Milos könyve 12 (2003 április)

Április 30. (szerda) Új fejlemények a szlovéniai titokzatos ügynöklista körül. Hogy mindenki értse majd, miről beszélek, ide írom az MTI tegnapi ezzel kapcsolatos híradását.Szlovénia - ügynöklista - odahamisították az államfo nevét Ljubljana, 2003. április 29., kedd (MTI) - Janez Drnovsek szlovén elnök szerint nevét szándékosan hamisították oda a hírhedt volt jugoszláv titkosszolgálat ügynökeinek listájára. Az államfo mellett más vezeto politikusok nevét is feltünteto lista, amelyet a világhálón keresztül hoztak nyilvánosságra 10 nappal ezelott, politikai botrányt kavart Szlovéniában, ahol a közvélemény hazaárulóként tekint mindazokra, akik a múltban együttmuködtek a rettegett jugoszláv titkosszolgálattal, az UDBA-val. Az elnöki hivatal közleményében Drnovsek tudatta: az általa felkért számítógépes szakértok megállapították, hogy nevét április közepén utólag adták hozzá az eredeti listához, amely az 1970-es és 1980-as évekbol származik. "Mindez jelzi, hogy a (lista) közzététele az elnök és más kimagasló közéleti személyiségek lejáratására tett kísérlet volt" - olvasható a közleményben, amelyet kedden idézett az AP amerikai hírügynökség. Drnovsek vizsgálatot rendelt el az ügyben, amelynek eredményérol minden részletre kiterjedo tájékoztatást ígért a lakosságnak. A magánhonlapon közzétett lista hozzávetolegesen egymillió (a szlovén népesség csaknem fele) nevet tartalmaz. Az oldalt Dusan Lajovic szlovén származású ausztrál gyáriparos hozta létre, és egy thaiföldi szerveren keresztül hozta nyilvánosságra az UDBA, valamint a volt katonai hírszerzés munkatársainak, informátorainak és megfigyeltjeinek nevét. Drnovsek és más politikusok, köztük Borut Pahor, a parlament elnöke és helyettese, Miha Brejc, valamint az ellenzéki Barbara Brezigar volt igazságügyi miniszter, mostani foügyész kivétel nélkül tagadta, hogy valaha is dolgoztak volna az állambiztonsági szolgálatnak.

Az ügy érdekessége, hogy a botrányt kirobbantó Lajovicot éppen Drnovsek nevezte ki Szlovénia ausztráliai és új-zélandi tiszteletbeli konzuljának 1999-ben. A névsorral kapcsolatban Lajovic mindössze annyit árult el, hogy 1991-ben és 1992-ben kapta, forrását azonban nem fedte fel. (A szlovén jobboldali pártokhoz közel álló gyáros-üzletember családja 1945-ben menekült el Szlovéniából.)

A www.udba.net honlapot megjelenése után szinte azonnal lezáratta a ljubljanai adatvédelmi biztos hivatala, hétfon azonban ismét hozzáférhetové vált. A hivatal indoklása szerint az érdeklodo szlovének megtalálták az internetes oldalhoz vezeto kerüloutakat, a tilalom nem bizonyult hatásosnak.

KMO < kul@mti.hu >

KTI < kul@mti.hu >

MTI 2003. April 29., Tuesday 16:37

Elindult tehát egy hólabda, amelyből nagyon könnyen és nem sok idő múltán akár többtonnás hógörgeteteg is lehet, amit megállítani szinte lehetetlen, legfeljebb az ember igyekezzen félreszökni az útjából.

Az igazság az, hogy nem csak X. meg Z. és Y. elvtársak és a többiek léteztek, hanem ott voltunk sokan mások, akiknek időről időre a "körmire néztek", elvégre intézményvezetőként politikailag és mindenféle tekintetben feleltem nem csak a kezem alatt dolgozók biztonságáért, hanem az intézmény biztonságos működéséért. Ugyanakkor volt egy ki nem mondott, de mindenki által jól tudott és én úgy hiszem, átérzett felelősség is: az intézményt ha nem is lehetett teljes egészében, de megpróbálni a kisebbség érdekei felé is hajlítani.

Ez az, ami sokszor fából vaskarikának tűnt, de mégsem volt teljesen lehetetlen.

Ahogy telt az idő, az volt az érzésem, hogy Z. elvtárs talán nem is jön el, csak fölöslegesen szorongok. S ha el is jön, fűztem tovább a gondolatokat, ugyan mit kérdezhetne, mi iránt érdeklődhetne, hiszen gyakorlatilag nem történt semmi a szerkesztőségben, azon kívül, hogy hétről hétre kiizzadtuk a soros lapszámokat, megvívtuk csörténket a cenzorral, próbáltuk fegyelmezni egymást és egyik-másik kollégát visszatartani a kiskocsmák és a vendéglők pihentető környezetétől.

Ekkortájt történt, hogy egyik fiatalabb munkatársam majdnem felképelt, mert az esti utolsó olvasáshoz úgy jött be, hogy előtte szinte napokon át egyik kocsmából ki s a másikba be. Sokat adtunk akkoriban arra, hogy a lapban nem csak helyesírási, de értelemzavaró és ezáltal nem egyszer politikaivá minősülő hibákat ne hagyjunk. Úgy örököltem elődeimtől a munkarendet, hogy e szolgálatra minden beosztott munkatársnak kötelessége pihenten érkeznie. Rendszerint aznap nem is kellett munkába jönnie, csak amikor már letisztultak az oldalak, estefelé, s néhány óra alatt figyelmesen elolvasni az utolsó kefelevonatot.

Ifjú barátom időnként szabályosan elaludt a papírlap fölött. Majd egy idő után felriadt, s mert nem tudta, hol hagyta abba az olvasást, vagy ismét az elejére ugrott, vagy átsiklott jókora részeken.

Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy az éppen józan ember logikájával és szigorával szóltam rá s vontam felelősségre, kijelentve: ezzel nem engedem, hogy valaki is játszodjék.

Szidásom olaj volt a tűzre: amúgy is könnyen fellobbanó természet volt, s elnyúzott, fáradt állapotában azon felül is ingerlékeny. Hirtelen felkapott egy széket, a magasba emelte és úgy tűnt, teljes erővel a fejemre sújt vele.

Úgy álltam ott, mint akinek minden mindegy: tudtam, hogy igazam van és egyszerűen nem jött hogy elhiggyem - megüthet.

A szék valahogy félúton lefékeződött, kollégám megrázkódott, nagyot fújt és kirontott az irodából.

Kínos pillanatok voltak. Nem tudtam, mit csináljak. Arra gondoltam: ha most szigorú leszek és drasztikus büntetést helyezek kilátásba, tekintélyhez jutok ugyan, de elveszítem az emberek közvetlenségét, amely úgy érzem, addig összefűzött bennünket. Meg aztán nem is haragudtam igazán a pajtira, hiszen tudtam: az alkohol és nem ő maga cselekedett úgy, ahogy cselekedett.

Behívtam az irodámba és azt mondtam neki: az ügynek nem lesz semmilyen következménye, de elvárom, hogy amikor szolgálatos lesz a továbbiakban, pihenten jöjjön be.

Barátunk nem értette, miért nem keményítettem be neki. Szégyelte magát, gyötörte a lelkiismeret, próbált bocsánatot kérni, de egyre csak azt hajtogattam: nincs mit megbocsátanom. Nem történt semmi.

Mint ahogy igaz is.

Ha nem egyéb, a mai napig azt gyanítja, hogy valamiképpen vissza szeretném fizetni azt a gesztust. Viszonyunk azóta nem javult, sőt hűvössé vált. Tiszteljük egymást - én legalább is őt -, de valamiért érzem, hogy a pohár ama megbocsátással törött el végleg.

És amikor végül mégis csak beállított Z. elvárs, és azt kérdezte, milyen rendkívüli esemény történt mifelénk, akkor az összemenésünkről mélyen hallgattam. Nem, mintha elhittem volna, hogy nem tud róla semmit, hanem mert magánügynek tartottam, és rajtad kívül, Milos, nem vallottam róla senkinek.

Ma a csíkszeredai fiatal képzőművész, Kelemen Örs Csongor egy festményét küldöm illusztráció gyanánt. A bukaresti művészeti akadémián tanult művésznek nemsokára összeállítása jelenik meg az RMSZ Színkép mellékletében.

Április 29. (kedd) Pár héttel a Jóskával való emlékezetes találkozás után, ami - bevallom - kissé megingatta addigi, már-már felhőtlennek nevezhető önbizalmamat, és arra késztetett, hogy mielőtt valamit kiejtettem a számon, kétszer is körülnézzek, lapzárta előtt fél órával, a délutánból estébe hajló időben megcsörren a telefon. A főbejáratnál posztoló belügyes portás volt, a belső vonalon, s jelentette, hogy egy kisebb csoport barátom várakozik a kapunál, nem küldtem le értük belépőt, de inszisztálnak, vajon fölengedheti-e őket? Az volt annak idején az úzus, hogy a bejáratnál, amely a legfőbb pártlap, a Scanteia (ejtst: Szkünteja - annyi mint Szikra) bejárata is egyben, belépőcédulát állítottak ki a látogatónak a szerkesztőségből küldött meghívócédula alapján, az így kiállított belépőt pedig az idegen, távoztakor, a szerkesztőség által láttamozva s az időpontot is feltüntetve, le kellett hogy adja, különben riadóztatták az őrséget. Valamiért gyanús volt ez a telefonhívás: nem vártam senkit abban az órában, még kevésbé egész csoportot s ráadásul bejelentetlenül. Miután közöltem ezt a kapussal, letettem a kagylót. Ismét csengett a készülék, újra a kapus: az elvtársak nem akarnak elmenni, azt mondják, tessenek lejönni értük. Megdühödtem, s kértem, adja át az egyik "ismerősnek" a kagylót. Zengő bariton szólalt meg román nyelven, s bemutatkozott: X. őrnagy a kékszeműektől, a kollégáival van itt, azt ellenőrizték, mennyire teszünk eleget a biztonsági előírásoknak, s személyesen is gratulálni akar éberségemhez. De ha nem veszem rossz néven, felugornának - hárman vannak. A dicséret nem vett le a lábamról, mert megkértem: várjanak meg ott lent, amíg értük megyek, a 10. emeletről. Kis idő beletelt, amíg leértem, a kinti alkonyi fény bevetődött a kapualjba, s a "vendégeknek" csak a sziluettjét láthattam, a pultra támaszkodva, amint a túloldalon lévő kollégájukkal beszélgettek. Megkértem a kapust, ellenőrizze az igazolványokat, majd én magam is beléjük pillantottam. Akkor láttam életemben először ilyen azonosító iratot, persze tőlem akármilyen lehetett volna, úgy sem tudtam volna megállapítani a hitelességét. A józan logikám azt súgta, nem élünk olyan időket, hogy az ilyesmivel játszani vagy blöffölni lehessen. Fent leültünk a főszerkesztői tárgyalóasztal mellé, tulajdonképpen nem sokat mondtunk egymásnak, főleg a bariton beszélt, a másik kettő asszisztált. Miután megnézték, hol tartjuk a hivatali iratokat, a pecsétet, miként és mivel zárjuk az épület többi részébe vezető ajtókat, hogyan biztosítjuk az írógépekhez való hozzáférés ellenőrzését, felhívták a figyelmemet, hogy a csehszlovákiai események utáni időkben megerősödött az ellenséges tevékenység, ajánlatos minden tekintetben résen lenni, a frissen hozott államtitok törvényt be kell tartani, mert ők időről időre ellenőrizni fogják, a titkok ránk is vonatkoznak, mert ami a mi intézményünkön belül történik és nem kötendő a külvilág orrára, az szakmai titok, de mert politikai intézmény vagyunk, a szakmai titoknak politikai színezete is van. És hogy minden rendben menjen - mutatott rá egyikükre, egy kopaszodó, középkorú, sovány férfira -, Z. elvtársat bízzuk meg, hogy időnként ellátogasson a szerkesztőségben és elbeszélgessenek a folyó ügyekről.

cipőmből jókora szög bújtelő, észrevétlenle is üthetnek a sarkontán meg sem érzemaki a világ összeillő kapcsaitigazítja, elaludhatottegy percig -hát nézzünk körül, mily csapdákatállítunk egymásnak észrevétlensietős, szelíd mozdulatokkalhová lett belőlünk a csöppnyi szeméremközös vágyakról szónokolok,sziszegve ellenáll a látvány,közönyösen játsszuk ki egymást

vigasztalan árnyékban nő a páfrány,

s az igyekvő növényt is főbesújtja

a pangó nap, ha úgy akarja -

símuló cipőmből szög bújt elő,

lábam döfködi apró fakardja

1971

szédületmarx, engels, lenins a többi nagy gondolkodójócskán meglódították a világots most csak forog, forog, eszeveszetten,egyensúlyát keresve,az Egyenlítő szédül, a Sarkok fázósan lapulnak,s a köztük húzódó földrészekvére forrongva lüktetmegnyugszik-e végre?tapló és kovaháborúk taplójaszikkad a kályhán,romlik az alvóban a vérkipirulva lesiklom lécem puha fájánkarcsú nyomom a hóban - szakadó kötél

hevítő bunda

hűvös visszájára fordul,

szelíd éjjeli tűz

fogát növesztve ég

s mind, ami érthető, csöndes nyugalmat érlel,

vacogva ébred, mint a tűrt cseléd.

csak a tapló

(a vén szalonnabőr)

kunkorodik sziszegve a kályhán

s valahol a kova is fickándozik

mint feszülő, beteg ér apám szíve táján

Mai képeimet Levinschi Szávuly Attila fénymásolt festményei közül válogattam: a Vágyakozás és a Számonkérő címűeket.

Április 27. (vasárnap) Szeretek pontos lenni. Pontosabban azt nem szeretem, hogy valaki várjon rám, az én hibámból. Ezért aztán igyekszem mindenhová hamarabb érkezni. Jóskát nem tudtam megelőzni. Ott sétálgatott két örökzöld bokor között, lehajtott fejjel, a cipője orrát nézegette. Azt hiszem, messziről észrevett, de csöppet sem mutatta. Ezt abból gondolom, hogy még egy halvány meglepődést se láttam rajta, amikor melléje léptem és kezet fogtunk. Sematikusan indult a beszélgetés, mi pedig lassan lépkedtünk a kavicsos ösvényen, igyekeztem fölvenni a ritmusát és arra vártam, mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. Amilyen lelkesedéssel szegődtem el évekkel korábban az Ifjúmunkáshoz, olyan hamar lehervasztotta a kedvemet az a történet, hogy az egyik fiatal kollégát, mert poharazgatás mellett, többek füle hallatára szóvá merte tenni azt a tényt, hogy Kolozsváron az elmúlt években mindenütt voltak magyar feliratok, most pedig aggasztóan megritkultak és ez nem jó jel, pár hónap múlva megidézték az ifjúsági szervezethez, majd a pártbizottsághoz, nyomozás is indult az ügyben, majd végül is, mert első vétségénél tartott, komoly szankció lett a vége, illetve hosszabb távú megbélyegzés: megbízhatatlannak, gyanús kádernek minősült. Nyilvánvaló, hogy valaki a társaságból árulhatta be, s amikor engem alkalmaztak, éppen javában folyt a találgatás, hogy kinek lehet vaj a fején az ügyben a nem túl nagy létszámú szerkesztőségben. Én már azt a figyelmeztetést kaptam örökségül, hogy vigyázzak, kinek mit mondok, mert ugye, sose lehet tudni... a falnak is...

Ilyen hangulatban nehéz volt őszinte munkatársi kapcsolatokat kialakítani, bár az ember sokszor igyekezett elfeledkezni mindenről és mindenkinek megelőlegezni az ártatlanságot, ameddig nem bizonyosodik be, hogy mégsem kellett volna.

Jóska egy idő után megkérdezte, milyen a hangulat odabent. Én akkor már főszerkesztő helyettes voltam 1968 őszét írtuk, a főszerkesztő még tavasszal otthagyta a lapot, amikor megalakult Kovászna megye és ő lett az újonnan alapított sepsiszentgyörgyi lap főszerkesztője.

Mondtam, nem a legrózsásabb, hiszen tudja, a csehszlovákiai események rosszul sültek el, az, ami augusztus előtt volt, az olvadás hónapjai, mintha elszálltak volna...

Jóska ekkor egyenesen a tárgyra tért: erről a találkozásról nem szabad tudnia senkinek, mert az állását, de talán az életét is kockáztatja. Neki tulajdonképpen semmi köze nem kéne legyen ahhoz, ami nálunk történik, ő egy teljesen más ügyosztály embere, de hát mégis csak ott a felesége, valamiképpen őt is védelmeznie kell. Amit tud és amire felhívná a figyelmemet, azt jó embereitől tudja, s inkább ne kérdezgessek semmit, hassak oda, hogy a szerkesztőségben, az irodákban ne legyen annyi fecsegés, összevissza beszéd, kerüljük a közösségi fellépéseket, inkább nótázzunk, szavaljunk szép verseket, amikbe nem köthet bele senki, ugyanakkor tartózkodjunk elsősorban azoktól, akik a leghangosabban, a legbátrabban hangoztatnak a rendnek nem tetsző, "eretnek" nézeteket.

Tulajdonképpen ennyiről volt szó, és most szépen váljunk el, ő jobbra megy, én balra, s lehetőleg felejtsem el ezt a találkozást.

Próbáltam visszaemlékezni a szerkesztőségben az elmúlt hónapokban elhangzottakra. Úgy tűnt nekem, hogy semmivel sem léptük túl azt a határt, amit a közhangulat megengedett magának. Talán csak akkor, amikor a lapot a csehszlovákiai események után kivesézték ideológiai szempontból, és fejünkre - fejemre - olvasták azt, hogy túlságosan elvetettük a sulykot, avangardista hangot ütöttünk meg, a cenzúrával is szokatlanul nagy számú afférunk volt menet közben, az Ifjúmunkás riporteri gárdája részéről elhangzott egy ilyen kijelentés, méghozzá szerkesztőségi gyűlésen, hogy ha engem menesztenek, akkor ők is kollektíven kilépnek a laptól... A kijelentést még akkor helyben elfojtottam, s azt próbáltam megmagyarázni az embereknek, hogy nem a szembenállásban kell keresnünk a helyzet megoldását, hanem a túlélésben. Szigorodnak az idők, szigorúbban fogjuk mi is magunkat, összehúzózkodunk...

Vajon, ezt akarta Jóska is sugallni?

Igazság szerint sok idő eltelt, amikor ismét találkoztunk: akkor már leszázalékolt, nyugdíjas ember volt, akit ki tudja, hány darabból varrtak össze. Feleségétől tudtam meg: küldetésben volt valahol a román alföldön, s egy gépkocsis üldözésben az autójuk felborult, a benn ülő kémelhárítókat pedig szabályosan kiskanállal szedték össze.

Sokáig élt még azután, csökkent értékű emberként, hamar fáradt, megkeseredett és idő előtt megöregedett, bár az ereje azért visszatért, apróbb segédmunkákra jó volt.

Pár éve távozott az élők sorából, kibogozhatatlan körülmények között. Állítólag külföldi bérgyilkosok végeztek vele...

Illusztrációként ma Al. Dinu Serban bukaresti fotós A város őre c. képét küldöm.

Április 26. (szombat) Utolsó évre jártunk az egyetemen, amikor egy reggel a bölcsészkari hirdetőtáblára szokatlan figyelmeztetőt szögeztek ki. Amiben az állt, hogy a következő napokban, ekkor és ekkor, ilyen és ilyen teremben belügyes bizottság áll a végzős hallgatók rendelkezésére, hogy aki szeretne a tárcánál elhelyezkedni, azzal szóbaállhassanak. Az általános szöveg alatt egy tucatnyi név is szerepelt, olyan végzősöké, akikkel a bizottság föltétlenül szóba szeretne állni. Különösen olyan hallgatókról volt szó, akik románok voltak és idegen nyelv szakon - angol, francia - tanultak, de meghívtak egyet közülünk is, akinek a legjobb káderlapja volt, vagyis a legegészségesebb származása. Rossz érzés fogott el a hirdetés olvastán, és sokunkat furdalt a kiváncsiság: mire lesznek jók a bölcsészeten tanult kollégák ott, ahol nyomozni, fülelni kell. Hamarosan megkaptuk a választ: a behívottak közül többen elkottyintották, hogy elsősorban idegen nyelv tudásuk iránt érdeklődtek és nagy fizetésekkel kecsegtették azokat, akik igent mondanak a felkérésre. A hirdetés, majd a nyomában keletkezett mende-monda elég volt ahhoz, hogy az ott felsoroltak körül megritkuljon a levegő. Nem szívesen állt le velük beszélgetni az ember, úgy vettük, hogy ama pillanattól kezdve jobb lesz körültekintően bánni velük. Kollégánk bölcsen hallgatott megkérdezését illetően, csak annyit sikerült megtudnunk, hogy határozott nemet mondott, s azzal vált el a bizottságtól, hogy még gondolkozik. Ez volt az első konkrét, életközeli találkozásom e furcsa, félelmet és ugyanakkor titokzatosságot gerjesztő, nagy hatalmúként fellépő intézménnyel. A január 20-i fejezetben már említést tettem a kolozsvári fiatal költők körüli hajszáról és hogy az egyik napon - érzésem szerint - pár óráig magam is bekerültem a belügy célkeresztjébe, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy főtéri vendéglőben többedmagammal az egyik megfigyelt költőtárssal meghitten szót váltottam. Akkor már tartottam a "kékszemű fiúktól" - ez volt a mindennapi beszédben használatos becenevük a titkosszolgálatiaknak -, különösen, hogy megtudtam, hogy az Ifjúmunkásnál nem is egy kolléganő volt, akik férjéről nyíltan tudni lehetett, hogy nem is alacsony rangú beosztottjai a belügynek. (Mindez, utólag áttekintve, tulajdonképpen nem is kellett volna hogy meglepjen engem, hiszen a bukaresti magyarság fiatal, aktív rétege tulajdonképpen úgy toborzódott, hogy a munkáshatalom intézményeihez kellett a magyarul tudó, megfelelő származású káder is, akiket egyszerűen felhoztak a fővárosba, beültettek egy lakásba. Az illetőknek vagy volt már élettársuk, akiket magukkal hoztak, vagy elkötelezték forma magukat s végül csak bukaresti családalapítás lett a vége, jobb híján pedig a magányos fiatalok a szűk választékból nem igazán válogattak, ha férjhez akartak menni vagy meg akartak nősülni. Az, ami számomra furcsa és némileg ijesztő volt - tudniillik, hogy olyan kolléganőm legyen, akivel a minimális köznapi őszinteséget is ajánlatosabb volt takaréklángon tartani, mert ki tudja, mi juthat szavaimból férjeura fülébe -, az számukra megszokott volt és természetes. Igaz, sose beszélgettem el egyikükkel sem erről a témával, t.i. hogy miként érzik magukat rendőr- vagy belügyes feleségként, de úgy képzeltem, hogy nem lehet valami jó dolguk a sok titkolózás és rejtőzés miatt. Egyáltalán, az se volt biztos, hogy tudnak-e valami konkrétumot élettársuk munkájáról, vagy megelégednek azzal, hogy ismerik az intézmény nevét és hó végén megkapják a szép fizetést.)

Különösen egyikük okozott egy ideig fejfájást nekem, aki a kémelhárításnál dolgozott, s akiről a felesége sokszor csak annyit tudott, hogy küldetésbe utazott, aztán két-három nap, vagy akár egy hét múlva ismét felbukkant odahaza, mintha mi sem történt volna. Nagy darab, mackó termetű és mozgású férfi volt, egyszer elkerülhetetlen volt, hogy ne fussunk össze az ifjúsági szervezet számára fenntartott külön strandon (tavasztól, nyár közeledtével és a napfényes szeptemberi-októberi hőségben is kényszerű divat - felüdülési lehetőség - volt munka után kiruccanni a strandra, megmártózni a vízben, úszni néhány száz métert, evezni egy félórát, bekapni egy adag sóstúrót, paradicsommal, leöblíteni egy sörrel). Megismerkedésünk zavart volt: mind a ketten feszengtünk, tulajdonképpen azt sem tudtuk, miről beszéljünk. A feleség rögtön elvonult nőismerőseivel fecsegni - nagyon szeretett diskurálni! -, mi meg ott maradtunk, fürdőruhában. Ő kérdezgetett, semmitmondó dolgokat, én meg válaszoltam, semmitmondó válaszokat. Figyeltem a széles, napbarnította, feszes bőrű mellkasán átlósan a hasáig fehérlő, kidudorodó varratú sebhelyet, amelyhez hasonló kulcscsontja mellett és a hátán is fellelhető volt, bronzos bőrétől még jobban világítottak a kontrasztos hegek, s én nem mertem megkérdezni, honnan származnak, mert féltem, hogy amúgy sem kapok rá valódi választ.

Úgy szabadultam meg Jóskától (nevezzük így), hogy hirtelen megpillantottam az egyik KISZ-vezetőt, akivel amúgy is tárgyalnom kellett és bocsánatot kérve, elléptem. Huzamosabb időn át nem is találkoztunk. Aztán egyszer, a kolleganőm révén üzent, hogy szeretne velem egy fontos dolgot megbeszélni, s egy nem túl látogatott, de nem is nagyon eldugott bukaresti parkot nevezte meg találkahelyként.

Másfél napom volt a kijelölt időpontig. Mindenfélét összegondoltam, fantáziáltam, azon töprengtem, hogyan lehetne kibújni a találkozás elől, ki tudja, mire akar majd rávenni. Egyáltalán, mi az, hogy én a kémelhárítás egy emberével találkozom, munkahelyi megbizatásomon kívül? És mi lehet az, ami Jóska szerint nagyon fontos lehet - nem csak az ő számára, hanem a számomra is?

Gyomrom le-fel járt, rossz hangulatban voltam, nem tudtam a munkámra összpontosítani. Az volt az érzésem, sose jön el a másnap délután. Továbbra is enyhe belső remegéssel indultam meg a kijelölt helyre...

Holnap folytatom.

A mai szöveghez Oláh István Videotrombita c. fotóját illeszteném.

Április 25. (péntek) Tulajdonképpen ma délutántól kellene kezdődnie az ortodox húsvét miatti munkaszünetnek, amely a kormányzat kegye folytán, s egy kis munkanapátütemezési hókuszpókusz révén közel tíz napnyi munkakiesést okoz az országban (cáfolják is veszettül a hivatalosságok, hogy ez nem így van, de nem egy politikai elemző, gazdasági szakember rámutatott már: az a gazdaság, amely ennyi ideig tudja nélkülözni a munkaerő foglalkoztatását, tulajdonképpen nem élő gazdaság, azt jelenti, hogy mesterségesen tartják életben, költségvetési pénzekből...), de ma reggeltől már alig lézengtek az utcákon munkába menők - a tömegközlekedési eszközök olyan üresen közlekedtek egész nap, mintha nem Kínában vagy Szingapuban, hanem nálunk fészkelne az atípusos (vajon miért nem atipikus? - hiszen ez utóbbi érthető volna, a másikon érződik a nyelvészek izzadtságszaga...) tüdőgyulladás-járvány góca.

Tudunk mi túlteljesíteni, rádobni egy-két lapáttal, ha az érdek úgy diktálja, ezért aztán úgy vélem, nem érdemlünk semmiféle ajándékot vagy alamizsnát, mert nem annak örvendünk, hogy kaptunk, hanem azon bosszankodunk, miért nem kaptunk többet - ingyen?Szerdai nyelvészkedésemre nem várt, ám tartalmas visszhang érkezett Siklósi Nándor barátomtól, amelyből mindenek előtt a tárgyszerű részletet idézem:"Megosztom veled egy kapcsolódó életélményemet a hetvenes évek elejéről. Már újságíró voltam a Magyar Rádiónál, egyben életem első rozzant autójának (rendőrségtől leselejtezett Moszkvics) büszke tulajdonosa. Akkoriban Magyarországon az újságárus szabad elszámolású, borravalós maszek kiskapitalistának számított (a napilapok, ha jól emlékszem, nyolcvan fillérbe kerültek, de ki kért vissza húszat az egy forintból...) . A személyi igazolványba a nemi életen túl (házas, elvált, hány gyerek van, stb.) a foglalkozás is be volt jegyezve a munkahelyekkel együtt. Így a rend éber őre pillanatok alatt meg tudta állapítani: fejlett szocialista erkölcsű családapáról vagy partnereit álladóan váltogató pernahajderről van szó; becsületes proletár munkásember-e az illető, avagy valami gyanús maszek egzisztencia. A munkahelyi pecsét az "újságíró" megnevezés felét eltakarta, az "újság" jól látszott, utána a pecsét alatt talán még egy "r" volt kivehető. A rendőrök rendszeresen "újságárus"-t böngésztek ki. Ezért fizettem kezdő újságíró koromban minden korrupt rendőrnek: foglalkozásomat látva azonnal találtak valami büntethetőt (kiégett féklámpa, kopott gumi, törött vészháromszög, akármi - fizessen a rohadt maszekja!). Azonnali készpénz-fizetéssel és a nyugtáról való önkéntes lemondással "takarékosabban" megúszhattam. Alig vártam már, hogy valami rendesebb foglalkozásom legyen..." Én meg, aki némileg menekvésnek, mellébeszélésnek tartottam könyved ama fejezetét, nem tudván ellenállni az oktalan fecsegésnek, örömmel nyugtáztam, hogy a nyelvi tünemények másokat is legalább olyan hőfokon foglalkoztatnak, mint engem. Ez a kézirat nagyon sokszor íródott és alakult a pillanatnyi szeszély hatására, s most se különben. De most visszatérítem a menetet a tegnapi pászmára, anélkül, hogy ellentmondanék az eddig követett gyakorlatnak. Véletlen vagy sem, tegnap került kezembe a bukaresti Contemporanul = ejtsd: Kontemporánul - A Kortárs) c. nagy hagyományú, még a második világháború előtti munkásmozgalmi gyökerű, hasonló nevű elméleti folyóiratnak az utóda. Hosszú időn át úgy emlegették a kolozsvári Korunkat, mint a Contemporanul testvérlapját, amiben jó adag igazság van, még ha a mai korunkosok kézzel-lábbal tiltakoznának e szocialista rokonság ellen.

Az idei áprilisi számban olvasható Nicolae Balota irodalomtörténész és esszéíró dokumentumöszeállítása Scorpionii din dosare (Szkorpioni din doszáré - magyarul: Skorpiók az ügycsomóban), amelyben ízelítőt ad azokból a feljelentésekből és ügynöki jelentésekből, ami az ő személyére vonatkozott. A parasztpárti érzelmű családból származó, neves román esztéta 1955-ben Bukarestben élt s egy neves ellenzéki politikus csemetéivel arra készülődtek, hogy jelentést juttassanak nyugatra az emberi jogok lábbal tiprásáról a sztálini Romániában. A félig még nyers szöveget több bizalmas ismerősüknek megmutatták, előbb konzultáció végett, majd az volt a szándékuk, hogy ötven-hatvan támogató aláírást szereznek a szellemi élet megbízható jeleseitől. Szervezkedés közben úgy érezték, nem alkalmas az idő az azonnali cselekvésre s biztonság kedvéért megsemmisítették a dokumentumot. Ámde napok múltán, amikor az újévi ünnepekről Balota Kolozsvárról visszautazik Bukarestbe, az éjszaka kellős közepén fegyveres különítmény szállítja le a vonatról, tartóztatja le, majd ítélik el államrend ellenes szervezkedés vádjával. 1956-tól a szekuritáté hírhedt fogdája után megjárja a zsilávai (Bukarest mellett), a fogarasi, szamosújvári, pitest-i és dési börtönöket, s 1962-ben szabadulna, de mert odabent francia nyelvleckéket tart fogolytársainak, ezt lázadó szellemének könyvelik el és még két év kényszerlakhelyet sóznak a nyakába egy Bukarest és a Duna közötti távoli községben, ahol hozzá hasonlóan tucatjával élnek a száműzöttek, köztük magyar katolikus papok is.

Nicolae Balota nemrégiben nekifogott megírni fogsága történetét és emlékezetének felfrissítése végett kéréssel fordult a titkosszolgálati iratok tanulmányozására alakult országos tanácshoz, bocsássák rendelkezésére a rá vonatkozó ügycsomó mind a 13 vaskos kötetét. Eddig azonban csak azok az iratok kerültek elő, melyek a letartóztatásához vezettek, illetve kiszabadulása utáni életébe engedtek bepillantani.

Ezek is elegek voltak ahhoz, hogy megtudja: lebukásukat annak az Anton fedőnevű személynek köszönhetik, aki legjobb ismerősükként a titkos jelentést véleményezte, s akiről mint kiderült, mindvégig hatósági megbízással cselekedett, utazgatott ide-oda, vette fel a kapcsolatot az "összeesküvőkkel", akik tulajdonképpen barátai voltak, ő maga is ellenzékiként éveket ült az egyik legsúlyosabb, a szamosújvári börtönben, majd ott kellett letelepednie kényszerlakhelyen.

Balota keserűen emlékezik vissza és mosolyog saját naivságán, miért is nem ütött szeget a fejében, hogy egy ilyen múlttal rendelkező és korlátozások közt élő ember túlságosan is szabadon közlekedik, és rendszerint mindenütt felbukkan, ahol ők is megfordulnak.

Ugyanakkor az is kiderül a jelentésekből, amelyek közül csak néhány jellemzőt idéz, hogy a titkosszolgálat, mihelyt valakire rávetette a szemét és a keze között megszorongatta, mindvégig a nagyítója alatt tartotta minden megnyilvánulását. A kritikusnak rá kell jönnnie az iratok nyomán, hogy mindenki jelentett róla: a szomszédok, a munkatársak, sőt, az a derék, jólelkű ember is, akivel egy ideig megosztotta a közösen lakott bérházi lakosztályt. A szolgálat mindenütt csápokkal rendelkezett: akárhová is ment Balota, lépéseiről az illetékesek megkapták az illő tájékoztatást.

Miről vallanak ezek a jelentések? Hogy a célkeresztben lévő személy mennyire művelt, miről szeret beszélni, hogy sok könyve van, hogy kikkel találkozik, nem sokat beszél a munkájáról, hogy miket beszélnek róla mások, s e jelentésekhez írt titkosszolgálati következtetések mindig hozzátoldanak egy arasznyit az értelmezéshez, benne felejtenek egy-egy téves információt, a jellemzések mind tömörebbek a megfigyeltről, ezzel párhuzamosan viszont mind sarkítottabbak, eltorzulnak, gyanúból, sejtésből könyörtelen vád lesz, bélyeg.

A hatvanas évek végén, fiatal budapesti kritikus - akkor mondhatom: barátom - volt egy hétig a szállóvendégem. Akkoriban építette ki kapcsolatait a romániai magyar és a román irodalom színe-javával. Azon kívül, hogy befogadtam a családba erre az időre, túl sok segítségre nem futotta a főszerkesztői időmből, így nagyjából magára, illetve az őt egymás kezébe adó írókra, szerkesztőkre volt utalva. Az egyik délután Hervay Gizellához, illetve Szilágyi Domokoshoz volt hivatalos, amikor este szól a telefon, hogy ha tudok, menjek utána, mert egyedül már nem talál haza a sötétben. Kérdezem, hol van, azt mondja, Nicolae Balotanál vendégeskedik, s mondja a lakcímet is, amit hirtelen ki kellett keresnem a Bukarest térképünkön, mert azt a fertályt nem ismertem közelebbről.

Balotanak olvastam néhány tanulmányát, irodalomtörténeti elemzését, azt is tudtam, hogy a magyar irodalomban is jártas, sőt, magyarul is beszél, de addig nem volt hozzá szerencsém.

Április 24. (csütörtök) Tegnap döbbenetes hír került a kezembe az MTI jóvoltából, keserűt nyelve regisztráltam, aztán ma ismét eszembe jutott és előkapartam a számítógép süllyesztőjéből: Szlovénia - az államfő a volt titkos ügynökök listáján Ljubljana, 2003. április 23., szerda (MTI) - Szlovéniában nyugtalanságot keltett, hogy felkerült a világhálóra az egykori jugoszláv titkosszolgálat ügynökeit és áldozatait felsoroló lista. Ljubljanai sajtójelentések szerint Szlovénia új-zélandi tiszteletbeli konzulja, a szlovén jobboldali pártokhoz közel álló Dusan Lajovic ausztrál üzletember hozta nyilvánosságra egy thaiföldi szerveren keresztül a hírhedt állambiztonsági szolgálat, az UDBA és a volt katonai hírszerzés munkatársainak, informátorainak és megfigyeltjeinek nevét. Az ügynökök sorában fellelhető Janez Drnovsek államfő, Miha Brejc mostani parlamenti alelnök, akárcsak Barbara Brezigar volt igazságügyi miniszter és főügyész. A közszolgálati tévé adatai szerint a lista egymillió nevet tartalmaz. Drnovsek közölte, hogy "soha nem volt az UDBA munkatársa", soha senki nem kérte tőle és soha nem ajánlották fel számára. Az ellenzéki Brezigar asszony, akit a jobboldali Szlovénia Szociáldemokrata Pártjához (SDS) közeli politikusnak tartanak, ugyancsak értetlenül áll afölött, hogy neve felkerült az ügynökök listájára. A hét első napjaiban a www.udba.net honlap már nem volt elérhető. A ljubljanai Delo című napilap szerdai száma szerint a thaiföldi hatóságok a szlovén rendőrség kérésére lefoglalták a tartalomszolgáltatónál a vitatott adatsort és megszüntették a hozzáférést az internetes oldalhoz. Joze Bogataj szlovén adatvédelmi biztos az ügy kipattanása után azonnal, már csütörtökön felszólította a helyi szolgáltatót, hogy zárja le az oldalt. A jobboldali ellenzék tiltakozott és cenzúrát kiált.

Ljubljanában most élénk találgatás folyik arról, honnan származnak az adatok és milyen szándékkal tették közzé a listát. Bozo Repe, a nagy szakmai tekintélynek örvendő szlovén történész "nagyrészt hitelesnek" nevezte a névsort.

A Dnevnik című ljubljanai újság szombaton azt sugallta, hogy a listát a fordulat után Miha Brejc, az új szlovén állambiztonsági szolgálat (VIS) első igazgatója - mostani parlamenti alelnök - "biztonságba helyezte". A jobboldali szociáldemokrata politikus szenvedélyesen tagadta a szárnyra kapott pletykákat. "Amikor a VIS igazgatója lettem, a levéltár üres volt" - hangsúlyozta a Delonak.

KMO < kul@mti.hu >

KKN < kul@mti.hu >

MTI 2003. April 23., Wednesday 12:13

Azon túl, hogy minden népnek, országnak megvan a maga titkosszolgálati drámája, az fordult meg a fejemben: hogyan lehet egymillió nevet egyénileg és magánszorgalomból fölvinni a netre, anélkül, hogy az elkövető mögött ne álljon komoly műszaki és emberi fedezet? És ha ez így van, akkor ki működteti és miért azt a hálózatot, mely ezt a nem kevés erőfeszítést követelő munkát elvégezze?

Az is eszembe jutott, hogy minden bizonnyal az általában helyes adatok mellett azért nem kevés a téves is: egymillió esetében ez elkerülhetetlen, s akárcsak a hírben emlegetett Bezigar asszony, van aki joggal törheti a fejét: egyáltalán hogyan került kapcsolatba személye, neve a titkosszolgálatokkal, ki és milyen módszerekkel lépett be az életébe, olyan látszatot teremtve, mintha xy is a hálózat része lenne. Pedig könnyen előfordulhat, hogy talán még dokumentum is létezik arra nézve: nagyon sok ember együttműködött, besúgott, megfigyelt, feljelentett. Egymillió név nem gyerekjáték, hiszen a Larousse szerint (ez volt most kezemügyében) Szlovéniának alig 2 millió lakosa van. Gyakorlatilag tehát szinte minden ember érintett?! Hogy lehet ez?

Meglehet, az egész csak definíció, szemlélet kérdése. Ha úgy tekintjük e kérdést, mint aminek morális töltete van, akkor többé-kevésbé a neves történésznek kell igazat adni, hogy a lista jórészt fedi a valóságot. Nagyon nehéz ugyanis választóvonalat húzni azok között, akik nyakig benne voltak az ügyben és a fehér tisztaságába tartó, egyre fakuló, de azért némileg szürke, foltos átmenet sok-sok változata között. Hogyan lesz érintett az ember? Miképpen lehet cinkos, együttműködő, anélkül hogy akarná? Hogyan sikerül magának is felduzzasztania azt a bizonyos "egymilliót" anélkül, hogy saját jószántából közreműködne? Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nékik. Ám ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló, hús-vér ellenállók mellett ugyancsak széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett - mert beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt - és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül, hogy Janus arcúnak kellene kikiáltanunk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, szendvicsként, amíg aztán fásultan fel nem adta a küzdelmet.Nem tudom, egyáltalán létezik-e érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat.

Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni és az eredménybe bele kell törődni.

Ezzel próbálok meg a pünkösdig még hátralévő hetekben foglalkozni, kisebb szusszanókkal.

Képek gyanánt saját bukaresti felvételeimből küldök kettőt, Valahol egy ligetben lehetne a riport neve. A fák és ágak sejtelmes rácsozata és hajlása a kikerülhetetlen témát hozza...

Április 23. (szerda) Reggelente alig tudok leszállni az autóbuszról, mert a járművet a sajtóház melletti megállóban szabályosan megrohanják az "újságírók". Az idézőjel annak szól, hogy ezek az újságírók nem igaziak, csak a nevük az, mégpedig a bukaresti román ember nevezi tréfásan így a kiadóvállalatoktól munkába igyekvő, többnyire kamaszkorú rikkancsokat. Van belőlük elég, a vezető bukaresti lapok ma már egymással versengenek, kinek van ütőképesebb rikkancsserege, akik - a nyugatibb (lásd Budapestet) minták nyomán az illető újság egyenruhájában feszítenek. Csakhogy ez ma már merő látszat: a rikkancsok ugyanis, a más-más egyenruha dacára, mindenfajta újságot árulnak, méghozzá úgy, hogy miután ki-ki felmarkolta a saját adagját, addig csereberélnek az általuk szervezett laptőzsdén, hogy mire felkel a nap, mindenkinek megvan a kellő választéka, abban a mennyiségben, amiről reméli, hogy aznap elsózhatja. Sajnos, a tőzsde épp abban a kapualjban üzemel, ahol a szerkesztőségi liftekhez vagyunk kénytelenek hozzáférni. Ami papírhulladék, napraforgómag héj, köpés, húgy, ürülék csak elképzelhető, az mind ott tornyosul abban a pár négyzetméternyi márványpadozatú előcsarnokban, iszonyatos dohányfüstbe burkolózva, eszeveszett, egymást túlharsogni próbáló rikkantások árnyékában. A gyors pénzszerzési lehetőségtől megszédült rikkancsok azért lehetnek "újságírók" is egyben, mert a román ziar (újság) a sajtóval kapcsolatos legátfogóbb fogalom, s a belőle képzett ziarist (ejtsd: ziariszt) egyként jelenthet újságírót és újságost is. Persze, a mindennapi beszédben a ziarist inkább az újságírót jelöli, de nyelvileg nem lehet helyteleníteni másirányú használatát sem. Hiszen aki pontosabban akarja kifejezni magát, az szívesebben használja az újságíróra a jurnalist (zsurnáliszt) kifejezést, minthogy a franciás jurnal (zsurnál) valahogy elegánsabban hangzik, mint a román nyelvben gyökerező ziar (a zi napot jelent, ziar - napilap). Csakhogy a román ember ha ziar-t mond, akkor általában egy nyomtatott újságra gondol. Ha napilapot akar venni, akkor ugyancsak franciásan gondolkozva kér egy cotidian-t (kotidian), ha hetilapot, akkor saptamanal (szöptömünál - a román saptamana - hét jelentésű) után néz. S míg a magyar, ha folyóiratot mond, akkor nem gondol hetilapra, hanem leggyakrabban is csak havi megjelenésű kiadványra, addig a román ember bátran használja a "heti folyóirat" (revista saptamanala) kifejezést, ami a magyar nyelvi szokásokhoz szokott fülnek furcsán hangzik.

De érdekes különbségek mutatkoznak például a mesterségek megnevezése terén. A magyar rikkancs megfelelője tulajdonképpen egy körülírás: újságárus - vanzator de ziare (vünzötor de ziare), de ha ha ruhát árulna, akkor már ruhaárus lenne (vanzator de confectii), a kereskedelemben van ám mindenféle árus, ritka az olyan önálló tevékenységi körrel rendelkező keerskedő, aki mindkét nyelvben sajátos elnevezésű: a hentes például, aki románul macelar (möcsélár - szószerinti fordításban mészárolót jelent).

A román nyelvben rengeteg a képzővel alkotott mesterségnév, amelyek így mintha ugyanabba a családba tartoznának - s nem is csak hangzásukban. Így a magyar mozdonyvezető románul masinist (másiniszt), a rendőr politist (policiszt), de lám, a magyarban is feltűnik ez a fajta képző, csak -ista formájában: pianist (piániszt) - zongorista, de már a violonist-ra nem lehet azt mondani, hogy hegedista, csak azt, hogy hegedűs. A kapus, aki a kaput védi a góloktól, románul portar. De ugyanúgy nevezik az ajtónállót is, aki az irodákat védi a kellemetlen betolakodóktól. Igaz, magyarul is nevezhetem kapusnak az ilyen egyént, de inkább portást mondok vagy ajtónállót, talán még házmestert is.

Most csak úgy, minden rendszer nélkül vetettem bele magam e kis - meglehetősen amatőr - összehasonlító nyelvészkedésbe, amelynek egyetlen célja és haszna van: hogy minél jobban megértsük azokat, akik mellettünk élnek, illetve hogy jobban megértessük magunkat velük.

Nem felejtem el azt a döbbenetet, amikor Erdélyből áttelepülve, próbáltam kérni az üzletben egy liter olajat (un litru de ulei - un litru dé uléj), s az üvegemet csak negyedéig töltötték meg. Mikor protestáltam emiatt, gyanakodva kérdezte meg a boltos: nem egy kiló olajra gondoltam véletlenül (un kilogram de ulei). Mert itt, a román fővárosban a folyadéknak is inkább a kilója ismeretes. A litru, bár helyes román szó, a közembert inkább a negyedet jelento litra (litrö) szóra emlékezteti.

Hasonló a helyzet errefelé a kenyérrel is. A paine (püjne) szó bár a legáltalánosabb és szótárilag igencsak helyes, itt gyakorlatilag használhatatlan, mert itt a franzela (franzelő) - a franciáktól átvett hosszúkás kenyérke a divat, ezt sütnek nyakra-főre, nagy ritkán akad egy-egy pék, aki megkockáztatja, hogy erdélyi kenyeret is gyúrjon (amit úgy is forgalmaz: paine ardelenesc - ardeleneszk az Erdélyt jelentő Ardealból).

Április 22. (kedd) Folytassuk hát a prózaírók kasztjával, mindenek előtt Dancs Arturral, akinek történetesen az én bejáratott táskaírógépem jutott, s aki a legérettebbnek tűnt a mezőnyből. Kissé megütköztünk, amikor megtudtuk, hogy a polgári légiforgalom körében dolgozik, ahhoz köti civil szakmája, de pillanatok alatt megkedveltük nyílt szívéért, gyöngédségéért, vídámságáért. Azóta is sokoldalú, a művelődés és önművelés kettős kötelezettségeiért élő ember, remek műkedvelő színjátszó, komikus, újságíró - s mintha íróságát elaprózná, de hát rohanó korban, rohanó életmódot él, hol Szatmárnémetiben, hol az Óperencián is túl. Bekő N. Ildikó (Zilah) a többi pályázóhoz képest érettebb fejjel vetette bele magát a versenyben, s elsősorban gazdag élettapasztalata, élményvilága és érzékeny konfliktusteremtő ereje éltették írásait. Talán a nem filológusi képzettség okán munkáin nem egyszer erőteljes olvasószerkesztői beavatkozásokat kellett megejteni, de megérte: a végeredmény az olvasó hasznára vált. Azóta két novellás kötettel jelentkezett. Bódizs Edit (Kolozsvár) Susan Potter álnéven lett közös ismerősünk, aztán az árkosi közös együttlét hatására vállalta, hogy a továbbiakban saját nevét használja. A kolozsvári rádió riportere - gondolom, ma is, hiszen remekül csinálta -, időnként fel-felbukkant nálunk is egy-egy írásával, de amúgy mintha szétszórná magát, tehetségét.Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy) sokat ígért. Vívódó, önmarcangoló, olykor kishitű, az írás értelmében is kételkedő, de e hullámból azóta kilábalt prózaíró. A helyi lap munkatársa lett, gyakran ír, szerencsére az irodalmi sajtóban is mind gyakrabban tűnik fel. Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr) már régi ismerősünk, róla e honlapról elérhető könyvei beszélnek, illetve a még kéziratban lévő, csak általam olvasott, halála előtt befejezett tudományos-fantasztikus regény, amelyről úgy nyilatkozott: olyan gyorsan írtam, hogy még címet sem találtam hozzá, de az a szándékom, hogy valahol eladom, tudom, nagy a divatja a műfajnak. Ha erőm lesz hozzá, azt is megszerkesztem, mert kiderül belőle, hogy Attila nemcsak tehetséges, hanem igen művelt és tájékozott volt.

Bartis Imre (Marosvásárhely) sajnos, nem jött el Árkosra, az antológiában szereplő írása megdöbbentően frappáns, kár, hogy nem láttam folytatását.

Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely) ugyancsak hiányzó volt Árkosról, később néhány izgalmas novellával, elbeszéléssel jelentkezett, amelyek megjelentek mellékletünkben, székelyudvarhelyi lapokban is láttam néhány közlését, de mintha a tűz alább hagyott volna - vagy ha lángol is, nem világít túl távolra a fénye.

A képek ezúttal az erkélyünkön készültek: Péter fiam örökítette meg a nyíló törpekaktuszokat digitális kamerával - azóta most valahol a vak éjben robog Budapest felé, intercityn, a hűvös erdélyi éjszakában. Viszi a feltarisnyált anyai gondoskodást és néhány otthoni falatot, fényképet, a mosolyunkat, amely mától ismét csak odafagyott az arcunkra…

Április 20. (vasárnap) Amióta e könyvet írom Neked, ilyen még nem fordult elő velem.

Ma reggel megírtam a folytatást az "előszobásokról" odahaza, majd kissé eltátottam a számat, mert még mindig a tegnap esti élmény hatása alatt voltam: újra együtt volt a család magja, ahogy az utóbbi években, Péter eltávoztáig éltünk. És a szokatlan helyzetben már csak útban a sajtóház felé ocsúdtam fel, hogy a mai fejezet szépen benn maradt az otthoni számítógépbe, a hajlékony lemezzel együtt.

És mert nincs se erőm, se időm újra írni azt, ami egyszer már megvan, csak éppen nincs kezem ügyében, úgy döntöttem, hogy a már kész fejezetet odébb lököm egy nappal, s cserében elmondom, hogy a tegnap estét házimozizással töltöttük, a technika legfejlettebb eszközeit igénybe véve. Fiam magával hozta a hivatali laptopját, ami egy 40 gigás jószág (bár csak 4 kiló körüli), s mert CD és DVD lejátszó is van rajta, azon néztük a filmet, méghozzá nem is akármilyent, hanem a Zongoristát. Igen, pár nappal az Oscar után már valaki feltette az internetre azt a belső használatú kópiát, amit a zsűrizés céljaira készítettek. Ráadásul valaki magyar feliratozást is készített rá. Szinte tökéletes lett volna az élmény, hogyha a film valóban az a kimagasló alkotás lenne, aminek a híre sugallja. Csakhogy nem az. Polanski jó rendező, ezt nem vitatja senki, a maga nemében Brody is érdekes jelenség, de meggyőződésem, hogy ha a történés nem arról a zongoristáról és arról a varsói viszonyrendszerről szól, amelybe a II. világháború taszította az ott élőket, ugyanaz a jó rendező ugyanazzal az érdekes Brodyval egy nem is tudom milyen filmet készítettek volna, de biztosan nem Oscar-ost. Vagyis nyert a sztori, akárcsak Spielberg esetében (Schindler listája), amely éppúgy nem meggyőző - attól függetlenül, hogy attól még igaz lehet - , inkább csak hájjal kenegeti az ember lelkét, hogy a legnagyobb embertelenségben is milyen jó tud lenni, ha akar. És ettől szörnyen büszke érzés foghatna el bárkit, de mert ez nem így működik, csak legyintek magamban: áh, ez is csak egy film volt…

Április 19. (szombat) Ma ismét az állomásra készülök, várni Péter fiamat, Budapestről. Két érkezése között vonszolom napjaimat: amikor ő jön, az az ünnep. Mert hogy ténylegesen is, kizárólag csak az ünnepek táján szabadulhat. (S egyúttal az ünnep értéke is megnövekszik a szememben - tudod, innen már csak egy ugrás a szofisztika, a mindent bele- és megmagyarázás régről ránk hagyományozott tudománya, amit valamikor komoly tudományágként műveltek és tanítottak...)Tegnap este úgy álltam fel a számítógép mellől, hogy enyhe kételyem támadt: érdekel-e majd téged és egyáltalán valakit egy irodalmi pályázat utóélete? Pályázatok mindig is voltak, vannak és lesznek, valamikor engem is lelkesítettek, de most már nem igen kapnám fel a fejemet egyetlen buzdító versenyfelhívásra sem. A maiaknak mégis mintha lételemük lenne, olybá fejlődött, mint a tömegeket mozgató szerencsejáték: ha egyáltalán valaha is nyerni akarsz, részt kell venni benne. Lehetőleg minden esélyt kihasználni.Szemesnek áll a világ. Zsebkendőmnek a négy sarkában azt a hegyet is elhordom...

Az természetes, hogy az Előszoba pályázat engem mélyen megérintett, mert az elején, amennyire nem kívántam ezt a "gyereket", annyira a gondolataimhoz, a munkámhoz, az életemhez nőtt menet közben. Ugyanakkor feltőnt általa a szemhatáron egy sereg fiatal, akinek amúgy még sehol egy jó embere, gyámolítója, bekonferálója, "keresztpapája". És megéltem eme hónapok alatt azt is, hogy egyetlen pillanatra sem próbált meg valaki befolyást gyakorolni, kivételezett bánásmódot kérni, jóindulatért udvarolni x vagy y ügye mellett. Akik jelentkeztek, mind magányos harcosok voltak, még akkor is, ha például egy diáklány a barátnőjével közösen írt alkotásokkal kopogtatott, különösebb siker nélkül... Ezt a nagyfokú védtelenséget látva rémültünk meg Éltessel, aki aztán a pályázat utáni antológia összeállítója lett, és sokszor nem volt szíve dönteni írások fölött, hogy ez bekerüljön a könyvbe, amaz meg kimaradjon. A szerkesztői elv ugyanis az volt, hogy a közös jelentkezés ne csak azokra szorítkozzék, akik valamiképpen dobogósak lettek, hanem mindazok, akik írásait olvasva, ha egy pillanatra is, felkaptuk a fejünket, jelen legyenek a könyv oldalain.

S ha már a kötet került szóba, időzzünk el nála kissé, a pályázókra emlékezés nem szalad el, kerül rá holnap is idő. Árkoson természetesen még csak a kötet szándékáról beszélhettünk az ott összegyűlt fiataloknak. Annyit azért leszögeztünk előttük: kizárólag a pályázati anyag alapján készül a válogatás, hiába, hogy azóta eltelt egy esztendő, s meglehet, nem egy, nem kettő ezalatt már sokkal jobb írásokkal is előállhatott volna, de mi a pályázat ideji állapotot kívántuk mindenki esetében visszaadni: a már elmúlt, de valós pillanatot. Kivétel nélkül mindenkiből akkori önmagát. Aztán, amikor már összeállt a kötet, és semmilyen gyakorlati lehetőséget nem láttam arra, hogy a kiadáshoz valami pénz is kerüljön, a Pusztai Pétertől kapott Canon Typestar 5 elektronikus írógépen hajnalonta és estelente, oldalba tördelve, szövegformázva beírtam a kéziratot, megelőszavaztam, egy adattár is került a végére a szerzőknek felkérésünkre beküldött életrajzi adatai alapján, végül a szövegekhez illeszkedő hangulatú képeket válogattam össze illusztrációnak - jobbára Pusztai-fotókból álltak, de került bele rendhagyóan egy Gergely Edit-féle rajz is -, s a szerkesztőség fénymásolóján, titokban, alkonyi órán, amikor már senki se zavart, egy tucatnyi példányhoz elegendő másolatot keszítettem a 178 oldalas kéziratból. Kis erőfeszítéssel készíthettem volna ötven vagy akár százötven példányt is, de a hozzá szükséges papírt és festékanyagot már nem volt honnan előteremtenem. Arra számítottam, hogy az év végi igazgatósági ülésen mindenki elé teszek egy magam készítette könyvet és további sokszorosításhoz kérek támogatást. A házi készítésű könyv persze, sikert aratott, de támogatás nem lett. Amiben magam is vétkesnek érzem magam, hiszen a pályázat is úgy indult: a vezetőség előzetes áldása nélkül. Nem terjesztettünk be elképzelést, költségvetést, nem kérincséltünk elöljáróban, hogy csak a biztosra indítsuk a vállalkozást, inkább a kész tények politikáját választottam: a szándék jó, ha tetszik, támogatják, ha nem, valahogy úgy is megélünk. Nem tudom, mi okozza nálam ezt a mélységes iszonyt a jóvahagyásoktól. Arról, hogy terveimről, elképzeléseimről legyek kénytelen előzetesen beszámolni, még akkor is, ha abból semmi kézzelfoghatót nem tudok felmutatni. Az, hogy egy valami kész műre, vállalkozásra rámutat az ember: tessék nézni, itt van, ilyen és ekkora, mit szól hozzá? számomra teljesen természetes - egyedülien természetes. Az viszont, hogy szinopszisokba, ködösen megfogalmazott bekezdésekbe gyömöszölt szándéknyilatkozatokra bólintsanak rá vagy szülessen elutasító döntés, nem az én kenyerem.

Megkockáztatom: talán mégis a rendszerváltas előtti, életünket belengő kötelező munkatervkészítés követelménye és azok hivatalos felülbírálata miatti ösztönös undor és ellenérzés ütött ki rajtam ilyen formán 89 után - természetesen hiába, mert manapság a projektek divatja talán még jobban tombol. Ami, ha jól megnézzük, a munkatervkészítés ikertestvére. Azóta is őrzök egy ilyen házi készítésű antológiát, a tervezett 125-ből a 4. számozott példányt. Hogy kinél található még, nem tudom, de ettől nem válnék meg, annak ellenére, hogy az eltelt 9 év alatt a kötéshez használt gyorsragasztót megette az idő, s mint az olcsó ragasztott könyvek általában, lassan lapjaira zilálódik szét a valamikor jóformájú, fehér borítójú A5-ös formátumú könyv. Később aztán, talán egy évre rá, volt csíkszeredai kollégánk, a Státus Könyvkiadót alapító Birtók József (kiadója azóta is él és virul) ha üzletet nem is, de fantáziát látott abban, hogy hivatalosan is kihozza az antológiát, amelynek példányaiból aztán a szerzők is részesültek (honorárium helyett), s amelynek bemutatása kedvező visszhangot váltott ki Erdély több városában. De ez már a Státus dolga volt, számomra az ügy a kiadói eseménnyel együtt lezárult. Korábban nem volt szándékomban, de most újraolvasva a könyv bevezetőjét, úgy érzem, ma sem tudnám pontosabban megfogalmazni az esemény lényegét és jelentőségét, ezért beidézem: "Ez itt egy tágas előszoba - szavakból, jóindulattal és kiváncsisággal kerítve, szigorral és felnőttkori lelkifurdalással tapétázva. Tessék befáradni! Ajtaján gyakorlatilag bárki beléphet, az olvasó elvegyülhet a sok kezdő szerző közt, akik egy fiatal, még be nem futott tollforgatók számára kiírt pályázaton tűntek fel. Jelentkezésük tette lehetővé az előszoba berendezését. A közel másfélszáz pályázóból 48 megérdemli, hogy megmelegedjék a falak oltalmában.

Jelen könyv talán nem is irodalmi képződmény, mint inkább nemzedéki válasz egy körkérdésre: mi lesz velünk a következő ötven esztendőben? A hatvanas-hetvenes években születetteket kértük fel a válaszadásra és ők vallottak is, legjobb tudásuk szerint, akkor is, ha világérzékelésük, esztétikai-formai tudásuk többnyire ösztönösen hályogos, inkább erzésből, fül után, mintákat követve fogalmaznak, tördelik a sorokat, vívódnak vagy - különben reális! - halálfélelmekkel kacérkodnak.

Nem őszinte magával az, aki az "előszobások" kérdésfelvetését nem érzi a magáénak, ha nem ismer bennük egykori énjére, fiatalos ambivalenciájára, az életöröm és a megsemmisülni vágyás csúcsa és mélysége közötti életveszélyes függeszkedésre, a sivárságtól, az arctalanságtól való kétségbeesett rettegésre, a tisztaságvágyra és a gyanúra, hogy mindez hiábavaló dőreség, mert...

Mert az előszobában lehetetlen megrekedni. Egy darabig melegszik benne az ember, senki se bántja, erőt gyűjt, ismerkedik, megméri magát, eszmét és eszközt csiszol, hogy végül is beléphessen valamely innen nyíló, ismeretlen helyiségbe, vagy pedig visszalépjen bátortalanul és meghasonlással a lelkében oda, ahonnan jött. Vagy megdicsőülünk, vagy elvisz bennünket az ördög - más alternatívánk nincsen, ez az alkotás titka és rendje.

Ezt kívánta tudatosítani résztvevőiben a pályázat, és egyben ez jelen könyv egyetlen létértelme. Akik benne vannak, a lepkévé válás álomittas, lüktető báb-állapotát élik; nem tudni, milyen lepke búvik ki végül is a gubóból. Költészettel és prózaírással kacérkodó írástudók ők, akiknek nincsen múltjuk, csak jelenük.

Jövőjük - a mi mindannyiunk jövője - az erdélyi írásbeliség, tágabb értelemben az erdélyi lét sorsvonalának irányába mutat. Tartozunk magunknak annyival, hogy komolyan vesszük jelzéseiket, legalább egy kötet erejéig."

Képanyag gyanánt néhány illusztrációt küldök a házi készítéső könyvből.

Április 18 (péntek) Ma megidézném kissé az előszobásokat, elősorolva mindazt, amit tudok vagy nem tudok róluk, tíz év távolából.

Rab Hajnal: fiatal házasként, férjével járt annak idején Árkoson, szuggesztív erejű, mély versek kötődnek a nevéhez, amelyek egyre ritkásabnban jöttek, pár éve pedig szégyenkező levélben közölte: rosszra fordult a sorsa, családja felbomlott,s ha a költészetnek nem is fordított végleg hátat, a nyilvánosságnak egyelőre igen. Az 1994 végén házi használatra megjelent Előszoba antológiában szereplő egy versét ideírom:

Esés

lehulltam a hóra

mint sokat simogatott hajszál

pedig a szél csak a megszokott

arany-balettjét lépkedte

miközben beletúrt lelkem sűrűjébe

de szétesett az arcom s lecsordult mellém

de szétbomlott a szemem s nem láttam hova esik

jó így!

talán margaréta lesz belőle

mint máskor

és egy tücsök nekikeseredve

elmakogja felette

bánatom...

Botár Emőke, mint kiderült, akkor érettségizett Csíkszeredában, amikor díjat nyert az Előszobában. Sudár, üde lányként toppant be közénk, mindenek előtt érdekes képversei keltették fel iránta a figyelmünket. Utána kiadónál, nyomdánál helyezkedett el, számos csíkszeredai kiadvány szedése megy keresztül a kezén. Egy önálló verseskönyve is megjelent azóta, de újabban hallgat - talán érlelődik? Két kötetbeli képverse lesz a mai illusztráció. P. Buzogány Árpád mozgékony, jóképű székely legény benyomását keltette, termetre nem túl magas, de eleven észjárású, közlékeny. Munkára edzette a falusi élet, ma székelyudvarhelyi szerkesztőségekben, kiadónak dolgozik, folyamatosan ír, felváltva, hol prózát, hol verset. De mintha a prózához hűségesebb lenne. Azóta is rendszeresen közöl a Magyar Szóban is.dal a cigánylányrólcsodálatosan ringócsípejű lánílopva tekintnektérdeidre aférfiszemekde te nem látod asóvárgást a vágyattáncol a hosszú hajadis utánad

karcsú a szoknya és

libben a széle

nem nézel másra

de villan a fénye

sötét szemednek és

rózsákat nyílik

pirul az arcod

rezzen a kebled a

tánc ütemére

durva kezeknek majd

vad örömére

derekad ölelik

szorítják fogják

tangóütemre

magukhoz vonják

bkúz alól kivillan

fehérlő vállad

senki se szebb és

kegyetlenebb nálad

Fazekas Attila Hunor azóta is rendszeresen közül, verskötetet jelent meg, egyenletesen fejlődő költő. Esős napok ablakomhoz közelA nyár lehűlt és énveszekedtem mint rossz gyereka letört rózsák előttegy idegen kertben.Közel kerültél hozzám skönnyebb máris a tekinteta fájdalom irányába.Ujjaid tiszták, mint az étel,mit a számhoz veszek, mint a mezőkön szaladó végtelen patakokés hűvösek, mint téli köveka föld szegény párnájában.Tedd hát tenyerembe kinyíló ökleidets emeld meg szavamra a fejedet,hogy szemedet lássam,s benne az igazat.Mert féllek én is, mint a sötétbenhagyott öregasszony,

s ezért nyitom meg előtted

esőben a kapukat.

Laczkó Vass Róbert szintén érettségiző diákként jelentkezett: mély érzésű, színészi képességekkel megáldott legényke, Székelyudvarhelyre járt a tanítóképzőbe, későbbi költői pályafutása nem igazán ismeretes előttem. Nem esküszöm meg rá, de mintha színészi pályára adta volna a fejét (vagy csak névrokon lenne?).Annak idején nagy jövőt jósoltam neki, még nem késő.

Lázadó próféciák

vagyok aki vagyok

énbennem andalog az idő

bal felemen ambrózia

a jobbomon temető

előttem hódolnak parányok és nagyok

óhajomra feketévé vedlenek angyalok

s bronzba öntött buddhák

agyagba vájt krisztusok

szfinxek kába kábák

porba omlanak

nincsenek kedvemre a falak

hová bezárni akartatok

pagodák és oszlopcsarnokok

mecsetek péteri templomok

ez mind mind nem elég

az arannyal áttört salamoni dicsőség

gyalázat parázna csillogás

én nem vagyok se ilyen se más

több vagyok mint puszta tartozás

nem vagyok se szó se dallam

papíron bűrön lakni nem akartam

fogva nem tarthatnak cirádás kőtáblák

idegenek tőlem a bigott bibliák

s a koponyatermék olcsó filozófiák

nincsen jeruzsálem se róma se mekka

más istent prédikál láma pátriárka

nem vagyok az akit megszólítottatok

zavarnak a tömjénillatok

s az unalmassá skandált jehovák allahok

vagyok az akivé nem ti formáltatok

Holnap folytatódik az emlékező lista és antológia.

Április 17. (csütörtök) A zsűri az elején kissé ódzkodott az általunk javasolt osztályozási rendszertől, de miután alapos meggyőző munkát v égeztünk, meggyőződött arról, hogy bár számoknak, pontoknak semmi keresnivalójuk a rendszerben, mégis szinte tévedhetetlenül rangsorolják a fiatal tehetségeket. Az egyetlen ellentmondást az jelentette, hogy nem a tehetséget, hanem elsősorban a pályázatra benyújtott műveket kellett díjaznunk Az alábbi "jegyeket" ajánlottuk a zsűri figyelmébe: + ami azt jelentette, hogy feltétel nélkül díjazásra érdemesnek tart egy munkát +? ami azt jelentette, hogy szóba jöhet a díjazás, de bizonyos fenntartásunk van a munkával szemben ?+ fenntartásaink vannak a munkával kapcsolatban, de azért, ha úgy adódik, akár díjazni is lehetne - ? nem javasoljuk díjazásra, de azért mintha lenne valami figyelemreméltó az írásban ? - kérdéses, de azért mégsem való díjazásra ? valami miatt problematikus, nem illeszkedik a szabályokba (se igen, se nem) - feltétel nélküli nem, elutasítás.

Miután valamennyien elláttuk az általunk helyesnek vélt jelekkel az egyszer már kigyomlált pályázati anyagot, összevetettük feljegyzéseinket. Mindenek előtt azokat a munkákat részesítettük előnyben, amelyekre valamennyien feltétlen igennel szavaztunk. Úgy véltük: ha nem lesznek ilyenek, nem osztunk első díjakat. Szigorúan betartottuk az osztályozás hierarchiáját, s csak nagyon kevés esetben volt szükség arra, hogy rövid konzultálás után egyikünk-másikunk engedjen szigorából, s a többiekétől eltérő kis árnyalatban eltérő véleményt korrigálja a cél érdekében.

Érdekes helyzet alakult ki: a díjazottak közül elsősorban olyanok szerepeltek, akik érett, öntörvényű munkákkal jelentkeztek ugyan, de tehetségük, képességük sok esetben nem volt annyira eredeti, kirobbanó, mint másoknak, akik viszont nem épp hibátlan írásokkal neveztek be. A dilemmát úgy oldottuk fel, hogy mindazokat, akik valamilyen módon figyelemreméltó tehetséget mutattak, dicséretet kaptak, s így az eredetileg tervezett díjak száma megugrott. A táborozásra pedig meghívtuk mind a díjasokat, mind a dicséreteseket.

Íme a rangsor, ma is jólesően olvasom:

Vers: I. Rab Hajnal (Székelymuzsna), II. Botár Emőke (Csíkbánkfalva), III. P. Buzogány Árpád (Gagy) és Fazekas Attila Hunor (Szováta).

Dícséret: Lackó Róbert (Gyergyóremete), Gergely Manó alias Edit (Gyergyószentmiklós), Bölöni Péter (Pécska), Deák Erzsébet (Zsibó), Nagy Ágnes (Nagykároly), Ambrus Tibor (Kolozsvár),Grausam Géza (Csíkszereda).

Próza: I. Dancs Artur (Szatmárnémeti), II. Bekő N. Ildikó (Zilah) és Bódizs Edit (Kolozsvár), III. Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy).

Dícséret: Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr), Bartis Imre (Marosvásárhely), Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely).

Eljöttek 13-an, a vastag betűkkel szedettek.

Bemutatásuk helyett álljon itt egyikük rövid hangulati és helyzetjelentése, amely annak idején megjelent a lapban, s az idő múlásával feledésbe merült. Nem minden tanulság nélküli...

VÁRY O. PÉTER

Egy szép, de rettenetes álom

Falvaink még nem is oly távoli múltjában a dobos kiverte minden szombat este a heti eseményeket. Dobszóval nem szolgálhatok (horrorfilmbe illő jelenet volna a lapok közül kihallatszó zörej), de azért "mindenkinek tudomására hozatik", hogy vagyunk: most már vagyunk. Ragozni nem tehetem, talán leszünk is, talán kevesebben, de ha egy közülünk megmarad, akkor is dicsérendő az ELŐSZOBA, ötletében, megvalósításában és remélhető folytatásában egyaránt. Árkoson, a "18-ak találkozóján" az elmúlt hét szombatján, az egyéniségek összecsapásán indulási gondjainkról, a "hogyan tovább"-ról beszéltünk. Mindannyian úgy kezdtük, mint bármelyik tizenéves, nem irodalmi babérokról álmodoztunk, csupán a világot szerettük volna megváltani, hisz az írás is lehet egy cselekvés pótcselekvése, létünk egy árnyékos, titkolt oldala, minden nap elmúlása egy kis titok feltárását jelenti, olyanok vagyunk, mint a vetkőző lányok, előbb csak a kesztyűt dobjuk le, aztán végül pőrén állunk a dobogón, minél magasabban, minél többet akarva megmutatni feltárulkozni vágyó lényünkből, áhítva az éhes szemeket, a ránk kíváncsiakat, menet közben cizellálni a mozgásokat, összehangolni a mozdulatokat. Minél nagyobb az elvárás önmagunkkal szemben, annál kevesebbet írunk. Van egy pont, amikor el kell határozni: lenni vagy nem lenni. De akiben már egy kis szikla is éledez, az mind itt kéne legyen. Mindössze 13-an gyűltünk össze. Rövid találkozásunk foglalataként áljon itt 13 "előszobás" válasza három kérdésre, sorrendben: 1. Ha most egy regényt kezdenél írni, mi lenne az első mondata? 2. Szívesebben írsz álnév mögé rejtőzve? 3. Ha írás helyett festés vonzana, melyik volna a kedvenc színed?

Gergely Manó (aki Edit), Gyergyószetmiklós: 1. Egy fél vodka... 2. PÜRC 3. fekete.

Bekő N. Ildikó, Zilah: 1. Jó volna újra huszonévesek között lenni, az ember legyen fiatal, mint amilyennek érzi és akkor öreg korában sem fogja érezni az évek súlyát. 3. Nem használok álnevet. 3. zöld.

Dancs Artúr, Szatmárnémeti: 1. Nem azért voltunk a vízben, mert minden vagyunk, ez volt, kitapasztalni, mennyire nedves az árkosi medence, csak mert semmiképp sem tudtunk napirendre térni az aznap este történtekkel kapcsolatban a sörbűzös székelyföldi napzáró bulin. 2. Elég becsületes az én nevem. 3. kék.

Nagy Ágnes, Nagykároly: 1. Felhőhabos sör... 2. Jó az én nevem. 3. csillagbolyló zalánboló (a halvány fehér egy árnyalata).

Bölöni Péter, Pécska: 1. Anderson testvér nem csapkodta örömében a fenekét a földhöz. 2. Rhett Ape. 3. bíbor.

Buzpogány Árpád, Gagy: 1. Minden olyan volt, mint egy Rejtő-könyvben: sütött a nap, tisztaság mindenütt és vártuk a meglepetést. 2. P. Buzogány Árpád. 3. kék.

Botár Emőke, Bánkfalva: 1. Szerettem ott azokat a hófehér félköröket. 2. Jól megvagyok a saját nevemmel. 3. kék.

Rab Hajnal, Szecseleváros: 1. Mentek és nem tudták merre, de érezték, lépni kell. 2. Pillangó Z. 3. kék.

Laczkó Róbert, Gyergyóremete: 1. Nem mindig tud az ember arra összpontosítani, amire úgy istenigazából szeretne; hát így születik a regény. 2. Laczkó Vass Róbert. 3. fekete.

Levinschi Szávuly Attila, Székelykeresztúr: 1. Legelső nap csak hallgattam. 2. Agesh Gonweneh. 3. kék.

Deák Erzsébet, Zsibó: 1. Seholországban nem történik semmi. 2. Saját nevem használom. 3. kék.

Bódizs Edith, Kolozsvár: 1. Legyen ez az írás az én önigazolásom arra, hogy a vonaton mindig elhagyom a kesztyűmet, sálamat. 2. Susan Potter. 3. sötétzöld.

Jómagam pedig: 1. Falvaink még nem is oly távoli múltjában... 2. Váry O. Péter. 3. ...

Holnap majd arról szólok, kinek merre kanyarodott az útja - az én meglátásomban. A képanyag legyen szintén fiatal tehetségé: a komputergrafikával kísérletező, bukaresti Kósa Gergőé: Frissen készített képeinek címe: A virág és Az állat.

Április 16. (szerda) A kedd, lám, elúszott számunkra, Milos, de Te már látom, apád nyakában ülve értően fürkészed a világ eseményeit. Az, ami tavaly még veled együtt bomlott ki, most a szemed láttára lesz tavasz, sőt mindjárt koranyár. Én meg öreg manónak érzem magam, akinek egy szép napon - talán nincs is olyan messze - el kell tűnnie a napvilágról, ha még élni akar néhány esztendőcskét. Mindez olyan körülmények között, hogy látszólag egyre több a munka a lap körül, bővítjük a mellékleteket, s nem is akárhogyan: mindjárt a duplájukra. Mindez, nem tagadom: kihívás, kalandra szólító lehetőség, hazardírozás, ugyanakkor kimerítő robot. Jövő héttől a Magyar Szó műsormelléklete és Színkép melléklete (irodalom, művészet, tudomány, kuriózum) 8 oldalas lesz. Tegnap kizárólag a képanyag összeválogatásával foglalkoztam. Szinte éjfél lett, mire felálltam a géptől. Különben is, a képszerkesztés magával ragad, elbódít. Kihúzza alólam az idő szőnyegét, szétzilálja a valóságérzékemet. Nem is tudom, mi veszett el bennem: talán egy elsőrangú kulturális fogyasztó, aki szereptévesztés folytán maga is elkezdett alkotásokkal bajmolódni, anélkül, hogy vállalta volna annak meghasonlásig és önpusztításig vezető kalandját. Kanadából is, lám, visszatértem, eltelt fölöttem akkor egy hónap, mintha mi sem történt volna, 1994 áprilisának végén a kirobbanni készülő tavaszba csöppentem haza Bukarestben. A kollégák elhallgatásaiból és félrenéző, zavart tekintetéből, no meg az elejtett félszavakból (miért is ne? - valahogy csak a tudtomra kívánták hozni!) kihámozhattam valahogy: megszenvedték az én távollétemet. Annyi mindent vettem a vállamra - tulajdonképpen merő kényszerűségből - az évek folyamán, hogy amikor mindazt cipleni kellett helyettem, s nem egy-két nap, hanem hosszabb távon, minden a visszájára fordult.

A terheket, természetesen, visszavettem, de azok kétszer olyan nehéznek tűntek, hiszen egy részük megoldatlanul, a szőnyeg alá seperve várt reám, s ahelyett, hogy a stafétát jó irammal visszavehettem volna, azzal múlattam napjaimat (meglehetősen idegesen és pánikosan), hogy az elfektetett ügyeket letudjam.

Ilyen volt az Előszoba pályázat végső rendezvényének a megszervezése is.

Fogas kérdés: kiket hívjunk meg a záró találkozóra? És hol rendezzük? A rendszerváltás előtt minden simábban ment volna: a párt és az ifjúsági szervezet, de a közigazgatás helyi szervei is szinte öntudatlanul is, reflexből támogatták a sajtót, amennyiben az akciót nyakon öntöttük ideológiai szósszal. Most viszont, a bimbózó piacgazdaság körülményei között mindenki húzódozott, tartotta a markát, nem igazán érezte át, hogy a szellemi szükségletekre továbbra is áldozni kellene: erőből, lehetőségből, jóindulatból.

Végül is, egyre szűkülő és elidegenedő személyes kapcsolataink döntötték el a dolgot: Kovászna megye Árkos nevezetű településén (szinte össze van nőve a megyeközpont Sepsiszentgyörggyel), az ottani agronómusház melletti vendégházban, illetve az egykor pártfőtitkári pihenőházzá kinevezett árkosi kastély fogadótermében rendezzük meg a találkozót. Örök hála és baráti ragaszkodás a félszóból megértett szándék és a beváltott ígéret miatt a megye akkori művelődési főfelügyelőjének, Jánó Mihály műtörténésznek, aki nemcsak az Előszoba esetében, hanem minden jelentősebb művelődési megmozdulásnak, legyen az akár országos is, értően és önzetlenül alányúlt, átsegítve a szervezés, a bürokrácia és a pénzügyek felségvizein.

A nyeremények - az írógépek - együtt voltak. Igaz, hogy az egyik adomány nem éppen táskaformájú gép volt, hanem nagy, böhöm irodai, s egy másik is annak a féltestvére - vagyis feleakkora, de a táskagép méretein jócskán túl -, ezért megindult a cserebere: én elhoztam otthonról a kedvenc gépemet, amin legtöbb fiatalkori művem íródott - a féltestvérért cserében, amelynek nem volt teljes magyar billentyűzete, de svájci gyártmányú lévén, mechanikája ékszerhez hasonlóan pontos, a szerkesztőség pedig a nagy gép fejében lemondott egy táskagépről, amelyek magyarországi adományokból származott. Székely Sanyi fotós kollégám volt a fegyverhordozóm, vele cipeltük le a díjakat Sepsiszentgyörgyre. Annak idején, másodállásban ő végezte a honoráriumnyilvántartás bürokratikus részét, ezért a díjakhoz fűződő aktamunka is rá maradt. Előzőleg levelet intéztünk mindenkihez, aki:

- a nyertesek közt szerepelt

- akikben komoly tehetséget látott a zsűri

- akitől értő útmutatást vártunk (pl. Domokos Géza)

s arra kértük, jelezzen vissza, részt tud-e venni a június 25-26-ára (szombat-vasárnap) tervezett közös együttléten.

Sanyival június 24-én este megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. A megyeházán még ott találtuk Jánó Misit, aki eligazított az árkosi vendégeskedésünk részleteiben és bemutatott az ügyben megbízott felügyelőre, aki természetesen, másnap már ott lesz Árkoson.

A közös kiszállások rutinjával és összeszokottságával tértünk nyugovóra a hajdani pártszállóban, ahol ismertük kapustól kezdve az igazgatóig az egész személyzetet, és ahol megszokott módon mindig meghúztuk magunkat 1989 előtt is.

Reménykedve néztünk az események elébe, már csak azért is, mert Domokos Géza, a Kriterion kiadó hajdani igazgatója nagy szeretettel elfogadta meghívásunkat, arra kérve, nevezzük meg azt a napot a kettőből, amikor a jelenlétére számítunk, mert két teljes napra- visszaemlékezéseit írta éppen - nem tud felállni az íróasztal mellől.

A szombat reggeli busszal kiutaztunk Árkosra. Velünk tartott az első "előszobás", Gergely Edit, aki Gergely Manó néven pályázott, s akiről addig azt hittük: hímnemű. Ő is az éjszaka érkezett, csak ellenkező irányból, Gyergyószentmiklósról, s a pártszálló előcsarnokában töltötte a hajnali órákat, ott futottunk össze.

Arra gondoltunk: kell lennie immár valaminek a találkozóból. A hólabda sikeresen elindult lefelé...

A képanyag ma egyetlen fotóba sűritődik: dr. Szabó József Székelyudvarhelyről kitartóan küldözgeti számunkra a természet tavaszi jeleit, rezdüléseit. A fotón egy életre és dologra ébredő hangyafi látható: mintha magunkat látnám, robotolni...

Április 14. (hétfő) Remélem, ma a végére érek ennek az átkozott naplónak. Részleteket ígértem, s igaz, hogy nem teljes szöveggel dolgoztam, de előzetes számításomat jócskán felrúgta a számomra váratlanul dagadó szöveg. Ezért ma visszagyömöszölöm a palackba a kiszabadult szellemet, mert bármennyire is meglágyul az ember szíve a múlt emlékeitől (ha tagadja is, szíves-örömest visszaforgatná az időkereket oda, ahol tíz-húsz éve még azt hitte, hogy ha nem is az örökkévalóság, de kényelmesen elégséges jövő áll előtte ahhoz, hogy minden földi dolgát kedve szerint elrendezze - legalább is, akkori reményei szerint), bármily szívesen kalandozna a már-már áthatolhatatlanul bebozótosodottnak tűnt (ezt ejtsd ki, ha tudod!) ösvényeken, ideje véges. Lényegre törni - ez kell hogy legyen a valóságra ébresztő jelszó, amelynek a továbbiakban engedelmeskednem kell. Így hát ma pont kerül a kanadai napló végére. 1994. ápr. 20. - Az alapítványi hölgy napokkal előtte elküldte a pénzt, amit majd el kell vinnem Romániába. A csekken nem tüntette föl, milyen dollárról van szó, így a fiam kisebb vitába keveredett a bankban, míg aztán győzött a "logika" - ha az Egyesült Államokból jön és nincs mellette külön jelzés, akkor természetszerűleg USD-ről van szó. Reggeli után összeírjuk még a szükséges tennivalókat. Pár napunk van már csak hátra. Aztán elindulunk a torontói írónőhöz. Az utcán időnként megnézem magunkat a kirakatok tükrében: eljárt fölöttünk az idő. Nyúzottak vagyunk, korosak. Elnyűttek, magunkba mélyedők. Hamarabb érünk a megadott címre, a nő csengetésünkre nem nyit ajtót. Egy órán át csavargunk le s fel a csodálatos villanegyedben, pazarul megnyírt angol gyepek tájékán. A luxusapartmanban idős hölgy nyit ajtót: olyan, mint bármilyen háziruhás öregasszony. Férje doktor volt, ő alapította a torontói nagykórházat, sokáig gyógyított benne. Imola a szíve alá férkőzik, nincs olyan kérése, amit ne teljesítene. Mág Kopernikusz latin nyelvű, liliputi kiadásban megjelentetett munkáját is képes a kezébe adni. Adna egy jó adagot saját könyveiből a gyermekrajzversenyünk nyerteseinek, de amennyit rászánna, azt képtelen lennék hazacipelni, így csak szimbolikus módon a könyvsorozat valamennyi, különböző nyelvű (francia, angol, spanyol, német) kiadásávól elfogadok egyet, illetve egy kazettát, amelyen bábfeldolgozásban is látható a gügye történet: egy macska, egy kutya és egy mókus rendre fölfedezik maguknak - előbb Torontót és nevezetességeit, aztán Kanadát, aztán az Államokat, aztán Párizst, majd Rómát, Afrikát. A könyvek didaktikusak, a mese szokványos, éppen csak beléjük van rejtve egy tucatnyi, gyerekeknek való bedekker. Unicef-támogatást is kapott ezért.

Interjút készítek vele, búcsúzunk.

Április 13 (vasárnap) Valami érthetetlen átok ül az időn: szombaton tavaszi meleg, estefelé beborult, szél, villámlás, dörgés, mindent bemocskoló esőpermet. Mintha a Földközi tenger közelében élnénk (persze, azért nincs olyan szerencsénk). Szombat este végighallgattam a Dunán mindent, amit a népszavazás kapcsán el akartak sütni a számomra. Tanulságos és elgondolkodtató volt minden. Még az olcsó lelkesedés és a semmitmondás is. Egyelőre hallgatok - szerintem jó, hogy ez a fejezet lezárult és így. Persze, a munició a további lődözésekhez feltálalva az ellenzéknek. De bölcsebb, ha visszatérek a kanadai naplóhoz, mert különben sose érek a végére... 1994. ápr. 16-17. - Felkerekedünk és meg sem állunk a High Parkig. Igaz, metróval is kell menni valamennyit, de megéri: a város déli részén, 147 ha-on fekszik, tulajdonképpen nem is park, hanem szabályos kirándulóhely. Mindenütt lócák, ácsolt asztalok, ösvények, bungallók, térszobrok, s nem hiányzik az állatkert sem. A mókusokról már kár is említést tennem: annyi van belőlük, hogy kutyaként követik az embert, csak össze kell koccantania két mogyorót vagy diót. Ketten-hárman is kitartanak Imola mögött, hűségesen elkísérik egy völgyecskében szikrázó tavacskáig, amelyeken pompás színezetű vadlibák úszkálnak. Ott a kislány hátrafordul és odadobja a csalit a reménykedő állatoknak. Pillanatok alatt elássák, majd lemaradnak. A park kutyák és gyerekek menhelye. Gépkocsi ide be nem hajthat. Rengeteg a kocogó, az alig járni tanuló kisgyerek, az idős ember, a néger, de ugyanilyen sok a fiatal is. Ez az első igazán tavaszi nap. A madarak ujjonganak, Imola majdnem elalszik a vállamon. Már csak egy hetünk maradt - megkezdjük a visszaszámlálást. Kisebb vita arról, hogy még mit kellene megnézzünk, és hogy miért nem vettük fel mostanig a programba. Ilonka vásárolni megy a fiamékkal, én Loránddal otthon, takarítunk.

Kocsit béreltünk, hogy azzal megyünk a Niagarához a hét végén. Este még elmegyünk Ágiékhoz, ezúttal a húgom lányához, aki fiatal házas. Házavatás. A férj latin-amerikai szerzet, fest is, nemrég kapott rá, a látottak alapján tehetséges. A lakás nagy, szellős, ízlésesen berendezett. Hatalmas fazéknyi zöldséges laskát tálal föl Ági, benne a paprika, gomba és brokkoli dominálnak, majd mogyorós-csokoládés torta következik. Ellakunk, a szalonban kinyúlva beszélgetünk: a magyarok külön, az idegen ajkúak egy másik csokorékban. Családi emlékeket elevenítünk föl, egyéb mondanivalónk nem igen akad.

Az az érzésem, enyhén már elegük van a fiaméknak ebből a vendégségből. Ha jól meggondolom, magam is így érezném: túlságosan hajszás az élet ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig tartó terhet türelemmel és alázattal elviseljünk.

Niagaráról szóló tudnivalók után nézünk, hogy legalább tudjuk, mire számíthatunk, mit kell néznünk.

Igazából élvezni sem tudjuk az egyedülálló látványt, indulás előtt szélvihar zúdult az egész amerikai kontinensre, olyan huzatja van, hogy Attila alig tudja tartani a limuzinnal az irányt. Amíg odavoltunk, otthon kidőlt a kerítés a nagy széltől - igaz, az oszlopok töve már el volt korhadva.

A Niagara és környéke: nagyszerűség a kisszerűséggel keveredik. Amerre a szem ellát, körülötte monumentális giccsvárosok, penziók, motelek, látványbárok, szerencsejátékok, vendéglők. Hiába rossz az idő, a látogatók mindegyre jönnek, mintha egész Amerika egymásnak adná a kilincset, megállás nélkül. A két Niagara - a kanadai és az amerikai - között megszemléljük a határátkelőt: egyszerű híd, kétoldalán vámházakkal, az őrök sziluettje kirajzolódik az égre. A túloldalon is csak egyre csak türemkednek a kocsik, sokan távcsővel szemlélik a zubogó vízharsogást, -zuhanást, a vízesés moraja és a szél bömbölése sajátos dallamot gerjeszt, alig értjük egymás szavát. Ráadásul a szél vagy 10 fokkal lehűti a hőmérsékletet, mind jobban fázunk, végül bemenekülünk egy családi vendéglőbe, ahol megebédelünk. Jó borsos árakat számítanak fel: még Attila is sajnálja kiadni rá a pénzt, de így van, ha nem készültünk rá idejében, mint odahaza, Európában - ott biztosan felpakoltunk volna az otthoni kosztból.

Otthon kis bonyodalom: az utcánkba vezető főutat lezárták - valami filmet forgatnak, minden irányban rendőrök posztolnak, akik leállítják a forgalmat. Ugyancsak ők azok, akik időnként beintenek - egy-egy lazább pillanatban az ott lakók besuhanhatnak. Így érünk haza, rendőri engedéllyel.

ápr. 18. - Úgy tervezzük, hogy Budapesten keresztül megyünk haza. Ehhez be kell cserélni a már előre megváltott jegyeket, ami nem kevés bonyodalmat okoz Attilának, de megteszi a kedvemért. A pár napra, amíg ott leszünk, szállodára van szükségünk. Felhívom az egyik ismerősömet, nézzen utána egy jutányos, olcsó szállónak. Megígéri, csak hívjam holnap. Vásárlás, nekünk: ruha, cipő. A gyerekek ragaszkodnak hozzá. Mi sem nagyon ellenkezünk.

Estére enyém a konyha: kelbimbót főzök, vajjal, prézlivel. Egyszerű, finom étel, mindenki nyalja az ujját.

* ápr. 19. - Annával beszélek, Bukarestben. Elmondjuk, hogyan és mikor érkezünk. Majd Budapestre telefonálok: a szálloda tűrhető, közel a Hősök Teréhez, a Pacsirta utcában. Reméljük, minden rendben lesz.

Ági átjön, s kissé neheztel: miért megyünk Pesten szállodába, miért nem beszéltünk Zsókával, a nénénkkel, ő befogadott volna. Igazság szerint elegem volt már a más nyakán lakni. Ha mást nem is zavar, de én szörnyen zavarba tudok jönni tőle. Olyan, mintha elfogyna körülöttem a levegő.

Bejelentkezünk egy torontói idős hölgyhöz, aki meséket ír és mindenféle díjakat nyert velük, állítólag ajándékkönyveket küldene a magyar gyermekeknek. Mindenesetre, egy interjú vele is kinéz. Ilonka nem szereti, hogy itt is dolgozom. Féltékeny - talán némileg joggal - a munkámra. Úgy érzi, teljesen elfordít tőle. Vitázunk egyet, aztán megbékél: megígéri, ő is velem jön. Nem ellenzem, ha nem fog zavarni. Sőt, a kislányt is magunkkal visszük. Hátha úgy közvetlenebb lesz a hangulat már az első perctől kezdve...

(Az alábbi vers Pierrfondsban született, Péteréknél, hazaindulásunk reggelén. Akkor azt ígértem Péternek, hogy a kanadai versekből majd küldök neki példányt. De ahogy eltávolodtunk az időben az utazástól, úgy éreztem, egyre érdektelenebbek, szürkébbek, öncélúak, magánbejáratúak a versek, s valahogy szégyelltem magam Péter előtt, aki jobb formámat is ismerte. Most megkövetem ezért az ódzkodásért. A vers tulajdonképpen a napló része...)

visszavonuló hófoltok

a világ északos árnyékos zugaiban

megrekedt a tél

a fák tövénél a rianásra váró jégtáblák hátán

kitartó hófoltok szégyenkeznek

öltenek napról napra szennyesebb gúnyát

belesimulni ebbe a szürke

megérkezni sehogy se bíró tavaszba

ami elolvad ma azt visszalopja a holnapi holnaputáni

hóesésa cirógató simogatás után

a visszakézből kimért pofonok

szétzilálják a maradék reményt

megőszölt pitypang magvas pelyheit

a sóhajos szelek

a hófoltok ma is visszavonultak

vízben ázik a fű a szörcsögő árok

a fák karcsú lába

de a belém költözött hidegség

újabb havakkal készül

üzenni

A mai kép: Anna lányom, Andrea nevű kislányával és Pusztai Péterrel.

Április 12. (szombat) Folytatom a kanadai naplót.

1994. ápr. 14. - Még mindig az előző napról, ami eszembe jut reggeli ébredéskor: a kocsikázással az a helyzet, hogy nagyon jó a gyors helyváltoztatáshoz, az embernek az az érzése, hogy mindent képes bejárni, de gyakorlatilag mit sem lát, s főként képtelen tájékozódni. Persze, most magamról beszélek. Montrealt is bebarangoltuk istenesen: fel az egyik dombra, le a másikon, be az egyik utcába, ki a másikból. A nyereség: fentről megláthattuk a nagyváros két szeletének madártávlatú képét: a kikötőt, a Szent Lőrinczet, a felhőkarcolókat, a póriasabb fertályokat, az olimpiai stadiont, az ívelt tornyával. Beugrunk egy magyar henteshez is, vásárolni, éppen zárni készült, aztán japán étteremben nyers halkülönlegességekkel traktálnak. Utána kerestük Péter testvérének a lakását, csak emlékezetből tudták az utat, elég nehezen, de megtaláltuk. Röpke beszélgetés, majd haza. Szóval, a tegnap elegem volt az autózásból. Ezért ma délelőttre Ilonkának gyalogos sétát javasolok. Kinn esik az eső, talán elviszi a havat, ami még mindig ott ül a kerteken.Valamiért nem megy a házifűtés, Péter ideges lesz, hogy szerelőt kell hívni, de aztán valahogy megoldódik magától a helyzet.Péteréket rávesszük, maradjanak csak otthon, van elég munkájuk, mi addig bekóboroljuk a "falut", ebédre hazajövünk. Péter kezembe nyom egy csőre töltött fényképezőgépet - egyet a sok tucat közül, amelyek a nappaliban, üveg mögött vagy azon kívül kelletik magukat (Péter hobbija, gyűjti a gépeket) -, legyen, ha valami olyasmit látok vagy emléket akarok. Kissé félve akasztom a nyakamba: féltem az esőtől, meg hogy valami baja történik s a lelkemen szárad. Összesen 5 felvételt kattintottunk el, a még jeges-havas Szt. Lőrincz folyó partján, bebarangoltunk minden sétányt, majd elindultunk Montreal felé, az országút mellett, lehorgonyoztunk útközben egy benzinkút közeli szupermarketnél, ahol lakótelep is volt a háttérben, ismerkedtünk az árakkal, az árubőséggel, a kiszolgálási stílussal. No, meg arra is jó volt az üzletbe be, majd ki, majd megint be taktika, hogy mikor már nagyon fáztunk kint, akkor gyorsan átmelegedtünk. Mikor már túl melegnek találtuk bent, akkor kiléptünk a nulla fok körül ingadozó hűvösbe.

Péterék izgultak, hogy eltévedünk. Örömmel látták, hogy csak eláztunk. Bent lehúzzuk magunkról a vizes holmikat.

Otthon Péter készítette ebéd: svájci leves, párolt hal, zöldségsalátával, könnyű bor. Mindenki jóízűen eszik: a szakács csak udvariasságból.

A délutánt olvasással töltöm. Karinthy krokijai, novellái. Fotóalbumokat lapozgatok. Újságokat, lapokat. Nincs túl meleg, a macska kitartóan üldögél mellettem, estére vendégek ígérkeztek: Judit és a férje. A nő a rádiónál dolgozik, jó beszédkészsége van, most ő ad nekem interjút, a kanadai magyarokról. A férje se hagyja magát, közbeszól, az információk kiegészülnek. Majdnem éjfélig diskurálunk. Kiderül, Jutka Kőrösi Csoma Sándor kutató is, többször járt Nepálban, könyve jelent meg kutatásairól, ideadja - Kolozsváron jelent meg, 1990 után! (a kiadót Tar Károly volt kollégánk vezette, aki pár éve szintén megfordult Péteréknél). A búcsú órái. Holnap utazunk. Péterék taxit rendelnek reggelre, amely bevisz a montreali állomásig. * ápr. 15. - Summázok: szép volt, de valahogy nem reális. Az élet nem ilyen. Ez csak látogatás. Könnyes szemmel búcsúzunk, mindkét oldalon. Öreges sóhaj: ki tudja, látjuk még egymást? Ezen töprengünk a taxiban. A visszaút már nem olyan "álom", mint idefelé. A vonat késve indul. Sokkal több állomáson megáll, egy órával később érkezik. A máz, ami az első napon, az első alkalmon mindig csillogni szokott, egyből lekopott, s minden visszanyerte hétköznapi valóságát. Attiláék izgulnak a késés miatt, nincsenek hozzászokva. Torontóban fullasztó hőség. Ingujjra vetkőzünk. Otthonos hangulat fogad... (Folyt. köv.)

A képanyag: Ilonka a Szt. Lőrinc partján (saját), és Attila fiam és családja Péteréknél (Pusztai fotó)

Április 11. (péntek) A Magyar Költészet Napja. Ha múzsa lennék, akkor most elbújnék, hogy ne találjon rám senki. Amúgy is elnyűvik a kedvem mindenféle rendeléssel, igénnyel, bánattal-búval, a múzsának is kellene egy nap, amikor nem ő dolgozik, hanem őt méltatják - a távollétében, miközben úgy kapkod a levegő után, mint egy kimenős cselédlány. Nem vagyok múzsa, de úgy döntöttem: ma nem háborgatom. Prózai módon araszolgatok tovább a kanadai napló lapjain, Pierrefonds felé... 1994. ápr. 12. - Ritka élmény az utazás egy olyan vonaton, amely már-már repülő, éppen csak szárnya nincsen. Alig három-négyszer állunk meg a közel 600 kilométeres út alatt. Minden eszeveszetten vágtat kétoldalt: az ültetett erdősávok, rengeteg lábon pusztult fával, farmok, települések, villák, olvadó hófoltok, mellettük szikrázó tócsák, kezdetben alig látni állatokat, embereket, sok időnek kell eltelnie, míg azok is beugranak a képbe. A vasút lehetőleg elkerüli az emberi településeket. Esti csillogásában vár reánk Montreal, formásabb, mutatósabb Torontónál. Péter és Irina, meg Péter öccse, Sanyiék várnak. (Sanyi Attila fiammal járt egy osztályba Bukarestben, Péter bátyja vette a szárnyai alá). Előbb Sanyiékat látogatjuk meg, mert ők ott laknak Montrealban, éppen költözni készülnek egy jobb lakásba, de a tárgyak, a bútorok nagyjából még a helyükön. Nem lehet túl nagy élvezet mindent be, majd kipakolni, annyiszor.

Este érünk Pierrefonds-ba. Péterék háza, akár egy múzeum. Csodálom. Persze, látszik rajta, hogy lakott, mert a pipázó ember nyoma mindenütt megmarad. Félresikerült vacsora (annyira nem vagyunk éhesek, hogy mindent fölfaljunk, amit elénk tálalnak.)

Péterrel kissé megdöntjük a poharat. Magamra ismerek benne: a megfeszített munka után valahogy el kell lazulni, különben az ember hamar bedobja a törülközőt. Ugyanakkor az embernek óvakodnia is kell a túlzástól, különben mi maradna belőle?

Itt még hó van - jócskán! - a tájon, a kerten, a fák dermedten szürkék, csak a madarak énekelnek szörnyen türelmetlenül, mint valami eszementek. Nagyot alszunk, de így is korábban ébredek Péternél, s miközben jegyzetelés közben talál, ámulva meg is jegyezte: "Az este egy kicsit sokat ittunk..." Nem vitatom...

* ápr. 13. - Péter vásárolni cipel magával . Ebből meg az lesz, hogy ha akarom, mindenféle szart megveszünk. Rájön példának okáért a tatár bifsztek készítésének mániája. Tulajdonképpen én vagyok a ludas a dologban, mert ahogy szóba hozom, ő máris kapható a megvalósításra. A szupermarketben megvesszük a húst, meg a minden szükséges hozzávalót, aztán amikor napirendre kerül az elkészítése, a két hölgy, Ilonka és Irina irtózattal vegyes érdeklődéssel nézi végig munkálkodásunkat. Péter végül csak enyhe undoral és kényszerből eszi, az enyém olyan jól sikerült, hogy sajnálom othagyni. (Megeszem, aztán nyöghetek tőle délutánig...)

Elmegyünk sétálni a szomszédos utcákra, utána Irina mutatja meg autóval a környéket. Szinte a szomszéd "faluig" furikázunk. Parasztgazdaságnak szinte nyomát se látni, szinte mindenütt a kertváros dominál. Gazdag emberek lakják a jobbára ízléstelen villanegyedet.

Velünk jön az Irina anyja. Mintegy 25 esztendővel idősebb nálam, tehát az anyám lehetne, de a szövegelése lehengerel.

Ellátogatunk a helyi közkönyvtárba. Nyitott rendszerű, szabadon válogathatunk a polcok között, egy a bibi: az alapkönyveket csak ott tanulmányozhatja az ember, hazahozni nem lehet. Rengeteg az összefoglaló alapmunka, az enciklopédikus mű, egyik jobb a másiknál, egész nap nézegetném őket, de másra kell az idő...

Időjárási anomáliák, Ilonkának fáj a feje, otthon marad. Péterrel és Irinával berobogunk Montrealba... a városba...

A szolgálatos kép: Irina mosolya - Pusztai Péter felvétele.

Április 10. (csütörtök) Mind jobban keverem a jelenvaló történéseket a 9 évvel ezelőttiekkel. Néha, reggeli ébredéskor hirtelen nem is tudom, melyik életet folytatom éppen, idő kell hozzá, amíg teljes en felébredek. Most a kanadai történéseket folytatom. 1994. ápr. 8. - Ma elsétáltunk a York nevezetű erődig. Sajnos, csak a hátulsó kapunál közelíthettük meg valamennyire a gerendavárhoz tartozó házakat, amelyek a kővel megerősített gyepűsoron - amelyek a várfalak szerepét játszották - belül helyezkedtek el. Kívülről alig észrevehető, bent viszont lakályos, kényelmes, valósággal el lehet bújni. Kiderült: ahhoz, hogy a kiállítást is megnézhessük a vadnyugati harcok színtereiről és díszleteiről, a főbejáratig kellett volna kanyarodnunk, villamossal. Mi meg a gyalogutat választottuk, "rövidítettünk". Így csak a szemünket legeltethettük. Útközben elnéztük az arrafelé elrobogó vonatokat, egy építőtelepet, a csatornahálózatot tisztító szivattyúállomást, az állomásnál silbakoló indián férfit és nőt világítófestékes egyenmellényben, a magasépületek ablakait mosó falmászókat. Fiamék a szekrényben hagytak 40 dollárnyi aprópénzt, ha kell, költőpénznek. Mindjárt két hét letelt, de még egyetlen centet nem költöttünk a metrójegyeket leszámítva. Erre pedig rettenetesen büszke vagyok, mintha valami sportteljesítmény lenne. Nem azért, mert hiszen meglehet, hogy az így megspórolt pénzt többszörösen is kidobták volna az ablakon, de jó megtapasztalni, hogy az emberben olykor van akarat ellenállni valamilyen kísértésnek...

* ápr. 10. - Ma este Gyurihoz készülünk, a volt sógoromhoz. Tamáska, a fia ígéri, hogy elkísér bennünket s haza is jön velünk, így nem kell kóvályognunk az ismeretlen lakótelepen.

Amerika Hangja jelenkezik - ez az alapítványi hölgy keze nyoma. Az iránt érdeklődnek, andék-e nekik interjút? Mégis, miről - kérdek vissza.

Hát arról, hogy mit jelent a lapunk számára a Gyereksarok c. rovatunk (abban az időben, felhívásra, csak úgy özönlöttek hozzánk a gyerekek, nagyszülők, szülők, óvónénik által beküldött gyerekrajzok és festmények, amelyekből hetente csinos összeállítást közöltünk több hónapon át, majd a legjobbak újévi üdvözletekre kerültek), meg hogy mit jelent számunkra a segély, amit Amerikából kaptunk és egyáltalán, hogyan érzem magam az Új Világban. Ami megdöbbentett: a riporteri pontatlanság, a tájékozódás elemi hiánya odaáti dolgainkban. Furcsa klisék élnek rólunk ideát...

Ágnesék meghívtak koncertjükre egy bárba: 11-re vagyunk hivatalosak - egyeztünk meg. Én déli 11-et értettem, a hugom meg természetesnek vette, hogy csakis estére szólhat egy bárba való meghívás. Puccba vágtuk magunkat, s jócsán elmúlt 11, de még sehol semmi. Felhívom telefonon Ágit: mindketten szégyenkeztünk a félreértés miatt.

Délután Gyurinál. Metró + autóbusz vitt a város széléig, ahol egy jókora bérház 3. szintjén (2. emelet), 2 hálószobás + nagy nappaliból, konyhából és étkezőből, illetve jókora hosszú erkélyből álló lakást bérel. Ilonkát meghódította a rend látványa.

"Tívízünk", ahogy az angol hatásra errefele í-zően mondják, közben a már ismert élettörténetet hallgatjuk, de így, élőben mintha másként hatna. Repül az idő, közeledik a koncert ideje. Megvendégel, majd búcsúzáskor ránk erőszakol 40 dollárt taxira. Hát azt azért nem, kidobott pénz, jó lesz másra... De zsebre kell tennünk, mert látszik Gyurin, hogy úgy adja: bizonyítani, hogy ő ezt megengedheti magának. Elkísér az első autóbuszig, hosszan néz utánunk, mi is integetünk, mikor látjuk még?

A bár 15 perc járásra van Ágneséktől, de kocsival visznek. A neve: Queen's Jasmine Bar. A bejáratnál két néger, minket jól megnéznek, de továbbengednek. Bent füst, homály, zenészhangolás. Bárhangulat. Nem mondhatni, hogy otthonosak vagyunk benne. Kapunk két széket, meghúzzuk magunkat egy kis sarokasztalnál, rajta 1 szál gyertya, meg 1 szál jázminvirág, kis vázában.

A műsor jócskán megkésett, több együttes, szólista is föllép ma este, jobbára mindenki saját hangosítóval jött. Amíg azt be- és kiszerelik, erősítőpróbát tartanak, csupa recsegés és fütyölés az osztályrészünk.

Aztán Ágiék is fellépnek. Steve-el nincsen baj, de Ági, a lánya és a harmadik kísérő gépies mereven játszanak, egyetlen pillanatnyi ellazulás nélkül. Ilonka nem érti, hogy felnőtt, öregedő emberek hogyan hódolhatnak ilyen szórakozásnak s még a gyerekeiket is megszédítik belé. Nem, mintha nem értenék vele egyet, de azt hiszem, sokkal toleránsabbnak kell lennünk, ahogy itt az emberek nap mint nap bizonyítják: senkit nem zavar az, hogy ha valakinek ilyen kedvtelései vannak, akár ötven éves korában. Fellép, eljátssza a maga dalát, meghallgatják, ha tetszik, tapsolnak, ha nem, kifütyülik, s ezzel vége. Mindenki azt a tanulságot vonja le belőle, amilyet szeretne.

* ápr. 11. - Ebéd után ledőlök az ágyra. Süt rá a nap, jótékonyan, mintha csak a szentkirályi házban lennénk, a belső szobában, ahová a nap délutántól estig, s ahol olyan ájult délutánokat lehet tölteni, amíg a nap magához ölel, egyre bágyadtabban.

Attiláék román barátai érkeznek látogatóba, a konyhában beszélgetnek. Munkát keresnek, még válogatnak a lehetőségekben, olykor közösen mennek bevásárolni.

Verseket bütykölök a számítógép mellett, számolom, hogy holnap délig szabadok vagyunk, elő kell készülnünk a montreali utazásra. Még elviszem Imolát az óvodába, s aztán egy pár napig levegőt s környezetet váltunk. Várom a Péterékkel való találkozást és az új élményeket...

A képanyag: Pusztai Pétertől ma reggel érkezett pompás hangulatkép, a Kanadai égalja

Április 9. (szerda) A tegnapi napot elsinkófálta az élet, estére már nem maradt erőm a folytatáshoz. Ma pótolom. A kanadai feljegyzések április másodikával bezárólag maradtak abba, következzen hát... 1994. ápr. 3. - Egy órát elsinkófáltak az életünkből: nyári időszámítás. Itt sincs menekvés? Kába a család valamennyi tagja, ráadásul az idő is elromlott: elmúlt este dörgött, villámlott, most meg a hó készülődik lezúdulni az ólomszürke, alacsony égből. A fiamék túlórázni mennek, a gyerekekkel azért kimegyünk a közeli játszótérre. Az itteni játékok kivétel nélkül természetközeliek. A mászás, az egyensúlyozás, a hintázás kockázatmentesebb, a csúszda bádogvályúja se hasítja fel a gyerek nadrágját, fenekét. Mindkét gyerek ki van éhezve a mozgásra. A négy fal közt nehéz kiélni ennyi mozgásigényt. Déltájban jócskán süt a nap, megjelennek a gördeszkások, a gyephokizók, a kutyasétáltatók. Szülőkön-nagyszülőkön és gyerekeken kívül lerobbant, topis alakok nyughelye a park: alszanak, poharaznak, megpihennek vagy a mókusokat, a galambokat figyelik. Elmegyünk a torontói tv-toronyhoz: itt CN Tower, vagy CN Tour, ahogy tetszik. A torony bejáratánál tülekedés, sor, mindenki egyszerre akar fölmenni. Szabadidős nagyüzem. A torony körül is millió a látványosság, a pénztárnyitogató biznisz. A fiamék évek óta laknak a városban, de itt még nem jártak a gyerekekkel. Gyorslift visz fel a teraszra. A legtetejéről lenézünk a városba. Enyhe tériszony kínoz, nem szabad lenéznem, ezért csak a távolba meresztem tekintetem. Mintha repülőben ülnék. A falnak támaszkodom, megmarkolok egy kidudorodó párkányt, hogy biztonságba érezzem magam és közben a torony kilengéseit figyelem. Az aprónépség futkározik, nyafog, édességet kunyerál.

Telefonálunk Ágnes húgom volt férjének. Nem értették meg egymást, már Kanadában voltak, amikor szétköltöztek. Végre, többszöri próbálkozás után fölveszi a kagylót. Ömlik belőle a szó, mintha ki tudja, mióta nem beszélt volna senkivel. Elmondaná egész itteni sorsát, pedig mi arra gondoltunk, meglátogatjuk. Hiába várjuk, hogy meghívjon, mi kell, hogy rákérdezzünk: felkereshetjük egy délután? Bármikor, mondja, de csak este hét után, mert addig egy garázsban dolgozik. Még tovább is mondana, de finoman megszakítom a vonalat.

Itt a húsvét, Loránddal tojást festünk. Az az érdekes, hogy egyedi darabok - nincsen két egyforma. A tojásoknak nagy a sikerük. De még nagyobb étvágyat keltenek: a két gyerek, általában válogatnak és túrkálnak az ételben, most teli pofával gyúrják magukba a húsvéti tojást. Az első meghittebb hangulatú vacsoránk együtt, nem amolyan "mindenki akkor és azt eszik, amikor és amit akar"-féle.

Ági húgomhoz is ellépünk. A ház közepén nagy elektronikus orgona trónol keverőpulttal, videofelszereléssel. Most ő is zenél, mint élettársa, Steve, aki valamikor hivatásos táncos volt. Tulajdonképpen ő a szólista, a többiek - Ági, a lánya és a lány férje - a kíséret. Egy koncertjüket nézzük meg, videófelvételről. Készülnek egy másik fellépésre, valami bárban tartják, majd meghívnak, ha még itt leszünk.

Ápr. 4. - Loránd még ma itthon marad. Kissé megérezzük a két gyermek otthonmaradását. Ha elmegyünk velük sétálni, pillanatok alatt felhergelik egymást, végül mi húzzuk a rövidebbet. Kezdek nem törődni a szeszélyeikkel. Jócskán megerőltető séta után mindent megettek ebédre, sőt repetát is kértek.

Imola dackorszakos: pillanatok alatt képes felhúzni az orrát, olyannyira, hogy elbújik a szekrényben. De ugyanilyen könnyű kiengesztelni, játékba billenteni az "örök haragot".

Egyre több kellemetlen meglepetés ér a számítógépes munkában. Pár napja sikerült teljesen törölnöm az egész napi munkám, most meg a kimentésnél szúrok el valamit s a dokumentumot nem tudom hol keressem. Restellek tanácsot kérni, az az elvem, hogy magamnak kell rájönnöm a dolgok nyitjára. Egyelőre hályogkovács módra araszolgatok, de most már a tanuláson lenne a sor. Ehhez azt is tudnom kellene, miket kérdez tőlem a gép, csak hát én és az angol... A biztonság kedvéért úgy döntök, megírom kézzel is a szöveget, nehogy elszálljon a semmiben.

P. Péternek telefonálok: egy hét múlva megyünk. Haza is telefonálunk. Ilonka beszél Annával, majd Péterrel. Újságolják: átrendezték a lakást, takarítottak, úgy, ahogy "mamának tetszene". (Ez nagy szó: Ilonka valóban nagyon igényes a tisztaságra, a rendre, rendezésre - jól teszi, mondom most, a távolból...) Egy pillanatra megcsap az otthon szele: vajon mi lehet a szerkesztőségben? Persze, ha nagyon akarnám, megtudhatnám. Egy telefonomba kerülne, de nem teszem. Jobb így, tudatlanul: amit majd helyre kell hoznom, az úgy is a nyakamba hull, amikor hazamegyek.

Kedvenc időtöltésünk a torontói parkok felfedezése. Kisebbek- nagyobbak váltogatják egymást. Találunk egy kicsit, meglehetősen elhanyagolt, de teli van mókussal. Tömegesen ássák el az eléjük vetett mogyorót. Tartalékolnak. Egy-egy sétáló úrikutya megkergeti őket, feliszkolnak a fa tetejére. Toronto szent tehenei?

Megjön a könyvcsomag Montrealból. Átjön Ági, húsvéti ajándékkal a gyermekekhez. Lefekszik a szőnyegre, mint régen, úgy beszélgetünk. Akinek útjában van, egyszerűen átlép rajta.

Ápr. 6. - Éjszaka havazott. Minden nedves, lucskos, hideg. Ilonkának nincs kedve kimozdulni. Belebonyolódom, a folytatásos mesébe, szinte elszúrom az egész délelőttöt. Mérgesen nekivágok a Bloor-nak, eljutok az 1300-as számon is túl, ahol egy vasútvonal keresztezi a ki tudja, meddig tartó, nyílegyenes utcát (a térképen teljesen átszeli a várost).

Sejtettem, hogy a sorozatos bakik nem állnak meg itt: visszaúton vettem észre, hogy keresztben elhasadt a cipőm talpa, és mint egy szivattyú pumpálja a befelé az aszfaltról a vizet. Nem vészes, a sétát nem adom fel egykönnyen.

Egydolláros áruk boltja. Rengeteg a bóvli a kirakatban, de vannak értékes darabok is. Kinek éri meg, hogy ha itt megkapja 1 dollárért, másutt megvegye 10-ért vagy 20-ért?

Egymást érik a hot dog árusok, különösen a diáknegyedben van nagy keletjük, rendszerint sor kígyózik előttük, különösen a kínai árusokat kedvelik.

A könyvcsomag gazdag. Egy részét a menyemnél hagyom, hogy ne cipeljek majd haza annyi mindent. Itt jó helyen lesznek, garantáltan elolvassák valamennyit.

Ápr. 7. - Szikrázó napsütés, újabb illúzió arról, hogy jön a tavasz. A mesefűzérrel elkészültem, egyszer még átfésülhetném, de nem ártana kitalálni valamit. Talán versekkel is próbálkozhatnék.

Az utcán járkálva hol jeges szél tör ránk, hol lángolva perzsel a fényes-fényes áprilisi nap. Az autókról patakokban ömlik lefelé a hólé. Gyerekekről beszélünk Ilonkával, az élet értelméről. Ő is mint anya már csak Péter fiunk mellett tudná feláldozni magát, hiszen még rászorul. Én nem tudom, hogyan állok. Azt mondtam magamban, majd Montreal után meglátom, hány óra. Nehezen melegednek be elszakadt emberi kapcsolataim.

Délután Ilonka elmegy a fiatalokkal vásárolni. Vagyis inkább sóvárogni: ha volna pénze, se költene semmit...

És itt az első kanadai versek egyike...

ismételt tavasz

már szinte megpendült minden

a virágokat is kiültették

a melegházakból

valahol

a nagy tavakon túl

a gesztenyék kinyíltak

a bukdácsoló jégtáblák felszívódtak a ragyogásban

a rügyek ó a rügyek

mily bódultan feszültek

amikor visszatért a hó

az áprilisi tréfa uszályán

sorry dünnyögte az orra elé

és hullt csak hullt

fehéren nedvesen varázslatokba zárva

fákra rügyekre az este

kintfelejtett babára kertiszékre

az ablakon hitetlenül kinyújtott

tenyeremre

hogy aztán újra olvadjon

cseperésszen

zsugorodjon napfénnyé váljon

kétszeres áron

A mai illusztráció a mikóújfalusi Ilyés András Zsolt Nagyokos c. fotója.

Április 7. (hétfő) Újabb lapok a kanadai naplóból, odakinn folyik a megdöbbentően ismétlődő időjárási párhuzam ama 1994-es napokkal... 1994. márc. 31. - Imolával az óvodába: a járdán csillogó jégfoltokat törögetjük. Pontosabban inkább ő, mert attól tartok, hogy majd elesek, ahogyan egykor történt, amikor Péterrel az iskolából hazafelé ugyanígy taposgattuk a ropogó jeget. Az óvodába érve oly átszellemülten viszonyult a gyermekekhez, a környezethez, hogy döbbenten láttam: a küszöbön túl már nem is léteztem számára. A torontói metró meglep tisztaságával, rendjével. Tágas, és ami fő, rendszeresen, szinte óraműszerűen jár. Bebabrangoltunk egy elővárost, amely csupa kertes házból áll. Itt szerkesztik a Menórát, az amerikai zsidók magyar nyelvű hetilapját. Megbeszélt látogatás, a kiváncsiság visz oda. Kicseréljük újságjainkat: én otthagyok egy köteg Magyar Szót és magammal viszek egy öl Menórát. Ráveszem Ilonkát: ha csak lehet, gyalogoljunk. A metró felé viadukton kelünk át, amely alatt kis erdő húzódik, távolabb sífelvonó és lesiklópálya, a szél szabadon nyargalász az alattunk csordogáló patakocska völgyében. Otthon palacsintasütés. Kinyitjuk az ablakokat, hogy a huzat kivigye az égő olaj füstjét, nehogy a lakásba szerelt automata füstérzékelő riassza a körzeti tűzoltókat. Volt már ilyen eset...

Újabb mesét kínlódok ki, de nem tetszik. Erősen izzadtságszagú. Valami könnyedebb, játékosabb cél lebegett a szemem előtt, de úgy látszik, nincs hozzá hangulatom.

Lemondtam az amerikai meghívást. Közöltem: nem tudtam intézni semmit, majd máskor, amikor előkészíthetjük az utat. Bár már akkor tudtam, hogy az a máskor sosem jön el. Ez rendben, egyezett bele a hölgy, de akkor vigyek el legalább némi dollárokat Erdélybe, ahol várják. Ami a segélyt illeti (és amiért nekem tulajdonképpen fel kellett hívnom telefonon), nem az ő kezében van a dolog, de majd ő rászól. Szóval, nesze semmi, s még a más pénzére is vigyázzak.

Ági húgom telefonál: pénteken megnézhetnénk az Ontario múzeumot. itt van a közelben, még ő se látta, állítólag ott van Rodin legtöbb szobra a világon, az épőlet előtt Henry Moore szobor, s a művész munkáinak külön emeleti galéria berendezve.

Nyakunkon a húsvéti vásárlások. Mindneki kínálja a csokoládétojást, a mindenféle nyuszikat. Húsvét harsog a rádióból, Ilonka és a menyem húsvéti vásárlásokkal múlatják az időt.

Kényelmes és jó dolog reggelente rendet csinálni a lakásban. Minden könnyen áttekinthető helyen, még nem veti fel a lom a helyiségeket. Edény is csak annyi van a konyhában, amennyi szükséges, így mindig el kell mosni, hogy legyen. Egyedül a ruházat az, ami kezdi kinőni a lakást.

Azt hittem, teljesen elfásultam, bezárultam a gyerekek felé, s hogy terhemre lesznek, de bevallom, Imolával más a helyzet. Annyira játékos, és kapható minden képtelenségre, hogy teljesen levesz a lábamról. Az estét is nagy hancúrozásban, és a végén persze eltörött mécsessel fejezzük be.

Ma gazdag volt a posta: megjött Pusztai levele is, benne a 200 dolláros csekkel. Akkor tehát utazunk Montrealba. Talán a jövő hét közepén (vagy végén?). Hétfőn odatelefonálunk. Jelezte: könyveket is postázott, nekem szánta.

Holnaptól három napos húsvéti ünnep. A fiamék azért még bemennek délután dolgozni, a felgyűlt munkából törleszteni. Egy befektetési társaságnál vannak, a pillanatnyi recesszió megijeszti az embereket, egyre-másra veszik ki a pénzüket s fektetik be direkt kamatozásra. A transzfer rengeteg papírmunkával jár.

Talán megjön a tavasz is: fúj a szél, de a nap kitartóan süt, helyenként kiültették a virágokat az utcán, s egy-egy vendéglő előtt teli a járda a kiállított asztalok körül.

ápr. 1. - Senki nem próbálkozott átveréssel, bár számítottam rá. Mindenkit elbűvöl a kirobbant tavasz. Egyik percről a másikra következik be. Az apró termetű kínaiak úgy járkálnak az utcákon, kiöltözve, kutyástól-macskástól, mint nálunk a kisvárosban ünnepnapon. Megvan a vonatjegy Montrealba, oda-vissza 200 dollár és valamennyi, éppen belefért a csekkbe. Az egész délelőttöt lekötötte az Ontario múzeum. Egy szerdán még megismételjük, mert kiderült: olyankor ingyenes a belépés, különben 7.5 dollár felnőttenként. Szerencsére, a gyerekek ingyen táthatják a szájukat, bár ők egy idő után nagyon elunják a képek és szobrok közötti bóklászást, inkább rohangálnának egyet a múzeum melletti Queen-parkban... ápr. 2. - Ilonkáék és a menyem vásárolni vannak. Én kószálnék egyet a városban, de a gyerekek nem szívesen állnak kötélnek. A fiam elővesz egy elektronikai játékot, azzal elszórakoznak, én meglépek magamra. Mindig arra indulok, amerre már jártam. Előzőleg pedig kinézek hozzá egy még bejáratlan, ismeretlen folytatást. Átvágok az egyetemi városrészen, jól ismerem. El egészen a Bloor-ig. Ami számomra még terra incognita. Jó hosszú sétány. Sejtettem a Menóra hirdetéseiből, hogy kisebb fajta magyar agglomeráció, de a valóságban szinte minden egy csokorékban: Country Stil, Korona, Continental... Nehéz észben tartani az elangolosodott magyar ízlést.

Hiába kerestem viszont a Pannónia könyvesboltot. Lehet, hogy az nem is üzlet, hanem egy bérház valamelyik lakrésze?

Alig egy órányit hiányoztam otthonról, de a korábban hazaérkező hölgyek már izgultak miattam. Az történt, hogy visszafelé nem ugyanazt az útvonalat használtam, hanem egy körívet leírva, az Imoláék óvodája felé kerültem haza. Mindenki csóválja a fejét, hogy lehet ennyi egyforma utca között eligazodni.

Este családi kazettanézés. A gyerekek unják, Attilával mi is hamar kidőlünk, az asszonyok végignézik és -kommentálják. A fiam ösztönösen óvná a családot: nem mer felfele törni, inkább azt őrizné meg, amit sikerült elérnie. Nézőpont kérdése, s azt hiszem, az óvatos duhajság hosszabb távon a nyerő. Kevesebb csalódással és kiábrándulással jár.

*

E sorok bevitele kb. másfél órába telt, azóta kitartóan, apró pelyhekben, de sűrűn szitál odakint a hó. Vagy kétszer majdnem belealudtam saját szövegembe.

A képanyag: egyik darabját Dancs Artur "előszobás" barátom küldte a minap, a New York-i Central Park tavára visszatért vadludakról, mellette az ő jópajtása a már kivirágzott erdélyi almavirágról készített képes híradást.

Április 6. (vasárnap) Folytatom a kanadai napló tovabbi részleteivel.

. 1994. márc. 27. - Vizes hó hulldogál: egy ideig fehérlik, majd roskadva elolvad. Odabent ez semmi gondot nem okoz: a lakás fűtése önműködően igazodik hozzá. Menyem rendkívül szeret olvasni. Mikor kijöttek, korlátozott mennyiségű csomagot hozhattak: inkább a gyerekeknek szánt olvasmány mellett döntöttek. Csakhogy a gyerekeket nem érdekli a könyv: ott a tévé, a videó. Azon csüggnek. Szóval, a menyem lecsap a Szolzsenyicinre (Rákosztály), én meg maradok olvasmány nélkül. Ezt is alig engedte betenni a táskámba Ilonka: mintha nem én cipeltem volna... Alig telt el egy-két nap, már szorongva gondolok arra az időre, amikor vissza kell szoknom odahaza a reménytelen pénzcsinálásba. Itt látni velem az élet apró örömeit, mégis: ez nem lehet a lényeg, ami után az ember vágyakozik. Mindenkiben kell lennie egy vágynak, amit jól-rosszul felismer, elismer és amire áhítozik. És beletörődik, hogy legtöbbször képtelen elérni, de legalább próbált rálépni az oda vezető útra, s érezte, ha lassan is, haladt valamennyit feléje. Ez mindennél fontosabb: a soha be nem csapható hit, amely nem vak, de erőt ad és ezért messzebbre vezet, mint gondolnánk. Mókus ugrál a pár asztallapnyi udvaron: fűcsomótól fűcsomóig. Teljesen háziasult. Azt mondják, a pézsmapocok úgyszintén: a szemétben kotorászik, belakja a városi kéményeket, pincéket. Még nem láttam, de hiszem.

* márc. 28. - A hétfő itt is hétfő. Bár minket nem hajt a tatár, átélem a fiamék kényszerű koránkelését és sietését, hogy mindennel időre elkészüljenek.

Eszembe jut a vasárnapi séta a ködszerű, sűrű esőben, amikor a Queen parkból a tavak felé mentünk. Loránd azért nyaggatta az apját, vegyen neki valamit, Imola meg, hogy valaki vegye ölbe, mert elfáradt.

A mókusok kitartóan cserkésznek a ház körül: túrkálnak, ásnak. Keresik a korábban általuk elrejtett mogyorót. Loránd adna neki, de otthonról kifogyott. Apja ad neki pénzt, ugorjon át a kínai boltba, az utca sarkáig, de ott csak sósmogyoró volt, erre vett magának és a kishúgának egy-egy rúd karamellát. Fiam magyarázni próbálja: ha pénzt adok valamire, azért adom, hogy azt végy vele, nem pedig hogy minden áron elköltsed.

A menyem fél az idegen várostól. A bűnözéstől. Az esti utcától. Tart tőle, hogy mi magunkra, gyanútlanul az utcán kóboroljunk. Nem is próbálom meggyőzni arról, hogy enyhén túloz. A fiam is hallgat, s ebből megértem, feszülő, lezáratlan téma ez közöttük. Valahogy mégsem normális, hogy emiatt szobafogságra ítéltessünk.

Az első két napon a hálószoba ablakon, az emeleten a legváratlanabb időpontban diszkrét kopogás ismétlődött. Mintha valaki bebocsátásért esedezett volna, de csak egy vékony fácska növekvő koronája hajbókolt a légmozgásra. Egyik ága csapódott csökönyösen az üvegnek. Míg a délután aludtunk, a szomszéd lefűrészelte a hajlongó fa koronáját. Próbaként Imola ma itthon marad, velünk. Nem érti, hogy ha nem beteg, akkor miért nem mehet az óvodába. Eddig csak olyankor hiányzott, ha belázasodott. Az első kísérlet után megállapítom magamban: a rendszeres pesztrálást nem nekünk találták ki. Amit a szülők tiltanak, azt tőlünk próbálják kicsikarni. S ha nem engedünk, akkor tüntető haraggal dacolnak. A nagyobbik unoka már simulékonyabb: ha rászólunk, buzgón elismétli: oké, oké, aztán csak úgy csinálja, ahogy szeretné. Imolával felfedezem a videót. Nekünk még nincsen, ő meg mutatja, mit hogyan kell kezelni, milyen sorrendben. Kiválasztja egyik kedvencét, Bambyt (Disney). Egymás után többször is képes végignézni. Belebambulnék mellette, szerencsére ilyenkor csendben van, leköti az ismert történet. Amíg forog a kazetta, csak időnként kell ellenőrizni. Azt sem tudom, mi történik most a politikában. Valahogy nem érdekel itt a tévézés, a rádióban meg csak zenét hallgatok. Különben minden csupa reklám. Pár év és biztosan ilyen lesz odahaza is a média. * márc. 29. - Megígértem Imolának (könnyelműség a neved!), hogy írok neki egy mesét. És most nem jut eszembe semmi. Kellene egy központi figura: mi legyen az?

Az alapítványi hölgy nem tágít: megkapta a faxomat, de én mit intéztem a vízummal? Mondom, semmit. És nem is próbálkozom. Ha ő el tudja intézni, jó, megyünk, ha nem, akkor maradunk. Különben semmi kedvem e kalandhoz, felborítaná minden korábbi számításunkat. A gyerekekhez igyekeztünk, számítanak is ránk, amíg itt vagyunk: minek varrjunk új kölöncöket a nyakukba?

Hogy stílusos legyen, Imola enyhén beteg: náthás. Odakint reggel óta csapkodó havaseső. A délelőtti sétát lemondjuk, nem merjük kivinni a kislányt. Aztán Ilonka feláldozza magát: marad Imolával, én menjek, kóricáljak egyet. "Kimenőt" kaptam... két óráig. Addigra haza kell érnem.

Loholok, legalább a tópartig el kell jutnom, ez a minimum. Ver a szél, csapkod a hó, jól érzem magam felfedező utamon. Minden részletet megjegyzek, hogy a visszaút ne okozzon gondot. Autópálya alatt baktatok át, hosszú alagútban. A vasútállomás mögött: a rakpart. Sorjázó sétahajók, munka nélkül. Viszonylag jól öltözött férfi a szemétben guberál. Lerobbant nő sirályokat etet. Magamra maradok a mólón. Egy vendéglő emeleti ablakában kíváncsi fejek néznek ki a néptelen partra. Az Ontario hullámain jégtáblák hánykolódnak. Távolabb egy sziget töri meg a tengert mímelő végtelenséget. Milyen érzés lenne belecsusszanni két jégtábla közé? Az ólmos dermedtségbe? De mit érnék vele? Hirtelen írni támad kedvem: bemenni a szomszédos vendéglőbe, leülni egy asztalhoz, elővenni az otthon félbeszakadt regényt az Antarktiszról, róni a sorokat, amíg mindent kiírok magamból.

Jók ezek a fellángolások, csak semmi alapjuk. Az ember néhány lap után belefárad a firkálásba.

Itt ez az amerikai meghívás. Ha nagyon akarnám, ha utána járnék, talán sikerülne a terv. De ehhez önzőnek kellene lennem: senkivel sem törődve, csak a kalandra összpontosítani. Az önzés nem idegen tőlem, de azért ennyire...

Esti számvetés: ha minden jól megy, itthagyok egy meséskönyvet Imolának. Már két mesével készen vagyok. És közben a számítógépes szövegszerkesztés lehetőségeit próbálgatom. Nem lesz valami nagyigényű mű, bár szívből és élvezettel írom.

* márc. 30. - Loránd, ha csak lehet, kibújik az utasítások alól. Minden OK, OK, de rendületlenül tévézik, kijátssza egymás ellen a felnőtteket, ravaszkodik, a húgát zsarolja, s teszi magát angolnak, ha valamit a fejébe vesz. Talán ilyennek kell lenni az életben, talán ilyenek is vagyunk bizonyos mértekig, csak legtöbben nem valljuk be magunknak.

Imola jobban van, holnap én viszem óvodába. A menyem a lelkére köti: mutassa nekem az utat. Kíváncsi vagyok, hogyan boldogulok vele. Azt mondják, nincs messze, Ági húgomék mellett haladunk el, gyalogosan alig 15 perc...

*

(Ma csöndes tavaszi esővel indult a vasárnap. Megállt, kisütött a nap. Majd szél kerekedett, havaseső, majd hózápor terítette be a várost, utána ismét napsütés, most acélkék fellegek váltják egymást a fakókék éggel.

Daczó Dénes Csíkszeredában megörökítette ezt az áprilisi őrületet. Ott kijutott ám a hóból és a viharból…)

Április 5. (szombat) Furcsa... Március 23-án indultunk útnak feleségemmel. Az idő, akárcsak ma: zord, borús. A naplóban - amely négyzet alakú post it lapokon indult, aztán Torontóban egy Daily Appointments feliratú előjegyzési naptárba váltott (névnapomra kaptam, megérkezésünkkor a fiaméktól) - már meg is előlegeztem egyelőre csak a sejtést: atlanti. 1994. márc.23. - Furcsa: reggel, otthon. Dénes (az MTI akkori bukaresti tudósítója) telefonált párizsi kollégájának, elkalauzol Párizsban. Ígéret. Csomagolás. Magammal viszem a kis rádiót: mit hoz be odaát? A tévében a kanadai időjárást lesem, de ma elsinkófálták. Lezuhant egy repülő, Szibériában. Honkongnak tartott. 75-en meghaltak. Ilonkának nem is mondom, még elmegy a kedve az utazástól. * márc. 24. - Fejfájás: Európa fölött tomboló ciklon. Napsütésben indultunk, sűrű felhőben szálltunk le Roissy-ban (Párizs). Előváros, Brüsszel irányába. Egy nap telt el, hogy nem kellett munkába mennem: a szálloda fürdőszobatükrében ámulva nézem kisimult arcom. Szinte egy gondolatom sincs haza, a lapra. Nehéz elképzelni: milyen lesz a visszatalálás. A párizsi tudósító telefonszáma megváltozott. Hagyjuk kútba esni a sétát? Egy óra késő esti kocsikázásról lehet csak szó: Párizs, taxiból. Találok egy telefonreklámot a szálloda halljában, annak alapján kibarchobázom a változást. Bejön: T.L. veszi fel a kagylót, minden OK, csak befejezi a nap penzumot. Üljünk a szálloda halljában, utánunk jön. A kivilágított Párizs. Nem sajnálják a villanyt a látványtól. Szerencsénk volt az estével, a megapadt forgalom miatt. Egész a Notre-Dame-ig suhanunk, onnan vissza. Mintha interaktív térképet futnánk be. Hatvan perc múlva: T.L. búcsúzik tőlünk a szállodánál. Nagy szívességet tett nekünk.

A szálloda turistanagyüzem. Néhány tucat ugyanilyen övezi a repteret. Időről időre jönnek az útjukat megszakító turista csoportok. A szobák kicsik, barátságtalanok. Főhelyen: tv. Az ágyból kiválóan rálátni - ugyanez áll fordítva. A párna alatt fekete melltartót találunk. Valaki elhagyta, valakinek nem hiányzik.

Reggel svédasztal, mindenki mindent enne, de csak néhány falatra van ideje. Indulnak a járatok: idegesség, csomagcipelés, várakozás a reptéri körjáratú buszra, útlevél, vám. A reptéri csarnokban tisztaság, elegancia, de azért mindenki felteszi a lábát a szövettel kárpitozott ülésekre. A világ minden - nem egyszer rossz - szokása megütközik itt. Rendészek, takarítószemélyzet: szinte mind négerek. Ez a látszat.

* márc.24 (még egyszer, mert szembe mentünk a nappal) - Az átkelők között rengeteg fiatal: diákok, ők teszik ki az utasok felét. Kis hátizsákokkal, uticsomaggal, bandában. Úgy kelnek át a tengeren, mint az ingázók két közeli város között. Kitettek magukért: szabályosan kiürítették a bárt. Olyan az utastér utánuk, mint egy stadion: pokrócok, sörös dobozok, csokis papír, újságok, prospektusok, fülhallgatók, ceruza, elhullatott kártyalapok szanaszét, az ülések között, alatt.

Toronto vidéki kisöccse a párizsi reptérnek: minden elnagyolt, felszínes. Minden olyan nagydarab, szögletes: buszok, teherautók. A taxik is ormótlan limuzinok.

Reggel indultunk s alig van délelőtt, amikor hazaérünk a fiamékhoz. Minden, mint a videokazettán, amit korábban magukról küldtek: a valóság nem olyan színes. Kopottabb. Akinek gond a lakás, annak szép, ideális.

Az első kiruccanás: a közeli egyetemi diákvárosba. Itt-ott még hófoltok, jég. Szél. Próbálom otthonossá színezni magamnak a tájat.

Kisunokánk, Imola lelkesen kezdett velünk angolul csacsogni, s nagyot csalódott, amikor kiderült: nem értjük, amit mond.

A taxisofőr, aki a reptérről behozott (különben görög volt), búcsúzáskor megkérdezte: hogy mondják a mi nyelvünkön azt, hogy "thank you"? Megmondtuk. A borravaló után büszkén kivágta: "keszenem".

A központ és a kínai negyed határán élünk. A városkép kontrasztjai: felhőkarcolók és kis, liliputi, lerobbant házak, legtöbb fából, könnyű téglából.

Mindenki az átállási nehézségekről érdeklődik. Azon kívül, hogy egész éjszaka éberek voltunk, semmi nyoma.

* márc.25. - Egyedül maradtunk a lakásban: fiamék dolgozni, Loránt az iskolába, Imola óvodába mentek. Így csönd van, és békesség. Bár azért jó volna látni is valamit e világból, hogy ne éljünk itt le négy hetet a falak közé zárva. Fiamék szeretnék, ha a gyerekekkel is foglalkoznánk, nagyszülőként, s ez természetes.

Fiam köpi a markát: most aztán megtanít engem számítógépen dolgozni. Idegenül, de kíváncsian bámulom a műszaki csodát. A belső lépcső alatti, beépített kamrácskában trónol. Aki dolgozik éppen rajta, csak behúzza a deszkaajtót. S a világ kívül marad. Hajnalonta, amikor mindenki alszik, majd beülök és kitanulom minden fifikáját. Ez is egy haszon. Otthon egyelőre elérhetetlen egy számítógép.

A fiúcskát várom az iskolából, a magammal hozott Szolzsenyicint olvasom. Attiláéknál alig van magyar olvasnivaló. Ami van, Lorándé: ifjúsági könyvek.

Attila kétszer is telefonált a munkából: minden rendben?

* márc. 26. - Kiderül: Ági húgomék a szomszéd utcában laknak. Átjön a kislányával. Évek óta nem láttuk egymást, közös megállapítás: senki sem változott. A viták is pont olyan értelmetlenek és hevesek, mint korábban, sok-sok évvel ezelőtt.

Este, éjfélig családi beszélgetés. A téma visszatérő, mint egy felhő: érdemes-e kijönni? Vagy jobb maradni? Egy már ismert, kitaposott körben forgunk, terméketlenül. Mindenki a saját pillanatnyi vágyát vetíti ki végső igazságként. Mennyivel jobb volna e helyett praktikusabb dolgokkal foglalkozni. Hiszen most mind együtt vagyunk, nem? De meddig?

Lefekszünk, annak ellenére, hogy fiamék azt remélik: reggel majd bepótolják az alvást. Lévén szombat. A gyerekeknél nyitva hagyjuk az ajtót, hogy ne féljenek.

Az ablakon át, éppen a párnámra tűz a ház előtt álló utcai lámpa, s egész éjjel figyeli hánykolódásomat. Reggel pontban hatkor lehunyja a szemét.

* márc. 27. - Fordulunk egyet a kínai negyedben, majd piacra megyünk. Betérünk egy magyar boltba: a tulaj boldogan köszönt ránk, mikor meghallja, hogyan beszélünk. Rengeteg az utcai árus. Utánuk: jókora halom szemét, ami másnapra eltűnik.

Egy magyar alapítvány az Egyesült Államokból megtudja, hogy a kontinensen tartózkodunk: egy adomány sorsáról érdeklődök náluk telefonon. Az adományról nem sokat tudok meg, de jön a lelkes meghívás: látogassunk el hozzájuk, körutat szerveznek nekünk. Küldjek önéletrajzot, útitervet, kérjek vízumot, visszahívnak...

Attila fiam józan tanácsa: a kanadai vízumunk egyetlen belépésre szól. Ha kimegyünk, többet nem jöhetünk vissza.

Pusztai Péter is telefonál Montrealból: ugorjunk át hozzájuk. Nem tudunk dönteni: messze van, a magunk anyagi erejéből nem futja az útra. Semmi baj, küldi ő, ami marad, azt költsük Péter fiunkra. Függőben hagyunk minden előzetes tervezést. Eltelik ez a hétvége, hétfőn tisztábban látunk.

Az első számítógépes lecke jól sikerül. Könnyebb, mint gondolnám - a technikája. A mit miért-et még homály fedi.

Az unokák ragaszkodnak hozzánk, bár nem világos, meddig tart ez. Talán amíg igazán ránk maradnak és a fegyelmezést se kerülhetjük el. Holnap vasárnap... Pulykát sütünk a menyemmel, bár életemben nem csináltam. Ő sem. Hát majd kipróbáljuk.

*

Holnap folytatom...

Ma egy képet küldök, Pusztai Péter egy kanadai felvételét.

Április 4. (péntek) A zsűri tagjait nekünk kellett ébresztgetnünk, különben boldogan elnapolták volna korábban vállalt penzumukat. Mondjuk, ez érthető, hiszen azok már olyan idők voltak, amikor mindenki igyekezett rohanni a maga kis üzlete, érdeke után, bár még maradt benne annyi civil lelkesedés, hogy a vatikáni valutáért végzett munkát se utasítsa nyíltan vissza. Számítottunk arra, hogy esetleg nekük kell majd kivájnunk, méghozzá telefonon a távoli zsűritagoktól osztályzataikat, de aztán Farkas Árpád azt is sugallta, hogy ő inkább egyféle mérleg nyelve lenne - mi, négyen osztályozzuk szívünk és tudásunk szerint a pályázókat, s a legjobb helyezésekre javasoltak névsorát tegyük majd eléje, amelyet aztán majd összevet a dosszié margójára tett megjegyzéseivel és végül szentesít. Nem volt valami olcsó mulatság telefonon értekezni előbb Bencze Tibivel, majd Majla Sanyival, majd végigvenni valamennyi pályázót s egységesíteni az osztályozási kritériumokat. Már az elején megegyeztünk: egy pillanatra sem befolyásoljuk egymást, s elsősorban azokat tesszük az esélyesek listájára, akik mind a négyünk igenlő szavazatát elnyerték. Utánuk következtek azok, akik három igent és egy kérdő, bizonytalan szavazatot összesítettek, majd a legvégső, a tartalék helyek azoknak jutottak, akik három igen és egy nem birtokába jutottak. A listát eljuttattuk Farkas Árpádhoz, akinek lényegi kifogása nem volt: egyetértett négyesünk döntésével. Az eredményt meghirdettük, azzal az ígérettel, hogy a beígért díjakról és a tervezett antológiáról, majd a közeljövőben szólunk. Ezzel tulajdonképpen haladékot kívántunk adni magunkank, mert az elkövetkező napokban egy hónapi kanadai utazás előtt álltam, s minden rám háruló szervező munkát egyszerűen csúsztattam: majd, ha hazajövök... Nem tudom, miért vert tanyát akkoriban bennem a szorongás, hogy a tervezett utazás végzetes lehet, talán vissza se tudok már jönni... Akkora távolságot kellett megtennem térben és időben, eltávolodnom a minennapi favágástól és -fűrészeléstől, a román alföld lehangoló laposságától, s egy olyan földrész felé venni az utamat, amelyről másodkézből szerzett hangulati benyomásaim, képzelgéseim, olvasmányélményeim voltak ugyan, de primér éményeim nem. Annak ellenére, hogy akkor már jó pár éve ott élt nagyobbik fiunk, előtte meg Tamás öcsém és Ágnes hugom vertek gyökeret, nem különben Pusztai Péter és Georgeta. Vagyis hát nem a senki földjére igyekeztem, ám a közeg, amelyen keresztül odáig jutottam, az utazással járó reptéri és vámbürokrácia, a kitöltendő űrlapok, az átszállással töltött órák, a szorongó éjszakai átkelés sokezer kilométer magasságban, alattunk az Atlanti Óceán gondolatával - nem az életvídámságot, a bizakodást keltette életre bennem. Úgy léptem ki itthoni életemből, mint egy kád vízből, s miután leráztam magamat és megtörölköztem, a vizet leengedve a fürdőszobaajtót is becsuktam magam mögött.

Hihetetlenül könnyen felejt az ember. Nem kellett eltelnie két napnak sem, hogy természetesnek vegyem: a reggeli, begyakorlott koránkelés dacára semmi sem siettet sehova - a magam ura vagyok, én osztom be a saját időmet, olyan hosszúra nyújtom a bögrényi, saját főzetű kávé elhörpölgetését, amennyire csak akarom.

De nem az otthonomban voltam. Odahaza is ketrecben éltem, de annak rácsait szabad akaratból, magam szereltem fel, festettem terepszínűre. A kanadai létem rácsozatát készen kaptam. Nem mondom, kényelmes volt, de mindegyre eszembe juttatták az ideiglenességet, figyelmeztettek: ne szokd meg, balfék, mert utána majd otthon nem fogsz tudni élni!

Elutazás előtt elhatároztam: a kanadai egy hónapról igyekszem naplót vezetni, ezzel szorítom majd magam arra, hogy ne hagyjak fel az írásbeliséggel. Mindjárt az első lapokon, az utazás előtti napon ez került belé:

...mint aki búcsúzik

és sajnál mindent amit itthagy

mindenkit akit nem lát majd

úgy simítok végig a dolgokon

az életemet övező látványon

hajzatokon arcéleken nyakhajlatokon

szökdelve emlékről emlékre

ahogy kőről kőre a patakon átal

félve nehogy az örvenybe csússzak

nehogy elmerüljek a mélyben a távozást

szabad akaratból magam kívánom megszabni

az utat az órát a percet

az útravaló batyu súlyát

a magammal lopott olthatatlan

életszerelmet...

Talán jobb lesz elővenni az egész naplót és a következő napokban valamennyit idementeni, az azóta is rejtőzve lapuló krikszkrakszokat megfejteni, akkori magunkat felfedezni. Annyi már biztos, hogy hazautazás előtt, kissé megrémülve a visszaváltozás kényszerétől, félig már amerikánus lélekkel az alábbi verset vetettem papírra:

fifty-fifty

a fénybe léptem

árnyékos felem borzong belé

a többi lázban gyötrődik majd elég

fifty-fifty

állok félig éjfeketében

másik felem akár a szikrázó papír

még élek nem túl boldogan

olykor úgy érzem már halok

felejteném hámló sebem

amit véresre kaparok

mert ha egy ablak az éjszakára nyílik

a másik rőt fénybe borul

kétfelől kegyes árnyak támogatnak

szívem gyötörve álnokul

S mert az az idő pompásan rímel az idei tavaszra, mai képeim a Magyar Szóban egy ideje rendszeresen és lelkesen közlő dr. Szabó Józseftől kölcsönzöm, aki nagyszerű ismerője és rajongója a természetnek, a madárvilágnak, a fotográfiának, a székelyudvarhelyi Független Öko Klub vezetője. A tavasz szépségeit lesi meg és tolmácsolja nekünk: a mogyoróbarkát, illetve a székelyföldi májvirágot.

Április 3. (csütörtök) Rosszul számítottam, mert Éltest nem lehetett könnyen lerázni. Hallgatott egy ideig, aztán újra kezdte: hogy de kellene, mert kellene... Azt én is tudtam, hogy kellene, de miként? Ötlettelen és fáradt voltam ebben a témában. Aztán egy kissé élesre sikerült irodai vitában kipattant az elképzelés magva, amely aztán hamar szárba is szökkent: amikor részletezni kezdte előttem az indokokat, amiért egy ilyen pályázatot javasolt, felötlött bennem is: hányan vannak az életben - s nem csak a fiatalok között - olyanok, akik szívesen szólnának, talán minden képességük megvan hozzá, épp csak a bátorságuk hiányzik, vagy tán a környezetük túlságosan ingerszegény ahhoz, hogy felébressze bennük az önkifejezés nyilvánosságra hozatalát. A szégyenlősökről, a kishitűekről van szó, akik magukba fordulva élnek, akik csak magukkal komunikálnak, azt is halkan teszik, hogy fel ne tűnjön, akik áhítják a sikert, de elébe menni képtelenek... Ki fordul egyáltalán az ilyen emberekhez? A pályázatok általában a merészeket célozzák meg: azokat, akikben megvan a kellő adag szereplési vágy. Így vontuk meg a kört lehetséges pályázóink körül: részt vehet minden, kötettel nem rendelkező, az irodalmi sajtóban még nem közölt induló fiatal, aki nem töltötte be 35. életévét és magyar nyelven ír. Három műfaji kategóriát különítettünk el: verset, rövidprózát, esszét. Valamennyi fődíja egy-egy táskaírógép volt, ami azt jelentette, hogy összesen hármat kellett beszereznünk, ami azért nem volt probléma, mert az 1989-es fordulat utáni első években csak úgy özönlöttek a különböző adományok, segélyek, irodai felszerelések az RMDSZ, a szerkesztőségek és az egyházak felé. Könnyűszerrel sikerült összekoldulnunk a három gépet, s hogy nem fogtunk mellé, a díjkiosztásnál megtapasztalhattuk: nagy sikere volt az eredeti tárgynyereménynek. Az más kérdés, hogy a résztvevők azóta zömmel a számítógépet részesítik előnyben. De a kilencvenes évek első felében egy írógép még jelentett valamit. A pályázat ugyanakkor kitűnő mércének bizonyult megtudni, mennyire jut a fiatalok kezébe és tudomására az RMSZ-ben közölt üzenet. Az első pár hónapban gyéren csordogált a termés. Akkor kezdett gazdagabb lenni a postajárás, amikor az első elfogadott pályamunkák a mellékletben megjelentek. Jött próza, vers, vegyesen - természetesen, a vers dominált -, Éltes nem győzte iktatni a leveleket, sőt, az adminisztratív munkába besegítettek a lap mellett szorgoskodó egyetemista külsősök, akik akkortájt kezdtek megbarátkozni a szerkesztőségi munkával. Örvendtem, hogy gyakorlatilag csak az irányító szerepe jut nekem, az egész kibomló csodára a fiatalok bámultak rá igazán, s végül is, az 1993 végéig tartó pályázatra 144 fiatal nevezett be. A neheze ezután következett: életre hívni egy tekintélyes, az eredményeket hivatalosan is hitelessé tevő zsűrit, amely vállalja is az értékítéletet. Ugyanakkor elkövettük azt a könnyelműséget is, hogy a begyűlt anyag legjavából antológiát ígértünk - akárcsak tízvalahány évvel ezelőtt -, bár most nem állt fenn a veszély, hogy bürokratikus kiadói szempontok akadályoznák a kiadást, hiszen a lapnak is volt szabad kiadói joga, éppen csak a tőkéje és a terjesztési eszközei hiányoztak ahhoz, hogy élhessen is vele. Mégis: abban reménykedtünk, hogy sikerül majd megfőznünk egy székelyföldi magánkiadót a nem mindennapi kaland támogatásának értelméről. Többrendbeli tanácskozás után végre összeállt az alábbi összetételű zsűri: Farkas Árpád költő (elnök, Sepsiszentgyörgy), Bencze Tibor könyvterjesztő (Csíkszereda), Majla Sándor költő, szerkesztő (Székelyudvarhely), Éltes Enikő (Bukarest) és jómagam. Ahhoz, hogy érdemben tanácskozhassunk egymással, biztosítanunk kellett a Bukaresten kívüli zsűritagoknak a pályázati anyag megismerését. Úgy egyeztünk meg velük, hogy a szerkesztőségben elvégezzük az előválogatást - kiszűrjük mindazt, ami eleve nem jöhet számításba.

Délutánokat töltöttünk fénymásolással, míg elkészültek a zsűritagoknak szánt paksaméták, a pályázattal kapcsolatos minden tudnivalóval együtt. Postára adtuk a csomagokat, s kíváncsian vártuk, ki hogyan tartja be a kialkudott terminust.

Itt most azért szakítom meg az emlékezést, mert még Juhász Gyula verseiben is kutakodnom kellett: holnap van a 120. születésnapja s a mellékletünkbe verscsokrot ígértem a szerkesztőnek. S annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy észrevétlenül a Juhász költői világának hatása alá kerültem. Nem is mertem ma versre gondolni másra, csak szegény Juhászra, mert ilyenkor úgy vagyok: bárhogy igyekeznék is, az illető költő szólna belőlem, akinek világába elmerültem.

Így Juhász Gyula jön, immár másodszor e könyvben, de ne bánd: nagyon szép verseket írt.

JUHÁSZ GYULA

Térzene

Felgyöngyözik a kisváros ködéből

Honvágyóan az alkonyi zene,

Majd szikrázón a szürke ég felé tör,

Mintha a tűnt nap lelke zengene.

A fáradt földön elhal a dübörgés,

Minden zenébe halkul s mese lesz

És minden fölszáll, minden ablak fölnéz,

Az ég, mint egy nagy és zengő eresz.

Ó lelkem, ki egész nap messze vágytál,

Egekbe, melyekből száműzve élsz,

Miért roskadsz meg, szárnyad porba vágván,

Minden zenél most ég és föld határán,

Minden zenél már és te nem zenélsz?

A képanyag pedig egy fotósor: Székely Sándor lekapta Farkas Árpádot, amint - Kányádi Sándor társaságában - egy farkaslaki gyereknek (Tamási Áron szülőfaluja!), zuhogó esőben dedikálta a könyvét. A dokumentumfotó kedvesen suta irodalomtörténeti emlék.

Április 2. (szerda) Szóba került egyszer-kétszer, mindenekelőtt Szávuly Attila kapcsán a Romániai Magyar Szó Előszoba pályázata. Pár hét múlva lesz tíz éve annak, hogy a pályázati feltételeket meghirdettük, s fiatal kollégáim (az a néhány, aki van) jónak látják felmérni, mit adott az az amatőr módon, félig-meddig botcsinálta pályázat a jelenkori irodalmunknak, pontosabban hány emberben mozgatta meg a kitörésre kész, ám valami miatt rejtező ambíciót, íráskedvet, tehetséget.

S amíg a felméréssel elkészülnek, addig szabadon emlékezem. Mindenekelőtt arra, hogyan is jött létre a pályázat gondolata.

Éltes Enikő, akkoriban újdonsült szerkesztőnk, maga is induló költő mindegyre piszkált: tennünk kellene valamit a fiatalokért, nagyon elkelne egy pályázat.

1993-at írtunk, a közéleti hangulat nem volt a leglelkesítőbb (azóta sem tudom, mikor lett volna az), a lap anyagilag már megindult a bukdácsolás hullámain, s személy szerint nem tudtam elképzelni olyan célkitűzést, ami visszhangot keltve mozgósítja a fiatalokat, hogy egy zömmel idősebbek által olvasott napilaphoz beküldjék irodalmi próbálkozásaikat. Szponzoraink nem igen voltak, hogy ki tudja, milyen kecsegtető díjakkal álljunk elő. Egyáltalán, a szellemi életet meglehetős pangás uralta, mások se igen nyúltak a pályázat eszközeihez, tanácstalan voltam. Éltes természetesen nem hagyta magát: igaz, több ízben is azzal ráztam le, hogy gondolja át saját tapasztalatából inspirálódva az egészet, dolgozzon ki egy stratégiát az ügyre - ma úgy mondanánk, készítsen egy projektet, a kérdés valamennyi vonzatával együtt -, s akkor majd tárgyalunk.

Meg voltam győződve, hogy ezzel egy jó ideig sikerült megszabadulnom a félig-meddig rámtukmált ötlettől.

Pedig hát igaz volt, hogy a lap művelődési melléklete mellé s egyáltalán munkatársi gárdájához szükség volt a fiatalokra. A rendszerváltásig féligmeddig elvérzett, nem csak az irodalmunk, de az újságírásunk is, a sokféle kezdemény pedig fölszippantotta az ismert erőket. Az igényre valamilyen módon válaszolni kellett.

Bennem azonban még elevenen élt egy másik irodalmi pályázat, amelyet még Ifjúmunkást szerkesztő időkben, 1977-ben okoskodtunk ki fiataloknak, az akkori divatos szlogeneket helyezve homloktérbe:

Szülőföld - Munka - Testvériség

Egyáltalán, úgy kaptunk a felső irányító szervektől engedélyt az egész akció lebonyolításához, hogy megideologozáltuk a témakört, mintegy azonossá téve azzal a problematikával, melynek égisze alatt a mellénk toborzott fiatal művészekkel - Matinéink révén - jártuk az országot.

Akkoriban a fiatal erdélyi irodalmat általában is olyan hivatalos vád érte, hogy elzárkóznak a valóságtól, nem vállalják fel az ún. "nemzetiségi hazafiság", a szülőföldhöz kötődés, az értelmes helytállás korparancsait, hanem öncélú elméletieskedésre adják a fejüket... Ezt a vádat szerettük volna kifogni azzal, hogy a témát felkínálva, arra késztetjük a jelentkező fiatal tehetségeket, hogy ne csak tetszőlegesen, hanem a leszögezett gondolatok mezsgyéjén teljesítsenek.

Mindez kissé bonyolultabb volt, mint ahogy azt ma el lehet képzelni: egyrészt nógattuk egyfele a pályázókat, ugyanakkor összekacsintva velük, azzal is kecsegtettük őket, hogy a témáinktól elütő, más humánum-kategóriákban írói önmegvalósítást kereső alkotásokat se utasítjuk el. Vagyis, szálljatok be a ringbe, kedves fiatalok, adjátok meg azt a királynak, ami az övé, aztán azt csináltok, amit akartok.

Egy éven át zajlott a verseny első szakasza, amikor is azt mértük, hogy negyedévenként hányan és kik jelentkeznek: voltak ismétlők és újonnan felbukkanók, tehetségesek és lelkes amatőrök, de 1977 végére 112-re növekedett a számuk. A szerkesztőség néhány tagjából alakult zsűri 68 pályázótól fogadott el valamilyen formában közlésre alkotást (verset, prózát, színjátékot, esszét stb.), s a pályamunkákat folyamatosan közzétettük. Előfordult, hogy csak sikerültebb részleteket, strófákat idéztünk egyesektől, de igyekeztünk mindenkit néven nevezni, aki valamilyen módon többet ígért a lapos átlagnál.

Az így kiszűrt 68 pályázó vehetett részt aztán az 1978 május elsejéig tartó második szakaszban, közülük 33-an küldtek további pályamunkákat, s az időben kibontakozó egyéni teljesítmények alapján az alábbi mezőny rajzolódott ki (névsor szerint): Balázs Tibor (ma jeles költő, kiadói vezető Magyarországon), Bölöni Domokos (többkötetes író, újságíró Marosvásárhelyen), Demeter József (?), Horváth Alpár Szilamér (kiadót vezet Sepsiszentgyörgyön), Illés Mihály (?), Józsa Márta (?), Kiss Zoltán (?), Lőrincz József (több kötetes prózaíró, Székelyudvarhely), Mészely József (gyermekíró, Magyarországon), Mirisz Miklós (?), Murgu Pál (kiadót vezet Csíkszeredán), Németi Rudolf (műfordító, költő, szerkesztő Magyarországon), Salamon András (?), Simonfy József (költő, Szatmárnémeti), Szombati István (prózaíró, Nagyvárad), Varga Sándor (prózaíró, szerkesztő lett Magyarországon), Veres István (fordító, újságíró Szatmárnémetiben).

A kérdőjelek azt jelzik, hogy nem tudok pontosabbat az illetők további életútjáról.

A díjazottakkal július 22-23-án Székelykeresztúron találkoztunk, hogy kicseréljük véleményünket a pályázatról, az Ifjúmunkás irodalmi mellékletének munkájáról, a romániai magyar irodalom utánpótlásának alkotási kérdéseiről. A találkozót a megyei KISZ-bizottság támogatta, a helyi középiskola konviktusában szállásoltak el valamennyiünket, a parttalan beszélgetést a városi kultúrotthonban tartottuk, s a második napon ugyanitt léptünk fel este közös irodalmi műsorral - felolvasásokkal - a kisváros közönsége előtt, vitatható színvonalon, de végül is sikerrel.

Csak sajnálni tudom, hogy nem sikerült tető alá hoznunk azt az antológiát, melyet a pályamunkák legjobb, legreprezentatívabb darabjaiból válogattunk. Talán a rámenősség is hiányzott belőlem e téren, de leginkább az bátortalanított el, hogy egyik kiadó sem látott igazán fantáziát az egyenetlen anyag kiadásában, amit - ma már mind jobban tudom - a pályázat eszmei iránytűje se tudott a maradandó értékek szintjére emelni. Hagytam elaludni évről évre a gondolatot, majd amikor búcsút mondtam a lapnak, az elképzelést is eltemettük.

Emlékszem, a keresztúri vita első napján költői versenyt is hirdettünk A Hajnal témával, beígérve, hogy a pályamunkákat a másnapi irodalmi esten olvassuk fel. Nem állhatom, hogy ide ne illesszek néhány rögtönzést, annak emlékére, hogy valamikor éppen én voltam az, aki próbáltam megtanítani egy csoport fiatalt gúzsbakötve táncolni. A pályázatot magát nem tudom a sikereim közé sorolni, ezért is ódzkodtam az Éltes szorgalmazta újabb kísérlettől: miért befolyásoljak ilyen vagy olyan irányba jobb sorsa érdemes tehetségeket?

Simonfy József

Hajnal

egy-két közlés mögöttünksok spenótot mögettünks ma mint szitán keresztülnéz ránk Szitáskeresztúr.Mert így hívták hajdanán!Szitás idők hajnalánlakott itt egy fő Főnöknem volt sátrán lófarokmert szitának elloptáka keresztúri angyalok.Nem volt sátrán lófarok,nem tudták, hogy fő-töröks egyszer egy nagy ütközetben(azt hiszem, hogy pont Sóskútnál)elverték a kőtörők.Szegény török az italtól?a veréstől? - nem tudom, de

falra hányt.

Azt mondják, hogy Keresztúron

őrzik ezt a hagyományt.

Balázs Tibor

hajnal

1

valaki

kékre verte az eget

s e rettenetben

hatalmas karavánok:

hegyvonulatok menekülnek

csupán a föld

lebbenti meg menyecskésen-büszkén

mező-zöld szoknyáját:

körüludvarol

2

nyílik

az ég

kék ejtőernyője

A mai képanyag a marosvásárhelyi Jakab Éva Laura tanítónő két rajza, amelyeket a Romániai Magyar Szó Előszoba pályázata hatására küldött be

Április 1. (kedd) Most délután van, és egyetlen átveréssel sikerült megúsznom. Az is ártatlan tréfa volt, egy kolléganőm részéről, aki a kiválogatott reggeli híreket füzetté igazítja és sokszorosítja, hogy mindenkinek jusson okulásul, munkaforrásnak. Néhány elrontott lapot kötött be külön füzetnek álcázva és azt tette az asztalomra, nekem meg a reggeli képvadászat miatt meg se fordult a fejemben, hogy helyben belelapozzak. Még egy félóra múlva is benézett hozzám az ajtón, s amikor látta, hogy a füzet érintetlen, enyhén csalódott arcot vágott. Ettől fogtam gyanút, s akkor kézbevettem a füzetet és tudomásul vettem, hogy április elseje van. Szegény csaj mindegyre kérte utána a bocsánatot, de hát én meg pont fordítva éreztem: én nem voltam elég udvarias, hogy kedvét töltsem a tréfacsinálás fogadtatása révén.Valahogy a humorunkat is kipasszírozza ez a mókuskerék-hajtás. Nevetésünk durva, erőltetett, útszéli - csak mi értjük, min és miért tesszük, belterjes bennünk minden, szinte csak saját használatra igazított, teremtett...No, kipöfögtem magam.Beígértem egy nem várt finálét a fikciósan konkrét riporthibridem ügyében, s most már nem halogatom: a szerzője az a tanár, aki az ország valamennyi iskolájából majdnem kicsapott "verekedős" diákot osztályfőnökként, többszáz kilométerre a történtek színhelyétől befogadta.Ideírom a hozzászólásához mellékelt kísérőlevelet is."Tisztelt Szerkesztőség!Eredetileg magánlevélben akartam közölni Cs.G.-vel az egyetértésemet cikkével kapcsolatban. Közben tudomást szereztem arról, hogy az érintett ... érdekszövetség nagyon felháborodott és mozgolódni kezdett. Ha igaz, az említett újságíró sajtóperrel fenyegetőzik...Ilyen körülmények között számítani lehet arra, hogy önökhöz is küldenek tiltakozó, mosakodó, helyesbítő levelet, cikket. Ezt nehéz volna visszautasítani, de nagyon hatásos volna az én írásommal együtt közölni. Az én nevemet eléggé ismerik pedagógus körökben ahhoz, hogy tájékozódjanak, melyik oldalon van az igazság. Szükség esetén az igazgatóság hivatalos nyilatkozatát is közölhetik...

Amennyiben nem tartják szükségesnek az írásom közlését, kérem, juttassák el Cs.G.-hez.

Földalatti járatok

Nagyon megörvendtem Cs.G. Közlekedő edények c. írásának, annak ellenére, hogy ezzel egy tervezett cikkemet "lőtte le".Az a fiatalember, akit a 2. és a 3. pont alatt említ, tanítványom, és rég elhatároztam, hogy majd mikor az illető leérettségizik, megírom az esetet. Nem azért, hogy igazságot szolgáltassak neki, mert az elvesztett évét nem lehet visszaadni, az ő és a szülei szenvedését, szorongását, keserűségét még az emlékezetükből sem lehet kitörölni.Az ügy azonban általános elvi, nevelési szempontból is nagyon jelentős. Azt példázza, hogy az érdekek összefonódása folytán egyéni szempontok milyen kancsal optikát alakíthatnak ki, mily kegyetlenül áldoznak fel egyesek egy gyermeket a rosszul felfogott tekintély megvédésének érdekében, milyen sötét földalatti járatok nyelik el a métányosság tisztavizű csermelyét.A régi iskolában történtekről nincs sokoldalú dokumentációm, arról nem nyilatkozom. Azt azonban tudom, naponta látom és tapasztalom, hogy a huligánnak kikiáltott, az iskolából kicsapott és városából elüldözött gyermek nálunk a legrendesebb, legfegyelmezettebb tanulók közé tartozik, a művelődési munkában élen jár és nagyon komolyan készül jövendő hivatására. Magatartása példamutató, tanárai szeretik, osztálytársai is legfeljebb azt kifogásolják, hogy - szerintük - túl udvarias a tanárokkal szemben. Ők persze nem ismerik a kálváriáját, különben megértenék, hogy a leforrázott eb az esőtől is fél. Nem, a fiatalembernek nem tört meg a gerince, nem lett stréber, csak kissé elővigyázatos. Olyan leckét kapott, amit nehéz elfelejteni. Nehezen élte bele magát egy olyan helyzetbe, ahol nem kell félnie a tanároktól, ahol a tanár-diák kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet és szeretet.Cs. G. igaz ember igazát mutatta fel, ezt a mi iskolánk egész tantestülete tanúsíthatja. Részemről örvendek és szerencsének tartom, hogy ezt a kedves, derék fiút megismerhettem, de ez neki nagyon sokba került..."

Ígéretemhez híven, az egész történet szereplői közül csak magamat adom ki: maradjon meg mindenki névtelenségben, e történet öntörvényűségébe zártan, hiszen egy jelenséghez próbáltam meg az általuk szállított valóságelemek és állásfoglalások révén támponttal szolgálni. Immár nem a pertől való félelem, hanem a mások személyiségét tiszteletben tartó óvatosság a meghatározó eljárásomban.

Minden esetre, a Tanár úr levele valahogy visszaadta a hitet az újságírás értelmében. Mivel tanárember írta az ő vélekedését is - szöges ellentétben más tanáremberek korábban ismertetett felfogásával -, megnyugtattam magam afelől, hogy mégsem lehetek elvetemült tanárellenes. Ami már csak azért is nonszensz, hiszen már a családban magamba szívtam a tanári létforma és erkölcs lényegét: nagyapám, apám, nagynéném, nagybátyám, anyám, testvérem, feleségem valamennyien tanárok voltak, s nekem bár csak néhány órányi próbatanítás van a tarsolyomban, nem gyűlölhetem a tanárembert. Legfeljebb azt az embert - ha tanár, ha más -, aki nem mer szembenézni azzal, ami az ő mulasztása és felelőssége.

Tulajdonképpen ennyi volt az akkori állásfoglalásom lényege, sajnálom, hogy ilyen vitatható és félresikerült formában tört felszínre.

De talán ennél is jobban sajnálom, hogy azt a látszatot keltettem, mintha énmagam csalhatatlan lennék, körülöttem teljesen tiszta lenne a levegő.

Ma úgy érzem, nem vagyok még elég erős lezárni ezt a végeérhetetlennek tűnő vallomásláncot. Még szükségem van némi levegőre, hogy mélységben eljussak addig, ahová az általam mélységesen tisztelt és becsült Ali, vagyis hát Lászlóffy Aladár - kezdő fűzfapoétaságunk akkori nagylelkű mentora - figyelmeztetett valamennyiünket:

LÁSZLÓFFY ALADÁR

Férfiak

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.

E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.

Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,

s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.

Húsz és harminc között hányan rohadtak el.

Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.

Kiszállok menet közben a kortársi liftből,

velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.

Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút

fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva

vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos

bársonydobozában, de hát

sokan rohadnak el húsz és harminc között,

mert esős a nyár, mert száraz a nyár,

mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,

mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,

mert egy leckét sosem felejtenek el,

mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,

mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.

A képanyag ma két saját felvétel: a bukaresti Herestrau tó partján álló hajókaiptányság pontonja tavasszal-ősszel ott himbálózik a hínáros part mellett, s párszáz méterre tőle Brancusi zseniális Végtelen oszlopának cementbe "átültetett", silányul modern utánzata - a park "dísze".