Volt egyszer egy Verskereső... / 2.

Vers Márton Áronról

Bajor Andor

Nem mi választjuk ki a szentjeinket

Főpásztorunkra emlékezünk

az egyetemes kereszténység hitvallójára

Márton Áronra

a közülünk valóra

de a tőlünk fényesen különbözőre

mert a példa fényét nem a forrás

adja

hanem a kegyelem

az ő szeme olyan volt mint a miénk

de állandóan látta a világ

világosságát

mert nem a szem lát

hanem a lélek

teste nem volt erősebb a mi testünknél

de viselni tudta az idő súlyát

a rábízott igazság és a rámért

igazságtalanság súlyát

mert nem a váll viseli a világ súlyát

hanem a hit ereje

hitvallóra emlékezünk

a hit bizonyosságára

kishitűek és hiszékenyek ellenében

amikor a kishitűek semmit sem hittek

a hiszékenyek pedig elhittek bármit

és agyafúrtul látták is amit elhittek

föltéve ha a hiszékenységük

jól szolgálta értelmük lustaságát

valamint szívük jóra való restségét

Ő Isten országának hirdetője volt

Isten országának ügyeibe avatkozott

egy olyan évszázadban

amelyben Európa sok népe

nem avatkozott

tulajdon országának ügyeibe

talán azért nézték távolról

politikusnak

holott ő Isten országának

politikusa volt

és az Anyaszentegyház volt az ő népe

de vannak különös korok melyek véres

gőzében politikai hitvallásnak tűnik az

hogy ne ölj és szubverziónak

hogy ne tégy

hamis tanúbizonyságot

a felebarátod ellen

mert vannak idők amikor tiltva vagyon

hogy tiszteld atyádat és anyádat

bár ha a szeretet ésszerűtlen

ésszerűtlen a gyűlölet is

Ő a harcot a harcért nem kereste

nem is szólt a Világ hatalma ellen

föltéve

ha a hatalom szemet hunyt a szeretet

gyakorlása fölött és Istennek

megbocsátotta

hogy még mindig örökkévaló

nem ő tehetett róla ha a Világ Vezérei

Isten jussát is maguknak követelték

Ő bálványnak sohasem áldozott

törhetetlen volt szikla akár

az Apostol kire az Egyház épült

de közelről eltűnt a keménysége

a szikla helyén szelíd szellem vibrált

ahogy a tűző naptól forrósodó

levegő remegésében

a testek átváltoznak tüneménnyé

megértés volt jóság és irgalom

megbocsájtott annak aki vétett

ellene és valljuk be azt is bátran

bőségesen volt erre alkalom

mikor már annyi munka szenvedés

után végül halálos betegségben

teste elgyöngült akkor azt vallotta

nem az orvos de hívei imái tartják

életben (ahogy sokakat

az ő imája tartott meg hitükben)

adjunk hálát érte a mi Urunknak

hogy közénk küldte pásztorunknak adta

példája legyen számunkra segítség

minden gondunkban szorongattatásban

hányattatásban fogyatkozásainkban

nem mi választjuk ki a szentjeinket

Isten kegyelme választja ki számunkra

forduljunk hát segítő szelleméhez

hogy hallgasson meg minket is az Úr

könyörgésünket magunkért mieinkért

szülőföldünkért és szülőhazánkért

azokért kik mint mi úgy beszélnek

azokért akik másként szólanak testvéreinkért minden emberért

azokért akik testvért látnak bennünk

azokért is akik ellenséget

legyen erőnk és hitünk az imára

Európáért az egész világért

jövőnkért múltunkért

az üldözöttért és az üldözőért

értük akik rettegnek

értük akiktől rettegnek

imádkozzunk béketűrésért

ha jobb arcunkat megütik

odatarthassuk a bal arcunkat

és ha azt is megütik imádkozhassunk

embert meghaladó türelemért mely hasonlítson az ég türelméhez

mert jobb arcunkon

és bal arcunkon kívül

nincs más arcunk amit odatartsunk

könyörögjük hogy kövessük a példát

a szeretet és türelem példáját

mely gyarló eszünk előtt bizonyítja

nincs hatalmasabb erő a szeretetnél.

Megjelent: Keresztény Szó I. évfolyam, 1. szám, 1990. febr. II., 4. old. Forrás: Márton Áron Emlékkönyv. Gloria Kiadó, Kolozsvár, 1996)

Hosszú fekete kabátom...

Ladik Katalin az ún. írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, kísérleti zeneművek és hangjátékok szerzője, illetve vokális előadója. Tevékenységi területe továbbá a performance, happening, mail art (küldeményművészet), kísérleti színpadi művek. Az Újvidéki Rádió (1963-1977), majd az Újvidéki Színház színésze 1992-ig. A Magyar Írószövetség és a Magyar Alkotók Országos Egyesületének tagja. 1991-ben Kassák-díjat, 2000-ben Mikes „Magyar Irodalmi Figyelő" díjat, 2001-ben József Attila-díjat kapott. (csg)

Ladik Katalin

Jól él, aki jól lapul

Ovidius emlékének

A színhely nem „tilos zóna", nem is szilvatorta.

Danubius torkához érve megvakartad nyakadon a kötelet,

Kitapogattad a vers haranglábát,

S felköhögött a tavasz akkor is, most is:

„Reátör a démonkirály az igaz hit védőjére,

De a fehér paripának a majom jut eszébe."

Látsz valakit? Én sem.

Fáradt vagy? Vagyok. Vagyunk.

Metró versek

amióta bicikli helyett

néha metrón utazom

ilyesmi történik velem

hosszú fekete kabátom

meghúzgálják

budapesten

vagy nem fizetek

münchenben a spielstrasse

felé menet

münchenben a színes állomások

mint a likőr

elszédítenek

párizsban mindenki esőszagú

ott vannak a csövek

párizsban g. a. úr x-ben

jutott eszembe

párizsba csokoládé nélkül indultam

sápadtan tértem vissza

egy fogkefe

a személyiség halála után

úgy él tovább

hogy emlékezetének rongyai

megmaradnak a pohárban

c. elvtársnak

sétapálcája volt

mit kézelôgombnak viselt

így volt legalábbis ezt hitte

bizonyos dolgok

melyek jellemére vonatkoztak

például irattáskája

hattyúként úszott felé

de egyszer

lift helyett

lépett be

nyílt az ajtó

sok ezer villanyégő jött ki

c. elvtárs helyett

büntetendő cselekmény

vörös cérnaszálat

húzni

az utcán

a járókelôk kabátjára

a villanypóznákra

a fákra

a fűre lépni tilosra

a testemre csavarni

azóta okosabb lettem

ez lett a vesztem

többféle bicikli van

a beszéd például

sőt a hallgatás is

mert lennie kell

valaminek

amiért mindezt

érdemes

amitôl így dübörög

ez a dübörgő

-et

csak tudni kell

mikor be-

meddig

mikor ki-

aki tükörbe néz

mindig más valakit

szeretne látni

mint a tükör

önmagát szeretné

visszaadni

ő akinek csengő van a torkában

ennyije van

átszálló menetjegyet kér

egy másik életbe

kettős megálló:

még egyszer

ugyanott ugyanakkor

másképp

végállomás: újra

ugyanott

ugyanúgy

volt ereje és célja volt

száguldott a kijelölt úton

mert aki nagyon sokáig

akik várták

meghaltak vagy meg sem születtek

túl későn

vagy túl korán érkezik.

Forrás: A szerző Kiűzetés – Jegyesség c. kötetéből (Mikes International, Hága, Hollandia 2004).

(Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. július 24.)

Azt mondtad: fatter...

A Nyugati Magyar Költők Antológiájában (1980) számomra sok ismeretlen költő megbújik, közülük való Baránszky László is. 1930-ban született Budapesten, művészettörténész, 1956-ban hagyta el Magyarországot s lett formailag nyugati magyar költő. Két évig Firenzében tartózkodott, jelenleg az Egyesült Államokban él, szakmájában oktató az egyetemen. (csg)

Baránszky László

Ősz

unott ez a téma a költő zeng folyton az őszről

rothad a fák kék árnyéka a vízben a földön

eső mossa ablakomon túl föld meztelen árkát

mélyebbre reggel növekedjen a ránca

fröccsen az út és nedves szivárgás gurul bőröm

alatt tavaszig érzed ontja vizét valami el

zárhatatlan vízvezetékből

hát így folyton

az őszről

unott ez a téma de én módfelett szeretem

Öregember

tegnap

azt mondtad fatter a villamoson

nem a fiára gondolt az öregember

korára gondolt arra hogy ő most már az öregember

fatter mondták neki tegnap a villamoson

nem láttad kókadt vállal lépett le a lépcsőn

visszanézett fejét ferdén visszacsavarta

szeme elől a villamos elrántotta magát

s üvegpilláival rávicsorított az italbolt

állt szemüvegét likőrtapadású

könnyei befoncsorozták és

poros felületére leszálltak a szemközti

plakát feliratai LÁTTA MÁR

(Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 19.)

Maláj ragozás

Távolra szakadt költőink felderítése közben megtudtuk, hogy az 1980-as Nyugati magyar költők antológiája szerint létezik egy Monoszlói Dezső nevű úriember, aki 1923-ban született Budapesten, 1946-ban jogot végzett, majd Csehszlovákiában élt. Tengerész, vizsgálati fogoly, kiadóigazgató, rádiós, bányász, külügyes, kőműves, számtantanár. Fordított a cseh és szlovák lírából, prózából. 1968-ig a csehszlovák írószövetség magyar titkára. A prágai tavasz elbukása után Jugoszláviába, majd Ausztriába emigrált. Verses és prózai művei mellett jelentősek hangjátékai is. Nosza, lássuk pár versét is.(csg)

Monoszlóy Dezső

Tahomej

Tudja-e kedves hol van Tahomej?

Ott hófehér a tenger

s a víz is csupa tej

Azt mondja játék ez?

Engem szórakoztat

A rendőrgenerális nadrágján a kék sáv

nem létező maláj szavakat ragoztat

Ilyeneket: Nyuhahó nyuhaháj nyuhahej

Tudja-e kedves hol van Tahomej?

Messzebb mint ez a szék

s a sok poros papír

Píros füvön legel halványkék tapír

Meztelenül járkál ott a szerelem

Ha lehunyja szemét eljöhet velem

Ott hófehér a tenger

a víz is csupa tej

Nyuhahó nyuhaháj nyuhahej!

Dzsungelálom

Azt álmodtam, hogy én voltam a dzsungel,

sűrű őserdő, dús, tömött vadon,

pálmafák nőttek kisujjam hegyén,

s alangfű zöldült forró hasamon,

hajamba bújtak éhes tigrisek,

orromban elefántcsorda tüsszögött,

majmok hintáztak csiklandva, röhögve

égre nyújtózó lábujjam között.

Szemem helyén paradicsommadarak fészke volt,

s kolibriszárnyon szállt a gondolat,

roppant testemmel feküdtem hanyatt

a békés nappal s ében éj alatt,

virágot hajtott minden érzelem,

nőttek pompázva, illatos-buján,

piciny tavakat csillantott a harmat

örökké termő bőröm humuszán,

hátam vakarták nősténypárducok,

gazellát űzött szempillám nesze,

tagjaimon bukfencezve pörgött

pillangók násza, mézt pergő mese...

Azt álmodtam, hogy én voltam a dzsungel,

millió élet minden sóhajom,

a letört gally helyett kígyók feje nő,

s boldog éhséget szül, ha jóllakom.

Ezt álmodtam, és fülledt büszkeséggel

hasamra nyúlni vágytam hirtelen,

kéjes kíváncsiság fúrta oldalam,

azt hittem világot fordítok fel, ha megteszem.

De szűk szoba volt a felfordult világ,

nem éreztem mást, csak sarki hideget,

a színek parazsa poros sarokba bújt,

s elsompolyogtak az éhes tigrisek.

(Forrás: RMSZ, Színkép melléklet, 2004. január 31.)

A vérfürdőt áram melegíti

Az 1980-as Nyugati magyar költők antológiája szerint Sári-Gál Imre 1923-ban született Magyarországon, 1945-ben tanító lett, de volt tisztviselő, újságíró, vasgyalus, ellenôr, segédmunkás, nevelô is. 1956-ban emigrált, az Egyesült Államokban él. Sokféle munkával próbálkozott, 1963-tól szívsebészeti technikus. Kötetei Torontóban és Clevelandben láttak napvilágot.

Sári-Gál Imre

Szíved már áll lehűtve

A szívgép átvette a munkát.

Szíved már áll lehûtve. Rajta a steril kásás jég – pakolás.

Most nyitják föl az orvosok.

Átlátszó teygon csöveken kering a véred. S már táplálják a szívizmot is:

védik: etetik a koronáris ereken át – amíg áll – hideg vérrel.

A sebész most vágja ki a billentyûdet: akár a tufa, vagy cseppköves:

elkalciumosodott hártya, mely nem zár és nem nyit. Íme, Jókai "kőszívű"

embere.

Szívedben műbillentyű ketyeg arra ébredsz.

Nagy, mint az 50 centes érme: acélkosárban ugrál egy plasztik diszkosz.

Meg olyan is, mint csöpp ejtőernyő, amint hosszú cérnákon kötözik be.

Elektronikus gépek körében fekszel.

Az oszcilloszkóp ablakán pulzusod görbéje, kékes, lidérces csóvája, fénye

fut, megy.

Mennyi műszer beszél itt össze.

Rajzok és számok fordulnak ki belőled.

S jó, ha helyeslik egymást, ha közöttük nincs per.

A mellkasodra a bőr alá a sebész most épít be egy pészmékert.

Vezetékét rávarrja a szívedre: már tempógép vezérel.

Akkora, akár egy zsebóra.

Ez serkenti majd a szívedet.

Ritmikus villamos lökést ad.

Barátom, itt van a perc:

gépek kattognak benned,

Gépek macerálnak.

Gépekkel tömnek ki, ember.

Süket füledben borsónyi mikrofon van: hallószerkezet. A sivatagi egér

pofazacskójában volt ilyen rádió-transmitter az űrben. És van radaros szem.

És szól a műgége.

Készül a műszív.

S van adó-vevő, mely működik már ember fejében.

Szívedből csövek ágaznak ki.

És termoelemes hőmérőd van.

A vérfürdőt áram melegíti: a műtüdőt körülveszi dróttekercs pólya.

Fejednél gázpalackok állnak: s altatókészülékek.

Automatikus ventilláció szuszog helyetted.

S melletted az üttetőgép, mely szívednek sokkot ad: bedobbantják, mint a

motort: tárcsáit nyomják két oldalt bordáidra.

Elektronikus gépek körében fekszel.

Már a mérnökhöz mégy kezelésre.

A mellkasodra a bőr alá a sebész most épít be egy pészmékert.

Szíved még áll lehűtve.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 20.

Mi a jó és a nem jó...

Székely János

Március

Az ízek és szagok

Magokban és rügyekben

Várják a hónapot,

Amelyben megszülettem.

Ez az én hónapom –

Erről se jót, se rosszat!

Legjobban én tudom,

Mi jót, mi rosszat hozhat.

Jó: a kölyökcsapat,

A barkászó gyereknép.

Nem jó: ha még kitart

Fagy és halottmerevség.

Nem jó: ha megmarad

A réten a fagyott hó.

Viszont hogy fent halad

A nap, az már nagyon jó.

Nagyon jó még a szél,

Amint nevetve hussan.

Nem jó: születni és

Meghalni márciusban.

Sztriptíz

Minden sorom egy-egy felismerés volt.

Minden versem egy megoldott talány.

Az volt az élet, az volt a valódi –

Az volt a boldogság talán.

Fátyoltáncot járt nékem az igazság.

Fehéren sejlett pompás termete.

Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal

Egy versemet vetette le.

Burkok bomoltak, foszlottak a fátylak,

S minden foszlányuk dalra indított.

S az átsugárzó test minden dalommal

Meztelenebb lett, csábítóbb.

Azóta már lehullott minden fátyol,

Elhalt azóta kedvem és dalom.

Előttem áll a meztelen igazság,

S nincs többé amit mondanom.

Viasz orcámon rút sebek

Ösztönösen is gyűjtöm a Petőfiről szóló irodalmat, irodalmi alkotásokat. Roppant izgalmas az, ahogyan beleette magát annyi tegnapi és mai költő, író szellemiségébe, gondolatvilágába, erkölcsi habitusába. Örvendek, hogy ezt a 12 évvel ezelőtti lapközlést megőrizte az idő. (csg)

Buda Ferenc

Petőfi utolsó látomása

Petőfi vissza-visszatérő alak gondolataimban, lelkemben. Költőként talán nem tartom példaképemnek, mert alkatilag van, aki közelebbi, de mint jelenség, mint emberi jelenség, mint jellem igen. Ezen felül pedig egy bizonyos dologra, legalábbis a magam részéről, pontot szerettem volna tenni. Ez lehet, hogy csak afféle történeti, vagy filológiai probléma, bár számomra soha nem volt probléma az, hogy hol halt meg Petőfi. A jelleméből adódik, hogy hol.

A téli Nap e tájt alant repül,

későre kél, korán alámerül.

Tengvén forralt vizemnek fókazsíron,

fagyott hitem a puszta hóra sírom.

Borús az ég, az árva föld fehér.

Fojtott szavam sehova el nem ér -

világ széléig elhurcolt a muszka.

Hazámba többé nem találok vissza.

Amíg erőmből futja még, megyek

Szív óceánján úszó jéghegyek

terelnek, tolnak egyre északabbra.

Hajóm: reményem, végleg szétszakadva.

Szemközt a zord dermesztő förgeteg.

Jeges pokol kapuján zörgetek,

- óh, bár didereghetnék Debrecenben! -

a végidő vonít e vad szelekben.

Viasz-orcámat rút sebek födik,

vonszolódom roncsként a Sarkkörig -

vagy tán boroskupák közt, medvebőrön

a győztesekkel jobb lett vón' ledőlnöm?...

Tengerszoroson túl az Új Világ.

Külső sötétség mélyén hunyj ki, láng!

Élet, Halál, Poézis - mind potomság.

Nevem, arcom, emlékem széttapossák.

...Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás -

vérem legyen a végső áldomás!

Golyó fütyül fejem fölött sziszegve.

Ne tétovázz, kozák! Most döfj szívembe!

Örökre ég vérző tekintetem.

Itt estem el. Köszönöm, Istenem.

(Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 8. sz.)

Ha a költő politizál

Költő és politika, költő és közélet, politika és érték – s ráadásul a haza, a nemzet is... A XX. században egyre problematikusabb viszonyrendszerbe rángatják az alkotó embert. Háborúk jönnek és mennek, pusztulások dagálya és apálya váltakoznak a nemzedékek életében, az örök tanulságokat sosem tudjuk megszívlelni, mert mindig mindent újra kezdünk. Szabó Lőrinc így szól utánunk:

Szabó Lőrinc

Politika

"Mily gyönyörű a szenvedés!

A lemondás milyen hatalmas!"

- Meg fogod únni, s leszel aljas;

a mi erényünk itt kevés.

Mit szépség?! Háború jön ujra,

háború mindig: tenni kell!

Egy perc, és áruló leszel,

vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?

Vele vagy ellene! Magányod

barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző

nem mond le rólad! s a jövő

azé lesz, aki bestiább.

Hazám

Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,

apám a múlt egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.

Lovas versek barátomnak

Sz. Szabolcs barátom, akivel valamikor együtt szerkesztettük az RMSZ-t, s azon belül a Színképet (meg a Verskeresőt is), most lovas versek begyűjtéséhez kért segítséget, egy antológia végett. A kis gyűjtemény jelenjen meg itt is.

Arany János

Lóra!

Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra,

Nem is óra ütött: vészharangot vernek:

Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt:

Most kell talpon állni a magyar embernek.

Északról, keletről, délrül, naplementrül

Az egész szomszédság mind ellened zendül;

Akivel megosztád falatodnak felét,

Legelébb is az köt készakarva beléd.

Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet,

Ménedet, gulyádat irigyelik tőled;

Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt,

S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt.

Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna

Halálthozó lakhely másunnan-valóra;

Vize, levegője van neki vesztére:

Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére.

(1848)

Gyulai Pál

A bujdosó

Szelek szárnyán járó,

Édes lovam Ráró!

Előtted van az út,

Ne várd a sarkantyút,

Csak előre, sebesebben,

S a világból vigy ki engem!

Ej ej, édes gazdám,

Ne haragudjál rám!

Azért megyek lassan,

Hogy itt megnyughassam,

Az út mellett, a csárdánál,

Hátha inni befordulnál!

Nem felel a vitéz,

Mindig csak hátra néz,

Törülgeti képét,

Verítékét, vérét

«Mint a vadat űznek engem,

Csak előre sebesebben!

Ne szólj, édes gazdám,

Ilyen búsan hozzám,

Eressz, hadd forduljak

Ennek a falunak,

Ahol az a kis lyány lakik,

Mulatoznánk ott hajnalig.

Nem felel a vitéz,

Szomorúan oda néz,

De semmit sem láthat,

Szeme könnybe lábad:

Látlak-e még, vagy soha sem...

Csak előre, sebesebben!

Jaj én édes gazdám,

Vissza-fordulhatnám!

Éjtszaka van immár,

Édes anyád rég vár;

Nekem szénát, abrakot ád,

Neked jó szót, jó vacsorát.

Nem felel a vitéz,

Föl a magasba néz,

Nincs csillag az égen,

Csak fölleg, sötéten:

Édes anyám, ne várj engem...

Csak előre, sebesebben!

Ekkor a hű állat

Neki búsul, vágtat,

Veszett haragjába'

Szikrákat hány lába.

A szélvész sem érte utól,

Ki is ment tán a világból.

(1851)

Benedek Elek két lovas verse

Szellő, Ráró...

Szellő, Ráró,

Szépen járó.

Jó lovaim, fussatok!

Majd estére,

Hazatérve,

Kaptok finom abrakot.

Jön a vonat,

Ni, hogy szalad!

Szaladjatok ti is ám!

A vonaton,

Azon, azon,

Jön az én édes anyám!

Búcsú a réttől

Meleg nyárnak, langyos ősznek vége, vége, vége már,

Hol nem régen virág nyílt még, erdő, mező oly kopár!

Gulya, ménes búcsúzódik, hazafelé mendegél,

A szél mind csak azt dúdolja: jön a tél, jön a tél!

Ady Endre

Az eltévedt lovas

Vak ügetését hallani

Eltévedt, hajdani lovasnak,

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott

ős sűrűből bozót rekedt meg,

Most hirtelen téli mesék

Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,

Itt van a régi, tompa nóta,

Mely a süket ködben lapult

Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az ősz

S fogyatkozott számú az ember:

S a dombkerítéses sikon

Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík

Benőtteti hirtelen, újra

Novemberes, ködös magát

Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,

Csupa nyomások, csupa ősök,

Csupa erdők és nádasok,

Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas

Vág neki új hináru utnak,

De nincsen fény, nincs lámpa-láng

És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,

Multat álmodván dideregve

S a köd-bozótból kirohan

Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani

Hajdani, eltévedt lovasnak,

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.

Kányádi Sándor

jó két ló szolgája

Szolga voltam, szolga,

jó két ló szolgája.

Nem mehettem addig

én az iskolába

míg a két jó lovat

meg nem abrakoltam,

s szénával a jászlat

jól meg nem pakoltam.

Etettem, itattam,

s míg a zabot nyelték,

fölmondtam magamban

az aznapi leckét.

Iskola után is

először a pajta,

aztán jöhetett

csak a számtanpélda.

Sokszor sírdogáltam

- emlékszik a jászol -:

"Jaj csak el ne késsem

ma az iskolából."

Szidtam a lovakat

mért esznek oly lassan.

Egyszer az egyiket

még meg is haraptam.

Délben aztán, mire

elpárologott mérgem,

a megbántott lótól

bocsánatot kértem.

Mert jó barátom volt

nekem a két ló.

Nem kellett az ostor,

elég volt a jó szó.

Igazságos hű társ

voltak mind a ketten,

lépésben vittek, ha

el-elszenderedtem.

Olvasni is tudtam

a hátukon ülve,

hajóként ringattak

hasig érő fűbe'.

Megálltak, ha árok -

vagy gödörhöz értek,

s mint ahogy én tőlük,

engedelmet kértek.

Prüsszögtek, horkantak.

Elég volt, ha térdem

jelezte az irányt,

bólintottak: "értem".

Becsuktam a könyvet,

s csak azt mondtam: rajta!

Repültek, mint a nyíl,

át a túlsó partra.

Mert nem csak szolgájuk,

gazdájuk is voltam:

ha sírtam is néha,

kedvvel abrakoltam.

De mindez régen volt.

Hol van az a két ló?

Gazdátlan a kantár,

gazdátlan a béklyó.

Csillag-zabot esznek,

hold szalmáján hálnak,

csengős táncot már csak

álmaimban járnak.

Kányádi Sándor:

Függőleges lovak

Román Viktornak

Mikor tomporára roggyan a ló

s két mellső lába mint a szolgáló

kutyáké tört csűddel szinte

ujjat növesztő patákkal csügg alá

s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva

majdnem lóhossznyira nő

aránytalanul kicsire zsugorodik

az amúgy is aránytalan fej

az üreggé válás döbbenetével

dudorítja a szemet a szemgödör

mikor hályoggá sűrűsödik az ég

torokba csusszan a nyelv

s tehetetlen súlya alatt

heréi szétrobbannak

Ó a függőleges lovak fájdalmánál

nagyobb csak a tíz ujjbegyben

feszülő lehet mely tárgyilagosan

s hangtalan szoborrá gyúrja

a rettenetet

1967

Kányádi Sándor

Lovak

Népek, viharok,

maga az idő is

lovon járt egykor.

Vágtató lovak hátáról

szállnak föl

a szuperszonikus gépek is:

a beton kifutók szélén a fű

úgy lobog, mint a lovak

sörénye.

1968

Juhász Gyula

Csikóellés

Májusi rózsák nyíltak éppen,

bodza bomlott és orgonák,

mikor a ló elleni készül.

Sokszor pihent, döcögve járt.

Pöttöm legényke jártatta lassan

virágos réten és dalolt.

Mire fáradtan hazaértek

az ég kék vállán ült a Hold.

Az istállóban, puha almon,

tajték verte ki, remegett,

szuszogtak, fújtak, fekve nézték

szétterült hasú tehenek.

Amikor a kazlak is aludtak,

s a göncöl rúdja délnek állt,

a ló megellett. Sokáig nyalta

leragadt szemű csikaját.

Anyja mellett aludt a jövevény,

dunnából kiszakadt pehely.

Sose terült a szalma szebben,

nem aludt így a hó, a tej.

Piros kalappal jött a hajnal,

intett és aztán elfutott.

A csikó fölállt, csomós kis lába

reszketett, akár a habok.

S ahogy az ablakon bedugta kék orrát

a reggel, s rájuk szagolt,

anyja hasát döfködte vidáman,

hamvas pofával megszopott.

Lombok susogtak össze-vissza,

tyúkok kotortak, boldogok,

irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.

Illyés Gyula

Vágta

Naphosszat micsoda vita

a csuklómra kötött

karórám s fölhúzott szívem

dobogása között!

Micsoda vad feleselés

a földi eleven

s a hideg csillag-perc között.

Szorongva figyelem.

Hogy üt s kiált egymásra a

vérünkben lüktető

és az – mely mégsincs nélkülünk –

az öröklét-idő!

Nyomom órámra fülemet,

eremre ujjamat.

Két mén rohan párban, de úgy

hogy egymásba harap.

Versengve egy szekérrel, egy

úton futnak – hova?

Haza? Jó volna tudni, hol

ennek, annak hona!

Rohan a két ló, táncol a

szekér kegyetlenül,

míg – kerekével ég felé –

árokba nem repül.

Nagy Bandó András:

Ülj le csak egyszer

Ülj le csak egyszer a pusztai végen,

Láthatod, ébred és béget a nyáj,

Nézheted százszor is, épp ahogy régen,

Vágtat a ménes és porzik a táj.

Ülj le csak egyszer a százszínű réten,

Hallhatod, pásztorok víg dala szól,

Láthatod, ott ül a négy puli szépen,

Árnyat ad nád alatt két kutyaól.

Ülj le csak egyszer a régi kaszálón,

Látod, a fűben az ürge szalad,

Gondba’ van, ott a lyuk, néz,

Mi’ csináljon,

végre bebújik, és benne marad.

Ülj le csak egyszer a róna ölében,

Várj kicsit, láthatod száz madarát,

Új ruha díszlik a nádi verében,

Gólya kutatja a béka nyomát.

Ülj le csak egyszer a tarka mezőben,

Láthatod, ott jön a szürke gulya,

Házban a rét ura, még delel éppen,

Ágya előtt van a sárga duda.

Ülj le csak egyszer a pázsitos ágyon,

Látod, a pásztor is éppen itat,

Érzed, az ég heve perzsel a tájon,

Bábokat, árnyakat mozgat a nap.

Ülj le csak egyszer a rét közepében,

Nézd, ahogy izzik az alkonyi nap,

Gömbje világol a vérszínű vértben,

És nézz oda, végül a földbe harap.

Nagy Bandó András:

A csikó álma

Völgyek mélyén, tanyán éltem,

egy kis ódon istállóban,

anyám mellett sosem féltem,

se a vízben, se a hóban.

Aki csikó, sosem árva,

jó anyámmal szaladgáltam,

tarka rétet végigjárva

fürödhettem kalandvágyban.

Édesanyám kancatejét

reggel, este szíttam, szíttam,

kerestem a magam helyét,

szénát ettem, vizet ittam.

Boldog voltam egy szép kinccsel,

nyakamban a csengőm lógott,

hallgathattam, hogy csilingel,

hogyha vígan rugdalózok.

Hányszor néztem már az eget

völgyek mélyén épp ocsúdva,

bámulva a havas hegyet,

bárcsak juthatnék a csúcsra!

Ó, ha egyszer nagyra növök,

táltos szárnnyal égig szállok,

és ha majdan visszajövök,

fő táltosként itt szolgálok.

Ladányi Mihály négy verse

(Az egykori RMSZ-t lapozgatva bukkantam rájuk; úgy vélem, itt a helyük)

Falka

Kék nadrágjuk kopottra smirglizett,

zsíros hajuk a vállukig lelóg,

falkában másznak villamosra, hol

tisztességtudóbb generációk,

szolid akarnokok, tisztes nyerészkedők,

szép térdükkel könyöklő asszonyok,

múltjukkal házaló tisztviselők

néznek utálkozva e kölykökre, kik

nem térdepelnek hivatal előtt,

társakkal vágnak a magánynak neki,

még nem görnyedtek bele semmibe,

még van bennük valami emberi.

Agglegény esti védőbeszéde

Avagy reflexió a közösségi társadalom alakulásáról

nem

mostam

lábat.

Ma nem mostam lábat.

Tegnap

sem

mostam

lábat.

Tegnap sem mostam lábat.

De hát

nem is olyan

sokat

megyünk mi

agglegények

nők után,

hogy

minden nap lábat kellene mosni.

Vers

reszket a bokor, mint a nyárfalevél

mint Mont Blanc csúcsán egy megfeneklett helikopter

milyen volt szőkesége, mielőtt befestette

már egy hete csak paprikáskrumplit eszünk

Edward király, angol király fogadta Losonczi Pált

ÉN EGÉSZ NÉPEMET FOGOM MÓRESRE TANÍTANI

Mi ketten

Akár az ujjak az ökölben

az ütlegekhez összezárva:

szorongunk gyűrötten, gyötörten,

kik jók lennénk simogatásra.

Forrás: Romániai Magyar szó, 2004. június 19.

Ám történt, 2014 decemberében, hogy az Előre évfolyamaiban keresgélve újabb három Ladányi-versre bukkantam. Nem mehettem el mellettük...

Párhuzamosok

Én nem vittem sokra. Te mennyire vitted?

Tulajdonképpen egy senki vagyok. te mi vagy?

Én verseket hagyok csak magam után. Te mit?

Elfut ez a zűrzavaros élet. A tied nem?

Addig persze még belémköt pár hivatalnok. Például te is.

Vándordal

Szerelemből a szerelembe,

akárcsak jobb hazát keresve,

akárcsak kenyeret keresve,

szerelemből a szerelembe -

megy az ember lefelé lassan,

mintha egy liliom-lugasban,

árván és fogat csikorgatva:

egyedülből a magányosba.

Parnasszus

A nők akiket szeretünk

többé nem csodalények

Sokgyerekes anyák a múzsák

paprikáskrumplit főznek estelente

s fűszeres vacsorák szagában

álmodjuk meg a világ vacsoráját

Forrás: Előre, 1969. október 5, Vasárnapi melléklet

Számítógépes anyagraktáram rekeszeiben tíz évvel ezelőtt gyűjtött újabb három Ladányi-verset találtam. Velük együtt tovább gazdagodott személyes Ladányi-gyűjteményem.

Iktatva

Menj el tőlem, szomorúság. Ma délelőtt

belenéztem igazolványaimba,

s világosan kitűnt, hogy Ladányinak hívnak,

1934. február 12-én születtem,

Puskin utca 14-ben lakom,

és be van írva még három gyerek,

meg hogy elvált, meg még pár adat,

de egyáltalán semmi nyoma annak,

hogy álmodozik, reménykedik, csalódik, megöregszik –

rosszul vezetik ezeket az igazolványokat,

így egyedül semmit se tudok tenni ez ellen

talán segítségül kellene kérnem az emberiséget,

de nem tudom, az emberiség hol tartózkodik ma délelőtt,

és mikor fogad szomorúság-ügyben.

Szeretem is

Szeretem is, gyűlölöm is, Uram,

egész éjjel ölelném, fojtogatnám.

Kínokat hoztál e nővel, Uram,

s úgy reklámoztad, hogy szerelmet hoztál.

Arcomra-mázolt plakátod leázott,

kő-arcomban magány sunyít, Uram.

Nézd, száradnak ölén a tulipánok.

Szeretem, de már gyűlölöm, Uram.

Nekrológ

Tegnap egy vidéki tanyán megpihent Ladányi Mihály költő

viszonylag fiatalon.

Korábban úttörő munkát végzett

a költészet deheroizálása terén.

Beteg érzelmeket operált, szabad ritmusokat ültetett át

elhájasodott jambusokba.

Életében méltatlankodva méltatták magánrendeléseit

válóperes bíróságai.

Nem hitt a modern gazdasági elméletekben,

így életében mindössze a következőket rejtegette:

egy darab kapukulcsot, egy darab bicskát;

és három méter cukorspárgát, jelképesen,

továbbá a hitelezőkhöz (OTP, Díjbeszedő Vállalat, ÜKM stb.)

elküldendő búcsúleveleket.

Feltámadása holnapra várható,

ha a vasúti restiben lenyelt

pocsék nagyfröccsöket kialudta.

Ismeretlen Szappho-versek?

Tegnap, 2014. január 30-án az alábbi hír terjedt szét a világon:

Szapphó ókori görög költőnő két versére bukkantak egy papiruszon

London, 2014. január 30., csütörtök (MTI) - Szapphó ókori görög költőnő két új versére bukkantak egy papiruszon, amelyet egy magángyűjtő ajándékozott az Oxfordi Egyetemnek.

Szapphó (Kr.e. 619 k.–568 k.), aki Leszbosz szigetén írt és alkotott, a görög líra egyik legismertebb egyénisége. Életművéből egyes források szerint egy, mások szerint kettő hosszabb és számos rövidebb töredék maradt fenn.

A szenvedély költőnője, verseinek állandó témája a szerelem, költészete nagy hatással volt a római lírikusokra, Catullusra, Horatiusra.

"Lélegzetelállító az új Szapphó-felfedezés. Ez a legjobb állapotban megőrződött Szapphó-papirusz, csak néhány betűt kell helyreállítani az első versben. Tartalma szintén izgalmas" - mondta a The Daily Beast hírportálnak Albert Heinrichs, a Harvard Egyetem klasszika professzora, aki megvizsgálta a papiruszt.

A versek egyik két férfit - Charaxos and Larichos - ír le, akiknek a neve az ókori tanítómesterek szerint Szapphó testvérinek a nevét takarja. A versben a költőnő aggodalommal ír a tengeri utazó Charaxos biztonságáról egyik tengeri útján. A másik versrészlet egy szerelmes vers, amelyben Aphroditéhoz, a szerelem istennőjéhez könyörög segítségért.

A magát megnevezni nem kívánó magángyűjtő a Kr.e. 3. századból származó papiruszt Oxfordnak ajándékozta, és Dirk Obhink klasszikafilológia professzor akkor fedezte fel a jelentőségét, amikor elkezdte fordítani azt. Obhink közreadta a szöveg próbafordítását, amelyet később egy tudományos folyóiratban publikálnak majd - olvasható a Live Science tudományos hírportálon.

A nyakatekert, felturbózott, tudóskodó szöveg mögött egy legenda húzódik. Kérdem magamtól: hát ilyen kevés maradt egy feltételezett költőnő után, akit azóta is istenít a közvélekedés? Ugyan, mire alapozva? Szapphó szerintem legendának jó, de költői iskolának soványka. Vagy talán mégsem? Meglepődve találtam Weöres Sándor műfordításai között egy huszadik századi verset; szerzője Salomón de la Selva (Nicaragua), a címe:

Óda Sapphóhoz

1.1

Jaj, az emberiség nem rózsaszagú.

Ugyan hol a szépség, Uram-Isten,

mikor minden csupa rothadás

és fájdalom és nyomor?

Ó, Sappho, hol nyílik a rózsád ?

Nem az emberi sárba

mélyeszti gyökerét.

I. 2

Kerestem a kerted, Pieria,

egy életen át, hiába.

Most hallod a szavam:

sohasem leltem meg a szépet,

mert minden csupa rothadás

és fájdalom és nyomor.

II.

Üdvözlégy, fekete hős,

ki sosem áhítottad

szemtől-szembe a szépet

s nem szenvedtél néma tragédiát

hiánya végett.

III. 1

A hermetikus lövészárokban,

míg harsog röhögés, büdös szél,

mint Ben Jonson-komédiában,

katona-csapat

kotyog egymásnak

disznó bizalmasságokat.

Az egyik így szól

és e kinyilatkoztatástól

reszkessenek a csillagok,

ejtsék el dárdáikat,

fedjék el arcukat, mint a bűnös:

„Az én nőm hónalja büdös."

III.

Ó, Sappho! igaz-e,

hogy Phaonnak nem kellettél,

mert korpás volt a hajad ?

IV.

A hermetikus lövészárokban

pihen a sereg.

Kinn a halál silbakol,

belül vannak az emberek.

Néger hős tetvezi

fehér bajtársát.

Sappho húgom, merre terül

ama kert, Pieria?

V. 1

Hátra se nézek, mégis felidézem,

hogy a nagy hüvelykujj-karmokon,

amint tetveket roppantának,

fehér piszok ragad

lila szegély közepett.

Sappho, ezek a te ibolyáid ?

V. 2

Oda se figyelek, mégis felidézem

(míg keveredik ágyudörej

és ricsaj és röhej)

a körmök közti recsegést,

amint roppannak a tetvek.

Sappho, te vagy és rózsát nyesel?

V. 3

Felidézem szörnyűképpen

az emlékek hadát,

a férgek illatát.

Nagy differenciák ellenére

klímák, fajok között:

poloskáid, Flandria,

éppoly büdösek,

mint a tieid, Nicaragua.

VI.

Kerestem a kerted, Pieria,

egy életen át, hiába.

Most hallod a szavam,

Sappho: igaz-e,

hogy Phaonnak nem kellettél ?

Mire volt jó,

hogy rózsát nyesegettél?

VII. 1

Hazámban, Nicaraguában,

ebédutáni bágyadt pihenésben,

látom, hogy házam

napsütött szögletében

néger cselédasszony

kislányát tetvezi éppen.

VII. 2

Némán tűr a leány,

kelletlen a képe,

a művelet nincs ínyére.

VII. 3

Tizenkét éves volt a leány,

én meg kilenc.

Ő lehetett volna szeretőm,

no, de...

VII. 4

Némán tűrt a leány,

mozgatta csúnyán

a lábát.

Sorjába fakadt

sok csiklandós mozdulat

és kényes pozitúra,

mely nekem

azóta is probléma,

nem oldhatom meg sohasem.

Ó, Sappho, hisz tele volt,

mint te korpával, ő tetüvel.

VIII.

Barátom Phaon legyen

és Euripidés Hippolytosa.

Tudom én már:

a szerelem

izzadságos, büdös tusa.

És minden csupa rothadás

és fájdalom és nyomor.

Most halld a kiáltásom,

ó, Sappho húgom,

fogadd panaszom!

Fordította Weöres Sándor

Nyika, a gyerekköltő

Régen nem látott, fiatalkori jóbaráttal hozott össze a sors, s beszélgetés közben irodalmi kuriózumok is szóba kerültek. Például, hogy egy olasz fiatalember bevallotta: Olaszországban a legismertebb magyar író Körmendi Ferenc (1900-1972), aki viszont magyar nyelvterületen a legismeretlenebbek közé tartozik. Pedig hát magyarul írt, s nem volt olyan kirívó politikai ámokfutása sem, ami miatt a feledés kriptáját tartósan rá kellene zárni.

És akkor szóba került az 1974-ben született Nyika Turbina jaltai költőnő, aki 2002-ben vetett véget az életének - elhagyatva, alkoholizmusba süllyedve, aki pedig olyan ígéretesen (???) indult 9 éves korában. Ekkor jelent meg ugyanis első verskötete, méghozzá olyan költőnagyság előszavával, mint Jevgenyij Jevtusenko. Ami még szintén hagyján, de ezt a kötetet nemsokára 12 nyelvre lefordították! És Nyikát csodagyerekként kezdték mutogatni, szerepeltetni különféle pódiumokon. Az alig kamaszodó kislágy ártatlan fizimiskával olvasta fel mélyértelmű, fejlett intellektusú sorait, megérzéseit. 1985-ben már elnyerte a velencei Arany Oroszlán költői díjat, amit addig csak Anna Ahmatova kapott meg az oroszok közül.

Aztán hamar bekövetkezett a hanyatlás. Anyja újra házasodik, testvére születik. Svájcba megy tanulni. Ott egy idős svájci orvoshoz megy feleségül, majd visszatér Oroszországba, ahol felveszik az egyetemre. Visszatér a munkakedve, sokoldalú érdeklődése a film és a rock zene világát is feltárja előtte. Lázasan ír, ahol csak éri: sokszor, ha nincs nála írószer, előveszi a rúzsát, azzal firkálja le sorait, bármire. Próbálják leszoktatni az ivásról, végül is nem sikerül. Első öngyilkossági kísérlete (mélybe ugrás) kudarccal jár, fizikailag súlyosan megsérül, a második - sajnálatosan - sikerül. Barátai, utcai járókelők szeme láttára zuhan a mélybe az emeleti ablakból, ahol üldögélni szokott.

A legenda ezzel okafogyottá vált, már csak a múltbeli, lezárt történésekből táplálkozott. És eltelt máig tizenvalahány év, Nyikáról pedig szinte már senki sem beszél. Igaz, egy honlap őrzi életének és munkásságának minden jelentős lenyomatát, magyarul pedig összeszedhető néhány vers az internetes fórumokról, amit alább itt megpróbáltam elhelyezni. (Szöveghűségükért nem vállalok felelősséget.)

Nyika Turbina:

Kék csillag

V.I. Nyikolajevnának

Már egy pillantás elég volt

ahhoz, hogy érezzük:

A szavaknál több az áhitat.

Egy könnycsepp sósabb,

Mint a sötét fájdalom,

De édes is, akár

A gyermeki

álom.

Az ég félkörívében

Kinyílt most egy kék csillag.

Tartsd alá a tenyered,

Ne hulljon apró szúnyogként

a tűzbe! Legyen

halhatatlan

A hajnali

Fényben

Verseket fordítottak

(egy 10 éves kislány gondolatai)

Verseket fordítottak idegen nyelvekre,

Így érez a nemlátó, az úttesten átkelve...

Úgy tűnik nekik haladva, tapogatva,

Megmenekültek a nagy forgatagba'.

Más nyelveken írva, ama sorok vakok...

Vezető kötelező. Akkor jó úton vagytok.

A hasonmás

Lehet, hogy

már holnap én

egy más világba

a hasonmásommal megyek

találkozásra.

Tükörképem ő,

kimondatlan szavaim,

rajta a kín

s a bajaim.

Felszárítatlan könnyek az arcomon-

ő néz ott könnyesen,

S ha szeme néz betegen,

Az az én szemem.

El innen, el vele

Széttöröm tükrömet,

De már a tükörkép

Énbennem itt rezeg.

Ha veled beszélgetek,

más-más nyelven beszélünk,

lám egyek a betűk, de

mintha szavunk elütne,

S habár veled lehetek,

más-más szigeten élünk

mi egy szobában ülve.

Elhittem szemednek,

Hogy szavak se kellenek,

Mindjárt elhittem szemednek,

hogy van könny, ami pereg

és sósabb, mint a fekete gyász

s az álomnál édesebb.

Fölgyújtja egy kék

csillag az egész eget:

Lepkét sose tarts

a fénybe kezeddel,

örökéletű lesz,

mire ébred

a reggel.

Ti - vakvezetők,

Én - vak öreg.

Ti - ki kéri a jegyet

s én - a potyautas.

Kérdéseimre

nincs felelet,

barátaim pora

a földbe taposva lent,

Ti - az emberi hang

s én a vers - az elfeledett.

(Kohut Katalin és Erdődi Gábor fordításai)

Robert Rozsgyesztvenszkij "zápora"

Igazából a költőről akartam megtudni életrajzi adatokat, de a Google mindegyre makacsul verseket dobott felszínre tőle. És akkor ezt is, egy Facebook bejegyzésből. És jól tette: tetszett, most itt (is) megvan.

ZÁPOR

- Várj! Ne siess!

Mély csend, azután megint

makacsul:

- Ne siess!

A fényeveszített földre

sötétség teste lapul.

Lezúdul a zápor,

mint igazság,

szálegyenes.

Csapzott madarak

rezdítik az ázott

lombkoronát...

Hogy robban az égi harag!

Sose bánd!

Zúg-zeng a vidék.

Sose bánd!

Rendít hegyeket, komoran fenyeget,

felhorkan az ég...

Várj még!

Felejtsd,

ami bánt.

Én elfeledtem már

mindent, ami fájt.

Lesz úgyis

elég...

Ázott madarad

megszárogatom,

leszek forró szél erdőben, ha kívánod.

Tenger túlpartjáról

elhozom azt a

halványszirmú virágot.

Ha kívánod -

holnap

érted támad a reggel.

Ráírom az égre:

"A nap ma

érte, miatta

kel fel..."

Csörtet az éjben előre,

zilálja a zápor a fákat.

Ha kívánod -

az ólomszürke csapás

nyomban tovavágtat.

Várj! Ne siess!

Szólj végre, felelj!

Vagy

nem hiszed el?

Hiszed majd, hogyha

az éjjel

elrobajlik a zápor,

s ámul a föld,

teli fénnyel,

és te kinézel,

s látod az ablak hajnali kékjeiben,

hogy a távol

ég alján sugaras-szelíden

napként kel az égre,

kigördül az égre

szívem.

(Rab Zsuzsa fordítása)