bizonyítja
nincs hatalmasabb erő a szeretetnél.
Megjelent: Keresztény Szó I. évfolyam, 1. szám, 1990. febr. II., 4. old. Forrás: Márton Áron Emlékkönyv. Gloria Kiadó, Kolozsvár, 1996)
Hosszú fekete kabátom...
Ladik Katalin az ún. írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, kísérleti zeneművek és hangjátékok szerzője, illetve vokális előadója. Tevékenységi területe továbbá a performance, happening, mail art (küldeményművészet), kísérleti színpadi művek. Az Újvidéki Rádió (1963-1977), majd az Újvidéki Színház színésze 1992-ig. A Magyar Írószövetség és a Magyar Alkotók Országos Egyesületének tagja. 1991-ben Kassák-díjat, 2000-ben Mikes „Magyar Irodalmi Figyelő" díjat, 2001-ben József Attila-díjat kapott. (csg)
Ladik Katalin
Jól él, aki jól lapul
Ovidius emlékének
A színhely nem „tilos zóna", nem is szilvatorta.
Danubius torkához érve megvakartad nyakadon a kötelet,
Kitapogattad a vers haranglábát,
S felköhögött a tavasz akkor is, most is:
„Reátör a démonkirály az igaz hit védőjére,
De a fehér paripának a majom jut eszébe."
Látsz valakit? Én sem.
Fáradt vagy? Vagyok. Vagyunk.
Metró versek
1.
amióta bicikli helyett
néha metrón utazom
ilyesmi történik velem
hosszú fekete kabátom
meghúzgálják
budapesten
vagy nem fizetek
münchenben a spielstrasse
felé menet
münchenben a színes állomások
mint a likőr
elszédítenek
párizsban mindenki esőszagú
ott vannak a csövek
párizsban g. a. úr x-ben
jutott eszembe
párizsba csokoládé nélkül indultam
sápadtan tértem vissza
2.
egy fogkefe
a személyiség halála után
úgy él tovább
hogy emlékezetének rongyai
megmaradnak a pohárban
c. elvtársnak
sétapálcája volt
mit kézelôgombnak viselt
így volt legalábbis ezt hitte
bizonyos dolgok
melyek jellemére vonatkoztak
például irattáskája
hattyúként úszott felé
de egyszer
lift helyett
lépett be
nyílt az ajtó
sok ezer villanyégő jött ki
c. elvtárs helyett
3.
büntetendő cselekmény
vörös cérnaszálat
húzni
az utcán
a járókelôk kabátjára
a villanypóznákra
a fákra
a fűre lépni tilosra
a testemre csavarni
azóta okosabb lettem
ez lett a vesztem
4.
többféle bicikli van
a beszéd például
sőt a hallgatás is
5.
mert lennie kell
valaminek
amiért mindezt
érdemes
amitôl így dübörög
ez a dübörgő
-et
csak tudni kell
mikor be-
meddig
mikor ki-
aki tükörbe néz
mindig más valakit
szeretne látni
mint a tükör
önmagát szeretné
visszaadni
ő akinek csengő van a torkában
ennyije van
átszálló menetjegyet kér
egy másik életbe
kettős megálló:
még egyszer
ugyanott ugyanakkor
másképp
végállomás: újra
ugyanott
ugyanúgy
volt ereje és célja volt
száguldott a kijelölt úton
mert aki nagyon sokáig
akik várták
meghaltak vagy meg sem születtek
túl későn
vagy túl korán érkezik.
Forrás: A szerző Kiűzetés – Jegyesség c. kötetéből (Mikes International, Hága, Hollandia 2004).
(Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. július 24.)
Azt mondtad: fatter...
A Nyugati Magyar Költők Antológiájában (1980) számomra sok ismeretlen költő megbújik, közülük való Baránszky László is. 1930-ban született Budapesten, művészettörténész, 1956-ban hagyta el Magyarországot s lett formailag nyugati magyar költő. Két évig Firenzében tartózkodott, jelenleg az Egyesült Államokban él, szakmájában oktató az egyetemen. (csg)
Baránszky László
Ősz
unott ez a téma a költő zeng folyton az őszről
rothad a fák kék árnyéka a vízben a földön
eső mossa ablakomon túl föld meztelen árkát
mélyebbre reggel növekedjen a ránca
fröccsen az út és nedves szivárgás gurul bőröm
alatt tavaszig érzed ontja vizét valami el
zárhatatlan vízvezetékből
hát így folyton
az őszről
unott ez a téma de én módfelett szeretem
Öregember
tegnap
azt mondtad fatter a villamoson
nem a fiára gondolt az öregember
korára gondolt arra hogy ő most már az öregember
fatter mondták neki tegnap a villamoson
nem láttad kókadt vállal lépett le a lépcsőn
visszanézett fejét ferdén visszacsavarta
szeme elől a villamos elrántotta magát
s üvegpilláival rávicsorított az italbolt
állt szemüvegét likőrtapadású
könnyei befoncsorozták és
poros felületére leszálltak a szemközti
plakát feliratai LÁTTA MÁR
(Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 19.)
Maláj ragozás
Távolra szakadt költőink felderítése közben megtudtuk, hogy az 1980-as Nyugati magyar költők antológiája szerint létezik egy Monoszlói Dezső nevű úriember, aki 1923-ban született Budapesten, 1946-ban jogot végzett, majd Csehszlovákiában élt. Tengerész, vizsgálati fogoly, kiadóigazgató, rádiós, bányász, külügyes, kőműves, számtantanár. Fordított a cseh és szlovák lírából, prózából. 1968-ig a csehszlovák írószövetség magyar titkára. A prágai tavasz elbukása után Jugoszláviába, majd Ausztriába emigrált. Verses és prózai művei mellett jelentősek hangjátékai is. Nosza, lássuk pár versét is.(csg)
Monoszlóy Dezső
Tahomej
Tudja-e kedves hol van Tahomej?
Ott hófehér a tenger
s a víz is csupa tej
Azt mondja játék ez?
Engem szórakoztat
A rendőrgenerális nadrágján a kék sáv
nem létező maláj szavakat ragoztat
Ilyeneket: Nyuhahó nyuhaháj nyuhahej
Tudja-e kedves hol van Tahomej?
Messzebb mint ez a szék
s a sok poros papír
Píros füvön legel halványkék tapír
Meztelenül járkál ott a szerelem
Ha lehunyja szemét eljöhet velem
Ott hófehér a tenger
a víz is csupa tej
Nyuhahó nyuhaháj nyuhahej!
Dzsungelálom
Azt álmodtam, hogy én voltam a dzsungel,
sűrű őserdő, dús, tömött vadon,
pálmafák nőttek kisujjam hegyén,
s alangfű zöldült forró hasamon,
hajamba bújtak éhes tigrisek,
orromban elefántcsorda tüsszögött,
majmok hintáztak csiklandva, röhögve
égre nyújtózó lábujjam között.
Szemem helyén paradicsommadarak fészke volt,
s kolibriszárnyon szállt a gondolat,
roppant testemmel feküdtem hanyatt
a békés nappal s ében éj alatt,
virágot hajtott minden érzelem,
nőttek pompázva, illatos-buján,
piciny tavakat csillantott a harmat
örökké termő bőröm humuszán,
hátam vakarták nősténypárducok,
gazellát űzött szempillám nesze,
tagjaimon bukfencezve pörgött
pillangók násza, mézt pergő mese...
Azt álmodtam, hogy én voltam a dzsungel,
millió élet minden sóhajom,
a letört gally helyett kígyók feje nő,
s boldog éhséget szül, ha jóllakom.
Ezt álmodtam, és fülledt büszkeséggel
hasamra nyúlni vágytam hirtelen,
kéjes kíváncsiság fúrta oldalam,
azt hittem világot fordítok fel, ha megteszem.
De szűk szoba volt a felfordult világ,
nem éreztem mást, csak sarki hideget,
a színek parazsa poros sarokba bújt,
s elsompolyogtak az éhes tigrisek.
(Forrás: RMSZ, Színkép melléklet, 2004. január 31.)
A vérfürdőt áram melegíti
Az 1980-as Nyugati magyar költők antológiája szerint Sári-Gál Imre 1923-ban született Magyarországon, 1945-ben tanító lett, de volt tisztviselő, újságíró, vasgyalus, ellenôr, segédmunkás, nevelô is. 1956-ban emigrált, az Egyesült Államokban él. Sokféle munkával próbálkozott, 1963-tól szívsebészeti technikus. Kötetei Torontóban és Clevelandben láttak napvilágot.
Sári-Gál Imre
Szíved már áll lehűtve
A szívgép átvette a munkát.
Szíved már áll lehûtve. Rajta a steril kásás jég – pakolás.
Most nyitják föl az orvosok.
Átlátszó teygon csöveken kering a véred. S már táplálják a szívizmot is:
védik: etetik a koronáris ereken át – amíg áll – hideg vérrel.
A sebész most vágja ki a billentyûdet: akár a tufa, vagy cseppköves:
elkalciumosodott hártya, mely nem zár és nem nyit. Íme, Jókai "kőszívű"
embere.
Szívedben műbillentyű ketyeg arra ébredsz.
Nagy, mint az 50 centes érme: acélkosárban ugrál egy plasztik diszkosz.
Meg olyan is, mint csöpp ejtőernyő, amint hosszú cérnákon kötözik be.
Elektronikus gépek körében fekszel.
Az oszcilloszkóp ablakán pulzusod görbéje, kékes, lidérces csóvája, fénye
fut, megy.
Mennyi műszer beszél itt össze.
Rajzok és számok fordulnak ki belőled.
S jó, ha helyeslik egymást, ha közöttük nincs per.
A mellkasodra a bőr alá a sebész most épít be egy pészmékert.
Vezetékét rávarrja a szívedre: már tempógép vezérel.
Akkora, akár egy zsebóra.
Ez serkenti majd a szívedet.
Ritmikus villamos lökést ad.
Barátom, itt van a perc:
gépek kattognak benned,
Gépek macerálnak.
Gépekkel tömnek ki, ember.
Süket füledben borsónyi mikrofon van: hallószerkezet. A sivatagi egér
pofazacskójában volt ilyen rádió-transmitter az űrben. És van radaros szem.
És szól a műgége.
Készül a műszív.
S van adó-vevő, mely működik már ember fejében.
Szívedből csövek ágaznak ki.
És termoelemes hőmérőd van.
A vérfürdőt áram melegíti: a műtüdőt körülveszi dróttekercs pólya.
Fejednél gázpalackok állnak: s altatókészülékek.
Automatikus ventilláció szuszog helyetted.
S melletted az üttetőgép, mely szívednek sokkot ad: bedobbantják, mint a
motort: tárcsáit nyomják két oldalt bordáidra.
Elektronikus gépek körében fekszel.
Már a mérnökhöz mégy kezelésre.
A mellkasodra a bőr alá a sebész most épít be egy pészmékert.
Szíved még áll lehűtve.
Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 20.
Mi a jó és a nem jó...
Székely János
Március
Az ízek és szagok
Magokban és rügyekben
Várják a hónapot,
Amelyben megszülettem.
Ez az én hónapom –
Erről se jót, se rosszat!
Legjobban én tudom,
Mi jót, mi rosszat hozhat.
Jó: a kölyökcsapat,
A barkászó gyereknép.
Nem jó: ha még kitart
Fagy és halottmerevség.
Nem jó: ha megmarad
A réten a fagyott hó.
Viszont hogy fent halad
A nap, az már nagyon jó.
Nagyon jó még a szél,
Amint nevetve hussan.
Nem jó: születni és
Meghalni márciusban.
Sztriptíz
Minden sorom egy-egy felismerés volt.
Minden versem egy megoldott talány.
Az volt az élet, az volt a valódi –
Az volt a boldogság talán.
Fátyoltáncot járt nékem az igazság.
Fehéren sejlett pompás termete.
Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal
Egy versemet vetette le.
Burkok bomoltak, foszlottak a fátylak,
S minden foszlányuk dalra indított.
S az átsugárzó test minden dalommal
Meztelenebb lett, csábítóbb.
Azóta már lehullott minden fátyol,
Elhalt azóta kedvem és dalom.
Előttem áll a meztelen igazság,
S nincs többé amit mondanom.
Viasz orcámon rút sebek
Ösztönösen is gyűjtöm a Petőfiről szóló irodalmat, irodalmi alkotásokat. Roppant izgalmas az, ahogyan beleette magát annyi tegnapi és mai költő, író szellemiségébe, gondolatvilágába, erkölcsi habitusába. Örvendek, hogy ezt a 12 évvel ezelőtti lapközlést megőrizte az idő. (csg)
Buda Ferenc
Petőfi utolsó látomása
Petőfi vissza-visszatérő alak gondolataimban, lelkemben. Költőként talán nem tartom példaképemnek, mert alkatilag van, aki közelebbi, de mint jelenség, mint emberi jelenség, mint jellem igen. Ezen felül pedig egy bizonyos dologra, legalábbis a magam részéről, pontot szerettem volna tenni. Ez lehet, hogy csak afféle történeti, vagy filológiai probléma, bár számomra soha nem volt probléma az, hogy hol halt meg Petőfi. A jelleméből adódik, hogy hol.
A téli Nap e tájt alant repül,
későre kél, korán alámerül.
Tengvén forralt vizemnek fókazsíron,
fagyott hitem a puszta hóra sírom.
Borús az ég, az árva föld fehér.
Fojtott szavam sehova el nem ér -
világ széléig elhurcolt a muszka.
Hazámba többé nem találok vissza.
Amíg erőmből futja még, megyek
Szív óceánján úszó jéghegyek
terelnek, tolnak egyre északabbra.
Hajóm: reményem, végleg szétszakadva.
Szemközt a zord dermesztő förgeteg.
Jeges pokol kapuján zörgetek,
- óh, bár didereghetnék Debrecenben! -
a végidő vonít e vad szelekben.
Viasz-orcámat rút sebek födik,
vonszolódom roncsként a Sarkkörig -
vagy tán boroskupák közt, medvebőrön
a győztesekkel jobb lett vón' ledőlnöm?...
Tengerszoroson túl az Új Világ.
Külső sötétség mélyén hunyj ki, láng!
Élet, Halál, Poézis - mind potomság.
Nevem, arcom, emlékem széttapossák.
...Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás -
vérem legyen a végső áldomás!
Golyó fütyül fejem fölött sziszegve.
Ne tétovázz, kozák! Most döfj szívembe!
Örökre ég vérző tekintetem.
Itt estem el. Köszönöm, Istenem.
(Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 8. sz.)
Ha a költő politizál
Költő és politika, költő és közélet, politika és érték – s ráadásul a haza, a nemzet is... A XX. században egyre problematikusabb viszonyrendszerbe rángatják az alkotó embert. Háborúk jönnek és mennek, pusztulások dagálya és apálya váltakoznak a nemzedékek életében, az örök tanulságokat sosem tudjuk megszívlelni, mert mindig mindent újra kezdünk. Szabó Lőrinc így szól utánunk:
Szabó Lőrinc
Politika
"Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!"
- Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
Hazám
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
Lovas versek barátomnak
Sz. Szabolcs barátom, akivel valamikor együtt szerkesztettük az RMSZ-t, s azon belül a Színképet (meg a Verskeresőt is), most lovas versek begyűjtéséhez kért segítséget, egy antológia végett. A kis gyűjtemény jelenjen meg itt is.
Arany János
Lóra!
Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra,
Nem is óra ütött: vészharangot vernek:
Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt:
Most kell talpon állni a magyar embernek.
Északról, keletről, délrül, naplementrül
Az egész szomszédság mind ellened zendül;
Akivel megosztád falatodnak felét,
Legelébb is az köt készakarva beléd.
Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet,
Ménedet, gulyádat irigyelik tőled;
Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt,
S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt.
Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna
Halálthozó lakhely másunnan-valóra;
Vize, levegője van neki vesztére:
Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére.
(1848)
Gyulai Pál
A bujdosó
Szelek szárnyán járó,
Édes lovam Ráró!
Előtted van az út,
Ne várd a sarkantyút,
Csak előre, sebesebben,
S a világból vigy ki engem!
Ej ej, édes gazdám,
Ne haragudjál rám!
Azért megyek lassan,
Hogy itt megnyughassam,
Az út mellett, a csárdánál,
Hátha inni befordulnál!
Nem felel a vitéz,
Mindig csak hátra néz,
Törülgeti képét,
Verítékét, vérét
«Mint a vadat űznek engem,
Csak előre sebesebben!
Ne szólj, édes gazdám,
Ilyen búsan hozzám,
Eressz, hadd forduljak
Ennek a falunak,
Ahol az a kis lyány lakik,
Mulatoznánk ott hajnalig.
Nem felel a vitéz,
Szomorúan oda néz,
De semmit sem láthat,
Szeme könnybe lábad:
Látlak-e még, vagy soha sem...
Csak előre, sebesebben!
Jaj én édes gazdám,
Vissza-fordulhatnám!
Éjtszaka van immár,
Édes anyád rég vár;
Nekem szénát, abrakot ád,
Neked jó szót, jó vacsorát.
Nem felel a vitéz,
Föl a magasba néz,
Nincs csillag az égen,
Csak fölleg, sötéten:
Édes anyám, ne várj engem...
Csak előre, sebesebben!
Ekkor a hű állat
Neki búsul, vágtat,
Veszett haragjába'
Szikrákat hány lába.
A szélvész sem érte utól,
Ki is ment tán a világból.
(1851)
Benedek Elek két lovas verse
Szellő, Ráró...
Szellő, Ráró,
Szépen járó.
Jó lovaim, fussatok!
Majd estére,
Hazatérve,
Kaptok finom abrakot.
Jön a vonat,
Ni, hogy szalad!
Szaladjatok ti is ám!
A vonaton,
Azon, azon,
Jön az én édes anyám!
Búcsú a réttől
Meleg nyárnak, langyos ősznek vége, vége, vége már,
Hol nem régen virág nyílt még, erdő, mező oly kopár!
Gulya, ménes búcsúzódik, hazafelé mendegél,
A szél mind csak azt dúdolja: jön a tél, jön a tél!
Ady Endre
Az eltévedt lovas
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kísértetes nálunk az ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Kányádi Sándor
jó két ló szolgája
Szolga voltam, szolga,
jó két ló szolgája.
Nem mehettem addig
én az iskolába
míg a két jó lovat
meg nem abrakoltam,
s szénával a jászlat
jól meg nem pakoltam.
Etettem, itattam,
s míg a zabot nyelték,
fölmondtam magamban
az aznapi leckét.
Iskola után is
először a pajta,
aztán jöhetett
csak a számtanpélda.
Sokszor sírdogáltam
- emlékszik a jászol -:
"Jaj csak el ne késsem
ma az iskolából."
Szidtam a lovakat
mért esznek oly lassan.
Egyszer az egyiket
még meg is haraptam.
Délben aztán, mire
elpárologott mérgem,
a megbántott lótól
bocsánatot kértem.
Mert jó barátom volt
nekem a két ló.
Nem kellett az ostor,
elég volt a jó szó.
Igazságos hű társ
voltak mind a ketten,
lépésben vittek, ha
el-elszenderedtem.
Olvasni is tudtam
a hátukon ülve,
hajóként ringattak
hasig érő fűbe'.
Megálltak, ha árok -
vagy gödörhöz értek,
s mint ahogy én tőlük,
engedelmet kértek.
Prüsszögtek, horkantak.
Elég volt, ha térdem
jelezte az irányt,
bólintottak: "értem".
Becsuktam a könyvet,
s csak azt mondtam: rajta!
Repültek, mint a nyíl,
át a túlsó partra.
Mert nem csak szolgájuk,
gazdájuk is voltam:
ha sírtam is néha,
kedvvel abrakoltam.
De mindez régen volt.
Hol van az a két ló?
Gazdátlan a kantár,
gazdátlan a béklyó.
Csillag-zabot esznek,
hold szalmáján hálnak,
csengős táncot már csak
álmaimban járnak.
Kányádi Sándor:
Függőleges lovak
Román Viktornak
Mikor tomporára roggyan a ló
s két mellső lába mint a szolgáló
kutyáké tört csűddel szinte
ujjat növesztő patákkal csügg alá
s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva
majdnem lóhossznyira nő
aránytalanul kicsire zsugorodik
az amúgy is aránytalan fej
az üreggé válás döbbenetével
dudorítja a szemet a szemgödör
mikor hályoggá sűrűsödik az ég
torokba csusszan a nyelv
s tehetetlen súlya alatt
heréi szétrobbannak
Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet
1967
Kányádi Sándor
Lovak
Népek, viharok,
maga az idő is
lovon járt egykor.
Vágtató lovak hátáról
szállnak föl
a szuperszonikus gépek is:
a beton kifutók szélén a fű
úgy lobog, mint a lovak
sörénye.
1968
Juhász Gyula
Csikóellés
Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza bomlott és orgonák,
mikor a ló elleni készül.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek
az ég kék vállán ült a Hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterült hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terült a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S ahogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájuk szagolt,
anyja hasát döfködte vidáman,
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak össze-vissza,
tyúkok kotortak, boldogok,
irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.
Illyés Gyula
Vágta
Naphosszat micsoda vita
a csuklómra kötött
karórám s fölhúzott szívem
dobogása között!
Micsoda vad feleselés
a földi eleven
s a hideg csillag-perc között.
Szorongva figyelem.
Hogy üt s kiált egymásra a
vérünkben lüktető
és az – mely mégsincs nélkülünk –
az öröklét-idő!
Nyomom órámra fülemet,
eremre ujjamat.
Két mén rohan párban, de úgy
hogy egymásba harap.
Versengve egy szekérrel, egy
úton futnak – hova?
Haza? Jó volna tudni, hol
ennek, annak hona!
Rohan a két ló, táncol a
szekér kegyetlenül,
míg – kerekével ég felé –
árokba nem repül.
Nagy Bandó András:
Ülj le csak egyszer
Ülj le csak egyszer a pusztai végen,
Láthatod, ébred és béget a nyáj,
Nézheted százszor is, épp ahogy régen,
Vágtat a ménes és porzik a táj.
Ülj le csak egyszer a százszínű réten,
Hallhatod, pásztorok víg dala szól,
Láthatod, ott ül a négy puli szépen,
Árnyat ad nád alatt két kutyaól.
Ülj le csak egyszer a régi kaszálón,
Látod, a fűben az ürge szalad,
Gondba’ van, ott a lyuk, néz,
Mi’ csináljon,
végre bebújik, és benne marad.
Ülj le csak egyszer a róna ölében,
Várj kicsit, láthatod száz madarát,
Új ruha díszlik a nádi verében,
Gólya kutatja a béka nyomát.
Ülj le csak egyszer a tarka mezőben,
Láthatod, ott jön a szürke gulya,
Házban a rét ura, még delel éppen,
Ágya előtt van a sárga duda.
Ülj le csak egyszer a pázsitos ágyon,
Látod, a pásztor is éppen itat,
Érzed, az ég heve perzsel a tájon,
Bábokat, árnyakat mozgat a nap.
Ülj le csak egyszer a rét közepében,
Nézd, ahogy izzik az alkonyi nap,
Gömbje világol a vérszínű vértben,
És nézz oda, végül a földbe harap.
Nagy Bandó András:
A csikó álma
Völgyek mélyén, tanyán éltem,
egy kis ódon istállóban,
anyám mellett sosem féltem,
se a vízben, se a hóban.
Aki csikó, sosem árva,
jó anyámmal szaladgáltam,
tarka rétet végigjárva
fürödhettem kalandvágyban.
Édesanyám kancatejét
reggel, este szíttam, szíttam,
kerestem a magam helyét,
szénát ettem, vizet ittam.
Boldog voltam egy szép kinccsel,
nyakamban a csengőm lógott,
hallgathattam, hogy csilingel,
hogyha vígan rugdalózok.
Hányszor néztem már az eget
völgyek mélyén épp ocsúdva,
bámulva a havas hegyet,
bárcsak juthatnék a csúcsra!
Ó, ha egyszer nagyra növök,
táltos szárnnyal égig szállok,
és ha majdan visszajövök,
fő táltosként itt szolgálok.
Ladányi Mihály négy verse
(Az egykori RMSZ-t lapozgatva bukkantam rájuk; úgy vélem, itt a helyük)
Falka
Kék nadrágjuk kopottra smirglizett,
zsíros hajuk a vállukig lelóg,
falkában másznak villamosra, hol
tisztességtudóbb generációk,
szolid akarnokok, tisztes nyerészkedők,
szép térdükkel könyöklő asszonyok,
múltjukkal házaló tisztviselők
néznek utálkozva e kölykökre, kik
nem térdepelnek hivatal előtt,
társakkal vágnak a magánynak neki,
még nem görnyedtek bele semmibe,
még van bennük valami emberi.
Agglegény esti védőbeszéde
Avagy reflexió a közösségi társadalom alakulásáról
Ma
nem
mostam
lábat.
Ma nem mostam lábat.
Tegnap
sem
mostam
lábat.
Tegnap sem mostam lábat.
De hát
nem is olyan
sokat
megyünk mi
agglegények
nők után,
hogy
minden nap lábat kellene mosni.
Vers
reszket a bokor, mint a nyárfalevél
mint Mont Blanc csúcsán egy megfeneklett helikopter
milyen volt szőkesége, mielőtt befestette
már egy hete csak paprikáskrumplit eszünk
Edward király, angol király fogadta Losonczi Pált
ÉN EGÉSZ NÉPEMET FOGOM MÓRESRE TANÍTANI
Mi ketten
Akár az ujjak az ökölben
az ütlegekhez összezárva:
szorongunk gyűrötten, gyötörten,
kik jók lennénk simogatásra.
Forrás: Romániai Magyar szó, 2004. június 19.
*
Ám történt, 2014 decemberében, hogy az Előre évfolyamaiban keresgélve újabb három Ladányi-versre bukkantam. Nem mehettem el mellettük...
Párhuzamosok
Én nem vittem sokra. Te mennyire vitted?
Tulajdonképpen egy senki vagyok. te mi vagy?
Én verseket hagyok csak magam után. Te mit?
Elfut ez a zűrzavaros élet. A tied nem?
Addig persze még belémköt pár hivatalnok. Például te is.
Vándordal
Szerelemből a szerelembe,
akárcsak jobb hazát keresve,
akárcsak kenyeret keresve,
szerelemből a szerelembe -
megy az ember lefelé lassan,
mintha egy liliom-lugasban,
árván és fogat csikorgatva:
egyedülből a magányosba.
Parnasszus
A nők akiket szeretünk
többé nem csodalények
Sokgyerekes anyák a múzsák
paprikáskrumplit főznek estelente
s fűszeres vacsorák szagában
álmodjuk meg a világ vacsoráját
Forrás: Előre, 1969. október 5, Vasárnapi melléklet
Számítógépes anyagraktáram rekeszeiben tíz évvel ezelőtt gyűjtött újabb három Ladányi-verset találtam. Velük együtt tovább gazdagodott személyes Ladányi-gyűjteményem.
Iktatva
Menj el tőlem, szomorúság. Ma délelőtt
belenéztem igazolványaimba,
s világosan kitűnt, hogy Ladányinak hívnak,
1934. február 12-én születtem,
Puskin utca 14-ben lakom,
és be van írva még három gyerek,
meg hogy elvált, meg még pár adat,
de egyáltalán semmi nyoma annak,
hogy álmodozik, reménykedik, csalódik, megöregszik –
rosszul vezetik ezeket az igazolványokat,
így egyedül semmit se tudok tenni ez ellen
talán segítségül kellene kérnem az emberiséget,
de nem tudom, az emberiség hol tartózkodik ma délelőtt,
és mikor fogad szomorúság-ügyben.
Szeretem is
Szeretem is, gyűlölöm is, Uram,
egész éjjel ölelném, fojtogatnám.
Kínokat hoztál e nővel, Uram,
s úgy reklámoztad, hogy szerelmet hoztál.
Arcomra-mázolt plakátod leázott,
kő-arcomban magány sunyít, Uram.
Nézd, száradnak ölén a tulipánok.
Szeretem, de már gyűlölöm, Uram.
Nekrológ
Tegnap egy vidéki tanyán megpihent Ladányi Mihály költő
viszonylag fiatalon.
Korábban úttörő munkát végzett
a költészet deheroizálása terén.
Beteg érzelmeket operált, szabad ritmusokat ültetett át
elhájasodott jambusokba.
Életében méltatlankodva méltatták magánrendeléseit
válóperes bíróságai.
Nem hitt a modern gazdasági elméletekben,
így életében mindössze a következőket rejtegette:
egy darab kapukulcsot, egy darab bicskát;
és három méter cukorspárgát, jelképesen,
továbbá a hitelezőkhöz (OTP, Díjbeszedő Vállalat, ÜKM stb.)
elküldendő búcsúleveleket.
Feltámadása holnapra várható,
ha a vasúti restiben lenyelt
pocsék nagyfröccsöket kialudta.
Ismeretlen Szappho-versek?
Tegnap, 2014. január 30-án az alábbi hír terjedt szét a világon:
Szapphó ókori görög költőnő két versére bukkantak egy papiruszon
London, 2014. január 30., csütörtök (MTI) - Szapphó ókori görög költőnő két új versére bukkantak egy papiruszon, amelyet egy magángyűjtő ajándékozott az Oxfordi Egyetemnek.
Szapphó (Kr.e. 619 k.–568 k.), aki Leszbosz szigetén írt és alkotott, a görög líra egyik legismertebb egyénisége. Életművéből egyes források szerint egy, mások szerint kettő hosszabb és számos rövidebb töredék maradt fenn.
A szenvedély költőnője, verseinek állandó témája a szerelem, költészete nagy hatással volt a római lírikusokra, Catullusra, Horatiusra.
"Lélegzetelállító az új Szapphó-felfedezés. Ez a legjobb állapotban megőrződött Szapphó-papirusz, csak néhány betűt kell helyreállítani az első versben. Tartalma szintén izgalmas" - mondta a The Daily Beast hírportálnak Albert Heinrichs, a Harvard Egyetem klasszika professzora, aki megvizsgálta a papiruszt.
A versek egyik két férfit - Charaxos and Larichos - ír le, akiknek a neve az ókori tanítómesterek szerint Szapphó testvérinek a nevét takarja. A versben a költőnő aggodalommal ír a tengeri utazó Charaxos biztonságáról egyik tengeri útján. A másik versrészlet egy szerelmes vers, amelyben Aphroditéhoz, a szerelem istennőjéhez könyörög segítségért.
A magát megnevezni nem kívánó magángyűjtő a Kr.e. 3. századból származó papiruszt Oxfordnak ajándékozta, és Dirk Obhink klasszikafilológia professzor akkor fedezte fel a jelentőségét, amikor elkezdte fordítani azt. Obhink közreadta a szöveg próbafordítását, amelyet később egy tudományos folyóiratban publikálnak majd - olvasható a Live Science tudományos hírportálon.
*
A nyakatekert, felturbózott, tudóskodó szöveg mögött egy legenda húzódik. Kérdem magamtól: hát ilyen kevés maradt egy feltételezett költőnő után, akit azóta is istenít a közvélekedés? Ugyan, mire alapozva? Szapphó szerintem legendának jó, de költői iskolának soványka. Vagy talán mégsem? Meglepődve találtam Weöres Sándor műfordításai között egy huszadik századi verset; szerzője Salomón de la Selva (Nicaragua), a címe:
Óda Sapphóhoz
1.1
Jaj, az emberiség nem rózsaszagú.
Ugyan hol a szépség, Uram-Isten,
mikor minden csupa rothadás
és fájdalom és nyomor?
Ó, Sappho, hol nyílik a rózsád ?
Nem az emberi sárba
mélyeszti gyökerét.
I. 2
Kerestem a kerted, Pieria,
egy életen át, hiába.
Most hallod a szavam:
sohasem leltem meg a szépet,
mert minden csupa rothadás
és fájdalom és nyomor.
II.
Üdvözlégy, fekete hős,
ki sosem áhítottad
szemtől-szembe a szépet
s nem szenvedtél néma tragédiát
hiánya végett.
III. 1
A hermetikus lövészárokban,
míg harsog röhögés, büdös szél,
mint Ben Jonson-komédiában,
katona-csapat
kotyog egymásnak
disznó bizalmasságokat.
Az egyik így szól
és e kinyilatkoztatástól
reszkessenek a csillagok,
ejtsék el dárdáikat,
fedjék el arcukat, mint a bűnös:
„Az én nőm hónalja büdös."
III.
Ó, Sappho! igaz-e,
hogy Phaonnak nem kellettél,
mert korpás volt a hajad ?
IV.
A hermetikus lövészárokban
pihen a sereg.
Kinn a halál silbakol,
belül vannak az emberek.
Néger hős tetvezi
fehér bajtársát.
Sappho húgom, merre terül
ama kert, Pieria?
V. 1
Hátra se nézek, mégis felidézem,
hogy a nagy hüvelykujj-karmokon,
amint tetveket roppantának,
fehér piszok ragad
lila szegély közepett.
Sappho, ezek a te ibolyáid ?
V. 2
Oda se figyelek, mégis felidézem
(míg keveredik ágyudörej
és ricsaj és röhej)
a körmök közti recsegést,
amint roppannak a tetvek.
Sappho, te vagy és rózsát nyesel?
V. 3
Felidézem szörnyűképpen
az emlékek hadát,
a férgek illatát.
Nagy differenciák ellenére
klímák, fajok között:
poloskáid, Flandria,
éppoly büdösek,
mint a tieid, Nicaragua.
VI.
Kerestem a kerted, Pieria,
egy életen át, hiába.
Most hallod a szavam,
Sappho: igaz-e,
hogy Phaonnak nem kellettél ?
Mire volt jó,
hogy rózsát nyesegettél?
VII. 1
Hazámban, Nicaraguában,
ebédutáni bágyadt pihenésben,
látom, hogy házam
napsütött szögletében
néger cselédasszony
kislányát tetvezi éppen.
VII. 2
Némán tűr a leány,
kelletlen a képe,
a művelet nincs ínyére.
VII. 3
Tizenkét éves volt a leány,
én meg kilenc.
Ő lehetett volna szeretőm,
no, de...
VII. 4
Némán tűrt a leány,
mozgatta csúnyán
a lábát.
Sorjába fakadt
sok csiklandós mozdulat
és kényes pozitúra,
mely nekem
azóta is probléma,
nem oldhatom meg sohasem.
Ó, Sappho, hisz tele volt,
mint te korpával, ő tetüvel.
VIII.
Barátom Phaon legyen
és Euripidés Hippolytosa.
Tudom én már:
a szerelem
izzadságos, büdös tusa.
És minden csupa rothadás
és fájdalom és nyomor.
Most halld a kiáltásom,
ó, Sappho húgom,
fogadd panaszom!
Fordította Weöres Sándor
Nyika, a gyerekköltő
Régen nem látott, fiatalkori jóbaráttal hozott össze a sors, s beszélgetés közben irodalmi kuriózumok is szóba kerültek. Például, hogy egy olasz fiatalember bevallotta: Olaszországban a legismertebb magyar író Körmendi Ferenc (1900-1972), aki viszont magyar nyelvterületen a legismeretlenebbek közé tartozik. Pedig hát magyarul írt, s nem volt olyan kirívó politikai ámokfutása sem, ami miatt a feledés kriptáját tartósan rá kellene zárni.
És akkor szóba került az 1974-ben született Nyika Turbina jaltai költőnő, aki 2002-ben vetett véget az életének - elhagyatva, alkoholizmusba süllyedve, aki pedig olyan ígéretesen (???) indult 9 éves korában. Ekkor jelent meg ugyanis első verskötete, méghozzá olyan költőnagyság előszavával, mint Jevgenyij Jevtusenko. Ami még szintén hagyján, de ezt a kötetet nemsokára 12 nyelvre lefordították! És Nyikát csodagyerekként kezdték mutogatni, szerepeltetni különféle pódiumokon. Az alig kamaszodó kislágy ártatlan fizimiskával olvasta fel mélyértelmű, fejlett intellektusú sorait, megérzéseit. 1985-ben már elnyerte a velencei Arany Oroszlán költői díjat, amit addig csak Anna Ahmatova kapott meg az oroszok közül.
Aztán hamar bekövetkezett a hanyatlás. Anyja újra házasodik, testvére születik. Svájcba megy tanulni. Ott egy idős svájci orvoshoz megy feleségül, majd visszatér Oroszországba, ahol felveszik az egyetemre. Visszatér a munkakedve, sokoldalú érdeklődése a film és a rock zene világát is feltárja előtte. Lázasan ír, ahol csak éri: sokszor, ha nincs nála írószer, előveszi a rúzsát, azzal firkálja le sorait, bármire. Próbálják leszoktatni az ivásról, végül is nem sikerül. Első öngyilkossági kísérlete (mélybe ugrás) kudarccal jár, fizikailag súlyosan megsérül, a második - sajnálatosan - sikerül. Barátai, utcai járókelők szeme láttára zuhan a mélybe az emeleti ablakból, ahol üldögélni szokott.
A legenda ezzel okafogyottá vált, már csak a múltbeli, lezárt történésekből táplálkozott. És eltelt máig tizenvalahány év, Nyikáról pedig szinte már senki sem beszél. Igaz, egy honlap őrzi életének és munkásságának minden jelentős lenyomatát, magyarul pedig összeszedhető néhány vers az internetes fórumokról, amit alább itt megpróbáltam elhelyezni. (Szöveghűségükért nem vállalok felelősséget.)
Nyika Turbina:
Kék csillag
V.I. Nyikolajevnának
Már egy pillantás elég volt
ahhoz, hogy érezzük:
A szavaknál több az áhitat.
Egy könnycsepp sósabb,
Mint a sötét fájdalom,
De édes is, akár
A gyermeki
álom.
Az ég félkörívében
Kinyílt most egy kék csillag.
Tartsd alá a tenyered,
Ne hulljon apró szúnyogként
a tűzbe! Legyen
halhatatlan
A hajnali
Fényben
Verseket fordítottak
(egy 10 éves kislány gondolatai)
Verseket fordítottak idegen nyelvekre,
Így érez a nemlátó, az úttesten átkelve...
Úgy tűnik nekik haladva, tapogatva,
Megmenekültek a nagy forgatagba'.
Más nyelveken írva, ama sorok vakok...
Vezető kötelező. Akkor jó úton vagytok.
A hasonmás
Lehet, hogy
már holnap én
egy más világba
a hasonmásommal megyek
találkozásra.
Tükörképem ő,
kimondatlan szavaim,
rajta a kín
s a bajaim.
Felszárítatlan könnyek az arcomon-
ő néz ott könnyesen,
S ha szeme néz betegen,
Az az én szemem.
El innen, el vele
Széttöröm tükrömet,
De már a tükörkép
Énbennem itt rezeg.
**
Ha veled beszélgetek,
más-más nyelven beszélünk,
lám egyek a betűk, de
mintha szavunk elütne,
S habár veled lehetek,
más-más szigeten élünk
mi egy szobában ülve.
Elhittem szemednek,
Hogy szavak se kellenek,
Mindjárt elhittem szemednek,
hogy van könny, ami pereg
és sósabb, mint a fekete gyász
s az álomnál édesebb.
Fölgyújtja egy kék
csillag az egész eget:
Lepkét sose tarts
a fénybe kezeddel,
örökéletű lesz,
mire ébred
a reggel.
**
Ti - vakvezetők,
Én - vak öreg.
Ti - ki kéri a jegyet
s én - a potyautas.
Kérdéseimre
nincs felelet,
barátaim pora
a földbe taposva lent,
Ti - az emberi hang
s én a vers - az elfeledett.
(Kohut Katalin és Erdődi Gábor fordításai)
Robert Rozsgyesztvenszkij "zápora"
Igazából a költőről akartam megtudni életrajzi adatokat, de a Google mindegyre makacsul verseket dobott felszínre tőle. És akkor ezt is, egy Facebook bejegyzésből. És jól tette: tetszett, most itt (is) megvan.
ZÁPOR
- Várj! Ne siess!
Mély csend, azután megint
makacsul:
- Ne siess!
A fényeveszített földre
sötétség teste lapul.
Lezúdul a zápor,
mint igazság,
szálegyenes.
Csapzott madarak
rezdítik az ázott
lombkoronát...
Hogy robban az égi harag!
Sose bánd!
Zúg-zeng a vidék.
Sose bánd!
Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
felhorkan az ég...
Várj még!
Felejtsd,
ami bánt.
Én elfeledtem már
mindent, ami fájt.
Lesz úgyis
elég...
Ázott madarad
megszárogatom,
leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
Tenger túlpartjáról
elhozom azt a
halványszirmú virágot.
Ha kívánod -
holnap
érted támad a reggel.
Ráírom az égre:
"A nap ma
érte, miatta
kel fel..."
Csörtet az éjben előre,
zilálja a zápor a fákat.
Ha kívánod -
az ólomszürke csapás
nyomban tovavágtat.
Várj! Ne siess!
Szólj végre, felelj!
Szólj végre, felelj!
Vagy
nem hiszed el?
Hiszed majd, hogyha
az éjjel
elrobajlik a zápor,
s ámul a föld,
teli fénnyel,
és te kinézel,
s látod az ablak hajnali kékjeiben,
hogy a távol
ég alján sugaras-szelíden
napként kel az égre,
kigördül az égre
szívem.
(Rab Zsuzsa fordítása)