Milos könyve 09 (2003 január)

Szántszándékkal fogtam vissza magamat, hogy ne fecsegjek bele abba az erdélyi-romániai magyar közéletbe, amelynek a levegője egyre jobban romlik, az embernek már-már légszomja van tőle. Az RMDSZ 7. kongresszusa nyílt meg e délutánon Szatmárnémetiben. Ha csak így leírom, a banalitások banalitása. Kongresszus - mi az, amikor percenként tucatjával, ha nem százasával tartják a különböző összejöveteleket világszerte a kisebb-nagyobb közösségek, szerveződések. Eddig valahogy minden olyan természetes volt: ha lejár a szabályban előírt megbizatás, akkor következik a tisztújítás. Aminek a fóruma a kongresszus. Ezt behunyt szemmel tudtuk, hiszen a népi demokrácia idején sem tanultuk másként, csak a választási módszerekben és viselkedésben állt be annak idején torzulás oly módon, hogy az esetek elsöprő többségében nem a legrátermettebbekre esett a választás, hanem azokra, akik az első sorba akartak könyökölni, vagy akit egy felsőbb hatalom ott szeretett volna látni.

Most úgy néz ki, hogy a kongresszusok legitimitását is ki lehet kezdeni. Mint ahogy rendre ki is kezdik például a demokrácia eddig bevált teljes eszköztárát: a választásokat, a közvélemény-kutatásokat, a delegálást, a jelölést, a szavazást, a jelenlétet...

A magyarországi lövészárkok mintájára minálunk is megteremtődtek az ilyen-olyan repedések, a hatalmi rivalizálások, mint hogy ideológiáról errefelé nem igen beszélhetünk, még ha egyesek beszélnek is róla. De éppen úgy, ahogy Európa néhány pontját leszámítva az eszmerendszer politikai megalapozottsága kontinens szerte sántikál, és nagyon úgy néz ki, mint egy álarcosbál résztvevői: mások a látható vonások, a vigyorok, a szeplők, a hajviselet, a szőrszálak elrendeződése, de a maszkok alatt ugyanaz a homlok, egyazon ésszel megáldva, a megtévesztésig hasonló hatalmi reflexekkel... Az RMDSZ eddigi vezetéséből rendre kirekedtek, valahogy szinte természetszerűleg átsodródtak az anyaországban leköszönt erők - a polgári jobb - oldalára. S a kiéleződött magyarországi kampányharcok mentén sikerült annyira megtéveszteni az erdélyi tömegeket, s elhitetni velük, hogy opciójuk, szimpátiájuk majd komolyan nyom a latba, amikor a szavazatokat megszámolják, hogy vannak, akik ma is meg vannak győződve arról: ami nem sikerült odaát, annak sikerülnie kell idehaza, s most ahelyett, hogy épkézláb programok épülnének fel a további esztendőkre, hogy a kisebbségi jogrendszerben nyert néhány nyilvánvaló eredmény megmaradjon, illetve tovább teljesedjen, az egymással való rivalizálás és leszámolás küzdelmeire megy el az egyre fogyatkozó türelem, erő, politikai tehetség.

Sajnálom magunkat, hogy ilyen politikusokat tudtunk kitermelni. Ha vigasz lehet az, hogy e téren az anyaország ugyancsak "megsegített", no meg idehaza sem látunk más példát a többségi politikában, aki teheti s akinek jobb dolga van, magába vonul. És átkozza a szerencséjét, hogy a tíz valahány, rendszerváltás utáni reménykedés után ismét csak a csalódás az, ami kijut neki.

Szörnyű látni, és tétlenül nézni, hogy komoly, értelmes emberek, akik nagy része ráadásul tehetséges író, jogász, művész, mind jobban foglyaivá válnak a viszálypolitikának: lépéseire ellenlépések következnek, amelyek újabb ellenlépéseket generálnak. Markó Béla, ez a remek költő, szemmel láthatóan lesz a foglya annak a helyzetnek, hogy látja, érzi, tudja: ha odaveti a lovak közé a gyeplőt, akkor mindaz, amit az elmúlt 13 év alatt nagy nehezen a többségi idegenkedés és ellenségeskedés dacára az erdélyi magyarság elért, néhány otromba mozdulattal porrá lehet tenni. Nem tudom, igaza van-e vagy sem, a mezőnyt látva az a gyanúm, hogy nem áll messze az igazságtól. A mostani pillanat azért veszélyes, mert az erdélyi magyarok szakadása e kongresszussal reális veszéllyé vált. Az eseménnyel párhuzamosan szombaton nagy templomi megnyilvánulást hívott össze Tőkés László, a tiszteletbeli elnök, aki immár nyílt ellenlábasa a jelenlegi vezetésnek, s elnökségét, mozgalmi tevékenységét felfüggesztve hajtogatja: addig nem nyugszik, amíg helyre nem áll a törvényes rend az RMDSZ-ben.

Ő és hívei vesszőparipája: csak úgy hiteles a szervezet vezetése, ha függetlenül attól, hogy tag-e vagy sem, minden magyar részt vesz a megválasztásában: egyenlően és titkosan. Hogy ezt hogy képzelik egyesek, amikor nem csak egy másokkal alaposan összekeveredve élő, külön rendkívül nehezen mozgósítható népcsoport, hanem összefüggő lakosság se vehető rá, hogy teljes létszámban járuljon urnához, fogalmam sincs. A téma unos untalan hajtogatása, feldobása, körbejárása, rágicsálása szellemtelen, mesterkélt kabaréhangulatot áraszt...

No, kidohogtam magam, s talán a leginkább úgy tudnám érzékeltetni a Markó politizálni kényszerüléséből adódó közösségi veszteségünket, hogy ide illesztem két szép versét. Amilyeneket azóta is alig-alig vagy talán nem is produkál...

MARKÓ BÉLA:

Szonett gyermekeimnek, akik félnek a sötétségtől

Az ablakon túl, kint a hó világít,

s így láthatóvá lesz az éjszaka

minden ízében, bokrait és fáit

mutatja: íme, a sötét maga,

bokorból, fából, emberből és házból,

való a menny és szintúgy a pokol,

nappal ugyanaz a világ világol,

mi éjszaka lidércként kóborol,

halál sincs hát, csak leoltják a villanyt,

s nem találjuk megszokott tárgyainkat,

és minket sem talál már senki sem,

pedig akkor is itt leszünk, akárcsak

az éjszakai fák, kik fényre várnak,

s újjászületnek majd egy reggelen.

Lábjegyzet egy Petőfi-vershez

Most mégis lassú pusztulásra vágyom,

nem trombiták közt, de átizzadt ágyon,

rémülten, csúnyán, némán forgolódva,

alig figyelve a szólongatókra,

sokszor búcsúzni, vissza-visszatérni,

nézni, hogy széthullásomat ki nézi,

s érezni, hogy riadt társam mit érez,

ha hozzáér társa hideg kezéhez,

látni, hogy életembe belefáradt

más is, végigjárni minden szobámat,

leoltani a villanyt rendre-szerre,

hogy kintről betódulhasson az este

rossz testembe, majd becsukni az ajtót,

s elgondolni, hogy ti még itt maradtok!

A mai képanyag egytől egyig a szatmárnémeti Sike Tamás ötletességét dícséri: friss falfirkákat gyűjtött össze szatirikus szemmel.

1. A Pistaláda - ide kapja István a napi sajtót

2. Máskor írja magyarul!

3. A hetedik parancsolat

Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója

Január 30. (csütörtök) Odakint már szinte minden hófolt elolvadt. A tél első hulláma odalett. Erről eszembe jut a romániai "olvadás", ami meglehetősen későn következett be; gyakorlatilag csak 1968 tavaszán, amikor Ceausescu, az akkor már pár éve a párt élén álló utód a Rákosival egyidős, veterán Gheorghiu Dej (ejtsd: Gheorgiju Dézs) halála után leszámolt a korábbi biztonsági szolgálattal, és megteremtette a magáért, amely aztán évtizedeken át vakon teljesítette utasításait. Számunkra akkor minden kis lazulás végtelen szabadságnak tűnt. Először is, azt vettük észre a lapnál, hogy a Központi Bizottság már nem ragaszkodik oly mereven a készülő hetilap tartalomjegyzékének előzetes beküldéséhez, mely szokás - gyakorlatból állítom - komoly akadálya volt a friss és eseményközpontú lapkészítésnek. Amikor a főszerkesztőhelyettesi székbe beültettek, és én kényelmesen elfészkeltem magam a jó puha, vörös színű plüsszéken, amilyenhez foghatót még csak a kolozsvári magyar színház páholyában pipáltam, semmit sem utáltam jobban, mint amikor össze kellett állítani a készülő lap tervét, majd azt bő magyarázatokkal és szinposzisokkal megtűzdelve román nyelvre kellett átültetni, utána legépeltetni - egyszer, kétszer, háromszor, annyiszor, amíg a gépírónő végre méltóztatott odafigyelni és nem ejtett hibát. Fedőfesték, egyéb írógépkellék akkoriban nem létezett mifelénk, a kincstári szövegek esztétikája viszont mindennél fontosabb volt, talán még a tartalomnál is. (Többször tapasztaltam: egy szemre jól megszerkesztett, legépelt, kellemes küllemű íratot legtöbbször elnézőbben intéztek el, mint egy olyat, amely már zilált külalakjával, tiszteletlen megjelenésével felhívta magára a figyelmet; s mert egy irományban könnyű hibát találni, hát még, ha azt magyar nyelven nevelkedett és művelődött tollforgató akarja - tökéletesen - megértetni egy románajkú partnerrel - bocsánat, felettest akartam írni! -, aki tulajdonképpen az ő magyarul kifejtett munkáját egy-egy ilyen kínnal-bajjal született jelentés alapján ítéli meg, sőt irányítja és felülbírálja!)

De nem csak a tartalomjegyzék olykori elmaradását nem tették szóvá a párt- és a KISZ-központban, hanem a cenzúra se akadt bele fűbe-fába; kezdte nem számolni, hogy egy oldalon a közlésre benyújtott cikkekben hány román és hány magyar név fordul elő; korábban, ha vészes egyensúlybomlást észleltek, akkor még a megjelenést lehetővé tevő cenzori pecsét (BUN DE TIPAR - azt jelenti: nyomásra megfelel) ráütése előtt szóvá tették, s akkor jött a gyomlálás, vagy a hozzáírás, amíg a "természetes" - az elvárt - egyensúly helyreállt... Egyre gyakoribb volt az a csütörtök délután, amikor hiába vártuk a szolgálatos cenzor telefonhívását - a készülék néma maradt. Mi hívtuk fel végül, estébe hajlón a cenzori irodát (az se volt tulajdonképpen cenzúra, hiszen úgy hívták, hogy sajtóellenőrzés), s a szolgálatos lektor szinte bocsánatkérően, szégyenkezve közölte: nem találtak semmit, várják pecsételésre az oldalakat...

Olyan időket fogtam ki - egy-két-három évig is kitartott - , hogy a cenzorokat tulajdonképpen nem is ismertem; az apróbb pörsenéseket közös megegyezéssel telefonbeszélgetés révén operáltuk le a lapról. Hangjuk alapján azonnal beazonosítottam őket, de ha történetesen elmentem mellettük az utcán - és miért ne mentem volna? hiszen ők is ugyanazon az úton jártak -, fogalmam sem volt, hogy ki mellett megyek el, egyik járókelő olyan, mint a másik...

Főnököm lelkesen bízta rá az efféle aprómunkát: korábbi helyettese váratlanul megnősült, marosvásárhelyi lányt vett el, vidékre költöztek, az illetőt gyorsan előléptették a tartományi pártbizottságba - elvégre aktivista volt, s mindenki tudta: azért került oda, hogy az ötvenhatos szellem kifüstölése fölött őrködjék az Ifjúmunkásnál. A főnököm örvendett egy darabig, hiszen egy őt is sakkban tartó, minden gyanús mozdulat után szimatoló figurától szabadult így meg, a baj csak az volt, hogy az aprómunka így rá maradt. Ehhez keresett aztán bennem alkalmas partnert, én pedig, a megígért bukaresti lakás reményében igyekeztem megfelelni az elvárásainak. Pár heti helyettesi működés után például bejelentette, hogy rég nem volt szabadságon, s most elvonulna egy hónapra Szovátára, amúgy is nyári szélcsend van, az elvtársak jobbra-balra süttetik a hasukat a nappal, nem lesz sok gondom, meg aztán a mély vízben lehet a legjobban megtanulni úszni... Még egy sor közhellyel sikerült megvigasztalnia, de a legfőbb vigasznak azt tekintettem, hogy amúgy sem láttam más kitutat, s úgy döntöttem, ha a fene fenét eszik is, valahogy kibírom azt a hónapot. Csuda kellemes nyár volt...

Akkoriban született az alábbi vers:

Nincs

Hangom bogra kötötték,

feszít a göcs,

kiköpném,

szavak - torkomra pállnak,

és jönnek újak,

örvény

haraglik át, ki-kicsap a hullám

fogaim zilált sövényén.

Szálazom, tépem,

mondom csakazért is,

valami roppant gát kellene, hé,

hogy visszalökje,

semmivé gyötörje

harsogó vizeim -

vagy legalább is törvény,

s nincs, nincs - kacagom -,

semmitek sincs,

még fületek sem, pedig olvadó vasat muzsikálok,

hisz most vagyok a legfélelmesebb,

hogy álmos barlangjaitok előtt

némán

megállok!

A mai képek: Pusztai Péter az általam idézett időkre utaló, 1981-es kölni rajzát küldte el a jobb megértés végett, a másik a kolozsvári Bőjthe Pál Ajándék Kelet-Európából c. felvétele a II. Nemzetközi Magyar Fotókiállítás anyagából.

Január 29. (szerda) Szinte ünnepnapos boldogság fogott el, amikor Gripca elvtárs közölte velem - 1962 egy novemberi napján -, hogy egyelőre nem faggatózik többet, visszamehetek a szerkesztőségbe, de mert vannak kérdőjelei, egyelőre függőben hagyja az ügyemet, majd még hallat magáról. Az első napok eufóriája után visszaköltözött belém a szorongás, a kétely: vajon milyen válaszokat kap a kerek, tatár fejű személyzetis kérdéseire, amelyeket csak ő ismert, s amelyek minden bizonnyal az idő teltével nem hogy fogyatkoztak volna, hanem szaporodtak? Be tudok-e egyáltalán törni a kommunista újságírás várfalán? Hová, merre veszi útját Gripca, végigjárja-e valamennyi személyt, akiket esetleges véleményezésre megjelöltem, vagy akikre hivatkoztam egyik-másik bizonytalanabb válaszom esetén. Ha akkor tudom mindazt, amit később, pár év után, amikor előbb főszerkesztő helyettes, majd pár hónap elteltével főszerkesztő lettem, a káderesi munka mögötteséről megtapasztaltam, és éppen a Gripca elvtárs jóvoltából, aki 1968-tól kezdve több mint tíz évig a kezem alá dolgozott és az alkalmazáshoz szükséges ellenőrzéseket - igaz, az elmesélthez képest már jóval nagyvonalúbban - végezte; szóval ha mindaz már akkor világos lett volna, egy percig sem rágódok a sorsomon. Így viszont játékszernek éreztem magam, aki képtelen bemérni saját cselekvését, életét, akár a következő heti terveit. Mindegyre oda tértem vissza szorongva: sikerül-e vagy sem? És mert tudtam, hogy a válasz nem órák, se nem napok, hanem majd csak hetek múlva ha megszületik, ezzel a bizonytalansággal a fejem felett első riportútjaimra. Aztán apám hamarosan értesített arról, hogy Gripca elvtárs állta a szavát, mert felkereste, de nem csak őt, hanem volt professzoromat, Csehi Gyulát is, meg a kolozsvári lapokat, ahova próbaképpen még egyetemistaként be-bedolgoztam. Apám szerint a fickó nagyon meg volt elégedve utazásával és elejtett szavaiból ő arra következtetett, no meg a professzorom is ilyesféle üzenetet hámozott ki a káderes viselkedéséből, hogy nyert ügyem van. Izgatottan, de már sokkal nyugodtabban fogadtam a hírt, amikor Gripca betelefonált a szerkesztőségbe, hogy másnap reggel szívesen lát a szokott helyen. A kapunál fog várni, hogy az őrt álló belügyes nehogy utamat állja. Nála lesz az aláírt belépő cédulám, én viszont ne felejtsem el magammal hozni a személyi igazolványom, mert anélkül nem eresztenek be.

Fölösleges volt mindezt elmondania, mert hiszen a múltkorjában is ugyanez a regula járta, de ahogy most visszaemlékszem, annyira a szokásoknak és a szabályoknak megfelelni akaró ember volt, hogy inkább elismételt valamit többször is, végigjárta ugyanazt az utat, nehogy egyszer is mulasztást kövessen el. Azzal fogadott, hogy elém tette a több oldalas, nyomtatott kérdőívet, amit az általam kitöltött űrlap nyomán, de immár az ő bejegyzéseivel, meglátásaival, tisztázásaival egészített ki, s amelynek a végén ott volt a jellemzés. Nem hittem a szememnek. Megkérdeztem: - És én ezt elolvashatom? - Azért hívtam be - jött a válasz. Nem reméltem, hogy ilyen simán megúszom. Csupa pozitívum minden vonalon rólam, képességeimről, társadalmi kapcsolataimról, családi hátteremről. (Az ilyen káderjellemzésre mondtuk később azt nevetve, hogy ezzel akár államelnök is lehet az ember, mert hát annyira nincs hibája...)

- A magam részéről tehát azt javasolom, hogy dolgozhat az ifjúsági sajtóban. Idővel pedig majd be kell lépni a pártba. De hát maga még nagyon fiatal, ön előtt a jövő... Itt írja alá, a végén, hogy tudomásul vette...

Alákanyarítottam a nevem, úgy, ahogy azt érettségi előtt egy este jól begyakoroltam: hogy tekintélyes legyen és könnyedén kurzív. Valami olyasmi, ami az apáméhoz hasonlít.

Búcsúzáskor még megjegyezte: nagyon jól érezte magát Kolozsváron, nem sokszor fordult meg arrafelé, de bevallja, nagy hatást tett rá a professzorom meg az apám, mind a kettőtől valóságos történelemórát vehetett a háborús, illetve a közvetlen háború utáni Erdély mindennapjairól, történéseiből, emberi-társadalmi erőviszonyairól.

Félelemmel vegyes tiszteletem mindig megmaradt Gripcával szemben. Úgy él bennem, mint az akkori diktatúra egyik élő, emberi arca. Szorgalmas végrehajtója volt az akkori törvényeknek, s később magam is tapasztalhattam a vele való munka során, hogy nem a rossz szelleme uralja tetteit, hanem az előírások betűjéhez való ragaszkodás. Nem volt megalázkodó, de tudta, hogy nekem, mint megbízójának, elszámolással tartozik. Később az ifjúsági szervezet lemondott a szolgálatairól és főnökével együtt átköltöztek a sajtóházba, amolyan "függetlenített" személyzeti osztályt alkotva az ifjúsági lapok szerkesztőségei részére. Később, amikor újabb takarékossági hullám csapott át életünkön, akkor megszűntek kizárólag a fiatalságnak dolgozni, s átvették az egész pártsajtóhoz szükséges személyi ellenőrzéseket.

Akkor már szinte minden nap találkoztunk a sajtóház folyosóin, az étkezdében. Egyre jelentéktelenebb, szürkébb és gyámoltalanabb lett, gyanakvó kíváncsisága megcsökött, jobbára már csak a rutin munkált benne. A káderes munka is leegyszerűsödött: aki nem volt párttag, az szóba se jöhetett újságírónak lenni. Ahhoz, hogy párttag légy, viszont már dolgoznod kellett egy közösségben, ahol bizonyítottál. Ilyen közeget elsősorban munkáskörnyezetben talált az ember, mert a százalékos, irányított tagfelvételi arány mindig a munkásosztálynak, utána a dolgozó parasztságnak kedvezett.

Amikor főnököm főszerkesztő helyettesnek javasolt a Központi Bizottságnál, egy volt a kifogás: nem vagyok párttag.

Ha fent élek Bukarestben pályafutásom első három-négy évében, a szerkesztőségi alapszervezet minden további nélkül felvett volna. De mint tartományi tudósító, a Kolozs tartományi KISZ fizetett mozgalmi emberei pártszervezetének hatálya alá tartoztam. De ahhoz, hogy ők felvegyenek - hiszen gyakorlatilag nem is ismertek, olykor köszöntünk egymásnak az utcán vagy a székház folyosóján, esetleg a vidék városaiban vagy falvaiban -, szükség volt a felülről jövő impulzusra, ami hónapokon keresztül késett. Amikor aztán a KISZ KB titkára leszólt a tartományhoz, hogy engem gyorsított eljárással párttaggá kell ütni, akkor gyors gyűlést hívtak össze, megszólaltatták a többi ifjúsági lap tudósítóit, akik az égig dicsértek, aztán atyás és elvtársias tanáccsal ellátva közfelkiáltással befogadtak maguk közé.

A helyzet fintora, hogy ez az esemény aztán felgyorsította - sőt, ez tette lehetővé, hogy pályafutása vége felé apám is megkaphassa az őt megillető dékáni kinevezést: az én gyorsított tagfelvételem precedensén felbátorodva az egyetemi pártszervezet is szemet hunyt apám kartotékjain díszelgő kérdőjelekre.

Így lettünk szinte egyidőben tagjai ugyanannak a kommunista pártnak, amelyet ma mindenki szid, és legszívesebben megtagadna. Pedig hát a legnagyobb tömegszervezet volt errefelé... Aki csak tehette, benne volt.

A mai képanyag a II. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Kiállítás két darabja - a tárlat a napokban városról városra vándorol Erdélyben - Brassay Károly (Marosvásárhely): Jókai és Incze László (Csíkszereda) : Szünet c. fotói

Január 28. (kedd) Tegnap este hazafelé bandukolva, egyáltalán nem sietve, jobbra-balra nézelődve, de még inkább azon tűnődve, milyen jó is a csípős fagyban lépkedni, semmi gond vásárlással, cipekedéssel, csak magamat viszem, meg a feloldatlan gondjaimat, amelyekből az álom táplálkozik majd, s amelyek aztán leülepszenek másnapra. A csupasz hársfák sejtelmes árnyéka alatt középtermetű öregember botorkál felém: fején fülessapka, a két fül félig szabadon lebeg jobbra-balra. Hajlott háta, fejtartása még így, az esti utca homályában is ismerős. Mikor a közelembe ér és az arcába nézek, hirtelen felismerem benne azt a hajdani rettegett férfit, aki három napig faggatott, személyzeti ellenőrzés - úgynevezett káderezés - címén a KISZ Központi Biztottság székházának egy kis irodájában. Meséltem róla már korábban, de akkor nem gondoltam volna, hogy még egyszer összehoz vele a sors. Tízvalahány évvel idősebb nálam, amikor én az egyetemről a látókörébe kerültem, neki már meglehetős tapasztalata volt abban, hogyan kell egy embert körbeszimatolni, keresztkérdésekkel zavarba hozni, megforgatni, sarokba szorítani, becserkészni, környezetét felmérni, kifaggatni. (Ma már tudom, hogy akkor, amikor én enyhén remegve ültem vele szemben abban a rideg irodában, tulajdonképpen ő is a kicsi fiúk közé tartozott: azok közé, akik már nem tudták tovább senkinek leosztani a munkát, vagyis hát úgy történt, hogy rájuk maradt a neheze.) Egy vonalba értem vele. Elszoruló torokkal, halkan ráköszöntem: - Jó estét, Gripca úr! A nevet különben úgy ejtik: Gripkö. Nem felejtettem el annyi év után sem, mert olyan furcsa volt, amikor először találkoztam vele, s örökké a román vonó szóra (scripca - szkripkö) emlékeztetett, arról pedig egyből beugrott egykori káderesem alakja.

No, meg annak idején nem az úr, hanem az elvtárs illett melléje, most is úgy jött ajkamra az elején, de legyűrtem a reflexet, még csúfságolásnak vehette volna.

Megrezzent, s reszketni kezdett a feje. Nem túlságosan, csak egy olyan kicsit-kicsit, mint aki belekezd valamiben, de aztán nem tudja abbahagyni.

- Jó estét - mekegte vissza -, hát megismert?

- Meg én - mondtam és nem tudom magyarázatát adni, de rámjött, hogy most meg kell szorítanom a kezét.

Kezemet nyújtottam, amitől megint meglepődött, de elfogadta.

Valami olyasmit dünnyögött, hogy hát ő is megismert engem, már messziről, de nem akarta elárulni, hátha nekem kellemetlen ez a találkozás és akkor egyszerűen elmentünk volna egymás mellett... Nagyot sóhajtva mesélte: mindenki kihalt mellőle: a felesége már sok-sok éve, a gyerekei magára hagyták - vannak vagy négyen -, unokáit nem látja, úgy él, mint egy kivert kutya. Már csak két foga maradt - mutatja -, azok is csonkok csupán, enni már csak úgy és azt tud, hogy elszopogatja a falatokat. Sok ideje rámegy az evésre, de nem is baj, mert legalább amit megeszik, azt nyugodtan megemészti.

Aztán ő van soron, hogy megkérdje, hogy vagyok, néhány semmitmondó válasz után elválunk: én tova, haza, ő meg ellenkező irányba.

Még azt se kérdeztem meg, mit keresett a mi fertályunkba, hiszen utolsó találkozásunk óta legalább 25 esztendő eltelt, s csak belebotlom, ha valami a város e részéhez fűzi.

Sajnálattal a szívemben, de valahogy mégis kiürült lélekkel folytattam utamat. Eszembe jutott az az 1962-es három nap, amikor álmomban is azon gyötrődtem, vajon mit fog kérdezni a továbbiakban, milyen kérdésekre tér majd vissza és milyen formában.

Az egyik délelőtt például azzal telt el, hogy édesapámat jártuk körül: az egész családi leágazását, apjának-anyjának társadalmi helyzetét, foglalkozását, nemzetiségét, hogy miért telepedtek meg olyan sok helyen Erdélyben meg Magyarországon, aztán az anyám famíliája következett, a banktisztviselő nagyapám, egészen odáig, hogy miket meséltek nekem az 1919-es egyesülésről, vagy az 1941-es bevonulásról. Nem mertem neki valótlant állítani, de sok kérdése egész egyszerűen zavarba hozott azért, mert nem volt rá pontos és biztos válaszom. Sok mindent láttam, éreztem a családunk életéből, anélkül, hogy sok összefüggésnek, ténynek a tudatában lettem volna. Ő pedig olyan módszeresen építette fel minden egyes kérdéshálóját, hogy nem csak én, olykor ő maga is jócskán belegabalyodott. Másik téma a leendő apósom és anyósom - Ilonkám - szegényparaszti helyzete. Mert jó-jó, mondta, én beírtam a kérdőívembe, hogy nincsen semmi vagyonunk, de vajon, ha majd elveszem azt a lányt, akinek udvarolok, akkor nem lesz egy apósom, akinek háza és földje van?

Annyit tudtam Ilonka szüleiről, hogy beléptek a közös gazdaságba, megmaradt a háztájijuk meg egy darabka szőlő és volt egy alacsony vályogházuk a temető alatt.

- Nem voltak véletlenül kulákok, és én el akarom hallgatni? - szívóskodott.

Nem tudom, hajtogattam, nem hiszem, erről tudomásom lenne. Nem, ők szegényparasztok. Különben nézzen utána, ha nem hiszi.

- Azt is csináljuk - villant rám cinkosan, mintha felsőbbrendűen a szeme és aznapra befejezte a vallatást.

Külön tétel volt aztán az apám ügye. Kérdései: miért nem párttag? miért távozott nyugatra, amikor a győztes szovjet hadsereg, a felszabadító román csapatokkal együtt felszabadították az országot? miért ment Ausztriáig? miért esett amerikai fogságba? miért vitte magával a családját, gyerekekkel együtt? milyen kiképzést kapott abban a táborban? miért jött vissza Kolozsvárra, amikor korábban elmenekült? nem lehetséges, hogy megbizatással jött? mi volt az az úgynevezett tízes szervezet, aminek tagja volt a háború idején? milyen munkája volt abban a katonai raktárban Kolozsvár mellett, ahol mint hadapródőrmester, egyenruhában dolgozott?

Kérdések, kérdések, amikre csak halványan tudtam a választ.

Tudtam például, hogy az általános tendenciával együtt apám is kérvényezte volna felvételét a munkáspártba, de amikor meglátta, hogy a negyvenes évek végén milyen tülekedés folyik a belépésnél, és hogy gátlás nélkül olyanok is belépnek, akik pár évvel korábban éppen hogy a kommunisták vesztét kívánták, elállt a szándékától. Később, amikor előléptették az egyetemen, és diszkréten figyelmeztették, hogy egy professzornak illene meghallania az idők szavát, a belépési nyilatkozatot beadta ugyan, de pár hét múlva vissza is vette, mert egy másvalaki jóindulatúan megsúgta neki: foltokat találtak az életrajzában - a hadifogság, illetve a tízes szervezet ügyét emlegette -, s jobb, ha ő vonul vissza jószántából, mint ha az alapszervezeti gyűlésen derül ki, hogy nem méltó az elvtársak bizalmára.

A tízes szervezetről pedig annyit tudtam, hogy a háború idején a kolozsvári magyar családok megszervezték a lakosság ellátását, segítését, főleg a többgyermekesek, idősek, elesettek, betegek élelmezését, tűzifaellátását. De hiába próbáltam mindezt érthető szavakba, mondatokba összefoglalni, a román nyelvtudásomat, enyhe gyakorlottságomat nem ilyen bonyolult témákhoz szabták...

Holnap folytatom.

Ma két fotót küldök a fotomagazin honlapjáról: Dan Besliu (Kerítés) és Lodoaba Vlad (Nagyítón át) munkáit.

Január 27. (hétfő) A minap furcsa missziót kaptam, bár ez így rosszul hangzik, sőt nem is igaz. A feladatot ugyanis én magam vállaltam el, méghozzá szívesen, mert jó dolog az, ha az ember mozdítani tud valamit előre spirituálisan is, egymás közti viszonyainkban.

Kenéz Feri, ott fenn a Dunánál (fenn-t mondok, mert a Mészáros utca valahol a Vár környékén kanyarog a magasba, s csak a Magyar Távirati Iroda néz le rája, apásan a Naphegy térről), éjszakai szolgálatos lévén ismét csak megcsörgetett egy kora reggeli órán. Hangját is rögtön megismertem, pedig hát jó sok éve, hogy nem találkoztunk, olykor a telefon volt, ami elsóhajtott csalódásainkat hozta-vitte a jókora távolságon át; de a hangja hamisítatlanul az övé: gyerekesen komoly és egyúttal lelkesült is (vagy csak ezt vélem kihallani belőle?)... Most az foglalkoztatta éppen, hogy kezébe került a kolozsvári Korunk folyóirat néhány múlt évi száma, s abban egy érdekes kísérletről olvasott: a lap szerkesztői kérdést intéztek egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperencián is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: az Olvasás Éve tiszteletére, nevezzék néven azt a 10 huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat. Magam is visszaemlékeztem az izgalmas szerkesztői játékra, amelynek válaszanyagát, mint egy izgalmas folytatásost, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozott a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt pár hónapja az a remek kötet is járt a kezemben néhány óráram, amelyet a kísérlet anyagából szerkesztettek, gazdag illusztrációs anyaggal. Mielőtt Feri gondjával előjönnék, néhány dolgot meg el kell mondani a Versek versenye névre hallgató akcióról. A szerkesztőség (a rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József, történetesen kolozsvári irodalomkritikus unokahugom férje) összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letunt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:

1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)

2. Pilinszky János: Apokrif (33)

3. József Attila: Eszmélet (23)

4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)

5. József Attila: Óda (15)

6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)

7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)

8. Füst Milán: Öregség (12)

9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)

10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)

De ez csak a toplista első tíz helyezettje. Ugyanilyen érdekes, ha nem érdekesebb a költők említésének a sorrendje: József Attila (103 említés - tehát gyakorlatilag valamennyi lista így vagy úgy, tartalmazott legalább egy József Attila verset), Ady Endre (73), Kosztolányi Dezső (73), Babits Mihály (68), Weöres Sándor (66), Pilinszky János (64), Szabó Lőrinc (41), Radnóti Miklós (36), Nagy László (28), Dsida Jenő (28), Illyés Gyula (27), Nemes Nagy Ágnes (23), Füst Milán (21), Tóth Árpád (19), Tandori Dezső (17), Kassák Lajos (17), Szilágyi Domokos (17), Juhász Ferenc (16), Petri György (15), Juhász Gyula (13), Jékely Zoltán (11), Márai Sándor (10) stb.

Az ankét sikerén és anyaggazdagságán felbuzdulva, a szerkesztők felkérték az erre kapható olvasókat, küldenék be ők is saját tíz kedves versük listáját, ugyancsak rövid indoklással. Ez utóbbiak kategóriájában futott be s jelent meg tavaly a júniusi számban a Székelyudvarhelyen élő fiatal erdélyi prózaíró, Zsidó Ferenc hozzászólása.

Az ő listája már csak azérzt is érdekes, mert az érvelésben többek között ezt írja: "Nem tudom, miért kell megokolni azt, amit lehetetlen. Listám pillanatnyi, holnap már egészen más lenne, tán még a szerzők nevei is cserélődnének, nem csak a verscímek. Ha indoklásról van szó, talán ennek miértjét kellene megindokolni... Olyan versek ezek, amelyektől lúdbőrös lesz a hátam - pusztán címük felidézésére is. Mivel bőven több van belőlük mint tíz, állandó harcban vannak. A mostani listáról lemaradottak minden bizonnyal sértődötten, igazságtalanságot emlegetve duzzognak odalent".

Íme a Zsidó-féle lista:

1. József Attila: Születésnapomra

2. Szilágyi Domokos: Ez a nyár

3. Székely János: Altató

4. Juhász Gyula: Anna örök

5. Kovács András Ferenc: Jack Cole-dalok

6. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

7. Csoóri Sándor: Ha megérintlek

8. Kenéz Ferenc: Néha

9. Szabó Lőrincz: Lóci óriás lesz

10. Ady Endre: Héja-nász az avaron.

Hát ezért hívott Kenéz Feri: mert hogy rajta van ezen a listán, amin ő nagyon meglepődött, mindenképpen nagyon köszöni, mert jól esett, hízelgett a hiúságának, miért ne, csak egy a bökkenő, az, hogy nem ismert rá egyetlen olyan versre sem a címet olvasva, amit ő írt volna. Kérése az volna, hogy minekutána látja, hogy Zsidó Feri nem ritka vendég a Romániai Magyar Szó irodalmi mellékletében, hátha könnyebben fel tudom venni vele a kapcsolatot s megtudakolni, hogy tulajdonképpen milyen versre is gondolt és hol lehetne rátalálni...

Érdekes felvetés ez egy szerző részéről, de abszolút jogos, és mert nekem is furdalni kezdte az oldalamat a kíváncsiság, azonnal üzenetet küldtem Székelyudvarhelyre. Tegnap délután futott be a Zsidó Ferenc válasza, amelynek a lényege: a vers forrása egy 1995-ös antológia, amely a sepsiszentgyörgyi Castrum kiadónál jelent meg, címe: Arany és kék szavakkal - romániai magyar költők szerelmes versei.

S mindjárt ott van a 46. lapon az opusz:

KENÉZ FERENCNéhaTalálkozásaink mély-kék indigóján átészrevétlenül csontvázam körékopírozta vonalaidat a fényS a "Te", melyik így bennem élmár úgy érzem többet érmint a "Te", mely mellettem élBennem ketten élünkmellettem csak te vagyígy nem csodaha néhaidegennek érezlekmagunk mellett.A magyarázat:

"Kenéz Ferenc verse a legbizarabb, legszebb szerelmes poéma, amit most említeni tudnék. Többet egy szót se róla, ha magyaráznám, csak gyengíteném".

Elhallgatok hát én is, kiváncsian várva e furcsa nyomozás további fejleményeit. Magyarán: várom, mikor szólal meg ismét Kenéz Feri hajnali, távoli telefonhívása...

A képanyag: a marosvásárhelyi Kucsera Jenő Akt páfránylevéllel és a csehszlovák Milan Szedlacsek 1985-ös Pentacon-Orwo díjas fotója, az Esküvő..

Január 25-26. (szombat-vasárnap) Kissé meghökkentem, amikor szombat reggel átböngésztem internetes hírprogramunkban - az MTI News 2000 programjáról van szó - a péntek déltől betöltött híreket, s köztük két részes összefoglalóra bukkantam jóbarátom és az újságírásban kenyeres pajtásom, a nálam némileg idősebb, de igen aktív és bölcs Baracs Dénes tollából.

Megértük hát ezt is, amikor a Magyar Távirati Iroda munkatársa higgadtan be meri mutatni azt a történelmi figurát, akit korábban mindenki csak a Kondukátornak meg a Diktátornak nevezett. Akárcsak a radioaktiv anyagok, az ő emléke is túljutott nagy nehezen azon a felezőidőn, amelyen belül még "sugárzásveszélyes" lehet.

Dénes szintézise remek és telibe találó (alább mellékelem), a Ceausescu-kultusz és annak robbanásszerű, fegyverropogásos végkifejlete érthető lesz a szöveg olvastán, bár nem hiszem, hogy sok lap kapkodna még a közléséért. Az egyetlen tárgyi tévedést, amit felfedeztem, itt kiigazítom: a pártfőtitkári örökség várományosa, Nicu, a diktátorházaspár fia nem a legnagyobb, hanem a három gyerek közül épp hogy a legkisebb volt. Ha pedig hinni lehet a suttogó propagandának, az első, a legnagyobb fiú (Valentin) tulajdonképpen csak Elena asszonyé, azt úgy hozta ebbe a házasságba egy korábbi kapcsolatából, míg a középső, a matematikusnak tanult és nem is tehetségtelen Zoia (ejtsd: Zója) egy, a mozgalmi harcban elbukott elvtárs árva gyereke, akit a proletárdiktatúra hajnalának divatja szerint önfeláldozóan adoptáltak. Ezzel magyarázták azt, hogy a két nagyobb gyerek félig-meddig disszidensként viselkedett - amolyan fekete bárányok voltak a családban, míg a legkisebbnek, a "trónörökösnek", bár korholták eleget s különféle mentorokat állítottak melléje megbízható elvtársakból, tulajdonképpen minden szélhámiát, léhaságot és kicsapongást elnéztek neki, sőt, mintha mi sem történt volna, elfogadtaták a párt- és állami vezetés élvonalával: előbb az ifjúsági szervezetnek volt, bár nem első titkára, gyakorlatilag mégis vezető embere, mert a formálisan föléje kinevezett főnök elnéző cinkossága mellett úgy rendelkezett a szervezet javaival és embereivel, mint egy hűbérúr.

Bevallom, féltem tőle, jobban, mint az apjától. Éppen az volt benne a félelmetes, hogy sosem tudtam kiigazodni rajta, bár az is könnyen megeshet, hogy ellentmondásos, enyhén patologikus személyiségének megnyilvánulásai külön-külön hitelesek voltak, de nem lehetett tudni, hogy a benne lakozó és felgyülemlő gonoszság mikor csap le az emberre bosszúálló módon. És sajnos, megvoltak a maga keretlegényei ahhoz, hogy apja és anyja kiskirálysága mellett ő se maradjon holdudvar nélkül.

Bár éveken át mindketten az ifjúsági szervezet csúcsvezetéséhez tartoztunk, s legalább havonta egyszer - ha nem többször - találkoztunk, igazából csak egyszer beszéltünk egymással négyszemközt.

1977 tavaszán, a pusztító földrengés után nem sokkal behivatott, mint a szervezéssel megbízott titkár. Magas nyakú sípulóverben volt, egyáltalán az öltözködést lazán, amúgy tinédzseresen kezelte, mintegy fitogtatva, hogy bezzeg, ő nem hódol be a konvenciónak és a mozgalmi ízlésnek, arca fáradt, különösen megnyúlt, szava rekedtes, emberien mindennapi.

- Segíteni kell minden elképzelhető módon a károsultakon, tért a tárgyra, s ezért megkér bennünket, az Ifjúmunkás köré gyűjtött fiatal írókat, költőket, zenészeket, színészeket - akik időközönként, legtöbbször hétvégeken abban az időben népszerűvé vált pódiumműsorokkal jártuk a városokat és nagyközségeket, ahol jelentős magyar ifjúsagi érdeklődésre számíthattunk -, hogy szervezzünk turnét, lehetőleg a székelyföldön, ahol a bevétel is tetemesebb lehet, ráadásul az ott lakókat nem érintette, nem károsította közvetlenül a katasztrófa, könnyebben mozgósithatók, ha meghirdetjük, hogy a körúton bemutatott előadások bevételét a földrengéssújtotta lakosság megsegítésére áldozzuk...

Eszembe jutott, hogy egy esztendővel korábban, Marosvásárhelyen a helyi pártvezetőség milyen ravaszul próbálta gáncsolni azt, hogy a pódiumműsort bemutathassuk a megye néhány városában. Pedig az érdeklődés és az igény óriási volt: az anyanyelvi kultúra esélyei kezdtek a minimálishoz közelíteni. Magam sem értem pontosan, hogy nem szúrt szemet eleve ez a fajta művészi fórum. Tulajdonképpen az ifjúsági szervezet Bukarestben áldását adta az akcióra, hiszen az egészet felülről kezdeményezték, román ifjúsági mintára, s a fő cél a fiatalok hazafias nevelése lett volna. Kénytelen-kelletlen azt is belátták, hogy ezek az előadások magyar nyelven kell hogy zajlodjanak és a fiatal erdélyi magyar alkotók megnyilvánulási fórumává, élő közönségkapcsolatává válik. A vidéki hivatalosságok, pártszervek viszont nehezen nyugodtak bele ennyi központi "nagyvonalúságba" és mindenféle kifogással próbáltak akadályt gördíteni az előadások elé.

A turnék szervezésével, a műsor kidolgozásával és a művészek felhajtásával megbízott kolozsvári kollégánk, Tar Károly író és riporter a kezdetektől sziszifuszi munkát végzett és sikerült a közös cél zászlaja alá állítani egy sor valódi fiatal tehetséget a színjátszás és az előadóművészet területéről. Annyit mondhatok itt, hogy ami jó volt ezekben az előadásokban - amelyek különben laza felépítésűek voltak és a hely szelleméhez illő konferanszié, műsorvezetés fűzte fel egyetlen szálra a jelenetek egymásutánját -, azok mindenek előtt őt dicsérik, neki tudhatók be, meg az őt olykor szekundáló másik tehetséges riporterünknek, kiváló prózaírónknak, Molnár H. Lajosnak (most Magyarországon él, Tar Károly Svédországban). Ami sutaság, balfogás, szégyelnivaló és disszonancia megnyilvánult a Matinékban, azért engem terhel a felelősség.

1979-ben, az 50-ik előadásra az akkori viszonyokhoz képest ízléses műsorfüzetet hoztunk ki a nagyváradi Tavirózsa fotóklub támogatásával, amely éppen lezajlott fotópályázatának néhány képét és eredményeit, mi pedig a Matinéhez fűződő adatokat, gondolatokat, történéseket, visszhangokat gyűjtöttük kedvcsináló csokorba. A klubbal való párosodás azért volt jó, mert pénzügyileg a nagyváradi nyomdaipari vállalat szakszervezete támogatta, a füzet pedig gyakorlatilag ingyen és hazafias munkával készült el.

Ebből tudom meg például most, hogy az ötven előadás útvonala gyakorlatilag befogta egész Erdélyt: Csíkszeredából indultunk, majd Székelyudvarhely, Erdőszentgyörgy, Szováta, Segesvár, Dicsőszentmárton, Szászrégen, Marosvásárhely, Nárádszereda, Szilágycseh, Szilágysomlyó, Zilah, nagyenyed, Torda, Aranyosrákos, Csíkszentmárton, Csíkszereda, Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Zetelaka, Székelykeresztúr, Kolozsvár (két előadás), Dés, Szecseleváros, Sepsiszentgyörgy (2 előadás), Kovászna, Zágon, Kézdivásárhely, Kézdiszentlélek, Barót, Bardóc, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Lupény, Lónya, Végvár, Temesvár (2 előadás), Arad, Székelykeresztúr, Nagyszalonta, Kolozsvár, Brassó, Nagykároly, Szatmár voltak az állomások, három téma köré szerveződő előadásokkal: Szülőföld, Homo faber és Mi, együtt.

Álljon itt Kenéz Ferenc remek verse, mely a műsorfüzettel együtt a mi legrejtettebb gondolatainkat is magába foglalja:

KENÉZ FERENC

Égitestünk

Úgy voltunk együtt

egybefogva

füvek mennyében

elbotolva

szállunk könnyedén

megmotozva

felhők suhannak

kilúgozva

hogy lehessen

elviselnünk hogy

valami égitest-

érvényű bennünk

s elfogadjuk

hogy onnan mégis

feltétel nélkül

leűzessünk

alattunk mélyen

fekete bársony

Flóra-rét

lámpaerdő

ellibbenünk

az égitesttől

szárny világít

vagy ejtőernyő?

Az a földrengéses segélyturné aztán úgy alakult, hogy a második előadás éppen május 2-ra, az akkor ünnepi külsőségek között megünnepelt Ifjúság Napjára esett. A megyei ifjúsági szervezethez leszóltak Bukarestből: vegyék fel velem a kapcsolatot, adják át nekem azt a táviratot, amit majd a mi alkotó csapatunk, az előadáson részt vevő nézők közösen intézünk a párt vezetéséhez, személyesen Ceausescuhoz és amelyben kifejezzük mélységes hálánkat, hogy az Ifjúság Napján együtt lehetünk, anyanyelvünkön megnyilvánulhatunk és segítségére lehetünk mindenkinek, aki a földrengésben elveszítette vagyonát, szertetteit. A szöveg kincstári volt, mint az akkori előregyártott fűrészporszövegek, teli a szokványos jelzőhalmozással, a főnöki böcsességre és csalhatatanságra utaló fordulatokkal. Előre borsózott a hátam, el nem tudtam képzelni, hogyan lehet ezt beépíteni egy olyan előadásba, amiért az emberek pénzt fizettek be, s nem is keveset. mert az egy, hogy gyűlésen, tüntetésen lenyeljük a galuskát, de ezzel megtörnénk, bemocskolnánk mindent, ami eddig jól ment, szándékainkat és rejtett üzenetünket hatásosan fejezte ki: együtt vagyunk, s amíg ezt lehet csinálni, addig nincs teljesen veszve minden...

Csak legközelebbi munkatársaimmal mertem megvitatni a témát: mit tegyünk? Eljött a dicső nap reggele s nem lettünk okosabbak.

Azzal kezdtük el az előadást, hogy megnyugtattam a fiúkat: magamra vállalom az aljamunkát. Hogy hogyan, még nem volt világos előttem. Szorongattam a kezemben a táviratot, lestem a pergő műsort, mikor lenne a legjobb megakasztani, aztán úgy vettem észre, hogy az első, pergő számok után lankadni kezd a figyelem. A szinte mindig biztos siker pantomimjáték előtt váratlanul odaszóltam a konferáló kollégának: hagyj, most túlleszünk rajta.

A színpad elejére léptem és a román szöveget kapásból magyar nyelvre fordítva, harsogva ledaráltam a táviratot. A közönség zavara, tehetetlensége, a sokk akkora volt, hogy percekig szóhoz se tudtak jutni, s mire felocsúdtak volna, én már végeztem a produkcióval, meghajoltam és kimentem a színpadról.

Még a taps is bejött, amiről aztán tudtam, hogy perceken belül jelentés ment a pártközpontban. Mert az előadásainkat, akárcsak lépteinket, minden sarokból figyelő szemek és fülek kísérték.

BARACS DÉNES

85 éves lenne Nicolae Ceausescu - ha nem végezték volna ki

2003. január 24., péntek (MTI-Panoráma) - Nem sok olyan diktátor volt, akinél a bukás pillanatát élőben közvetítette a televízió, de Nicolae Ceausescu esetében ez történt. 1989 december 21-én a pártközpont erkélyén állt és beszélt Bukarest központjában, előtte a sebtében mozgósított tömeg. A sokaság, amelynek soraiból - hallatlan, példátlan, elképzelhetetlen esemény - hirtelen tiltakozó kiáltások szálltak fel, a Conducatort, a vezért pfujolni kezdték. A Román Kommunista Párt addig a percig mindenható vezetőjének arcára értetlenség és döbbenet költözött, szava elakadt, a gyűlés félbeszakadt. Nicolae Ceausescu négy nappal később halott volt, feleségével - sokak szerint rossz szellemével - Elenával együtt végezték ki 1989. december 25-én, a targovistei laktanya udvarán. Az uralmát elsöprő felkelés körülményeit mindmáig nem tisztázták megnyugtatóan. A bukaresti gyűlés arra szolgált volna, hogy a néhány nappal korábban kitört temesvári felkelés, az ottani vérfürdő hírei által sokkolt lakosságot a sokszor bevált régi módon felsorakoztassa a Conducator mellett - de a rendezvény visszájára fordult. Már aznap lőttek Bukarest utcáin, másnap az elnöki pár helikopteren menekült el a párt központi bizottságának helyt adó épület tetejéről, nem sokkal azután, hogy a tömeg megrohanta a hatalom központját. Kiderült: a diktátor és felesége számára csapdát állítottak. A légijárművet a pilóta nem a menekülési pontra vitte, hanem üzemzavarra hivatkozva már előbb földre szállította. A helikoptert elhagyva hiába próbáltak egérutat nyerni egy testőreik által leállított gépkocsival: felismerték, letartóztatták, sebtében összeállított statáriális bíróság elé állították, sommás eljárás keretében halálra ítélték őket. A háttér a Ceausescu menekülését követő zűrzavar volt, a tévében is közvetített tűzharcok, igazi és álhírek, sok halott az ország több városában (későbbi hivatalos összesítés szerint is vagy ezer, de akkor sokkal többről véltek tudni). Az, hogy miként alakultak ki a fegyveres összecsapások Románia számos városában a rettegett biztonsági szolgálat, a Securitate, a katonaság és a felkelők között, ki lőtt kire, honnan, miért, azóta sem világos.

A Ceausescu-házaspár kivégzése nyomán gyorsan elhaltak a harcok. Az ország a tévére tapadt, az alkalmi videokamera által megörökített dermesztő képre, amely hatalom tegnapi birtokosainak a kivégzőosztag által szitává lőtt holttestét mutatta, a laktanya kövezetén megalvadt vérpatakokkal. A lázálom véget ért.

Nicolae Ceausescu 1918. január 26-án született Scornicesti községben, szegényparaszti családból. Cipésznek tanult, de hamarosan bekapcsolódott a kommunista ifjúsági mozgalomba. Mozgalmi munkásságáért 1936-ban és 1940-ben is bebörtönözték - és ezzel kezdődött meg igazi karrierje, mivel Doftana fegyházában együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu Dej-zsel, aki a román kommunisták vezetőjeként az ország ura lett a második világháború után. Ezzel Nicolae Ceausescu is bekerült a vezetés szűkebb magjába.

A szokásos pártfunkcionárius-karrier emeli a magasba: az ifjúkommunisták bukaresti, majd országos titkára, főtitkára, a bukaresti pártbizottság tagja, képviselő a Nagy Nemzetgyűlésben, mezőgazdasági miniszterhelyettes, hadügyminiszterhelyettes, 1955-től pedig már a szűkebb vezető testület, a Politikai Bizottság tagja, a pártvezér jobbkeze. Gheorghiu Dej halála után, vagyis 1965-től az ő utóda az ország élén. Pártvezetői posztját mindvégig meg is őrzi - a szó szoros értelmében is a végig.

Mindazonáltal megtévesztő lenne azt mondani, hogy már 1965-ben a csúcsra jutott, hiszen még ezt követően is "felfelé lépett": míg elődje első titkárként vezette a pártot, ő később főtitkárként irányítja, 1967-től az államtanácsnak is elnöke (államfő), 1969-től a fegyveres erők főparancsnoka, 1974-től pedig testére szabják a köztársasági elnöki posztot, jogarral a kézben ábrázolja a hivatalos fotó. Uralma éveiben a személyi kultusz áthatja a közélet minden megnyilvánulását. Kötelező hódolat tárgya felesége is, Elena, akivel 1939-ben kötött házasságot. (Három gyermekük közül a legidősebb, Nicu volt a kiszemelt utód, ő 1996-ban cirózisban hunyt el.) Elena Ceausescu a diktatúra bukásakor a formális hierarchiában is a második helyen következett férje után.

Nicolae Ceausescu hatalomra jutása után bizonyos rokonszenvet tudott kivívni a maga számára mind a korszak nyugati vezetői, mind az ország lakosságának soraiban azzal, hogy a "szocialista táboron" belül önállóbb külpolitikát folytatott, csökkentette a Szovjetunió befolyását, beleszólását a román ügyekbe, elutasított moszkvai kezdeményezéseket, nyugati és kínai kapcsolatokat ápolt, kiváltva a szovjet vezetők rosszallását. Románia már a hatvanas években szinte névlegessé csökkentette a katonai szerepvállalást a Varsói Szerződésben, majd 1968-ban nyíltan helytelenítette Csehszlovákia katonai megszállását a Szovjetunió és a Varsói Szerződés más tagállamainak erői által, elítélte Afganisztán szovjet katonai megszállását is. A Nyugat hosszú ideig táplált illúziókat Ceausescu politikáját illetően: nem volt véletlen, hogy az Európai Közösség kereskedelmi megállapodást között Romániával (egyedül a "szocialista tábor" országai közül), vagy hogy Bukarest fogadhatta amerikai elnök látogatását is. Ceausescu látványos gesztusa: amikor a Szovjetunió lemondta a részvételt a Los Angeles-i olimpián, hogy így torolja meg az 1980-as moszkvai játékok amerikai bojkottját (Afganisztán nyomán), Románia - a "tábor" országai közül egyedüliként - 1984-ben részt vett a versenyeken és 20 aranyérmet hozott haza az amerikai földről.

A belpolitikában a hivatalosan "aranykorszaknak" nevezett Ceausescu-éra néhány rugalmasabbnak tűnő politikai és kulturális reformmal kezdődött, ám a végletekig központosított hatalom továbbra is és egyre átfogóbban a Securitate állambiztonsági apparátusára támaszkodva ellenőrizte az emberek életének szinte minden megmozdulását, szétzúzott mindenfajta formálódó ellenzéket. Ceausescu a gazdaságpolitikát megalomániás terveinek szolgálatába állította, extenzív fejlesztés, idejét múlt nagyipari komplexumok építése emésztette fel az ország erőforrásait, a hetvenes években felvett hatalmas nyugati hitelek erőltetett törlesztése a nyolcvanas évekre súlyos áruhiányt okozott. A mind erősebb nacionalizmus, a nemzeti kisebbségek elnyomása, a falurombolás, a vezetés "családi hitbizománnyá" válása fokozódó belső ellenállást és nemzetközi felháborodást váltott ki.

Nicolae Ceausescu 1989-ben minden erővel megpróbálta elejét venni a többi "testvérországokban" kibontakozott reformfolyamatoknak - ekkorra mind Keleten, mind Nyugaton, mind országában elszigetelődött. Már azelőtt bukott ember volt, hogy a bukaresti nagygyűlésen megszólalt a tömeg.

A mai illusztrációk 1978-as felvételek egy Ceausescu-népgyűlésről Sepsiszentgyörgyön, illetve egy ünnepi pillanatról, amikor valamely akadémia vagy tudós társaság díszdoktorrá avatta. Az ilyen dokumentumok ma már ritkaságszámba mennek. Most éppen ide illik.

szólóban

ülök a zenekarban

jó kis csapat

állam alatt hegedű

kezemben feszes lószőrvonó

a levegőben fent

a jelre várva

egymásba boruló szétnyíló

összecsengő dallam kúszik

szívemig

hallgatom - hallgatok

néhány kipergő trilla az enyém

csattogó szólóban perceken át

vagyok a dallam

a zene dús szövetében

mélyre ágyazva

s előtte utána a türelmes némaság maga.

Január 24. (péntek) A mai bukaresti rádióműsorokból lépten-nyomon csepegett az egyesülés ünnepe, mint egy elromlott csapból a víz. Pedig hát érthető, illett volna megszokni: az itt élőknek végül is az első komolyabb sikerélménye: amikor két rivalizáló, egymást balkániasan furkáló provinciából végül is lett egy közös valami - minden bizonnyal egy erősebb egység. Amíg az iskolában tanították nekünk, romániai állampolgároknak e messze mindent felülmúló ünnepi esemény jelentőségét, egyet felejtettek el elmondani: a román fejedelemségek egyesüléséért nem csupán a külső hatalmakkal kellett megküzdeni, annál inkább a belső rivalizálás szellemével, a sok szemétdomb - sok kakas gyakorlatához ragaszkodókkal, s mindazokkal, akik valami módon hasznot húztak ebből a helyzetből. Jellemző, hogy mily cseles eszközzel s gyakorlatilag egy sakklépéssel esett meg az egész: mindkét fejedelemség élére ugyanazt a királyt választották. Az "egybeesés" egyeztetés eredménye volt, olyannyira, hogy a szemet szúrás elkerüléséhez még elméletet is gyártottak: az egyik országrészben csak ideiglenes jelleggel választották, úgymond "jobb híján".

De aztán Cuza, az egyesülés győztes fejedelme végül is nem bírt a széthúzó erőkkel, gyengének bizonyult velük szemben, s akiknek kedves volt Románia sorsa, végül úgy döntöttek: nem segít itt már más, mint királyi import: német kéz kell ide, amely rendet csinál... Cuzát félreállították s a Hohenzollernek kerültek a trónra. Az elején minden jó volt, minden szép volt, aztán a német diansztia se felelt meg az itteni ízlésnek - akkor meg éppen azt kifogásolták, hogy a királyi családot hidegen hagyja az ország gondja, mert idegen vér csörgedez benne...

Nehéz eligazodni a történelem dzsungelében úgy, hogy az ember ne tévedjen el benne, s különösen errefelé, ahol a tapasztalatok alapján legalább 10-15 évenként átírják a történelmet, újra előjelezik a képleteket, ami jó volt, az hirtelen rossz lesz, a gyávaságot erénnyé pofozzák, a tényeket úgy forgatják, mint nyárson szokás a sülő pecsenyét.

Az is érdekes, hogy amikor a román egyesülés kerül szóba, a magyarok legtöbbször Erdély elvesztésére gondolnak - esetünkben ez a pavlovi reflex lényege. Csakhogy, mint minden folyamat, a román történelem szempontjából az már csak a hab volt a tortán, mert a moldvai és havasalföldi egyesülés nélkül soha nem lett volna nagyromániai egységesülés.

Ma már egyre fakóbb a Cuza-féle trónrakerülés emléke. A rádió, a tévé, a politika próbál még némi lelket lehelni bele, de az egész román közvélemény valahogyan igyekszik megszabadulni a kötelező ünneplésektől, a veretes szólamoktól, a kokárdázó nagyotmondástól. Van ebben jó is, meg aggasztó is. Rossz az, hogy e vedlés nem csupán a fertőzött történelmi tudatra érvényes, hanem mindenre, amit a korábbi nevelés - jót, rosszat - a fejekbe sulykolt.

A román lapok például alig-alig vették észre, vagy ha észre is vették, nem igen törődtek az évfordulóval - valamikor, 89 előtt főbenjáró ideológiai és sajtóvétségnek számított, ha a kiemelt nemzeti ünnepek - többek között ez is - nem kaptak "elegendő súlyt". S hogy ez a súly mikor épp elég, mikor nem, legtöbbször az döntötte el, hogy a lapok egymás mellé állítva milyen összehasonlító képet nyújtanak. S mindig az lógott ki a sorból, aki rőffel mérve is szerényebb figyelmet szentelt, ráadásul nem hansúlyozta ki eléggé az akkori főideológus alkotó értelmezését a történtekről. Megfelelő idézetek, frázisok, hivatalos képek, hazafias versek, lehetőleg lepedőnyi felület - ezek voltak a biztos siker titkai. A félelem pedig, hogy netán lemarad az ember, felpörgette a túlteljesítés lázát: így lett néhány év alatt a - nevezzük úgy: "tisztességes" megemlékezésből - visszataszítóan túllihegett, plakátszerű újság, amely senkinek se kellett, de mert jobb nem volt, az ember szélcsendesebb napokban reménykedve várta, hogy két ünneplés és lelkendezés között még talál néhány emberi szót és gondolatot is a rosszminőségű, szálkás újságpapíron.

tótágas

minden mi törvény voltmost varázsszóra fejre álltéletemben tótágastállok magam is hogyne zavarjon ez a fordítottnézés milyen természetes ígyminden az agyban a vér

az egyensúlyozáshoz feszülő

izmok a fején átbukfencezett

logika a vers öntőformájából

ki-kicsapó életünk

a zsebemből szotyogó utolsó aprópénz

a jövő hiánya amitől néha üvölteni támad kedvem

glóriánk

A mai képek szerzője a bukaresti Kósa Gergely, aki makacsul fényképezi tovább puritán tájait - a fiatal szem tisztaságával és kiváncsiságával.

Január 23. (csütörtök) Ma, délelőtt tizenegyvalahány órakor kitört rajtam egy ritkán jelentkező, de akkor hevenyül megnyilatkozó nátha. Megindult az orrom, mint csatornán a hólé, csurog azóta is egyre, végtelen bosszúságot okozva. Nemsokára beköszöntött a tüszkölés is, majd a rekedtség és az állandó torokköszörőlési kényszer. Nem vagyok jó semmire, a nap hátralévő részét olyan kényszerből dolgoztam le, hogy mindegyre intenem kellett magamat: még nem hagyhatod abba, még van egy kicsi, meglátod, jobban leszel, ha elvégzed, ami rád mérve vagyon. Biztosan így van, mondogatom és az jut eszembe, milyen bosszúsan tudnak elülső mancsukkal hadonászni kutyák, macskák, ha valami bosszantja orrukat s attól képtelenek megszabadulni. Csak azt nem tudom, miért tartottam őket valamikor nevetségesnek emiatt, amikor épp olyan szánnivalók, mint a sorsával fejbevert ember, akinek meg kell tanulnia együtt élnie a bajaival, nyavalyáival. Nem emlékszem, hogy különösebben beteges gyermek lettem volna, bár a divatos gyermekbetegségek mindenikén átestem. Hirtelen növekedéstől támadt gerincbántalmamról már írtam. Utána harmadéves egyetemista koromig nem volt okom panaszra. Akkor hazafelé igyekezve egy este, azon vettem magam észre, hogy hiába próbálok a már indulni készülő, utolsó autóbusz után iramodni, a lábamba éles fájdalom hasított bele és képtelen voltam megmozdítani - tehetetlenül, kétségbeesve álltam az éjszakában és próbáltam megérteni, mi is történt velem. Végül, némi pihenés után erőt vettem magamon, és bár minden lépés iszonyatos kínokat jelentett, egy idő után annyira eltompultak az érzékeim, hogy nem késztetett feladásra. Otthon apáméktól megtudtam a diagnózist: reumatikus fájdalom.

Negyedév végén, egy tavaszi reggelen arra ébredtem, hogy valami tűrhetetlen fájdalom állt bele a derekamba és lüktetve terjed az ágyékom felé. Vadul kínzó vizelési inger jött rám, de hiába szaladtam ki az illemhelyre, semmit nem tudtam üríteni, csak a fájdalom lett elviselhetetlenebb, égetőbb, sajgóbb. Apám rosszat sejtve kísért be a kórházba, sürgősségi rendelésre. Volt a városban egy névrokonunk, neves belgyógyász, apámék szoros baráti kapcsolatban álltak velük, mintha vérrokonok lennének, ő volt az, aki még sokáig a háziorvosi szerepet betöltötte, még akkor is, amikor megjelentek az állami gyúgyintézetek s mindenki demokratikusoan oda ment, ahová beosztották, illetve azt az orvost választhatta, aki éppen szolgálatban volt.

Péter bácsi - így hívták a doktort - azon ritka orvosok közé tartozott, akinek a redszer, kivételesen, engedélyezte a magánpraxist. Utólag tudtam meg, hogy ez a kommunisták jutalma volt azért, mert sok baloldali embert felmentett orvosi papírral a kötelező munkaszolgálat alól, illetve megakadályozta deportálásukat, letartóztatásukat.

Ahogy őt ismertem, azt hiszem, nem vádolható elfogult baloldali szimpátiával. A becsületes, székely származású szakemberek közé tartozott, akik komolyan vették orvosi esküjüket, s számára az emberi élet mentése mindennél előbb volt. Nem politizált, de cselekedeteivel mégis az emberség politikája mellett tette le a garast. Váróterme mindig tele volt páciensekkel, gyerektől az aggastyánig, de soha idegesen, magából kivetkőzve nem láttam. Érdes beszédű volt, nem hízelgett, nem kedveskedett senkinek, s diagnózisai első nekifutásból találóak voltak.

Ő mondta meg, a fájdalom jellegét elemezve, hogy útnak indult vesekőről vagy homokról van szó. Csóválta ugyan a fejét, hogy kissé fiatalon történik mindez, de apámra kacsintott: hja, ez a családi hagyomány.

Akkor tudatosult bennem, hogy mintegy nyolc évvel korábban apám heteken át feküdt a kórházban a szivével, de közben - mintegy ráadásként - veseköveket is szült.

Biztos kézzel írta fel a szükséges gyógyszert, a terápiát, közben beadatott egy fájdalomcsillapító injekciót, amelynek görcsoldó, ellazító hatására a megindult kő gyorsabban utat talált kifelé a belső vezetékeken, s már este sikerült megszabadulnom tőle.

Azóta többször sikerült újratermelnem, de Péter bácsi volt az, aki megtanított arra, hogyan figyeljem magamat betegként, miként elemezzem a szimptómákat - nem azért, hogy mindenáron orvos legyen belőlem és elvegyem a más kenyerét, hanem csak hogy ne okozzon sokkot az időnként az emberre rátörő betegség. Tőle hallottam ezt a bölcsességet is: együtt kell élnünk nyavalyáinkkal, ha tetszik, ha nem.

Érdekes, anyám mindig bőgött, amikor Péter bácsi megvizsgálta és megdorgálta azért, hogy pánikba esik. Durva, szívtelen - panaszkodott apámnak, aki csak kacagott, és mentegette barátját. Meggyőződésem, hogy ha orvosira adja a fejét, ő is ugyanígy viselkedett volna.

Anyám még dohogott egy darabig, aztán ejtette a témát. Tudtuk: ha valami baja van, úgyis csak Péter bácsihoz fordul.

Halála előtt pár nappal vallotta meg anyám: az egyedüli orvos volt, akiben bíztam, s már évek óta itthagyott...

Most mindjárt hazaindulok, zúg a fejem, mint a méhkas. Igyekszem nem pánikba esni.

Ma egyetlen képet küldök, a bukaresti Viorel Simionescu (ejtsd: Viorél Szimionészku) A sziget c. több nemzetközi tárlaton díjnyertes alkotását. A nyolcvanas években adta át közlésre a kópiát, de azóta se tudok betelni otthonosságával. (Ostoba gondolat: ha magam is fent lehetnék azon a szigeten, biztosan meggyógyulnék...)

Január 22. (szerda) Ma is szívesen meséltem volna egyet, de majd máskor: napok óta bal kezem mellett hever ugyanis egy könyv, amely nemrég érkezett postán, mutatványpéldényként. A Kolozsvárt működő - mondhatni halottaiból feltámadt - Erdélyi Múzeum-Egyesület (egyfajta erdélyi tudományos akadémia) és a Kriterion Könyvkiadó közös munkájáról van szó, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 4. kötetéről (N-R betű), ami azt jelenti, hogy még egy ötödik kötet jön még valamikor (egy-két év múlva?), amely lezárja az 1981-ben kezdődött sort. Minden úgy kezdődött, mint egy homokvár építés: megjelent az egyszemélyes ötletgazda, Balogh Edgár közíró és professzor, a nagy fantaszta, aki felvázolta nagyszabású elképzelését - egy olyan irodalmi lexikont szerkeszteni, amely felöleli az erdélyi szellemiség, írásbeliség minden vonatkozását, egyféleképpen helyettesítve is a nemlétező erdélyi lexikont. Hosszú hónapokon át folyt a vita az irodalmi-művelődési lapokban, ahonnan persze átcsapott a politikai sajtóba is. Zöld utat tulajdonképpen akkor kapott, amikor a csehszlovákiai események előtt, a Ceausescu-féle pártvezetés a kisebbségeknek is kedveskedni próbálván, összehívta a romániai magyar értelmiségiek képviselőit. A meghívottak listáját természetesen a különböző intézmények állították össze, mindenféle szempontok alapján, de végül is, mint személyes résztvevő, állíthatom, hogy aki akkor tényező volt kisebbségi vonalon, ott volt a pártközpont nagy fogadótermében. Sok-sok elgáncsolt szándékát tették itt szóvá a magyarságnak, amelyek közül a lényegieket ugyan visszautasították, de idővel rábólintottak olyanokra, mint a Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tárja, vagy a Balogh Edgár-féle Lexikon. Éppen csak meg kellett szerkeszteni. Az első kötet (A-F) parázs vitákat váltott ki: ki van benne, ki nincs, ki hány sort kapott, kiről teljes a könyvészet, kiről hiányos. Aztán megjelentek olyan hangok is, hogy csak azok legyenek benne, akik otthon élnek, a határon túlra távozottaknak nincs mit keresniük benne. Sajnos, e hangot a hivatalosságok is fújták (vagy éppen az ő sugallatukra röppentették fel), elég az hozzá, hogy a második kötetből, ami elég hamar elkészült az első után, ki akarták lúgozni valamennyi ilyen szerzőt, a rájuk való utalásokat, sőt egyúttal a nemszeretem személyeket is. Mivel a szerkesztők s a kiadó ekkora csonkításba nem mehetett bele, a kötet kiadatlan maradt, s majd csak 1991-ben jelenhetett meg (G-Ke), a harmadik már gyorsabban követte korábbi testvéreit: 1994-ben már kézbe vehettük a Ki-M betűs könyvet. Közben az alapító szerkesztőbizottságból egyre többen meghaltak, a főszerkesztő Balogh Edgár helyébe Dávid Gyula lépett, a szerkesztők és a szócikkszerzők is részben kicserélődtek - de még vannak, mondom kissé megnyugodva, böngészve a friss kötetet. Minden bizonnyal - s már felületes szemlélésre is - nagyok az egyenetlenségek az első két és az utánuk következő kötetek között: mind koncepcióban, mind volumenben. Tulajdonképpen az ötödik kötet megjelenése után jöhetne az érdemi munka - kikorrigálni, adjusztálni, helyre rakni és megrostálni mindazt, amit az évtizedek gyakran változó konjunktúrái, lehetőségei és kritikusi szemléletváltásai gépiesen összegereblyéztek. Nem hiszem, hogy egy akármilyen újságíróról fontos lesz megőrizni az olyan adatokat, hogy első írásaival, kisiskolás korában mely gyermeklapnál jelentkezett. A lexikális tudás nem felfújt életrajzra éhes, hanem ténymegállapításra, néhány alapvető támpontra. Annál nagyobb érdeklődéssel forgattam pl. a rádió címszót, amely alatt tulajdonképpen nem csak a romániai magyar rádiózás egész történetét és keresztmetszetét kapjuk, hanem egészen friss helyzetképét a mai állami és magán adóhálózatnak, munkatársakkal, műfajjal, műsoridővel együtt, ahol magyar nyelvű adásokat szerkesztenek Erdély és Románia területén. Az ilyen nóvumokért érdemes tágan értelmezni az írásbeliséget, vagyis azt, hogy mi kerüljön be a lexikon tárházába - csakhogy mindezt a korábbi betűk terén is meg kell tenni.

Magyarán: alig fejezi be a szerkesztő kollektíva a munkát, máris kezdheti elölről. Vajon utoléri-e egyszer saját magát? S mire kiegyengetve, kipofozva, átértékelve majd polcon sorakozik-e a Mű, lesz-e még erdélyi szellemiség?

A lajstromot ettől függetlenül, fel kell mutatni.

Kép gyanánt küldöm a könyv fedőlapját, illetve Pusztai Péter barátunk szócikkét - bizonyítékul ahhoz, mennyire tágan értelmezik a szerkesztők a lexikonhoz társított "irodalmi" jelzőt.

derékig kincsben

azt hiszem egyszer álmot láttam

amikor térdig narancsban álltam

s ha csak mozdultam is egyet

a halom egyre magasabb lett

honnan e tenger gyümölcs rejtély

ennyit sosem teremhet Erdély

mely kertből hullott és mely fáról

mibe a lábam belegázol

sehogy se térhetek ki előle

vastag lé freccsen ki belőle

mintha elfolyó vére volna

mondom a seb fölé hajolva

menekülnék de fog de nem hagy

békém nyugalmam végleg elhagy

állok fogolyként mintha bilincsben

derékig érő égi kincsben

Január 21. (kedd) 1962 nyarának végén, egy nagyváradi "erőltetett menet" után csúnyán kisebesedett mindkét lábfejem. Egy éjjel-nappali hadgyakorlat után alig vártam, hogy lerúgjam a bakancsomat, úgy viszketett a bőrőm, s egy negyedóra alatt sikerült véresre vakarnom a vékony bőrt. A sebek fölött apró hólyagok képződtek, azok megteltek vizenyővel, s valahányszor felhúztam a fehér, gyapotból készült kincstári zoknit, mire este levethettem, a sebek kérgét is lehúztam vele együtt. Pár nap alatt oda jutottam, hogy képtelen voltam felhúzni a bakancsomat. Orvosi vizsgálatra kértem magam, a doktor fertőzést állapított meg és egy sárgás kenőcsöt írt fel, illetve szobafogságra ítélt, amit a katonai egység gyengélkedőjében töltöttem. Nem volt hát más dolgom, két hónapi gyakorlati felkészítés és kiképzés után, mint hogy sebeimet ápolgassam, illetve elgondolkozzak a jövőmről, amely éppen az ajtómon kopogtatott. A kaszárnya együttes egyik melléképületében székelő gyengélkedődélkeletre nézett, ezért a délelőtt folyamán késő délutánig jótékonyan besütött a nap a szoba két ablakán, amelyeket tágra kitártam, süttettem vele az elsebesedett lábam. A napkúra jó hatással volt a gyógyulásra, s amikor már minden fikarcnyi bőrfelület begyógyult és ismét bakancsot húztam, a zsenge bőr odalett, újabb sebek keletkeztek és minden kezdődött elölről. Társaim irígyeltek szobafogságom miatt, s igazuk volt, hiszen azon kívül, hogy a sebbel élni nem volt a legkellemesebb, tulajdonképpen vídáman múlattam az időt. A gyengélkedő mellett szolgálatot teljesítő két szanitéccel sakkoztunk, vicceket mondtunk, de leginkább leveleket írtam Ilonkámnak, illetve nekivágtam egy novellának is, ami műfajilag újdonságot jelentett életemben, s egyúttal jó tréninget is a huzamosabb, fokozott kitartást kérő írói munkához.

Gyakorlatilag a betegszobában telt el a katonaságból még hátralévő néhány hét: amikor nagyon unatkoztam, fapapucsot húztam és bekérezkedtem a konyhába krumplit hámozni (pucológéppel végeztük a nagyolást, a végső tisztítást kézzel), edényt törölgetni, mert közben szabad bejárásom volt a jókora, szellős pincébe-kamrába, ahol úgy sorakoztak a jobbnál jobb falatok, mint ahogy még az üzletben sem láttam addig. Füstölt szardínia, ikra, gombás májpástétom, kolbász, olajos zöldségsaláta, babkonzerv füstölt kolbásszal, hatféle nápolyi szelet, dió, fokhagyma, méz, szilvaíz...

Nem sorolom tovább, mert most is csorog a nyálam.

Onnan kellett kihordanunk, konyhai munkásoknak a napiparancsban szereplő menühöz szükséges kosztot, alapanyagokat.

Közben a zubbonyunk alá rejtettünk egy-egy konzervet. Tudtam, tudtuk, hogy lopás ez, mégsem éreztük magunkat tolvajnak. Jutott is, maradt is. Ez az ősi bölcsesség elégségesnek tűnt az önvigasztaláshoz.

Meg sem fordult a fejemben, hogy netán mégis csak igazságtalanság az: hozzájutok olyan falatokhoz, amelyekhez másik háromszáz társam nem.

Ha ők lennének a helyemben, ugyanígy viselkednének.

Az nyalja meg a mézesbödön szélét, aki éppen ott van mellette.

A nagy jóléttel, nyugalommal aztán végül is torkig laktam. Vágyakoztam a többiek után, a gyakorlótérre, a közös ebédlőbe - nekem mindig felhozták a kosztot, az ágyban ülve, egyedül fogyasztottam el a nem túl ízletes, de bőséges ételt -, eszembe jutott iskolás korom, amikor majd egy évig nyomtam az ágyat, úgy, hogy a sok fekvéstől már allergiát kaptam, türelmetlenül számoltam a napokat és amiatt szorult össze a szívem, hogy mihez kezdek majd, ha leszerelés után sem múlik el az a nyavalyás seb a lábamról...

Novella, konyha, levélírás, kártyázás, olykor délutáni szundítás - ez volt a megszokott menü.

És végre elérkezett a leszerelés napja. Én a gyengélkedőből vonultam le, hogy visszakapjam kevéske civil öltözetemet. Minden holmim belefért egy kézitáskába, amit betettem abba a fabőröndbe, amit szekrény gyanánt használtam a katonaság idején, s aminek a nagy részét újságok, folyóiratok és könyvek tették ki, amelyeket Nagyváradon vásároltam.

Mire késő este hazaértem, és a megfelelő ujjongásokkal fogadtak a családi házban, éreztem: a lábam merő seb, kezdhetem ismét a kúrát a legelején.

Apám neves bőrgyógyászt ajánlott. Felhívtuk telefonon: szerencsémre épp előző nap érkezett vissza nyári szabadságáról.

Tulajdonképpen nem is a gyógyulás volt a fő gondom, hanem az, hogy minél gyorsabban elutazhassak menyasszonyomhoz a távoli Beszterce mellé, Tekébe, ahol magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő lett.

csonkig hegyeztem...

csonkig hegyeztem minden ceruzámatnap nap után mindig csak keveset faragva le belőlecsupa ceruzacsonk az életemhányat eldobtam mégis itt vannak velemtovább szolgálnak hűségesenhányszor megcsaltam őket álnokultintákkal pasztás vegyszerekkelkopogó írómasinákkal

éleseszű kompjúterekkel

csonkjaim hűsége tartós töretlen

várnak reám számkivetetten

dobozban fiók mélyén zsebemben

örök tanúim híveim

sok megkopott szerelmem

már csak ti maradtatok

kezemügyében

s írunk mint régen

meg-megállva eltűnődve

csonkok végét csókolgatva

festett fáját simogatva

araszolva csak előre

megugorva kőről kőre

egyre feljebb a tetőre

utam végén ti árva csonkok

odaátra is velem osontok?

tudom nem telik jobbra másra

kell a sok pénz az elmúlásra

Ma az aradi Ilona János két fotóját küldöm: Mama, illetve A pöttyös a címe.

Január 20. (hétfő) Úgy emlékszem, a későbbiekben még egyszer-kétszer, akkor is futólag találkoztam a furcsa költőlánnyal. Hallottam, hogy zaklatták a versei miatt, talán hatósági őrizetben is volt. Néném egy füzetet kapott tőle, amiben írásai voltak, nekem is megmutatta, szinte már nem is emlékszem rájuk, miről szóltak, szabadságharcos stílusban fogalmazódtak - rémlik most fel valami, de úgy látszik, jobban el voltam foglalva saját írásaimmal. Biztos, hogy nem melegítettek fel túlságosan a füzetben rejlő sorok - az egészet szépen betettem egy mély fiókba, ahol jegyzeteim, próbálkozásaim, alakuló könyvtáram első darabjai szunnyadtak. Már egyetemisták voltunk, amikor megtudtuk, hogy egy délelőtt, amíg a néném meg én órát hallgattunk a bölcsészeten, anyánkat becitálták a belügyhöz. Ő maga mondta el utólag a történteket, s úgy adom vissza, ahogy elmondására emlékszem. Tudomására hozták, hogy a lánya barátnőjének a kéziratait keresik, aki "nagy bajba keveredett", s ő maga mondta el, hogy azokat a nénémnek megőrzésre átadta. Anyám határozottan állította, hogy ilyen kézirat odahaza a lakásunkon nincsen. Ha volt is valamikor, mert emlékszik rá, hogy pár évvel korábban, a lánya holmiját rendezgetve talált valami verseket, beléjük olvasott és akkor látta, hogy az ilyesminek nincs mit keresnie nálunk. Fogta magát és az egészet bedobta a kályhába, elégette. A faggatózók többször is megkérdezték: biztos ez? Anyám olyan határozottan állította, hogy igen, végül is hittek neki. Még megfenyegették, hogy házkutatást tartanak, és vajon akkor is ugyanezt a vallomást teszi? Mire anyám határozottan bólintott: menjenek vele, ha akarnak, kutassanak át minden sarkot, neki nincs rejtegetni valója. Apám nem győzte csodálni anyámat e talpraesett fellépéséért; mindennapi színjátékuk alapján ugyanis mi elkönyveltük, hogy anyám az öt gyerek megszülése és felnevelése miatt állandó gondoskodásra szorul, gyenge és óvni kell még a széltől is, ha lehet, elvégezni a strapás munkákat. Pedig hát, kritikus helyzetekben az igazságnak mindig az az oldala látszott igazán, hogy anyám egy igen talpraesett asszony, csak az élet megfosztotta attól, hogy kénytelen legyen naponta, óráról órára önálló döntéshozatalú feladatok elé állni. (Életének utolsó éveiben bizonyította be igazán, hogy hamis képet éltettünk róla: amíg apám nyugdíjba nem ment, oly talpraesetten szervezte meg új életüket a csíki havasok alján, mint aki hosszú álomból ébred...)

Máig sem értem, miért nem kapcsoltam azonnal, hogy a keresett iratok netán azonosak lehetnek éppen azzal a füzettel, ami a fiókom mélyén hevert.

Csak évekkel később, amikor már az Ifjúmunkás kolozsvári tudósítója voltam, s az írószövetség kolozsvári fiókjának irodalmi körében (Gaál Gáborról nevezték volt el, az ötvenes-nyolcvanas évek erdélyi irodalmában kulcsszerepet játszó, fiatal tehetségek melegágyának bizonyuló fórum volt) megindult egy meglehetősen zavaros indítékú és hátterű boszorkányüldözés a tehetséges, akkor még egyetemista fiatalok spontán csoportosulása ellen, bizonyos áthallásos versek és szűk körben, de nyilvánosan tett ellenséges kijelentéseik miatt, jutottam abban a helyzetbe, hogy a saját szememmel is láttam, miként kísérték és figyelték meg szinte testközelből a célszemélyeket a rájuk állított fogdmegek. Őszintén szólva picikét legendának is véltem a hírt, eltúlzottnak és legénykedőnek. Az érintett srácok mintha élvezték is volna, hogy egy rabló-pandúr játék részesei, s a játék hangulata rám is átragadt. Több napon át azt csináltam például, hogy a kolozsvári főtéren beültem a Szentegyház utca sarkán lévő falatozóba, ahol uzsonnázni és sörözni is lehetett, s délig hol az egyik, hol a másik srác ült le velem poharazgatni, kéziratot megbeszélni. Az asztal amúgy törzshely volt, az Utunk c. hetilap felé menet mindenkinek útjába esett, írók, szerkesztők is gyakran vették be magukat, mi pedig szinte nyíltan szembenevettük azt, aki az egyik sarokasztal mellé húzódva a mi asztalunk körötti mozgolódást figyelte.

Azt mondtam magamban: ha délben, amikor felállok az asztaltól, a megfigyelő is szedelőzködni kezd, akkor mindent elhiszek. Ellenkező esetben vaklárma az egész.

Eszembe jutottak akkor az addig olvasott orosz partizánregények, a bennük leírt különböző meleg helyzetek és a belőlük való kibúvók. Elbúcsúztam a fiúktól, felálltam, s kiléptem az ajtón. Szemem sarkából láttam, hogy emberünk felállt, utánam lépett, majd egy ideig ácsorgott a lokál ajtajában és visszament az asztalához. Síakadály-technikával indultam a lakásunkhoz vivő autóbuszmegálló felé: szeszélyes időközönként átvágtam hol az út jobb-, hol a baloldalára, s időnként visszalestem, követ-e valaki.

Követett. Méghozzá az, akinek a lokálbeli szimat átadott az utcán. Szorgalmasan cikázott a nyomomban, se közelebb nem jött, se túlságosan le nem maradt. Még néhány lépésre voltam a buszmegállótól, amikor hirtelen begördült a jármű, én felugrottam a hátsó lépcsőn, de mire a busz indított volna, kísérőm is a lépcsőre hágott - igaz, a középső ajtón.

Hazafelé zötykölődve azon töprengtem, még milyen próbának tegyem ki. Szálljak le két megállóval hamarabb és cipeljem magam mögött a déli melegben? Szívesen megtettem volna, de az idő teltével bennem is felébredt a félsz. Szerettem volna minél hamarább hazaérni, biztonságban tudni magamat.

Amikor a leszállóhoz érkeztünk, úgy tettem, mintha tovább utaznék, s csak akkor léptem le a járdára, amikor az autó már-már becsukta volna az ajtót. A másik ajtón a szimat is leugrott, majd, mint akinek ellenkező irányban van dolga, néhány tétova lépést tett a város irányába.

Gyorsan iszkoltam felfelé az egyik mellékutcában, be a kapun, be a házba, s a pánik tulajdonképpen akkor tört rám, mert hirtelen eszembe jutott az a füzet, amit évekkel azelőtt a fiókomba rejtettem.

Eszembe jutott anyám kínos kalandja, s mindez egy olyan méretű félelemmé, pánikká fokozódott, hogy minden percben azt lestem: kísérőm nem lép-e be vajon utánam a kapun?

A kínzó bizonytalanságot csak egyféleképpen tudtam legyűrni: fogtam a füzetet és az udvarra szaladtam vele, ahol gyorsan összegereblyéltem egy halom száraz ágat, levelet a fűből, a füzet lapjait apró csíkokra téptem és alágyújtottam velük a rögtönzött máglyának: percek alatt elégett minden, ami bizonyíték lehetett volna.

Ahogy csöndesedett a máglya füstölgése, úgy csillapodtam bent magam is. Elképzeltem, hogy a füst esetleg szemet szúrhat valakinek, aki a főutcán tartózkodik, és a házunkat figyeli, de akkor már minden pernyévé és hamuvá vált, s az érverésem is a megszokottra váltott vissza.

Ezt megúsztam - mondtam magamban.

De csak ezt - mondom most...

a falon túl

a falon túl bármi megeshettetején beteg macska reszketnincs kedve mászni lépegetnielveszett párját megkeresnifentről nyivákol öntudatlanminden elképzelt változatbanmélyen búg majd magasba vált átkín hallgatni a vernyogásátmit akar tőlem onnan fentrőlmit tud ő az én életemrőlsoha nem látott én se láttamne is lássak macskát a házbanemiatt nyávog fülbemászónhogy mindjárt én is falra mászok?szegény állat meg egyre reszket

a falon túl bármi megeshet

A mai képek szerzője a bukaresti Jurca Elisabeta (ejtsd: Zsurkö Elizabétá - magyarítva Zsurka Erzsébet lehetne...).

Január 19. (vasárnap) Ötvenhat nyarán majdnem meghaltam - a Margit hídon. Egy pillanaton múlott és ott feküdtem volna, tönkrezúzva a villamosnak kiképzett járdasziget mellett, a síneken, a nem tudomhányas sárga villamos kerekei alatt. Iskolai kiránduláson voltunk abban a meglazult, meglódult évben: a kolozsvári Brassai gimnázium (akkor talán még 7-es fiúliceumnak hívták hivatalosan) a budapesti Árpád gimnáziummal testvérkedett: júliusban ők jártak minálunk vendégségben, Kolozsváron, augusztusban mi utaztunk oda - egy autóbusznyi tanár és gyermek. (Ha jól emlékszem, pesti nagynéném tanított az Árpádban, s onnan is eredeztethető az iskolák rokonná válása, kolozsvári nagybátyám viszont a Brassaiban volt földrajz-szakos, kirándulásszervező mindenes.) Egy évem volt még hátra az érettségiig, nagy lelkesedéssel utaztam első külfdöldi kimozdulásomra. Mindenüvé csoportosan csatangoltunk: Pesten kívül felrémlik még Eger vára, illetve Esztergom és a bazilika bebarangolása, az aggteleki cseppkőbarlang, egy Miskolc melletti hévízfürdő (ha nem csalódom, Tapolca), aztán a Balaton: Badacsony, Siófok, Tihany, Szárszó... Az utolsó előtti napon volt éppen, a Parlamentet voltunk meglátogatni s a Margit-hídon a villamosra vártunk. Megigézett a nagy forgalom, a nyüzsgés, hol a híd karfajához léptem és lenéztem a Dunára, a mélybe, hol a járdaszigeten lestem a jövő-menő villamosokat. Egyszer csak váratlanul azt éreztem, hogy szabályosan a levegőbe emel valami, majd elterülök az aszfalton.

- Meghalsz, te ostoba! - hallottam valahonnan távolról magyar tanárom, Fejér Miklós rekedtes ripakodását.

Felültem, s mint aki álmából ébred, kiváncsian körülnéztem: a járdasziget mellett, a megállóban ott a villamos, a peronra kiszállt vezető és kalauz izgatottan hadonásznak, vitatkoznak tanárommal, felém mutogatnak, gyermekeiket emlegetik, meg hogy miattam szinte börtönbe kerültek... Miklós bátyám meg csak csitította őket, a maga kedves, brummogó, enyhén nazális stílusában, ahogyan nekünk szokott magyarázni, a körülöttük keletkezett csődület lassan eloszlott, a villamos megmoccant és tovagördült.

Később, tanárom beszámolójának segítségével rendre visszaidéztem magamban a törtenteket: a villamos ráfordult a hídra, amikor én leléptem a járdaszigetről, de valamiért nem abba, hanem az ellenkező irányba bámultam, és hiába nyomogatta a vezető egyre kétségbesettebben a csengettyűt, amit magam is hallottam, elengedtem a fülem mellett. Végül tanárom, aki borzadva nézte a jelenetet, meg hogy nem reagálok a csöngetésre, az utolsó pillanatban galléromnál fogva felemelt és a járdára hajított.

Magyarán: megmentette az életemet.

Szerencsére, a felnőttek s társaim is hamar túltették magukat a történteken, mindenki örvendezett, hogy nem lett komolyabb baj, s a kirándulás probléma nélkül végződik.

Kamaszként akkor semmi jelét nem észleltem annak, hogy Magyarországon készülne, forrongana valami: amerre megfordultunk, a hétköznapok kisszerű derüjébe, a nyári gondtalanság hangulatába csöppentünk. De az is meglehet, hogy vendégek, turisták lévén, nem volt módunkban rákapcsolódni az ottani történésekre, amelyek akkor még távolról sem az utcán vagy egyéb nyilvános helyeken, hanem inkább a társadalmi intimitásban érlelődtek. Nagybátyám, akinél Pesten megszálltam, hivatásos tiszt volt a néphadseregnél. Ludovikát végzett, elvitték az orosz frontra, fogságba esett, s úgy került aztán Magyarországra a negyvenes évek végén, hogy kolozsvári származása dacára azt mondta, ő magyar, s automatikusan oda küldték "vissza", ő pedig nem tiltakozott (szülei nagy bánatára). Őtőle nem hallottam semmi olyasmit, ami egy készülődő rendszerváltásra utalt volna.

Jó hangulatban, élményekkel eltelten utaztunk haza Kolozsvárra. Az én örömöm kettős volt: annak is örülni tudtam, s egyre jobban, hogy az életből való távozás dátuma kissé módosult, s méghozzá az én javamra.

Meglepetésszerűen ért ezek után a budapesti október 23.-a híre. Aprócska, primitív, de annál megbízhatóbb néprádiónk (román márkaneve szerint Radio Popular) reggeltől estig működött, egyetlen megbízható kapcsolatunk volt a külvilággal, jobbára a Kossuth rádió ment rajta - a Petőfi vételi körülményei szeszélyesebbek voltak. Azokban a napokban, hetekben szüleim különös feszültséggel és figyelemmel telepedtek le a készülék mellé, nehogy elveszítsenek egyetlen híradást is. Különösen anyám buzgólkodott, hiszen otthon ült, vezette a háztartást, de azok a napok kibillentették megszokott ritmusából. Sokat sóhajtozott, a pesti rokonokat emlegetve, vajon mi lehet velük. Apámmal vitatkozgatva próbálták kihámozni az ellentmondó hírekből, mi is történik voltaképpen odaát. Nem győzködtek minket, nem hangoskodtak, nem ujjongtak, majd nem is roskadtak össze, de látszott rajtuk az a belülről feszülő reménykedés, hogy hátha, hátha jobbra fordul életükben az, ami pár évvel korábban beteljesületlenül maradt.

Anyám attól kezdve nem bírta cérnával, amikor a szovjetek bevonultak és komolyan lőni kezdtek, majd mind többször hangzott föl a híres Tamás Lajos vers, a Csorog a vér a pesti utcán... Mindannyiszor sírva fakadt, valahányszor csak hallotta. Majd, amikor Kádár Jánost, mint végső megoldást megtudták, abban reménykedett, hogy egy olyan ember, akinek a kommunisták a körmeit kitépték, nem paktálhat le velük...

Sokáig maradtam e sóhajával, amit én bizonyosságként értelmeztem, hiszen mégis csak az anyámtól jött.

Tulajdonképpen azt hittem el, amit mondtak nekem. Minden attól függött, az illető szavának, jellemének milyen hitele volt előttem. Megjegyzem, eredendően jónak képzeltem el s hittem az embereket.

Az iskolában a magyar tanárom egy szünetben félre hívott és pár szót szólva figyelmeztetett: nem kell beszélni arról, ami nemrég történt odaát. Nem ránk, gyerekekre tartozik. Éreztem hangjából a jóindulatot, még akkor is, amikor bejelentette: a faliújságra kirakta ugyan a magyarországi kirándulásról szóló útirajzomat, de nehogy valaki belekössön és belemagyarázzon valamit, szépen levette és eltette a fiókjába.

Azóta is gondolkozom, mi lehetett benne feltűnő, ha csak az nem, hogy azokban a napokban minden gyanús volt, ami Magyarországgal kapcsolatban pozitívan elhangzott.

Már 1957-be fordultunk, amikor a néném azzal jött haza az iskolából, hogy van egy osztálytársnője, aki szintén verseket ír, s szeretné, ha összeismerkednénk, mert legalább lenne közös témánk. Mindjárt ajánlkozott is, hogy ő meghívja hozzánk, aztán majd én hazakísérem s a többi az én dolgom. Láttam, hogy rajong érte, mert elmesélte, milyen szerencsétlen, bentlakásban lakik, nagyon megviselték a budapesti események, siratja az elbukott forradalmat...

Addig-addig beszélt róla, hogy valóban kíváncsi lettem arra a versíró lányra, aki aztán be is állított egy délután. Mondhatom, nagyot csalódtam, mert egy szánalmas, elnyúzott, pattanásos kamaszlány nézett vissza rám, amikor nagy elfogódottan kezet nyújtottam - nem a külső a fontos, mondogattam magamban, hanem a tehetség, az, ami az emberben lakozik. Nem igen szólalt meg, én is hallgattam, többnyire a néném vitte a társalgást, már nem is emlékszem, mi minden került szóba, aztán édesanyám is bekapcsolódott, jól el tudott társalogni a gyerekek barátaival, ismerőseivel, én meg azt vártam, mikor kerül rám a sor; a Rákóczi út végéről bekísérni a Farkas utca végén lévő bentlakásig.

Este volt, mire elindultunk, furcsán éreztem magam mellette. Nem voltam magas termetű, de ő valahogy még alacsonyabb volt, csak a hátrafésült, tarajra emlékeztető, egyenes szálú, zilált frizurája emelt valamennyit a termetén. A sötétben furcsán, nagyra nőtt fehér golyóként szikrázott a szeme, ahogy alulról időnként felfelé pillantott rám. Próbáltam vele verselésről beszélni, de nem igazán ment a társalgás, mindegyre elakadtunk. Egyszerűen: nem tudtam, melyik végénél fogjam meg a témát. Úgy váltunk el, hogy majd még találkozunk. Amikor a bentlakás közelébe értünk, megkérdezte: hallom-e, hogy jajgatnak a rabok ott szemközt a börtönben? Értetlenül néztem rá. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy Kolozsváron egyáltalán létezik börtön, s az épp a leányiskola közelében van. Nem, nem hallok semmit... - mondtam. Most lehet, hogy nem, de egész éjjel hallani, ahogy jajgatnak, miközben kínozzák őket. Nem tudtam mit mondani rá. Hallgattam. Hittem neki, meg nem is. Fura lány. Egész vézna alakja, elhanyagolt, gyűrött ballonkabátja szánalmat ébresztett az emberben. Valahogy nem tudtam megkedvelni, de a nénémmel se akartam ujjat húzni, ezért a véleményemet megtartottam magamnak. De azért kíváncsi lettem volna a verseire... Holnap folytatom.

víz partján

víz partján ülve némán

ha senki se vár énrám

mi leúszik hát elmegy

új és újabb vizekhez

én csak ülök a parton

kotta a kottatartón

kelepce a veremben

holt kép cifra keretben

víz partján idő gázol

arcomra jelet mázol

s amerre elmegy végig

lába sok sebből vérzik

hívnám hogy üljön veszteg

nemet int feje reszket

hosszan nézek utána

kővé homokká mállva

A mai képanyag: a szatmárnémeti Sike Tamás Lezárt múlt, illetve Székely Sándor La Passione c. fotóiból áll.

Január 18. (szombat) Játszom... És ezzel kimondtam életem egyik kulcsszavát.

Egy este, sok-sok éve már, nekifogtam, jócskán cigarettafüstbe burkolózva, ceruzával a kezemben, s úgy vettem végig a József Attila Összest, hogy aláhúzom benne azokat a sorokat, utalásokat, amelyek direkt módon kapcsolatban állnak a játékkal, a játszással. Mostanig megtartottam magamnak a játéknak is beillő keresgélés eredményét, most a könyv e lapján megosztom Veled.

A sorrend a Szépirodalmi Könyvkiadó 1955-ös kiadása felépítését követi.

1922

...nekem nyílik minden berek

- a vérem játékos gyerek -

s a Nap elém hajol

és rám kacag, milyen ravasz

- ó, pompa, szín, ó, dús Tavasz!

csak Márta nincs sehol.

(Tavaszi ének)

Dalol a madársereg,hogy az erdő zeng belé,maszatos parasztgyerekinal a folyó felé.A nap is süt melegen,tüzesíti a leget,nem is látni az egenpici keskeny felleget.A parasztgyerek hevül,a folyóparton lendül,homokon gurul tovább,kavicsot fog, jó lapost,

a folyóba dobja most,

s fütyörészve áll odább.

(Perc)

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

csak szép játek vagy, összetörlek,

fényét veszem nagy, szép szemednek

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

(Szerelmes vers)

1923

Piros labdámat föl-fölhajigálom,

most néked játszom, neked egyedül.

Által a halk, mosolyos violákon

szépséged kristályablakán belül,

ó, nézd a labdát, álom-égbe szállón...

..................................................

Mert istene leszel bár bánatomnak,

borba vetem sebesre mart szivem:

ragadja vad folyója tépett labdám,

míg sírok, játékot s szemet siratván.

(Tavaszi labdajáték)

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,

előttetek egy ember ment el,

s utánatok is jön egy ember.

Nézzetek apró unokáitokra:

boldog örömmel élik a fogócskát...

(Tanítások)

1924

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

világtalan angyalaink játszogatnak itt,

nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

(Minden rendű emberi dolgokhoz)

S pocsolyákba árkolt bús arcomba

bírnál-e nézni, ha én is belelátnék?...

Ó asszonyom, te balga, te bolond,

játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

(Mért hagytál el, hogyha kívánsz)

Hogyha golyóznak a gyerekek,

az isten köztük ott ténfereg.

S ha egy a szemét nagyra nyitja,

golyóját ő lyukba gurítja.

(Isten)

1926

A dombon két gyerek tornyot rakott magosra

a szép, puha sárból,

összedugták a homlokukat, nézték, fejük között

elnyúlva jött föl a nap...

(A csapat)

Csodálkozó bogarak közt lépkedek bátran,ha felhő volnék, szárazságban járnék csak erre,elkerülném a kirándulókat, összeszedik ők a papírt, nehogy jövőre eső legyen,viseltes ruhájuk alól forró testük felesel a siető nyárral,hétnapravalót játszadoznak és egy bujtató lombrólfeledékeny madár figyeliaz örömüket.(Csodálkozó bogarak közt)Hős derekunk hintázása, karunk, farunk hullámzása,mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyereksivalkodva, meztelenül, ha rakáson hempereg.

Ha az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk,

ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk ha bajjal van...

(Fiatal asszonyok éneke)

Akinek kitárt a szobája,

ahhoz a világ így szalad be

és mint papához a gyerek,

mikor új ruhát kapott

s abban is szabad karikázni.

(A távol új s új egeket szór)

1928

Énekeljünk -

haja ha!

Bömbölődjünk -

böm-böm-böm!

Susogjunk, hogy

sususu -

üss egyet a

hátamba!

(Dalocska)

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

(Oh szív! Nyugodj!)

Egyszer, ha nem veszi észre,

nézzetek arcába hosszan,

magános férfiak gondolták ki,

amikor én még futballoztam.

(Simon Jolán)

Kitart ajtómon szellő jön be,

szaglász, vigyorog diadallal

s mint rozsvetésben kisgyerek,

élesen rúgkapál hajamban.

Álmomban kazalról gurultunk,

rózsámmal bukfencet vetettem,

tótágast állnék most is én,

de már munkába kell sietnem.

(Reggeli)

1929

Jézus, kinek szállása sárga irka,

heverő papírbarmok közt örül

s a tűz fényénél a jámborak mintha

ugrándoznának a jászol körül.

(Betlehem)

1930

Szeleket, melyek úri passzióból

a begyűjtött kis szénát szétszedik

s a süllyedt falun fölkapják a hóból...

(Ady emlékezete)

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

(Nyár)

Mint gyerek a páncélos bogarat,

két ujjal megfogtam hóna alatt,

imígy morogván: Ez hát a vihar!...

S kapálódzott kis villámaival.

(Tűnődő / Vihar)

Ez mind csak játék. Ceruzával írom,

uraktól kapott pénzen vett papiron.

Még nem gépfegyver-züm-züm e betű.

Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.

(Tűnődő / Írásjel)

1932

Tanya, - körülötte körbe

fordul e táj. A tél körme

oldaláról egy keveset

repesztgeti még a meszet;

eljátszik.

(Holt vidék)

1933

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

(Reménytelenül / Lassan, tűnődve)

fiunk uccán, üveg alatt

nézi csak épitőkockáját,

s ha lányunk babaruhácskáját

kéri - hisz szövetet szövünk -

összeszorítja puha száját...

(Bérmunkás ballada)

1934

Az idő semmit játszik,

langy tócsa most, megállt.

Hogy elleng, abból látszik,

hogy remeg a virág.

(Nyári délután)

A gyermek irtózattól nyirkos -

ha adja, miért veszi el?

A leány hideg, mint a gyilkos.

Az udvaron vak énekel.

Így játszik egy félóra hosszat,

némán és mosolytalanul.

Mikor egy szomszéd nő kopogtat,

megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:

"Tán most kap szegényke fogat!"

Aztán az alkóvba ül s vékony

tíz kis ujjával játszogat.

................................................

De nyomja nagy magánya itt benn,

kín löki - játszzék odakint.

Ismét fölsír a gyermek s minden

elölről kezdődik megint.

(Iszonyat)

1935

Ám lehet, bűnöm gyermekes

és együgyű nagyon.

Akkor a világ kicsi lesz

s én játszani hagyom.

(A bűn)

1936

Búsulsz-e, Pista?... A tépett esőben

szél vergődik, mint hálóban a hal...

Búsulsz-e, mondd? És játszol-e merően

az uccák lucskos csillámaival?

(Harag)

Szundít a lapda, meg a síp,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik...

(Altató)

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

(A Dunánál)

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,

fehér habokba szaggatja a zöldet.

Fogócskáznak az apró viharok,

az ablakban a legyek megdögölnek.

(Balatonszárszó)

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva:

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg

ha magára hagyottan rázza.

(Nagyon fáj)

Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,

meztelenül, vígan, nagy messzi beúsztam biz én...

(Zöld napsütés hintált)

Kiben zokogva bolyong heves hűség,

azt mondják, hogy az szeret.

Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!

Csupán játszom én veled.

(Azt mondják)

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

(Kész a leltár)

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

(Levegőt!)

1937

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz

s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,

majd játszunk békés állatok gyanánt

és emlékezni s meghalni is jó lesz.

(Majd emlékezni jó lesz)

Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun

villanyfény, kőház, iskolák, kutak;

mint gyermekeknek játék, oltalom...

(Flóra / Már két milliárd)

Én, akit föltaszít a ló,

s a porból éppen hogy kilátszom,

nem ember szívébe való

nagy kínok késeivel játszom

(Bukj föl az árból)

Gyors emlék-pojácák

forgatnak meg ébren

s alva újra játsszák,

mily bolondul éltem.

(Száradok, törődöm...)

És tudom, mint a kisgyerek,

csak az boldog, ki játszhat.

Én sok játékot ismerek,

hisz a valóság elpereg

és megmarad a látszat.

(Könnyű, fehér ruhában)

Egy kis játékot én is érdemelnék -

libbenjetek elő ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,

kikért annyira sóvárogtam én

s akiknek egyengettem szuronyát -

törökök, búrok, gyűljetek körém!

Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!

Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!

(Könnyű emlekek...)

Én állat volnék és szégyentelen,

nélkületek, ki játszotok velem -

Köztetek lettem bolond, én a véges.

Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

(Le vagyok győzve...)

Így éltem s voltam én hiába,

megállapíthatom magam.

Bolondot játszottak velem

s már halálom is hasztalan.

(Ime, hát megleltem hazámat...)

Töredékek, vázlatok, verscsírák

Nyári könnyű szellők,

lányok közt szökellők,

szoknyákat libbentők

játsztok a bokorban,

szalmaszállal porban

boldog gyermekkorban

(Nyári, könnyű szellők)

Hétért - magamat kérdem -

adsz-e hatot?

Játszom. Azé az érdem,

ki játszhatott.

(Hétért...)

Világokat igazgatok:

üveggolyókkal játszom.

Nem szeretnek a gazdagok:

árva gyereknek látszom.

(Világokat igazgatok)

Én azt akarom, bár ostobának látszik

a vágy, mely elmém kockáival játszik,

hogy úgy szeressen az egész világ

téged s engem, mint anya kisfiát...

(Én azt akarom...)

Flóra, csináljunk gyereket,

hadd vessen cigánykereket

mert én nehéz vagyok már...

(Flóra, csináljunk gyereket...)

Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,

én játszom.

.....................

Vassal csorbított csontváz leletek

mutatják, hogy itt mivé lehetek,

ha mellemre kitőzném jeletek, -

csirkefogók! Nem játszom veletek!

(A vásártéren)

Rögtönzések, tréfák

Éva

vigyázz, magadat nagyon

el ne takard az eszeddel,

játszd, ami vagy - ne túlozz

meglásd megkeres

Ádám.

(Éva vigyázz...)

Megszülettél lábbal, kézzel,

távirati rövidséggel.

Szlemmet szoktak így csinálni:

nem tudtak kilicitálni.

Te sem győzted jószívvel - mi? -

a mamának kibicelni.

Untad a sok link bemondást,

pikk helyett a káróbontást.

S fölvisítál, mint a bíbic:

"Nem leszek itt tovább kibic!"

Mamád, kis rönonsszal élve,

így ütött egy robbert nyélbe.

(Egy új honőrhöz! - egy jól sikerült játszma emlékére)

Nem bizonygatok, nem következtetek semmit. Csak figyelem, ahogy JA játékéhsége miként válik egyre kétségbeesettebbé és hangosabbá, ahogy a végzetes évszámhoz közeledik.

Egyek voltak a huszadik század derekán e téren Kosztolyányival, Karinthyval. Mind-mind csillapíthatatlan játékosok voltak.

Kosztolányi, vallotta be, sokszor éjszaka is rímekkel álmodott, s reggelente szorgalmasan rótta a naplójába: "Ezt a rímet álmodtam..."

Játék a nyelvvel...

Valamikor ennek is bolondja voltam, ma már nem igen van kivel. Nincsen meg a valódi íze, édessége egyedül.

Hamarosan előszedem Neked a ládafiából azt, ami még megmaradt belőle nekem.

A mai képanyag is csak a játék jegyében fogant: Pusztai Péter és Irina Egy körte és Három uborka c. munkái.

Január 17. (péntek) Nagyváradon, 1962 nyarán volt egy bejáratott útvonalunk, amerre gyakorlóosztagunkat a leggyakrabban vezényelték: a kaszárnyakapun kilépve balra fordultunk, végigmasíroztunk a fákkal szegélyezett városi sétányon, de még mielőtt városiasabb környezetbe értünk volna, balra fordultunk, s irány a Pece patak, amely a városszélen kanyargott el, a városszéli házak mellett. A túlsó partján jókora mező terült el, amelyen a kimagasló pontokat inkább csak a vakondtúrások jelentették. A gyep kiégett volt, mindenütt az elszaporodott gaz szorításában, a föld porszáraz, mentelésünket tompa dübögéssé szelidítette. Valahol jobbra, pár száz méterrel odébb az országút nyílegyenes szalagja, nyárfákkal szegélyezve, azon túl pedig gyümölcsösfarmok, amelyek az enyhén kapaszkodó váradi dombok vállaira kapaszkodtak, ameddig a szem ellátott. Időnként apró játéknak tűnő lovas őrök vágtattak végig, mint valami fekete árnyak a nyílegyenes, mértani precizitással kimért, fehérre meszelt fasorok között, sípjukba fújva. Mindig akadt kergetni való gyümölcsfa dézsmáló, az országúton járókelőknek könnyű zsákmánynak tűnt a drótkerítéssel elzárt farm fáit megdézsmálni, ráadásul csupa korán érő, illatos őszibarack termett mégszámlálhatatlanul sok hektáron...

Olykor az őrök flóbertje is el-eldördült, messzire visszhangozva a pukkanásokat.

A mező végén kis facsoport feketélett, amögött húzódott meg a reptér földszintes épülete és a keskeny, aszfaltos kifutópálya. Parancsnokunk, ha jókedvében volt, futólépést rendelt el, s a csapat verejtékben úszva, porosan-szutykosan, de megkönnyebbülten roskadt le végül az akácfák árnyékában, mit sem törődve a bőven elszórt kecske- és tehénürülékkel.

A parancsnok nagy kártyás volt, főként a huszonegyest szerette, nagy csaták folytak, filléres alapon. Engem különösen nem vonzottak az ilyen egyszerű játékok, a kártyából szüleim jóvoltából a bridzset sikerült megismernem és megszeretnem, s az általa nyújtott élmény kioltotta érdeklődésemet a többi kártyajáték iránt. Voltunk néhányan, akik diszkréten odébb húzódtunk és egyszerűen csak elhevertünk a fűben, fejünk alatt a gázmaszkot tartalmazó vászontáskával, néztük a fölöttünk játékosan rengő lombokat, az apró, pénzérmékre emlékeztető levelek közt át-áttörő napsugarakat, haza gondoltunk, vagy csak a közelgő ebédidőre. Természetesen nem úszhattuk meg teljesen a kiképzést. Ha nem is a szabályzat által előírt ötven percet, de legalább 10-15 percet illett a hadtudományokra fordítani. Meg aztán a parancsnoki ellenőrzéstől is tartanunk kellett, ezért váltásos alapon őrszemeket állítottunk abba a néhány kritikus irányba, amerről a felettesek egyáltalán érkezhettek. Szerencsére, jó messzire el lehetett látni a síkságon,s nagyon gyorsan sikerült megtanulnunk szabályos hadrendbe állni, ha veszélyt szimatoltunk. Parancsnokunk vakon bízott bennünk és egyszer sem buktunk le. Azaz, egyszer mégis csak igen, de annak elsősorban a mi ostobaságunk és tapasztalatlanságunk volt az oka. Az egyik napra az volt beütemezve, hogy a délután folyamán beássuk magunkat a mezőn, szemközt a repülőtéri oázisunkkal, ahol a feltételezett ellenség vonalait meghúztuk a térképen, s azt játsszuk majd, hogy a hajnali ejtőzésben, amikor a földön a legnagyobb a nyugalom, rajtaütésszerű támadásban, csatárláncban lerohanjuk a gazfickókat. Ehhez meg kellett szerveznünk az őrséget, a járőrözést, az ellenség vonalai közelében való felderítést - szóval mindent, ami ilyenkor csak előfordul a háborús események idején. Mi mindenre rábólogattunk, de az éjszakai őrség elaludt, a járőrözés elképzelés maradt, mert a kiszemeltek arra építettek, hogy a sötétben senki se tudja meg, hogy nem indulnak útnak. Nagy nehezen eljött a hajnal, nem tudom, hányszor esett le a fejem a lövészárok tetejére rakott fűpárkányra, az álom összefolyt a valósággal, a kora reggeli hűvösség azonban felébresztett, vacogtam, éjszaka sűrű köd ereszkedett a mezőre, az orrunkig se láttunk, aztán elérkezett a támadás időpontja, vezényszóra egyszerre kiugráltunk a sáncból s előre szaladva, vaktölténnyel lövöldözve rohantunk bele a ködbe. Alig pukkant el néhány fegyver, ezseveszett jajgatás hallatszott a köd mélyéről, s pár lépés után szemtől szembe találtuk magunkat egy, az éjszaka letáborozott cigánykaravánnal, az álmukból ébresztett purdék, asszonyok, felnőttek szaladtak, amerre láttak, mi is meghőköltünk, aztán minden tisztázódott, de mi egy hetes kimenőmegvonást kaptunk azért, hogy a szakasz képtelen volt felderíteni az éjszaka folyamán odatelepült "ellenséget".

Játékos idők voltak azok mégis...

tükörterem

játékhajót hajtogatok és játékrepülőt

játszom a nyugodt bölcset s a játékos szülőt

játszom hogy élünk s nem is rosszul talán

játszottam azt is hogy lógok egy szikla falán

majd játszom a nyeglét ki mindent hall és lát

játékaim megtöltenének egy egész bazárt

még akkor is ott is játszótársakat keresnék

ha a sírkövön rég megkopott a festék

világom lelkem ne komolykodj de nevess hahotázzál

akkor is ha elgyötörtek vagy ha csúnyán eláztál

játsszuk hogy mindjárt fellibbenünk szél hátán elterülve

kerülgetjük a fák hegyét a tornyokat is messze kerülve

és akkor hirtelen egy roppant tükörteremben

leszállnánk mint egy hópehely annál is szelídebben

s meglátnánk magunk sokszorozva libegni a tükörragyogásban

míg bolondozva el nem olvadunk játékos elmúlásban

Ma két Varga Béla fotót küldök: Fejek, illetve Vezér a címük.

Január 16. (csütörtök) A mai napon egy furcsa fabula töltötte ki a könyvre szánt időt - elkezdtem, s aztán úgy belebonyolódtam, mint az örökmozgó, amely azóta is ott jár a Találmányi Hivatalban - ha meg nem állt időközben. Mindez abból az emlékből indult útnak, hogy eszembe jutott középiskolás koromnak az az estébe forduló délutánja, amikor apám próbálta elmagyarázni nekem, hogy miért ostoba vakhit a kör négyszögesítésében reménykedni, illetve abban, hogy egyszer valakinek sikerül feltalálni az örökmozgót. Nem hittem neki. Hiába vette elő a legnyilvánvalóbb észérveket, én eleve elzárkóztam az elől, hogy elhiggyem: vannak lehetetlen dolgok is az életben. Én akkor még úgy hittem, úgy vallottam: minden lehetséges. Csak akarni kell.Örökmozgó

jókora célcsomaggal a hónom alattindulok fölkeresni a Találmányi Hivatalthatvan esztendőm simán elszaladtde még sose kerestem föl a Találmányi Hivataltsose késő biztatom magam és kérdem ott meg ittmerre vegyem az irányt mindenki bátorítcsak balra tessék aztán meg jobbra a harmadikutca ott egy udvaron át egy fal résén átbújikmajd öt betonoszlopot számol meg nem négyetnem is hatot ott előre megy ez a lényegés ahol az ablakokban oly derűsek a fényekakkor már közel járok és biztos odaérek

jókora célcsomaggal így hát felkerekedtem

a Találmányi Hivatalt ezennel célba vettem

csak mentem mentem szomjaztam és nem ettem

csomag a hónom alatt a hunyó nap megettem

nem mondom el mely kalandos utam volt

és a csomaggal közben mennyi baj volt

elértem végre a hivatali ajtót

ahol egy derék major domus parkolt

kifaggatott hogy mely járatban lennék

és hogy ki küldött kihez igyekeznék

mihez kívánjon sikert jószerencsét

szeretem-e a borsót meg a lencsét

válaszom csöppet se volt tétova

a Főnökhöz igyekszem s azért épp oda

mert ebben a pakkban van a Lényeg

amire aztán rájön a Védjegy

aztán egyszer csak ott állok balgán

a jólfésült hivatalvezető balján

aki a Főnökhöz diszkréten bevezet

elrebegi közben a nevemet

a Főnök felnéz és én akkor látom

hogy ő a gyermekkori jó barátom

és ő is megismer és nagy a vigasság

begyűl az egész hivatali tagság

pezsgő kerül és a dugók kilőnek

a célcsomaggal soká bíbelődnek

lefejtik bontják és mindenki nézi

milyen szerkentyűt hozott ez a "krézi"

mondom hogy örökmozgó nem várt meglepetés

az arcokra fagy a kaján nevetés

s azóta is csak figyelik igazat szóltam?

a masina jár meg nem áll jól van

A mai képek: Razvan Lazar A Szuhaja tó és a stockholmi szoborparkból készült felvétel, amelyet Hegedűs Zsolt küldött a könyv képanyagát gazdagítandó - köszönet érte. (Hegedűs Zsolt Kertész Imre Nobel-díjával kapcsolatos helyszíni tudósításai és háttérírásai a nepszava.hu oldaláról e-book formátumban letölthetők.)

Január 15. (szerda) Eszembe jut egy sepsiszentgyörgyi hegymászó, akit akkor kerestem föl otthonában, amikor a Bozót c. riportregényem nyersanyagát gyűjtöttem. Pontosabban akkor még nem tudtam, mi lesz az anyaggal: a megtörtént esemény miértje, az ügyben érintettek magatartása, gondolatai és véleménye érdekeltek, s jártam városról városra, embertől emberig, egyik adta a másik címét, beajánlottak egymáshoz, telefonon egyeztettem velük. A szentgyörgyi srác, akiről beszélek, először letagadtatta munkatársaival, hogy ott lenne a munkahelyén. Amikor a kaputól felüzentettem telefonon, hogy várom lent, az a válasz érkezett vissza, hogy ma nem látták semerre. Ez valahogy számomra nem hangzott hihetően, ezért elhatároztam, hogy műszak vége előtt odaállok a kapuhoz, ahol a gyár munkásai rendszerint kitódulnak, s a kapus segítségével kiderítjük, mi az igazság. Nem tévedtem, mert nem telt el sok idő, amikor a kapus megbökött hátulról: a most közeledő csoportban a harmadik, ő az, akit keresek... Odaléptem, bemutatkoztam. Azt is elmondtam, mi járatban, és hogy csak abban az esetben állok vele szóba, ha hajlandó az esettel kapcsolatban nyilatkozni.

Zavarában azt se tudta, mihez kezdjen: dadogott, pirult, neki-nekivágott egy mondatnak, belezavarodott. Megsajnáltam, s hogy ne kínlódjon tovább, direkt a tárgyra tértem: miért tagadta le magát a délelőtt, amikor először jelentkeztem? Mert azt hitte, hogy nem mondok igazat. A társai mindegyre azzal ugratták, hogy nem is újságíró vagyok, hanem szimat, és ki tudja, mit akarok tőle... No jó, mondtam, tegyük fel, hogy az vagyok, akinek mondtak, akinek ő is gondolt. De ha nincs takargatni vagy félteni valója, akkor mire volt jó ez az egész bújócska? A szemembe nézett, tekintete mélyén valami űzött fájdalom bujkált: - Tetszik tudni, az én édesapám rendőr volt egy faluban, és egész kicsi korunk óta arra tanított engem és a testvéreimet is, hogy fiaim, úgy intézzétek az életeteket, hogy rendőrrel s börtönnel egyáltalán ne legyen dolgotok!

Azóta hordom magamban ezt a tüskényi tanulságot, amely bár nem hiányzott eddigi életemből, de voltak pillanatok, amikor az önvédelem riasztócsengője kikapcsolt, vagy éppen nem volt benne áram.

rebellis

az este odakünt tiszteletkörét írja

árnyékot növeszt majd rendre odavész a pírja

övényes mély szemébe meredek kérdőn

hogy mért ilyen hamar és egyáltalán miért jön

némán tolul mint vadul fúvódó gumipárna

mely szelel ugyan de csak nő nő mindjárt kifut a kása

körül az elvetélt nap kártyái hevernek

ahogy a kéz elejti őket majd álmokkal telnek

az alkóvok a hálók a pince a padlás de a kert is

mélyükön ott fészkel a reggel a borostás vén rebellis

A marosvásárhelyi Tamás András két fotóját küldöm: Rétyi nyír és A vár reggel címűeket.

Január 14. (kedd) Az élet első, igazi iskoláját a két utolsó egyetemi év utáni nyarakon, előbb egy másfél, aztán egy három hónapig tartó laktanyai kényszerfogság során jártam ki. Hittem is előtte az idősek szavait, hogy a katonaság jó ír a korábbi nyámnyilagságra, gyógyítja a gyermeki együgyűséget és hozzáedz a kitolósdihoz, az átverősdihez, amivel különben keresztül-kasul át van szőve az élet, csak éppen nem látjuk. Vagy nem akarjuk látni.

Az első nyarat Zilahon töltöttük, a másodikat Nagyváradon.

A zilahi katonaság azzal költözött örökre belém, hogy megismerhettem a tikkadt, vízhiányos szilágysági tájat, amelyet olykor enyhített a környékbeli gyümölcsösökből lopott szilva, koraérő szőlő, alma, körte, vagy a földekről zsákmányolt tejeskukorica. Tömegben voltunk, s belénk költözött a nyájszellem, elvesztettük az egyénileg érzett felelősség súlyát. A katonának mindent szabad, mert neki van a legrosszabb sora a világon jelszóval jogot formáltunk jóformán mindenre: hogy soron kívül kiszolgáljanak, hogy ingyen utazhassunk a buszon, hogy a moziba félárú jeggyel mehessünk be, a sört is bőkezűbben mérjék a csaposok s lehetőleg a reggeli-déli-esti fejadagokból is repetálhassunk. Az életet kóstoltuk meg, de nem az élet felelősségét, hanem annak a sáskaerkölcsét, amely addig rágcsál a létező torzsán, amíg bele nem vásik a foga.

A nagyváradi, hosszabb kaszárnyaélet már rafináltabb élményekhez juttatott: nagyváros lüktetett körülöttünk, olykor-olykor sikerült is megmerítkezni mindennapjaiban. Ott volt alkalmam először megfigyelni egy repülőtér mindennapjait, miközben az őrségállás gyakorlati mozzanatait tanultuk és gyakoroltuk, mint korábban a betűvetést vagy a szémokkal való műveleteket. A mai műszaki szinthez képest rövid, zömök kis kávédarálók röpdöstek az erdélyi városok és Bukarest között, alig fértek bele vagy harmincöt-negyvenen, s valahányszor ki, vagy beszálltak, az utasok mélyen meghajtották a fejüket az alacsony ajtónyílás miatt. A pilótán speciális, gumival felerősített szemüveg és bőrdzseki volt a kötelező öltözék, no meg a pilótasapka, amelynek madzagja karcsún lebegett a légcsavar szelétől a bal arca mellett. Ott kóstoltam meg, milyen a 24 órás magánzárka, amikor csak vízen és kenyéren él az ember és egy rend csupasz deszkán alszik, s fel se tud állni becsületesen, mert mindene csúszik le, a cipő lötyög a lábán - a cellába terelés előtt le kellett tennie minden madzagot, övet stb., amivel netán felköthetné magát bánatában. Mi sem állt távolabb tőlem attól, hogy ilyen cselekhez folyamodjak: az ok, amiért penitenciára kényszerültem, az volt, hogy szüleim meglátogattak egy vasárnap délután, s mert mindenáron ki akartam kísérni őket a vonathoz, amely éppen akkor indult, ameddig a kimenőm szólt, nem értem vissza pontban takarodóra. Persze, nem én voltam az egyetlen, aki negyedórás csúszással iszkolt befelé a kapun (a szolgálatos ajtónálló, bajtársiasságból, úgy is tett, mintha nem látna semmit), s a már sötétbe borult kaszárnyaudvaron, ahol a szolgálatos tiszt éppen a csapatok jelenlétéről hallgatott meg jelentést, próbáltunk észrevétlenül a sor végéhez felsorakozni. Lopakodásunk feltűnt az amúgy jóravaló tisztnek, s felszólította mindazokat, akik elkéstek, lépjenek ki a négyszög elé. Ahogy az lenni szokott: néma csend. Többszöri, eredménytelen felszólítás után a parancsnok beígérte: éjfélig békaügetésre fogja az egész bagázsit, amennyiben legalább egy nem áll elő.

Nem tudom, mi történt velem, előre léptem.

Persze, ez nem volt elég. Jöttek a kérdések: még ki volt velem? Kikkel surrantam be a sorba?

Mondtam: sötét volt, senkit sem láttam.

Makacs hallgatásom miatt szabta aztán rám a 24 órás magánzárkát, ami furcsa mód nem maradt meg iszonyatként bennem: tudtam, hogy ludas voltam, megérdemeltem a büntetést, ami - mellesleg - sokkal lezserebb és elviselhetőbb volt, legalább is ott és akkor, mint ahogy olvasmányaim alapján a képzeletemben élt.

vasajtó

vasajtó előtt vaslapátszoros nekem a fakabátmegérett már a tűzremíg lépteimet számolomés a világot fájlalombölcs jeleit betűzveeljön az óra el a percmikor már hiába perelsza lapát eldől magátólvasajtó kongva rámszakadszedném is nem is lábamatmenekülnék a lángtólde nem lehet de nem szabad

ég veled világ ittmarad

ami megéghetetlen

belőlem néhány látomás

vakvágány vasútállomás

egy rozsdás drótkeretben

A mai illusztrációk: Muhi Sándor A reggel, illetve Pusztai Péter Síntalpakon c. munkái

Január 13. (hétfő) Milosom, ha nem egyéb, te alanyi módon kóstolgatod az igazi telet, annak minden válfajával együtt. Nem tudom, mennyi lesz majd a tudatod mélyén elraktározott élmény mindabból, ami nap nap után alakulva az idei telet páratlanná teszi - legalább is oly módon, hogy valamennyi véglete, jelensége megtapasztalható. Ritkán visszatérő alkalom ez, ha visszaemlékszem, talán nekem se adódott ilyen lehetőségem, hogy a tavaszias ősztől a szibériai hidegig, a havas esőtől a villámlásig és a hódarán meg a ködön át a porhóig és a hófuvásig mindenből mutatványt kapjak. Vannak gyerekek, akik megszületnek, s gyakorlatilag két-három évig azt se tudják, milyen az igazi tél. Ráadásul városon, ahol minden sokkal hamarabb elromlik, beszürkül, elsilányul, az aszfalthoz méri magát az ember. Hogy végig tud-e menni rajta száraz lábbal, hogy ne törje nyakát, ne lépjen kutyaszarba és köpetbe meg hányadékba, ne botorkáljon gödrökbe, ne ökleljék fel türelmetlenül az ide-oda rohanók. Te egyféleképpen jó helyen vagy, a tél és a természet ölében, s ha nem hiányzik a meleg, akkor gyakorlatilag mindened megvan. Ma rámjött egy jókora alhatnék, pedig tudom, hogy ez csak oktalan szeszély: az idő bár telik, de még helyt kell ülni az asztal előtt. Tulajdonképpen már csak a vershez van kedvem, de ahhoz se igazán. S amíg odaérünk, eszembe jutott, hogy félretettem a napokban egy hírt, aztán úgy félresiklott az emlékezés fonala, hogy ott maradt, ahová rejtettem.

József Attiláról van benne szó, nem érdektelen szemügyre venni, mit főznek azok, akik a tavaly társaságba szerveződve őrzik a költő kultuszát.

József Attila Társaság - célok, a költő születésének centenáriuma

Budapest, 2003. január 10., péntek (MTI) - József Attila születésének centenáriumára készül a költő nevét viselő társaság, amely tavaly december 3-án, József Attila halálának 65. évfordulóján alakult. Tverdota György irodalomtörténész, a társaság elnöke közvetlen célként a 2005. évi ünnepségek előkészítését jelölte meg az MTI-nek nyilatkozva. A társaság - amely a majdan megalakuló József Attila Emlékbizottsággal együttműködve programtervezetet készít a jubileumi évre - szeretné elérni, hogy az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO nyilvánítsa 2005-öt József Attila évének. A társaság hosszú távú célja ápolni a költő örökségét, elősegíteni a poéta szellemének jelenlétét a magyar és a nemzetközi kulturális életben, valamint összehangolni az életmu kutatását és eredményeinek népszerusítését. Tverdota György tájékoztatása szerint egyebek között tudományos konferenciákat, irodalmi esteket és középiskolai vetélkedoket kívánnak szervezni, továbbá közremuködnek az új kutatási eredmények publikációjának szakmai elokészítésében. A munkába szeretnék bevonni a társtudományok képviselőit, együttmuűködnek a Petőfi Irodalmi Múzeummal a József Attila-kiállítások és emlékhelyek ápolásában, illetve a Ferenczi Sándor Egyesülettel. A társaság az egyesülettel közösen vitafórumot hozott létre a pszichoanalitikus szemlélet szélesebb körű megismertetésére. Január 17-től minden hónap harmadik péntekén műhelybeszélgetéseket tartanak a Műcsarnokban, ahol neves irodalomtudósok és pszichológusok közreműködésével arról folytatnak eszmecserét, hogy miképpen alkalmazható a mélylélektani szemlélet az irodalmi művek elemzése vagy az alkotók személyiségének vizsgálata során.

A József Attila Társaság tervei között szerepel a szakmai utánpótlás-nevelés az egyetemeken, irodalmi pályázatok meghirdetése diákoknak és szakmabelieknek, valamint egy filmforgatókönyv-, dráma- és hangjátékpályázat kiírása.

A társaságot - mint a létrehozását kezdeményező, Tverdota György elmondta - csaknem ötvenen, irodalomtörténészek, középiskolai tanárok és színészek alakították.

A társaság nyitott, két ajánlóval minden olyan személy tagja lehet, aki szívügyének tekinti a költő hagyatékának ápolását.

BRI < bel@mti.hu >

KHO < kul@mti.hu >

MTI 2003. January 10., Friday 03:58

a morgolódó tél

tetszik, nem tetszik

most mindenkit megregulázok

fújom a nótámat fül után

mint a cigányok

szabad a tánc nosza

ropjátok ha nem kívántok páncélba fagyni

így lesztek az élet fiai

szeretnék veletek maradni

de misszióm van hékám

s míg keserű búcsút intenék

még dúdolok ezt-azt

van nótám épp elég

mulass hát és ne reszkess

mert búcsúm mit sem ér

jövőre velem újra itt

jön még kutyára dér

Ma az MTI két, lapunkban megjelent téli felvételét ajánlom figyelmedbe. Mindkettő a sajtófotó szakmailag kifogásalan alkotása. Az első címe: Hóautó (Nándorfi Máté fotója), a másiké Tenyérből (Kovács Attila fotója)

Január 11-12. (szombat-vasárnap) Szombaton a Kalandozóval voltam elfoglalva, ami aztán átcsúszott vasárnapra is, kedden jön az első szám, az utolsó pillanatban még kicseréltem egy teljes oldalt, mert beugrott két friss útirajz, képekkel. Amit kidobtam, az most már nyugodtan maradhat a következő alkalomra.

Igy aztán szabadot adtam magamnak, s szombat estére, vasárnap reggelre maradt a folytatás. Azóta se hagy nyugodni a dilemma: vajon mi lett volna jó, ha tanárnak, irodalomtörtenésznek, kritikusnak, kutatónak megyek, avagy mégis csak ez a változat, amibe aztán annyira belevetettem magam, hogy most már szinte ki se tudok lábalni belőle? S aminek az oltárán annyi mindent feláldoztam (fogalmazhatnék úgy is: elherdáltam), amit immár lehetetlen jóvátenni. Ha annak idején professzoromra (is) hallgatok, ma nem ülnék itt, a gép előtt és nem készülne-épülne ez a könyv. Ez százas. Tán meg se tudnám saccolni, hogy merre élnék, milyen falak közt, élnék-e még egyáltalán... Az ilyen mi lett volna ha... játékokat végül is nem nekem találtak ki. És nem tesz jót semmilyen történelmi szemléletnek, legyen az makro- vagy mikroszintű. Egy biztos: Csehi professzor nem az egyedüli volt, aki próbált meggyőzni arról, horgonyozzak csak le az irodalomelmélet, a kritika mellett... Hiszen olyan jól csinálom ugyebár... Nem is tudom, miért nem szédítettek el a dicséretek annyira, hogy hirtelen balra- vagy jobbraátot csináljak. A tanács, most már tudom, akkor még csak gyanítottam, egyáltalán nem volt mentes az egyéni érdektől! Abban az évben például én voltam az egyetlen, aki nála diplomáztam. Más tanárokhoz csapatostul tódultak a végzősök. Akkor nem firtattam magamban az okát, mindent úgy fogadtam el természetesnek, ahogy volt. Ez a viszonyulás a világ dolgaihoz különben nagyon sokáig beárnyékolta életemet, s tett képtelenné arra, hogy sok esetben eredményesen, s ha kell, látványosan harcoljak az érdekeimért. Számomra egy csöppet sem volt egy vonzó pálya az irodalomítészi. Oda olvasni kellett, állandó tréningben tartani az agyat, nyelvet tudni, elsajátítani a tudományos vizsgálódás megannyi fortélyát, receptjét, logikusnak lenni, kitartónak, újítónak... Már így, felsorolva is veszettül sok ez. Bennem, bár sokmindenből megvolt egy kicsi, de talán mégsem elegendő mennyiségben, s mert éreztem, hogy meghaladna a feladat, elálltam tőle. Szabadabb s egyféleképpen egyenesebb lefutású pályának hittem az újságírást, amihez nem kell egyebet tenni, csak odahajolni az emberekhez és hallgatni mindazt, amit az életükről, a munkájukról mondanak, s abból valamiképpen felmutatni azt, ami jellemző, ami tanulság és tanúság. Igaz, az egyetem végén még fogalmam se volt, hogyan kezdek egyáltalán hozzá, mik lesznek az elvárások és mennyire sikerül majd formába öntenem a valóságban tapasztaltakat, de abban biztos voltam, hogy az élettapasztalat akkor sem vész kárba, ha nem talál utat a zsurnalizmus műfajai felé - ha egyéb nem, versben, prózában írom ki magamból. Csehi professzor persze, hogy szerette volna, ha szakmájának akad majd utánpótlása. A kolozsvári lapszerkesztők biztatása, kritikákra szóló megbízása sem volt érdekmentes, hiszen az ajtajukon kopogtató ifjú titánok nagy többsége a múzsának hódolt, nem pedig a kritikának. Természetesen, nem húzódoztam, mert az volt az alapállásom, hogy amit kérnek, azt lehetőleg nem kell elutasítani, mert csak így fészkelhetem be magam a szerkesztők szíve alá. S ha már befészkeltem magam, akkor majd jöhetek én magam is a pretenciókkal, a saját ötletekkel, elképzelésekkel, tervekkel. Meglehetősen nehezen, de a nyolcvanas évek első felében, többszöri nekifutás, majd ugyanannyi átírás, rövidítés, újrafogalmazás árán sikerült megírnom Minden rendelést vállalok c. regényemet. Ma sem tudom, hogy irodalmilag mennyire sikerült vagy pedig mennyire műkedvelő alkotás - az időre bízom, amely minden esetben elvégezte a feladatát. Azon túl, hogy valahányszor belelapoztam azóta is, mindegyre találtam benne javítani, tökéletesíteni való, bosszantó részletet. Tehát megnyugodhatok affelől, hogy nem a remekművek kiemelkedő vonulatába illik. De ez a regény talán mintha előjátéka, előhangja lenne ennek a könyvnek, csak talpig mesébe, monológba, lektűrbe öltöztetve. Furcsa fogadtatása volt a könyv központi figurájának, az utcai fényképésszé és szándékán kívül alja emberré váló, mindegyre le-lecsúszó, bár amúgy jóravaló Tunyoginak. Engem leginkább édesapám reagálása gondolkoztatott el, aki együltében, egy délután és egy éjszakába forduló estén olvasta el a friss nyomda szagú könyvet: roppant izgalmas - mondotta -, de nem néztem volna ki belőled, hogy ilyet írjál... Dicséret volt ebben? Neheztelés? Többre tartott volna és csalódást okoztam volna neki? Vagy éppen ellenkezőleg: a maga reális látásmódja alapján elhelyezett engem a középszer megfelelő skáláján, s azt sikerült nekem a regénnyel felüllicitálnom? Nem kérdeztem meg akkor tőle, röstelltem olyan helyzetbe hozni, hogy saját fiával szemben megpróbáljon objektív, ugyanakkor megértő, mindent elsimítóan békülékeny lenni. Inkább elengedtem a fülem mellett megjegyzését, s egy fanyar mosolyt küldtem utána.

Pedig tudom: a legjobb lett volna akkor mindent megbeszélni, ami e történet, e könyv mellett, ennek kapcsán fölfűzhető életünkből. Sajnos, az ember túl későn okosodik meg, mint ahogy az életében is javarészt már post festum érik a várvavárt beteljesülések, amikor jobbára már mit sem ér vele.

Az a regény - mindikább látom, tudom: tulajdonképpen rólam szól. Aki olvasta, olvashatta, megtalálja majd a Milos könyve kódját is - azzal a különbséggel, hogy mégis csak regényről van szó, amelyben a jóadag fikció nem tévesztendő össze a valósággal. A mai vers furcsa termék, Gergely Tamás stockholmi barátom nógatott, írnék valamit a színekkel kapcsolatban a honlapja következő akciójához. Napokon át fogalmazgattam a havas-jeges utakon közlekedve, csúszkálva, széllel szembemenve, aztán ma, vasárnap valahogy egyszerre kicsusszant belőlem. Játék, de valahogy mostanában minden vérezni kezd, amihez hozzányúlok...Aranyló

aranyló konyakot kortyol a pék

köténye szeme s az ajka be kék

mellére buggyant zöldes hányadék

szivárványszínben játszó váladék

szálló szöszökkel fehérlik a lég

a pék köhög kék ajkán buborék

korty korty után no ez derék

fölötte beborul az ég

feldübörgő acélkerék

sötétlik a koponyalék

akár a mákos töltelék

a csapos nézi töltsön-e még

mitől oly csendes a vidék

s oly kék az ég oly kék az ég

talán mert ott lakik a pék

A mai képanyag: Székely Sándor barátom képriportja Könyvvásáron címmel.

Január 10. (péntek) Gyanítom, ez a tél mindenképpen próbára akar tenni. Kegyetlenül hántja le rólam a sztaniolrétegeket. Tegnap este csattogó fagyban mentem haza: a földön recsegett-ropogott a nappal megolvadt jég, hó kérge. Éjfél előtt valamivel megeredt az eső, reggelig zuhogott. Reggel minden jégpéncéllal bevonva - még ott is, ahol az előző napokban elolvadt, felszáradt, kilátszott az aszfalt szürkéje. Az elmúlt napok ijedelme semmi volt ahhoz képest, ami ma fogott el, amikor nekivágtam a szerkesztőségbe vezető útnak. Alkudoznom magammal, sorsommal nem volt miért: tudtam, hogy muszáj beérnem, méghozzá épen. Az ilyen akarati önszuggesztió, úgy látszik, mégis csak hatásos: másfél óra alatt valahogy sikerült elvergődnöm a célig. Nem remélt erőt ad annak a látványa például, hogy az ember másokat is lát kínlódni, pánikosan egyensúlyozni. Egyik-másik ráakad egy rövid, valamivel könnyebb útszakaszra, lelkesen újságolja, kínálja a többieknek. Van, aki hallgat rájuk. Én magam mindig odafigyelek a mások lépteire. És megerősít annak a látványa, amikor biztos léptekkel haladnak előttem, megkeresem annak az okát, hogy miért sikerült nekik átjutni egy-egy veszélyes szakaszon. Ugyanígy az is örömmel tölt el, amikor mások indulnak a nyomomban, ekkor viszont már felelősséget is érzek: úgy kell lépdelnem, hogy esenki se mondhassa, azért érte baleset, mivel az én példámat követte. Ma este megint nem tudom, mire megyek haza: délelőtt ugyanis újabb eső zúdult a városra, aztán kisütött a nap, szinte minden elolvadt, most újabb metsző szél támadt, acélos felhők tornyosulnak Bukarest fölött, ha nem eső, majd hó szakad belőlük még éjfél előtt, én pedig megjátszom ismét a legyőzhetetlent, mind jobban gyülekező félelemmel a szívemben.

Amíg bent vagyok a négy fal között, addig jó. Hozzászoktam volna máris az elefántcsont toronyhoz? Valóság iránti vágyódásom, világlátási lázam elmúlt volna és ellentétébe fordult?

Tudom, egy út vége felé már nincs mit csodálkozni azon, hogy az ember begubózna. S különösen áll ez erre a barátságtalan, minden rosszat nyakunkba varró évszakra.

Csehi Gyulának alapvetően igaza volt, hogy igyekeztem megtéveszteni környezetemet, beleértve tanáraimat is. Jobbnak, többnek akartam látszani, mint ami voltam, s ehhez nem átallottam felhasználni a szükséges technikákat. De ahhoz, hogy ez sikerüljön, szükségem volt a nevelői cinkosságra is: arra, hogy az első benyomásokat készpénznek véve, a továbbiakban szemet behunyva ne a teljesítményt, hanem a szimpátiát, a jóindulatot méltányolja. Esetemben azt, hogy kevéske és hézagos tudásomat igyekeztem a legmutatósabb formában, feltupírozva közszemlére tenni. A tanárok pedig, az egyetemen csudára unták a vizsgákat, talán jobban, mint mi, diákok - ezt különben apámon tudtam lemérni, akinek valósággal borsódzott a háta, valahányszor közeledett az egyetemi vizsgaidőszak -, nem szívesen hallgatták a kereknek vélt, sima feleleteket, az ún. jó tanulókon akarták megspórolni azt az időt, ami a kullogókra óhatatlanul rámegy, hiszen őket sem lehet egykettő a földbe taposni.

Az államvizsga dolgozatom érdemtelen sikerén kívül jó példa az a szóbeli, amely utolsó akadályként állt előttünk ahhoz, hogy diplomás végzősök legyünk. Az irodalomtörténeti vizsgáról van szó, amelyet megboldogult Jancsó Elemér, az erdélyi színjátszás, a magyar felvilágosodás és a jakobinus mozgalom avatott szakembere tartott. Megszoktuk nála: nem igazán figyelt a feleletekre, amilyen jegyet látott a leckekönyvünkben a legutolsó kockában, többnyire olyat adott ő is. Erre építve, no meg arra, hogy az utolsó akadályfutásig minden erőpróbám sikerült, nem sokat törődtem a tételek átismétlésével. Amúgy is voltak fehér foltok a tudásomban - olyan témák, melyeket többszöri nekifutásra is túl elrészletezettnek, adatoltnak tartottam, s az évekkel és címekkel mindig hadilábon álltam. A fehér foltok közé tartozott az erdélyi magyar színjátszás is. Nem tudom miért, de nagyon bíztam benne, hogy a sok létező tétel közül nem éppen ez választ ki engem.

Tévedtem.

Mikor a kihúzott cédulára néztem, majdnem hanyatt vágódtam: első tétel az erdélyi színjátszás, a második Móricz Virág: Apám regényének ismertetése.

Nem csak az első tétellel álltam hadilábon, de Móricz Virág könyvét sem olvastam. Kötelező olvasmány volt, többször nekiveselkedtem, majd felhagytam vele.

Mintha vatta töltötte volna ki a koponyámat, egyetlen gondolatom nem volt. De ha lett is volna, ide nem gondolatok kellettek, hanem tények: vázlat, évszámok, nevek, színdarabok, összefüggések. Mindezt: honnan? Honnan? Igyekeztem egérutat nyerni azzal, hogy társaimat hagytam magam előtt felelni. De lassan elfogytak előttem, én pedig éreztem a megsemmisülés, a lelepleződés közelgő szelét. Úgy reszkettem, hogy uralkodnom kellett magamon: nincs mentség, ez a helyzet, lesz ami lesz. Az első tételnek nagy lendülettel vágtam neki. Néhány bevezető mondatom került, de a tárgyra térni már nem volt érkezésem. Jancsó professzor unottan rámnézett: - Hagyjuk ezt a tételt, ez egy sláger, ezt maga biztosan tudja. Beszéljen inkább a Móricz-könyvről... A malomkőnek csak a fele csusszant le a szívemről, mert bár tudtam, mivel foglalkozik Móricz Virág, hogy maga is írónő, hogy van egy szocialista-realista munkásnőregénye, s leendő feleségem is mesélt egy-két jellemző részletet az apáról szóló emlékiratból, nem tudtam elképzelni, hogy mindez elég lesz a boldogsághoz. Nyekeregtem, nyekeregtem, elmondtam, hogy különösen jellemzőnek találtam azt a részletet belőle, amikor Virág leírja, hogy miképpen terrorizálták apja életét a rokonok, hogyan érlelődött az évek során benne, személyes élményként a Rokonok alapötlete... Akkor nyílt az ajtó és néhai Szabó T. Attila professzor dugta be rajta a fejét, s mikor látta, hogy már csak én ülök Jancsó Elemérrel szemben a padban, így szólt: - Elemér, valamit sürgősen meg kellene beszélnem veled...

- Jó, akkor befejeztük - nézett rám Jancsó tanár úr és elkérte a leckekönyvet. Előtte ott volt a Szabó T. Attilától kapott nyelvészeti 10-es. Ő is bekanyarította a magáét.

Napokig nem tudtam teljesen magamhoz térni, mindegyre az járt az eszemben: és ha nem jön be Szabó professzor?

De bejött, én pedig megmaradtam örökre: az egyetemnek, tanáraimnak és kollégáimnak az a színjeles tanuló, akinek látszani akartam, akinek a látszatát aztán magam is kezdtem valóságnak tekinteni. Az élet úgy hozta, hogy a sikereim kezdték bennem megérlelni vélt csalhatatlanságomat.

Ezekben a kezdeti, egyetem utáni években született az alábbi, kiadatlan, kötetbe soha föl nem vett vers, amely jól tükrözi akkori betörési vágyamat az élet sűrűjébe, amelyet az újságíró által észlelt valóság közelségétől mertem remélni.

Akkor is

Sikáljuk, mossuk, fényesre csiszolnánk a földet,

de a föld darabos, porlós, gőzölgő marad -

betont, acélt, oszlopot ültetünk beléje,

amire rászállnak a madarak -

ha máskor sújtó kő kerül az útra,

a fű mellette langy napot keres -

a láb, mely most az autópedált rúgja,

görcsöt kap néha s visszeres.

Eldobta régi gúnyáját a tájunk,

gyermek-zsebét ám megtömi dióval -

s míg ébredő motorral jár a hajnal,

elémáll szekérrel, lóval -

gyű! - feszülünk s feszülnek keresztül-kasul fölöttünk a huzalok is,

és hogy ha port terít reám, ez az én földem, akkor is.

A képek friss szerzemények: a belényesi Miklós János köröstárkányi és várasfenesi tájképei - most készülő Színkép mellékletünk színes oldalairól.

Január 9. (csütörtök) Többen jelezték a mai napon: aggódnak a lépteim miatt. Egyúttal azt kívánták, hogy járjak szerencsével e síkosra szabott időkben. Elmelegülő szívvel nyugtáztam a közösségi drukk eme jeleit, és eszembe jutott az ötvenes évek elejéről gyermekkorom ama vasárnap délelőttje, amikor Kolozsvár apraja-nagyja élőb en nézhette végig egy kötéltáncos araszolását mintegy 25-30 méterrel a Széchenyi tér (ma Mihai Viteazul, a hozzá tartozó szoborral együtt) aszfaltja és kockaköve fölött. Engem külön is érintett az esemény, hiszen a drótkötelet, amin a városszerte plakátokon bekonferált akrobata végigmegy, sőt, az előzetes műsor szerint egy széket és egy asztalt is odavonszol magával, a székre leül, majd az asztalról elfogyaszt egy lágytojást, s utána épségben levonul a drótról, szóval ezt a sodronyt egyik végétől ama bérházhoz rögzítették, amelyben édesapám két öreglány nagynénje, Annus és Ilus laktak, ráadásul alig néhány méternyire attól az ablaktól,amelyen a produkció napján majd nagy büszkén kihajolunk - képzeltem el -, s minden mozdulatot úgy látunk majd, életközelségben, előttünk nem lehet csalni, sarlatánkodni, szemfényveszteni - kilessük a titkot. Mert be kell vallanom: nem hittem el, hogy valaki egy szál dróton, még ha az vastag is, végig tudjon egyensúlyozni, sőt, egyéb nyaktörő mutatványokra is képes legyen. Megállj csak, mondtam magamban, majd csak lelepleződsz, barátocskám, mert nem veszítelek ám szem elől, minden mozdulatodat kettőzött figyelemmel és gyanakvással követem majd...

Az attrakcióra sor került, én magam is köldökig kihajolva a második emeleti ablakon, lélegzetvisszafojtva bámultam a mutatványos furcsa koreográfiáját. Ma már tudom: számos mozdulatában tulajdonképpen csak bohóckodott, a veszélyt nagyította fel, a kedélyeket borzolta a siker érdekében, legtöbbször azonban mégis az volt a meztelen valóság üzenete, hogy emberünk a mélység fölött, védőháló nélkül, gyakorlottságában és szerencséjében bízva, minden sikerült mozdulatáért megkínlódva, gyötrődve jutott el oda, hogy meghajolhasson a tapsviharban kitörő közönség előtt, majd az utolsó szökkenéssel eltűnjön a biztonságot jelentő tetőtérben. Azt hiszem, nem irigyeltem azt az embert. Egyszerűen csak csodáltam. Ma már nem csodálom, inkább csak a sajnálat az, ami még megszólal bennem, hogy netán valaki arra kényszerül: életét, biztonságát bocsássa áruba, közszemlére... Pedig hát az, aki ír, és gondolatait csapolja meg, mint most magam is ezen a délutánon, vajon nem ugyanazt csinálja? Sokáig töprengtem, sőt vívódtam is: elővegyem-e azt az előszót, amit Csehi Gyula bemutatkozó kötetem elé írt? Arra emlékeztem, hogy amikor elolvastam, mélységesen szégyenkeztem, szerettem volna a föld alá bújni, de hát hogy mondhattam volna meg a szerkesztőnek, hogy nem értek egyet vele? Még félreérti vonakodásomat, azt hihette volna, hogy nem tartom túlságosan hízelgőnek a beavatás hangvételét... Tény, hogy ma reggelig csak fakuló emlékeimre hagyatkozva szóltam erről az írásról. Viszolygásomat legyőzve, elővettem a könyvet, és megdöbbentem - méghozzá attól, hogy a szöveg mögött annak idején nem vettem észre a többértelműséget, a dicséret mögött a fanyar kétkedést, a professzori bűntudat túlzásai mögött a megérdemelt bírálatot. Ide másolom az inkriminált szöveget, mert későbbi elemzések, vallomások hiteles támpontja, viszonyítási alapja lehet.Előszó

A szerző első "művét" én láttam el "előszóval". Pályájának ezzel az első kötettel jelzett új stációján, az egyetemes szimmetria és az igazság nevében, talán nem vagyok egészen illetéktelen arra, hogy könyvét én ajánljam a Forrás sorozat olvasóinak figyelmébe. Abban a biztos tudatban teszem ezt, hogy a figyelem, ami csak jóindulatot kíván, lelkes értékeléshez vezet. A felfedezés öröméhez: amiért fiatal prózaíróink és költőink sorában megszólal még egy hang, saját mondanivalójával, saját témáival és olyan formákban, amelyek a kultúrát, a tudást és a tehetséget eredetiséggel és valódi újdonsággal egyesítik.Bizton hiszem, hogy az olvasót nem éri kiábrándulás. Az antik felfogás nem tévesen - ha talán nem elég sokoldalúan - a szellem jelenlétét tekintette a költő kritériumának. "Numen adest" - ez 'volt a poéta örvendező üdvözlése, a költő felfedezését kísérő "heuréka!'. Annak a biztosítékát, hogy az olvasó nem csalatkozik, természetesen döntő módon Cseke Gábor e kötetbe gyűjtött verseiben látom. Együttesen kétségbevonhatatlanul magukon viselik a "numen adest" jeleit. De ezt a biztosítékot saját sorozatos csalódásaimban is felfedezni vélem. Bizony engem, volt tartárát Cseke többszörösen is félrevezetett. Igaz, hogy mindig meglepő és távolról sem elítélendő vagy sajnálatos módon. Első "műve", melyet nem ironikusan, hanem úgyszólván önkritikailag említek idézőjelben, a magyar szakos tanárjelölt államvizsga dolgozata József Attila esztétikai nézeteiről. A szintén idézőjeles utószó pedig az irányító tanár rendkívül elismerő referátuma, amelyet a munkához csatolt, mikor azt "áttette" a vizsgáztató bizottsághoz, végleges megítélésre. A kiváló dolgozat, a kitűnő jegyek és a jeles feleletek alapján a bizottság válasza a "dignus es intrare" volt: alkalmas vagy a tanári mesterségre.

Magamnak is ez volt a meggyőződésem Csekéről.

Őszintén bevallva, sem a középiskolában, sem az egyetemen nem rajongtam és ma sem rajongok a mintadiákokért, a tiszta jelesekért. Az efféle tökéletesség mindig gyanús. Mit rejt? Átlagos képességeket, hatalmas adag szorgalommal? Valamivel a jó átlagon felüli egyenletes középszerűséget, amely a kitűnőség látszatát kelti? S egyáltalán: lehet-e igazán értékes egyéniség az, amely olyan harmonikus, hogy már hibát sem fedezünk fel benne?

Sehogy sem értettem; hogy Cseke Gábor, akit valóban mintadiákká tett még fizikuma is, a szelíd, nyugodt arc, a vastag szemüveg mögé rejtett nyílt tekintet, a gondozott s kissé konzervatív ruházat, 'a tisztelettudó fegyelem, de feleleteinek alapossága, tudásának hibátlansága s államvizsga dolgozatának a József Attila-i esztétika titkait racionális eszközökkel kutató világos és áttekinthető módszere, pontos stílusa is; hogyan lehet ilyen provokálóan tökéletes?

Hát nem volt tökéletes. És ha jól meggondoljuk, nem volt mintadiák sem. Egyszerűen f élrevezette tanárait, nem utolsó sorban e sorok íróját. Aki, mint remélhetőleg éppen e sorokból kitűnik; végtelenül hádás neki akaratlan csalásaiért.

A meglepetések sora azzal kezdődött, hogy Csekéből nem lett céhbeli filológus, amire pedig minden, az öt egyetemi év során felfedezett képessége és tulajdonsága predesztinálni látszott. Nem lett középiskolai tanár sem. Pedig biztos, hogy kitűnő nyelv- és irodalomtanár vált volna belőle. Olyan, akiknek a régi inspektorok és igazgatók ezt jegyezték személyi lapjába: "Egyéniségével, tudásávál hat, nevel és fegyelmez".

Újságírónak ment. Mi tagadás, fájlaltam, hogy ezt az érdekes, de "nem neki való" mesterséget választotta. Féltettem őt az újságírás fáradalmaitól, a változatos valósággal történő találkozásoktól. Őt, aki - érzésem szerint - arra volt hivatott, hogy a valóság "égi mását"; az irodalmat tanulmányozza és tanítsa.

Ha már az őszinteségnél tartunk, azt is gondoltam, hogy kár egy ilyen kitűnő filológust átengedni a kisebb igényű zsurnalisztikának.

Elégséges e kötetet elolvasni, s felfedezhetjük, hogy mit adott az újságírás a fiatal költőnek. De azt is felfedezhetjük, hogy az újságírás csak azért halmozhatta el annyi élménnyel, képekben, jelképekben, ritmusokban és rímekben megtestesülő tapasztalattal, mert az, akit én tehetséges filológusnak néztem (javíthatatlanságom jeleként hadd valljam be, hogy ma is annak tartom), már eredendően költő is volt. Legfeljebb nem a koraérettek, az "őstehetségek" fajtájából. Hanem annak a ritka lírai tehetségnek a képviselője az új nemzedékben, akinél az érzés és indulat spontánságát, a kép és az eszme titokzatos foganását, születését a költemény egységében tanulmány és reflexió előzi meg. Hogy azután a valóság kaotikusan áradó jelzései, amelyeknek új mestersége még elébe is küldte, a tudás és az elméleti tisztázottság talaján termékenyülnek meg és érnek költeménnyé.

Különben is: van - mégpedig sok - olyan filológus, akit képességei a könyvtárak világába küldenek, de ez sem jelent száműzetést. A hagyatékot gondozni, a maga nemében nemes és fontos feladat lehet; és az is. Ám kétezer éve létezik a "poeta doctus" típusa, akinek tehetségét nem szárítja ki a tudatosság és a tudás. Éppen ellenkezőleg: előfeltétele kivirágzásának. Az én fiatal filológusom ilyen rejtett poeta doctus lehetett már első lépéseitől. Nem az ő hibája, hanem az én rövidlátásom, hogy nem fedeztem el a jeles diák és a világos értelem mögött - a költőt.

Az újságíró, a költő és a filológus hármas egysége egyéniségében egyik titka annak, hogy költeményei már ebben az első kötetben az érett mesterség és technika és az érett gondolat egységében és megejtő újdonságában jelentkeznek. Ez a hármas egység határozza meg azt a kiindulópontot is, ahonnan a fiatal és így per definitionem "kezdő" költő a maga pályájának görbéjén a poézis világába lendül.

Nem szeretném őt szembeállítani nemzedéktársaival. Még kevésbé óhajtom feladni a sok és sok féle költő Majakovszkij megfogalmazta jelszavát, melyet, ma és mindenkor érvényesnek tekintek. Egyszerűen, örvendve és másokat nem hibáztatva, megállapítom, hogy Cseke költői indulásában nemcsak az látszik, hogy József Attila művének, esztétikájának jó ismerője. Hanem azt is felfedezhetjük, hogy a József Attila-i hagyatéknak nem pusztán örököse, még kevésbé utánérzője. Hanem folytatója. Abban sincs hiba; ha mások Kassáktól, Baudelaire-től vagy Babitstól indulnak. Itt is érvényes Illyés epigrammája, amely nem azt kéri számon a költőtől, honnan jön, hanem azt, hová megy. Ez nemcsak a származásra érvényes, hanem a költő szellemi leszármazására is...

CSEHI GYULA

Az idézet végéről elhagytam a befejező passzust, amely mintegy kötelességszerűen az égig dicséri a kötet darabjait és azok alkotóját.

A szöveg "élveboncolását" a következő napokra ígérem.

A mai képanyag a nagyváradi Bíró Károly Múlt idő, illetve néhai Sarzsinszky Ferenc (Kolozsvár) Berek-vitéz c. fotóiból áll.

Január 8. (szerda) Tegnap este azt hittem, hogy nem érek haza. Míg a szerkesztőségbeli esti tennivalókkal múlattam az időt, a szeles-jeges időjárásba belejátszott egy frissen kerekedett eső, amitől percek alatt tükörjég borította be a bukaresti utca minden talpalatnyi helyét. Minderre csak akkor döbbentem rá, amikor a kapun kiléptem s a bejáratot őrző árkádokról lelépni készültem az úttestre. Éreztem, hogy azonnal kirepül a talpam alól a talaj. Nagy nehezen egy közeli gépkocsiba fogóztam, mire az veszettül riasztózni kezdett, amitől kettős frász tört ki majdnem. Nem írom le hazáig való araszolásomat. Azt, hogy a mind sűrűbbé váló hideg esőben hogy kerestem azokat a havas oázisokat, amelyek még nem voltak letaposva és ha hirtelen, felülről beletaposott az ember, meg lehetett törni a jégpáncélját, valahogy megtartotta a lépést, s összpontosíthattunk a következő mozdulatra. Annyit tudtam néhányszáz méter után, hogy nincsen visszaút, végig kell mennem s lehetőleg esés nélkül az egész két kilométernyi szakaszon, amelyen csak szusszanásnyi pihenést jelent a busszal megtett két megállónyi táv. Ahogy az lenni szokott: egy lépéssel a ház bejárata előtt szinte végzetesen elhasaltam. Átfutott előttem két korábbi elesésem és csukló, majd kulcscsont törésem. Az egyik 1979 végén ért utol, a másik 2000-ben. Az egyik télen, a másik nyáron. Tudtam: ha most a tükörjégen elvágódok, nincs az a szerencse, amely megmentsen attól, hogy ne a sebészeten kössek ki. Egész éjszaka félálomban, képzelegve fetrengtem, az ablak felé fülelve hallgattam, hogy koppan az eső, s elképzeltem, hogy a kinti jégpálya még csak tovább növekszik, s ma reggel pedig meg kell tennem ugyanazt a nyaktörő szakaszt, amit tegnap este. Annyi előnyöm volt, hogy emlékeztem a kritikus szakaszokra és immár feltérképeztem, merre érdemes leginkább menni. De azt is tudtam: elcsúsznom csak egyszer kell. Beértem nagy szerencsével. Most meg itt vagyok, lassan eljön a hazatérés órája. És nem tudom, mire megyek ki a sötétbe. Arra nem is számítok, hogy közben feltakarították, felsózták volna az utakat. Ez itt csak akkor szokás, amikor valamit demonstrálni kell. Legtöbbször olyankor, amikor a hó egy nap alatt magától is elolvadna. A rémület és a rettegés miatt nincs egy ép gondolatom. Annyi erőm még volt, hogy egy 1969-es, kéziratos próbálkozásomat előhalásszam valahonnan. szép volt a világ

mikor még szép volt a világ és riszálva

járt előttem csodáltam gyermeki szemmel

ezt a bakasárit

nyakba borulós cafrangos szoknyája alatt

szunnyadó ígérgetések

mit se tudtam combja közt a gyulladásról a fekélyről

táncolva lépdelt a drótkerítésnél

ajka kinyílt olcsó cigaretta füstje

tódult magasba

hallottam a legények férfiak füttyét

láttam a sok integetést

mit sem értettem

mentem

baktattam

ma is baktatok himbáló fara mögött

talán dús legelőre tartunk

tán együvé tartozunk

mióta hogy gyöngén visszeres lábait nézem

egytől rettegek

felszed valakit az első sarkon

Két fotót küldök: Székely Sándor Dermedt utakon, illetve Pálosi Ferenc Aranygyapjú c. képeit

Január 7. (kedd) Attila napja. Természetes, hogy felköszöntöttem elsőszülött fiamat. A nyilvántartó agy természetesen a feleségemé: egy idő óta teljes felelősséggel átvette a rokonság és a szűk ismerősi kör születés- és névnapi adatbázisának gondozását, s ezért én hálából szívesen vállalom a végrehajtó szerepét - rám marad részben az elektronikus postán elérhetők megkeresése és felköszöntése. Az Attila nevet pedig... hát nyilvánvaló, hogy József Attila emléke, hatása sugallta. Legalább is nekem. Amikor szóba került közöttünk, hogy miként is nevezzük az 1963 második felében már megmoccanó "trónörököst", kész javaslattal jöttem, amit a következő gondolatmenet alapján hüvelyeztem ki: 1. Attila legyen, mert így legalább a Költőnek lesz egy élő emlékezete is a családban; 2. Attila legyen, mert jó, ha olyan nevet adunk, ami se egyik, se másik családjában még nem fordult elő, ez pedig olyan;

3. Attila legyen, mert hangtanilag a túlságosan e-ző vezetéknév mekegését komolyabb hangzásával helyrepofozza;

4. Az Attilával egyúttal még el nem kiabált történelmi elkötelezettséget is demonstrálni lehet.

Feleségem, akivel 1963 márciusának első napján házasodtunk össze, minden ellenvetés nélkül rábólintott a javaslatra. Pontosabban rá se bólintott, úgy viselkedett, mintha tulajdonképpen ő javasolta volna. Az indoklásra nem is volt szükség, s a döntést azóta se bántuk meg.

(Megjegyzem, a második gyermek, az Anna elkeresztelése körül is hasonló spekulációkat folytattam, csakhogy ott már közrejátszott említett vonzalmam az Anna név viselőihez, ezért aztán kész voltam lenullázni azt a kikötést, hogy a családjainkban még elő nem fordult neveken töprengjünk, s édesapám Annus nagynénjét megörvendeztetve döntöttünk a második gyerek névadásáról.

A harmadik gyerek pedig már olyan nevet vitt tovább, mely mindkét családban számunkra kedves személyhez kötődnek: így aztán a Péter szintén konszenzusos döntés volt.)

Úgy odaláncoltam hát magamat József Attilához, hogy versírás közben egyáltalán nem zavart - mert hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vettem észre -, amiért nem egyszer az ő hangvételét, fordulatait, gondolati kódjait hallottam vissza egy-egy soromban vagy strófámban. Azt nem állítom, hogy epigonja lettem volna, mert akkor az utánérzés sokkal nyilvánvalóbb külsőségekben is megnyilvánul, az viszont biztos, hogy éveken át még csak nem is próbáltam elzárkózni hatása elől, annyira meg voltam győződve arról, hogy az ő költészeti iskolája, manírja az, ami igazából követhető és továbbvihető a líra ingatag árverésén. Kissé meghökkentett, el is gondolkoztatott, de jobbára ellenkezésre sarkallt a hetvenes évek elején egy éppen akkor érvényesülő magyarországi kritikus levélbeli vallomása, amelynek csak a lényegét idézem: verseimet olvasva folyton az a benyomása, mintha a józsefattilai költészeti eszmény tájain bolyongana. Tudja, érzi, hogy nálam ez a túlzott közelítés, egyfajta "átütés" nem szándékos dolog, de nem tud elvonatkoztatni tőle, s szerinte majd csak akkor lesz gálickő a verseimből, ha sikerül megszabadulnom e szellemi szolgaságból. E sorok mai olvasata úgy tűnik, mindinkább segítségemre van, bár kapcsolatom említett kritikussal azóta mondhatni, teljesen megszakadt. Gondolom, én voltam az, aki nem ápoltam eléggé viszonyunk ide-oda tekergőző indáit, s hagytam kiszáradni azt, ami pedig élhetett, virágozhatott volna; nem itt van a helye, hogy ezt firtassam. Gondolatban viszont most megkövetem azért, mert akkoriban - ha nem is hoztam a tudomására - ifjúi gőggel legyintettem jelzéseire. Egy másik közjáték, ami József Attilához gúzsolt, s aminek akkor szívem szerint csak örvendeni tudtam, az az előszó, amit Csehi Gyula professzor, akinél ama kalandos sorsú államvizsga dolgozatot írtam. Első verseskötetem az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Kriterion sorozatában készült megjelenni. Szerkesztője Bajor Andor volt, aki bevallotta: nem tudja, kitől kérjen előszót, ugyanis az volt az úzus, hogy a kezdő írót egy idős pályatárs ajánlotta be a kötet előszavával az irodalmi életnek. Könnyelműen professzorom nevét ejtettem ki javaslatként. Bajor kapva kapott rajta, s Csehi Gyula, minden bizonnyal a dolgozatom elvesztése miatti lellkiismeretfurdalása okán lelkesen elvállalta beavatásomat. Bajor a kötet nyomdába küldése előtt megmutatta a szöveget: míg olvastam, egyfelől hízott a májam, ugyanakkor kínosan restelkedtem, hiszen a professzornak, a mellett, hogy poeta doctusnak nevezett (a la Babits), sikerült józsefattilai hangvételemet és elkötelezettségemet kiemelve szembeállítania a könyvsorozatban megjelent pályatársaimmal; amolyan bezzeg-gyerekké tett, ami az illető korban nem volt szokatlan eljárás, egyúttal mérhetetlen kárt okozva nekem a későbbiekben, aki hitt is, meg nem is szavaiban...

a játék folytatása

jó éjszakát

suttogom amilyen halkan

lehet

valami furcsa áhitatban

a szomszéd ágy

felé ahol ötéves

fiam vackolja

a párnát biztos

pontot keresve rúgkapáló

lábának az álom

ingoványán le-

koppanó szemében a holnapi

ígéret tüze ha

sikerülne vele együtt

elúszni öntudatlanul

hogy reggel acélos rugóként pattanva ébredjek

becsszóra

semmit sem álmodtam

folytassuk

a játékot ahol

abbahagytuk de

hiába az éjszaka

már csak arra való

hogy sorra vegyem tévedéseim

félébren levegő

után kapkodva mint

gyári munka után a

szénát boglyázó

maga se tudja ki

Mai képajánlatom: a sztatmárnémeti Sike Tamás fiatal biológiatanár fotója (Húúúgó) és a kanadai Pusztai házaspártól nemrég kapott tréfás fotók egyike, az Egy padlizsán.

Január 6. (hétfő) Elhallgattam volna, de az újabb, egész Romániát lázban tartó hegyi tragédia nem hagy nyugodni. A történet valamikor szilveszter előtt kezdődött, amikor is négy nagyváradi fiatal, 3 fiú és egy lány a Balea-tóhoz utaztak, a Fogarasi havasokba, hogy az új év előtt még bejárják a környék nevezetes mászóhelyeit. Fő céljuk a Sárkányok Ablaka (Fereastra Zmeilor) nevezetű sziklaképződmény volt, s hogy eljussanak oda, roppant erodált - magyar alpinisták úgy neveznék: rohadt kőzetű - hegyoldalakat kellett megmászniuk, amelyek mindenkor kőlavinával fenyegetnek. A fiatalok nem voltak amatőrök, valamennyien a Bihar megyei hegyimentő csapat tagjai voltak, civilben barlangászok, és se társaik, se családjaik nem gondoltak a legrosszabbra mindaddig, amíg világossá nem vált, hogy december 29-ére, amikorra ígérték, nem érkeznek haza. Eltelt a szilveszter, a hozzátartozók csak azután kezdték riasztani a rendőrséget, a hegyimentőket. A nagyszebeni mentők azonnal felvonultak a hegyre, akárcsak déli irányból olténiai társaik, de az időközben lehullt bőséges hó, majd a nekivaduló hófuvások miatt csak araszolni tudtak, s kedd estig is csak az egyik fiú kőlavina által agyonzúzott, kihűlt testét tudták kikaparni a hó és a törmelékek alól - a többi három hegymászónak csak a magyarországi gyártmányú konzervjeit találták meg egy védkunyhóban, jeléül annak, hogy a nagyváradi turisták hagyhatták hátra. A szebeni hegyimentők bejelentették: nem igazán van esély arra, hogy valamelyikük is élve előkerül. Ennek ellenére a hozzátartozók odautaztak, hogy jelenlétükkel némileg előre mozdítsák a keresést. A szebeniek egy idő után már-már bedobták a törülközöt, hiszen több mint hatvan órányi kutatás se vezetett eredményre - ideje volt, hogy pihenjenek valamennyit. Így aztán az oltyán társak vették át az aprólékos csáklyázás műveletét, amikor is minden talpalatnyi területet szúrópróbaszerűen megdöfködnek, hogy megbizonyosodjanak: szilárd talaj avagy friss hordalék rejlik-e a mélyben.

Az eset azért tanulságos, mert az elsők közé tartozik, amelyen a szabad román sajtó végre, teljes erőbedobással elcsámcsoghat. Érdekes, a szilveszteri szünnapok miatt csupán a televíziós állomások, illetve néhány fürgébb lap tájékoztatott a balesetről, ma viszont teljes fegyverzetben pompázott a román sajtó - természetesen egyik lap a másikra igyekezett tromfolni, de láthatóan inkább csak fabulálva, mint a valóságot megidézve. Így történhetett meg az, hogy amíg a sajtó egy részében a holttestek utáni kutatás még most is tart, a másik része már azt kürtölte világgá, hogy megtalálták mind a négy holttestet. Ugyanebbe a hibába esett a hegymászók honlapja, az alpinet is, amely előbb azt közölte, hogy mind a négyen előkerültek a marosvásárhelyi mentők akciója nyomán, néhány perccel ezelőtt frissített hírváltozatuk már úgy szól, hogy csak egyiküket találták meg, akiről viszont az argesi törvényszéki orvos boncolása nyomán az derült ki, hogy kegyetlen kőzápor áldozatai lettek, miközben visszaúton voltak a Balea tó felé. Annak ellenére, hogy a kutatást folytatják, a hegyimentők azt is megállapították, hogy az átfésülésre szánt területen sokhelyütt a szélfútta hó mélysége a 7 métert is meghaladja, ami lehetetlenné teszi a módszeres előrehaladást és könnyen meglehet, hogy a holttestek csak a tavaszi olvadáskor kerülnek majd elő. De miért is foglalkozom a történettel? Miért hegyezem a fülem minden egyes pusztulásra? Mi ez a leltározó érzékenység, e pánikoló buzgóság? Hiszen annyi minden másról lehetne írni - és mégis, mindegyre a hegyek felé tájolom magam, mint akinek elszámolni valója van az istenekkel.

Ma képeket küldök a feltételezett helyszínről: bizonyságul, hogy létezik olyan szépség, amiért érdemes odaátra evezni...

(Forrás: az alpinet honlap)

Január 5. (vasárnap) Nem kárhoztatom Apádat, amiért belerángatott ebbe a bozótba - hiszen tőlem teljesen függetlenül, szuverén módon tette. Nem tudhatta, mit indít el bennem, hiszen ő maga is egy lapidáris hír kapcsán tűnődik el azon, mi minden fűzi szellemiekben-lelkiekben József Attilához.

Közben előráncigáltam az államvizsga dolgozat másolatát, bár azt hittem, valamikor eldobtam volt; ugyanis volt egy pillanata az életemnek, amikor úgy akartam megszabadulni a lelkemnek igen kedves alkotótól, hogy mindenestül megtagadjam; így véltem elkerülhetőnek azt a csapdát, amit az ő hatásának szinte magnetikus követése, újratermelése állított alkotó munkámban. De hiszen kezdettől fogva tudtam, hogy megbabonázott. És nem csak az államvizsga dolgozat okán, hiszen az csak elmélyítette kötődésemet a Mesterrel. De irígylésre méltó példa volt az élete, amit József Jolán visszaemlékezései hoztak először közel hozzám. Szerettem volna annyit szenvedni, nyomorogni, mert azt hittem, hogy azzal gépiesen együtt jár a költői tehetség is. Nem is csak naiv voltam ilyen szempontból, hanem egyenesen ignoráns; mintha készakarva csuktam volna be a szemem minden előtt, ami pedig nyilvánvaló volt. Aztán úgy alakult valahogy, hogy mindent elolvastam, ami vele kapcsolatban egyszer a kezembe került. Rajtakaptam magam, hogy valahány irományt böngésztem, minduntalan ott kötöttem ki, hogy a szöveget is azzal a kiváncsisággal bújom: vajon Róla van-e benne szó, legalább utalás formájában? A dolgozatírás kínos szüneteiben, amikor legszívesebben inkább csak rágtam volna a tollam végét, vagy egyszerűen kiszaladtam volna az öcséimhez egyet pingpongozni (de akkor mi legyen a kézirattal?!), mintegy menedékként felütöttem JA verskötetét, és ahol kinyílott, ott kezdtem olvasni, s olvastam, olvastam, folyamatosan, az ismert sorokat, az ismeretlen strófákat, barangoltam a józsefattilai világ ismerős tájain, újra és újra rácsodálkozva egy-egy részletére, s azzal vigasztaltam magam, hogy elvégre ez is a dolgozat sikere végett történik... És hogyan örvendtem, amikor önigazolásként József Attila rögtönzései, tréfás sorai között az alábbiakhoz értem: Amikor verset ír az ember,

mindig más volna jó,

a szárazföld helyett a tenger,

kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,

nem írni volna jó.

Pedig hát, az a dolgozat minden, éppen csak nem a költőhöz méltó kompiláció. Pontosabban egy jószándékú ollózáson alapuló ideológiai spekuláció. Szerencsémre, Ő már nem tudott visszaszólni odaátról és tiltakozni az ellen, amit én műveltem vele - csak azért, hogy bebizonyítsam a tisztelt vizsgabizottság és szeretett tanárom előtt (akitől - és nem mellesleg! - dehogy felejtettem el jó pár kulcsfontosságú idézetet, szentenciát beépíteni eredetinek álcázott gondolatmenetembe), hogy: - JA tudatos költő volt, sőt proletárköltő és szocialista realizmusa követendő példa; - JA nem csak tudta, hogy mit vet papírra, hanem költői gyakorlatának elméleti tisztázásáról sem feledkezik meg: - JA e tisztázása többnyire polemikus úton nyilvánul meg, amikor is élesen hadakozik a hivatalos irodalommal, Babits/csal, a népiesekkel, Kassákkal és a proletkulttal; - verseiben megfogalmazott ars poeticája lírai kifejezése mindannak, ami esztétikai-kritikai esszétöredékeiben egy rendszert ígérő elképzeléssé állt össze. ...Ma hajnalban átfutottam a jólfésült, nyelvileg tűrhetően megkalapált szöveget. És egyre jobban szégyeltem magam. Talán most értettem meg igazán, hogy miért hal meg az államvizsga dolgozatok legnagyobb hányada. Amikor az enyémet írtam, a tanszéki kézikönyv- és irattárra felügyelő tanársegéd - aki mellesleg a harmadik szomszédunkban lakott, apja a városi közüzemek igazgatójaként ismert figurája volt Kolozsvárnak - megengedte, hogy kirámoljam az elmúlt években letett dolgozatokat az azokat rejtő faliszekrényből, sőt azt is, hogy az esetleges, témába vágó utalásokat vagy könyvészeti jelzéseket hivatkozásként hasznosítsam. Igy került kezembe többek között jeles költőtársam (ma Kossuth-díjas) dolgozata Szabó Lőrincről. Érdeklődve vetettem rá magam, hiszen irányító professzorom, mikor felügyeletemet elvállalta, kikötötte: nehogy xy hibájába essek, aki ahelyett, hogy könyvtári kutatások alapján elemezte volna Szabó Lőrinc költészetét, mindenféle egyéni gondolatfutammal töltötte ki a dolgozatnak szánt teret. "Nem mese kell ide, hanem konkrétum..." - magyarázta, s én igyekeztem tartani magam intéséhez. Most viszont kezemben volt hát az inkriminált dolgozat, az elrettentő példa. Amely - Csehi professzor szerint - épp csak hogy megütötte az átmenet mércéjét. Bevallotta: ő maga személy szerint elégtelent javasolt, de a bizottság, xy vitathatatlan költői eredményeire és teljesítményére való tekintettel, az elégségesnél állapodott meg. Hirtelen azt hittem, hogy megzavarodtam. Xy szövegéből egy igen eredeti megközelítésű, a szabólőrinci életmű mai kisugárzását feltérképező, sodró erejű esszé - sőt, monográfia - rajzolódott ki. Nekem határozottan tetszett a dolgozat, ugyanakkor tartottam attól, nehogy ilyesmit produkáljak s ezzel netán a jövőmet tegyem kockára... Zaklatottan tettem helyére a kéziratot, s jó sok évvel később meglepődve, ugyanakkor jó érzessel konstatáltam, hogy egyik erdélyi kiadónk megjelentette a Szabó Lőrincről írott tanulmányt, amelynek erényei azóta sem fakultak... Az volt az a pillanat, amikor szerettem volna meg nem történtté tenni saját dolgozatomat és áldottam a szerencsémet amiatt, hogy bár professzorom, rögtön az államvizsga után próbálta több helyen is beajánlani a szöveget, illetőleg én magam is kopogtattam vele néhány szerkesztőség ajtaján, mindketten azt a választ kaptuk, hogy ez egy jó kiindulópont ugyan egy majdani kutatáshoz, de ilyen formában hasznosíthatatlan. Amúgy magam sem tartottam fő művemnek a dolgozatot, ezért az elutasítást könnyen kihevertem. Ennél komolyabb dolgok foglalkoztattak. Lírai kalandozásaim kötötték le a figyelmemet és energiáimat, amire megint csak józsefattilai késztetés sarkallt:

Ha lelked, logikád,

mint patak köveken,

csevegve folyik át

dolgokon, egeken -

ver az ér, visz az ár,

eszmélhetsz nagyot;

nem kell más verse már,

költő én vagyok!

Kertemben érik a

leveles dohany.

A líra: logika;

de nem tudomány.

Továbbá a katonai szolgálat befejezése állt előttem - három nyári-őszi hónap a nagyváradi kaszárnyákban, meg az elhelyezkedésem, ami annyira ködös volt még, hogy a bizonytalanságtól az egyik végletből a másikba estem. Az Ifjúmunkás vezetősége állást ígért ugyan kolozsvári tudósítói megbizatással, de kilátásba helyezte: az ügyintézés lefutása hosszú hónapokba kerülhet. S mivel a nyár már akkor uborkaszezon volt, pedig még csak 1962-t írtunk, még a szabaduláshoz közel sem tudtam, hol kezdem el az életemet. Akkor már elkötelezett voltam Ilonkám irant és minden vágyam az volt, hogy mihamarabb családot alapítsunk. Ő a Besztercéhez közeli Teke líceumában választott állást, én meg egy olyan faluba, mely Tekéhez légvonalban 20 kilométerre van; azt mondtam magamban, ha nem sikerül újságírónak lennem, akkor elmegyek Mezőköbölkútra tanárnak.

Az utcán, állás nélkül ugyanis nem maradok.

Aztán leszereltem, s hetek múltán megkezdődött újságírói pályafutásom az Ifjúmunkásnál. Ma már tudom: menyasszonyomnak ezzel apró, de be nem gyógyuló, s a továbbiakban is egyre csak mélyülő sebet okoztam. Hiszen neki egyetlen és jogos, érthető vágya volt: együtt élni azzal, akit szeret. Ehelyett pedig azt látta, hogy akár csak eddig, elemista kora óta, amikor azért, hogy az ötödiktől is magyarul vegezhesse az iskolát, távoli bentlakásban kellett élnie, kiszakítva a családból, és most is magára marad a gondokkal, illetve marad a korábban általam könnyelműen tett ígéretekkel: hogy az életet csakis egymás mellett képzelhejtük el. Ennek ellenére fejet hajtott bármi előtt, amit váratlan fejleményként időnként a tudomására hoztam. Terveinket, házassági elképzeléseinket úgy változtattam, ahogy velem is játszott az élet, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy a bukaresti magyar ifjúsági lap legfiatalabb alkalmazottja lettem, teljesen megszűntem a magam ura lenni. Egyik napról a másikra tervezték megbizatásomat, egy kiszámíthatatlan szeszély játékszere lettem, amely egyúttal a lapkészítést is meghatározta. Utazhattam, amerre akartam, akár a menyasszonyomhoz is, de a fontos ügyekben nem az enyém volt a döntés, hanem egy általam soha nem ismert, mindig csak az utolsó pillanatban közölt elvárásé.

Én akkor ezt nem érzékeltem eléggé, s feltétel nélkül örvendtem annak, hogy ha csak itthon is, de kincstári pénzen világot láthatok. Ami a menyasszonyom számára szorongató rémálom volt, az a szememben az előttem megnyíló, nem remélt szabadságnak tűnt.

...Az államvizsga dolgozatot rejtő iratcsomóban, gyűrött selyempapíron most cím nélküli verstöredéket találtam, amely bár tőlem származik, homályos, mely évben született. Azt sem tudom, miért rejtettem éppen oda. Egy biztos: immár jó pár év tapoasztalattal a hátam mögött, egy ritka őszinte perc lehetett, melyben papírra vetettem e sorokat:

Eladtam ezt a percet is

hisz az ördöggel cimborálok

sekélyebb lesz a versem is

mint egy beomlott vizesárok.

A percből órak lesznek és

így gyűl a kincsem halomra

míg egyszer elfogy a kenyér

gyerünk a gőzmalomba

locsognak elfolyó vizek

remeg a lisztcsatorna szája

döcög a világ érzitek?

morog a molnár kutyája...

A mai bejegyzéshez Székely Sándor barátunk képsorát - Az ember barátai címűt - mellékelem.

Január 4. (szombat) Apád, Milosom, bár öntudatlanul, félig nyílt sebemhez nyúlt. József Attilához. Ha észrevetted, mostanig sikerült visszafognom magam vele kapcsolatban - egy ideje menekülök tőle, hatása elől, anélkül azonban, hogy ez sikerrel járna. Egy időben szinte naponta olvasgattam, bújtam a verseit. Aztán úgy tettem vele is, mint a cigarettával: feltettem magam elé, a legelérhetőbb polcra, de megtartóztattam magamat, hogy kötetéhez nyúljak - e koszlott, áhitatosan kifakult, agyonfogdosott félbibliofil könyvhöz, amely megjegyzéseim, aláhúzásaim, mindenféle firkáim jegyeit hordozza magán. József Attilából készítettem államvizsga dolgozatot. Pontosabban: az ő esztétikai nézeteit, elméleti töredékeit vizsgáltam, térképeztem fel, foglaltam össze s vetettem össze költői gyakorlatával. Természetesen, nyakon öntve a kor ideológiai mártásával. A témát magam választottam. Igaz, egy jókora lajstromról, amelyet a bölcsészet magyar katedrájának vezetősége állított össze, de egy pillanatig sem haboztam. Bármilyen összefüggésben szerepelt is volna, biztos, hogy őt választom. A dolgozatot nehéz volt megírnom, mert a jobbára töredékben maradt alapszövegeken kívül vajmi kevés támpont állt rendelkezésemre a József Attila irodalomban. De amíg ezt sikerült feltérképeznem, jócskán megmerítkeztem a magyar folyóiratok világában, s sikerült egy meglehetősen gazdag József Attila-bibliográfiát összegereblyélnem. A dolgozat féligmeddig saját spekuláción alapult, anélkül azonban, hogy az eredetiség különösebb jegyeit ki lehessen mutatni rajta. Irányító tanárom, az irodalomelmélet professzora, néhai Csehi Gyula - a kommunista mozgalomban is szerepet játszó nagyváradi származású értelmiségi, különben remek előadó és társalgó - szerette volna még gépelés előtt, kéziratban átolvasni a dolgozat szövegét, hogy megjegyzései alapján véglegesíthessem, majd adhassam be a másoló irodába, végül a könyvkötészetre. Idő volt még, a dolgozatot nagy lelkesedéssel készítettem, kalligrafikus kézírással vetettem papírra, s végül az egyetlen példányt elvittem tanárom lakására. Abban egyeztünk meg, hogy egy hét múlva ismét felkeresem, amikor is véleményt mond. A dolgozat amolyan 90 ezer leütéses kézirat volt. Újabb látogatásomkor Csehi professzor meglehetősen zavarban volt, de azért kertelés nélkül bevallotta: nem tudja, hová tette a kéziratomat - itt a 3x4-es panellházbeli dolgozószobájára mutatott, amelynek majd minden talpalatnyi helyén könyvek, folyóiratok, újságok, kéziratlapok, iratcsomók halmozódtak kévébe rakva, mint mezőn a kalangyák. Azt mondta, minden sarkot átfésült, minden kévét megmozgatott, de a kéziratot mintha a föld nyelte volna el. Annyit tud mondani, hogy a szerencsétlen közjáték előtt még sikerült elolvasnia, igaz, csak egyszeri olvasatra, de azt hiszi, hogy nincs baj vele, éppen csak újra kellene írni. Ha azt elvégzem, talán még nem futunk ki a határidőből és bízik benne, hogy jó munkát végzünk... Olyan kedves humorral és emberi őszinteséggel adta elő e mentséget kérő szövegét, hogy képtelen voltam megharagudni rá, inkább a pánik volt az, ami hatalmába kerített - hiszen bár ha indigóval készítettem volna a kéziratot, de egyetlen példányban írtam, töltőtollal. Egyetlen mentsváram a dolgozat vázlata volt, amely hat vagy 7 pontból állt. Három napba telt, amíg valami emberfeletti erőfeszítéssel, félig-meddig pánikból eredő transzban sikerült rekonstruálnom a dolgozatot - a korábbiakon okulva, immár két példányban. Professzorom, amellett, hogy méltányolta e nem mindennapi teljesítményt, látatlanban ráírta a jelest és ő maga sürgetett, hogy gyorsan juttassam el a szöveget a gépelő irodába, s ő mindent megtesz, hogy a dolgozat nyilvános megvédésén a bizottság feltétel nélkül ossza az ő véleményét. Dolgozatomra természetesen jelest kaptam. Professzorom e balszerencsés közjáték révén kedvencéül fogadott. Ő volt az, aki bemutatkozó verseskötetemhez beajánló előszót írt - annyira kedvezőet, hogy az nem sokkal rá reám hullott vissza. Egy évvel az államvizsga után, amikor egyszer felkerestem, Csehi Gyula lelkesen újságolta: keresett valamit a könyvtárában, amit nem talált meg, viszont rábukkant a dolgozatom eredeti kéziratára. Nem találtam a szavakat a döbbenettől. Hazavittem a szépen megőrzött, érintetlennek tűnő lapokat s kiváncsiságból, félénken összevetettem a másodjára kiizzadt szöveggel. Egy-két részletet, kiegészítést, szándékos módosítást leszámítva szinte szó szerint egyezett az eredetivel.

József Attila csodája lett volna?

Holnap folytatom...

Illusztrációként: Simon Endre Az idő és én c. festménye

Január 3. (péntek) Ma egész délelőtt gyászhangulat volt a sajtóház környékén: szerkesztőségében ravatalozták fel azt a román lapigazgatót, aki újévkor forgalmi baleset áldozata lett a Bukarest-Ploiesti országúton, egy erdő közelében, s mellesleg a legnépszerűbb bukaresti napilapot, a kommunista párt egykori fő szócsövéből lett Adevarult (Az Igazság) vezette, s amelynek néhány hónapja több mint 70 %-os részvénypakettel többségi tulajdonosa is volt. Októberben volt 62 éves, 40 esztendőt töltött kizárólag a sajtóban - akárcsak jómagam. Jól ismertem, hiszen egyszerre kerültünk be ebbe az elvarázsolt, kafkai birodalomba, melyet a bukaresti sajtóház jelentett. Sokszor találkoztunk a szerkesztőségi étteremben, mely azon az emeleten volt, ahol a pártlapot szerkesztették. Nyilvánvaló: ők voltak a kiemeltek, mi meg a kisebb, a megtűrt lapok szerkesztői, akik ugyancsak beléphettünk az étterembe, de ha valami extra áru érkezett (külföldi cigaretta, déligyümölcs, ikra, füstölt szardínia, pártgazdasági pincészetből való olcsó, valódi bor stb.), ők voltak a kályha közelében, ők melegedtek a leginkább - másnak csak a maradék vagy csak annak is a híre jutott. Nagyjából ugyanúgy járta be pályáját is, mint jómagam, azzal a különbséggel, hogy ő mindvégig egyetlenegy újságnál szolgált, előbb elvtársakat, majd urakat. Tudom, halottakról vagy jót, vagy semmit, annyit azért el kell mondani, hogy a békülékenyebb, az örök kiegyezést kereső emberek típusából való volt, aki megmondta ugyan a véleményét, de nem annyira sarkítva, hogy háborgó indulatokat ébresszen. Hatalom és ellenzék egyként tartott tőle s lapjától, amelyet a rendszerváltás után a szerkesztőség - a Romániai Magyar Szóhoz hasonlóan - közösségileg privatizált, az újságírók részvénytársaságának kezébe juttatva a pártlap jobbára szellemi tőkéjét. Díszvendégünkként ott szerénykedett a könyvtárszobánk falánál, amikor a Magyar Szó 1989 utáni ezredik lapszámának megjelenését ünnepeltük, meleg hangon köszöntve a romániai magyar újságírókat. Aztán karrierje még feljebb vezette, bejáratos lett a hatalmi és a politikai régiók boszorkánykonyháiba, a televíziós szerkesztőségek megbecsült vendége, politikai elemzője lett, életének utolsó tíz éve valóban felőrlődött a szerkesztőség, a protokoll és az otthona között.

Senki se tudja pontosan, hová sietett január elsején délelőtt. Egyes egyedül volt a gépkocsiban. Az esetnek szemtanúja nem volt.

Halálát szokatlanul nagy felhajtással kezelte mind a szakma, mind a politikusi társadalom. A baleset utáni reggelen a rádió reggeli híradója legalább 15 percet szentelt a személyének és az eseménynek, a legapróbb részletet és véleményt is előbányászva, megszólalt a romániai politikai paletta valamennyi árnyalatának képviselője, miniszterelnök, államelnök, parlamenti vezetők, kollégák... Azt mondtam magamban: ekkora nagy együttérzésre azt hiszem, ő sem számított volna. Viszont a gyászhangulat méreteiből ítélve legalább egy gyásznap a lehető legtermészetesebb lett volna.

A legérdekesebb viszont a szerkesztőség reagálása volt: úgy érezték, hogy hirtelen eltűnt közülük az, aki sokmindenért a hátát tartotta a lap szókimondásáért, független politikai arcéléért, aki akkora tekintélyt vívott ki magának a hatalmi szférában, hogy sose tudtak s talán nem is mertek a lábára lépni. Társai éppen ezért nyilvánosan meghirdették: a lapigazgatói állás ezután örökre betöltetlen marad, s örökre a megboldogultat fogják vezetőjüknek tekinteni. Ugyanakkor egy fikarcnyit sem változtatnak az újság következetes politikáján, hangvételén.

Így történt, hogy a halottat, akiről még mindig nem tudják pontosan, hogy az autóbaleset áldozata lett, avagy már halott volt, amikor elvesztette uralmát a kocsi felett, s az az út túloldalára hajtva, nekiment egy fának, a szerkesztőségből vitték ki a temetőbe. Álltam az irodánk ablakánál, elnéztem az Adevarul bejáratánál nyüzsgő sok sötét ruhás embert, az ide-oda cikázó fotóriportereket és tévéoperatőröket, a konvojba állt, törülközőkkel fellobogózott gépkocsikat (ez itt szokás), a forgalmat irányító és a nyugalomra felügyelő forgalmistákat, illetve csendőröket, a nemrég még havat seprő takarítóasszonyokat, akik a szertartás idején seprűjükre támaszkodva a nézősereg külső karéját alkották. Minden komor volt, illendően gyászos, a hagyományoknak megfelelően. Lehet, egyhamar ki sem derítik a halál valódi körülményeit. Errefelé gyakran megesik, hogy látványos külsőségek között elsiratják, eltemetik a halottat, aztán gyorsan megfeledkeznek róla, mint akik megtették a kötelességüket. Szorongva figyelem, mikor sikerül majd a hatalomnak annyira korrumpálnia a vezér nélkül maradt csapatot, elhinteni benne a széthúzás és a hatalmi versengés magvát, hogy a legnagyobb román lap gyors léptekkel, szinte magamagától elveszítse a függetlenségét. Ha pedig ez bekövetkezik, óhatatlanul is az egész román sajtó szabadságának halálát jelenti...

Képanyagként Máthé Éva kolléganőm fotóriportját ajánlom, amely ma reggel érkezett drótpostán, a szerző fanyar megjegyzésével: most csak ennyire futotta újévi munkakedvéből, de majd még jelentkezik. Szerintem ez a három fotó most mindennél többet mond, nem véletlenül került mindjárt a holnapi lap címoldalára.. A címek: Újévi csend; Ketten a hóban és Csakazért is!

sok szép jelige

jelszók és jeligék ideje ez

azt mondom pimpam és mi sem történik.

jó, akkor hát legyen páncél. vagy bogár.

netán repkény. az eredmény ugyanaz.

"ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel".

nem tudom, amit tudnom kellene.

amit tudok, azzal mit sem érek.

pedig mennyi szép jeligét tudnék nektek kitalálni feltálalni

azért az egyért

az egyetlenegyért

cserébe

mely lakatod nyitja tegnapom holnapom

mondanám maszlag vagy hogy szilánk

a találgatást egyelőre

folytatom

Január 2. (csütörtök) A második egyetemi szilvesztert szintén közösségben töltöttem, de immár a bölcsészet keretén belül. Akkor már - bár mi, hallgatók nem tudtunk róla - a Damoklész kardja ott lógott a Bolyai fölött. Utólag rekonstruálva a történteket, tudnunk kellett volna pedig, hogy valami készül, mert éjfél előtt, amikor a hangulat már kezdett felfokozottá válni, megjelent az egyetem vezetősége, a rektorral az élen, végigjárták az étteremnek és táncteremnek kombináltan berendezett tantermeket, s mindegyre nógattak bennünket, hogy csak bátran, eresszük ki a hangunkat, nótázzunk becsületesen, hadd hallatszodjon ki az utcára, hallják a kolozsváriak, hogy itt a magyar diákok mulatnak.

Nekünk se kellett kétszer mondani, zúgtuk egyik dalt a másik után, remegtek tőle az ablaküvegek. (Pár hónapra rá bejelentették: a kolozsvári román és magyar egyetemeket a diákság és a proletár internacionalizmus szellemének érdekében egyesítik...) Akkor kerültem - lélekben - egy lépéssel közelebb majdani feleségemhez, kolléganőmhöz, akit nagy előszeretettel táncoltattam, de nem csak én, hanem mások is. Ami igaz, igaz: remekül táncolt, nagyon jó ritmusérzéke volt. Emlékszem, legnagyobb "riválisomnak" szegény Nagy Kálmánt tartottam, aki pár évvel fölöttünk járt, remek nyelvésznek tartották tanárai, s mert Ilonkám is a nyelvészet felé tájékozódott, jól ismerték egymást, volt közös témájuk. Személy szerint, az első félévi kudarc óta szívből utáltam a nyelvészeti tantárgyakat, ami nem jelentette azt, hogy legalább átmenő jegyre ne tanultam volna meg a legszükségesebb tudnivalókat. Most roppant mulatságosnak találom akkori féltékenységemet: minél többször kérte föl Kálmán mostani feleségemet, annál jobban beléhabarodtam. Az est elején még csak rokonszenvesnek tűnt, meg talán vonzónak is olyan értelemben, hogy ritka természetesen viselkedett, mint ahogy sokan nem a lányok közül, de mire asztalt bontottunk s lassan mindannyian szétszéledtünk az új év hajnalában, bennem már sajgott annak az élménye, hogy Ilonkát másokkal is látnom kellett átszellemülten, jó hangulatban táncolni. De hát miért is ne tette volna? Hiszen mindaz, amit iránta éreztem, fantáziálásaim csak az én fejemben léteztek, senkivel meg nem osztottam volna titkomat. S azt sem tagadom: rendkívül imponált az is, hogy szegény falusi családból származott. Képes voltam hosszasan elábrándozni azon: milyen elismerés övez majd, mikor a világ megtudja, hogy én, a félburzsuj csemete, mit sem törődve környezetem íratlan törvényeivel, elvegyülök a dolgozó parasztság egy nagyszerű képviselőjével, aki ráadásul, addigi tanulmányi eredményei folytán rendkívüli ösztöndíjat is kiérdemelt, amilyet alig páran az egész bölcsészkaron. Nagy Kálmánról tudni kell még, hogy édesapja egyházi ember volt, az egyetem elvégzése után tanárkodott, majd magánszorgalomból annyira megtanult finnül, hogy nekivágott lefordítani - a korábbi változatokkal versengve - a Kalevalát, amit sikerült is befejeznie. Aztán, váratlanul, mindenkit megdöbbentve, öngyilkos lett: leugrott a panelházuk tetejéről a mélybe... Gyerekek s asszony maradt utána. Valahányszor rá gondolok, azóta mindig valahogy olyan furcsán érzem magam. Mint aki tudja, hogy ostobaságot művel, és nincs más választása, mégis meg kell tennie, mert a mozdulat, a gesztus elindult abba az irányba, ahonnan nincsen visszatérés...

A képanyag ma néhai Bartha Árpád Fotógrafika és Anyacsecs c. Felvételeiből áll.

Január 1. (szerda) Az elmúlt napok nagyfokú enyhülése után errefelé megkezdődött a havasalföldi hagyományos újévi koncert - a Krivec nevű hófúvásos vihar. Leggyakrabban az esztendők fordulójan látogatja meg e délkeleti tájakat. Muzsikájára egyként jól lehet mulatni, mint ahogy aludni is.

Persze, attól függ, kinek milyen az álma.

Vissza hát a Bolyai egyetemre... Oda, ahol elhatároztam, hogy társadalmi származásommal és hivatalos besorolásommal (kispolgári értelmiségi) mit sem törődve, elvegyülök a munkásosztály és a parasztság gyermekei között, lelkesen fraternizálva velük. Ez például abban is megnyilvánult részemről, hogy ha csak tehettem és került egy fölösleges ebédjegy, szívesen beültem a diákszálláson lakó, vidéki társaimmal a diákmenzára, hogy ne csak képzelegjek életükről, körülményeikről, hanem át is éljem azt. S mondhatom, meg kellett állapítanom, természetesen csak magam előtt, hogy semmivel sem ettek rosszabb kosztot nálam, mint amit anyánk az öt gyereknek és apámnak azok között a körülmények között kotyvasztani tudott. Sőt, Szilvesztert is ünnepeltem velük a menza fölötti bentlakás egyik régi, boltíves szobájában, ahol néhány diáktársam lakott.

Még sosem szilvesztereztem diákközösségben, nagy élmény volt számomra az a mostani szemmel eseménytelennek és szokványosan szürkének bizonyuló éjszaka, ami jobbára azzal telt el, hogy a hálóterem asztala köré telepedtünk valamennyien, ott összegyűlő srácok - bár úgy emklékszem, idővel duzzadt, majd apadt, s megint csak duzzadt a társaságunk, akár az árapály, társaim ismerősei, földijei néztek be nehány percre, koccintani -, fogyott a húsz literes fonottas korsóban kimérve vásárolt olcsó bor, ilyen legénylakomához még nem volt szerencsém, próbáltam kihasználni az alkalmat, szaporán töltögettem, nem tudtam betelni a bor zamatával. Vicceket mondtunk, történeteket meséltünk, igaz, én jobbára hallgattam, megjegyzem nem is igen volt kíváncsi senki a véleményemre, sőt, ahogy még emlékezni tudok az ott történtekre, mindenki azon volt, hogy ő és csakis ő jusson szóhoz, egymás szavába vágtunk, egyre nagyobb lett a hangzavar, míg aztán valamelyikünknek az az ötlete támadt, hogy miután elkoccintottuk az éjfélt, kerekednénk fel s látogassunk el a közeli Egyetemiek Házában tartott diákszilveszterre, ha lefizetjük a beléptidíjat, biztosan beengednek... Ott zene van, meg műsor, meg lányok is, táncolhatunk, szórakozhatunk...

Kissé forgott velem a világ, ahogy felkerekedtünk s rajtaütésszerűen bezúdultunk az oszlopos előcsarnokba, majd a táncteremnek berendezett tükrös fogadóterembe. Ott találtuk néhány kolléganőnket is, én mellettük maradtam, a többiek elindultak szétnézni a prérin. Egyikkel is, másikkal is táncoltam, további emlékeim viszont egyre homályosabbak, s azt tudom, hogy a keringő kimondottan rosszat tett a gyomromnak. Amúgy is forgott velem a világ, a táncbeli forgástól pedig úgy éreztem magam, mintha körhintán ülnék, amely akkor is kering körülöttem, amikor én már javában állok, sőt támasztom az egyik márványoszlop jóleső, simuló hűvösét. Elmosódott arcok vannak ma is előttem, forgás, forgás, botladozásra, dülöngélésre egyáltalán nem emlékszem,, amúgy minden olyan könnyűnek tűnt, aztán az sem tiszta, hogyan jutottam vissza a bentlakásba, miként kerültem az egyik kolléga üres ágyába, aki hazautazott szilveszterezni.

Az első biztos emlékem már hajnalból való, szürkült odakint az éjszaka, körülöttem mindenki elnyúlva aludt, a hálóban rendetlenség, nekem meg háborog a gyomrom és szaggat a fejem. Valami mindenáron fel akar jönni a nyelőcsövemen. Visszanyelném, de nem tágít, s érzem, most, most tör ki belőlem az addig nem tapasztalt indulat". Annyi erőm még volt, hogy a hálóban lévő mosdótálig elvánszorogjak, s azt telipakoltam mindenféle rondasággal. Utána megkönnyebbültem, viszont szörnyen szégyelltem magam a többiek előtt, akiknek látszatra kutya bajuk sem volt. Meg voltam győződve, hogy egyedül én voltam az, aki csúnyán kirúgott a hámból. Míg magamhoz nem tértem teljesen, nem is mertem hazamenni... A legnyugtalanítóbb az volt az egészben, hogy néhány órámmal azóta sem tudok elszámolni. A teljes emlékezetkiesés miatt el kellett hinnem, amit társaim tanúkként állítottak viselkedésemről, megnyilvánulásaimról. Szerintük minden a legnagyobb rendben zajlott le, csak amikor az ágyhoz értem, csuklottam össze egyből, mint a collstok (összecsukható asztalos mérőléc). Azóta félek az ilyen, többször is megismétlődött időkiugrástól. Ahogy egymásra rakódnak, mind nyomasztóbb elviselni annak a tudatát, hogy van az életemnek egy olyan szelete, ami immár - ha csak nem jelentkeznek váratlan szem-és fültanúk - a teljes ismeretlenségbe, bizonytalanságba vész.

A továbbiakra egyelőre kigyógyultam a legényszilveszterekből.

az első lap

hóvihart küldött ránk január első napjabúgó széltől tiszta az esztendő lapjaírhat rá bármit jót is rosszat az életmég csak a hó csapong mily békés neszezés ezés csak a gondolat pillog meg némi vér moccan s a szív felé megindul majd titokbanaz új év minden gondja baja rendremost még egy elkésett petárda tör a csendre

majd elpukkan egy másik egy harmadik és hány még

túszaid lettünk te ocsmány tűzijáték

úgy pusztít bennünk a rettegő harag felszökő láza

mint kinek hirtelen volt nincs összedől a háza

s csak áll a nem szűnő viharban hóban elveszetten

egy idő után már a szeme se rebben

jó katonája a kornak nem kérdez nem pofázik

ha kell egy egérlyukba is bemászik

s kifüstöl onnan mindent ami élet...

most csak a hó csapong mily békés neszezés ez

Mai képeim: Caulea Radu Valami szellem, illetve néhai Bartha Árpád A puszta télen - illusztráció Petőfi verséhez c. fotói