Ferencz Imre: Őszi kaszálás
(Őszikék ideje?) Van néhány nemzedék - pontosabban irodalmi évjárat -, akinek tagjai akarva-akaratlanul lassan hátrafordulva menetelnek előre a Végzet felé. Ki hamarabb, ki később ér oda, ahová mindenki eljut egyszer, a versenyt nem lehet feladni, mert hiszen nincsen is verseny, s ha van is, az egyre inkább lassulási versennyé válik... Nem hiszem, hogy Arany János divatjának kellene tartanunk a költői őszikék művelését. A szó, a vele illetett műfaj talán az övé, de a többi benne van a ... levegőben. Az idősödő alkotó lételemében. A tetőre érve, és azon túl, előbb-utóbb mindannyian eltöprengünk az átéltek-látottak értelmén, nyereségen és veszteségen, emlékezeten és feledésen, értékeken és vétkeken. A bejárt útvonalon. Mintha csak az alkonyi nap számolna el magával az este közeledtével, mindig ugyanúgy és mindig másképp, mert ő az egyetlen, aki másnap visszatér...
A csíkszeredai Ferencz Imre most teljesíti ki igazán, a hetven felé közelítve költészetét. Most egyenesedik föl igazán, mint a kaszálás közben megálló, pihenő ember - őszi termésében, annak üzenetében gyönyörködhetünk mi is. (Cseke Gábor)
1. Bál
Az öreg hölgy visszatért egy
forró szenvedélyes nyáron
és táncra kértem hirtelen
a jótékonysági bálon
az ember mindig tettre kész
a világ csak félbe-szerbe
alulról oly keserves tán
de színes felülről nézve
jaj ha nem volna a nyomor
a fejem zsibongott zúgott
elöntött engem a jóság
a hölgy a fülembe súgott
forró szenvedélyes nyáron
a jótékonysági bálon
éreztem felüvöltök én
ezen a szomorú tájon
eztek a zenészek húzzák
nem pihen cimbalom brácsa
a jótékonysági bálon
szívemet valami bántja
szeretkezni szeretnek ők
de gyermeket nem csinálnak
az öreg hölgy felzokogott
holnap már vége a nyárnak
holnap már vége a nyárnak
az ősz beszökik Adynál
az öreg hölgy talán Léda
nem ereszt engem vacillál
elölről minden líceum
a világ csak félbe-szerbe
hátulról mindig múzeum
de színes felülről nézve -
2. Ami engem illet
Hogyha újraszülethetnék
ferences szerzetes lennék
beállnék a koldusrendbe
életem így tenném rendbe
felvenném a barna csuhát
kolostorban vernék tanyát
letérdelnék a salakra
keresztet vetnék magamra
nem lennék többé poéta
üdvözítőbb a diéta
darabka ostyát kortynyi bort
fogyasztanék csak elég volt
számomra a test és a vér
Uram ez mindennel felér
holnapra se adjál többet
Uram ami engem illet
lennék végül én remete
üdvösség szürke szemete
ott ahol a szentek járnak
lábtörlője hónak sárnak
ágyban lábam ha fázna
költöznék egy kalyibába
tekintetemben a remény
lángolna mint hősköltemény
nem tudná senki a nevemet
de eltöltene a szeretet
hogy ne mondhassa az Isten
nem volt jó szolga ez itten -
3. Öregszem
I.
Eltelt az élet öregem
melegem van és hidegem
elegem van mert idegen
ez a világ már énnekem
minden eltöltött pillanat
szálka lett a körmöm alatt
ecetem van már nincs borom
Jézus Krisztussal osztozom
II.
Eltelt az idő lefele
gurul már Illés szekere
nincs gyeplőm nincsen ostorom
a szekeret szorongatom
leszállni róla nem lehet
feloldották a kereket
a világ néz és integet
lobogtatom az ingemet
III.
Nincs szeretőm sem haverem
az éjszakát átheverem
kár hogy eltelt az ifjúság
pernyéje visszahull reánk
visszahull rám már a korom
mosakodom mosakodom
s amikor néha álmodom
Donkihót lovát hajszolom
Forrás: Hargita Népe / Műhely, 2014. augusztus 28.