* Erőss Zsolt éjszakája

Sajnos nem jó híreket kell közöljek!Tegnap este 6 óra előtt néhány perccel megszólalt a rádió és Zsolt viccelődött: Itt a csúcs, Lalikám merre vagy?

Persze, hogy a kezemben volt, egész nap el sem eresztettem. Örömömben 2x gratuláltam Petinek is, aki hálásan köszönte, de hideg van és adta vissza Zsoltnak, aki megnyugtatott, hogy hosszú volt, jól elfáradtak, de rendben vannak és rögvest ereszkednek is le (mind a hatan: Ők ketten, Oscar a Spanyol, Marió az olasz és két sherpa!) nem marad idő sok fotózásra, meg köd is van!

Rendben, vigyázni lefelé és a rámpánál, majd a négyes tábor elérésénél feltétlenül rádiózzatok!

Jött is a következő rádió Zsolttól 20 órakor: Lali, nagyon legyengültem, nem tudok tovább menni, Péterék előttem, lejjebb vannak 60-100 méterrel. Próbáltam fényjeleket adni, de nem ért semmit!

Ennél jobban régen lepődtem meg, hiszen semmi jele nem volt a hírtelen erővesztésnek és pont Zsoltnál.Úgy tűnt nálam csak Zsolt lepődött meg jobban.a hangján is éreztem, hogy komoly a baj! és így maradtunk egész éjszaka, Kb. 8300 méteren -30 fokban. Félóránként beszéltünk a rádión.

Hajnal felé hívott és azt mondta, hogy kicsit összeszedte magát és elindul - lassan lefelé.

Örültem mert a fagyásveszély nagy úr.

1 óra múlva beszéltünk és kérdeztem Petit. Még egy meglepetés, azt mondta - itt van mellettem!

És úgy is volt. Peti átvette a rádiót és elmondta, hogy Zsozsó egy kicsit rossz bőrben van, de masszírozza és lassan ereszkednek lefelé!

Az nagyon jó, Mi pedig Jaroval szervezzük a segítséget és a mentést. Csakhogy, egyetlen embert se értünk el a környéken, mindenki ki volt kapcsolva a föntlévő sherpákkal együtt!

Pontosabban, az első hírre, este fél kilenckor értesítettük Carlos Soriát és Dr. Carlost a hármasba és el tudtuk érni az olasz doktornőt a négyesbe, hogy riasszon mindenkit akit csak tud, ha módja van rá!

A lefelé jövők még nem érkeztek meg és a táborban rajta kívül nem volt senki! Természetesen a lefelé jövőknek sem volt bekapcsolva semmilyen alkalmatosságuk!

Az érdembeli rádiólánc reggel 8 órakor indulhatott el. Érdemi Sherpát egyet sem lehetett elérni. A csoportoknak , vagy nincs rádiójuk, vagy az akku rossz, vagy egyszerűen nincs bekapcsolva!! Ezalatt Zsolték, lassan araszoltak a rámpa elejéig lefelé.

Közben a kettes tábort elvitte egy lavina és a koreai csapat balesetet szenvedett. Úgy tudjuk meghalt egy koreai és a sherpája. Tehát a baj és a lehetséges? mentés három felé oszlott.

Közben Peti ,vagy lemaradt, vagy leelőzte Zsoltot, mert a látható képen 1 ember maradt. Zsolt nem tudott magyarázatot adni, hiszen a beszéd is nagyon nehezére esett, de folyamatosan, lassan ereszkedett lejjebb. Egészen 8100 méterig. Ott lekuporodott és elaludt.

3 óra múlva, jól hallhatóan pihentebben és jól artikulálva hívott és elindult lefelé a négyes táborba.

FÖLDES ANDRÁS: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra

(részletek)

Erőss Zsolt 1968-ban született Csíkszeredán. A Mount Everest első magyar megmászója, aki nemzetközi szinten egy másik 8000 méteres hegy, a Nanga Parbat szólómászásával lett ismert. Hegymászóbalesetben elveszítette egyik lábát, de az alpinizmust sikerrel folytatja.

1972 – Erdély

1.

A kisfiú egy havas lejtő alján állt, és sírt. Négyéves már biztos elmúlt, mert a lábán sílécek voltak, és amikor a nagyfiúk közül odacsúszott hozzá az egyik, azt is el tudta mondani, mi bántja. Fázom, hüppögte Zsolt, nem tudván, hogy később könyvünk főszereplője lesz. Kesztyűjével letörölte könnyeit. Nem jó, ha odafagynak, kicsípi az arcot, és később majd fáj a melegben.

De a hideg ellenére sem mentek haza, a társaság még kipirult arccal száguldozott a fenyőerdő szélén, és Zsolt vigasztalásul egy lombos fenyőágat kapott a nagyfiútól.

A kis erdélyi falu, Orotva nem tartozott a klasszikus síiskolák közé. Itt az emberek ahelyett, hogy megtanulnának síelni, egyszerűen síelnek, mivel van hó, és vannak hegyek. A technika kevéssé számított, a lényeg a hatékonyság és az élvezet volt.

Zsolt hóna alá szorította a rövidke faléceit meg a lombot, és követte a többieket a meredek domboldalon. A tetőre érve elfelejtette a fagyot, átmelegedett a gyaloglásban, és ott voltak a pajtások is, már a léceket szíjazták egyszerű bőrbakancsaikra, majd sorban nekilódultak a lejtőnek. Zsolt bajlódott egy ideig a szíjakkal, még a kesztyűjét is le kellett vennie, hogy meg tudja húzni a hidegtől kőkemény hevedereket. Végül lábai közé vette a lombot és siklani kezdett. Nyílegyenesen persze, ahogy mindenki más is, mert a fordulás ismeretlen technika volt a vidéken. A kantni nélküli lécekkel, rövid szárú bőrbakancsokban amúgy sem lett volna könnyű szlalomozni. Az orotvai technikában a fékezéshez a láb között tartott, lombos ág szolgált. Ha a síelő túlságosan begyorsult, csak lenyomta a hóba a végét.

A csapatot a sötétség kergette vissza a faluba, Zsolt szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen a domboldalra zuhanó fagyban. A ház üres volt, anyja dolgozott még, ápolónő, sok a munkája, de legalább meleg volt, a kályhában égett a tűz. Lehúzta kesztyűit, és még kabátban állva a kályha fölé tartotta elgémberedett kezeit. Alig érezte őket. Aztán lassanként visszatért az élet a vöröslő ujjacskákba, és még több is, szúró fájdalom. Visszarántotta karjait, de a lüktető, maró érzés nem enyhült. Mire anyja hazaérkezett, már hólyagok borították mindkét kezét.

Hiába rakták langyos vízbe, ez már nem segített. Zsolt évekig nem felejtette el élete első fagyását. Kezei hat évig viselték ennek a téli délutánnak a nyomait. Mai ésszel tudja, mínusz harminc fok lehetett akkor a domboldalban. A könnyek megfagytak az arcon.

2006 – Hilda

1.

Vakító nyárra érkeztek haza, de az éles fény csak arra volt jó, hogy még jobban látsszon, Zsolt két világa semmiben nem hasonlít egymáshoz. A hegyen ő irányította a dolgokat, életerős volt, tudta honnan hova tart. Érezte a világot irányító kényes egyensúlyt, amelyre reagálva sikeresebb volt a környezeténél. Hazaérve csapattársai azonban beszálltak barátnőjük, feleségük, családjuk kocsijába, csak Zsolt ment haza egyedül az üres és puritán házába. Az elgazosodott kertben, munka és tervek nélkül egyszeriben távolinak tűnt, hogy ő bármilyen helyzetben szupermenként működhetett.

Otthonában nem a derékig érő fű aggasztotta legjobban, hanem hogy egyedül van, és reménye is kevés, hogy megismerkedjen egy kedves, elfogadó, szép, továbbá a hegymászás iránt elkötelezett nővel. A lányregények és a hollywoodi filmek hegymászóképével ellentétben Zsolt a civilizációban nem volt sem határozott, sem rámenős. Furcsának érezte, ha ismeretlen nőkkel kell beszélgetést kezdeményeznie, és történeteit is csak akkor osztotta meg, ha kérték rá.

Egy nyári sziklamászáson hallotta először, hogy ezek a képességek már nem is szükségesek a párkereséshez, mászópartnere internetes párkereső oldalon talált társra, ráadásul nem is egyre, hanem többre, egymás után, vagy időben kissé átfedésben. Zsolt nem értette, hogy miként működik a rendszer, de este azért feliratkozott egy ilyen oldalra, hogy napokkal később azzal szembesüljön: továbbra sem érti a rendszert. Ő maga nem írt senkinek, hiszen pár kép és néhány mondatnyi bemutatkozás alapján kit válasszon, és annak mit mondjon? Kapott viszont néhány levelet idősebb, kedves asszonyoktól, akik a szemét dicsérték, és ez épp elég volt ahhoz, hogy felhagyjon a párkeresés ezen módjával is.

Néha befutott még pár levél, de csak egyen akadt meg a szeme, mert az kedves szavak helyett pikírt stílusban közölte, szánalmas, hogy valaki nem vállalja az arcát, sőt, a nevét sem, és egy népszerű alak álcájában vadászgat nőkre a neten. Zsolt értetlenkedő levélben válaszolt, de hiába. Levelezőpartnere szembesítette a ténnyel: felesleges a további alakoskodás, ő valóban ismeri Erőss Zsoltot, sokat olvasott róla, így őt nem fogja átverni. A hegymászó szórakoztatónak találta a félreértést, de azért szerette volna tisztázni a helyzetet, úgyhogy megírta, hogy ő azonos önmagával, és ha erről meg szeretne győződni, akkor jöjjön el a hétvégi Grossglockner-túrára, ott kiderül az igazság, és mellesleg megmásszák Ausztria legmagasabb csúcsát is.

Zsolt nem tudta, hova vezet ez az egész, de gondolta, majd másznak egy jót, hegyivezetőként végül is hozzá volt szokva, hogy kezdőket vezessen a hegyekben. Egy augusztusi délutánon tehát begurult a Déli pályaudvar előtti parkolóba, ahol kissé sápadtan valóban várakozott egy magas, vékony, barna hajú lány, hátizsákkal a lábainál. Ő volt Hilda, akinek egyszeriben világossá vált, hogy nincs átverés, valóban Erőss Zsolttal levelezett.

Az út kellemesebb volt, mint ahogy azt a hegymászó gondolta volna. Végül is nem randevún, hanem mászótúrán voltak, előttük ült Zsolt két mászótársa is. Útközben kiderült Hildáról, hogy tanárnő egy kis, Esztergom melletti faluban, és osztálykirándulások révén ismerkedett meg a túrázással. Már a magyarországi hegyek olyan hatással voltak rá, hogy elkezdett teljesítménytúrákra járni. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy az izgalmas tevékenységet nemcsak hazai dombokon végzik, hanem nagyobb terepegyenetlenségeken is, és ezt a dolgot hegymászásnak hívják. Beiratkozott hát egy hegymászó tanfolyamra, ahol megismerkedett a sziklamászással, és volt egy háromezer méteres hegyen is. Fél éve mászott, amikor egy délután végül beült Zsolt mellé a kocsiba.

2.

A társaság a hegymászótúrák feszített tempója szerint egész éjjel vezetett, és hajnalban érkezett meg a hegy lábához. Sötét volt még, így Zsolt felvetette, felesleges lenne a kocsiban gubbasztva várni a pirkadatot, inkább induljanak el a legalsó menedékházhoz. Szikrázó napsütésben érték el a hüttét, ahol Zsolt újabb ötlettel állt elő. „Fáradtak vagyunk, de nappal úgysem lehet aludni, úgyhogy menjünk fel az út beszállásához.”

A csapat a Stüdl Grat nevű gerincet szerette volna mászni, ami izgalmas, hosszú, de nem túl nehéz sziklagerincen vezet fel a 3798 méteres csúcsra. Zsolt sem mászta még, gondolta, ha már ott vannak a beszállásnál, akkor nézzék meg, milyen az út kezdete. Két partira oszlottak, Zsolt került egy kötélre Hildával, de mivel a sziklás részek nem voltak túl nehezek, párhuzamosan másztak. Azaz Zsolt néha berakott valamilyen biztosítást a falba, amit a mögötte haladó Hilda vett ki. Egyszerre mozogtak, de ha leesnek, akkor a köztük lévő biztosítóeszközök valószínűleg megóvjak őket a nagy zuhanástól.

Zsoltnak sokáig nem tűnt fel semmilyen szokatlan dolog, és csak órákkal később eszmélt rá, hogy folyamatosan haladnak, Hilda egyáltalán nem lassítja a tempót. Így végül ahelyett, hogy rövid felderítés után visszafordultak volna, délután négykor elérték a csúcsot. Az alpinista elismerően nézett a lányra, és azt gondolta, ha nem is lesznek egy pár az életben, azért mászni eljárhatnak majd. Már délután hétkor visszaértek a menedékházba, ahol estig beszélgettek, főztek, és mint két rendes hegymászó, végigaludták az éjszakát. Csak hajnalban ébredtek fel, amikor a másik páros is visszaérkezett a hegyről, majdnem fél nappal utánuk.

Hildát nem gyors csúcsra jutásuk lepte meg, hanem hogy Zsolt egyáltalán nem olyan volt, mint gondolta. Rámenős, nagy dumás, vad sztorikkal hódító hős helyett kedélyes és csendes ember volt, akiről ha nem tudja, nem jutna eszébe, hogy nyolcezres csúcsokat hódit meg.

Az idő másnapra elromlott, egész nap túráztak, és annyi jelezte, hogy nem csak közös hegymászó programon vesznek részt, hogy utolsó éjjel Zsolt megfogta a kezét.

3.

Kapcsolatuk Magyarországon sem szakadt meg. Mászni jártak, majd találkozóikból lassan kihagyták az outdoor részt, míg végül már nem csak a kötél két végén voltak társak. A kapcsolatuk ennek ellenére sem nélkülözte az izgalmakat. Hildát munkája egy távoli faluhoz, Dághoz kötötte, így mindennapjaikat hajnali kelések és sok vonatozás fűszerezte.

Zsolt biztatónak találta, hogy kapcsolatuk kiteljesedése nem oltotta ki Hilda hegymászószenvedélyét. Első hosszú hétvégéjükre sem a Balatonra utaztak, hanem újra a Grossglocknerhez, igaz, ekkor már kettesben. Zsolt a kedvező tapasztalatok miatt izgalmasabb célt választott, a Palavicsini-jégfolyosót, ami normál esetben is kihívás, de különösen az októberben, téli viszonyok közt.

A kirándulás romantikus volt, bár számos tényező nehezítette. Hilda bizonytalanul mozgott hágóvasával a jégen, különösen, hogy a Zsolttól kölcsönkapott darab lötyögött is a bakancsán. Útközben hatalmas vihar tört rájuk, így végül nem a jégfolyosó volt a kihívás, hanem hogy elérjék a bivakházat. Idilli körülmények közé estek be. Rajtuk kívül senki nem volt a házban, kettesben töltötték az estét, kinn tombolt a vihar, odabenn pedig barátságosan pislákoltak a fejlámpák.

Az időjárás reggelre sem javult, a hegyet is alig látták a tomboló hóviharban, és Zsolt elég kalandnak ítélte meg azt is, hogy valamiképpen visszajussanak a hegy lábához. Rossz látási viszonyok közt, meredek terepen ereszkedtek, ezért kötélre vette barátnőjét. Ezzel egyszerre nőtt és csökkent a biztonságuk. Ahhoz, hogy biztosíthassa a lányt, neki kellett hátul mennie, mert ha kicsúszik, a jégcsákányait a jégbe vágva megfékezheti a zuhanást. A minimális látótávolság miatt viszont jobb lett volna, ha ő megy előre utat keresni. Úgyhogy Zsolt hol hátulról irányította Hildát, hol pedig ő ment előre, óvatosságra intve a lányt.

Már a hegy lábánál jártak, Zsolt lemászott egy darabon, és végre észrevette a jégfolyosót, ami kivezeti őket a lankás domboldalba. A következő, amit észlelt, a jellegzetes csikorgó, kaparászó hang volt. Tudta, hogy a felette álló Hilda kicsúszott, és most száguld lefelé a firnlejtőn. Két dolgot tehetett: megpróbálja elkapni, vagy félreáll, és hagyja hogy el száguldjon mellette, majd lerántsa őt is a kötéllel. Az előbbinek nem sok értelme lett volna, a nagy sebességgel zuhanó testet úgysem tudja megfékezni. Viszont nem volt lelkiereje félreállni, az érzelmei azt diktálták, hogy tennie kell valamit a lányért. Századmásodperc alatt döntött. Hilda rázuhant, fejbevágta a hátizsákjával, és már ketten pörögtek, bukdácsoltak a jégen. Igazán nagy baj nem történhet, villant át a fején, hiszen a lejtő végén ellaposodik a hegy, arra kell csak vigyáznia, hogy egyiküket se sértse meg a jégcsákányokkal.

Egy ideig lihegve feküdtek a hóban, aztán kigubancolták magukat a kötélből. Zsolt szeme alatt nőni és színesedni kezdett egy monokli, Hilda pedig hüppögött, a lábát fájlalta, és titokban meg volt győződve róla, hogy ilyen baki után nyilván faképnél hagyják. Szép kapcsolatnak indult, de Zsolt nem nézi el neki, hogy kicsúszott.

Teátrális szakítás helyett Zsolt átvette Hilda zsákját is, és megkezdték lassú, bicegős vánszorgásukat, át a gleccseren, le a hólejtőn, órákkal később elérve a parkolót. A hegy lábánál őszies idő fogadta őket. Megnyugodhattak, hogy vége a kalandjaiknak. Persze ha a hegyen elkezdődnek a nehézségek, nem lehet úgy elzárni azokat, mint egy nyomasztó filmet a tévében. Reggel hóvihar ébresztette őket, és már térdig érő szűz hóban indultak a völgy felé szerpentinen.

Zsolt az az ember, aki a hegymászásban is a legegyszerűbb módszerek híve, így érthető, ha az autózásban sem tulajdonít jelentőséget az olyan találmányoknak, mint a téli gumi. Ezúttal is kiderült, hogy a fejlesztés csupán útjuk kalandfokozatát csökkentette volna. A kimerült és megviselt pár még órákig nem szabadult a hegy fogságából. Autójuk akaratuktól függetlenül pörgött, csúszott az úton, néha csak a szegélynél feltorlódott hókupacok fogták meg őket, megmentve őket a szakadékba zuhanástól.

Végül leállították az autót, és azt tervezgették, hogy gyalog menekülnek a hegyről, amikor jármű tűnt fel a hóviharban. Az osztrák őslakos egy pillanatra visszahőkölt, amikor egy monoklis férfi és egy bicegő nő indult el kocsija felé, de Hilda anyanyelvi németje meggyőzte, hogy nem egy hegyi horrorfilm forgatásába csöppent, hanem a segítségére van szükség. A szerpentin végéig kölcsönadott nekik egy hóláncot, aminek segítségével kiverekedték magukat a hóviharból és délután Zsolt már azon gondolkodhatott, hogy még sok ilyen szép hétvégét töltene el ezzel a lánnyal.

4.

Februárban tovább mélyült a kapcsolatuk, Zsolt ugyanis túrát vezetett a Kilimandzsáróra, és elvitte magával barátnőjét is. Bár a hegy Afrika legmagasabb csúcsa, a kihívást itt nem a magasság jelenti, hanem hogy a mászásokat gyorsan, szinte akklimatizáció nélkül bonyolítják le. A túra különös odafigyelést igényel a vezető részéről is, és feladatait most már Hilda is szaporította. Zsoltnak figyelnie kellett a lemaradó, vánszorgó kuncsaftokra, miközben óvnia kellett a lányt, nehogy túlerőltesse magát. Barátnője ugyanis vidáman fecsegve gyalogolt velük, néha előrement a teherhordókkal, aztán bevárta őket, majd újra elsietett. Láthatóan felpörgette a magashegyi dzsungel, a kihívás, a hegy.

Ötezer méteres magasságban a lány is rosszul érezte magát, mint az összes mászó, éjjel egykor azonban a teherhordókkal indult a csúcsra, mert lassúnak találta a kuncsaftjaihoz alkalmazkodó Zsolt ritmusát. Már lefelé jött, amikor szembetalálkozott a még felfelé botladozó magyar turistákkal. Mivel amúgy a táborban, a sátorban fekve kellett volna várnia rájuk, inkább melléjük szegődött, és még egyszer felment a csúcsra.

Zsoltot megdöbbentette hogy milyen állóképessége van a diákokat túráztató tanár néninek. A mászásban egyedül a dzsungel pókjai és bogarai zavarták a lányt, de barátja tudta, hogy ilyenek már nem élnek a himalájai alaptáborokban. Úgyhogy semmi akadálya, hogy a következő expedíciójára a lánnyal együtt menjenek.

2010 – Cso-Oju

1.

Úgy indult a Cso-Ojura, mintha az első himalájai expedíciójára készülne. Megvoltak az ismeretei, akárcsak annak a lelkes kezdőnek, aki rengeteget olvasott a vágyott hegycsúcsairól, ám bizonytalanul tekintett a jövőbe. Bírni fogja? Milyen problémákkal szembesül majd, és azokat miként fogja megoldani?

Az expedíció jórészt ismeretlen tagokból állt, ami nem zavarta, mert vele volt Horváth Tibor, akivel az osztrák látogatásai és közös túrák során is jól megértették egymást. Kollár Lajos volt velük még a régi csapatból. Csatlakozott hozzájuk a Zsolttal egyidős hegymászó, Szlankó Zoltán. Mécs Laci néhány nappal később utazott utánuk Katmanduba, két olyan taggal akiket ő szervezett be hegyivezetői munkája révén: az ötvenhez közeledő Gál László és a negyven feletti síoktató, Wetzl Péter kísérték. A csapatot a csak túrázni szándékozó Kelemen Ferenc, és két filmes, Kollmann András és Tóth Zsolt tették igazán vegyessé.

A filmesek miatt találkozott Katmandu és a hegymászás új arcával. Nekik ugyanis oxigénre volt szükségük, hogy a nagy magasságokban is kísérni tudják a hegymászókat. Amikor a jól ismert hegymászóboltokban megemlítették, hogy oxigénre van szükségük, a kereskedő hátra vezette a társaságot. A sikátorból nyiló, félhomályos raktárban plafonig rakva álltak a palackok, a hegymászás különböző korszakaiból. A legjobbnak tartott, narancssárga orosz darabok, meg amerikai, japán, koreai típusok, változatos méretben, színben, és a használat különböző szintű jeleivel.

Katmanduból esőáztatta, sáros utakon, döcögtek a kínai határ felé. Vízmosásokon, leszakadt útszakaszokon, esőáztatta dzsungeleken vágtak át. A kaland azonban addig tartott, míg igazán közel kerültek a hegyekhez. A határtól a harmadik világbeli csapások tökéletes minőségű műútra váltottak, és csak a korábbi expedíciókon megszokott bürokrácia emlékeztetett arra, hogy egy térkapun keresztül nem Svájcba, hanem a világ egyik leghatékonyabb diktatúrájába, kaptak bebocsátást.

Sikeres Everest-mászásakor járt a vidéken utoljára. Dzsippel száguldottak Tibet mélyére, és a kínai szervezés megoldotta, hogy a figyelmetlen szemlélőnek, ne tűnjön, fel a vidék áldatlan helyzete. Nyalam városa, amely egykor a letarolt tibeti házak helyére felhúzott szocreál betonbarakkokból állt, újra tradicionális településnek tűnt. Persze csak ha távolról, hunyorogva nézték. A tibeties jegyekkel ellátott hotel vasbetonból épült, és toronyház magasságú volt.

A fűtetlen, rideg szállodában egy ideig a bőséges étkezéssel szórakoztatták magukat, a rengeteg kínai csatorna közt szörföltek, majd magukra öltötték a minden szobához járó, rikító színű nejlonotthonkákat és abban ijesztgették.egymást a. folyosókon, így futottak bele az Explorers csapat tagjaiba, Klein Dávidba, és az akkor már akklimatizációs problémákkal küzdő Ács Zoliba, akik a Sziszapangmára igyekeztek

Rövid találkozó volt csupán, a két csapat viszonya az utolsó, 2003-as közös expedíció óta inkább hűvös volt. Zsolték másnap reggel amúgy is indultak tovább, igaz nem a Cso-Oju, hanem az Everest alaptáborába. Egykori táboruk ugyanis 5300 méter magasan volt, könnyen megközelíthető helyen, így gyors és könnyű akklimatizációs lépésnek tűnt itt tölteni egy rövid időt. Arra azonban nem számítottak, hogy ennyire könnyű lesz ez a lépés. A hegy közelében várták, hogy mikor térnek át az ismert kőútra, amin csak dzsipek képesek felkapaszkodni. Akkor értette meg, hogy mekkorát változott a vidék, amikor még mindig a jó minőségű műúton haladva megpillantotta a Rongbuk kolostort. A kínaiak szinte az Everest lábáig vezették fel az utat. A kolostor felett kis hotelt húztak fel, körülötte pedig nejlonlapokból álló bódéváros terpeszkedett. A buszok idáig hozták fel a turistákat, akik elvegyülhettek a nejlonsátrak közt. Némelyikre a „hotel”, másokra a „restaurant” vagy a „souvenir” szavakat mázolták tel. Kívül fóliát lengetett a szél, belül padok és jaktrágyával működő kályhák álltak, amelyek mellett tibeti ékszereket, sült krumplit vagy rizstésztát árultak.

A lehangoló település felett egy épülő mobilátjásztó-állomás vasállványzata magasodott. Meg a Mount Everest, amelynek látványa mégsem hatott lelkesítően a csapatra. A hirtelen emelkedéstől kótyagosak voltak, volt, akinek a feje fájt, mások hányingerre panaszkodtak, Zsolt csak erőtlennek érezte magát. De ez természetes, mondogatta, majd megszokjuk.

Elvetették tervüket, hogy még aznap magasabbra túrázzanak. Az egyik benzinfőzőktől szmogos nejlonétteremben üldögéltek, a két tibeti szakácslánnyal viccelődtek, és várták, hogy elmúljon fejükről a szoros vasabroncs. Este hamar visszavonultak a szállodájukba, és ágyba zuhantak. Zsolt éjjel zajokat hallott, de olyan kába volt, hogy még a szemét sem nyitotta ki. Reggel derült ki, hogy a csapat trekkingese rohant ki éjjel pisilni, de közben valaki bezárta a hotel ajtaját, és Kelemen Feri kinn rekedt az ötezer méteres magasság kegyetlen hidegében. Dörömbölt, mert érezte, alsónadrágban nem sok esélye van a túlélésre, de sokáig úgy látszott, az expedíció már az elején és a legváratlanabb helyen tragédiába torkollik. Végül valaki feltápászkodott és megmentette.

A társaság reggelre sem került jobb állapotba. Zsolt a reggelinél még arról beszélt, hogy feltúrázik a Horbein-kuloár alá, az alaptáboron túlra. Az egy szép séta, jó akklimatizáció, magyarázta, de valójában még mindig motoszkált benne évtizedes terve, hogy egyszer majd megmássza az északi fal rettegett útját. A meredek bevágást nézegette már az 1996-os expedíción, és 2002-ben szinte el is indult benne.

A valóság egyelőre azonban nem kedvezett az extrém mászásnak. Már a Rongbuk feletti morénagerincen szétszakadt a társaság. Rosszkedvűen vonszolták magukat előre a nyúlós ködben, és bár Zsolt ment az élen, egyértelmű volt, hogy az alaptáborba sem érnek el. Csak Horváth Tibi volt lelkes, ez volt élete első expedíciója, felvillanyozta, hogy a világ legmagasabb hegye felé tartanak. A társaság kora délután visszafordult. Lefelé tartva botlottak bele a lemaradtakba, akiket útközben letartóztatott a kínai katonaság, de miután kiderült, hogy nem Tibet elszakadásáért küzdő gerillák, hanem őszi légyként kóválygó hegymászók, elengedték őket. A két filmes volt a legrosszabb állapotban, falfehéren botladoztak a sor végén. A délutánt nem a hotel bárjában töltötték, már csak azért sem, mert ilyen több száz kilométeres körzetben nem volt. Bedőltek ágyaikba, és csak sovány vacsorájukat elfogyasztani keltek fel.

2.

Zsolt néhány nap nyugalomra vágyott, de az éjszaka nem volt pihentető, másnap pedig indultak a Cso-Oju felé. Dzsipjeikkel visszaereszkedtek a széles tibeti fennsíkra. Nyílegyenesen utakon szelték át a szél korbácsolta, ritkás füvű síkságot. A végtelennek tetsző tájon semmi nem mozdult, úgy tűnt, mintha Tibet a világ többi részéhez képest tényleg közelebb lenne az időtlenséghez. Néha bő ruhás, jakszőr ködmönbe burkolózott tibeti pásztorok mellett száguldottak el, akik hosszasan néztek a konvoj után.

A valóságba, csak az alaptáborba érkezve zuhantak vissza. A 4700 méteren fekvő zöld mezőn már álltak a sátraik és a konyhasátruk. Csak le kellett ülniük, és a személyzet, már hozta is az ebédet. De nem ez volt az egyetlen luxus. A kínaiak egy kőépületet is felhúztak a műúthoz közeli táborban. A félhomályos helyiségbe lépve Zsolt úgy érezte, egy Tibetbe telepített vadnyugati film jelenetét látja. A házban állt a füst, kínaiak kártyáztak egy asztal körül, és ahogy felnéztek, látni lehetett, hogy egyikük sem józan. Összekötő tisztjük bizonytalanul felállt, és a pultra mutatott, hogy nála lehet venni sört meg pálinkát, de vannak jó hegymászó felszerelései is. Kifordult a helyiségből.

A bizarr kunyhó nem sokáig rontotta a hangulatukat, mert másnap a megérkező jakokkal és jak hajcsárokkal elindultak a felső alaptáborba. A jakok azok az állatok, amik ha nem a valóságban léteznének, akkor csakis A csillagok háborúja egy egzotikus bolygóján lennének elképzelhetők, A tagbaszakadt, csupa izom, félig vad, loncsos kérődzőket sem viselkedésük, sem felépítésük nem jámbor teherhordóknak predesztinálta. A zsíros hajukat befonva hordó tibeti férfiak is úgy bántak velük, mintha egy falka oroszlánnal kellene elszállíttatniuk az expedíció felszerelését. Óvatosan málházták fel a mogorva állatokat, és minduntalan félreugrottak, ha azok váratlan mozdulatot tettek. Késő délelőttre mindegyikük hátán csomaghalmok magasodtak, és a. menet elindult a völgy irányába.

Kétnapos, könnyű út lesz, magyarázta vezetőjük. Zsolt pihenni szeretett volna, és örült, hogy könnyed sétával juthat el végcéljukhoz. Az ösvény azonban minden órával egyre meredekebb lett. Egy ideig döngölt földúton haladtak, amelyen motorokkal száguldoztak a helyiek. Jövetelüket visító zajok jelezték. Ami az európai városok külső kerületeiben az autóalvázra szerelt kék fény, az itt a motorbicikli tankjára erősített mp3-lejátszós boombox volt. A tibetiek pendrive-ról bömböltetett helyi slágerekre motoroztak fel-alá a pusztában. A felvert por még akkor is hosszasan emlékeztetett rájuk, amikor már rég elhaltak a turbófolk hangjai.

Zsolt fáradt volt, és úgy érezte, fenségessége után a tibeti fennsík felvillantja az összes rossz tulajdonságát. Hideg, száraz szél csapott le rájuk, vadul égette a nap, miközben fáztak az ujjai.

Az este sem hozott megnyugvást. Egy mocsaras, bűzös réten táboroztak le, birka- és jakürülék halmaira állították a sátraikat, aminek köszönhetően az étkezősátorban olyan gyomorforgató szag terjengett, hogy a társaság alig evett valamit. Este pedig megérkeztek a környék pásztorai, hogy felkeressék a mező szélén álló, lehangoló bódékocsmák valamelyikét.

Elcsigázva kúsztak be sátraikba, de még ilyen helyzetben is feltűnt, hogy az operatőr különösen rosszul viseli a megpróbáltatásokat. Állítólag ez volt a könnyebb nap.

Másnap már nem voltak illúzióik. A táj nem változott, a poros, motorbiciklikkel is járható úton gyalogoltak tovább. Néha jól felszerelt katonai táborok mellett haladtak el. A drótkerítésen belül szépen karbantartott barakksorok, takaros ösvények, szélkerekek és őrtornyok látszottak. Innen lövik a tibetieket, akik a közeli völgyön keresztül Nepálba próbálnak menekülni. A hágó túloldalán, a gleccsermezők alatt ugyanis már a Kumbu-völgy kezdődik, ahonnan az expedíció szakácsa is származott. Szerencséjének köszönhetően ő legálisan térhet majd vissza a szabad világba.

A vánszorgás kínját enyhítette, hogy mellészegődött Tibi. A fiú még a nehéz körülmények közt is vidám volt, tájékozott és kellemes beszélgetőpartner. Régi vágya vált valóra, éveken át csak álmodozott a Himalájáról, Erőss Zsoltról olvasott, ismerte a kalandjait, ismerte a hegyeket, és most együtt gyalogolnak egy nyolcezres hegy alaptáborába.

A patakon átkelve megszűnt az út, és meredek, mozgóköves, kellemetlen terepen haladtak tovább. Rég volt ilyen rossz felmenetük, magyarázta Zsolt. Pedig a kétnapos gyaloglás amúgy rövidnek számított, volt, amikor egy hétig is kellett túrázniuk. Most azonban figyelnie kellett, hogy egy rossz lépés miatt a protézise ne törje fel a lábát, és félóránként le is kellett vennie, megtörölni. Időnként jakcsordák jöttek szembe, terhek nélkül, jelezve hogy több expedíció is elérte már az alaptábort. Végre az alacsonyan függő, szürke felhők alatt színes pontokat pillantottak meg: a felső alaptábor.

Hiába érték el a sátrakat, nem rogyhattak le, hátizsákjukat a földre dobva. Az alaptábor akkora volt, mint egy kisebb falu. Fél órán keresztül vánszorogtak a sátrak közt. A Cso-Oju a legnépszerűbb nyolcezres volt, kereskedelmi expedíciók sora szervezett ide túrát a nagyravágyó bankszakembereknek, reklámguruknak, és a fejlett világ gyors, igaz limitált hatósugarú hírnevet kergető kalandorainak.

A végtelennek tűnő táborban vánszorgók helyzetét az extrém magasság is rontotta. A hegy lábánál fekvő tábor ugyanis 5700 méter magasan volt, magasabban, mint a legtöbb helyen az első tábor. A Mont Blanc csúcsánál közel ezer méterrel magasabban álltak a sátrak.

Közben rákezdett a havazás, és a táboron átszelő túra lidérces álommá vált. Mintha egy végtelenül ismétlődő filmben gyalogolnának, hasztalan reménykedve, hogy egyszer kikerülnek az időhurokból. Végül csak megpillantották ismerős teherhordóikat. Itt senki nem állította fel a táborukat, mint a nepáli túráikon megszokták. Hevenyészve felhúzták a sátraikat, és végre beájulhattak a hálózsákjaikba. Amióta elindultak, folyamatosan úton voltak, semmire nem vágytak jobban, mint hogy néhány napig ugyanazon a helyen hajtsák álomra a fejüket.

3.

A pihenés helyrerázta a csapatot. Egyedül az operatőr pulzusa nem normalizálódott, így végül úgy döntöttek, vonuljon le ő is a civilizációba visszatérő trekker társukkal.

Zsolt izgatottan várta a hegymászás kezdetét, amikor kiderül, hogy visszatérhet-e a magashegyi mászáshoz. Az első táborba vezető út nem volt nehéz, olyan sok mászó járt fel-alá, hogy szabályos ösvény vezetett a hegyre. Ennek ellenére a menet kivett belőle minden erőt. Csúszkált a jégen, billegett a köveken, csak erőből tartotta magát, erősen támaszkodva a túrabotjaira és ép lábára. De még nehézségei ellenére is lehagyott néhány kereskedelmi expedíciós tagot.

Szlankó Zoli és Horváth Tibi eltűntek felette a hegyoldalban, és egyedül küzdött a gleccser feletti morénalejtő billegő köveivel. Lehangoló, monotóniatűrést és kitartást követelő terepen haladt. Még a bakancsot sem kellett felvenniük, sportcipőben érték el az első tábort.

Hatalmas, morénás terület húzódott előttük, sátorhelyet azonban mégis nehezen találtak. Annyian voltak a hegyen, mintha egy különleges helyre telepített nyári fesztiválon járnának. A hangulat is olyan volt, mint egy hosszabb buli utolsó napján. Elgyötört arcú emberek bóklásztak a sátrak közt, mindenfelé szemét, üres oxigénpalackok úszkáltak a kis gleccsertóban.

A látvány megdöbbentő volt. A magashegyi mászás hangulatának változása évek óta érzékelhető volt, de amit itt tapasztaltak, új korszakot jelentett. Az a cirkusz, ami eddig az alaptáborokig jutott, most már a hegyen folytatódott. Az alaptábor és az első tábor közt folyamatosan ingáztak a teherhordók, hogy elegendő élelmet és kényelmi felszerelést hordjanak fel a kereskedelmi expedícióknak.

Csak a 6100 méteres magasság hatása nem változott. Nehézkes mozdulatokkal ástak maguknak sátorhelyet a havazásban. Reggel pedig egyikük sem volt éhes, sem pedig kipihent. Reggeli helyett összepakoltak és délben már az alaptáborban voltak. Zsolt rögtön a konyhasátorba ment, lecsatolta a lábát, és hámosító krémmel vette kezelésbe meggyötört csonkját. Ha felsebesedik, nemhogy mászni, de menni sem fog tudni, úgyhogy nagyon kellett vigyáznia.

Néhány napig szinte ki sem mozdult a közösségi helyiségből, csak este bicegett el a sátráig. Elégedetten látta, hogy a lába gyógyul. A hosszabb pihenés nem zavarta, mert a táborban jó volt a hangulat. Tiborral beszélgettek, a laptopján a fotóit szerkesztette, és mivel nagy volt a csapat, mindig történt valami érdekes. Megérkezett Mécs Laci, Gál Laci és Wetzl Péter is, egy serpával, aki az egyedül maradt filmesnek segít majd a hegyen.

A derült idő érkeztével a szokásos forgatókönyv szerint Zsolt, Szlankó Zoli, Tibi, Kollmann Andás és a serpája elindultak a kettes táborba. A nehézségek már egészen alacsonyan elkezdődtek. A gleccseren kiderült, hogy hiába tartottak hosszú pihenőt, Zsolt lassú volt, nehezen mozgott, nyoma sem volt annak az erőnek, ami más expedíciókon hajtja. A többiek is nehezen vánszorogtak. Az időjárás nem lelkesítette őket, a szürke égbolt néha lassú havazással burkolta be a tájat, hogy időnként úgy tűnt, inkább valami szűk folyosóban gyalogolnak, nem a tágas Himalájában. Nem is érték el a 7100 méteres kettes tábort, egy hosszú és lankás hólejtő végén, a 6800 méteres köztes táborban éjszakáztak. A csomag nélkül, serpájával mozgó filmes jutott csak feljebb. Már akkor kapta a hírt a táborállításról, mikor 7000 méter környékén járt. Így Kollmannék végül egy nehéz éjszakát töltöttek odafenn, amely arra volt jó, hogy megfigyelje: a serpákat ugyanúgy gyötri a magasság, mint az európai halandókat.

Éjszaka állandósult a havazás, és a csapat megbeszélte, hogy visszavonulnak. Rádión értesítették Kollmannékat, akik nem sokkal később megjelentek ideiglenes táboruknál. Mécsékkel az egyes táborban találkoztak, és az egész csapat egyszerre ereszkedett vissza.

Az út fájdalmasabb volt, mint korábban. Minden egyes lépésnél ütést kapott a csonkja, igyekezett finoman lépni, de ezt a hegyen legtöbbször nem lehet megtenni, hiszen az elsődleges, hogy ne csússzon ki és a lába rendesen kapszkodjon meg a hóban, a köveken. Bakanccsal kiegészített műlába nehéz volt, gyötörte, csavarta az érzékeny amputált részt. Szeme előtt a sátra és a közösségi helyiségük lebegett, ahol kényelmesen felrakhatja a lábát egy székre, és pihenhet. Kínlódva, és halálosan kimerülten érte el a tábort.

4.

Szinte szerencseként élte meg, hogy a havazás állandósult, és egy hétig ki sem lehetett mozdulni a sátrakból. Beszorultak az étkezősátorba, megnézték A Karib-tenger kalózainak összes részét, melyeknek szórakoztató faktorát csak növelte Lajos átkozódása. Az expedícióvezető a polgári életben színházban dolgozott, igaz hogy adminisztratív munkakörben, ügyelőként, de még így is a magas művészet kérlelhetetlen elkötelezettjeként szállt síkra a popkultúra ellen.

A fennmaradó időben a tagok intenzíven blogoltak. Volt saját oldala Mécs Lacinak, Horváth Tibinek és Gál Lacinak, és mindegyikük örömmel olvasta fel az aznapi beszámolóját. Zsolt jól szórakozott, de a vidám sorok el is bátortalanították. „Én nem tudok ilyen vicceseket írni, meg a többiek jobban, érthetőbben foglalják össze az eseményeket – magyarázta Hildának, hogy miért ritkultak meg a levelei. – A blogokból minden kiderült, én meg jól vagyok, és hallom, otthon is minden rendben, nincs miért izgulni.”

A hosszú tétlenséget kihasználva négyen lementek egy napra pihenni az alsó táborba. Zsolt nem tartott velük: „Igaz, hogy az 5700 méteres tábor magasan van, de ilyen rövid idő alatt nem lehet feltöltődni”, érvelt a passzivitás mellett. Míg a többiek napokra eltűntek, ő arra koncentrált, hogy a lába jó állapotba kerüljön a csúcsmászásra. Keveset mozgott, az alacsony oxigénszint miatt kellemes volt lelassulni, krémezgetni a csonkját, miközben a csúcstámadáson mélázott.

A tespedésből nem a jó idő rázta fel, hanem a szomszédos kínai expedíció nyugtalanító lépése. A tábor legnagyobb expedíciója vállalta magára, hogy a csapatoktól beszedett díj ellenében kifeszíti a csúcsra jutást segítő köteleket. A kereskedelmi expedíciók korszakában a legtöbb mászó már csak akkor lépett a hegyre, ha a csúcsig húzódott az eltévedést és esést megakadályozó kötélrendszer. Még tartott a rossz idő, de már útnak indítottak a magashegyi munkásokat. És ahogy várható volt, lavina sodorta el a serpákat.

A tábor felpezsdült, egymás sátraiba jártak át friss információkért. „Nem lehet tudni, hányan haltak meg.” „A kínaiak kivárják a havazás végét.” „Mégsem várnak, mentőcsapatot indítanak.” Végül megnyugtató hírek csordogáltak. „Nem történt tragédia. Négy embert hoznak le a hegyről.” A szerencsétlenül jártakat egy lhászai kórházba szállították végül.

5.

Újabb hét vesztegelés után végül egy reggel kristályosan tiszta ég alá léptek ki a mászók. Kezdődhetett a mászás. Pontosabban annak első lépései a félbeszakadt kötéllánc kiépítése. A kereskedelmi expedíciók serpákat adtak a kínai csapatnak, hogy befejezhessék a munkát. A körülmények nem voltak ideálisak. A rengeteg friss hó felső rétege fagyott csak össze, bizonytalan, könnyen megcsúszó felszínt alkotva. De a kuncsaftok hegymászásra fizettek be, és ehhez kellettek a. kötelek.

Néhány nappal később Zsolt is elégedetten figyelte a távolban, a csúcs alatt mozgó apró, fekete pontokat: a köteleket hószögekkel rögzítő serpacsapatot. Mire a magyarok odáig jutnak, kitapossák a nyomot, lesznek kötelek és a hó is leülepszik. Az alaptáborban már mindenki a hágóvasát élesítette, mikor újabb sokkoló hír érkezett. A fent dolgozó serpákat is elvitte egy lavina. Az információk kínosan lassan érkeznek ilyenkor, és órák teltek el, mire kiderült, hogy csodás módon ezúttal is elkerülték a tragédiát.

A teljes történet csak akkor állt össze, amikor egy nappal később betrappoltak a feldúlt serpák. Már a felső régióban rögzítették a köteleket, amikor az egyik hószög alatt elvált a kérgesre fagyott lejtő, és a gyilkos deszkalavina elragadta a csoportot. Szerencséjükre mindnyájan rögzítették magukat a kötélre, és a legfelső biztosítási pont sem szakadt ki, így a hó kirohant alóluk, ők pedig ott maradtak a kötélen lógva. De nem folytatták a munkát. Erőltetett menetben menekültek le a hegyről, és még magashegyi bakancsaikat sem vették le, amikor bejelentették, nem mennek fel többet. Az alaptábor magashegyi munkásai összefogtak, és együtt mondták ki: a hegy most életveszélyes, az időjárás rossz, több serpa nem kockáztatja az életét.

A döntés nem csak számukra jelentette a szezon végét. A kereskedelmi expedíciók a kötelek hiányában reflexszerűen a levonulás mellett döntöttek, és néhány nappal később a felére zsugorodott az alaptábor. Az expedíciózás pszichológiailag kritikus pillanata ez: tömegek csomagolnak össze, és ettől még a szélsőséges optimistákon is úrrá lesz a kétség. Talán igazuk van, és mostantól jobb esetben az időt fecsérelik, de az is lehet, hogy az életükkel játszanak?

A sátrak közt állva beszélgettek, az előnyöket és a kockázatokat vették sorba. Nyilván nem véletlen, hogy sorban vonulnak le a hegyről a mászók. „Mások tapasztalata alapján nem akarok döntést hozni”, zárta le a tépelődést a Zsolt. Nem a megérzéseiben bízott, egyszerűen azt a taktikát követte, hogy amíg van lehetőség, próbálkozni kell. Az időjárás is javult, és aki alapvető alpesi hegyi tapasztalatokkal bírt, az már el tudott indulni a csúcsra. A tömeges levonulás ellenére is népvándorlásra emlékeztető menet lódult meg a csúcs felé. Zsolt megdöbbenve vette észre, hogy hiába megy harmadszorra a hegyre, a formája nem javult.

Egy orvos szemével az állapota nem volt aggasztó. Még csak kilenc hónapja élt egy lábbal, miközben a rehabilitáció ideje egy-másfél év szokott lenni. Ő maga sem volt elkeseredve: „A kereskedelmi expedíciók mászói haladnak ilyen tempóval – gondolta –, és sokan el is érik a csúcsot. Nekem is van esélyem.”

Az expedíció többi tagja sem volt jó kondícióban. A többhetes tétlenség elgyengítette őket, az 5700 méteres magasságban töltött hosszú idő pedig nem csak az erejüket, de mintha a motivációjukat is tönkretette volna. De nehéz volt úgy küzdeni a csúcsért, hogy szemből közben folyamatosan érkeztek a felsőbb táborok felszerelését leszállító serpák, és a levonuló hegymászók.

A 6800 méteres köztes táborban jártak, amikor egy japán expedíció elkeserítő hírt hozott. 7500 méterről fordultak vissza. Már átmásztak a nehezebb részen, a sziklapadokon, ahonnan lankás hómezők vezetnek a csúcs alá. A hó azonban továbbra sem szilárdult meg, ropogott a lábuk alatt, jelezve, hogy bármikor elszakadhat, magával sodorva őket is. A magyar csapat gyorsan hozta meg a döntést: feladjak, nem próbálkoznak tovább.

Egy fentről érkezett serpa is helyeselte a döntésüket: „Tizenhat alkalommal voltam nyolcezer méteres hegyen. Ezt is megmásztam már 93-ban. De most nem lehet, veszélyes”, mondta nevetve Zsoltnak, majd rágyújtott egy cigarettára.

Mivel még messze volt az este, elhatározták, hogy sportból felmennek a 7200 méteres táborba. Látszott, hogy Mécs Laci van a legjobb erőben, ő akár még egy gyors csúcsmenetbe is belevághatott volna, de végül csak rövidet pihent a kettes táborban, majd egyből ereszkedett is vissza. A később érkező társainak kellett összepakolniuk a tábort, és levinniük a közös felszerelést. Wetzl Péter végül innen, és nem a csúcsról síelt le, a többiek pedig leereszkedtek az egyes táborig.

6.

Másnap reggeltől Zsolt számára megint elkezdődött a gyötrelmes időszak. Teljesen fel kellett számolniuk ezt a tábort is, így végül harminc kilós hátizsákkal billegett lefelé a bizonytalan terepen. Nehezítette helyzetét, hogy szorosan felzárkózott mögé a filmes fiú serpája, hogy megtartsa, ha eldőlne. Ami a segítőkész serpa karmája szempontjából hasznosnak tűnt, idegesítette Zsoltot. Hallotta, hogy a tibeti ott liheg a tarkójában, és mellé ugrik, amikor megtántorodik. Úgy kellett elhessegetnie, mondván, egyedül is tud járni.

A gleccser végéhez feljött Lajos is, de már akkor vette át a zsákját amikor lábát csúnyán feltörte a protézis. Összeszorított foggal csoszogott be a táborba.

Az alaptábor a teljes levonulás lázában forrongott. Egyetlen ember arcán ült csak elégedett arckifejezés: Egy német mászó végül egyedül elérte a csúcsot. „ Mintha tojáshéjon kellett volna járnom, olyan bizonytalan volt a hó a csúcs alatt. Nagyobb társaságokat meg sem tartott volna. De én már sokszor próbálkoztam azelőtt, tudtam, hol kell figyelni”, mondta, és áhítattal kortyolt bele a teájába.

Az alaptáborban nem volt idő pihenni, és a sebeit kezelni. A menettel együtt hamarosan ők is úton voltak. Kínosan lassan botorkált, egy ideig beszélgetett Tibivel, aztán már csak ő beszélt hozzá, míg végül nem emlékezett másra, mint a fájdalom keltette ködökre, és hogy egyetlen cél lebegett előtte: leérni a civilizációba.

Az utat elérve egy motoros állt meg előttük. A jóval lejjebb járó Mécsék küldték elé a tibeti srácot, hogy némi pénzért szállítsa le meggyötört társukat. A motor sem volt megváltás. A gép pattogott a köves terepen, a lábtartó verte a lábát, és fülsértő zene üvöltött a tankra szerelt hangszórókból. Ráadásul a végén újra talpra kellett állnia, mivel tilos volt a turistákat motoron szállítani, így még egy kilométernyi vánszorgás várt rá.

Amikor végre beült a dzsipbe, fájdalmas vízhólyagok és zúzódások borították a csonkját. Innentől néhány méternél többet nem mozgott, amíg Magyarországra nem értek. Katmandui szállodáját egy hétig nem. hagyta el.

A társaság felszabadult volt, nem kudarcként élték meg az expedíciót, Zsolt is sikeres rehabilitációs túrának fogta fel az elmúlt másfél hónapot, „Akár még a csúcsra is feljuthattam volna, ha jobb a hóhelyzet” mondogatta. Máskor viszont arról beszélt, hogy még meg kell tapasztalnia, milyen szintre képes visszajönni. Ha nem lesz belőle nyolcezres mászó, akkor az Alpokban mászhat izgalmas utakat.

Lajosék mindenesetre maradtak a Himalájánál, és még nem érték el Budapestet, de már arról folyt a szó, hogy a Lhoce vagy az Annapurna legyen a következő célpontjuk. Zsolt az utóbbi iránt lelkesedett, mert kalandos, igaz, veszélyesnek tartott hegy volt. A többiek viszont a Lhoce mellett voltak, mert ott biztosabb a siker. Szinte végig az Everest csúcsára vezető úton kell mászniuk, csak a végén térnek le onnan. Rengeteg lesz az expedíció, kitapossák az utat számukra. Zsolt ugyanezen okból tartotta volna távol magát a hegytől.

A megoldást végül a hazaérkezés késleltette. Hilda és Gerda várták a reptéren, kislánya odarohant hozzá, szorította, ölelte, és emiatt nem látszott, hogy Zsoltnak kicsordulnak a könnyei.

7.

Percek alatt lépett vissza a közös buborékvilágukba. Az expedíció szélsőséges nyugalma után azt sem bánta, hogy a feladatok hóviharként csapnak le rá. Előadásokat tartott, de már nem aggódott amiatt, hogy egy sikertelen expedíció után üresen maradnak a széksorok. Nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem a csúcssikerekre kíváncsiak. Magyarországon a hegymászás úgysem annyira elismert sport, hogy a hallgatóság tudja, mi a lényegi különbség a Cso-Oju és a K2 közt. A Zsoltot mozgató lelkesültség, erő és elszántság varázsolta el a közönségét. A média eszközeivel felépített celebek, a súlytalan kihívásokból várat építő sztárok közt kirívó volt Zsolt alakja. Sugárzott belőle, hogy ő akkor is kitartana szenvedélye mellett, ha senkit nem érdekelne a téma. És lelkesültsége ugyanakkora, legyen szó a Tátráról vagy a Himalájáról. Mindenfajta hátsó gondolat nélkül, megindító naivitással szereti a hegyeket.

Folytatta a lábfejlesztési munkálatokat is. Nyilvánvaló volt, az igazi lábat imitáló, bakancsot is tartalmazó protézis zsákutca. Egy ilyen protézis nehéz, emiatt rosszabbul tudta mozgatni, bizonytalanabb volt vele a mozgás. Rájött, hogy azokból a lapszerű sílábakból kellene kiindulnia, amelyekre csak rá kell kattintani a síkötést. Vagy akár a hágóvasat. Felesleges a nagyméretű bakancs, amelynek tömegét a számára lényegtelen szigetelő és stabilizáló rétegek adták. Rendelni viszont nem tudtak ilyet, ezért két pár karbonlábat alakított át. Egy nagyot síelni, hegyet mászni, és egy kisebbet a sziklára.

A munkát az utazásai akasztották meg rendszeres időközönként, ezért amikor decemberben síterepre került, megint csak a régi, bakancsos lábát kellett elővennie. Súlyos kudarcélménnyel tért vissza a pályáról. Kisgyerek kora óta síelt, olyan volt számára csúszni, mint másnak a biciklizés. Készségszinten siklott a lejtőn, oda sem kellett figyelnie. A műlábbal ezt is újra kell tanulnia. Csetlett, botlott, a lécek időnként váratlan irányokba futottak szét, úgy tűnhetett, mintha egy ígéretes kezdő lépett volna pályára. Órák kellettek, hogy valamelyest rendbe szedje a mozgását. A szűzhavas síelést pedig egyelőre fel kellett adnia, annyira nem tudta uralni a léceit, pedig korábban ez volt a specialitása.

Nem hozott sikereket a szilveszteri útja Hildával. Ausztriába utaztak, kislányukra a nagyszülők vigyáztak, míg ők romantikus túrára, indultak a hegyekbe. Az Alpokban azonban rengeteg hó esett, néhol derékig ért, úgyhogy egy fél nap után vissza kellett fordulniuk, hogy a hotelben kettesben töltsék el az időt.

Az év elején döbbent rá, hogy hamarosan kezdődik a síoktatói munkája Ausztriában, és még mindig a használhatatlan bakancsra van kárhoztatva. Gyors ütemben kezdtek neki a fejlesztésnek. Az egyszerű, de strapabíró fémlapból álló lábra bakancstalpat ragasztatott. A műlábas cég pedig különlegesen párnázott tokot készített, amelyben zselés betét óvta a csonkját a kisebesedéstől.

A rohamtempóban elkészült láb meglepően jónak bizonyult, és hazaérve újult erővel vetette bele magát az edzésbe.

1994 – Hópárduc

1.

1994 egy téli estéjén úgy tűnt, Zsolt nekivághat a hegymászás felnőtt osztályának számító Himalájának is. A Mészöly kocsmában vette észre a hirdetést, amely a tavasszal induló Broad Peak expedícióról számolt be. Nem lepte meg egyáltalán, hogy ilyen felhívással találkozik, a Mészöly ugyanis nem hagyományos szórakozóhely volt. Az amúgy álagos kinézetű, bokszos, biliárdasztalos sörözőben a figyelmes szemlélő szokatlan jeleket vehetett észre. A hátsó teremből időnként izzadt, magnéziaporos emberek kerültek elő, az asztaloknál vagy hegymászásról vagy a hegyekről folyt a szó, a falra tűzött cetlik pedig jégcsákányokat, hátizsákokat, hétvégi mászásokat hirdettek. A Mészöly kocsma egy hátsó termében működött ugyanis a Fradi hegymászó szakosztálya is, az asztalok körül találkozott az akkori aktív hegymászó-kompánia. Nyüzsgő, élénk esték voltak ezek, a társaság pedig fiatalabb, mint az MHK-ban.

Zsolt leginkább az ismerősök és a klub könyvtára miatt járt le. Az egyik teremben kialakított műfal nem vonzotta, és amúgy sem edzett rendszeresen. Járt ugyan futni, túrázott a Kárpátokban, vagy kisebb mászóutakat tett az Alpokban, de mindezt akkor, ha volt ideje, és főleg ha volt célja.

A Broad Peak éppen ilyen cél lett volna: ez már egyike volt a tizennégy nyolcezresnek, igaz, ezt tartották a legkönnyebbnek a tizennégyből. A lelkesedést néhány héttel később a tények hűtötték le. A túra költségei messze meghaladták azt az összeget, amit akár napi huszonnégy órás alpinmunkával össze lehetett volna gyűjteni. Visszalépett, és a szokásos téli elfoglaltságai felé fordult. A munka mellett síelt, néha futott. Csatlakozott a felkészültségéről, elszántságáról és teljesítményeiről nevezetes Dékány Péter és Ozsváth Attila párosához, és a Tátrában, a Lomnici- falon másztak nehéz, téli utat.

A következő év elején pedig feliratkozott a már hagyományosnak számító Nagy Sándor szervezésű expedíció taglistájára. Természetes volt, hogy részt vesz az expedíción. Az évek során kialakult az a csapat, amelynek tagjai hasonló szenvedéllyel viszonyultak a hegyekhez. Szinte klubbá váltak, noha maguk nem állítottak nehézséget az új csatlakozók elé. Az expedíciós mászók közé tartozáshoz nem különleges teljesítmények vagy kivételes tapasztalatok kellettek, hanem csak annyi, hogy az ember hajlandó legyen részt venni az expedícióban. Azaz, hogy kész legyen a mindennapi életet, a munkáját, családját, terveit alárendelni a : hegymászásnak.

Az expedíciózás ugyanis nem csak jelentős anyagi áldozatot követelt. A tagoknak felkészülési túrákat kellett tenniük, edzésekre, mászni jártak, részt vállaltak a szervezésben, és még csak ezek után következett a több hónapos távollét.

Zsolt ismerte a tagok nagy részét, és a célpontot is. Ismét a Nagy Sándor által kedvelt Pamírba készültek, ezúttal a hegység nyugati oldalára, a Kommunizmus-csúcshoz és a Korzsanyevszkajához. A terv izgalmas volt. A Kommunizmus-csúcs 7495 méteres magasságával a Szovjetunió legmagasabb hegye volt. Már állandóan változó neve önmagában megelőlegezte a kalandot. Egy ideig Garmó-csúcsnak hívták, aztán átnevezték Sztálinra, 1962-ben pedig a Kommunizmus nevet kapta. Kalandjai később is folytatódtak, négy évvel később nevét egy egykori mozlim uralkodó után Iszmoilí Szomonira változtatták. A Korzsanyevszkaja minden szempontból egyszerűbb volt. Egyetlen néven ismerték, alacsonyabb volt, csupán 7105 méteres, és állítólag viszonylag könnyen el lehetett érni a csúcsát.

Így hát Zsolt abban reménykedett, hogy az expedícióról az első magyar hópárducként térhet haza. Nem kell Pelevin-regénybe illő átalakulásra gondolni. A derék magyar mászó nem a farkasember ázsiai változatává szeretett volna válni. A hópárduc amellett, hogy ritka magashegyi ragadozó, a hajdani Szovjetunió legnevesebb hegymászóinak kitüntetése is. Az öt szovjetunióbeli hétezrest meghódító mászók az Orosz Hegymászó Szövetség Hópárduc fokozatát nyerik el, amely egy oklevélen kívül nem. jár ugyan semmivel, de akkoriban hegymászókörökben sokat jelentett, Zsoltnak a Han Tengri, a Pobeda- és a Lenin-csúcs után már csak ez a két hegy kellett a rang elnyeréséhez. Az Első Magyar Hópárduc versenyben még ketten indultak rajta kívül: Kunos Gábor, és jelenlegi expedíciós társa, Straub József.

Zsolt és Straub azzal a szándékkal szállt fel a Záhonyba tartó vonatra, hogy visszafelé már hópárducként váltja meg a jegyet. Az út Moszkváig az ismert koreográfia szerint haladt. Az előző évekhez képest csak egy gödör hozott változatosságot a programba. A gödör a pályaudvaron helyezkedett el, és azért tett szert kétes nevezetességre, mert a reménybeli hópárduc óvatlanul belelépett. Hátán és kezében is nehéz zsákokat cipelt, nem tudta időben tehermentesíteni kifordult bokáját, így mikor a csomagokat leszórva földre huppant, már jókora daganatot tapogathatott. Eddig tartott tehát a túrája, lábra sem bír állni, nem hogy hegyet mászni, dühöngött.

Volt ideje mérgelődni, mert a többiek néhány órára sétálni mentek a városba, csomagmegőrző helyett a mozgásképtelen Zsoltra hagyva a felszereléshalmot. A háromnapos vonatút alatt a düh és a kétségbeesés közt hányódott, időnként pedig megvizsgálta, mennyivel csökkent közben a duzzanat. Taskentbe érve már lábra tudott állni, ami szerencse, mert az út a hagyományoknak megfelelően nem volt könnyű.

Először a taskenti helikopterbázisra utaztak, ahonnan nem indultak helikopterek sehová. A következő lépésben elmentek a buszpályaudvarra, és a váróteremben töltötték az éjszakát. Harmadik lépésben egy zsúfolt buszon elutaztak Ushanba, ahol a társaság egy újabb váróterembe vette be magát, Nagy Sándor pedig elment a városba helikopterre vadászni. A negyedik lépésben buszt béreltek, és elindultak Dusanbe városa felé. Az éjszaka egy részét a változatosság kedvéért a buszon töltötték, a hajnalig hátralevő órákat pedig kétezer méter magasan, egy hágón. Ötödik lépésben jött a kötelező elem, a teherautó-plató, amit egy repülőtéri váróban töltött éjszaka követett. Végül helikopterre szálltak, és a negyedik nap, happy end, megérkeztek a 4200 méteren kialakított Moszkovina táborba.

Az alaptábor, az Adzsik Tashoz hasonlóan több volt egy vízszintes területnél. Hajdani alkotói azt akarták, hogy a Moszkovina méltó legyen a felette magasodó hegy, a Kommunizmus-csúcs nevéhez, így a hely leginkább egy jól felszerelt sportkomplexumhoz hasonlított. Voltak étkezőbarakkok, százötven főt is befogadó, házra emlékeztető sátrak, szauna, sportcsarnok pingpongasztalokkal, röplabdapályával, és a kiegyensúlyozott pihenéshez nélkülözhetetlen kantin.

Az expedíciónak azonban a saját sátrait kellett használnia, így hamar fény derült arra, hogy Zsolt sátor nélkül érkezett. Nem tudatos súlycsökkentési terv része volt ez, vagy hanyagság, hanem egyszerűen nem volt pénze rá. Mindenesetre kivívta Nagy Sándor nemtetszését, aki ezt nem is nagyon takargatta. Végül tehát maga intézte el, hogy szállást kapjon összekötő tisztjük sátrában, az orosz Vologya mellett, aki rögtön átvette tőle a bűnbak kellemetlen szerepét is. Vologya, a Szovjetunió Sportmesteri fokozatának büszke tulajdonosa hatvan év körüli, pohos, szöszmötölős öregúr volt. Nagy Sándor az olajozottabb ügyintézés elősegítésére fogadta fel őt az expedíció mellé. Sajnos már az alaptáborban derült ki, hogy Vologya békés, magának való természete miatt teljesen alkalmatlan feladata ellátására, sportmesteri fokozatát pedig nem hegymászó tevékenysége, hanem birkózómúltja miatt kapta.

De hegymászóvá akart válni, még akkor is, ha sem a tapasztalata, sem a kondíciója, sem a felszerelése nem volt alkalmas a célhoz. Fanyelű jégcsákánya, ócska hátizsákja, kötött pulóverei inkább hegymászómúzeumba illettek, mint magashegyre. Mindemellett állhatatosan kitartott vágyai mellett, hiába érvelt, kérlelt és kiabált Nagy Sándor.

Vezetőjük szavai Zsoltot sem rázták meg, sőt, tulajdonképpen célba sem értek. A bokája miatti aggodalmától vezetve már másnap elindult a hegyre, mégpedig egyedül. Mielőbb meg akarta tudni, szorosra húzott sítúrabakancsában képes-e komolyan hegyet mászni.

Első nap a legközelebbi csúcs, a Csetürjoh felé vezető morénalejtőn próbálgatta a bokáját, majd az éjjel egy szikla mögött felvert táborban pihentette azt. Másnap megvizsgálta, miként viselkedik a lába havas, jeges terepen. Délután háromkor pedig már azt is tudta, hogy mennyire fáj, ha történetesen egy 6299 méter magas csúcson áll. Elviselhető volt az érzés. Annál kellemetlenebbek voltak a hirtelen emelkedés okozta magashegyi betegség tünetei. Fájt a feje, hányt és lefelé tartva még a hasmenés is nehezítette helyzetét.

Az éjszakát a hegy lábánál töltötte, az imént mászott csúcsra tartó társaival közösen. Mécs, Dora és Nádai Lászlók mellett ott ült a táborban a csöndes Vologya is. Másnap a furcsa négyes elindult a Csetürjohra, Zsolt pedig visszatért a nyüzsgő alaptáborba. Néhány órával később csatlakozott hozzá a csapata, akik a csúcs alól fordultak vissza, Vologya nélkül. Az idős orosz a három fiú győzködése ellenére sem akarta feladni célját. Sátor és rendes felszerelés hiányában maradt fenn a hegyen. Vologya a következő nap sem került elő, délután viszont befutott a magyar hegymászók másik fele, akik hiába próbálkoztak a Korzsanyevszakajával. Közülük egyedül a sajátos akklimatizációs taktikát követő Straub Józsi maradt a hegyen.

2.

Az expedíció rövid pihenőidőt tartott, de Zsolt bízva egyéni stílusában nem csatlakozott hozzájuk. Ki akarta próbálni, hogy bokája valamivel nagyobb magasságban is bírja-e a terhelést. Reggel tehát elindult a Korzsanyevszkaja felé. A morénamező már nem okozott számára meglepetést, ahogy a meredek hólejtő sem. Jól vette a kényesebb traverz akadályát is, és minden különösebb gond nélkül érkezett meg a második táborba. Tíz sátor állt a meredek ívű domb oldalában, de Straubot hiába kereste a hegymászók között. Talán már elindult. Mivel volt még ideje sötétedésig, ő is folytatta az utat, és közel a 6000 méteres magassághoz, egy áthajló szikla alá húzódott be éjszakára. Hideg volt, gyorsan főzött magának levest és teát, aztán visszahúzódott a hálózsákba. Jól érezte magát, és másnapra komoly tervet tűzött ki maga elé. Alpesi stílusban folytatja a mászást: minimális felszereléssel megkísérel egészen a csúcsra jutni, és onnan vissza a bivakhelyig.

Pirkadatkor kelt, gyors reggelit készített, majd hátizsákja tartalmát elrejtette a kő alá. Csokoládéval, fejlámpával, egy kulacs vízzel és meleg ruhával a hátizsákjában vágott neki a távoli csúcsnak. Kimászott egy meredek jégfalat, majd átharántolt a gerincre. Amikor a kiszélesedő gerincen magányos, üres sátrat pillantott meg, tudta, hogy közel lehet a harmadik tábor. Hamarosan valóban elérte a szűk hómezőt, ahol egymásra torlódva állt vagy tíz sátor, és néhány orosz mászó. Straub sehol.

Kisebb csoportokat előzve haladt végig a lankás, havas gerincen. A bokája bírta, könnyű volt a terep, letaposott hó mutatta végig az utat. Egyedül a viharos, hideg szél lassított tempóján. Remélte, hogy nem csökken tovább a hőmérséklet Szürke volt az ég, de a felhők magasan a hegy felett lebegtek, talán egy ideig még nem jön a szél. Hosszú gyaloglás után, délután háromkor érte el a csúcsot. Csak halvány örömöt érzett, túlságosan fáradt volt, hogy sokáig nézelődjön. Negyedórával később megindult visszafelé. Sietett, sötétedésig vissza kellett érnie a felszereléséhez.

Az alaptáborban a megszokott kép fogadta. A csapat a Moszkovina békés hétköznapjait élte. Ebédelni jártak a. kantinba, barátkoztak a nemzetközi csapattal, megismerkedtek egy kedves, kirgiz lánnyal, és még sportoltak is. Egyedül Vologya és Straub hiányzott, akik rejtélyes módon még mindig a hegyen voltak.

Az idős orosz birkózó napokkal később került elő. Az öregúr nem jutott fel csúcsra, de jelentős kilókkal került közelebb hajdani versenysúlyához. Elejtett szavaiból derült ki, hogy nem csak a hegy szívta ki az energiáit. Megviselte, hogy gyakorlatilag élelem nélkül vágott neki az útnak. Sőt, élelem nélkül érkezett már a táborba is. Hosszas faggatózás után a csapat előtt kirajzolódott Vologya szomorú története: az egykori birkózót arról tájékoztatták, ellátásáról a magyar csapat gondoskodik majd. A megállapodásról az expedíció azonban mit sem tudott, Vologya pedig nem akarta a problémáival terhelni őket. Megkísérelte tehát a másfél hónapos túrát a nassolásra hozott földimogyorón és mazsolán kihúzni. Hegymászóink még a szomorú vég bekövetkezte előtt befogadták a sztoikus öregurat.

3.

Zsolt egyéni taktikájára nem a kiszámíthatóság volt a jellemző, hanem valami nehezen átlátható belső ritmus. Ezúttal egy nappal a társai után indult a Kommunizmus-csúcsra. Igaz, barátait már a morénalejtő tetején, még a gleccser előtt beérte. A fejfájásra és rossz közérzetre panaszkodó Nádait kísérték lefelé. Zsolt számára nem látszott komolynak a probléma, így a jó erőben lévő Dora Lászlónak és Mécsnek is felvetette, másszanak tovább együtt. A fiúk hezitáltak, aztán mégis folytatták az ereszkedést, Zsolt pedig magányosan kapaszkodott tovább.

Meredek sziklaoldalt és egy kitett jégfalat kellett átmásznia, de a korábbi hegymászók által elhelyezett kötelek miatt egyik sem volt veszélyes. Kora délután pillantotta meg a sátrak színes kupoláit. Angol és orosz beszédet hallott, ahogy átvágott a táboron, de jó erőben volt, beszélgetni pedig nem volt kedve: pihenés nélkül haladt tovább a Borodkin-pilléren. A stabil idő miatt úgy gondolta, megkockáztathatja, hogy addig megy, amíg rá nem sötétedik. Akár lámpafénynél is találhat alvóhelyet.

A szürkületben még ki tudta venni a hómező jellegzetes hajlatát, ahol a feltorlódott hóban könnyen áshat magának hevenyészett bivakhelyet. Közelebb érve azonban ismeretlen jótevők által kibővített, többkamrás, tágas jégbarlangokat pillantott meg. A váratlan komfort és az elért 5500 méteres magasság elégedettséggel töltötte el. Úgy gondolta, megérdemel egy ananászkonzervet.

Szüksége is volt az energiára, mert reggel meredek, mélyhavas lejtővel találta magát szemben. Még halvány nyomok sem látszottak a hegyoldalban. Úgy tervezte, folytatja a lendületes mászást, de ehelyett fáradságos és lassú hólapátolás várt rá. Ha nem a hólapáttal dolgozott, akkor a fixköteleken kapaszkodott keresztül a jégletöréseken. Szenvedései átmenet nélkül értek véget a gerincen. Könnyen haladt a kemény firnen, noha 6000 méter felett járt már. Az út innen lefelé, a Kommunizmus-csúcs alatti platóra, a harmadik táborba vezetett. A jeges hómezőn néhány borostás orosz fogadta, előmásztak a sátrakból, és figyelték az ebben a magasságban szokatlan, magányos embert. Hegyimentők voltak, balesetre gyanakodtak. Nem örültek a hírnek, hogy balesetről szó sincs, a magyar alpinista egyszerűen csak társ nélkül bóklászik a Pamírban.

Zsolt ment volna tovább, de diplomáciai okokból elfogadta a hármas tábor őrzőinek meghívását egy teára. Ő maga csokoládéval bizonyította barátságos szándékait. A konyhasátorban, melyet az oroszok a legmeglepőbb magasságokba is képesek felcipelni, a hegymászásról beszélgettek. Zsolt elejtette a mágikus szavakat: Usba traverz, Korzsanyevszkaja, Han Tengri, Pobeda, és az oroszok megnyugodva engedték útjára. Kétujjas kesztyűikkel sokáig integettek még utána.

Folytathatta a feszes iramú kapaszkodást át a hómezőn, rövid ideig tétovázva a kitaposott nyom elágazásánál. Hirtelen döntéssel a halványabbikat választotta. Mély hóban kaptatott, amíg váratlanul véget ért a csapás. Nem. gondolkodott, hogy mi történhetett a nyomot taposó ismeretlen vándorral, hogy visszafordult-e vagy egy idegen bolygó lakói rabolták el ezen a ponton, csak azt remélte, új barátai nem látják a szerencsétlenkedését a táborukból Tudta, hogy eltévedt, de nem akart visszafordulni, inkább megmászott néhány kisebb jégfalat, és a hasadékok közt kanyarogva próbált átvergődni a hegy túlsó oldalára. Nagy kerülővel, sok időt veszítve ért vissza nyomba. Szürkületig viszont már csak annyi ideje maradt, hogy bivakhelyet keressen magának. Bemászott egy közeli jéghasadékba, és félóra ásással kuckót kapart magának a hóban.

A hajnali kelés helyett stratégiai okból nyolcig aludt. Szüksége volt minden erejére, mert egyetlen menetben akarta elérni a csúcsot. Késői indulása ellenére a legfölső táborban még látta a nemzetközi csapat készülődését, és a tömeg előtt kezdhetett kapaszkodni a gerinc oldalában. Odafenn viharos szél fogadta, ami ugyan lesöpörte a mély havat, de legalább annyira lassította is a tempót. Vigyáznia kellett, hogy az erősebb lökések le ne taszítsák a meredek oldalba. Egy idő múlva még a síszemüveget is fel kellett vennie, mert a szeméből kicsorduló, majd rögtön megfagyó könnyek zavarták a látásban.

A Korzsanyevszkajához képest nevetségesen rövid volt a gerincszakasz, és egy félóra múlva megpillantotta a Kommunizmus-csúcsot, amelyet meglepő módon kereszt díszített. Nem volt idő asszociációkra, egy osztrák hegymászóval kölcsönösen lefotózták egymást, aztán körülnézett. Délkelet felé sűrű, csipkés csúcsok látszottak a fagyosan tiszta levegőben. A Karakorum. Készített egy képet a nyolcezresek legendás vidékéről is, aztán már hópárducként indult visszafelé a gerincen.

Az ereszkedés nem tartogatott meglepetéseket. Két nappal később, amikor sűrű hófelhők vették körül a hegyet, elérte a Moszkovina tábort. A csapat teljes létszámban hallgatta az utóbbi napok történetét, ő pedig örömmel üdvözölte a sikeres csúcsmászásáról visszatért Straubot.

Zsolt innentől kezdve belevetette magát a társai által már alaposan megismert alaptábori életbe. Szaunázni jártak, pingpongoztak, a hosszú kártyacsaták fáradalmait pedig a kantinban pihenték ki. Izgalmat innentől csak a búcsúbuli hozott, amelynek még a beszélgetős szakaszában elfogyott a pezsgő, így kénytelenek voltak a Moszkovina kimeríthetetlen vodkatartalékaira alapozva folytatni az ünneplést. Az emelkedett hangulatú összejövetelen a fiúk beszélgettek a kedves kirgiz tolmácslánnyal, orosz nótákat tanultak, népek táncait gyakorolták és megmentették a mínusz tíz fokos éjszakában, pólóban üldögélő Mécs Laci életét.

Az utolsó kihívást az utazás jelentette. A túlzsúfolt helikopter sorban leszállt a hegyi falvakban, hogy komor arcú, krumpliszsákokkal megrakott nomádokat vegyen fel. A végén még két birka is helyet foglalt a csomagok tetején. Mégsem volt olyan forró a helyzet, mint a taskenti pályaudvaron, ahol a kalauzok érvényes jegyük ellenére sem engedték vonatra szállni őket. Csüggedten nézték az induló szerelvényt, amíg egy hasonló sorsú orosz társaságra lettek figyelmesek. Ők ahelyett, hogy beletörődtek volna sorsukba, a hátsó ajtón nyomakodtak fel a vonatra, és a kalauzok ellenállása közepette az ablakokon keresztül adták fel csomagjaikat. Mikor pedig elindult volna a vonat, egyszerűen meghúzták a vészféket.

A magyar csapat azonnal lemásolta a módszert. Ketten hátulról támadták a kalauzokat, Zsolt hátizsákokkal rohamozta az ajtót, időnként pedig ők is megrángatták a vészféket. Már elhagyták az állomás területét, mire minden felszerelésükkel együtt elfoglalhatták a helyjegyükön feltüntetett kabinokat. A kalauzok az indulás után udvariasan kezelték a jegyeket, jó utat kívántak, a társaság pedig nem értett semmit. A széteső Szovjetunióban azonban nem volt érdemes a dolgok magyarázatán rágódni. A hegyekből visszatérve nem is fogadhatta volna őket bizarrabb világ.