Apokalipszis
(Apocalips)
Amerre én megyek:
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.
Spre unde măndrept eu:
mincinoase păduri aruncă flăcări,
gânduri stoarse ard în ele,
măştile se desprind.
Foarte departe,
ţiuie câteva chitare şi viori:
amintiri, amintiri, amintiri,
nus grave, nus dureroase.
Negura se revarsă din albii,
înghite lumina,
inundă turnurile,
dispar biserici, case,
nici mama nu mai surâde,
vârtej, ameţitoare prăbuşire
am în loc de inimă.
Şin vârf, peste această nebunie,
cu două braţe larg deschise,
ademenitoare, neagră,
o înfiorătoare cruce.
Fáradt harcosok éneke
(Cântul războinicilor osteniţi)
Horpadt a fej, korhadt a láb.
Minek eddig? Minek tovább?
A sáros, véres, szennyes út
ezer irányba szertefut.
De jobbra hát? Vagy balra át?
Az ember nem leli magát.
Minden sejtje külön sikoly,
a tüdejéből vér sipol,
fölötte fák, nyakán hurok
és ködburok és ködburok...
Creştete sparte, labe cangrenate.
De ce, până aici şi mai departe?
Drumul murdar, de sânge şi noroi,
fuge-n mii de părţi, puhoi.
Spre dreapta să mergi? Spre stânga s-apuci?
Pierdut se simte omul la răscruci.
Urlet ni-s toate celulele,
în plămâni horcăie sângele.
Sunt ramuri sus, în laţ ni-e gâtul,
de ceaţă e, de pâclă învelişul.
Nocturno
Fekete-kék az éji ég.
Bokrok testőrködnek az útfelen.
A fák megláncolt árnyékai,
mint messzi kutyák, csaholnak.
A világ nagy virágkelyheiben
gyöngyös borként csillog az élet.
Szikár angyalok suhannak:
szivaccsal itatják.
Felvöröslik a hold is az égre,
kisebb, halványabb a tegnapinál.
Kicsi fényt az én szememből is
kiloptak tegnap óta.
Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.
Cerul nopţii e deun albastru întunecat.
Gărzi pe marginea drumului – boscheţii.
Umbrele înlănţuite ale arborilor,
asemeni câinilor îndepărtaţi, chelălăie.
În potirele de flori ale lumii,
viaţa licăreşte ca un vin cu mărgele.
Îngeri uscăţivi fâlfâie pe aproape,
li se dă să bea cu buretele.
Se iţeşte şi luna roşcată pe cer,
mai mică, mai palidă ca ieri.
De ieri până azi, puţină lumină
au mai furat şi din ochii mei.
Fără lacrimi, maşez liniştit
peo piatră pe Muntele Măslinilor.
Numai pentru că nare rost să mă
grăbesc spre cimitir.
Túl jégmezőkön
(Dincolo, pe câmpuri de gheaţă)
Halott leányka emlékének
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szeliden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világitó virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz,
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszivem szirmai töredeznek.
În amintirea unei fetiţe moarte
Barcan golful degerat
sanţepenit în gheaţă.
Alături, mieii tăcerii
pe cale te urmează.
Uşoară mergi şi blândă,
pe creştet cu nimb, curioasă,
pe nesfârşite câmpuri de gheaţă
spre o pace pufoasă.
Flutură şi iar se ostoaie
părul despletit şi nins.
Ca semn, presari în zăpadă
flori cu bobocul aprins.
Când te opreşti, e linişte,
tăcutes gheţuri, troienele.
Limpede, inimii mele de sticlă
auzi cum i se sparg petalele.
Tudom az ösvényt
(Cunosc poteca)
Egyszer hűvös lett -
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya oktató, szelid szava,
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.
A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.
A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.
Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.
Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.
S-a făcut deodată răcoare –
Nori se răcesc la fruntea mea.
Poemul va fi ca vorba blândă, dăscălitoare a mamei,
ca reflecţiile bărbaţilor îngânduraţi.
S-au liniştit şi mieii zburdalnici,
au adormit pe iarba îngălbenită.
Ciobănaşul vede speriat că pământul
pe care stă en alergare spre ţeluri.
Ploaia de stele a încetat.
Stelele au devenit grave.
Simt pârguirea,
coroana încărcată,
fructele grele şi sumbre.
Cunosc şi poteca:
mi tencredinţează, te voi conduce în tăcere.
Öreg postás a város végén
(Poştaş bătrân la marginea oraşului)
Az öreg postás
haza tart.
Arcán alkonyi fény.
Borravalót ma sem kapott
sehol szegény.
Pedig a leánya nagyon beteg.
A porba
két nagy csillag:
két könnye pereg.
Bătrânul poştaş
umblă spre casă.
Cu lumina chindiei pe faţă.
Bietul nici astăzi
de-un vin n-a primit nicăieri.
Deşi fata îi e tare bolnavă.
În colb,
două stele mari:
lacrimile sale, două.
Nagycsütörtök
(Joia Mare)
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrü füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
N-a sosit legătura. Au anunţat şase
ore de întârziere, şi-am stat şase ore
în întunericul sufocant, în Joia Mare,
în sala de aşteptare din Războieni.
Trupul mi-era frânt, iar sufletul greu,
precum al celui pornit pe-ntuneric pe-un tainic drum,
la şoapta stelelor, pe un pământ fatal,
fugind de destin, totuşi în faţă cu destinul,
cu nervi delicaţi simţindu-i de departe
pe duşmanii ce i se furişează pe urme.
Locomotive pufăiau dincolo de ferestre,
fumul dens m-a lovit peste faţă
ca o colosală aripă de liliac. M-a cuprins
o spaimă surdă, groază animalică profundă.
Am privit împrejur: mi-ar fi plăcut să schimb
câteva cuvinte cu oameni de încredere şi buni,
dar era o noapte jilavă şi beznă rece,
Petru dormea, Ioan dormea, Iacob
dormea, Matei dormea, toţi dormeau...
Stropi mari s-au prelins de pe frunte
şi mi-au udat faţa brăzdată.
Hegyenlakók
(Muntenii)
Kunyhónkat a rengeteg rejti.
Csak a mosolygó Isten tudja,
hogy asszonya van a remetének.
A fenyőszag izmossá nevelt minket,
szívünket erőssé tette, tüdőnket tággá,
szeretetünket végtelenné.
Az éjszaka örömeiért hálás vagy nekem, -
én nyilakat és nyársat hegyezek,
míg megfejed a kecskét.
Feljön a nap, a győzedelmes.
Lent, a kanyargó ösvényen,
ostor pattog
s ökörhajcsárok énekelnek.
Codrul secular neascunde coliba.
Că are sihastrul femeie,
ştie doar Dumnezeu, zâmbitorul.
Puternici nea făcut mireasma de brad,
nea întărit inima, nea lărgit plămânii,
nea veşnicit iubirea.
Pentru bucuriile nopţii îmi eşti recunoscătoare –
până mulgi capra,
eu ascut săgeţi şi frigări.
Răsare soarele, biruitorul.
În vale, pe sinuoase poteci,
pocnesc din bici
şi cântă păstorii de vite.
Elysium
Ó barátnőm, - ízleld velem e halvány évszak édességét,
révedj az időbe, mely zajtalanul és puhán teljesedik.
Álmos bárányok hallgatása ez,
ünnep ez a múlandóság városában.
Ha sóhajtsz, hangja nincs, csak lejjebb hajlik minden virág,
szívünkben tavalyi fűszálak békessége.
Tengerek szaga érzik, melyek páránként apadnak, apadnak,
az éden teljes, mint a gömb, nem lehet hozzáadni.
A hulló gesztenyék megállnak a levegőben.
Lábujjhegyen járnak az angyalok.
O, prietenă – gustă cu mine dulceaţa acestui palid anotimp,
pierdeten timpul ce semplineşte domol şi tăcut.
Tăcerea somnoroşilor miei este aceasta
şi sărbătoare în oraşul perenităţii.
Fără glas e suspinul, doar florile seapleacă mai mult;
în inimă, pacea firelor de iarbă de anul trecut.
Se simte mireasma mărilor ce scad, scad evaporânduse,
edenui desăvârşit ca o sferă, nu i se poate adăuga nimic.
În cădere, castanele se opresc în aer.
Iar îngerii umblă pe vârfuri.
Laterna magica
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tűnődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...
Încet, amurgul a trecut spre un azur rece şi pal;
pealbastre căi umblam haihui, solitar.
Miam privit mâinile: pe pielea catifelată
unduia un azur de altă lume, brumăriu.
Mergeam prin întuneric, din ce în ce mai mare.
Singurătatea cânta pe coardele profunde
ale unui violoncel de aur. Mam oprit atunci
cu braţele întinse, ca un cerşetor orb,
şi pipăiam după tine.
Cum erai şi cum ţiera glasul?
cum mă priveai şi cum mă iubeai?
– vai, am uitat. În spaţiu şi timp,
doar noaptea se holba la mine,
numai greierii ţârâiau pe câmpia neagră
şi plopii şuşoteau în clătinare.
... Deodată sa făcut lumină, iar pe cerul
îndepărtat, ca motorul turuitor pe o imensă pânză,
sufletumi cugetător proiecta cu braţe
de fascicule vuitoare – cu tremur domol –
chipul tău adormit, cu pleoapele coborâte...
Esti teázás
(Ceaiul de seară)
Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.
Ornicul de veche artă bate,
încă ţes păianjenii-n tavane.
Pe fruntea ta zace tristeţea,
a tăcutei, tristei vădane,
ce tot se-mpuţinează ca luna
la ce-a fost gândind întruna;
tremură lângă focul scrumit
cu gândul la cel ce a murit,
lângă lampa verde, cu uriaşă umbră,
până îşi bea ceaiul, de una singură.
Şi-atunci vin eu. Sandalele,
când intru, nici nu foşnesc.
Fără sunet se mişcă şi clanţele,
pozele cu groază mă privesc.
– Beau şi eu un ceai, dragă,
spun cu voce moale şi blândă.
Jarul scrumit zbucneşte în flăcări.
Şi-n cuier liniştit mianin,
lângă şapca ta albastră,
strălucitorul nimb divin.
Merre száll?
(Spre unde zboară?)
Madár zeng s villan az égen
fut árnya sötéten a réten
fent tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék
Röghöz tapad életem - ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök, de örökre hiába
embernek földön fut a lába
Valahol fent két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire - messze
Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok.
Lucind cântă pasărea-n cer
umbra neagră fuge pe lunci
sus ard două aripi mov
jos umbra-i ca cenuşa sub tuci
Viaţa-i legată de ţărână vai
veşnic trist alean e zborul
şi-n vecii vecilor în van
fuge pe pământ piciorul
Undeva sus ard aripi mov
jos cruntă umbră-n alergare –
mă-mpiedic şi tot mă rănesc –
departe departe spre zare
O spre unde zboară cântul
şi-acel înger strălucitor?
ale cărui aripi mov lucesc
a cărui umbră sunt la zbor.
A sötétség verse
(Poemul beznei)
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul.
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserü, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Igy szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesitsd valamely isten
sötét keserü italát.
O, anotimp al privegherii!
Profund pătează cerneala.
Noaptea-şi varsă zeama de rugină
peste grădini de la şase seara.
Pe arbori putrezi curge umezeala,
şi te-ntrebi: câţi ani mai sânt
în faţă? Vai, piciorul stă din mers
de teamă să nu calce în mormânt.
... Spune, ai îmbibat deja
zahăr imaculat în zeamă brună,
în noaptea jilavă a unui pahar
de cafea neagră amară?
Şi-ai observat: zeama densă
ce sigură, cu ce perfidă lene
pătrunde, se caţără
în cubul imaculat de cristale?
Astfel pătrunde şi-n tine
noaptea, izvor ascendent,
a beznei, a gropii mireasmă
în toate fibrele şi venele,
până când, într-o seară umedă, brună,
până la topire te impregnează,
ca vreunui zeu să-i îndulceşti
băutura neagră şi amară.
Falun
(La ţară)
Ujjongok, ha erre a falura nézek,
havasok illatát szívom
reggel.
Ezüstfátyol van a szívemen,
s olyan a tündérek arca,
mint egy nagy ünnep.
Az égő fenyőtobozok füstje
kavargó, könnyű
országút,
azon megyek fel az égbe
egy kislánnyal, meg egy kicsi
kutyával.
Egyszerre sötét lesz.
A boglyatetejű házak lent maradnak
a farkasok között.
1929.
Jubilez când privesc satul acesta,
mireasma munţilor o inspir
dimineaţa.
Pe inimă am un văl de argint,
iar chipul zânelor e
ca o măreaţă sărbătoare.
Fumul conurilor de brad
e o şosea uşoară,
învolburătoare,
pe care urc la ceruri
cu o fetiţă şi cu
un căţeluş.
Deodată se întunecă.
Cu acoperişuri ca nişte căpiţe, casele
rămân jos, între lupi.
Mosolyaim egén
(Pe bolta zâmbetelor)
Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.
Habos felhő-ágyakon
álmodnak szűz, tejarcú lányok
s régi-régi mosolyaim egén
suhannak messzire.
Pici fájdalmak vibrálnak a szélben.
S míg görnyedten imádkozom a kertben
és bong az estharang, -
lassanként ravatal lesz az ég.
Vin adieri călduţe, cu frisoane.
Şi vin amurguri mov.
Şi cuvinte înăbuşite.
Şi nouri albi, cu volane.
Întrale norilor paturi de spumă,
visează virgine cu tenul de lapte
şi-n cerul de foarte de mult
al zâmbetelor mele zboară departe.
Suferinţe pitice vibreazăn adiere.
Până mănchin încovoiat în gădină
şi bâzâie clopotul vecerniei –
cerul se preschimbăncet în catafalc.
Ősz a sétatéren
(Toamna în parcul promenadei)
Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!
A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak,
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.
Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sülyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.
Dincoace şi dincolo de murul ochilor,
acest sterp peisaj autumnal:
un parc de promenadă.
Bărbaţii aceia, care trec acum prin faţa mea vorbind
cu voce tare, se vor pierde îndată printre arbori,
femeia aceasta, care şade lângă mine pe bancă,
va muri îndată, capul îi va atârna întro parte,
ochii îi vor seca, i se va desprinde carnea.
Cât de singur voi fi!
Vor cădea încet şi frunzele,
şi cele de anul viitor; zadarnică li-e înmugurirea.
Numai eu voi şedea aici solitar,
fără rost, fără moarte, vreme de îngrozitor de mulţi ani.
Voi amuţi curând, nu voi avea cui săi vorbesc,
şi după ce acest poem călit pentru viaţă
va veni pe lume din uterul maşinilor tipografice,
ochi sticloşi îl vor privi cu mirare:
Nu va mai fi cine săl priceapă.
Vai, ce tristă-i această alee autumnală!
Eterul pare-a fi o nesfârşită apă,
cu nuanţe de turcoaz, verde bazin de mare
în care nu va răzbate niciodată vreo rază.
Arborii:
catargele unor corăbii scufundate.
Tufişurile:
imenşi păianjeni de apă, meduze uriaşe.
Drumul:
bălos monstru marin, şerpuitor.
Iar lacul:
în străfundul inimii mele un vis întunecat.
Kocsis Francisko fordításai