* Cseke Gábor: Halászinas

Nyílt vizen

hullám dobálja

repül a bárka

a permet szikrázva töri a fényt

szivárvány íve

vár kifeszítve

bő kézzel hinti ránk a reményt

a gazda némán

nem is néz énrám

veszettül hajtja a két evezőt

víz hol a hal van

forr mint a katlan

sirály szeli át a fagyos levegőt

nyílt vízre érve

gazdám kezébe

csusszan a háló zsinórja, gyerünk

tied a kormány

a bárka hosszán

mesés e zsákmány, játszik velünk?

álomban élek?

reszketek, félek:

oda lesz minden, mi most még való

húzzad csak húzzad,

bőröd lenyúzzad,

aranyat ér majd egy teli hajó

köd száll a vízre

bárkánkra terítve

álomfátylát: felejtsük el

hogy merre jártunk,

s hazatalálunk,

de be kell érnünk ennyivel

gazdám perelne

magából kikelve

küldi az égbe haragja hevét

s minden szavára

ritkul a pára

s tűnik a zsákmány is szanaszét

Beavatás

Ázott ebekként szálltunk partra.

Én jobbra mentem, a gazda balra.

A kutya csúnyán megugatta:

Neki is fájt a foga a halra

Az öregasszony sürgött-forgott.

Tüzet élesztett, gyomrunk korgott-

Izzott a platten, rajta jó sok

hal sistergett: nyers is, meg sózott.

A gazda felkent pofát öltött.

pár bögre vodkát belénk töltött,

s röhögött, hogy az inaskölyköt

kedvenc itala veri földhöz...

Halak kórusa

… Az izzó plattenen nagy a nyüzsgés…

a forró vaslapra vetett halak érdekesen vonaglanak egyet-kettőt, majd felpattannak…

és milyen fürgék, ügyesek!…

farkukra támaszkodnak, imbolyognak, de el nem dőlnek és vad ugrándozásba fognak…

mindjárt kézen fogják egymást!…

pedig nincs is kezük…

de uszonyuk sincs, helyette egyiknél seprűt látok, másiknál kenyérsütő lapátot, amott egy vasvilla, meg evező, meg nyomtatórúd…

hadonásznak…

hogy nem ütik le egymást…

és milyen forró ritmusú táncot járnak…

csak úgy füstölög belé a platten…

nem tudom, mikor sorakoztak fel egymás mellé és egymás mögé, tömött sorokba…

fűzérbe…

és énekelnek…

te jó ég, a halak dalolnak, egy ütemre, nyílik-csukódik a szájuk…

óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó

óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó

óóóóóóóóóóóó – ennyiből áll a daluk…

hallom…

most nem hallom…

most megint hallom…

mi ez a szélzúgás?…

nem hallom…

valaki ugat…

nem, nem a halak…

ők csak egyet tudnak:

óóóóóóóóóóóóóó, de milyen ó!…

ez jó,

ezt könnyű énekelni,

ezt még én is el tudom fújni,

velük együtt…

de szép, mintha a mennyek muzsikája szólna…

fel akarok állni melléjük a sorba…

de a platten forró, éget…

a halak meg bírják…

én miért nem? …

tűz, füst…

füst, tűz…

hová tűnt a platten?

hol vannak a halak?

mi van velem?

édesanyám, látlak-e még?…

nem látok semmit…

óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó

ki énekli, ha elúsztak a halak?

megvan, én vagyok az, aki énekel, teli torokból…

de most valamiért megakadok…

nem jön hang a torkomra…

fulladozok…

mi ez? -

…A gazda röhög fölöttem:

– Ezt kérdem én is!

Gyerünk, talpra!

Nézem magam: csurom víz vagyok.

Ki öntött nyakon?

s ha nem öntött nyakon:

ki húzott partra?

Mióta nem láttam, távoli világban

éli napjait, köntöse csupa gyolcs.

Szólítom, de a válasza:

- Piripócs!

Nem látom arcát, az ikon alatt is

régen kiégett a kanóc.

Nyúlnék feléje, s kinevet:

- Piripócs!

Hiánya fájdalom, szívemet fájlalom

elszakadt minden kapocs,

mi hozzá fűzött, és csak azért is:

- Piripócs!

Hentergek, jajgatok, imát is mondhatok,

lehetnék pingált bohóc,

reméltem, megszólít nevemen, de:

- Piripócs! Piripócs!

Ahogy jött ok-talan, jöttének oka van,

éreztem mikor visszaszólt

halkuló szavával:

- Piripócs!

Köd a vízen

Egy hajnalban a gazda

szokása szerint kievezett

köd ereszkedett a vízre

s már két napja hiába várjuk

anyóka tán imádkozik

szavak nélkül nyammog

a kunyhó mélyén

félek

kutya ül majd hirtelen felpattan

beleszimmant a levegőbe

visszatelepszik

kavicsot ugratok a víz színén

hiszen csak inas vagyok

és semmi dolgom

amíg a gazda odavan

eljön a harmadik nap

a negyedik az ötödik

kutya már csak néz maga elé

kihunyt szemmel

meg sem ismer

körülöttem elfogyott

minden kavics

és térdig állok a locsogó vízben

és várom hogy történjék valami

és a köd felszáll a láthatár üres

és kutya hirtelen rám tekint

rimánkodó szemén látom

gazdát keres –

én honnan szerzek majd

hálót és bárkát?

Halásztemető

Két hónap telt el,

hogy a gazdát hiába vártuk -

egy reggel a dagály kivetette.

A víznek se kellett.

Néztük a parton

az agyonázott rongycsomót:

csupa hínár és alga

felpuffadt testének bőre felrepedezett

fekély fekély hátán -

csak a zöld legyek udvarolták körül:

isten hozott, hitvány hordalék!

az arra vetődők ránéztek

lábukkal megmozdították

fintorogtak

kutyával vonszoltuk haza

a hersegő homokon

habár sokat ázott vízben

azért csak lemostam

közben illendőn megsirattam

sorsomat

majd eljött a pópa

s a halásztemetőben

kavicsos földbe

kavicsos sírba

közösen elkapartuk

szálló igékre hullott az eső

fejfának két lécdarabot

csupasz karókat

tettünk keresztbe

evező gyanánt

s most már lapátolhat

a feltámadás végtelen tengerén

útját vihar

többé nem keresztezi

mintha magamat látnám az ő helyén:

csoda, ha azt kívánom:

az örök világosság fényeskedjék neki?

Árbochoz kötözve

Aradits László emlékére

1

jött egy ürge és azt mondta:

egyszer még nagy fogás vár rád,

vagy ha nem, hát jókora hullám

tömi be nagy pofád

elhittem neki, és reméltem

felvirrad az a nap

vasárnapi ruhám felöltöm

és lesz hozzá kalap

lesz jó dohány szikrázó gyújtó

és lesz inasom is

ha muszáj kiverem belőle

a lelket hogy ne legyen hamis

2

felnőttem én is jajjal-bajjal,

s felkerekedvén egy tutajjal,

hogy tengerünk körbehajózzuk,

ha már vízhez láncolt a sorsunk.

ötödmagammal keltem útra

magamat jó kezekre bízva,

s velünk volt háló, élelem, sátor,

fegyver s valami olcsó mámor-

keltő kis hordó lőre

tőle kapunk majd új erőre.

3

ha a tengert körbejárjuk, mi leszünk otthon a császár, ezért hajózunk éjjel-nappal, derengő holdvilágnál

felhők alatt, ködkoszorúban, opálos fényű reggelen, bámulva, ahogy nyomvizünkben mily fortélyos örvény terem

laza fiesta volt a kezdet, három napunk úgy elrepült tovaszaladó szelek szárnyán, s lelkünk a szeszben elmerült

halásztunk, ettünk, újra halásztunk, így köszönt ránk a messzeség mindegyre sok-sok jelét kitűzve, hol összeér a föld s az ég

nem értettük akkor sem, s most is csak úgy dereng, mint hajnali álomban a szemrehányás el nem követett bűnért, mit be kell vallani.

4.

aztán kitört a vihar

minden szürke sötét lett

hullámok rontottak reánk

az ég villámaival

rendre mindent lesepertek

tutajunkról, markos kezeink

a gerendákba kapaszkodva

kővé merevedtek

árbochoz kötöztük magunkat

imbolygott velünk a világ

egyszer fenn, egyszer lenn,

emlegettük halászfalunkat

csak még egyszer ha haza jutnánk

reszketett összeláncolt testünk

öt félelem vált egyetlen rettegéssé

tutajunk tébolyodott útján.

5.

már csak

a szavak

a gondolat

maradt

ízlelgetem:

alaptalan

de még inkább:

kalaptalan

mert nem mindenki

káptalan

de megérteni

képtelen

hogy ráborul

a végtelen

és íztelen

és szagtalan

csak fortyog

és bősz habja van

de a haladék

nem remény

ütés a testen

jó kemény

pörög a perc

pirkad az ég

a semmi torka

semmiség

az élet ma

belőlem él

éjszakából

a bőregér

dörömb dörömb

hahó szivem

alaktalan

lény a vizen

6.

valahol egy homokos parton, ahol pálmák is nőttek és gyanútlan népek sürgölődtek, a tutajt partra vetette a tenger, én voltam rajta az egyetlen ember, ki felnyitotta a szemét, ki tudja, milyen masszázsra, azt mondják, úgy meredtem a világra, mint a ma született bárány, ártatlanul és nem tudtam, mi vár rám, hagytam magam megmenteni, bár ettől senki sem fogja dicséretem zengeni, majd kitoloncolnak, ahogy előírják a szabályok, én pedig száznyolcvan fokot retirálok, pontosabban fordulok egyet, s elindulok vissza, gazdám felé, ki az igazak álmát alussza...

2012 december–2013 január

Victor Boldir fotója

A halászinas reggeli panasza

hálót szőttem az éjszaka

mindenféle fogáshoz

gazdám hajnalban jött haza

ittasan gajdol és átkoz

semmirekellő így nevez

jó hogy nem hasít szíjat

a hátamból míg felnyerít

s úton útfélen szívat

elmond mindennek leszedi

a keresztvizet is rólam

s míg munkám fölé görnyedek

kirúgja a széket alólam

mellét veri azon dobol

lépten-nyomon elátkoz

miért is volt oly ostoba,

hogy odavett magához

mit ér így árva életem

mind csak ez jár fejemben

s egy villogó kést forgatok

fagyos sebes kezemben...

(mellékdal:)

annyira béna nem vagyok

hogy mindezt mellre szívjam -

köszönöm hogy meghallgatott

míg magamat kisírtam...

Belezőkésem a balban...

Jobbkezem turkál a halban,

belezőkésem a balban.

Kötényben, vasasztal hosszán

halat belezek: ez a formám.

Elrontom mit isten teremtett:

a halat könnyebben ehesd meg.

Szaggatok epét, hólyagot, májat,

mit bánom a tengeri tájat!

A kés vagyok: fürdök a vérben,

nem bűn ez; nem is érdem.

Inkább csak helyzet, állapot:

vizes gatyám, mi rámfagyott.

Victor Boldir fotója

A bárka árnyékában

Delelő.

Egyetlen jó az életemben:

Teli a bendő.

A gazda hanyatt vágta magát a sutban.

Vodkára szomjas muslincák rajzanak

kását fújó szája körül.

Kérlek, fennvaló:

add, hogy minél tovább

aludjon!

A parton száradó bárka árnyékába bújok.

Kutya már ott van.

Odébb kotródik, morog.

A felfordított bárka feneke - fekete égbolt.

A ráragadt pikkelyek - a csillagok.

A világ ringatózik.

Mintha csak tengeren.

Életemből minden odakint rekedt.

Kutya szuszogva bújik.

Együtt utazunk.

Valahol locsog-fecseg a víz:

"Senkibe se bízz!"

Fekszünk és hallgatunk.

Akit a hal bekapott

a halászkikötőtől egy kissé

balra

jókora hal úszott ki a

partra

néma volt, de annál beszédesebb a

szeme,

kidülledt s úgy szólított hogy mennék

vele,

Gerendi Anikó fotója

Teuton vagy római...

ahogy ma a homokban ástam,

miután a gazdával halásztam

és volt egy szabad órám rája:

rábukkantam egy koponyára

nem málló csontból volt, de kőből

aki meglátja, visszahőköl

oly titokzatos mint a mélyek

viharos napok, szörnyű éjek

résnyi szeméből idő bámul,

talán a rómaiak korából

s aki egyszer e partra tévedt -

egy birodalom ért itt véget

azon túl minden idegenség

ha jönni látszott, már ellenség

a koponyán se jel, se írás

nehéz lesz így a vissza-sírás

s a kő szavát meghallani:

teuton-e vagy római

görög, tatár, kazár, magyar,

mongol, kabar, kún? és ha dák?

mert nagy volt itt a zűrzavar

s nincs válasz, ami visszavág:

homok alól, a múlt alól

egy ember mutatja magát

kőfejével mely rámtalált

De már hallom is a szárított szavak üzenetét a szélben: "Mindig kell lennie egy helynek, ahová a bárka visszatér..."

Gerendi Anikó fotója

A tátogó aranyhal nyomában

Hallottam valamikor egy mesét. Régen lehetett. És az aranyhalról szólt.

Azóta próbálom elképzelni: milyen lehet az a hal, amelyről a szemünkbe az ezüstös fény helyett aranyos ragyogás villan?

Aranyból lenne - a fejétől a farkáig? Meg a farkától a fejéig?

Miféle teremtménye ez a természetnek, és ha valóban létezik, hogy hogy nem került még a szemem elé?

Amióta a gazdát szolgálom, van annak már három éve, számolatlanul sok hal csusszant keresztül a kezeimen, de az aranyhal csak beteljesületlen álom maradt.

Képzelgés, mint egy régóta elképzelt tengeri utazás, mely egy szép napon egyszer biztosan magával ragad, és amelyről nem lesz visszatérés...

Félek: ha meglátom egyszer az aranyhalat, soha többé nem tudok többé közönséges halra nézni.

Elválnak útjaink, én meg levetem az inaskötényt. De a halászgúnyát is!

És csak úszni fogok, egyre lankadóbb karcsapásokkal, a tátogó aranyhal után, akihez nem tudok majd egy méternél kisebb távolságra közelebb férkőzni.

De addig nincs baj, amig aranyos fényben játszadozik előttem, mint egy apró, de tündöklő nap, amely csak velem együtt fog kihunyni.

Anyám szólít: Piripócs!

Apám szegődtetett inasnak. Aztán elhagyott.

Szegről-végről árva vagyok.

Anyám halott.

De mostanában, egyik éjjel egyszer csak fölém hajolt

s csak annyit mondott:

- Piripócs!

Bevallom, félek. Egy szót sem értek.

Csak fekszem ott, néma vadóc.

Ismét azt hallom:

- Piripócs!

Victor Boldir fotója

Hajnali döngetés

donga-döng-a-dinga-donga

döngve-döngő-bárka-borda

dong a reggel döng donogva

mézet rejtő tölgyfa odva

medve mancsa szétpofozza

álom hussan szárnycsapása

ösztökél feltámadásra

vízre szállunk, talpra lusta,

halálát is átalussza

- gazda perel az inassal -

döng a donga dong a hajnal

felkél a nap nagyot ásít

úgy kísér el jajjal-bajjal