* Cseke Gábor: Nyári mesék

Ködös, decemberi reggel: Anyóka valahogy nem akar fölkelni. Feküszik a takaró alatt, oldalára fordulva, szeméből egyre-másra szivárognak a könnyek.Ez még akkor történt, amikor a háznál még csak ő az egyetlen asszonyszemély, s ő viselte gondját félszeg fiának. Ő főzött, mosott, varrt, takarított Berci bátyóra.

Ennek azonban vége: Anyóka nagybeteg.

Éjjel-nappal köhécsel és kapkodja a levegőt. Jó lenne, ha orvos látná. De ő nem és nem. Senkit se kíván látni.

Bátyó aggódik az anyjáért, de – miért ne? – magáért is legalább annyira; ha nem jobban... Alig várja, hogy rányisson valaki a faluból, már kéri is, szólna be a doktorhoz. közben meg Anyókát győzködi:

– Édesanyám, ne hagyjon itt, hallja-e?

Anyóka hallgat. Szipog és köhög. Szipog és köhög. Hörögve, fortyogva. Mintha főne benne valami, ami sehogy se tud kifutni. Vászoninge, kendője merő egy víz. Izzad. Láza is magas lehet...

Hát ilyen a halál, közelről – rémül meg bátyó. Fel se ismered... Egy ágyban fekszik Anyókával. Tekintetéből ő bámul elő, kíváncsian és kérlelhetetlenül.

Anyó pedig megadta magát.

Bátyó készít róla néhány fotográfiát. Mit is tehetne egyebet?.

Betoppan az orvos is. Kétoldali tüdőgyulladás. Egy „micint" ír fel, sok közül az egyiket. Búcsúzóul odaszól bátyónak: nem éri meg a reggelt. Jó lenne, ha segítség után nézne...

Berci bátyó tehetetlenül virraszt: „Anyókám, hát tényleg itt hagysz?”

Selyemrét

Berci bátyónak – jó tudni! – akadnak titkos búvóhelyei. Amiről csakis ő tud, no meg az a valaki, akiről azt mondják: odafentről mindent, de mindent lát.Egy ilyen titkos helyet Selyemrétnek nevezett el.

Ahhoz, hogy odáig jusson, el kell kanyarodnia a faluból kivezető főútról egy ágasbogas, csupa tövis akácfa mentén, majd jobb oldalt végigmegy a kiszáradt patakmeder mentén. Olykor egyenesen a lapályos mederbe kényszerül.

A motoros járgány erőlködve, köhögve gyűri maga alá a köves-göröngyös vízmosást a fűzbokrok sátra alatt. Majd egyszeriben kinyílik a láthatár, s azzal a zsenge füvű Selyemréten találja magát.

Bátyó kikapcsolja a motort, belefülel a rászakadó csöndbe. Képzeli, hogy ez a kaszáló egyes egyedül az övé, pedig nagyon is jól tudja, ki a valóságos gazdája. És elképzeli továbbá, hogy neki nőtt nagyra a fű, az ő kaszájára vár itt minden, ami csak élet. Annyi ideje félszeg már, nem is emlékszik, milyen az: levágni a füvet...

Számára csak annyi adatik meg, hogy bátran fotografálhatja a mások hajladozását.

Selyemrétet mégsem engedné oda másnak.

Mikor aztán valóságos kaszákkal is reámennek titkos helyének füvére, a bátyó attól kezdve hátat fordít a Selyemrétnek. Épp mint egy szerelmes legény, akit faképnél hagyott a szeretője.

De mi tudjuk: tavasszal minden szerelem újraéled!

Útszéli virágok

Júniusban történt, délebéd után, amikor is ekként szólt Berci bátyó:– Gréte kedves, ma csavargunk egyet a járgánnyal!

Mese nincs, tudta Gréte a leckét, ezért menten rá is bólintott. Nem mintha lelkesedne az ilyen kiruccanásokért. Hanem mert...

Mégis csak más odakint, a szabadban.

A házban egyéb sincs, csak a bátyó szeszélyei, s azok szerint ugrálni...

De a szeszélyekből jut a kirándulásra is.

Gréte reménykedik, hátha új kísérlete annyira leköti majd a bátyó figyelmét, hogy elmarad az egzecíroztatás.

Berci bátyó – napok óta csak ezt magyarázza – éppen a halszem-effektust próbálja elérni házi barkácsolással. Nyakra-főre készíti képeit a kísérleti lencsével.

Alig érnek ki a faluból s tűnnek el szemük elől a legutolsó házak, a bátyó a legelső útpadkán lecövekel, majd kiadja Gréte útját eképpen:

– Fél órán át a tiéd a világ! – és előveszi a masináját.

Gréte lélekben könnyű pillangóként az út két oldalán virító gazdag vadvirág szőnyeget csodálja. Hol jobbra hajol föléje, hol meg balra, az út egyik feléről a másikra oldalazik, gyűl a csokor, s közben már nem is tudja, melyik világon van és hogy került oda.

Bátyó eközben önfeledten fényképezgeti halszemű lencséjével a világot, s benne a vézna asszonyka hajlongó, távolodó alakját, mintha az is az útszéli virágok egyike volna.

Ikrek

Kedves jó Pistám!Ezennel tudatom Véled, hogy én jól vagyok, amihez hasonlót Néked is kívánok. Hogy érzed magad a messzi Idegenben? És hogy megyen a sorsod?

Mifelénk minden a régi, csak a munka egyre kevesebb a gyárban. Egy esztendő alatt a lányok-asszonyok felét szélnek eresztették. Most következik a második eresztés. Nekem eddigelé szerencsém volt, de ki tudja, mit hoz a holnap?

Ezért is kérlek, drága jó Pistám, írnád meg, milyen szándékkal viseltetsz irántam, hogy tudhassam, számíthatok-e még Tereád ebben az életben? Mert amikor Te nyakadba vetted a nagy Messziséget, szerencsét próbálandó, akkor a lelkemre kötötted, hogy csak várjak utánad, mert a szándékaid komolyak.

Tudatom Véled ezennel, hogy én mindenben igyekeztem betartani a Te kérésedet, hogy amikor majd eljön az ideje, én tenéked hűséges és tisztes élettársad lehessek.

Most ezen soraimmal küldök Néked egy rólam készült fényképet, amit a mi Berci bátyónk készített a mi kertünkben, a virágba borult gyümölcsfa alatt. Szeretném, ha e kép mindenhová elkísérjen, és ha reánézel, akkor örökké érezzed, hogy a Tiéd vagyok.

Hátha így majd könnyebben hazatalálsz a te Tündér Iluskádhoz, ahogy engem valamikor elneveztél. Igaz, hogy azóta hosszú évek teltek el és annyi minden megesett velünk, de ahogy mondják, a hűség olyan kincs, akkor érték, mikor nincs.

Maradok Hozzád hű

Iluskád

*

(A levélre sose jött válasz. Deli Pista kósza hírek szerint beállt az Idegenlégióba. Vagy valami ilyesmi...)

Találkozás a tónál

Berci bátyó szerint nincs szebb kirándulóhely Szent Anna tavánál. Valahányszor az időjárás kedvezőre fordult, örömmel töfögött járgányával a tó vadregényes környékére. Ismerte a tóról szóló legendákat, tudta, hogy az egész csak mesebeszéd, ám a tó közelébe érve egyre nyugtalanabb lett, amit szokás néha rossz előérzetnek is nevezni.Sokszor járt már a tónál, de elmondhatja, hogy egyszer sem történt vele semmi rendkívüli. De azért úgy gondolt a következő alkalomra, hogy – hátha most!...

A tó tükre kifogástalanul ragyogott a rácsorduló napfényben, a tavat körbefogó sudár fákon vidám madárfecsegés köszöntötte a nyári nappalt.

Bátyó szorongása azonban sehogyan sem akart múlni.

Ellenfényes felvételt készített volna a tóról, még a járgányon ültében beállította hozzá a masináját. Szeretett a már-már lehetetlennel kacérkodni, olyan képtelen feladatoknak nekivágni, amelyek ha kudarccal is jártak, ő külön örömöt és tanulságot talált bennük. (Ez utóbbit azonmód be is firkantotta egy iskolai kockás füzetbe, hátha egyszer még könyv lehet belőle!)

A keresőbe nézve, a tó látványa helyett hirtelen egy jókora test sötét tömege töltötte ki a lencse előtti teret. Káprázna a szeme? Kikukucskált a gép fölött, s mindjárt megdermedt: medve koma ágált, két lábra állva a bokorban, legalább olyan döbbent pofát vágva, mint a Bátyónk. Látszott rajtuk, hogy nem beszélték meg előre a találkát...

Különösen Berci bátyó nem érezte jól magát a bőrében, azt latolgatta, hátha még begyújthatja a járgányát s elszelelhet jó messzire. De sajna, a medve lélekjelenléte tért vissza hamarabb, s már-már úgy tűnt, minden hiába, bátyónak itt véget is ér a földi szenvedése, amikor a part menti meredély felől harsány rikoltozások hallatszottak.

- Gyertek, anyjuk! Csak erre, erre! Az ösvényt kövessétek... Ne maradjatok el!

Medve koma másodszor is erősen meglepődött, s most már ő látta jónak ha diszkréten meglép.

Berci bátyó nagyot szusszanva, örömmel fogadta a bokrok mögül felbukkanó, gyanútlan kiránduló népséget. Csinált is róluk azon nyomban, találkozásuk örömére, egy csoportképet, magában pedig azt sajnálta, hogy ama korábbi találkozásról nem készült fotográfia.

Az eltérített járgány

Egy reggel Berci bátyó arra ébredt, hogy félve féltett motoros járgánya eltűnt a ház mögötti színből! Erre mondják: volt, nincs!A bátyó nehezen törődik bele a történtekbe. Csak úgy, minden feltűnés nélkül, valaki megléphet egy ormótlan, agyontákolt járművel, ami csak számára nélkülözhetetlen kincs?!

Ekkora pimaszságot!

Senki nem emlékszik gyanús éjjeli zajra. Este altatót vesz be, reggelig az álom karjaiban múlatja az időt.

Az ágyfogságra ítélt bátyó gondolatban lázasan továbbírja ezt a botcsinálta krimit. Talán teherautó vagy egy erőgép várta, valahol a közelben, az ismeretlen tetteseket, így aztán könnyen kereket oldhattak...

Tegyük fel, így történt, akkor a keresés mindennél reménytelenebb.

Különösen bosszantó, hogy bátyó az ágyából amúgy rálátott a nagy ablakra, az ablak pedig a főutcára, gyakorlatilag pedig semmi sem történhetett a faluban, aminek ő ne legyen szem- vagy fültanúja; most meg éppen a saját ügyében tehetetlen.

De a szomszédok se láttak semmit. A kihívott őrsparancsnok is hiába ült be a bátyó fotografáló székébe, és emelte meg többször is, sűrű egymásutánban a körtepálinkával színültig töltött poharat, mert még csak az első pohárnál tartott, amikor már jól tudta: az eset csak a megoldatlan ügyek terebélyes statisztikáját duzzasztja. Két beosztottja, egyetlen hivatali kerékpárral nem sokra mehet...

Teltek a kilátástalan napok, s Berci bátyóra mind mélyebb melankólia telepedett. Lassan-lassan az egész világra megorrolt, mondván: minden és mindenki összeesküdött ellene. Már a fotográfia se érdekelte, csak feküdt az ágyán és úgy érezte, nem érdemes élnie sem.

Ezidőtájt, egy falubeli cigány család gyermekei a közeli erdőben gombásztak. Egyikük avarral telt árokba tévedt, a száraz levelek között pedig, félig elfedve, ott hevert a beborult járgány. A purdék nem tudták eldönteni, mire is bukkantak, próbálták kitalálni, miként értékesíthetnék ezt a motoros micsodát. Egyiküknek rémlett, hogy a járgánnyal nemrégiben a félszeg fényképészt látta ide-oda töfögni, mire a purdék versenyezni kezdtek, ki vigye meg hamarább a jó hírt a bátyónak. Végül a legkisebbik fogta magát, s amíg a többiek egyezkedtek, nosza elszaladt Berci bátyóékhoz s elújságolta, mit is találtak az erdőben. Volt benne annyi betyárbecsület, hogy testvérei érdemeit sem hallgatta el, a Gréte által a kezébe nyomott nagy karika birsalmasajton és a tábla csokoládén már közösen osztoztak.

A járgányt a szomszéd és a fia hozták haza, s Berci bátyó örömében lefényképezte őket a talált tárggyal együtt.

Arra, hogy a járgány miként került a Berci bátyó udvaráról a közeli erdőbe, azóta se derült fény, viszont Berci bátyó ettől kezdve jóval szigorúbban tartotta szemmel a járgányát. Nem is tűnt el többé, amíg a bátyó csak élt...

Macskapipőke

Leszáll az alkony. Berci bátyó alig várja: kapcsoljuk be a tévét! Ha éppen nem maradozik ki az áram. Az most nem lenne jó. Éppen A Dallas következik. Benne az a sok bonyodalom. Némely szereplőnek a szeme se áll jól. Ravaszul mindegyre összekuszálják a szálakat. Legalább. Máskor meg ők húzzák a rövidebbet! Megszorongatják. Felbosszantják őket. De legtöbbször ők nevetnek utoljára.

Bátyó szerint ez rendkívül fontos. Kedveli ezt a végtelenbe nyúló sorozatot. Mig nézi, mintha nem is lenne béna. És nem is a nyikorgó, pállott ágyban ülne, nem érzi elgyötört alteste sajgó viszketegségét. Néma szájmozgással követi a szereplők replikáit. Igaz, a kép eléggé hullámzó, az áramfeszültség annyira egyenetlen, hogy a roskatag készülék traktormódra, pufogó löketekben kinlódja ki a képet.

A sikeres stáb azért végzi a dolgát. Az Ewing-család lubickol a kőolajban és a bonyodalomban: öröm nézni. Bátyó percre tudja, mikor van a következő folytatás. Csak ne lenne vége soha. Mert ami egyszer összeomlik, majd utána mégis mindig kiderül az ég, akkor ez nyugodtan mehet a végtelenségig.

Berci bátyó lefotózná a gonosz főszereplő mosolyát. Három képből fabrikált egyet. Az is olyan, amilyen. Emlék.

De kinek?

Berci bátyó már rég nem lesi az amúgy leghosszabb tévésorozatot.

Fürdőzők

Máig nem derült ki, hogy kinek a nagyszerű ötlete volt elrekeszteni a hegyről a faluba csordogáló patakocskát. A fürdőzésben érdekelt lányok és fiúk, a falu szinte teljes aprónépe azóta is kitartóan egymásra mutogat, így aztán mindenki benne van a pácban, de igazából senki sem...Vagyis a falu mégis.

Az úgy történt, hogy valjuk be, szörnyű meleg nyár volt.

A vérszegény patak meg alig-alig csordogált a máskor víz borította, most mindenütt kiemelkedő, szikkadt kövek között. A gyerekhadnak annyi víz se jutott, hogy belédughassa a lábujját.

A gazdátlan ötlet tulajdonképpen emiatt született meg: rekesszék el ágakkal, földdel, kövekkel a patakot! Építsenek gátat!

Az ötlet pedig elég volt ahhoz, hogy nagy sürgés-forgás támadjon a falu felső határában, ahol a patak kacskaringósan, fűzfák hajlékony sátrai alatt suvad be a völgybe ereszkedő házak közé. A gyermeki buzgóságnak, mely akár hegyet is képes mozgatni, gyerekjáték volt egy rögtönzött gát megépítése. Alig telt bele egy óra, máris térdig érő tavacskában tocsoghattak a türelmetlen fürdőzők.

Nem sokat teketóriáztak: ledobták magukról kevéske ruhájukat, s máris a kiterebélyesedett tavacska vizén ringatóztak. A fürdőzésből eszeveszett lubickolás lett. A lubickolásból önfeledt rikoltozás, majd csatakiáltások, röhögő nyerítés (vagy nyerítő röhögés?) verték fel a falu csendjét.

A falu azonban végezte a maga dolgát, nem ért rá okát firtatni a szokatlan vigalomnak.

Hanem ahogy lenni szokott, a legtűzőbb délutánon hirtelen könnyű szél kerekedett, a hegyek felől kósza felhők torlódtak össze, egy-kettőre acélszürke felhőnyájjá tömörültek, s az aprónép csak akkor tért magához, amikor már javában paskolta őket a sűrű zápor s nagy csattanással, villanással kettéhasadt az ég. Menekült, ki merre látott. A magára hagyott tavacska pedig hamarosan felduzzadt a hegyekről leözönlő esővíztől, a rögtönzött gát átszakadt, s az addig megrekesztett víz sokszoros erővel zúdult a falura.

Bizony, sok portát meglátogatott akkor a nagyvíz, elázott a házak földje, az ól, a veteményes kert, s a felnőttek azóta is törik a fejüket, ki lehetett az értelmi szerzője ennek a majdnem-katasztrófának? Ha sikerül megtudniuk, mi is folytatjuk a történetet...

Csoda

A negyedik szomszédban unoka született. Vagyis hát nem ott, csupán az ott lakó idős házaspár lett újra mámi és táti. Egyik vasárnap délelőtt Berci bátyót szíves vendégnek hívták, fotografáló masinájával együtt. Bátyó értett a szóból, át is szekerezett-motorozott időben. A portán akkor már, a kiskertben álló asztalra terített pokrócon, hófehér pólyában ott hasalt a kisunoka, a felnőtt csodálat gyűrűjében.

Mikor aztán Berci bátyónak sikerült mindent beállítania (amit be kellett állítani, de ezt ő jobban tudja nálunk, ezért ráhagyom), a kisunoka, aki addig gyámoltalanul, hason fekve, ide-oda járó szemekkel figyelte maga körül a felnőtt sürgölődést, hirtelen, parázson szalonnahéj gyanánt felpöndörödött és a mutatványon maga is meglepődve, gyengécske nyakával egy pillanatra levegőbe emelte a fejét.

A közönség – szülők, nagyszülők – nem hitt a szemének. Álmélkodás, kacagás, térdcsapkodás, brávózás és újrázás hangzott fel, a csoda pedig csak egy pillanatig vagy még addig sem tartott: a fejecske visszahullott a pólyapárnára, a kis lény nyöszörögni, majd sírni kezdett,..

Valakinek akkor úgy tűnt (tán éppen a papának): ez a pillanat mintha emlékeztetne egy száz valahány évvel korábbira, amikor is Petőfi Sándor koszorús költőnk megpillantotta két hetes Zoltán fiát, amint az a szeme láttára, csodálatos módon ülő helyzetbe tornázta föl magát. A költő ekként szólt erről naplójában:

" Első bravourja az volt a fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele."

Hát ez nem volt éppen ülés, állapította meg magában a büszke papa, de csodának csoda. Ezért nem szólt egy szót sem, megtartotta magának a Petőfi-párhuzamot, s azt nézte közelebbről, nem kékült-e, nem zöldült-e el síró csemetéjük a nagy attrakció nyomán, amit attól kezdve ha nem is unos untalan, de egyre biztosabban és sikeresebben "practizált".

Milyen igaz ismét csak a tanulság! Hogy minden csoda három napig tart. Vagy tán addig sem...

Megjött az újság!

– Tud-e egy úthenger robogni? Ez itt a kérdés! – ezen vitatkoztak egy napon Berci bátyó ablaka alatt holmi legények.Június elején járt, az ablak nyitva, Bátyó minden szavukat hallotta. Úgy felkacagott ettől az ágyban, nyikorogtak belé a megereszkedett rézrugók.

“Méghogy robogni!”

És elképzelte, amint a pár napja a főutcán megjelent behemót masina hirtelen elszabadul s versenyautóként iramodik neki a vakvilágnak… Még a traktor se tudja megtenni – hűtötte le a saját, nekilódult fantáziáját.

Pedig hát láthattuk: az ötlet nem is az ő fejéből pattant ki.

Vajon miért nem robognak ezek a jószágok? – tette fel a következő, logikus kérdést. Gondolatban felgyorsította előbb a traktor, majd az úthenger rohanását, majd eldöntötte: ha képesek is lennének a robogásra, ugyan, mi haszna lenne? Hiszen az a munka, amiben azok segédkeznek, csak úgy jó, ha lassan és alaposan végzik.

Bátyó ezzel a maga részéről el is döntötte a vitát, de a fiúk még mindig csak a semmit osztották.

Ezalatt az útra szórt kavicsot döngölő, mirgő-morgó, élesen csikorgó úthenger is le-fel masírozott az ablak alatt, nyergében két városi csibésszel, akik úgy néztek el a tanakodó legények feje fölött, mintha ott se lettek volna.

Berci bátyónak támadt egy nagyszerű gondolata, s menten kiszólt az útra:

– Akarjátok-e látni, milyen egy robogó úthenger, és hogy közben föl se forduljon?

A legények naná, hogy akarták!

Csakhogy bátyóból a tudálékos ember készült kiszólni, az ezermester fotográfus, akinek nincs semmije, de nem ismer lehetetlent: mindennek megtalálja a lehető legegyszerűbb módját.

Már-már magyarázni kezdte, hogy ha filmre veszik bárminek a mozgását (így az úthengerét is), s ha a mozgást kevés számú filmkockára bontják – mondjuk csak 12-re vagy akár csak 10-re, akkor a sebesség gyors lesz, de a mozgás szaggatott. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, csak kellő számú képre, mozgásvariánsra van szükség…

Aztán csak nyelt egy nagyot s vele együtt a mondóka is odalett, inkább szaporán fotózta az úthengert, az ide-oda töfögést, végül a legények türelmetlenül kérdezték, mikor jöjjenek el megnézni a robogó úthengert? Berci bátyó fejszámolt: egy hét alatt előhivatja a filmet, összeállítja a képsort s jöhet a házi vetítés…

…De a filmet már a kíváncsi utókor hivta elő. Mert az úthenger két nap múlva úgy elrobogott a bátyóval, többé vissza se nézett…

Hajvásár küszöbén

Gréte elszunnyadt az ablak előtt. Nemrég ebédeltek, Berci bátyó ilyenkor egy jó, zuhanós, mindent felejtető délutáni álomba merül. Álmában aztán fürgén jár-kel a világban, mint régen. Amikor még épkézláb ember volt. És szalad, és labdát kerget, és hegyet mászik, és országúton gyalogol... És még mi minden!

Szerencsére, mindez visszatérő álom. Jól el lehet benne bújni.

Gréte viszont, embere alvása idején, inkább az ablak elé ül, írogat, olvasgat. Ez az egy-másfél órácska az ő ideje. Levelet ír, recepteket másol, belenéz a Berci bátyó által már kiolvasott újságokba, kézimunkázik. A fontos: mást csináljon, mint a nap többi részében.

Ma délután valahogy ő is elszunnyadt.

Az ablakot vastagon belepte a jégvirág, csak a szűrt, tejszerű fény tört magának utat. Gréte nem látott ki rajta, nem marasdt más hátra, befelé nézegetett, önmagába. Révedés közben a hangok csöndesen eltávolodtak, a külső ingerek elültek, a gondolatok mintha vattával bélelt fészekben ringatóztak volna, ahogy a köd ül meg az erdők-mezők fölött. Feje lekókadt, s szunnyadt már Gréte is. Olyan buzgón, hogy megnyíló szájából a nyála is megcseppent a terítőre...

Fiatal leányként járkált álmában, egy szál nyári ruhában, amit jobbra-balra kapdosott a szél, ez a nem túl heves, de nem is kíméletes, olykor nyakába fújta a lenge vásznat, s ő mindegyre visszagyűrte kivillanó, libabőrös combjára, mely olyan feszes volt, mintha szobrász faragta volna. Szerencsére, egyedül birkózik a széllel, kitartóan, de mintha nem is birkózás lenne ez az egymásnak feszülés, hanem valami más, valami összesimulás...

Hogyan lehet a széllel ölelkezni? Ezt már nem tudja meg soha Gréte, mert hiába remélte, hiába próbálkozott, ez az álma később sose tért vissza.

A sors embere

A barakk ott állt, egy nyírfaliget kellős közepén, a tóparti kemping területén. A kemping két tucat ehhez hasonló barakkból állt, s telt ház idején a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppolyan volt, mint a másik. A gondnok emiatt minden barakkra egy-egy megkülönböztető elnevezést festett: volt közöttük Farkas-lak, Zöld kígyó-lak, Földikutya-lak, Teknős-lak, Szarvas-lak, Vadmacska-lak, Sólyom-lak és annyi másféle “lak”.Barakkunkon a Villám-lak elnevezés fityegett, egyezményes jele cikázó, sárga villám rajza volt. Ám bármekkora is volt a forgalom a kempingben, a Villám-lakhoz valahogy senkinek se fűlött a foga.

Berci bátyó, a környék szülötteként, hallott egy történetet, miszerint ez a barakk nevében hordozza a sorsát: nem sokkal az elkészülte után, mikor az oldalán éppen csak megszáradt a pingált név, az emblémával együtt, az első beszállásolt vendéget alig tudták kimenteni az éjjeli vihar villámcsapásától kigyúló barakkból.

Összeszaladt a kemping apraja-nagyja, a majdnem póruljárt fiatal, nászutas házaspár görcsösen összekapaszkodva reszketett a rájuk dobált pokrócok alatt, a kiégett barakk elszenesedett gerendái pedig napokon át csöndesen füstölögtek…

Gyors híre szaladt a szerencsétlenségnek, s a Villám-lakot hallgatólagosan nemkívánatos, baljós házikónak nyilvánították. Az elszenesedett gerendákat ugyan kicserélték, az új barakkot belül-kívül átfestették, eltüntetvén az árulkodó nyomokat, de se a házigazdák, se a vendégek nem kértek a barakk áldásaiból.

Azóta se lépte át senki a küszöbét, s azt se tudni, mi lehet a benne megrekedt tátongó homály mélyén. Üvegablakai hiányzanak, környékét, s a hozzá vezető ösvényt fölverte a gaz. “Talán, ha nem hívják ki a sorsot azzal a szerencsétlen villámmal, ma ez a barakk is olyan lenne, mint a többi” – töpreng Berci bátyó, de azt is tudja, hogy ha ingyen adnák se szállna meg a Villám-lakban. Ami biztos, az biztos…

Szántás

Mostanában minden reggel korán kitöfög a határba. Oda, ahová a mérnök mondja. Ő tudja, merre van éppen a dolog. Nem a gépész dolga ezt észben tartani. Neki a kormányt kell forgatni s a gépet elvezetni. Ahová szólítják.

Most éppen a Kopasz dűlőbe. Harmadnapja vezet ide az útja. Haza se kellene vinnie a masinát, ha lenne a közelben egy kalyiba. Ott meghúzhatná magát. Magára nem hagyhatja, rendre lába kelne.

Előbb a gépolajat szívják le, majd a motorhoz piszkálnak hozzá, eltűnik róla ez-az, aztán a kerekek következnek, de akkor már az egésznek annyi...

Kizötyög hát, mikor már látni lehet, s egész nap hányódik le-fel a tábla hosszán. Majd széltén, majd megint a hosszán. Nézi-nézi a kiforduló barázdát, a nyomában szökdécselő varjakat. Ha pöfög a motor, nincsen is baj, halad a dolog...

De nicsak, Berci bá fordul le éppen az útról, a füzes felé. Ott kezdődik a tábla. Már megint fényképezgetni akar! Azt mondja, az élmunkás-táblához lesz. A mérnök szólt neki, fotografálja le a masináját. Munka közben, vele együtt.

Ma a mérnök is kijön, dél felé, azt mondta, addigra legyen meg ez az oldal. Lesz itt nemulass!

Reggelente mindig úgy látni, soha, semmi nem fog elfogyni: mindig áll majd előtte egy darab föld, aminek neki kell hogy eressze a gépét.

Ha szántani, szántani. Ha kapálni, kapálni. Ha permetezni, hát permetezni. Ha kaszálni, kaszálni.

Nincs az a munka, amit ez a gép el ne végezzen. Persze, ha ő is rajta ül. Mert ő ennek a gépnek a főnöke. Ő mondja meg, mit csináljon.

Úgy, ahogy neki is megmondják.

A gép meg már csak burrog és megyen. Mese nincs: kell, hogy csinálja...

Respiro