* Fotótábor Medgyesen és környékén

Befejeződött a HMKK sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) şi Márton Ildikó (Csíkszereda) Arany Ferenc (Nagyszeben).

Szokásukhoz híven, egyenként és rendre minden táborozás után megtisztelik a blogot némi kóstolóval, s figyelmességüket rendszerint kritikai véleménnyel, értelmezéssel honorálom. Most is ez történik...

Névjegy: Szentes Zágon

Névjegy: Szőcs Lehel

Szőcs Lehel: Műhely

Egy kovácsműhely egész arzenálját rendelte fotója alá Szőcs Lehel a medgyesi fotótáborban, s felvétele klasszikus mesterek portréira emlékeztet, amikor az embert lehetőleg totális környezetében, munkájának és életének eszközei, díszletei között ábrázolták. A boldog és megnyugvást hozó összevisszaság, ami erről a fotóról árad, olyan sarokponttá avatja a kép színhelyét, amelyen életek és sorsok fordulnak meg, mert a kovácshoz egyszer az életben mindenki eljut, ha másként nem, a múló idő emlékösvényein. Szép, igaz felvétel ez az életkép. /2013. április 21., vasárnap/

Névjegy: Arany Ferenc

Szentes Zágon: Megálló

Szentes Zágon fotói közül, többszöri mustra után is az itt látható, általam Megálló-nak elkeresztelt képnél időznék el. A jellegzetesen vasúti-ipari forma- és színvilág ambivalens komorsága egyaránt lehangoló és kemény, karcos látvány. Olyan bizonyosság, amivel nehéz nem csupán ellenkezni, de egyáltalán vitába szállni. Ez a táj egyszerre halott, végzetes ítélet alatti, de az éppen megtorpant, ki tudja, mikor tovább induló szerelvény révén mozgástól, dinamikától feszül. A cselekvés bizonyosságát a szerelvény végét jelző, élénkpiros korong jelenti, illetve a távolban még állni látszó erőmű betontartálya. A közöttük lévő tér belátható ugyan, de kilátástalan. A zúzalékkövek közé ágyazott sínek azonban valamerre elvezetnek... /2013. április 15., hétfő/

Névjegy: Urbán Ádám

Arany Ferenc: Báránysors

Hosszasabb pihenőidő után Arany Ferencet jótékonyan megmozgatta a medgyesi fotótábor: munkái megsokasodtak, blogja megelevenedett, s ismét eseményt jelentenek a képei, mint most ez is, amely elsősorban nem a téma eredetiségével, mint inkább hangulatiságának hitelességével tűnik ki.

A juhok és a juhász témája különben idénynek s helynek is megfelelő: két húsvét között, Dél-Erdélyben különösen megnő a juhtenyésztői aktivitás: ténylegesen is váltják egymást az évszakok, új nemzedékekkel szaporodnak a nyájak. Ember és állat sorsa a képen látható meghitt egymásra utaltság... Az elkerülhetetlen Ítélet egyelőre elodázva... Bensőséges pillanat jelenkori variánsa... /2013. április 22., hétfő/

Névjegy: Erdély Bálint Előd

Urbán Ádám: A helyzet

A Budapesten élő fiatal fotóművészt (többször írtam már munkáiról korábbi bejegyzésekben) - akár csak táborbeli társait - láthatóan mélyen megrendítették a Medgyesen és környékén tett kiruccanásaikon a kiskapusi felhagyott üzem telephelyén látottak. A kegyetlen végpusztulást külsőségekben - mindenre rátelepedő gyászfeketében - láttató szennyezett emberi/ipari környezet túlélőit, az általános reménytelenségben is reménykedve guberálók, valósággal ásatást végzőket ábrázolva ezt a férfiportrét különösen beszédesnek és mélyértelműnek tartom. Maga a tény, hogy nem a táj látványelemeit, hanem az embert helyezte a kép középpontjába, amint félig a meddőbe süllyedve, a turkáló ásatástól szennyezett tenyereit mutatja ("nincs egyebem, csak ez a két kezem..."), egyetlen képbe tudja sűriteni akár azt a vészkiáltást is, amit évtizedek óta a környezetvédők hallatnak Kiskapussal kapcsolatban, amelynek koromüzeméről Al Gore Mérlegen a föld c. könyvében megemlíti: "a fákat és a füvet annyira belepte a korom, mintha tintába lennének mártva. A helyi orvos arról számolt be, hogy még a lovak is csak két óráig maradhatnak a városban, azután el kell őket vinni, különben elpusztulnak." E sorok 1992-ben láttak napvilágot. Nézzük a mai látleletet: húsz év múltán mi változott? /2013. április 16., kedd/

Névjegy: Márton Ildikó

Erdély Bálint Előd: Porta

Megindítóan komor, ám komorságában sem lehangoló életképet választok a székelyudvarhelyi Erdély B. Előd fotótáboros küldeményéből. Érzésem szerint benne testesül meg a fotográfusnak az a meghatározó erejű képessége, hogy a szabad természetet is - szakmai tudása, tapasztalata révén - képes jól működő stúdióvá alakítani, amelyben nem kell díszletről, különleges fényviszonyokról gondoskodnia, mert egy igazi képíró minden esetben tudással pótolja azt, ami éppen nincsen kéznél. A kép tárgya maga kemény, elgondolkodtató: magányos, a világ fő sodrától távol eső sorsok megélői állnak portájuk nyomvonala előtt és mögött. Ezt a van is, nincs is életet, a maga látható kontrasztjaival, természetesen tárják elénk a fotós alanyai. Nincs se ünnepélyesség, se megilletődöttség. Sors van és kép van - a többi bennünk zajlik tovább. /2013. április 23., kedd/

Névjegy: Ádám Gyula

Márton Ildikó: Somogyomi rom

Medgyes és környéke tulajdonképpen többszörösen szórványvidék. Kiveszőben bizonyos vallások hívei, ugyanakkor nyelvileg is fogyatkozik, kopik a sokszínűség. Elhagyatott, szinte már felhagyott templomot fotóz Márton Ildikó Somogyomban - az evangélikusokét. De látlelete csak egy a sok közül, amivel azon a tájon találkozni lehet. A meztelen falaira lecsupaszított templomocskában már csak az oltár van a helyén s kér tiszteletet, hirdetve, hogy az éggel való kommunikáció még nem ért véget. A tűnő pusztulással való képi találkozást akár meg is toldhatnánk egy Somogyomot idéző, nosztalgikus verssel, amit az e tájról elszármazott, Budapesten elhunyt tragikus sorsú költő, Derzsi Sándor írt, hazagondolva a kiüresedő szülőhely fanyar csókjára... /2013. április 17., szerda/

Derzsi Sándor: SOMOGYOMI SOM

A kert legalján

A patak partján

Áll még a somfa

Ízlett a somja

Jó negyven éve

S pirosra érve

Találtam újra

Negyven év múlva

Hát most is ízlett

Hanem az ízét

Ne kérdezd, milyen

Nem mondhatom meg

Csak azt, hogy som lett

Ajkam és szívem

Névjegy: Veres Nándor

Ádám Gyula: A darlaci harangozó

A medgyesi képmutogatás sorát szinte szabályszerűen zárom Ádám Gyulával, aki a fotótáborok idején az az ember, aki többek között "utoljára oltja el a villanyt". Rám bízott képei közül is azt választottam e rövidke virtuális tárlat végére, mely tárgyát tekintve stílusosan illik a helyzethez. A darlaci harangozó lehetne akár a cím is, pedig egy érett korba jutott fiatal embert látunk, életerőben, két lábbal a földön, aki megpihenteti izmos karjait a harangköteleken, akár a harangozás előtti feszült, vagy az utáni csöndesítő, nem kevésbé feszült pillanatban. Hogy megtörtént-e a harangozás vagy sem, az nem kétséges. A harangozó arcán ott van - derengő önmagába nézés formájában - az egész élete. Hogy kinek-kinek mit mond ez a tűnődő, fanyar mosoly és az egész égbeszállást visszatartó erő, az maradjon a mi titkunk: a messzehangzó harangszó innen, legalulról indul útjára, a kötelek végéről... /2013. április 24., szerda/

Medgyesi csoportkép

Veres Nándor: Kiskapus

Falak közé szorított, már-már ránk dőlő világ szűk életfolyosóján téblábol néhány alak. Annyira aprók és jelentéktelenek, hogy akár hangyának is nézhetjük őket. A gettóból csupán két párhuzamos betonépület ágaskodik a magasba: az egyik fakókék, a másik undorító-szürke. Nem is emberi telephely ez, mondanám magamban, ha nem láttam volna s látnék ma is hasonló, lepusztult "menedékhelyeket", alig elkezdett, félbehagyott épülettorzókat, ipari roncsokat, műhelymaradványokat, nehéz bűztől fulladozó, ablaktalan istállókat... Lehet így élni? A fotós üzenete az: lehet. Így is élünk. És még megvagyunk. De vajon érdemes-e? Erre a választ a képen látható "hangyák" adják majd meg. És még inkább a láthatatlanok... /2013. április 18., csütörtök/

Névjegy: Kovács László Attila

Ádám Gyula: A csapat

Egy-egy HMKK-fotótábor végén (így a medgyesién is) már-már szertartásos módon elkészül a napokig közösségben élő fotográfusok csoportképe. Amelyen rajta vannak, mellettük, kedves vendéglátóik is, akik könnyűvé tették számukra a megfeszített munkával telt szolgálatot. A "családi kép", amit rendszerint - miként most is - Ádám Gyula szokott készíteni, az alábbi magyarázattal jelent meg a művész blogján:

"Befejeződött a HMKK sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda) és Arany Ferenc (Nagyszeben). Köszönet Babota Tibor plébános úrnak a jó és csodálatos szervezést!"

A begyűjtött anyagból a közeljövőben kiállítás készül, majd album is... Alább az oldalra feltöltve minden fotóstól még egy-egy fotó.../2013. április 24., szerda/

DERZSI SÁNDOR ERDÉLYI VERSEIBŐL

KÉKELLŐ

Kékellő parton

Küküllőmentén

Szedret kerestem

Palát találtam

A pala súgta

A szeder édes

S éhét az éhes

Szoborrá gyúrta

Gyúrja is egyre

Festem is egyre

Festem is szebbre

Mondom is színed

Kékellő messze

Küküllőmente

Dobogom szíved

SZÜLŐFÖLD

Úton talált az élet, költözőben

Úgy költözködtünk a Küküllővölgyben

Ahogy a nyomor diktált a szekérnek

Előtte lovak és mögötte évek

S a falvak: állomások és megállók

Míg Medgyesen utunk soká megállott

De addig is meg-megpihent a lelkem

Az alkonyat színét úgy megszerettem

Az ég alján, a hegylejtőn s a völgyben

Ahol a kisvilággal kergetőztem

Mit a verőfény emlékül hagyott rám

Hogy sötétségben is maradjon hozzám

Oly hű, mint a valóság a meséhez

Mikor a szív meséli, hogy mit érez

MEDGYESI EMLÉK

Hímes kazettán egy szó: Mediasch

Iparkodott a szeretet s a juss

Mert így is ritka kincs, hisz nem szokás

Még németül sem írni ezt a bús

Nevet le, mely azóta szomorú

Hogy magyarul még ritkán sem találod

Új kazettámon azért ül ború

Holott, ki adta, szíve úgy világlott

De a kazetta önmagába zárta

A fényt, mely immár emlék, rejtelem

Nem is teszek bele a kazettába

Semmit, hogy maradjon mindig velem

E világosság, mely csak rejtve él

Mint mennyből küldött szerelmes levél

ÁDÁMOSI KÉPESLAP

A járda mentén virágfüzér

Bármerre lépnél, virághoz ér

A lépted, minden mozdulatod

S a házsorok is virágsorok

S a lányok arca rózsaszirom

S az asszonyoké szűz liliom

S a pároké is nyíló virág

És gyom sehol sincs, bárhova lát

Szemem, de ha te nézel ide

Látnál egy gyomot, mely ízibe

El is kotródik magától is

Ne tépj le engem, magányom is

Elillan innen, mint elsodort

Szellem, mely nem lelt talpára port

DICSŐI TALÁLKOZÁS

A boldogsággal találkoztam én

Zsuzsika - tudtam - férjhez ment szegény

Már ötven évnek baja rágta őt

Hát férjhez ment, hogy legyen baja több

Azóta immár évek múltak el

Zsuzsika mégis, most is énekel

S a férje szintén, két dalos madár

Együtt is folyton dalol, mert a pár

Attól pár, hogy eggyé folyik a dal

Hogy aszottan is ily boldog lehet

Mióta csak egymásra lelhetett

Találkozás ez - énekli a vén

A boldogsággal találkoztam én

Kovács László Attila: Vakablak

A sepsiszentgyörgyi fotóművész komor hangulatú, fekete-fehér fotókat válogatott a Fotótanúnak szóló csomagjába. Ebből emeltem ki a legtalányosabbat, amely a maga zárt világában egy klasszikusan hagyományos építészeti elemet helyez a látvány középpontjába: egy vakablakot. S a vakablak beugrójában egy szemnek kedves, mai alak néz vissza ránk - megszeppent fiatalságával, megrendezett mosolyával. Nyilvánvaló mindenki előtt, hogy ez a pillanat olyan csendélet, amin nem holt tárgyakat helyez el a művész, hanem emberrel tölti ki a teret. A vedlő fal mint háttér megidézi a történelmet, behatárolja a földrajzi teret: ahol ilyen ívelt vakablakokat találni, ott a középkori építészetnek más nyomai is vannak. Múlt és jelen sugárzó, ikonszerű összedolgozása: ez a csendélet tárgya. Medgyes szelleme... /2013. április 18., csütörtök/

Névjegy: Molnár Attila

Molnár Attila: Szórványban

A szórványnál kényes dolog eldönteni, hogy mikor éri el a kritikus mennyiséget, ami alatt már veszélyeztetettségről lehet beszélni. Van, aki a jelenlétre összpontosít, más meg éppen hogy a hiányt veszi számba. Molnár Attila a látleletet fotózza: a még élettel teli, de már erősen foghíjas széksorokat. De milyen ez az élet! Nézzünk végig az áhítatba merült arcokon. A megilletődött szorongás, a zárkózott némaság ha nem is mindig látványosan, kiül rájuk. Szemünk láttára dolgozik itt az Idő. Még akkor is, ha a látlelet a kimetszett pillanatról tudósít. Titanic-sors ez is, de az igazi jéghegy még hátravan... /2013. április 20., szombat/

Forrás: fotótanú