75

És itt a Székely Ferenc-féle interjú is (ahogy nemrégiben elküldtem neki... Címe

nincs, azt majd ő ad neki, alkalomadtán)

1. Kolozsváron született, de az ön gyökerei, édesapja révén – Cseke Vilmos matematika professzorról, szakíróról van szó – a dél-erdélyi, hatványozottan szórványvidéknek számító Hátszegre nyúlnak vissza.

Gyökereink diszkréten hálózzák be egész Dél-Erdélyt, de Aradig is kinyúlnak. Apai nagyapám Erzsébetvárost hozta magával, nagyanyám Brassót. Hátszegen megismerkednek, s egybekelnek – ekkor jön be apám a képbe, 1915-ben. Négy év múlva húga születik, de akkor már szabadkai lakosok – nagyapám fegyelmezett tanárember: megy, ahová a Monarchia küldi. Trianon már Kolozsváron találja. Anyám családja, némi sváb beütéssel, Arad vidékét, a jól termő alföldet rajzolja a családi térképre.

Apámról sokszor megemlékeztem, többféle műfajban. Legutoljára a szüleim szerelmi levelezése nyomán írtam tényregényt, s benne sűrűsödnek a második világháborút megelőző néhány év erdélyi és magyarországi feszültségei is. Olyan történetet elevenítenék itt fel, ami jól rávilágít szuverén szellemi érdeklődésünk összhangjára és különbségeire.

Elemiben, az első számtanórák után lelkesen újságoltam fűnek-fának: a matematikánál nincs könnyebb a világon! Arra alapoztam, ahogy a tanítónéni oly könnyedén felírta a táblára a számokat, amiket hol össze kellett adni, hol meg ki kellett vonni. Hát ennéál mi sem egyszerűbb! Az egyik leírt szám után odapirkáljuk a plusz jelet, majd egy másik szám következik, utána az egyenlőségjel, eredményként pedig egy harmadik szám – mindegy, milyen, a fő, hogy álljon ott valami. Meg se fordult a fejemben, hogy a két összeadott szám között mennyiségi egymásra hatás létezik. Ilyen laza szellemben végeztem el a legelső, összeadásokból és kivonásokból álló házi feladatomat, s nagyon meglepődtem, amikor másnap beszekundáztam. A tanítónő ismerte apámat, tudta, hogy hivatásos matematikus, mulasztásom így kétszeres súllyal esett a latba. Otthon alig mertem elővenni az intőt, bár még mindig nem értettem, hol hibáztam. Hiszen megvoltak összeadandók és volt számszerű végösszeg is... Apám se igen értette az elején, hogy én mit nem értek. Aztán mire megértette, addigra én is kapiskálni kezdtem, milyen banánhéjon csúszhattam el. Attól kezdve szorongva néztem föl a matematikára, mint olyanra, ami jócskán fölöttem áll. Megtanultam, mert nem akartam még egyszer az öregem előtt szégyenben maradni, de egyáltalán nem szerettem.

Valamikor, néhány évvel sietős halála után írtam róla az alábbi, számomra ma is borzongató élményt jelentő verset, mert úgy érzem, mindent elmond kettőnk viszonyáról:

Minden enyém

egyre jobban

irigylem apámat pedig

enyém termete domborodó pocakja

enyém a bajsza a szemüvege

órája a csuklómon ketyeg

esőköpenye ernyője háza könyvtára kertje pincéje

mindene enyém

nekem meg éppen az kellene amit önzőn elvitt

gyémánt esze ő maga

2. 1957-ben érettségizett a Brassai Sámuel Líceumban, Kolozsváron. Milyen szelek fújtak akkoriban arrafelé?

Nagyon ifjak voltunk és bohók – alig 16 évesek. Amit manapság tudok arról a korról, azt az olyanok visszaemlékezéseiből szűrtem ki, mint amilyen Bodor Pál volt akkoriban – alig 26 évesen. Egy pódiumbeszélgetésen elmondta, hogy 1956. szeptember 21-22-én Kolozsváron bukaresti pártvezető, Miron Constantinescu találkozott magyar értelmiségiek színe-javával, akik őszintén kitálaltak előtte, meglehetősen kényes kérdéseikkel: „Megkérdeztük, hogy miért szüntették meg a központi magyar ifjúsági hetilapot? Miért szüntették meg a szakszervezetek központi magyar hetilapját? Miért szűnt meg a kolozsvári Agrártudományi Intézet magyar tagozata? Miért szűntek meg a kétnyelvű cégtáblák? Miért tűnnek el a kétnyelvű utcatáblák?” A másnap folytatódó gyűlésre igyekezvén, Bodorék valósággal csodát láttak: „Egyetlen éjszaka leforgása alatt megint megjelentek a kétnyelvű cégtáblák. Ismét olvashattam magyarul, hogy kenyér. Éreztük, hogy itt valami óriási dolog történt. Mindenki szaporázta a lépteit, gyorsabban sietett be az épületbe. Miron Constantinescu azzal fogadott bennünket, hogy őt súlyos mulasztás terheli, mert elfelejtette tegnap reggel átadni a vezetőség üzenetét. Eszerint az Ifjúmunkás című magyar ifjúsági hetilap újra megjelenik, a szakszervezetek központi magyar lapja újra megjelenik. A sokszoros petíciónkra rég megvan a jóváhagyás: a Korunk meg fog jelenni – 1940-ben még Horthy tiltotta be –, hogy magyar nyelvű gyermeklap indul (ez lett a Napsugár), hogy az Agrártudományi Intézet magyar tagozatát helyreállítják.” Egy hónap múlva aztán bekövetkezett a magyar ’56 – és minden megváltozott. Mi, kamaszok inkább csak az ’56 szelét érzékeltük. Annyira a saját köreinkben, köldöknézően éltünk, kolozsvári magyar diákok, hogy jóformán nem is érzékeltük a Bodorék által szóvá tett állapotokat. A mi kis diákvilágunkban még béke volt és barátság...

3. A következő öt évet a Bolyai, illetve a Babeș-Bolyai egyetemeken tölti. Miért volt jó, hogy egyesült a két egyetem, és miért nem?

A kérdés második felére egyszerűbb a válasz. Ma már tisztán látjuk, hogy amit egy tollvonással meg lehet oldani – gondolok az önálló magyar egyetem létesítésének királyi döntésére –, azt ugyanolyan könnyű visszacsinálni. Ezek az élet igazi varázslatai! És azóta sincs az az erő, ami retirálásra, jóvátételre kényszerítené a politikát. Mint az esemény egykori passzív elszenvedője, a kérdés első feléről azt mondhatom: az egyetemek egyesítése jó volt arra, hogy élő, mindennapi kapcsolatban, szőröstül-bőröstül megismerhessük román társainkat, a társadalom román ajkú rétegeit. Közvetlen kapcsolatba léphettünk szellemiségükkel, logikájukkal, hiedelmeikkel, mítoszaikkal. Sok ismerősre s köztük barátokra is szert tettem közben. Viszont az egész folyamaton, rossz ómenként a józsefattilai igazságot érzem beteljesedni az Őszből: „Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, / de nem hittem, hogy itt van, ily közel, / hogy szemembe néz s fülembe morog.”

4. Az egyetem végeztével a bukaresti Ifjúmunkás belső munkatársa lett. Az Ifjúmunkásnál töltött közel két évtized emlékei közül melyekre emlékszik vissza szívesen? Lehetne a „nem szeretem” emlékekből is?

Sok kedves emlékem közül hirtelen most az Ifjúmunkás Matinékat emelném ki, kezdetben Matekovics János, később Tar Károly vezénylete alatt, a Túrázz velünk pályázatot, a fiatal költők első antológiája, a Vitorlaének kapcsán rendezett országos vitánkat, az 1970-es árvíz idején összeállított tematikus lapszámunkat, amelyre Kántor Lajos reagált érzékenyen a Korunkban, az 1987-es úttörő szociográfiai riportutunkat Tusnád községben, a Matekovics János szervezte Romatika-vitát... Még lenne egy sor, de hagyjuk – mindez már a múlté...

„Nem szeretem” emlékeim közül legyen az a találkozás, melyre főszerkesztő helyettesi kinevezésem előtt került sor az ifjúsági szervezet központi bizottságánál. 1966-ban történt, hogy a legendás Dali Sándor volt a főszerkesztőnk, aki a kollégák sugallatára minden áron a helyettesének akart tudni engem. Akkor már négy év riporteri-tudósítói múlt állt a hátam mögött. Ahol csak lehetett s fontosnak tartotta, elejtette a nevemet és a szándékát, nekem meg gyors lakáskiutalást ígért. És az elvetett mag kihajtott. Én Kolozsváron éltem, az akkori Kolozs tartományból tudósítottam, mindenről írtam, amit kértek tőlem s amibe csak belebotlottam, hetente olykor két-három cikket is. Egyik nap telefonüzenet: másnapra legyek Bukarestben, az ifjúsági szervezet sajtóosztályán szóba akarnak állni velem. Hogy ne késsek, repülőre ültem. A főnök már türelmetlenül várt. Kocsit hívott s meg sem álltunk a központi pártszékház mögötti KISZ-székházig. Egy Alexandru I. Zăinescu nevezetű oltyán költő fogadott, külön irodában, hosszú zöldposztós asztal mellett, hullakomoly volt, én meg, akár a kisegér. Egyetemi szigorlaton éreztem magam. A főnök rögtön magunkra hagyott, hadd ismerkedjünk. Kiderült, hogy ez a Zăinescu irányította onnan akkor az egész ifjúsági sajtót. És hogy Kentet szív (persze, eszébe se jutott megkínálni engem, aztán később lefordítottam néhány versét, s mindjárt „măi, Cseke” lettem a szemében). Elegánsan, a plafon felé eregetve a füstöt, némán pöfékelt, miközben nekem arról kellett beszámolnom, hogy mihez kezdenék az Ifjúmunkásnál, ha én lennék a főszerkesztő? Jó kérdés... Hetet-havat összehordtam, ráadásul mindezt románul... Aki nem próbálta, nem tudhatja, milyen pocsék érzés beszélni kényszerülni és nem tudni, hogy mit. Valósággal érzi a mélységet maga alatt az ember. Hogy most, most zuhan belé. Pont, mint a kötéltánc. Nekem még ráadásul mélységiszonyom is van... Úgy oldalogtam el, egy félórai dadogás után, hogy itt aztán leszerepeltem. Nem is volt odáig értem a költő elvtárs – miért is lett volna? –, azt üzente Dalinak, hogy csak érleljen tovább, mert nem sok önálló elképzelést fedezett föl nálam... Aztán mégis csak kineveztek. Helyettesnek. Dali ügyelt rám, türelmesen megmondta, mit kell tennem, és azt elvégeztem. Erre a feladatra tökéletes voltam. De a számomra ismeretlen mechanizmust, amilyen egy szerkesztőség, egy lap, meg se mertem érinteni...

5. Huszonhét éves korában a lap főszerkesztője lett, ami rendhagyó volt azokban az időkben. Hogyan alakult a csapata – kiket vitt oda, illetve kiktől vált meg időközben? Miért kellett távoznia 1979-ben a laptól?

Egy évvel a kinevezésem után, 1968-ban, a megyésítéskor Dali váratlanul felcsapott Kovászna megye egyik alapítójának, s a megyével együtt egy új napilapot teremtett, Megyei Tükör címmel, egy sereg, akkor végzett fiatallal együtt – Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Csíki László, Czegő Zoltán... sorolom most csak így, kapásból –, akik eredeti terv szerint akkoriban mind-mind az Ifjúmunkás riporterhadát kellett volna hogy gyarapítsák. Ez egy kicsit pofon vert engem, és újra megéreztem a talpam alatt az űrt, mintha a drótkötélen felejtettek volna... Szerencsére, nálunk dolgozott a munkabíró, kiváló Lazics – Lázár Laci –, Elekes Feri, Matekovics János, Kincses Jóska, Gálfalvi Gyurka, Fejér Laci, Bodor Tomi... Majd pár évig visszajött Hervay Gizella is, s hozzánk igazolt Aradi-Schreiner Jóska, Müller Ferenc, Kocsis István, Bodó Barna, Pusztai Péter, Tar Károly, Kovács Nemere, Szele Vera, Zsehránszky István, Molnár H. Lajos, Nits Árpád, Mirk László, Gergely Tamás... Az esztendők teltével, ifjúi éveink múltával egyesek rendre ki-kiléptek a szerkesztőségből, egyéni terveik és lehetőségeik szerint: Matekovics a bukaresti Petőfi Ház igazgatója lett, később visszatért sepsiszentgyörgyi tudósítónak, Kocsis Istvánt az Utunk kérte ki, Gálfalvi Gyuri az Igaz Szóhoz igazolt, Aradi Jóska a Korunknál állapodott meg egy ideig, Hervay kitelepedett, Fejér Laci az Előréhez került... 1979-ben magam sem voltam már KISZ-korú fiatal, s a frissítés igénye mindig is ott lebegett a szerkesztőség feje fölött. Miután néhány testvérem külföldre távozásával a káderlapomon tovább szaporodtak a foltok, a válás elkerülhetetlenné vált. Nyári szabadságomról visszatérve megtörtént lecserélésem hivatalos bejelentése. A lehetőség és a bizonyosság, hogy megszabadulok a mások által „bársonyszéknek” titulált helyzetből, s újra mezei újságíró lehetek, szárnyakat adott. Végre, jó éjszakáim lettek. Derűsen teltek a napok. A menesztés tehát, a lapnál hagyottak miatti aggódás dacára, felszabadító hatással volt rám.

6. Az „aranykornak” nevezett években a sajtóban, könyvkiadásban sokan igyekeztek kijátszani a cenzúrát. Hogyan sikerült ez az Ifjúmunkásnál? Voltak-e olyan szerzők, akiktől nem lehetett publikálni?

A cenzúrával való párharc olyan volt, mint a nappalok és az éjszakák váltakozása. Vagy mint Tom és Jerry végeérhetetlen kalandsorozata. Pontosan sose tudtuk, hogy mitől kell tartanunk, mert a szüntelenül frissített tilalomgyűjtemény a cenzúra birtokában volt, ők pedig úgy intézték, hogy ők legyenek azok, akik a sípba fújnak, mi pedig lepődjünk meg újra és újra, hogy lesre szaladtunk. A társasjátékot újra és újra lejátszottuk – az Ifjúmunkás esetében hetente, megjelenés előtt egy nappal. A végén már annyira kiismertük egymást, hogy pontosan tudtuk, mire gondol a másik. A legegyszerűbb csel az volt, ha néhány ártatlan „vaktöltényt” helyeztünk el bizonyos szövegekben, s míg azok kiigazítására összpontosítottunk, fontosabb, lényegesebb mondandók átcsúsztak a szűrőn. Sokban segített az, hogy sikerült kitanulnunk a cenzorlogikát: a sajtóellenőr ugyanis sohasem volt magányos farkas. Nem volt a kezében korlátlan hatalom. Ha engedékenynek bizonyult, annak letagadhatatlan nyoma maradt és az ő utólagos ellenőrzésével megbízott szupercenzor könnyen a fejére olvashatta „árulását”, ami nem egyszer az állásába is kerülhetett. Egy-egy „győzelmünk” után viszont a cenzúra mindig szigorúbb lett, összevonta a sorait, ha kellett, kicserélte megbízható embereit, az újakhoz pedig új játékszabályokat kellett kiokoskodni. Kezdődött minden elölről...

Azt, hogy kitől nem szabad közölni, hamar megtanultuk a cenzoroktól. A külföldre távozó írók, személyiségek rendszerint tabuknak számítottak, s a hetvenes évek végétől kezdve a számuk megsokszorozódott. Nem egyszer fordult elő riporthőseinkkel is, hogy mire megjelent a róluk szóló írás, ők már, külföldre távozottakként, persona non gratának számítottak a cenzúra szemében. Az ilyesmiből szintén jó kis botrányok kerekedhettek...

A nyolcvanas években vezetett, jelenleg szerkesztés alatt álló naplómból idézek egy jellemző esetet a sok közül: „Tegnap B. Gy-től látok fotót a lapban. Úgy rémlik, mintha már nem lenne az országban, de azért jó lesz megérdeklődni. Letelefonálok egy kollégának ...re. Utánanéz, a válasz: itthon van, csak kilépett a laptól, szabadúszó lett. Megnyugtatom a levelezési rovat szerkesztőjét, ne izguljon. Ma egy másik kolléga kérdi fennhangon: mi nem tudtuk, hogy B. Gy. kint maradt? Ő a feleségétől hallotta, próbálta ellenőrizni, de mindenki mást mond. Elővesszük a helyi lap gyűjteményét, B. Gy. január 20-án még közölt fotót a lapjában. Biztonság kedvéért felhívjuk a lapot is, a válasz az: itthon van a fiú. Igaz, hogy feliratkozott, valamikor távozni készül, de csak ennyi... Kezd megszokottá válni ez a szitu...”

7. Nagy visszhangja volt Jelentések – magamról című önéletrajzi művének, amelyben életének, munkásságának ismert vagy kevésbé ismert részleteit a maga átélt valóságában tárja az olvasók elé. Van olyan személy – egykori kollégára, írótársra gondolok, akitől – úgy érzi – bocsánatot kellene kérnie?

Többen vannak, egyesek már nem élnek... 2009-ben megjelent Jelentések – magamról. Emlékezések ellenfényben című könyvem megírásának kiváltója is ez volt: tévedéseimmel, ballépéseimmel, kisiklásaimmal próbáltam benne elszámolni. Szorosan ehhez kapcsolódik írói-újságírói múltam summája, emberi kapcsolataim elemzése. Könyvemet egyfajta megkövetésnek is szántam, bár azt vallom, hogy mindenek előtt a magam bocsánatát kell elérnem mindazért, amit másokkal szemben netán elkövettem. Amíg magammal nem békülök meg, addig minden további kísérlet csak menekülésnek, mentegetőzésnek, mosakodásnak hat. A Jelentések... internetes változatát ezért is láttam fontosnak elhelyezni a Magyar Elektronikus Könyvtárban, hogy bárhonnan elérhető legyen, s az alapszöveg helyett együtt legyen a könyv, kiegészítve megannyi visszhangjával, a benne foglaltakkal kapcsolatos reflexiókkal, véleményekkel, a szerkesztés során kiiktatott bizonyos részletekkel is.

8. Milyen volt „előrés”, majd – 1989 után – „rmsz-es” újságírónak lenni? Hogyan élte meg a korszakváltást a hazai sajtóban?

Az volt kezdeti számításom és ambícióm, a pályára lépve, hogy az újságírás révén roppant gazdag élettapasztalatra teszek majd szert, s a realizmus klasszikusai eljöhetnek hozzám labdaszedőnek. Élményeimből pedig olyan irodalmi művek sarjadnak majd, hogy minden időkben kiverik a biztosítékot. Ehhez képest ez nem jött össze, mert közben kiderült, hogy az élményekhez élni is kell, lehetőleg teljes, sokszínű, hiteles, mozgalmas életet, megmártózni mindenféle helyzetben és konfliktusban, ahogy az Jack Londonnak megadatott – sokan irigyelték is érte, de ő az ellenségének se kívánta ifjúkori nélkülözéseit, önként vállalt csavargásait. Az újságírói státus hozzásegít ugyan élményekhez, de hogy ezek mélyek legyenek, ahhoz át kell törni a szokványosság, a rutin, az elvárások falát. Az újságíró azonban gyorstüzelő fejvadász. Gyorsan kell céloznia és fegyvere legyen mindig csőre töltve. Egy trófea nem trófea, befejezett egy cikket, már jön is a másik, egyik útról hazatér, már indulhat a másikra... Persze, jobbik esetben. A mi esetünkben, a szocialista sajtóban ez is sajátosan elbürokratizálódott. Hamar rájöttünk, hogy nem az igazságot, a valódi konfliktusokat kell keresnünk az életben s azokat kérdő- és felkiáltó jelekké igazítanunk, hanem elveket kell illusztrálnunk, nevelési célok felé terelni az olvasó tudatát, megtalálni az életben azokat az érveket, amik a jelszavainkat éltetik. És persze, irtani a rosszat gyökerestől, de hogy ki és mi a rossz, ezt is nagyon sokszor mások mondták meg nekünk. Így aztán az újságírás egyre könnyedebb időtöltéssé vált, csak az elvárásokat kellett ismerni, néhány fontos emberrel – elvtárssal – elbeszélgetni, nem túl mélyen, éppen csak néhány bekezdésnyi vélemény, tanulság erejéig, s már készülhetett is a cikk, aminek nem is kellett túl jónak lennie, hiszen a szerző után még jó páran igazítottak rajta – szórenden, kifejezéseken, sorok számán, beleírtak, kivágtak, címet változtattak, szinte a végletekig belelovalva magukat a fétisként hajtogatott hitbe, hogy az a jó szerkesztő, aki minél több hibát észrevesz, ergo az a jó kézirat, ami csak úgy hemzseg a beavatkozásoktól. Ez filozófiailag jól hangzik, olykor még igaz is tud lenni, de túlhajtva, vezérelvvé emelve demoralizáló és szakmailag lefegyverző.

Az 1989 decembere utáni Romániai Magyar Szó maga volt a felszabadulás, a tobzódás a lehetőségekben, a visszafogott ambíciók azonnali kiélése. De az akkor felvett iramot nem lehetett hosszú távon fenntartani. Sajnos, a „megváltozott” társadalmi valóság is nagyon hamar kimutatta a foga fehérjét: a hatalom ezután is maga köré rendezi és rendeli a sajtót. Ezúttal gazdasági eszközökkel.

Ám rendszertől függetlenül, lehangoló tapasztalat, hogy újságíróként rengeteg közhelyet lélegeztem be, amelyek azóta is vissza-visszalőnek. A közhelyek, a sablonok olyanok, mint a bogáncs. Akkor is az emberre ragadnak, ha leseperjük őket. Sőt, olyankor talán még jobban ragaszkodnak hozzánk. Így vannak megteremtve és ezért. Hogy mindenkit gondolkodás nélkül kiszolgáljanak. Makacs népség. Ezek leginkább prózai szövegeimet lepik be, teszik nehezen emészthetővé, de ha nem vagyok résen, mindenütt felbukkannak. Megszabadulni tőlük egy másfajta élet kellene. Az pedig nincsen.

9. Az RMSZ az elsők között írta le, 1989 decembere forró napjaiban az „egységben az erő” szlogenjét, amely később az RMDSZ egyik legsikeresebb, a magyarságot valóban egybe tartó, pártoskodástól óvó-intő jelmondata lett. Mit gondol erről?

Magam többször is írtam a témáról, bár véleményemmel, úgy láttam, nem tartozom a korszerűnek mondott politikai gondolkodás élvonalába. Természetes, hogy nem gondolkozhatunk egyformán a világ dolgairól, gondjainak megoldásáról. Társadalmilag az érdekeink is determináltak. De mert 1989-ig nem adatott meg a romániai magyarságnak autonóm kisebbségi életet szervezni, s az elsinkófált nemzetiségi intézményeket akár széllel szemben is vissza kellett szereznünk, és újjászerveznünk, az egység értelmezése mindenek előtt az egymás megértésére és kölcsönös elfogadására vonatkozik ma is. Össze kell fognunk, hogy elmondhassuk: mi csak a jogainkat védjük, az értékeinket, az intézményeinket, szinte már-már az örök vesztes reflexével, félelmeivel, nehogy újra csapdába essünk... Eközben pedig, ha alaposan szétnézünk magunk körül, gyakorlatilag ott állunk, ahonnan elindultunk – vagy talán még ott sem, mert minden áron igyekeztünk lépést tartani a kor – gyanúm szerint ránk erőszakolt – politikai divatjával.

10. 2004-es nyugdíjba vonulása után Csíkszeredát választotta lakhelyül. Miért esett választása erre a városra?

Többször megkérdeztem már magamtól: ha 26 évet éltem Kolozsváron, és egy biztosabb (?), lakható (?) élet reményében szülővárosomat felváltottam Bukarestre, ahol aztán 36 évet húztam le, s volt időszak, amikor még csak nem is reménykedtem abban, hogy valaha véget ér ez az önkéntes száműzetésem, akkor vajon minek vallom magamat?Kolozsvárinak? Bukarestinek? Vagy csíkszeredainak, ahol immár 12 éve élek? Igazságtalanság lenne a részemről bármelyik otthonomat is megtagadni. Mert az egy dolog, hogy miként éreztem-érzem magamat bennük, de mindegyiktől kaptam valami nagyon fontosat. Jót is, rosszat is, elegyesen. Mikor az élmények megtalálják az embert, válogatás nélkül jönnek. Mind kolozsvári, mind bukaresti, illetve székelyföldi élményeim meghatározóak voltak életemben, munkásságomban. Erkölcsi tanulságok vonhatók le belőlük, de ihletforrásnak se utolsók... Kolozsváron, a gyermeki ragaszkodás mellett az állandó és egyre nyomasztóbb otthontalanságot éreztem, amikor családot alapítva rájöttem arra, hogy nekem, a kolozsvárinak nem jut egy két szoba konyhás zug, mert olyan volt a rendszer, amilyen. Bukarest kivételesen megadta azt, amire vágytam, de csak egy paktum árán: tulajdonképpen látatlanban eladtam a sorsomat – s talán a szeretteimét is – egy követelőző hatalomnak, aki végül a saját kénye-kedve szerint igyekezett sáfárkodni vele, én meg ennek a játszadozásnak próbáltam ellenállni, erősen korlátozott sikerrel. E küzdelemben sebeket kaptam, de harci tapasztalatot is nyertem, ami egy másik életben pompásan használható is lenne, csakhogy az én filozófiám szerint másik élet nincsen, a jól-rosszul leéltet kell véglegesként elfogadnunk. Csíkszereda a menekülést és a megnyugvást jelenteti. A román tengert felváltotta a székely-magyar öböl. A szülőktől örökölt szűköcske mentsvár, a csíkszentkirályi házrész, amit kényelmi okokból végül városi lakásra váltottunk, éppen jó volt a megtelepedéshez. Sírjuk egy megállónyira fekszik a várostól, 8 km, akár gyalog is megtehető, ha fizikai közelségükre vágyom. Az emberszabású léptékek, az, hogy minden elérhető közelségben van és egyszerűen, túlságosan nagy tülekedés nélkül elintézhető, kijárható, számomra oázissá teszik az amúgy hideg, ködös, de tavasszal, nyáron és ősszel roppant barátságossá (is) váló várost az Olt völgyében. Innen már nem igazán vágyok sehova.

11. Csíkszereda fontos gazdasági-kulturális és magyarság-központja a Székelyföldnek, számos neves ember született e vidéken, vagy telepedett le a városban. Mit gondol erről?

Hogy mennyire központ Csíkszereda és mennyi benne a provincia, erről sokat és sokan vitatkoznak, s joggal. Amíg a vita jobbra vagy balra eldől – ha eldől egyáltalán –, tény, hogy ha nem is bőkezű, de bölcsője volt sok neves embernek. Csakhogy a „bölcsőben” két markáns irányzat érvényesült századokon át: az ígéretes tehetségek jobbára elhagyták a szülőhelyet, hogy kiteljesítsék képességeiket s önmagukat, és sajnos, hogy a legnagyobbak csak nagy ritkán tértek haza. Szerencsére, létezett egy ezzel ellentétes mozgásirány is, ami a tudatos Csíkba telepedés és itt népszolgálati elszántsággal és odaadással intézményteremtő, teljesítménygerjesztő, provinciaépítő sors vállalásának, a csíkivá válásnak az életútja.

A város amúgy sokat köszönhet az itt megtelepedő „vendégeknek”, akik mára joggal számítanak alapítóknak. Hiszen Csíkszereda igazi városi léte az 1968-as megyésítéssel, megyeszékhellyé választásával kezdődött. Emlékszem, hány reményteli pályatársam telepedett meg akkor itt, állást, lakást és kifutópályát álmodva magának, s nem kevesen itt is ragadtak, majd újak és újak is jöttek. Annak pedig alig fél évszázada, ami fejlődési távlatokban gondolkozva nem túlzottan nagy idő. Dicsérni való a Kájoni János Megyei Könyvtár kezdeményezése, mely jó ideje ébren tartja Neves Csíkiak elnevezésű projektjét – népszerű, évről évre tovább bővülő adatbázist állítva össze a városban született, illetve a város életéhez cselekvően hozzájáruló személyiségekről, munkásságukról. Éppen a napokban hirdették meg a helyi személyiségek adatbázisának az összeállítását is. Azt hiszem, nem is a máig összegyűlt névsor hosszúságán, mint inkább a megbecsülés tényén magán van a hangsúly, amikor dicséretességet emlegettem. Reménykedem, hogy talán engem is közéjük sorolnak egyszer... Bár ha nem, az se a világ vége!

12. Jó ideje szerkeszti a Káfé Főnix irodalmi portált a szintén „ifjúmunkásos” Gergely Tamással együtt. Mit kell tudni erről a műhelyről?

Azt, hogy egy kimondottan műkedvelő, nonprofit vállalkozás, mely mások kegyelméből tartja fent magát. Café Stockholm-Toronto néven indult, aztán a Toronto lekopott róla, végül elfogyott az egész mögül a támogatói kedv. Szerencsére, a portál harmadszor is sikeresen talpra állt, ekkor került be nevébe a főnix szó. Káfé főnixként 2010 tavasza óta működik, a HHRF (Hungarian Human Rights Foundation) támogatásával, mely saját szerverén üzemelteti. Arculatát néhai Debreczeni Éva költő, szerkesztőtársam adta meg, hiányát azóta is megérezzük... További részletek a weblap Magunkról című menüpontján... Meghatározása: irodalmi és fotóművészeti „napilap”, mert általában naponta frissül, s ha minden jól megy, napi 10-11 közleménnyel gazdagodik az egyre tekintélyesebb archívum. Sajnálatos módon, a korábbi honlapok anyaga ma már szinte elérhetetlen, ezért olykor még „visszajátszunk” néhány archív anyagot is, amennyiben valahonnan előbukkannak. A műfajokban nincs megkötés, drámától kezdve pár mondatos gondolatfutamokig, rajztól plakáton át a fotóriportig mindent megbír, a szellemi nyitottságot vállaló, a más kultúrákra is szívesen kitekintő alkotók határokon átnyúló-nyújtózkodó szabad műhelye. Ennél többek egy fikarcnyival sem vagyunk, de kevesebbek sem! Érdekes módon, szívesen kapcsolódnak be munkájába számosan az Ifjúmunkás egykori munkatársai, felfedezettjei, annak idején kezdő szerzői közül. Évente néhányszor figyelemre méltó közös vállalkozásba kezdünk, a legutóbb idén április 11-ére, a Magyar Költészet Napjára állt össze izgalmas antológia a portál versíró szerzőinek jóvoltából, Első versem... címmel.

13. 2006-ban ún. „feleselő” verseket jelentetett meg Lírai tőzsde: Fontos versek cím alatt. Honnan az ötlet, hogy olyan költők verseire adjon „feleletet”, mint Páskándi Géza, Lendvay Éva, Dsida Jenő, Kabós Éva és mások?

2000-től errefelé nagyjából majd minden újabb verses könyvem egy-egy ötlet vagy helyzet köré kristályosul. Kezdődött a Csöndfűrész zenéjé-vel, amely a Csíkszeredába költözésem első évének életérzéseit, a meggyökerezéshez segítő emberi kapcsolataimat vette számba; eredeti címe Csíki csönd volt, de a szerkesztő javaslatára „facsartunk” egyet rajta – ma sem tudom, javára szolgált-e? Következett a Lírai tőzsde: Fontos versek, amelynek később folytatása is lett, a Lírai tőzsde: Szemelt versek címmel, hasonlóan elképzelt konstrukció alapján, csak mielőtt ennél is elértem volna a kitűzött 50-es szerzőszámot, belefáradtam a saját ötletembe. Azért szeretem ezeket a parazita költeményeket, mert miközben a játék megtanított engem mások verseit értelmezni és az elfogadásig befogadni, egy sor igen fontos, önállóan talán meg se születő versem beindítását tette könnyebbé. Összefüggő versfüzérré nőtt a 2004-es kanadai utazásom alatt született A tolókocsi utasa című kötet, mely egy mozdulatlanságra ítélt, teljesen lebénult középkorú férfi sajátos világérzékelésének elképzelt tükre és tanulsága. Az ezután, az utóbbi években született tematikus versciklusok és kötetek (Szürke rímek, Nadrágomon fekete folt, Kóválygások a Hyde-parkban, Halászinas) nagyjából csak interneten elérhetők, akárcsak a legutolsó, a szívemnek éppen legkedvesebb, amivel 75 éves magamat kívántam „megajándékozni”, a Koholt mesék. Valamennyi helyet kapott a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ott élve sajátos életüket.

14. Arasznyi ösvény című versében olvasni: „Mondhatni rendben ment az életem e sziklán nőtt fűcsomóig”, majd lejjebb: „ereszkedj le szíved ösvényén”. Kérdésem: mikor és hol nőtt az a „fűcsomó”, és hogy milyen gyakori önnél a „leereszkedés”?

Több, hegymászó-motívumokkal dolgozó versem közül valamiért ezt kedvelem a leginkább, ezért is vettem fel szigorúan válogatott verseim gyűjteményébe, a Szerpentin vándorá-ba (Polis Kiadó, 2010).

Amikor A bozót című regényem alapját képező események rám találtak és óhatatlanul magukba szippantottak, olyannyira, hogy hónapokon, éveken át a megformálás és megközelítés gondjaival viaskodtam, megannyi nyilvánvaló analógiát véltem fölfedezni az ember életútja és egy magashegyi túra bonyodalmai között. Amit az elején nem tudtam a regény első változatában papírra vetni, azt megpróbáltam részletekben, apránként kiírni magamból, akár lírai megközelítésben is. Egy ilyen, a regény megírási módján töprengő, látszólag terméketlen délutánomról találtam naplómban a következőket: „Ma is jó ideig néztem a plafont s A bozótban lévőkre gondoltam, de nem lettem okosabb. A végén velük együtt fogok mászni gondolatban és én is megfagyok a havas hegygerincen. Akkor talán neki tudnék látni a problémák átrendezéséhez. Így azonban még mindig kívül vagyok, akár egy néző, aki mindennek örül, és nem tudja eldönteni, minek örvendjen jobban, a lényegnek, vagy az apró, lényegtelen részletnek, amely mégis szíven üti?” Ilyen töprengések után kezdtem magam is hegyet mászni – gondolatban. Akkor vettem észre a fűcsomót is, amelyet nem lehetett megkerülni, és akkor láttam be a gyakori leereszkedés szükségességét a lélek ösvényein – hiszen számomra egyéb megmászni valók már nem léteztek. Lekéstem azt a vonatot, hogy kételyeimet, eszményeimet a konkrét alpinizmusban éljem ki. Viszont az ilyen és ehhez hasonló versek segítettek jobban megérteni életem buktatóit.

15. Több interjúban is elmondja, kérdésre válaszolva, hogy egész életében élénken foglalkoztatták a kalandok. Ezt én is sejtem, hiszen 1974-ben együtt másztuk meg a Lakócza-tetőt többedmagunkkal, a Túrázz velünk! nyerteseinek csapatával. Milyen kalandozásokra gondol még?

Ha e kérdésre most érdemben válaszolnék, akkor úgy tűnne, hogy jócskán elkalandozok a lényegtől. Pedig a kaland valóban szorosan az életem tartozéka. Nem csak verseimben bukkan föl, hanem olvasmány eszményeimben is. Jó könyvet csakis úgy tudok elképzelni, ha az egyben kalandos is. Ami nem föltétlenül szó szerint értendő, megteszi a szellemi kalandozás is. Hogy ez mennyiben földrajztudós nagyapám érdeme és hatása, azt nem tudom, de valahány kalandregény vagy útleírás, ami az ő könyvtárában fellelhető volt, azt idejekorán kiolvastam. Nagy utazó, világjáró is szerettem volna lenni – e ki nem élt vágyamnak egyik sűrített megfogalmazása Ellenállás című kötetemből: „távol mindentől ami távoli / elzárva mindentől ami elérhetetlen / megfosztva mindentől ami reménytelen / marad a gondolat titkos csapása”... Világ körüli kalandozásaimról azóta végleg letettem, mások úti kalandjait olvasva, gyűjtögetve, a világhálón blogba szerkesztve élem ki. Az Ifjúmunkásnál lelkesen vetettük el dr. Sáska László (Xántus János tanár úr révén), Jakabos Ödön, Gálfalvi György, Barabás Endre, Aradi József, Szele Vera, Szilágyi N. Sándor segítségével az akkori romániai magyar útleírás magvait. Amit aztán, 2003 januárjában Kalandozó című mellékletbe plántálva, az akkori Romániai Magyar Szó keretében, havonta próbáltam tovább éltetni, fejleszteni. 2004-ben a mellékletnek, a budapesti Andrassew Iván segítségével megszületett az internetes változata, majd az RMSZ megszűntével a Kalandozó az Új Magyar Szó heti egy oldalas rovataként élt tovább addig, amíg a lap gazdái fontosnak tartották. Azóta Kalandozók cím alatt, a világhálón folytatom önerőből mindazt, amit valaha elkezdtem: a több mint 500 közlemény azóta is a műfaj kiapadhatatlan gazdagságának hirdetője. Ott helyezem el egyelőre négy kanadai (családi) utazásom nyomán készült naplófeljegyzéseimet is...

16. Úgy hírlik, régóta nem gyűjt, nem vásárol könyvet, talán nincs is könyvespolca, ellenben ügyel arra, hogy Gutenberg öröksége elektronikus változatban se vesszen el. Mi a jó ebben s mi a rossz?

Könyvespolcom, sajnos van, és a könyvvásárlás korábban meghirdetett embargóját is feloldottam magammal szemben, amióta városunkban – de gondolom, másutt is – nevetségesen kis összegekért, legtöbbször 1 lejért olyan remek könyvekhez lehet hozzájutni, amiket annak idején akár a hússzorosáért is szívesen megvásároltunk volna. Így aztán, az a hely, amit egy okos válogatás révén sikerült a két falamat elborító könyvespolcokon felszabadítani, azóta többszörösen is betelt! És akkor még nem beszéltem a digitális, az adathordozókon tárolt könyvekről, amelyek minimális helyen maximális hatékonysággal pótolnak akár több könyvtárpolcot is egyszerre. Sajnos, a papír könyvnek inkább csak múltja van és nosztalgiája. A jövőjéről senki sem gondolkozik, a kiadók csak ontják tovább a nagy papírfogyasztású, költséges kiadványokat – sokszor egészen irreális, csöppet sem praktikus, vastagnál is vastagabb, több kilós könyvmonstrumokat, valósággal kiállítási tárgyakat! –, amiket csodálni lehet ugyan, de meghitten és folyamatosan olvasni aligha. Akkor már inkább egy zsebkönyvre emlékeztető elektronikus olvasó, rajta ezer valahány kötettel, ami egy átlagembernek talán egy életre is elég... Jó ideje, még az elmúlt évszázad utolsó éveitől kezdve cselekvően támogatom a Magyar Elektronikus Könyvtár dicséretes, kitartó törekvéseit, hogy a magyar kultúra írott dokumentumai lehetőleg minél nagyobb számban, szabadon, világszerte könnyű hozzáféréssel bárki rendelkezésére állhassanak a nap bármely órájában.

17. Műfordítással is foglalkozott, mindenek előtt román nyelvből. Osztja Kosztolányi megállapítását, hogy a műfordítói munka nem egyéb zseniális csalásnál?

Kosztolányi nagyon is tudta, mit mond a műfordításról. Persze, ő nem csak ezt állította róla, mint ahogy a nyelvvel kapcsolatos megállapításai is önálló rendszerbe, elképzelésbe foglalhatók. Az biztos, hogy a jó műfordítás hasonló a bűvész trükkjéhez: nem is vesszük észre, miként sikerül egy más nyelven visszaadni – ha megközelítőleg is – azt a hatást, amit az írásmű eredetiben kiváltott. S mivel ez egy roppant komplex és szinte lehetetlen feladat, a teljesítmény is csak ritkán zseniális. A legtöbb fordítás inkább csak hasznos, elfogadható megoldás. És még jó, ha szöveghű... Nálam a műfordítás ingere amolyan pótcselekvésként jelentkezik: amikor nem érzek elég erőt a saját alkotáshoz, akkor a más nyelven – esetemben románul – alkotókét veszem „kölcsön” azáltal, hogy megpróbálom anyanyelvemre átültetni. Kölcsönsorok címmel összeállítottam két antológiát is jelenkori román költők műveiből, ugyanakkor kétnyelvű válogatásban sikerült közel hoznom az olvasóhoz Dan Culcer, Kocsis Francisko és Ion Dumbravă költői világát, amelyekben sok esetben, furcsa módon, a magaméra is ismerek.

18. Benedek Elek mondta: „Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni”. Mennyire aktuális mifelénk Elek apó 100 éve tett kijelentése, most a 21.sz. elején?

Elek apó univerzálisan érvényes intelmét mi csak megsokszorozni és kiegészíteni tudjuk. Megtoldható ugyanis azzal, hogy az állam nyelvén túl a világ nyelvét sem árt megtanulni, hogy szót értsünk egymással. Hogy ez melyik nyelv legyen, azt ki-ki magában eldönti, egyéni óhaja és szükséglete szerint.

19. Mivel telnek a napjai? Min dolgozik jelenleg, mikor és mit ír?

Leginkább olvasással, irományaim rendezésével, házimunkával, zenehallgatással, színházba járással. Ritkábban ugyan, de még utazgatok. Nem túl messzire, de a gyermekeinkhez mindenképpen. Amúgy a rendszeres terepjáró „utazó” csöndesen kimúlt bennem. Nagyon szeretem a filmművészetet, a világhálón keresgélve próbálom megismerni vagy újra élni azokat az alkotásokat, melyek a műfaj csúcsait jelentik. És egyre jobban csodálom a korábban számomra ismeretlen filmiskolákat, mint amilyen a török, az iráni, a svéd, az indiai, kínai, az izlandi, a belga filmművészet... Viszont egy ideje egyáltalán nem tévézek, a híreket igyekszem az internetről összeválogatni.

Írni pedig? Újabban olvasónaplókat írok, arra érdemes olvasmányaim mentén, elmélyítve azok tárgykörét, felkutatva keletkezési körülményeiket, a szerzők szándékait, a művek utóéletét. Egyfajta kalandozás ez is, miként az a szándék is, hogy végre tető alá hozzam a Jelentések... szellemi folytatását, amely egyelőre kásahegynek bizonyul, de ideiglenes címe már van: Bálvány-torzók kora... Ugyanakkor megjelenésre vár Sorsok könyve című kötetem a Hargita Népe Lapkiadónál... És még nem is meséltem a blogjaimról, amelyek önmagukban is könyvbe kívánkozó önálló szellemi vállalkozások. De az egy külön történet...

Kérdezett: Székely Ferenc

Cseke Gábor: Kőidő

1.

most hogy a 75-höz értem

végre megértem

miért kell hátranézni

még akkor is

ha sóbálvánnyá válunk

és én bizony hátranéztem

kődarab állt

mögöttem

inkább oszlop

szinte bálvány

s mintha hozzám tartozna

állt a lábán

és amíg átöleltem

beleremegtem

meleg volt mint egy ember

teste

pedig már hűvös volt akkor

a hegyek közötti

éppen leszálló este

végigtapogattam

és simogattam

repedés rajta sehol

csak kusza redők

apróbb-nagyobb árkok

itt-ott egy moha-bibircsók

hozzáért ajkam is

még mindig érzem

dacos csókját mely idegen

volt de ismerős is

ahogy a kezem rátapadt

a kő felszíne remegett

minden mozdulatomra

némán

csodáltam:

micsoda kődarab!

(ebből egy valamire való szobrász egy életen át farag!)

2.

valamikor

dohos pince mélyén

sima hűvös kövekre leltem

a súlyosakat nyögve megemeltem

az apróbbakat

gyorsan

zsebre tettem

hozzájuk parittyát

szereztem

majd számos

furcsa kalamajkába

keveredtem

beszélni tudna róla

a szomszéd ház tucatnyi megcélzott

elpattant cserepe

ha még megvolna

vaj'egy

de már a ház is emlék

akár a kiszolgált parittya

mely a Szamos mélyén

örök álmát alussza

mióta nagy csobbanással

vetődött

a habokba

egy elrobogó

autót céloztam meg éppen

kavicsom a szélvédőt

szilánkokra törte

szégyen nem szégyen

vezetője nyomban megállt

és kiszállt

s dühében pofon talált

vágni

az apró kövekhez

ma sem tudnék jótettet

kitalálni

3.

később

az Érchegységben jártam

ahol kibicsaklott

a lábam

amint a Detunátán fölfelé

kaptattunk az egymásra dobált

óriás

köveken

hajtott az osztályfőnököm

és a szégyenem

hogy mindegyre lemaradok a

meredélyeken

odaadtam volna

az életem

csak feljussak egyszer a csúcsra

amely szürke kőfejét

a felhőkbe fúrta

veszett ügy:

látom, hogy

mindenki megelőzött

s bennem a kétségbeesés

tetőzött

nekifutottam másztam lihegtem

iramodtam

kapaszkodva izzadva és vacogva

s omló csúszó billegő kövek guruló robajában

önálló életre kelt

a lábam

és kifutott alólam

szörnyen sajgott

ahogy alám tűrődött a bokám

és én kerestem

hol van

4.

nem dicsekvésként mondom

de sziszifuszi kalandom után

még sok-sok kővel volt dolgom

apróbbakkal

nagyobbakkal -

s egyre gyakrabban vettem

észre

hogy bár nem léptem

félre

mindegyre kőbe botlom

nem telt el sok idő

jelentkezett egy

vesekő

majd még egy

s még jó pár életem során

néha otthon váltam meg tőlük

néha a klinikán

majd jöttek sorban

a kilométerkövek,

öngyújtóba a

tűzkövek,

s a kőszívű ember fiai

aggteleken a cseppkövek

majd kőbányák

malomkövek

fakult írású

sírkövek

repül a nehéz kő

kő kövön nem marad

ha megdobnak kővel

ne dobd vissza

szaladj

5.

már csak egy kő hiányzik

életemről

mely présel és

lenyomtat –

laposra

döngöli

bennem a jót s a rosszat

és itt áll

hátam mögött

felkínálkozik magától

múltam pecsétje ő

és a múltba ráncigálna

mindegyre

a mából

ezért oly kedves

otthonos

sima és simuló fajta

ezért

cirógatom egyre

próbálok eligazodni

rajta

odébb is

tenném

ne foglalja helyét

sok szép reménynek

de a kő

nem enged

visszatartják a fények

s a tények

már-már föl is adnám

mikor hirtelen

megbillen

s alóla

rusnya pincebogarak

raja iszkol szanaszét

– ez az a perc

ez az az óra...

2016

Névjegy:

Cseke Gábor (született 1941, Kolozsvár), Csíkszeredában élő újságíró, költő és prózaíró, számos irodalmi kiadvány és könyv szerkesztője, a Hargita Népe és az Új Magyar Szó (maszol.ro) rendszeres, továbbá a Székelyföld és a Korunk munkatársa. A Babes-Bolyai egyetem bölcsészkarát végezte, magyar nyelv és irodalom szakon (1962). Szakmai pályáját az Ifjúmunkásnál (1962-1979), az Előrénél (1979-1989), a Romániai Magyar Szónál (1989-2005) fejtette ki, különböző vezető szerkesztői, illetve lapvezetői funkciókban.

Főbb munkái:

Déli harang (versek, 1967, Forrás sorozat. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest; http://mek.oszk.hu/07800/07833)

Elveszett birtokok (versek, 1969, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest; http://mek.oszk.hu/07700/07758)

Tornác (próza, 1970, Kriterion, Bukarest; http://mek.oszk.hu/08100/08111),

A tuskó (gyerekregény, 1979, Ion Creanga, Bukarest; http://mek.oszk.hu/08200/08249)

Érzelmes levelek (regény, 1980, Dacia, Kolozsvár; http://mek.oszk.hu/07800/07823)

Ellenállás (versek, 1980, Kriterion, Bukarest; http://mek.oszk.hu/07700/07749)

Bármely rendelést vállalok (regény, 1982, Kriterion, Bukarest; http://mek.oszk.hu/09500/09501)

Az ítélet születése (versek, 1983, Dacia, Kolozsvár; http://mek.oszk.hu/07800/07844)

A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989, Ion Creanga, Bukarest; http://mek.oszk.hu/09300/09342)

A bozót (regény, 1989, Kriterion, Bukarest; második, átdolgozott kiadás 2008, Pallas-Akadémia, Csíkszereda; http://mek.oszk.hu/08500/08534)

Álruhában. Mai kalandok (riportok, 1989, Dacia, Kolozsvár),

Kölcsönsorok. Mai román költők (2005, Pont-fix, Sepsiszentgyörgy; http://mek.oszk.hu/10200/10204)

Tükörterem (válogatott versek, 2005, Pallas-Akadémia, Csíkszereda; http://mek.oszk.hu/08500/08536)

Lírai tőzsde. Fontos versek (2006, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad; http://mek.oszk.hu/07900/07983)

Csöndfűrész zenéje . Álmodott versek (2008, Pont-fix, Sepsiszentgyörgy; http://mek.oszk.hu/07800/07892)

Székelyföldi malmok nyomában (2008, Pro Print, Csíkszereda; Ádám Gyula fotóművésszel közösen);

Jelentések - magamról. Emlékezés ellenfényben (2009, Polis, Kolozsvár; http://mek.oszk.hu/11800/11887).

Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek (2010, Polis, Kolozsvár)

Kizárólag interneten olvasható művei:

Öböl – versek egy fotógyűjteményhez (http://irodalom.elender.hu/obol),

Színes kenguru – Ötven fénykép és ugyanannyi vers a gyermekkorból, Mircea Florin Şandruval közösen (http://mek.oszk.hu/02300/02354),

Milos könyve - napló (http://cseke.atw.hu/milos);

Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967-2008 (http://mek.oszk.hu/07700/07743);

Fehér titok. Mai kalandok (riportok; http://mek.oszk.hu/07700/07778);

Futóbolond. Három történet (http://mek.oszk.hu/07700/07744);

A tolószék utasa (versfüzér, http://mek.oszk.hu/07800/07843);

Krajcáros napló (2010, http://mek.oszk.hu/08600/08664);

Kóválygások a Hyde Parkban; Szürke rímek (versek, 2009-2010, http://mek.oszk.hu/08500/08559);

Kölcsönsorok 2. Újabb tolmácsolások a mai román költészetből és prózairodalomból (2012, http://mek.oszk.hu/10400/10467);

Nadrágomon fekete folt (versek, 2013); http://mek.oszk.hu/10900/10937); Összegyűjtött versek 1967-2013 (http://mek.oszk.hu/11900/11954);

Széllel szemben. Esszék, olvasónaplók, riportok (2013, http://mek.oszk.hu/12200/12239);

Firkák (2014, http://mek.oszk.hu/15400/15447)

A Strada Bravilortól a Vígszínház utcáig és vissza (levélregény, 2015; http://mek.oszk.hu/15600/15631)

Nyári mesék (Imreh Albert fotóival, 2016; http://mek.oszk.hu/15600/15674)

Koholt mesék (versek, 2016; http://mek.oszk.hu/15400/15448)

Internetes honlapja, blogjai:

urszu kettő – a szerző gyűjtőlapja (https://sites.google.com/site/urszuketto/)

Káfé főnix – irodalom és fotóművészet (http://kafe.hhrf.org/)

Erdélyi és csángó költészet – antológia (http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/)

urszu 2 – lezárt blog (http://urszu2.blogspot.ro/)

urszu 2b (http://urszu2b.blogspot.ro/)

Visszaszámlálás – naplófeljegyzések 2009-től (http://szurkerimek.blogspot.ro/)

Költők az árnyékos oldalról – antológia (https://sites.google.com/site/koeltokazarnyekosoldalrol/)

Vitorla ének (https://sites.google.com/site/vitorlaenek/)

Fotótanú (http://fototanu.blogspot.ro/)

Kalandozók (http://kalandozok.blogspot.ro/)

RMSZ-Kalandozó (https://sites.google.com/site/rmszkalandozo/)

Csíkszeredai Régizene Fesztivál (https://sites.google.com/site/csikszeredairegizenefesztival/)

Csíkszeredai Olvasó Kör (https://sites.google.com/site/olvasokoer/)

az idő harcokat újráz – az I. világháborúról / 1 (https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/home)

az idő harcokat újráz – az I. világháborúról / 2 (https://sites.google.com/site/azidoharcokatujrazii/)

Mit csináltam '56-ban? - antológia (https://sites.google.com/site/mitcsinaltam56ban/)

aranytalicska (http://bakternota.blogspot.ro/)

Intim Pista a 20. századból (http://intimpista.blogspot.ro/)

Volt egy Szovjet Irodalom (http://szovirod.blogspot.ro/)

Megérkeztek Daczó Kati kérdései is. Ő közben szabadságra ment, de azért van az internet, hogy bárhonnan utolérjük egymást. Az alábbi interjú született nem szokványos kérdéseire:

Kulcsszavak, -gondolatok személyes tára – 22 hívószóra

Cseke Gábor július 29-én 75 évet tölt, de ma is legalább annyit dolgozik, mint ifjúkorában: szerkeszt, rendszerez, elemez, alkot, összeállít, bemutat, múltba mélyed, jövőbe tekint. Számára nem jelentett gondot a papíralapú könyvekről, újságírásról a digitális hordozókra való áttérés, sőt mintha kiterjesztette, egyenesen végtelenné tette volna számára a világot, a lehetőségeket. Amikor az interjúra készültem, mondhatni eltévedtem Cseke Gábor digitális világában. Mivel interjúalanyom gyakran kérdések nélkül is vall önmagáról, sőt már, felkérésre önmagával is készített interjút, nehéz tőle úgy és olyat kérdezni, amit még ne kérdeztek volna meg. Olyat viszont lehet, amire még a Hargita Népe olvasóinak nem válaszolt. Születésnapi interjúim során egy személlyel már eljátszottam egy szinte tőmondatos kérdez-feleleket – gondoltam, ezúttal is megpróbálkozhatnánk valami hasonlóval. Azt kérdem tehát, mi jut eszébe egy-egy szóról, kifejezésről? (Daczó Katalin)

1. Kolozsvár

Szülőhely. Sétatér. Galagonya. Vándorcirkusz. Csónakázó tó, a szigeten hattyúkkal. Szamos. Fellegvár. Törökvágás. Ízlések és pofonok. Iskola. Hegedűlecke. Cigi a vécében. Kávé és féldeci. Első versek. Napsugár szerkesztősége. Bajor Andor. Brassai Líceum. X. A. Repülőhíd. Szerelem. Agyagbánya. Vadászat. Szükséglakások. Hurcolkodások. Első gyerek. „Déli harang”. „Elveszett birtokok”. Felejthetetlen tanáraim. Botanikus Kert. Képzeletbeli utazások. Pincék. Tűzifahordás. Szódavíz. Mikó kert. Munkatábor. Éjféli gyűlés. Babeș-Bolyai. Életem első 26 éve.

2. Bukarest

36 évig tartó rejtőzés. Román nyelv. Villamos. Telemea. Lakás. Család. Még két gyerek. Kocogás. Szívbillentyű. Scânteia-ház. Hóvihar. Krivec. Északi Pályaudvar. Nem jön a busz. Kiállítási csarnok. Sarjerdő. Drumul Taberei. Pajurei. Reptér. Kórházak. Hússor. Tejsor. Lisztsor. Kenyérsor. Olajsor. Sörsor. Sor sor után. Villanyrendőr. Hőség. Éjszakázás. Paktumok. Elutazás, hazaérkezés. Tehervonatok minden irányban. Földrengés. Nyomasztó álom. Életiskola. Közvetlen kapcsolat a román kultúrával.

3. Csíkszereda

Csiki csönd, immár 12 éve. Régi és új barátok. Révnyugalom. Bálintosok. Könyvtárosok. Olvasókör. Régizene Fesztivál. Zsigmond Marci mozaikja a mozi homlokán. Vasútállomás, Erzsébet liget. A Hargita gerince. Kenyérgyár. Ferences cipó. Központi autómentes övezet (Tapstér) – csak azért sem szabad feladni!. Játékszín, en bloc. A város komolyzenei élete... (Viszont: nagyon hiányzanak a szüleim. Tulajdonképpen ők választották Csíkot végső pihenő helyüknek, s az ő rajongásuk „csalt” ide, most már közös sírjuk tart itt. Bánt, hogy amíg éltek, nem tudtam eléggé kifejezni azt, amit haláluk óta hatványozottan érzek: hogy mennyire szeretem őket.)

4. Otthon

Fészek. Igen, az! És rá egy elmaradhatatlan vers: „a remény fészke még pihével teli / jóformán ki sem hűlt / s már újra engem ringat / ahogy a szél lóbálja az ágat / elnyúlok a mélyén szemem az égre vetem / otthon vagyok otthon otthon / zakatol bennem az öröm vonata /már szinte alszom de mégis félig ébren / úgy érzem magam mint / a mesében egy átváltozás hőse / mint a gebe akiből táltos / lesz parazsat nyelő vagy elvarázsolt / kiebrudalt királyfi” (fészek)

5. Család

„tudom egyedül / nem lenne annyi pofázás / és mégis mintha kettesben / könnyebben telne az idő de / még így is fennáll a veszély hogy / véletlenül egyetértünk és akkor / mi lesz szerencsére / öten vagyunk” (család)

6. Matematika

Kötelesség. Matematikai és Fizikai Lapok. Szöveges példák iszonya. Végeredmény. Bizonyítás-kényszer. Plusz-mínusz végtelen. Apám szomorúsága jut eszembe. Nem és nem ment nekem a számtan. Játéknak hittem, matektanár apám rávezetett arra, hogy véresen komoly ügyről van szó. Néha odaállt a hátam mögé és nézte, ahogy egy-egy feladvánnyal birkózom. Lassan-lassan a siker is eljött. Egyszer megveregette a vállam: – Ugye, te is örvendesz? – Hogyne, nagyon! – És minek, ha szabad kérdeznem? – Hogy szerencsésen túl vagyok rajta! Ma már tudom: valamiért azt remélte, hogy a megoldás folyamatában gyönyörködöm. Hogy sikerült megnyernie a matematikának. Ő akkor szomorúan nézett rám, én meg értetlenül vissza...

7. Költészet

„aki verset ír sorsával feszül szembe / bort is mámort is azért kerget / reggeltől estig estétől reggelig / megbékélve mostoha helyzetével / a térdén a táskáján a tenyerén / képes asztalt avatni papirost / szerezve csak írni írni / mit számít már hogy látva látják / belékötnének megaláznák / belehajszolnák tulajdon végzetébe / aki verset ír egyet vár / mikor lesz vége vége / végre” (Ahol a verset írják)

8. Fotográfia

Plátói szerelem. Meg nem valósított eszmény. Dokumentum. Emulzió. Örökké nyitott szem. Technika. Fotókör. Sötétkamra. Előre Naptár. Fotósok, méghozzá sokan. Nagyon sokan. Élők és holtak. Fotótanfolyam. Fotótábor. Fényképező fiaim: Attila és Péter. Mestereim: Pusztai Péter, Ádám Gyula. Fény. Olyan albumok, mint az Arcpoétika és a Székelyföldi vízkerekek nyomában (Ádám Gyula); Lélekőrző falvaim (Bálint Zsigmond); Címeremben fény és árnyék (Nagy P. Zoltán). És egy hamvába holt ígéret: Világteremtő képmutogatás (Ádám Gyula)... Meg egy naplójegyzet: „A nagy szobrász elhatározta, hogy legjobb munkáiról fotó őrzi majd a bizonylatot – ha művei elkallódnának. Megtanult fényképezni, szobrairól több felvételt készített és elküldte azokat legjobb barátainak, megőrzés végett. A sors fintora: a szobrok egy szálig megmaradtak, a képek nagy része elkallódott.”

9. Film

Pókhálós, háborút túlélt diavetítőgép. Munkás-mozi. Reggeli matinék. Ifjú Gárda. Valahol Európában. Grant kapitány gyermekei. Kétszer kettő néha öt. Gina Lollobrigida. Marina Vlady. Gérard Philipp. Stb. Ma: kedvenc időtöltés. DVD. Lejátszók. Fogyasztói rajongás egy modern művészet bűvkörében.

10. Zene

„egykori hegedűmet hallom / kinek a kezén nyöszörög? / nem gyantázott az istenadta / minden húr csikorog zörög // miért is tettem le vonóját / tenyérbe simuló nyakát / hány kéz nyaggatta már azóta / szutyokkal lepett dobozát // míg enyém volt a zene szárnyalt / bennem de néki nem jutott / csak a sok-sok kényszerű nyüvés / kottához láncolt ritmusok // s hogy ma is nyúzzák s tűri békén / csoda hogy nem rokkant belé / hallom ahogy felsír rekedten: / miért nem lett egy istené” (Hegedűmet hallom...)

11. Magyar szó

Büszkén írja az újság, hogy a Kászonok falvaiban három nyelven fogadja a jelzőtábla az arra utazókat, jelezvén azt, hogy az illető a Kászonokban jár. A három nyelv – ezt is a lapból olvasom – a magyar, a román és a – székely rovásírás! Ez testvérek között is csak két nyelv, a harmadik csak olyan, mint a díszmagyar: cifra, de csak magyarul hangzik...

12. (Romániai) Magyar Szó

Az 1989 decembere utáni Romániai Magyar Szó – az Előre, az Ifjúmunkás után – maga volt a felszabadulás, a tobzódás a lehetőségekben, a visszafogott újságírói ambíciók azonnali kiélése. De az akkor hirtelen felvett iramot nem lehetett hosszú távon fenntartani. Sajnos, a „megváltozott” társadalmi valóság is nagyon hamar kimutatta a foga fehérjét: a hatalom ezután is maga köré rendezi és rendeli a sajtót. Ezúttal gazdasági eszközökkel.

13. Grafomán

Amatőr író vagyok. Ezt nehéz volt elfogadtatnom magammal, s talán csak most, kifelé tartván az időből, döbbenek rá, hogy ez csöppet sem dehonesztáló, épp csak nem mondom azt a fehérre, hogy fekete. És fordítva. Amatőr vagyok, mert igazából azért írok, hogy örömet szerezzek vele magamnak. Már rég azért írok csak, hogy írjak – megélhetési gondolatok nélkül. Ezt akár grafomániának is nevezhetnénk, de igazság szerint: a zenésznek állandóan zenélnie kell, az írónak pedig írnia. Végül is csak az eredmény számít.

14. Erőss Zsolt

Emblematikus figurája egy embertípusnak, aki az élet–halál értelmezésében is példakép lehetne. Amikor a Himalájában nyoma veszett, ezt jegyeztem naplómba: „Nem keresik többé, nyakukon a monszun! Mindenki igyekszik le a Hegyről... Hányszor átélted már, Zsolt, a menekülést, s megtetted te is! Most te vagy az, aki maradsz...”

15. Márton Áron

Apám nemzedéke. Az 1939-i püspökké szenteléskor apám fiatal katolikus tanárként a kolozsvári vasútállomás információs irodájában volt szolgálatos, útba igazítani az eseményre érkező távoli vendégeket, majd levelében a szemtanú bennfentességével, lelkes helyszíni közvetítést adott a történtekről Budapesten élő menyasszonyának, majdani édesanyámnak. 1940-ben a Püspök Úr erősítette meg apámat tanári katedráján a kolozsvári piaristáknál. Most meg én járok el naponta, tisztelettel, csíkszeredai szobra mellett...

16. Politika

A politika? Minél jobban piszkálja az ember, annál inkább bűzlik. Így volt ez 1989 előtt, és így történt ez az úgynevezett rendszerváltás után is. Fiatalon még azt hittem, hogy az emberi élet menete, minősége közösségi szándékkal javítható, alakítható, s az emberek szüntelenül csak javulnak, tökéletesednek. Mint író, újságíró pedig, önzetlenül és hosszú távon nevelem majd őket, rányitva szemüket a helyes útra... Sokáig áltattam magam azzal, hogy a körülöttem lévő látszat természetesen csal, s a nehézségek múltával lesz majd szőlő s lágy kenyér. De látván, hogy ezzel teljesen ellentétes úton száguldunk a katasztrófa felé, az alagút vége meg sehol, akkor valóban megijedtem és úgy éreztem, hogy elsodor a múlt idő, amely oly cinkosan rászedett és maga alá tepert. Nehezen tudtam elképzelni, hogy annak tüntessem fel magam, ami nem lehettem, mert az ember ugyanazzal a szájával nem fújhat egyszerre hideget is, meg meleget. Ott, ahol összecsapnak a politikai indulatok, az embernek választania muszáj ide vagy oda állni. Sajnos, amerre csak látok, ma már mindkét oldal végzetesen bemocskolódott, elárulva a néma, jobbra vagy balra igazodó többség valódi érdekeit. Ennek a politizálásnak a piszkait, bár rajtam is csattannak, azoknak a nemzedékeknek kell elsöpörniük, akik tíz-húsz-harminc-ötven év múlva meghatározó tényezők lesznek e térségben.

17. Háború

Két mozaik-könyvet állítottam össze a világháborúról, álljon itt két beszédes mozaik.

1. A monarchia hadügyminisztériumának 1914. szeptember 4-i közleménye szerint alig kezdődött meg a nagy háború („Fel Belgrádra!”), máris elfogytak a hősöknek kijáró plecsnik. Minek okáért gyors utánrendelés eszközöltetik. Aztán eltelt néhány hosszú esztendő, s nemcsak hogy a belgrádi lózung nem jött be, ráadásul még Trianont is be kellett vállalni... Hősiességből és vereségekből mindig sikerült jól teljesítenünk!

2. A háborúról, a blokádba zárt, éhező leningrádiakról olvasok dokumentumregényt. 1941 telén kétgyerekes anya rója naplójába: „Gondolatban azt akartam, hogy a halál engem és a gyermekeimet egyszerre érjen utol, mivel attól féltem, ha például engem az utcán eltalál egy golyó és meghalok, akkor a gyermekeim keservesen sírnak és hívogatnak majd: – Anya, anya! – azután pedig éhen halnak a hideg szobában. Nyinocskám állandóan sírt, sokáig, keservesen sírt, sehogy sem tudott elaludni. Ez a jajveszékelésszerű sírás szinte megőrjített. Ilyenkor, hogy elaludjon, hagytam, hogy a véremet szívja... A mellemben régóta nem volt tej, meg aztán már mellem sem volt egyáltalán, szinte eltűnt. Ezért tűvel átszúrtam a karomat, kissé a könyököm fölött, és a kislányomat odafektettem a karomra. Ő csendesen szívta és elaludt. De az én szememre sokáig nem jött álom, számolni kezdtem, belezavarodtam. Eszembe jutott, amikor a Háború és békét olvastam, Pierre Bezuhov ott is ezerig számolt, hogy elaludjon. Én meg belezavarodtam, folyton arra gondoltam, hol szerezhetnék ennivalót. Állandóan úgy rémlett, hogy nagy kenyereket látok, vagy krumplit szedek a mezőn. Egész zsákra valót gyűjtök össze, de elvinni nem tudom...” Ilyen álomból csak úgy érdemes felébredni, ha tudjuk, hogy teli a kamránk.

18. Jelentések...

Jó pár évvel a Jelentések magamról című könyvem megjelenése után, most már teljes bizonyossággal nem csak hiszem, de tudom is: nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha megméretéskor netán könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka. Elő-elővéve a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején írt verseimet, nem egyet találok közöttük, melyekben sűrítve, pár gondolatfutam erejéig minden jelen van, amiről ez a könyv szól... De az is lehet, hogy a Jelentések... elkészülte nélkül minden korábbi próbálkozás csak elszórt cserép, tükördarab, szilánk marad, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt...

19. Vallomás

„fásultan fekszem falra szegzett szemmel / besüt rám egy vesébe néző / higanygőzlámpa / sárga szigora vallató éjszakáim / nyomozótisztje aki nem / kérdez csak vár / míg ki nem virrad nincs menekvés / minden eszedbe jut mindenről hallgatsz / de ő tudja mi megy végbe lelkedben / milyen hullámoktól reszket meg tested / mitől vonaglik ajkad olvas belőled / mint egy könyvből olvassa nyomorú életedet / mikor bűneidhez ér hosszan rádnéz / de hiszen azelőtt sem vesztett szem elől és mégis / ettől érzed úgy igazán hogy rádszakad az ég is / és olykor belezuhansz valami furcsa álomba / ámulsz a visszarendeződő múlton / ártatlan vagy és mégis / mindent elkövettél amitől most nem / tudsz élni hajnalig” (Vallató éjszaka)

20. Őszinteség

A Jelentések... megjelenésével kapcsolatban annyiszor olvashattam méltatásként a szerző „őszinteség”-éről, hogy gyanút fogtam: nagy baj lehet a társadalomban, ha némi nyilvános őszinteség-morzsát is képes ennyire megünnepelni!

21. Barátság

Barátok kellenek hozzá. És vannak! Sajnos, síron túliak is...

22. Végtelen

„rejtsük el ruháink / merüljünk el a végtelenségben / csak az elején tűnik parttalannak / megszokod” (végtelen)

Csíkszereda, 2016. július 23.

Testvéreim a júliusban

Ajánlom mindazoknak / azok emlékének,

akik júliusban születtek-távoztak

az élők sorából

ez a július

nem az a július

amelyben megszülettem

a júliusok sűrűn

váltogatták egymást

hetvenöt évemen át

mindig egy június után

és egy augusztus előtt

soha másképp

de az a július gonosz volt

ravaszul az igazságról

papolt nekem

mig ez a július viharosan

komoly s csak mondja mondja

ne bízz a szélben

ne bízz bennem mert megcsallak

bármit teszel augusztusnak

odaadlak

születők és távozók

júliusa ez felizzó ívű

s zuhanó csillagoké

a nyári verejtékben világra jövők

a hideg verítékben kiterítettek

örök testvéreim a júliusban –

minden hónap élettől-emléktől

zsongó méhraj

maradék hited körül

2016. július 24.

2016. július 27-e, este van. Pár perce futott be Kenéz Feritől ez a remek vers, 75 évemre költötte.Köszönet érte!

Az “Élet-átiratok” ciklusból

Lámpások dicsérete

(A hetvenöt éves Cseke Gábornak)

Amikor én csiga voltam,

egész napon át loholtam,

amikor oroszlán voltam,

nap mint nap bepánikoltam,

voltam teve dupla púppal,

(volt is gondom úttal-kúttal)

voltam talán jégtörő is,

jégtörő, ki égtörő is,

omlasztottam hitet, havat,

alattam tán föld se maradt,

szálltam hát, ki tudja merre,

ó, lelkek Mount Everest-je,

aztán mégis földet értem,

kiváltság ez, bár nem érdem,

földet értem, teli a bolt,

bár nem pláza, vidéki bolt,

fényben aztán ez nem ázik,

ám benn semmi nem hiányzik,

tán még sok is benne a polc,

itt még a héttörpe is nyolc,

(egy lámpással több van nekem!)

megtépdestem lelkem s múltam,

új szelekben megtisztultam -

csak most, hogy már oly sok a volt,

most látom, hogy mily sokba volt,

de a boltom be nem zárom,

foltozgatom téli zsákom,

hogy mi megvolt, szét ne hulljon,

fújjon a szél, fújjon, fújjon!

Lámpám gyújtom, újragyújtom.

Ma reggel (2016. július 28-án) Bölöni Domokos két újabb üdvözletet továbbitott: a Kedei Zoltánét (amit ő a blogjára tett ki - itt mellékelem)

és Hadnagy Józseftől, aki verset küldött:

Köszöntő

Cseke Gábor 75. születésnapjára

Kedves Gábor, én azt kívánom

− lélekben, ha másképp nem lehet −,

maradj fiatal mindenáron,

a munka sosem lesz kevesebb.

Teszed, mit mindig is szerettél,

mit tettél mindig ezelőtt:

sehol nincs ifjítóbb szer ennél −

lódít a naptár, hogy hetvenöt...

Ilia Mihály (Szegedről) , az ő megszokott pontosságával egy nappal az esemény előtt jelentkezett jókívánságaival.

Végül bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számitottam: Horváth Pista (Moshu) segitségével "az éj leple alatt" behatoltak a Káféba és az alábbi összeállitással hozták rám a frászt - először azt hittem, támadás érte az oldalt. Aztán megnyugodtam, csak egy kicsit nagyon elröstelltem magam. (Körülbelül olyan élmény volt, mint amikor a borotválkozós portrémat elkészitettem...)

Az összeállítás tartalomjegyzéke:

* Ádám Gyula: Családi körben (fotó)

* Ady András: Cseke Gábornak – hogy sejtse (vers)

* Ágoston Hugó: Légtestvérek és ólomoltár (esszé)

* Gergely Tamás: Beszélgetés ANDRASSEW IVÁNnal (részlet)

* Bajna György: Alkalmi sorok Cseke Gábornak (vers)

* Bölöni Domokos: Cseke Gábor hétköznapi glóriája (esszé)

* B. Tomos Hajnal: Ingyen-arany (vers) / Köszönjük, Gábor, hogy vagy nekünk! (fotó)

* Cselényi Béla: Cseke Gábor hetvenötödik születésnapjára (vers)

* Dancs Artur: Cseke Gábor születésnapja kapcsán (jegyzet)

* Deák-Sárosi László: Világom, szerelmem (vers)

* Debreczeni Éva: A te parkod (vers)

* Demény Péter: Elő a félhomályból (esszé)

* Elekes Ferenc: A kocka tökéletességéről (esszé)

* Fehér Illés versforditása (Körpecsét – Okrugli žig)

* Gergely Tamás: Levél Gabinak

* Kenéz Ferenc: A lámpások dicsérete (vers)

* Kerekes Tamás levele

* Keszthelyi György: Ösztönből is kalapot emelek (vers)

* Láng Eszter: Rakni a tüzet (vers)

* Periszkóp Pál: Vándor a szerpentinen (vers)

* Pusztai Irina: A költő (grafika)

* A Pusztai&Pusztai páros zenés köszöntője (Rabszolgák kórusa)

* Pusztai Péter grafikája

* Somorcik Sz. Rozália: Piros ász (esszé)

* Gergely Tamás: : A “fotós” Gabinak (fotó)

Tovább »

Erre írta aztán levélben Budapestről Nagy Jóska (Siklósi Nándi) többek közt az alábbiakat:

Végigolvastam az ’összeesküvők’ laudációit – és jó kedvem támadt. Akit ennyien szeretnek, az csak lassan öregszik. (A sok laudáló közül én csak a jó Á. Hugót ismerem – de biztos vagyok benne: a többiek is ugyanolyan rendes emberek.) Fogadd el kissé megkésett baráti-kollégiális jókívánságaimat:

ISTEN ÉLTESSEN ERŐBEN-EGÉSZSÉGBEN, JÓ KEDVBEN, BŐSÉGBEN, BÉKÉBEN, NYUGALOMBAN, BOLDOGSÁGBAN !

Továbbra is a Te napi-(heti-, havi-) lapoddal kezdem a reggelt, és e szokásom szeretném még sokáig megtartani... Jobb ez a káfé, mint a kolumbiai vagy akár az olasz... Kimeríthetetlen presszóválasztékod többi kínálatáról nem is beszélve.

Üdvözöltek még: Veress Berci (telefonon), Zsóka néném (dettó), Ilyés András-Zsolt (Sepsiszentgyörgy), Szuhay-Havas Marianna (Budapest), Lokodi Imre (Marosvásárhely), Bágyoni Szabó Pista (Budapest), Para Olga (Sepsiszentgyörgy), Zsidó Feri (Székelykeresztúr), Székely Ferenc (Marosvásárhely), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Hegedűs Zsolt (Stockholm), Máriás József (Nyiregyháza), H. Szabó Sándor (Hatvan).

A maszol.ro-n, a Vélemény rovatban 2016. július 30-án Ágoston Hugó emlékezik meg a 75-ről, ismertetve egyúttal a Káfén megjelent összeállitást is. Egyúttal mellékeli annak az egyetemi évfolyamnak 2010-es "veterán fotóját", amellyel együtt 1957-1962 között a Babes-Bolyai egyetem magyar szakát végeztem.

Július 29-én sms érkezett, jókivánsággal, számomra ismeretlen telefonszámról. Nem tudtam, mit kezdjek vele, de szerencsére gyorsan megjött a titkot feloldó magyarázat is: Birtók József vagyok, bocsánat... Na, igy már más, köszönöm, Jóska!

Bölöni Domokos ma, augusztus 5-én küldte át a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletének linkjét, ahol az ő Káfé-beli írása és néhány szövegem szerepel. Itt meg lehet nézni...

Albert-Lőrincz Mártontól érdekes levelet kaptam (elektronikusan). Idetűzöm:

Olvasván KF-ben a szép összeállítást, amelyhez gratulálok,

magam is írtam egy fikciót magunkról-rólad, amelyben elképzeltem, miről ismernélek meg,

hiszen mi csak virtuálisan találkoztunk, mégis úgy érzem, már régóta ismerlek.

Ez pedig így szól:

(Fikció)

cségéhez

Arról ismerlek fel, hogy szeretted a krémest,

a zöldbékát, később a havasi kiflit.

A fagylaltostól mindig egygömböst kértél, és

limonádét ittál szinte minden utcai árusnál.

Rád mutatott a vers, kicsordult a

könnyed, rímes furcsa játékot játsztál,

de nem akartál játszani halált.

Befordultál az egyetem melletti sarkon,

inkább gyalog, mint villamoson,

utáltad bűzét, zajos kaffogását, és jó

történeteket sem meséltek immár.

A cukrászdában rumos kávét iszogattak,

kipróbáltad, de nem kértél máskor.

Kedvenc olvasmányod a Szent Péter esernyője

lehetett, és jól érezted magad Incze Ferenc

groteszk képei előtt.

A volt Marianum árkádjai közt

tarisznyádban lapult az Utunk,

és elmerengtél Lédán egy délután.

Arról ismerlek meg, hogy leülsz egy padra

a városi kicsi parkban,

és elcsodálkozol a fény-árnyék harcán,

mely nem a lombok között zajlik,

kiterül, szétárad a járdán.

A Káfé főnixen található összeállítás most fellelhető a Súrlott Grádics című irodalmi portálon is, amelynek szerkesztője Bölöni Domokos.