Befejeződött a HMKK sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) şi Márton Ildikó (Csíkszereda) Arany Ferenc (Nagyszeben).
Szokásukhoz híven, egyenként és rendre minden táborozás után megtisztelik a blogot némi kóstolóval, s figyelmességüket rendszerint kritikai véleménnyel, értelmezéssel honorálom. Most is ez történik...
Névjegy: Szentes Zágon
Névjegy: Szőcs Lehel
Szőcs Lehel: Műhely
Egy kovácsműhely egész arzenálját rendelte fotója alá Szőcs Lehel a medgyesi fotótáborban, s felvétele klasszikus mesterek portréira emlékeztet, amikor az embert lehetőleg totális környezetében, munkájának és életének eszközei, díszletei között ábrázolták. A boldog és megnyugvást hozó összevisszaság, ami erről a fotóról árad, olyan sarokponttá avatja a kép színhelyét, amelyen életek és sorsok fordulnak meg, mert a kovácshoz egyszer az életben mindenki eljut, ha másként nem, a múló idő emlékösvényein. Szép, igaz felvétel ez az életkép. /2013. április 21., vasárnap/
Névjegy: Arany Ferenc
Szentes Zágon: Megálló
Szentes Zágon fotói közül, többszöri mustra után is az itt látható, általam Megálló-nak elkeresztelt képnél időznék el. A jellegzetesen vasúti-ipari forma- és színvilág ambivalens komorsága egyaránt lehangoló és kemény, karcos látvány. Olyan bizonyosság, amivel nehéz nem csupán ellenkezni, de egyáltalán vitába szállni. Ez a táj egyszerre halott, végzetes ítélet alatti, de az éppen megtorpant, ki tudja, mikor tovább induló szerelvény révén mozgástól, dinamikától feszül. A cselekvés bizonyosságát a szerelvény végét jelző, élénkpiros korong jelenti, illetve a távolban még állni látszó erőmű betontartálya. A közöttük lévő tér belátható ugyan, de kilátástalan. A zúzalékkövek közé ágyazott sínek azonban valamerre elvezetnek... /2013. április 15., hétfő/
Névjegy: Urbán Ádám
Arany Ferenc: Báránysors
Hosszasabb pihenőidő után Arany Ferencet jótékonyan megmozgatta a medgyesi fotótábor: munkái megsokasodtak, blogja megelevenedett, s ismét eseményt jelentenek a képei, mint most ez is, amely elsősorban nem a téma eredetiségével, mint inkább hangulatiságának hitelességével tűnik ki.
A juhok és a juhász témája különben idénynek s helynek is megfelelő: két húsvét között, Dél-Erdélyben különösen megnő a juhtenyésztői aktivitás: ténylegesen is váltják egymást az évszakok, új nemzedékekkel szaporodnak a nyájak. Ember és állat sorsa a képen látható meghitt egymásra utaltság... Az elkerülhetetlen Ítélet egyelőre elodázva... Bensőséges pillanat jelenkori variánsa... /2013. április 22., hétfő/
Névjegy: Erdély Bálint Előd
Urbán Ádám: A helyzet
A Budapesten élő fiatal fotóművészt (többször írtam már munkáiról korábbi bejegyzésekben) - akár csak táborbeli társait - láthatóan mélyen megrendítették a Medgyesen és környékén tett kiruccanásaikon a kiskapusi felhagyott üzem telephelyén látottak. A kegyetlen végpusztulást külsőségekben - mindenre rátelepedő gyászfeketében - láttató szennyezett emberi/ipari környezet túlélőit, az általános reménytelenségben is reménykedve guberálók, valósággal ásatást végzőket ábrázolva ezt a férfiportrét különösen beszédesnek és mélyértelműnek tartom. Maga a tény, hogy nem a táj látványelemeit, hanem az embert helyezte a kép középpontjába, amint félig a meddőbe süllyedve, a turkáló ásatástól szennyezett tenyereit mutatja ("nincs egyebem, csak ez a két kezem..."), egyetlen képbe tudja sűriteni akár azt a vészkiáltást is, amit évtizedek óta a környezetvédők hallatnak Kiskapussal kapcsolatban, amelynek koromüzeméről Al Gore Mérlegen a föld c. könyvében megemlíti: "a fákat és a füvet annyira belepte a korom, mintha tintába lennének mártva. A helyi orvos arról számolt be, hogy még a lovak is csak két óráig maradhatnak a városban, azután el kell őket vinni, különben elpusztulnak." E sorok 1992-ben láttak napvilágot. Nézzük a mai látleletet: húsz év múltán mi változott? /2013. április 16., kedd/
Névjegy: Márton Ildikó
Erdély Bálint Előd: Porta
Megindítóan komor, ám komorságában sem lehangoló életképet választok a székelyudvarhelyi Erdély B. Előd fotótáboros küldeményéből. Érzésem szerint benne testesül meg a fotográfusnak az a meghatározó erejű képessége, hogy a szabad természetet is - szakmai tudása, tapasztalata révén - képes jól működő stúdióvá alakítani, amelyben nem kell díszletről, különleges fényviszonyokról gondoskodnia, mert egy igazi képíró minden esetben tudással pótolja azt, ami éppen nincsen kéznél. A kép tárgya maga kemény, elgondolkodtató: magányos, a világ fő sodrától távol eső sorsok megélői állnak portájuk nyomvonala előtt és mögött. Ezt a van is, nincs is életet, a maga látható kontrasztjaival, természetesen tárják elénk a fotós alanyai. Nincs se ünnepélyesség, se megilletődöttség. Sors van és kép van - a többi bennünk zajlik tovább. /2013. április 23., kedd/
Névjegy: Ádám Gyula
Márton Ildikó: Somogyomi rom
Medgyes és környéke tulajdonképpen többszörösen szórványvidék. Kiveszőben bizonyos vallások hívei, ugyanakkor nyelvileg is fogyatkozik, kopik a sokszínűség. Elhagyatott, szinte már felhagyott templomot fotóz Márton Ildikó Somogyomban - az evangélikusokét. De látlelete csak egy a sok közül, amivel azon a tájon találkozni lehet. A meztelen falaira lecsupaszított templomocskában már csak az oltár van a helyén s kér tiszteletet, hirdetve, hogy az éggel való kommunikáció még nem ért véget. A tűnő pusztulással való képi találkozást akár meg is toldhatnánk egy Somogyomot idéző, nosztalgikus verssel, amit az e tájról elszármazott, Budapesten elhunyt tragikus sorsú költő, Derzsi Sándor írt, hazagondolva a kiüresedő szülőhely fanyar csókjára... /2013. április 17., szerda/
Derzsi Sándor: SOMOGYOMI SOM
A kert legalján
A patak partján
Áll még a somfa
Ízlett a somja
Jó negyven éve
S pirosra érve
Találtam újra
Negyven év múlva
Hát most is ízlett
Hanem az ízét
Ne kérdezd, milyen
Nem mondhatom meg
Csak azt, hogy som lett
Ajkam és szívem
Névjegy: Veres Nándor
Ádám Gyula: A darlaci harangozó
A medgyesi képmutogatás sorát szinte szabályszerűen zárom Ádám Gyulával, aki a fotótáborok idején az az ember, aki többek között "utoljára oltja el a villanyt". Rám bízott képei közül is azt választottam e rövidke virtuális tárlat végére, mely tárgyát tekintve stílusosan illik a helyzethez. A darlaci harangozó lehetne akár a cím is, pedig egy érett korba jutott fiatal embert látunk, életerőben, két lábbal a földön, aki megpihenteti izmos karjait a harangköteleken, akár a harangozás előtti feszült, vagy az utáni csöndesítő, nem kevésbé feszült pillanatban. Hogy megtörtént-e a harangozás vagy sem, az nem kétséges. A harangozó arcán ott van - derengő önmagába nézés formájában - az egész élete. Hogy kinek-kinek mit mond ez a tűnődő, fanyar mosoly és az egész égbeszállást visszatartó erő, az maradjon a mi titkunk: a messzehangzó harangszó innen, legalulról indul útjára, a kötelek végéről... /2013. április 24., szerda/
Medgyesi csoportkép
Veres Nándor: Kiskapus
Falak közé szorított, már-már ránk dőlő világ szűk életfolyosóján téblábol néhány alak. Annyira aprók és jelentéktelenek, hogy akár hangyának is nézhetjük őket. A gettóból csupán két párhuzamos betonépület ágaskodik a magasba: az egyik fakókék, a másik undorító-szürke. Nem is emberi telephely ez, mondanám magamban, ha nem láttam volna s látnék ma is hasonló, lepusztult "menedékhelyeket", alig elkezdett, félbehagyott épülettorzókat, ipari roncsokat, műhelymaradványokat, nehéz bűztől fulladozó, ablaktalan istállókat... Lehet így élni? A fotós üzenete az: lehet. Így is élünk. És még megvagyunk. De vajon érdemes-e? Erre a választ a képen látható "hangyák" adják majd meg. És még inkább a láthatatlanok... /2013. április 18., csütörtök/
Névjegy: Kovács László Attila
Ádám Gyula: A csapat
Egy-egy HMKK-fotótábor végén (így a medgyesién is) már-már szertartásos módon elkészül a napokig közösségben élő fotográfusok csoportképe. Amelyen rajta vannak, mellettük, kedves vendéglátóik is, akik könnyűvé tették számukra a megfeszített munkával telt szolgálatot. A "családi kép", amit rendszerint - miként most is - Ádám Gyula szokott készíteni, az alábbi magyarázattal jelent meg a művész blogján:
"Befejeződött a HMKK sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda) és Arany Ferenc (Nagyszeben). Köszönet Babota Tibor plébános úrnak a jó és csodálatos szervezést!"
A begyűjtött anyagból a közeljövőben kiállítás készül, majd album is... Alább az oldalra feltöltve minden fotóstól még egy-egy fotó.../2013. április 24., szerda/
DERZSI SÁNDOR ERDÉLYI VERSEIBŐL
KÉKELLŐ
Kékellő parton
Küküllőmentén
Szedret kerestem
Palát találtam
A pala súgta
A szeder édes
S éhét az éhes
Szoborrá gyúrta
Gyúrja is egyre
Festem is egyre
Festem is szebbre
Mondom is színed
Kékellő messze
Küküllőmente
Dobogom szíved
SZÜLŐFÖLD
Úton talált az élet, költözőben
Úgy költözködtünk a Küküllővölgyben
Ahogy a nyomor diktált a szekérnek
Előtte lovak és mögötte évek
S a falvak: állomások és megállók
Míg Medgyesen utunk soká megállott
De addig is meg-megpihent a lelkem
Az alkonyat színét úgy megszerettem
Az ég alján, a hegylejtőn s a völgyben
Ahol a kisvilággal kergetőztem
Mit a verőfény emlékül hagyott rám
Hogy sötétségben is maradjon hozzám
Oly hű, mint a valóság a meséhez
Mikor a szív meséli, hogy mit érez
MEDGYESI EMLÉK
Hímes kazettán egy szó: Mediasch
Iparkodott a szeretet s a juss
Mert így is ritka kincs, hisz nem szokás
Még németül sem írni ezt a bús
Nevet le, mely azóta szomorú
Hogy magyarul még ritkán sem találod
Új kazettámon azért ül ború
Holott, ki adta, szíve úgy világlott
De a kazetta önmagába zárta
A fényt, mely immár emlék, rejtelem
Nem is teszek bele a kazettába
Semmit, hogy maradjon mindig velem
E világosság, mely csak rejtve él
Mint mennyből küldött szerelmes levél
ÁDÁMOSI KÉPESLAP
A járda mentén virágfüzér
Bármerre lépnél, virághoz ér
A lépted, minden mozdulatod
S a házsorok is virágsorok
S a lányok arca rózsaszirom
S az asszonyoké szűz liliom
S a pároké is nyíló virág
És gyom sehol sincs, bárhova lát
Szemem, de ha te nézel ide
Látnál egy gyomot, mely ízibe
El is kotródik magától is
Ne tépj le engem, magányom is
Elillan innen, mint elsodort
Szellem, mely nem lelt talpára port
DICSŐI TALÁLKOZÁS
A boldogsággal találkoztam én
Zsuzsika - tudtam - férjhez ment szegény
Már ötven évnek baja rágta őt
Hát férjhez ment, hogy legyen baja több
Azóta immár évek múltak el
Zsuzsika mégis, most is énekel
S a férje szintén, két dalos madár
Együtt is folyton dalol, mert a pár
Attól pár, hogy eggyé folyik a dal
Hogy aszottan is ily boldog lehet
Mióta csak egymásra lelhetett
Találkozás ez - énekli a vén
A boldogsággal találkoztam én
Kovács László Attila: Vakablak
A sepsiszentgyörgyi fotóművész komor hangulatú, fekete-fehér fotókat válogatott a Fotótanúnak szóló csomagjába. Ebből emeltem ki a legtalányosabbat, amely a maga zárt világában egy klasszikusan hagyományos építészeti elemet helyez a látvány középpontjába: egy vakablakot. S a vakablak beugrójában egy szemnek kedves, mai alak néz vissza ránk - megszeppent fiatalságával, megrendezett mosolyával. Nyilvánvaló mindenki előtt, hogy ez a pillanat olyan csendélet, amin nem holt tárgyakat helyez el a művész, hanem emberrel tölti ki a teret. A vedlő fal mint háttér megidézi a történelmet, behatárolja a földrajzi teret: ahol ilyen ívelt vakablakokat találni, ott a középkori építészetnek más nyomai is vannak. Múlt és jelen sugárzó, ikonszerű összedolgozása: ez a csendélet tárgya. Medgyes szelleme... /2013. április 18., csütörtök/
Névjegy: Molnár Attila
Molnár Attila: Szórványban
A szórványnál kényes dolog eldönteni, hogy mikor éri el a kritikus mennyiséget, ami alatt már veszélyeztetettségről lehet beszélni. Van, aki a jelenlétre összpontosít, más meg éppen hogy a hiányt veszi számba. Molnár Attila a látleletet fotózza: a még élettel teli, de már erősen foghíjas széksorokat. De milyen ez az élet! Nézzünk végig az áhítatba merült arcokon. A megilletődött szorongás, a zárkózott némaság ha nem is mindig látványosan, kiül rájuk. Szemünk láttára dolgozik itt az Idő. Még akkor is, ha a látlelet a kimetszett pillanatról tudósít. Titanic-sors ez is, de az igazi jéghegy még hátravan... /2013. április 20., szombat/