A régi Káfé honlapon ("hol van már a tavalyi hó?") 2004 novemberében indítottam egy Pótkávé című, napi rendszerességű blogot, amely 2006 áprilisának végén abbamaradt. Ebben napi hírek, érdekességek mentén morfondíroztam el, hol ihletetten, hol fáradtabban - de hát ez már a pótkávé természetéhez tartozik. A rovat archívumát nemrég megtaláltam gépemen, szépen elrendezve, s miután a honlap immár elérhetetlen, az egészet átmentettem ide az urszu kettőbe - számomra is érdekes volt visszahozni ezáltal a letűnt közelmúltat. A gyakori, csak részben eredeti illusztrációt ezúttal (tárhely takarékosság miatt) elhagytam.
2004
Attila palotája életre kel
(Csütörtök, november 18.) Egy külföldi felmérés szerint állítólag csak két híres magyart tart számon a legtágabb világ: Puskás Ferencet, a futballfenomént, illetve Attila hun királyt. Puskás még él, stadion is őrzi már a nevét, Attila viszont egyelőre csak krónikákban és legendákban él tovább.
Illetve él a remény, hogy egyszer csak megkerül Attila untig keresett sírja, benne a híres aranykoporsóval, a Tisza árteréhez tartozó mocsaras vidéken, valahol Tápiószentmárton közelében.
Ahol egy ideje buzgón ápolgatják a hun király emlékét, az Attila Alapítvány révén. Úgy hírlik ugyanis, hogy Attilának fapalotája állt valamikor Tápiószentmártonban, aminek a képzeletbeli mását most pályázat alapján készülnek megépíteni, s a 100x100 méteres, a görög, a római építészet hatását magán viselő épületmúzeum, éttermet, szállodát is magában foglalna. A leendő vár az Attila-domb szomszédságában épülne meg. Ez egyébként mágneses kisugárzású gyógyhely is - így mindjárt érthető külföldi befektetők érdeklődése a fapalota megépítése iránt.
Amíg a sír hollétére fény derül, a hun király hűségesen szolgálja egykori hazáját: úgy vonzza pénztárcájukkal együtt a külhoni vendégeket, mint méz a darazsakat.
A pénznek pedig van szaga
(Péntek, november 19.) A Vécék Világszervezete pár éve nagyon komolyan színre lépett. Szingapúrban tartott értekezletükön elhatározták: november 19-én meghirdetik a Vécé Világnapját. Ennek pedig az a tétje, hogy minden embernek a világon joga van megfelelő szintű illemhelyre.
Azt mondják, ha valaki eléri a 6 ikszet, egyszerű számítás alapján ráfogható: életéből 150 napnyit gubbasztott ama bizonyos helyen, amit a királyok is gyalog keresnek föl, illetve amit árnyékszéknek is szoktunk nevezni.
De mondhatunk budit, klozetet, WC-t, klotyót, illemhelyet, pöcegödröt, toalettet is, ugyanarról beszélünk. A helyről, ahol megkönnyebbülünk. Elöl is, meg hátul is. Ahol egyesek újságot olvasnak. Mások elmélyülten cigarettáznak. Vagy kávéznak. Kábítóznak. Vagy egyszerűen csak szunyálnak egyet. A melegben. Ilyenkor.
Azt mondják, amióta a vízöblítéses vécé bevonult mindennapjainkba, azóta elviselhetőbb az élet. Oly nagy lett egyszeriben a minőségi ugrás, hogy műszakilag azóta se tudtak lényegesen újítani a mellékterméket eltávolító és szagtalanító berendezésen, technológián.
Sajnos, a nyilvános illemhelyek intézménye egyre inkább üzleti alapokra helyeződött. Így aztán még inkább luxus a világvárosokban, a turisztika térhódításával "privát" dolgainkat megnyugtatóan intézni.
A WC hiánya vagy elérhetetlensége csak késlelteti az elkerülhetetlent: az ember, amikor már nem bírja hordozni "terheit", eljut egy olyan pontig, amikor már minden mindegy: ott könnyebbül meg és úgy, ahogy éppen tud.
1958 nyarán egyetemistaként mezőgazdasági munkára jelentkeztem több kollégámmal, hazafias felindulásomban. Egy Zilah melletti állami gazdaság (Szilágypanit) elhagyatott farmjára vittek bennünket, azzal a feladattal, hogy az irdatlan nagy kukoricást ritkítsuk és kapáljuk. Szállásunk a gazdasági épület egyik kiüresített és vaságyakkal berendezett hodályában volt, a budi pedig jó száz méterre, az istállók mellett, elképesztően dágványos sár- és trágyatengerben. Hepehupás, agyagos vén Szilágyban voltunk. A falu kilométerekre. Az első nap halálra dolgoztuk magunkat, kopogó szemmel kanalaztuk a csóré pityókalevest. Egy mérnökféle vette számba, mit végeztünk aznap. Azt mondta: annyit kapunk enni, amennyit dolgozunk. Másnaptól három napig koplaltunk: szakadt az eső. Ültünk a szalmazsákokon, kártyáztunk, felfaltuk minden otthoni tartalékunkat, majd az országúti eperfákra fanyalodtunk. Két napon át tömtük magunkba a fekete epret. Míg az egész társaságot utolérte a hasmars. Éjszaka is úgy masíroztunk a budiig és vissza, esőben, sárban, negyedóránként váltottuk egymást. Elfogyott mindenfajta papírtartalékunk. Valaki azt mondta: próbáljuk meg pénzzel. Nem volt sok abból se, de úgy se volt mire költenünk. Én két huszonötösömet áldoztam fel a budi oltárán. Persze, a bankókat átmentettem: reggel kimostam a csurgónál, s a szalmazsák alatt megszárítottam. Akkor tanultam meg, hogy a mondás hazug: a pénznek igenis, van szaga.
Épp ezért, ahogy kiderült az idő s egy vasárnap begyalogoltunk Zilahra, siettem gyorsan túladni rajta. Húsz napra vásároltam vele füstölnivalót: 20 csomag Carpati cigarettát, á 2 lej 50 bani.
A nevezetes világnapon, vagyis ma reggel felkerestem az illemhelyünket és újsággal, könyvvel a kezemben elérzékenyülten adóztam a pillanatnak. Az újságban ezt olvastam: "A bizarr világnap főként a fejletlen országok lakóiért hirdettetik meg évről évre. Az ott élők nagy többsége a XXI. században is árnyékszék nélkül éli le az életét. Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint ezekben az országokban a városi lakosság 75 százalékának nem áll rendelkezésére kulturált vécé, minden negyedik embernek pedig semmilyen sem. Ez a tény súlyos fertőzések és megbetegedések forrása."
A könyvet felütve pedig (Jaroslav Hasek: Svejk): "Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is táplált.
Öreg veterán volt ez a bódé, egész nemzedékek végezték már benne a szükségüket. Most Svejk foglalt helyet benne, fél kezével az ajtó spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az őrsvezető a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát.
S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott, hogy melyik lábába lőjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg,
De az ajtó nyugodtan feltárult, Svejk elégedetten kilépett és megkérdezte az őrmestertől:
- Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat?"
Sose ment át a Lánchídon
(Szombat, november 20.) 155 éve, november 20-án avatták fel a budapesti Lánchidat, amit aztán Széchenyiről neveztek el. Azt mondják: aki nem látta a Lánchidat, nem látta Budapestet. Minden turistának illik farkasszemet néznie, legalább egyszer a Marschalkó János tervezte, örökké hallgatag 4 kőoroszlánnal.
Kész regény volt a Lánchíd megépítése. S külön művészet Széchenyi részéről összegyűjteni hozzá a pénzt, a hitelt, kiválogatni a vállalkozókat s vállalni olykor a pillanatnyi kudarcot is, a baleseteket. Ráadásul Széchenyi soha életében rá nem tette a lábát a hídra, amely jóformán még el sem készült, de máris bebizonyította hasznosságát, amikor 1849. január elsejét az országos biztos a Lánchídon által menekítette Debrecenbe a koronát.
Adatai: apja William Tierney Clark angol mérnök, keresztapja Adam Clark (névrokon). Építés közben kiderült: a három bemutatott közül nem a legjobb tervet fogadták el, mert azáltal a híd a Várhegynek szaladt. Ebből nem csináltak kázust: megépítették az alagutat. Most azzal is lehet büszkélkedni.
A hídbeli útpálya szélessége kezdetben 5.72 méter volt (most, háború utáni újjáépítése nyomán 6.45 m), a két járda 1.80 méter. Alapkövét József nádor tette le 1842-ben.
Széchenyi dühében találta ki az egész híd-históriát: 1821 telén a nagy jég miatt nem tudott átkelni a Dunán. Nosza, ide hidat kell raknunk, egyesíteni a Duna által kettészakított hazát. (Jelszavakat akkor is tudtak ám mondani!)
Avatásakor a legnagyobb magyar már újra dühöngő kedvében volt, a döblingi elmeintézetben. Pisztolylövés vetett véget a regényes történetnek. Máig cseng tőle a fülünk...
Nyomulnak a Télapók
(Vasárnap, november 21.) Ajándék, puttony, csilingelő szán és angyalszárny az élet ilyenkor.
Írják az orosz lapok, hogy a decemberi készülődések jegyében Télapók készülnek elözönleni Moszkvát: még a tömegközlekedési eszközök vezetői, sőt a jegyellenőrök is piros pufajkába bújnak, vattaszakállat ragasztanak.
A gondolat nem új, s biztosan van már világszerte télapónak öltözött közlekedési rendőr, reklámügynök, detektív, utcalány, sőt terrorista is. Elképzelem azt a világot, amelyben mindenki télapó vagy Mikulás. Csupa egyen szín: fehér és piros, csupa mosoly, csupa puttony, csupa flitter, majd közelről látni: a köpeny koszlott, szakadozott, a szakáll ápolatlan, a télapó erősen foghíjas, a nadrágja sáros, oda a csodamáz, mert minden csupa máz.
Már a gyermekek sem hisznek télapóban-mikulásban-angyalban ennyi ajándékhozó láttán. Ahol ilyen sok a jótevő, ott a gyermekek rendszerint hoppon maradnak.
Versekkel szállnak űrbe a svédek
(Hétfő, november 22.) Daniel Sjolin a neve annak a svéd kiadónak, aki úgy gondolta, érdemes versek révén kommunikálni a világűrben élőkkel. Szerinte a líra fejezi ki leginkább az emberi lényeget, s pendíthet meg rezonálásra kész húrokat a földönkívüliek szívében. Ej, milyen szép is lenne!
Projektje egyszerű: nincs rakétád? Ne búsulj: kopogtass be egy obszervatóriumba, s kérd meg az ott kukucskálóktól, indítsák el az űrbe verseidet.
Ő megtette, svéd nyelvű versekkel céloztatta meg a Lant csillagkép legfényesebb csillagát, a Vegát. Szándékától akkor sem állt el, amikor kiszámították neki: a válaszversekre legkevesebb 50 évet kell várnia, mivel a fényes csillagig 25 fényévnyi a távolság.
Bökkenő, amire 2054-re talán fény derül: ha léteznek is űrlények a Vegán, vajon tudnak-e svédül, s csípik-e a verset, azt a jelenkori módit, ami akkor már enyhén (csillag)poros klasszicistának fog hatni?
Búcsúzik a rozsda a Calypsótól
(Kedd, november 23.) Hat éve áll elhagyottan, tehetetlenül a legendás hírű Cousteau kapitány hajója, a Calypso La Rochelle kikötőjében, miután 1996 januárjában egy ütközés következtében elsüllyedt Szingapúr mellett. Szerencséjére, a kapitány mindezt már nem érte meg: egy évvel korábban, 87 esztendős korában Jacques-Yves Cousteau búcsút mondott az árnyékvilágnak.
Hányan olvastuk a Calypso fedélzetén történtekről szóló útibeszámolóit, hányan láttuk a Cousteau-expedíciókról készült filmeket? A valamikori amerikai kotróhajóból átalakított kutatóhajó több évtizeden át bebarangolta a glóbusz tengereit, mozgó stúdiója volt számos nagy értékű természettudományos filmnek.
A hajó mostoha sorsa a tulajdonjog bonyodalmaiban keresendő. A Calypsót egy neves ír sörgyáros, Guinness vásárolta meg Máltán, 1950-ben, majd később rábízta a francia ellenállásban érdemeket szerzett hórihorgas, kalandvágyó, jellegzetes piros kötött sapkájával fogalommá vált Cousteau kapitány gondjaira. Igy kezdődött a Calypso karrierje.
1956-ban a fedélzetén forgatott A csend világa című film (Louis Malle rendezésében) elnyerte a Cannes-i filmfesztivál Aranypálma díját, illetve a zsűri különdíját. Ami elindította a Calypsót és kapitányát az óceánok védelméért folytatott mozgalom felé.
Egy ilyen hajónak vétek elpusztulnia. Ebben állapodtak meg a tulajdonos örököse, a Cousteau-társaság és a hajó restaurálását vállaló amerikai cég képviselői. A főjavítás végének céldátuma: 2005 vége. Az új életre kelő bázist tudományos és környezetvédelmi központtá kívánják alakítani.
Vajon születnek-e még fedélzetére új legendák, új kapitányok?
A világ leghülyébb bűnözői
(Szerda, november 24.) A dán Olsenék világszerte megkedveltették velünk az ostoba bűnözőket, akik a filmen kemény fiúknak akarnak látszani, de háromig se tudnak számolni, s minden fellépésük ellentétébe fordul. Az Olsen banda iskolát csinált a filmgyártásban: a sorozat egyik legrégebbi produkciója az 1968-as Olsen bandája, a legújabb pedig az Olsenék gyerekeit mutatja be, szüleikéhez hasonló akcióban: Az ifjú Olsen és bandája.
Az ember azt hinné, hogy mindez kitaláció: az Olsen-filmek címei rikítóan piacosak: Az Olsen banda boldogul, Az Olsen banda bosszúja, Az Olsen banda hadba száll, Az Olsen banda nagy fogása, Az Olsen banda nagyban játszik, Az Olsen banda olajra lép, Az Olsen banda pácban, Az Olsen banda sínre kerül, Az Olsen banda újra akcióban, Az Olsen banda veszi az akadályt, Az Olsen banda nem adja fel, Olsen tervez - a banda végez, Az Olsen banda utolsó küldetése.
A Reuters minapi híre rácáfol a bűnözői hülyeség vígjátéki abszurditására: Ausztráliában esett meg, hogy egy háromfős banda nemrégiben tengerparti éttermet akart kirabolni. Kést rántottak, símaszkot húztak a fejükre, de amikor a vendéglő tolóajtajához értek, azt nem elhúzni próbálták, hanem befelé nyitni. Mikor az nem ment (hogy is ment volna?), akkor meg rángatni kezdték maguk felé, de se így, se úgy nem boldogultak. Ettől begerjedtek, s rugdosni kezdték az ajtót, de az jottányit sem engedett, mire sértődötten elvonultak.
Az étteremben tartózkodó mintegy húsz vendég ezalatt tátott szájjal nézte az üvegajtón túliak balfácánkodását, úgy tűnt nekik, mintha egy filmvígjáték felvételeihez asszisztálnának, már csak azért is, mert az ajtón jól láthatóan ott virított a felirat, hogy az ajtót oldalirányban húzni, avagy tolni kell. A vendéglős szerint a símaszk akadályozta a rablók látását, hogy a feliratot észrevegyék. A nyomozói szakvélemény szerint viszont tökhülyékről van szó, akik mellett Olsenék - zsenik.
Ha körbevesznek a delfinek
(Csütörtök, november 25.) Úszkáltál már tengerben? Olyan igaziban is? Amelyik nem csupán egy nagy víz, hanem hullámzó, lélegző, titokzatos, apály-dagály törvényének engedelmeskedő, szeszélyes, cápaveszéllyel fenyegető?
Ha igen, akkor képzeld el, hogy éppen kint vagy a vízben, távolabb a partoktól, és lebegsz, lustán a hullámokra bízod magad, csak arra ügyelsz, hogy mindig a hátukra kapaszkodj és ki ne sodródj tovább. És ahogy így dobál egyik hullám a másik után, hirtelen azon veszed észre magad, hogy körbevesznek a delfinek.
Sok mindent olvastál ezekről a furcsa jószágokról, hogy milyen közel állnak az emberhez, hogy barátságosak, hogy mennyire titokzatosan kommunikálnak. De azt is, hogy ők maguk a cetfélékhez tartoznak, és mert látod, hogy olyan kitartóan úszkálnak körülötted, arra gondolsz, hogy azért jobb lenne megszabadulni tőlük.
Ámde amikor kitörnél közülük, mert látod, hogy egy egész raj cirkál közeledben, néhányan utadat állják, s nem egyszer, nem kétszer, hanem valahányszor megpróbálsz kordonjukon átaljutni.
Ennek aztán fele se tréfa, komorulsz el, foglyuk lettél, de vajon mi a tervük veled, mit főztek ki a maguk titokzatos módján, mi végett ez a szigorú őrjárat? Telik az idő, és kérdéseidre nincs válasz, csak a keringés folytatódik, a delfinek idegesek és kitartóak, te mindinkább nem értesz semmit, azt se, hogy miért kellett egyáltalán kimerészkedned, és azt se, hogy egyáltalán, van-e számodra szabadulás?
Aztán észreveszed a delfingyűrűn kívül azt a semmivel össze nem téveszthető cápauszonyt, mely oly alattomosan cirkál, mint gyanútlan hajó körül a tengeralattjáró. Te jó ég, fehér cápa! Hideg verejték, reszketés, dermedtség - minden rád tör, egymás után, majd ismét, egyszerre, a delfinek tovább köröznek, nem csak téged hárítanak, hanem a cápát is riogatják, visítanak, sivítanak, cirkuszolnak, mindenkit sakkban tartanak, amíg a cápa fel nem adja s tova nem úszik, új célpontot keresve, a végtelen felé...
S negyven perc múlva jönne a happy end: a delfinraj felsorakozik mögötted, és elkísérnek a partig, vidám fickándozás közepette, s mikor már a parti fövenyen gázolsz kábán, akkor szabadulsz gyámságuk alól, és hálát adsz valakinek (majd csak találsz valakit, egy csúcserőt, akit magasztalj), hogy egyáltalán élsz.
Hogy tetszik ez a forgatókönyv?
Az AP hírügynökség egy ilyen sztorit kürtölt világgá a napokban. Csak nem Te voltál ama delfinszorítóban, hanem egy új-zélandi vízi mentő, a lánya és annak két barátnője. És szabadulásuk után esküvel vallották azt, hogy minden úgy történt, ahogy fentebb elmeséltem. Delfinszakértők is nyilatkoztak az eset kapcsán: ha nem is mindig, de a delfinek képesek szervezetten harcba szállni ősi ellenségükkel, a cápával, akivel szemben az ember csakis szövetségesük lehet.
Orkán borotválta Tátra
(Péntek, november 26.) Egy hete történt a Tátrai Nemzeti parkot sújtó természeti katasztrófa: az Európán pénteken végigsöprő szélvihar kritikus óráiban a Magas Tátra csúcsain 165 kilométer sebességgel haladó szelet is mértek. "Eredmény": néhány óra leforgása alatt 2,5-3 millió köbméter lucfenyőt döntött a földre, vasutakra, sífelvonókra, menedékházakra, országutakra.
Írhattam volna azon melegében az esemény kapcsán, de kivártam, hogy elüljön a szél, az első döbbenet, a pánik, a túlfűtött szenzáció hangja.
Mondják: Szlovákia évente 6 millió köbméter fenyőt termel ki. Az orkán erejű szél most annyi fát kidöntött, hogy feldolgozásuk, hasznosításuk, s ezáltal a terep felszabadítása jó ideig eltarthat.
Drámai szavak, döbbent nyilatkozatok sem késtek: a Magas-Tátra természeti, turisztikai, alpin csoda volt. Váradi Antal (Závod, 1854. máj. 2. - Bp., 1923. márc. 5.) romantikus lelkületű magyar író és költő (ahogy Schöpflin Aladár jellemezte halálakor a Nyugatban) megírta a Tátra regéjét, a keletkezéstörténetet:
"...Ejh fel, meguntam én alatta lenni.
Törjünk az ég felé s verjük át
A menny acélvilágú boltozatját,
Hogy a hatalmas Isten hadd pihenjen
Az én mohos szikláim ormain.
Fel, rajta föld kebel nagy szelleme!
Vulkán-teremtő tűz csodás erői,
Törjünk az égbe! Föld-anyátok rendel
S, ti égre törve, szót fogadjatok!..."
Simon Zsolt szlovákiai földművelésügyi miniszter: "Az a Tátra, amit ismertünk, már nem létezik. Nem kizárt, hogy a megmaradt néhány fát is ki kell vágni."
Ótátrafüredi asszony: "Szombat reggel a szívemhez kaptam, amikor megpillantottam a letarolt tájat. Azóta egészen Poprádig ellátni, élő fa szinte sehol. És ez így lesz több évtizedig."
Egy turistákat szállító budapesti buszsofőr: "Óriási szerencsénkre nem az útra, hanem az árokpartra hullottak a fenyők. Iszonyú éjszaka volt, teljes volt a káosz, a sok ezer helyről riasztott hegyi mentők csak több óra múltán vágták át magunkat hozzánk."
Ivan Solovic, a felsőhági tüdőszanatórium főorvosa: "Fogytán volt az élelmiszerünk, kétszázötven páciensünknek vasárnap reggel már csak konzerveket osztogattunk. Akkorra már nem volt villany, személyzetünk negyvennyolc órája néhány percnyi váltott szendergést leszámítva, mindvégig talpon maradt. Elviselhetetlenné vált a hideg, amikor végre megérkezett a segítség."
Juraj Lukác, a tátrai természetvédő társaság elnöke: "Nem katasztrófa következett be, csupán a természet büntette a kapzsi embereket. Akik főleg a német és az osztrák mintát követve, 1915-ben, majd 1939-ben az őshonos jegenyefenyők és bükkfák helyett lucfenyővel ültették tele a mai Tátrai Nemzeti Parkot. Az utóbbi fajta gyorsan nő, gyorsabb és nagyobb hasznot hoz, viszont a gyökérzete nem elég mély, ezért az orkánnak nem tud ellenállni."
Máté László, a WWF Magyarország erdészeti programvezetője: "Az első felmérések alapján hárommillió köbméternyi erdő pusztult el, ami soknak tűnik ugyan, ám ez a teljes Kárpátok-beli erdőállománynak jelentéktelen töredéke."
A döbbenet szavai után a józanabb hangok. Az idegenforgalmi szakemberek, szállodások, sílesiklókat adminisztrálók hivatalból is derűlátóak: nem szeretnék elveszíteni az év végén általában felpörgő forgalmat, érthetően minimalizálják a veszteséget.
A szenvedélyes síző hírében álló szlovák kormányfő, Mikulas Dzurinda, aki minden szilveszterét a pénzügyminiszter társaságában a Tátrában töltötte el, már be is jelentette: idén a többi kormánytag is felkeresi a hegységet. Sőt, a kormányfő külföldi vendégeit is egyenesen oda viszi.
A pozsonyi magyar napilap szerint az egyik első külföldi vendég Josep Borrel, az Európai Parlament elnöke lesz a Tátrában, aki saját szemével győződik meg a pusztításról. Borrel megígérte, az Európai Unió anyagi segítséget nyújt Szlovákiának, ehhez azonban pontosan ki kell számlázni a károkat.
Szerdai közleménye szerint a természetre bízná a WWF Magyarország a Tátrában a hétvégén több ezer hektáron elpusztult erdők megújítását ahelyett, hogy azt üzemszerű erdőgazdálkodási szempontok szerint újra fajszegényen telepítenék be. ha a felújítás újra lucfenyő csemetékkel történik, az újabb monokultúrák létrehozásához vezet, ami pedig a biológiai sokféleség további csökkentését, esetleg újabb viharkárokat idézhet elő.
Az általános tónus mégis az aggodalomé. "Fák, erdők nélkül a térség értékét veszítette" - ez a Tátrai Nemzeti Park igazgatójának véleménye, aki szerint a károk egyelőre felbecsülhetetlenek, mi több, a tavaszi olvadáskor újabb károkat okozó árvizek várhatók, hiszen az olvadó hó az erdők fékező hatása nélkül nem kiszámítható módon "közlekedik", és biztos, hogy az új erdőtelepítésekhez szükséges talaj jelentős részét a víz lemossa majd a sziklás területről.
Ide kellenének most a madáchi szavak (lám csak, mit tesz a felvidéki lélek!) Az ember tragédiája végéről, de hiszen azokat is lekoptatta már az idő. És mégis...
Anya, szenvedély, mosoly
(Szombat, november 27.) Örvendezzünk: nem mi vagyunk azok az egyedüli köldöknézők, akik szíves-örömest rangsorolják szavaikat, kellem avagy küllem szerint. Sőt, nem is mi találtuk ki a mókát, a németek már régóta rágják a pennát ezirányban, az olaszoktól s a franciáktól sem idegen egy kis "jeu".
Most a britek is beszálltak a játékba - árulkodik a France Presse. Ráadásul világméretű részvételt szorgalmaztak, s a szervezők (az ún. Brit Tanács, mely az angolszász kultúra propagálására hivatott kormányintézmény) 102 olyan ország lakosainak véleményét is figyelembe vették, ahol nem angol az anyanyelv.
Negyvenezren nyilvánítottak véleményt a felkérésre az angol nyelv legszebb szavairól, az eredmény tehát meglehetősen reprezentatív.
A rangsor érdekes, de nem meglepő. Első helyen az anya (mother) ágál, a másodikon a szenvedély (passion - lehet még kínszenvedés, düh), utána a mosoly (smile) következik, negyedik a szeretet, szerelem (love - ami mellé be lehetne csempészni a lóvét is, merthogy az nincs sehol az élmezőnyben, pedig beh szép!), ötödik az örökkévalóság (eternity).
A "futottak még" kategóriához tartoznak a fantastic (6.), a destiny (7.), a freedom (8.), a liberty (9.) és végül a mindenre fátyolt borító tranquility (10.).
A teljes lista 70 szóból áll. Ergo: egy nap alatt megtanulni szép angol beszéd? Jó lenni nagyon...
Pusztító fájdalom?
(Vasárnap, november 28.) Húsz éves koromban, egy tavaszi hajnalon arra ébredtem, hogy kegyetlenül hasogat a derekam, majd tűrhetetlen fájdalom nyilall a lábaim közé. Jajgattam, majd visítottam, próbáltam kínomban összekucorodni, majd már-már a falra mászni, de mit sem segített. Falra mászni nem tudtam, a fájdalom nem eresztett, maradt az üvöltés és a fetrengés, illetve a családi pánik. A kihívott mentőorvos szentenciája: vesekő. Ezen csak az segít, ha a szervezetnek sikerül természetes úton megszabadulnia tőle. A fájdalom minél nagyobb, annál biztosabb, hogy a kő megmozdult, s útban van kifelé. Talán hamarosan "megszülöm" - biztatott -, addig is belém fecskendez egy jó adag fájdalomcsillapítót, a többit majd elintézi a szakorvos...
Azóta jópár hasonló meglepetésben volt részem, többé-kevésbé hasonló végkifejlettel.
Nem hiányzott a fájdalom életemből - gondolom, senkinél sem hiánycikk -, hiszen nem is említettem a makacs, időről időre fellobbanó reumát, a kéz- és kartöréseket, a fogfájásokat. Ha csak lehetett, óvakodtam a fájdalomcsillapítótól: Toldi Miklós példáján felbuzdulva tűrtem, ameddig tűrhettem, arra gondolva, hozzá ne szoktassam szervezetemet az ilyen-olyan szerekhez, s végszükség esetén ne legyen hatásuk.
Orvosaim is arra biztattak: a fájdalom szükséges valami, a szervezet vészjelzése arról, hogy valahol bennünk baj van, amit meg kell találni s orvosolni, ahelyett, hogy egyszerűen kikapcsoljuk a vészcsengőt.
Most pedig a Mednovosztyi orosz nyelvű hírportál ismerteti a Chicagói Északnyugati Egyetem kutatóinak felfedezését: állatkísérleteik során azt tapasztalták, hogy a fájdalom visszafordíthatatlanul csökkenti az agy térfogatát, vagyis az idegsejtek pusztulását okozza. Számításaik szerint amennyiben huzamosabb és intenzív fájdalom áll fenn, a károsodás meghaladhatja a 10 százalékot is. Ilyen mérvű károsodás - állítják - az egészséges embernél 10-20 éves természetes, viszonylag fájdalommentes életvitel után tapasztalható.
A kutatók további célul azt tűzték ki, hogy megbizonyosodjanak: valóban visszafordíthatatlanok a fájdalom okozta pusztítások, vagy gyanújuk elhamarkodott volt. Ha az eredmény az igen felé hajlik, úgy nincs más hátra, mint megoldani a hatásos és minél kevesebb ártalmas mellékhatással járó fájdalomcsillapítást.
Mi addig is maradunk a több-kevesebb károsodással, amit egyelőre a meszesedés számlájára írunk.
Doktor Kannibál és társai
(Hétfő, november 29.) Az Élet napról napra megírja a maga penzumát; az élet ugyanis krimit ír. Mondhatni, napszámra.
Néhány friss sztoriját kölcsön vesszük, elmeséljük.
Egy ukrajnai kisváros lakosai döbbenten vették tudomásul, hogy egyik köztiszteletben álló orvosukat váratlanul letartóztatták. A rendőrség arra gyanakodott, hogy a doktornak köze van egy prostituált halálához. A kihallgatáson kiderült, hogy a feltételezett áldozat mellett a gyanúsított még tíz további lágy meggyilkolását bevallotta. Nehéz volt elképzelni a mindenki által csöndes, jószívű embernek ismert orvost, mint sorozatgyilkost, de ha vallomásának hinni lehet, egy rendkívül elfajzott bűnözővel van dolga az ukrán hatóságoknak, aki valahányszor hölgytársaságra vágyott, meghívta a lakására kiszemelt, soros áldozatát, aki egy ideig nála vendégeskedett, jól érezték magukat egymás társaságában, aztán a házigazda egy idő után leszúrta vendégét, majd szakszerűen feldarabolta. A "színhúst" megkészítette vagy konzerválta, a hulladékot pedig a kóbor kutyák elé vetette.
A másik történet egy spanyol titkos ügynök már-már hihetetlen története: Francesco Paesa 1998 júliusában hunyt el Thaiföldön, halálhírét világgá kürtölték a lapok, s egy kolostor szerzetesei 30 misét mondtak a lelki üdvéért. Paesában - aki a Róka fedőnévre hallgatott - Spanyolország egy olyan titkos ügynökét gyászolta, aki egy korrupt ex-rendőr leleplezésére utazott a Távol-Keletre. Úgy tűnt, a Róka a rendőr nyomára bukkant s visszaszerzi az általa elsikkasztott 11 millió eurót, de az ügynök, miután felvette a jutalékot, váratlanul meghalt s szűk családi körben el is temették. Mindkét summának természetesen nyoma veszett. Nemrég egy detektív Luxemburgban a 68 éves ügynök nyomára bukkant, aki "a legélőbb halottnak" tűnt, akit el lehet képzelni. Kiderült: annak idején megrendezte saját temetését, s argentin útlevelének védelme alatt élt, majd mikor megneszelte leleplezését, azonnal nyoma veszett - annak dacára, hogy nem volt mitől tartania, hiszen a számlájára írt bűncselekmények mára mind elévültek.
B.N. kolozsvári tizenkettedikes tanulót egy reggel édesanyja holtan találta szobájában. A fiú kitűnően tanult, idén júniusban a Kielben (Németország) rendezett nemzetközi kémiai olimpián bronzérmet nyert, s mindenki sikeres tudományos pályát jósolt neki. B. N. pár hete tért haza a tanügyminisztérium által felajánlott görögországi jutalomkirándulásról, s érkezésekor lesújtó hír fogadta: elsőéves gyógyszerész hallgatónő szerelme - feltehetően ciánnal - véget vetett életének. Az amúgy zárkózottnak ismert fiú teljesen magába roskadt, s az iskolai pszichológus javaslatára depresszió ellenes szakorvosi kezelésre járt. Nemrég az iskola igazgatója elkísérte Bukarestbe, hogy az olimpiai szereplésért járó 40 millió lejes minisztériumi pénzjutalmat kiváltsa, s B. N. az utazás során megosztotta vele jövőjére vonatkozó elképzeléseit: a kolozsvári egyetem vegyészeti karára készül, majd egy külföldi ösztöndíjat kíván megpályázni... A mind gyakoribbá váló öngyilkosságok magyarázatával kapcsolatban pszichiáter barátom így reagált: "Az irodalmi példák közül mindjárt Rómeó és Júlia esete jut eszembe, bár ott nem történik kivárás. Hasonló eset a Benedek Eleké, s bár Elek apó természetes halállal múlt ki, Flóra asszony ezt képtelen volt elfogadni, és azért, hogy férjével egyszerre és egyazon helyre temessék, egy napon belül megölte magát." A kérdésre, hogy vajon tényleg irodalmi példák ihlették a két kolozsvári fiatalt, bevallotta: "Nehéz meghúzni a választóvonalat élet és irodalom között. Van, amikor az élet ihletődik az irodalomból, de sokszor a fordítottja is igaz..."
Könnyen megeshet, hogy fennebb néhány holnapi-holnaputáni krimit meséltünk el...
Sorstalan táborlakók
(Kedd, november 30.) Kertész Imre Sorstalansága újabb s újabb tanulsággal üzen.
Megjelenés előtt áll például egy regényes életrajz Budapesten dr. Klopfer Ferenc naplója és visszaemlékezései alapján, amelynek nem csak az az érdekessége, hogy a budapesti születésű (1900) fül-orr-gégész sok-sok sorstársával együtt megjárta Auschwitzot, hanem hogy Kertész Imre egyik láger-orvos hősét őróla mintázta.
A sokgyermekes ortodox zsidó családból származó orvost előbb 1942-ben munkaszolgálatra hurcolják Felsővisóba, s két év múlva innen kerül lágerbe, ahol az elején maga is úgy él, mint a többi deportált, amibe majdnem belepusztul. Kórházba kerül, ahol kiderül valódi foglalkozása, s ettől kezdve fogoly-orvosként dolgozhatott tovább. Kertész Imre ekkor találkozott vele.
"Időközönként engem is föl-fölvittek egy emeleti kis szobába, ahol a két orvos működött, egy fiatalabb meg egy korosabb: én az utóbbinak voltam a páciense, hogy így mondjam. Sovány, fekete, rokonszenves ember volt, tiszta öltönyben, cipővel, karszalaggal, s rendes, megkülönböztethető arccal, amely barátságos, idős rókára emlékeztetett. Kikérdezett, hová valósi vagyok, s ő is elbeszélte, hogy ő meg Erdélyből érkezett. Közben már le is hántotta rólam a foszladozó s a térdem tájékán addigra már mindig megkeménykedett, zöldessárgára vált papírostekeréket, majd két kézzel ránehezedve, kinyomkodta a combomból, ami ott időközben összegyülemlett, s végül valami horgolótűhöz hasonló eszközzel összesodrott gézdarabot dugdosott a bőröm meg a húsom közé, mint elmagyarázta: "a járat fenntartása", "a tisztulás folyamata" kedvéért, azért, nehogy a seb időnek előtte találjon begyógyulni. Magam részéről ezt szívesen is hallottam, hisz utóvégre semmi dolgom odakünt, részemről cseppet sem oly sietős az egészség, ha jól megfontolom, természetesen. Már kevésbé volt ínyemre egy másik észrevétele. Kevesellte az egy léket a térdemen. Nézete szerint oldalt is kellene egy vágást ejteni, s ezt meg az elsővel, ismét egy harmadik metszés révén, összekötni. Kérdezte, rászánnám-e magam, s egész elcsodálkoztam, mivel úgy nézett rám, mint aki csakugyan, a válaszomat, netán a beleegyezésemet, hogy ne mondjam: a felhatalmazásomat várná. Mondtam neki: - Ahogy tetszik -, s ő rögtön azt tartotta erre, hogy legjobb akkor nem is késlekedni. Ott helyben neki is fogott, de hát némileg hangosan kényszerültem viselkedni, s ez, láttam, feszélyezte. Említette is többször: - Így nem tudok dolgozni -, s próbáltam szabadkozni: - Nem tehetek róla. - Pár centiméternyi haladás után végül abba is hagyta, anélkül, hogy a tervét teljes mértékig végbevitte volna. De hát azért így is tűrhetően elégedettnek látszott, mint megjegyezte: "Ez is valami", mivelhogy ilyenképp ezentúl most már legalább két helyen sajtolhat belőlem - vélekedett - gennyet. Az idő is elment a kórházban: ha épp nem aludtam, az éhség, a szomjúság, a sebkörnyéki fájdalom, egy-egy beszélgetés vagy a kezelés eseménye mindig elfoglalt - de foglalatosság nélkül, sőt, bátran mondhatom: épp ennek a kellemesen bizsergető gondolatnak, ennek a mindig kimeríthetetlen örömöt nyújtó kiváltságnak a tudatában is igen jól elvoltam" - olvashatjuk Kertész Nobel-díjas könyvében, s e sorokban dr. Klopferre ismerhetünk.
"Mikor már szorult a hurok a németek körül, halálmenetbe indították foglyaikat, köztük Dr. Klopfert is. A menetelés Terezinig tartott, ott szabadultak fel." A táborban éppen tífuszjárvány tombolt, ezért - míg a többiek folytatták útjukat hazafelé - a doktor ott maradt, hogy a beteg gyerekeket gyógyítsa. Budapestre visszatérve megtalálta feleségét és kisfiát, akik a fővárosban vészelték át a háborút - áll a könyv szerzője, Vincze Attila Tamás híradásában, aki szerint dr. Klopfer története "egy sors a sorstalanságban". A doktor kálváriája azonban nem ér itt véget: később egyetemi katedrát ajánlanak neki, amennyiben kikeresztelkedik. Erre nem volt hajlandó, ezért egyszerű orvosként dolgozott tovább, majd 1957 elején családostól kivándorolt Izraelbe, s 1975-ben bekövetkező haláláig egy tel-avivi klinikán dolgozott.
A filmre álmodott Sorstalanságot immár biztos, hogy külföldön is forgalmazni fogják, a napokban megkötötték az erre vonatkozó szerződéseket. Koltai lajos filmjének forgalmazását az olaszországi Medusa Film végzi majd. A forgalmazó cég tudja, amit tud: nem idegen tőle ugyanis Koltai művészete, ez a cég forgalmazta a világhírű olasz rendező, Giuseppe Tornatore két olyan alkotását - a Legenda az óceánjáró zongoristájáról, valamint a Malena című filmet -, amelyet Koltai Lajos fényképezett, olyan szinten, hogy utóbbiért Oscar-jelölést. Rokonszenvessé tette az olaszok szemében a filmet az a tény is, hogy a film zenéjét az ugyancsak Oscar-jelölt olasz Ennio Morricone komponálta.
A filmnek, akik eddig megismerték, kivétel nélkül sikert jósolnak. Magyarországi bemutatóját 2005 februárjára tervezik, s az olaszországi forgalmazás könnyen megnyithatja útját a gyors világhír felé.
Rókamese
(Szerda, december 1.) Hiszek a sztorik, a mesék igazában. Az nem lehet, hogy valami összeálljon, részleteiben úgy illeszkedjék, mint két kezünk összefonódó ujjai, és mégis azt mondják rá, hogy hiszi a piszi!
Kanadai történetet mesélek el alább, amelyben szerepel egy Tompkins nevezetű család és vendégük, egy sánta róka.
Tompkinsék vidéken laknak, s még februárban történt, hogy egy sánta róka bicegett udvarukra, méghozzá három lábon - a negyedik, a bal első el volt törve. Szerencsére, ravaszdi még fiatal volt, mondhatni kölyök, házigazdáéknak megesett a szívük rajta, s mert udvarukon nem tartottak majorságot, hát jó szívvel befogadták, kényeztették, ellátták mindenféle földi jóval: virslivel, kolbásszal,s olykor talán még maradék hamburgerből is jutott Vörösnek, ahogy Tompkinsék elnevezték.
Vörös azóta felcseperedett, bevette magát az erdőbe, de háromnaponként egyszer még tiszteletét teszi és kegyesen elfogadja az ember kezéből annak vendégváró falatjait, ámde megsimogatni, becézgetni nem hagyja magát. Az emberi kéz bizalmaskodását tapasztalva, azonnal elszelel.
Egy ideje, Vörös mellett föltűnt egy másik róka koma, aki viszont az egyik hátsó lábára sántít. Ráadásul nem is a közönséges ravaszdiak családját képviseli, hanem ezüstróka a javából, s mit sem törődve Vörös menetrendjével, jóval gyakrabban teszi tiszteletét Tompkinséknál, akiket meghatott ez a rókáról rókára hagyományozódó ragaszkodás, s úgy döntöttek, befogadják a második sántikálót is.
Az AP hírügynökség történetét az hiszi el, akinek nincsen jobb dolga. Az emberek többsége amúgy is a nagypolitika lövészárkaira figyel, csak félszemmel pislog az élet apró eseményei felé.
Amik lehet, hogy meg se történtek, de épp úgy igazak is lehettek volna.
Pár napra eltemetem magam
(Csütörtök, december 2.) Morbid ötlettel állt elő egy orosz vállalkozó az interneten: arra vállalkozott, hogy érdeklődőknek teljesen ingyen, puszta felebaráti szeretetből megrendezi bárki virtuális temetését, függetlenül attól, hogy az illető él-e vagy már jócskán kihűlt.
Ehhez nem kell mást tenni, mint e-mailban megírni neki a nevünket - vagy azét, akinek föld alá nyugvását szeretnénk,legalább képzeletben elősegíteni -, a névhez fűződő születési és elhalálozási időpontot, illetve azt a nekrológot, amit a fejfára (sírkőre) szán az ember, helytakarékossági okokból a tömörséget részesítve előnyben.
A hírt világgá kürtölő Komszomolszkaja Pravda idézi az ötletgazdát, aki szerint különösen azoknak jönne jól az ő felajánlkozása, akik annyira foglaltak, hogy úgymond meghalni sincs idejük. Melegen ajánlja ugyanakkor, hogy rendezzük meg bátran rosszakarónk vagy esküdt ellenségünk temetését, mert "onnantól, ha jó napot akarunk majd magunknak szerezni, elég, ha megnézzük internetes sírkövét, s máris derűsebben szemléljük a világot."
Egyelőre hiába a hírverés, az ingyenesség, a lap szerint egyelőre csak hárman fordultak virtuális temetésért a vállalkozóhoz: maga az ötletgazda, annak egy hölgyismerőse és egy Vámpír fedőnevű egyén.
Arra gondoltam, egyszerűbb "ellopni" az ötletet, s mert december 8-áig kb. egy hetes utazás szólít el a számítógép mellől, pár napra eltemetem magam ide, a Pótkávé rovatba, amihez íme, el is készítettem a szükséges - itt mellékelt - virtuális fejfámat is.
A mihamarabbi "feltámadásra" várva, a viszontlátásig:
Egymásra emelt csatabárd
(Szerda, december 8.) Egy hét sem telt el az anyaországi népszavazás óta, és olybá tűnik: meg se történt az egész.
Ám nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy ezzel a rossz lelkiismeretűek belső tusáját próbálom enyhíteni. Aki most a szavazás kimenetelétől szenved, aki azt panaszolja, hogy egyik szeme sír, a másik meg nevet, az hadd szenvedjen, eméssze csak magát.
Addig mi hantolunk, temetünk.
Egy nappal ama fatális december 5-e előtt, enyhén fagyos, napsütötte délelőttön órákon át róttam a magyar főváros egyik elővárosának mértani szabályossággal megszerkesztett csinos utcáit, s kíváncsi nosztalgiával leskelődtem át a kerítésrácsokon, a dróthálókon, elnéztem a dérlepte, a közelítő télre felhangolt portákat, a kertes udvarok közepén trónoló, hivalkodásukban egymással versengő, elmúlás hangulatot árasztó, elhanyagoltságukban sem megvetendő házakat, melléképületeket. Mindenütt béke, csönd, így-úgy elrendezett élet. Legtöbb telken kutya. Olykor nem is csak egy. Egyesek a kerítést szaggatták, mások csak megmutatták magukat: itt vagyunk, résen állunk!
A másnapi szavazásra gondoltam. Arra, hogy ezeknek az egymásba fonódó, már-már a végtelenbe sorjázni látszó kerteknek a lakói bizony, nehezen ölelnének magukhoz bárkit. Hogy a határon túliaknak még a gondolata se kapna helyet ezeken a gondosan fölsepert grádicsokon, sétányokon, küszöbökön. Akkor sem, ha az elfüggönyözött, lespalettázott ablakok mögött egykori áttelepültek vagy leszármazottjaik tengetik jó- vagy rossz sorsukat. Rendre magamat képzeltem mindegyik portára, hogy tulajdonosként vajon merre hajlana a szívem? És szorongva, ijedten állapítottam meg, hogy magam is inkább lenyelném a lakásom kulcsát, mintsem hogy netán megosszam egy idetévedő, szerencsét próbálni szándékozó atyafival, még ha testvér vagy rokon is az illető. Időről időre borzongva tértem magamhoz: miket képzelgek itt össze, hiszen nekem nincs itt házam, nem én vagyok a gazda, aki "bekeríti házát" (Babits). Majd újra a fejbe kólintó felismerés: de lehetnék!
"Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug. / Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad / zaj, tusa, tánc!" - figyelmeztetnek a babitsi sorok.
Vasárnap aztán, a szavazás napján a kertváros bolhapiacán vizsgálgattam a sűrűn egymásba érő árusok portékáit, a vásárlók le-fel hullámzó tömegét, a kereslet és a kínálat bronzvasárnapi egymásra találását, gondolatban megsokszoroztam azt a vásári hangulatot az ajándékhónap első hétvégén, a nagyáruházak, üzletláncok és plazzák adok-kapok forgatagát, az akciós árak kiváltotta kopóizgalmat, s valami azt súgta: ez a vasárnap mindenre jó, csak arra nem, hogy az anyaország jónépe - akár számára is - sorsdöntő kérdésekről felelősen voksoljon.
Az eredményt ismerjük. A szavazás érvénytelen, de az anyaország szája sarkában kínos mosoly: ne búsuljatok, talán egy más alkalommal. Mi meg félrenézünk, hogy ne kelljen ezt a kényszerű vigyort viszonoznunk, s megkeményített szívvel hantoljuk el reményeink végső maradékát.
És azon töprengek, minek kellene megrendítenie anyaországi véreinket ahhoz, hogy végre elássák az egymásra emelt csatabárdot?
Fura magyarok
(Csütörtök, december 9.) A kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás sikertelensége jócskán felkavarta a határon túliak hangulatát. Az eredmény sokkolt, lebénított, fura reakciókat váltott ki a Kárpát-medencében.
Ciprian Kovács Loránd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett Közigazgatástudományi Karának adjunktusa bejelentette, hogy az eredménytelen népszavazás miatt ezután nem tanít magyarul, s ha csak lehet, kerüli majd Magyarországot, és nem fog ott kiadott könyveket olvasni. Ráadásul a magyar igazolványát is vissza akarja adni.
Sokak zsebében lett hirtelen teher a magyar igazolvány. Csíkszeredában egy férfi látványosan, a sajtó érdeklődését fölkeltve vitte vissza az okmányt ama irodába, ahol pár éve még nagy reményekkel lépett, hogy büszkén kérvényezze az akkor hatóságilag görbe szemmel nézett igazolványt.
Székelyudvarhelyen, egy vendéglő bejáratára kitűzték a tiltó feliratot: magyarországi vendéget ezután nem szolgálnak ki.
Gyászszalag került nagyon sok erdélyi katolikus templomban őrzött magyar zászlóra, keserű üzenetként: ismét árva a kisebbségi magyar.
Aki köszöni szépen, de most, hogy már szabadon lehet énekelni a Himnuszt, inkább lemond róla. És csak azt az egyet, a székelyekét hajtogatja búsan: "...porlik mint a szikla..."
A Hargita megyei tanács azt fontolgatja, hogy felülvizsgálja testvértelepülései rendszerét, mivel hogy hiába kérték az igen szavazatra a testvér önkormányzatokat, a testvéri könyörgésnek semmilyen látható eredménye nem lett.
Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai árvaház kezdeményező nevelője, aki a napokban vette át kitüntetését Magyarország elnökétől, ilyen bejegyzéssel reagált a népszavazás végkimenetelére a Transindex nevű kolozsvári portálon: - Legyenek boldogok. gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amíg ők saját népük ellen uszítanak és "győzedelmeskednek", én árváim nevében nem kérek, és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem. Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá!
Könny, sírás, ima, dac, tiltakozás. Csakazért is. Csakazért se!
Apropó, Transindex: egy átlagos naphoz képest a népszavazás után körülbelül ezerötszázzal többen keresték fel a Transindex honlapját, s az olvasók között számos magyarországi állampolgár volt, akik arra voltak kíváncsiak, hogyan csapódott le a népszavazás kudarca Erdélyben. A kíváncsiak negyed órán át hiába klikkeltek a címre, mert az alábbi üzenet állta útjukat:
"Tudjuk, hogy tegnap kellett volna haragudnunk, de erről lekéstünk. Pár percig mi is bekeményítünk, és nem mutatjuk meg nektek a Transindexet. Csak pár perc, gyorsan essünk túl rajta, és megy minden tovább, mint eddig. Merthogy alapvetően nem változott semmi."
A Transindex csapata szembe ment az erdélyi trenddel. Tréfásra fogta a figurát ott, ahol a gyász, a könny, a világvége hangulat, a haragszomrád, a babarongy visszaadása, a szemet szemért gesztusa hódít.
Fura, fura, szegény magyarok!
Madárhangon szól a végzet
(Péntek, december 10.) Nem volt elég a zseniális rendező, Hitchcock Madarak c. filmjét nézve bepánikolni és szabályosan megrendülni, hogy mit tehetnének velünk a madarak, ha csöppnyi agresszivitás és szervezőkészség szorulna beléjük.
Én magam, ahányszor csak megnéztem a filmet, mindig arra gondoltam, mi van akkor, ha egy szép napon, gyanútlanul járva-kelve a természet lágy ölén, hirtelen lecsapnak rám az égi seregek, varjú és holló képébe öltözve?
Egyelőre csak a rettegéssel maradtam, viszont a tegnap este kaptam egy e-mailt, s általa valaki megosztotta velem gyors döbbenetét, én pedig becsülettel továbbadom (mint valami járványt...)
Azt mondja, hogy (csak szemelgetek, mint a madár):
A WHO globális figyelmeztetést adott ki, amelyben figyelmezteti a világ kormányait, hogy új, halálos madárinfluenza vírus jelent meg. Eszerint a H5N1 típusú madárinfluenza vírus mutáción ment keresztül, így létrejött egy rendkívül virulens (fertőző) törzs, amelynek a halálozási rátája a tapasztalatok szerint rendkívül magas.
Az új vírus már az emberek között terjed, és a fertőzés gyorsan terjed az emberek között. Az eddigi humán fertőzések még csak a távol keleten történtek, de a légi közlekedés elterjedése miatt a világ teljes területén hamar elterjedhet. A vírus kitörésének megakadályozására nemzetközi összefogás szükséges. Az új H5N1-es vírus eddig Thaiföldön 12, Vietnamban pedig 20 emberrel végzett.
No, gondoltam, ez eléggé durva, de hát már egy ideje rebesgetik, aztán cáfolják, egy ijesztés, egy cáfolat, megint egy ijesztés, s egy újabb optimista jóslat. Hullámhegyről hullámvölgybe, ahogy az élet dobálja az embert, amíg a készlet tart.
Higgyünk a tudománynak? De hiszen az a legrosszabb közeljövőt jósolja: milliós halálozást, miközben a vakcína csak 2007-re ha elkészül.
(Ezek szerint Románia és Bulgária hiába várná, hogy végre, betolathat az Európai Unióba, mert akkor a "klubnak" már egész más miatt fő majd a feje? Hogy nekünk mindig milyen balszerencsénk van!)
Közeleg az év vége, talán kellett ide ez a világvége hangulat, még nagyobb vágtára fogni az utolsó napok, órák hajszolását, a "sose halunk meg" önpusztító mutatványát.
Madárhangon szól a végzet?
Vagy talán: "S szól a Holló: Sohasem"?
A földrajztanár versben kószál
(Szombat, december 11.) Tegnap délben fázósan készülődtem haza a városból, nulla fokon didergett bennem az életkedv. Elképzeltem a hétvégémet: este már csak a fotelben elnyúlva olvasgatok, halk zenei háttérrel. Idilli béke...
De még mielőtt hazaértem volna, váratlanul kaptam egy meghívót és egy könyvet. A könyv a meghívóhoz járt, a meghívó pedig péntek estére szólt. A szóban forgó könyv bemutatójára.
A Bolyai-egyetem egykori földrajzprofesszora nemrég töltötte be a 83. évét. Egykori tanítványai tisztelegtek előtte ezzel a kötettel: összegyűjtötték a Professzor Úr legjobb munkáit, s egyúttal könyvsorozatot is avattak vele.
A tisztesség kihajtott este otthonomból, a világra borult vidéki sötétségében elbotorkáltam a bemutatóra. Molnár Jenő ott ült, csöndesen, magába fordulva, mondhatni megadóan: fiaim, ti csak ünnepeljetek, addig én itt pihenek köztetek egyet!
Mennyi tájat bejárt ez az alig mozduló, bölcs ember! És mikor megköszönte a rá irányuló tanítványi figyelmet és tiszteletet, Áprily-verssel búcsúzott. Díszbeszédek, elérzékenyülés, dedikálás, kürtőskalács, koccintás egy pohár borral. Mínusz két fokon iszkiri, hazafelé!
Otthon bele a fotelbe, elő a könyvet. Kinyílik, reveláció: Az erdélyi táj Árpily Lajos költészetében. Kiadatlan tanulmány. Ahogy a földrajztanár a költő tájérzékelését látja. A szerző bebarangolta egész Erdélyt, sőt annál is többet és megadta magát a költőnek, aki főmunkaidőben kifejezte helyette azokat az érzéseket, amik a földrajztanárt feladatvégzés közepette, tudományos méricskélései közben megrohanták, szorongatták.
Késő éjjelig olvastam, Molnár professzort és Áprilyt. A tudós és a költő szavát ugyanarról.
Itt mindig fú a szél. Az ősi hely
tán tenger volt s már csendet nem tanul.
Vagy az idő ez - az Idő, amely
suhog felettünk szakadatlanul?
(Áprily Lajos: Suhogás)
...És akkor, hajnal lévén, eloltottam a lámpát.
Mese a szarvas bosszújáról
(Vasárnap, december 12.) Jól emlékszem gyerekkorom nagyotmondó korszakára, amikor azzal ugrattuk egymást, hogy ki olvasott hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb rémregényt. Új társaságban mindig rá lehetett tromfolni a többire, majd bizalmasan néven nevezni az illető könyv címét.
Ilyen címek voltak divatban, mint Véres lábnyomok a levegőben, vagy Az özvegy tehén bosszúja... Kimondtuk, s a társasági siker százasra bejött. Rég volt, talán igaz se volt. Vagy mégis?
A dpa hírügynökség most egy finnországi sztorit röpített világgá: Sonkajörvi község közelében egy farkas, falkájával rátámadt egy jávorszarvasra és annak borjára. A borjat elpusztították, mire a szarvastehén ellentámadásba ment át és szabályosan széttaposta a falkavezér ordast.
Vadászok, szakemberek először mesének vélték a történetet, de annak dacára, hogy a falka kereket oldott és felszívódott a finn-orosz határ környékén, a nyomok alapján rekonstruálni lehetett az események menetét, ugyanis a farkas nyakában beépített miniatűr rádióadó volt, amely szorgalmasan rögzítette a legapróbb mozzanatot.
A farkasok mozgásának intézményes figyelése már jóideje folyik Finnországban, de ilyen történetre mostanáig senki sem emlékszik. Ha az özvegy tehenek beszélni tudnának!...
Hol vagy, Bobu Alecu?
(Hétfő, december 13.) Levelet irányított át címemre a Redaktor, mondván, hogy ez kimondottan a Pótkávé asztala lenne. Ám lássuk!
Feladója Ibolya, címe: ibi.eckert@muenchen-mail.de
És már jön is a történet, e-mailban elbeszélve:
"Üzenet: Kedves szerkesztőség! Gyerekkoromban Brassóban a Hosszú utca 100 szám alatt laktam. Az udvarban lakott egy fiú, akivel sokszor eljátszadoztunk, a neve Bobu Alecu. Brassóban a művészeti iskolában tanult, később én is ott jártam 8-ik osztályig. Ő később szobrász lett, és tudtommal Franciaországban él. Régóta keresem az internet segítségével, de sajnos, nem találom. A Google segítségével ide találtam, és ilyen módon önhöz fordulok, avval a gondolattal hogy talán ön többet tud a művészről. Köszönettel Ibolya."
A Google engem is eligazított, méghozzá - a Káfén kívül - a magurai (Moldva), illetve gyergyószárhegyi művésztelepre, ahol festőnket fölbukkanni látták - 1978-ban, akkor hagyta a magurai szoborparkban Duett c. alkotását, majd 1979-ben, illetve 1983-ban a Barátság alkotótábor vendége volt, s két szobor maradt után emlékbe, Szomorúság és Pihenés címmel.
Elővettem a Zöld Lajos által szerkesztett, 2004 nyarán megjelent, a Káféban is bemutatott A gyergyószárhegyi Barátság művésztelep enciklopédiáját, abban is szerepel a keresett játszótárs neve, de csak a könyv végén lévő pótlistán, ahol azok kaptak helyet, akikről azon kívül, hogy a tábor vendégei voltak és munkáikkal a nyilvántartásban szerepeltek, nem sikerült begyűjteni semmilyen más érdemleges adatot.
(Erre mondta a kötet szerkesztője, sóhajtva: a következő kiadásnak ezt a pótlajstromot kellene fölfejtenie, de ki, mikor és hogyan?)
Párizsi költőbarátom, Dan Culcer segítségét kértem az ügyben, aki az asymetria nevű kulturális portált szerkeszti, hátha hallott az egykori brassói játszótárs mai sorsáról. Egyelőre annyit ígért: "körözést adott ki" franciaországi ismerősei körében.
(Közben, ha valaki többet tud nálunk, jelentkezhet Ibolyánál vagy akár nálunk!)
Immár Ibolyával együtt valamiféle válaszban reménykedünk, elmerengve azon, hogy az élet olyan, mint egy befejezetlen regény...
Hajónyelő hullámtornyok
(Kedd, december 14.) Szeretem nézni a tengert. És valóságos jó érzés arra gondolni ebben a pillanatban, hogy most ott állhatnék valahol egy mólón, egy hullámtörőnél, beton- vagy acélkorlátra támaszkodva, és nézném a messzeség partra vetődő követeit, a hullámokat.
Ugyanakkor fájdalmat is jelent, hogy oly messze kerültem tengertől, hullámoktól, amelyek immár csak emlékeimben élnek. Még akkor is, ha tudom: vannak pillanatok, amikor ház nagyságú hullámok támadnak a partra, hogy a szökőár, a tengerrengés, a hurrikán, az orkán és a tornádó kimondhatatlan pusztításokat képes véghez vinni a távoli partok mentén, amit nekem immár nézni sem adatott meg.
De azért elképzelem, hogy ott állok; ugye, ez nem tilos, ezzel senkinek sem ártok, és azt is elképzelem, amit a minap olvastam, hírportálon, újságban, fene tudja hol, egyszer csak a szemem előtt volt, s én olvastam, képzelődtem, hűledeztem...
Házmagasságú hullámok csöndes, megállapodott időben is keletkezhetnek! Egy olajfúró állomásról, mely az Északi tenger egyik platformján működik, alig egy évtized alatt több mint 400 olyan rendkívüli hullámzást regisztráltak, amelyek legtöbbször szinte "maguktól", mindenféle viharos körülmény nélkül ostromolta a fúrótornyot.
Ugyanakkor több mint tíz éve szigorú műholdas megfigyeléssel pásztázzák, figyelik a hullámzó tengert, az adatok alapján rajzolják, szüntelenül bővítik az ún. hullámatlaszt (Wave Atlas), amely arra jó, hogy a tengeri fúróplatformokon élőket előre figyelmeztethessék a rájuk leselkedő, sunyi módra érkező veszélyre.
A programot irányítóknak a megfigyelések alapján sikerült megfejteniük e csöndes hullámveszedelem titkát is.
A legegyszerűbb eset: a mély tengerből a partok felé haladó víztömeg a sekély partnak oldalról ütközik, az alul lévő víztömeg felduzzadása okozza a hullámtörést, a felső hullámok magasra emelkedését és átbukását. Máskor a tengeráramlatok egymás felé tartanak és amikor frontálisan ütköznek, úgy tornyosulnak magasra, mint az összerohanó vasúti szerelvények vagonjai, majd maguktól vissza símulnak a felszínbe. Ilyen szuperhullámok keletkeznek pl. Afrika keleti partjainál, az Agulhas áramlat és az észak felé tartó antarktiszi áramlat találkozásánál.
De ez még nem minden: egy aránylag lassan haladó tengeráramlásra is ráfuthat egy váratlanul felgyorsuló víztömeg. Ez ugyanúgy átbukik az útjában lévő, lassabban haladó "hátán", mint a partoknak tartó hullám a sekély medren. Ilyenek gyakran történik a Golf-áram északi, Izland irányába tartó szakaszán, viszont rövid ideig tartanak: voltak-nincsenek, oly hirtelen el is lapulnak, ahogyan keletkeztek.
Könyöklök a mólón, süt a nap, minden csupa derű, s én csak nézem a 10-15 emeletnyi szuperhullámot, mely fölém tornyosul és sosem zúdul alá.
Miről szól a méhek álma
(Szerda, december 15.) Csodálom a méheket: mert tavasztól őszig megállás nélkül képesek elvégezni mindazt, amit egy magasabb rendű sors rájuk kimért. Gondolom, megállás nélkül ingáznak a kaptár és a virágmezők - a "vadászterületek" - között, látástól vakulásig, s amikor már kellően "megvakultak" - értsd, olyan öreg este lett, hogy már az orrunkig se látunk -, akkor meg bölcsőringatásba fognak, a lárvákat etetik s végeznek tovább mindent, ami egy kas körül adódik - hiszen ők a dolgozók, a mézelő méhek (Apis mellifera).
A méhanya sorsa valahogy hidegen hagy, akár csak a herééké: előbbi a szaporodás állandó központjaként annyira egyoldalú életre rendezkedett be, amibe néhány nap alatt bele lehet unni. A királynő számára sosincs menekvés, mindegyre áldozatot hoz a közösség oltárán, egyszer próbál meg elvonulni egy évben, akkor is zúgva s rajongva körbeveszik a herék - rajzáskor, és utána kezdődik minden elölről.
A herék sorsa végképp nem irígylésre méltó: minden ősz végén a deres földön végzik, kiszolgált cselédként, az áttelelés fölösleges egyedeiként.
Úgyhogy én a dolgozóknál maradok - mert nekik valahogy színesebb lehet az álmuk.
A darmstadti műszaki egyetem kutatói ugyanis nemrég részletesen beszámoltak vizsgálódásaikról, melyeknek veleje: a méhek is jobbára ugyanúgy alszanak, pihennek, akár az ember. A munka végeztével nem mozdulnak a kaptárban elfoglalt helyükről, lélegzésük lelassul, fejüket leengedik, testhőmérsékletük csökken, és nem vesznek tudomást olyan külső ingerekről, amelyek egyébként azonnali reagálást váltanának ki belőlük.
A megállapításhoz szimulálással jutottak el - írja a Journal of Sleep Research szakfolyóirat: több dolgozót vékony üveghengerbe helyeztek, majd ezeket rendszeres időközönként odébb gurították. Utána a méheket miniatűr mókuskerékbe helyezték, ahol egy álló napon át futhattak - ez volt a munka szimulálása. Az eredmény: ezt ugyanolyan vehemensen tették, mint azok a társaik, akik az éjszakát nyugodt alvással tölthették. A következő éjjel viszont a kísérleti példányokról kiderült, hogy jóval mélyebben aludtak, amiről mozdulatlanná merevedett csápjaik árulkodtak.
Másik megállapítás: ha nappal terhelték, ingerelték a dolgozókat, az nem borogatta fel alvásigényüket, csak az éjszakai gyötrelmek ellensúlyozására kerítettek sort egy következő éjszakán.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
vele alszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs
József Attila megsejtett, tudott valamit, már akkor, 1935-ben a bogarakról, amit tudományosan csak manapság kezdtek igazolni. Most már csak azt kellene megfejteni, hogy annyi viszontagság, szorgos gyűjtögetés, robotolás, "kasszolgálat" (a népszolgálat mintájára) után miről is szólhat a méhek álma.
Gyanítom, hogy a költőnek itt is igaza volt: nála a villamos "álmában csönget egy picit", ergo a méhek akkor álmukban felkínálkozó virágoknak udvarolnak...
A fűnyíró-szamarak esete a polgármesterrel
(Csütörtök, december 16.) Történt Trevisóban, valahol Észak-Olaszországban, Velence közelében, hogy a városka polgármestere megsokallta az útmenti árkok füvének karbantartására fordított pénzt. Kiszámította, hogy ha nem kistraktorokkal vágják le a füvet, hanem szamarakat szereznek be helyettük, ötödannyi költséggel megússza. El is ment egy hétvégi vásárra, a szomszédos Santa Luciába, ahol megvásárolt hat önkormányzati "közalkalmazottat", vagyis jámbor szamarat, amelyek attól a pillanattól kezdve a városvezetés zsoldjában álltak.
A polgármesternek nagy sikere volt a fűnyíró-szamár ötletével, mert a takarékosság mellett még környezetvédelmi előnyöket is sikerült felmutatnia vele. A munka ugyanis nem csupán táplálékot biztosít a nem túl válogatós patásoknak, hanem előmozdítja a trágyatermelést is.
A városvezető legutóbbi "húzása" az volt, hogy a helybeli gyermekeket is bevonta az árokgondozási akcióba: nekik kell nevet találniuk a csacsiknak, a helyi tévében meghirdetett pályázatnak megfelelően.
Talán még mesének is megteszi e kis színes történet, bár nem karácsonyinak. De addig úgy is van még néhány napunk...
A bolsevik Turgenyev
(Péntek, december 17.) A temesvári forradalom tüze - 15 évvel ezelőtt - ügyesen elharapózott. S amikor az első ütközetek, a szinte hihetetlen hatalomdöntés lehetősége és igénye fészket vert a szívekben, akkor egyszeriben nem volt megállás.
A romániai lipovánok kulturális folyóiratában (Zorii - Hajnal) egy mehádiai olvasó most tette szóvá, hogy a temesvári városatyák az ideológiai-politikai tisztogatás hevében egycsapásra meg akartak szabadulni mindentől, amit a kommunizmushoz, illetve a bolsevizmushoz tartozónak véltek. Igy szűnt meg egyik napról a másikra az Ivan Szergejevics Turgenyevről elnevezett utca, mert az akkori fölkentek úgy gondolták, hogy a biztonság kedvéért mindent törölnek, ami ruszki.
Pányimájes?
Temesváron történetesen Turgenyev volt a szupernagy bolsevik veszély. Az a világirodalmi klasszikus, aki meg se érte a tizenkilencedik század fordulóját, s aki méltó, rangos kortársa volt Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek, Csehovnak.
Az Egy vadász följegyzései, a Rugyin, az Apák és fiúk, a Tavaszi vizek szerzője türelmesen várja, hogy a temesváriak feloldják a "vérvádat"; a jelek szerint minderre még mindig nincs hajlandóság.
Kedves ősök, elődök és más állatfajták: hát érdemes volt egyáltalán okostóninak lenni? Az élvonalban feszíteni? Hiszen ma sem a tett számít, hanem a Szó, a Szín, a Hang, a Kinyilatkoztatás, a Bélyegző, az Elvszerűség, és minden egyéb szar, amit csak azért találnak ki honfitársaink, hogy sose arról beszéljünk, amiről szó van, hanem arról legyen szó, amiről szó sincs.
Pányimájés?!
Scherlock Holmes vissza-visszatér?
(Szombat, december 18.) Kezdetben vala a brit Arthur Conan Doyle doktor (aki a kilencszázas évek elején fölvehette a Sir előnevet is), aki kalandos, expedíciós kedvű ifjúsága után, részben Poe iránti rajongása nyomán megteremtette világhírű detektívfiguráját, Sherlock Holmest, s mellé inasnak, segédnek, beszélgetőpartnernek és az újabb kutatások szerint élettársnak (a Holmes-szakértők mind a regényfigura, mind megalkotója homoszexualitására esküsznek) dr. Watsont.
Történt, ami történt, Doyle doktor hátrahagyta összes műveit, amelyek gazdagon és termékenyítőleg élik máig is méltó utóéletüket, megteremtve világszerte a rajongók egyre gyarapodó táborát. Olyannyira, hogy határokon átívelő, amerikai székhelyű nemzetközi Sherlock Holmes Baráti Társaság is működik (a sok száz, Holmes és Doyle emlékét valamiképpen kultiváló klub mellett).
És itt lép be a történetbe az Élet, amely visszaszólította a jeles mesterdetektív szellemét. (Ebben nincs semmi lehetetlen, ugyanis megalkotója, Doyle gyakorló spiritiszta is volt.)
A díszes társaság egykori elnökét, az 50 éves Richard Lancelyn Green, aki könyvet írt Doyle-ról, ez év márciusában holtan találták dél-londoni lakásában: a bűnügyi krónikák beszámolói szerint az ágyán feküdt, mellette plüssmackók és jó adag gin, a nyaka köré pedig egy cipőfűzőből és cipőkanálból eszkábált barkácsolt kínzóeszköz volt erősítve. A rendőrség öngyilkosságként könyvelte volna el az esetet, ám az igazságügyi szakértők kételkedtek. Felhívták a figyelmet arra, hogy halála előtt az áldozat elkeseredetten küzdött azért, hogy meggátolja a Doyle-féle kéziratos hagyaték elárverezését, a szétszóródástól féltve az archívumot, amelyben maga is oly sokat kutatott. Ugyanakkor barátainak telefonon jelezte, veszélyben érzi magát, de ezért még nem változtat az archívummal kapcsolatos véleményén, s hogy az árverezéshez köze van egy "amerikainak" is.
A The New Yorker amerikai magazin hamar kiderítette: a rejtélyes figura maga Jon Lellenberg, a Pentagon magas rangú tisztviselője (Rumsfeld egykori hírszerzési tanácsadója), aki maga is vezető tagja a Holmes-társaságnak. Lellenberg volt az, aki az árverési katalógus összeállításában részt vett, ugyanakkor Green halálakor maga is Londonban tartózkodott, a Baráti Társaság ülésén. (Green barátai elmondták: az áldozat jól ismerte és szörnyen rettegte Lellenberget.)
A Pentagon gyanúba kevert szakértője azonban megdönthetetlen alibire hivatkozott: a Green halálának éjszakáján feleségével és több más turistával - igaz, hogy Londonban - részt vett a Hasfelmetsző Jack történetének helyszíneire szervezett társasutazáson.
Az amerikai magazinnak Lellenberg, aki hírszerző és krimikutató egyszemélyben, tapasztalatára hivatkozva elmondta: a Holmes-rajongók jellemző problémája, hogy "gyakran elmosódik előttük a csodálat és a fanatizmus közti határ... Holmes egy vámpír, aki felfal egyeseket".
Green barátai úgy gondolják, mégis csak öngyilkosság történt, de nem mindennapi: a tettes Doyle egyik elbeszéléséből inspirálódva úgy akarta feltüntetni a halálát, hogy a gyanú riválisára és halálos ellenségére - esetünkben Lellenbergre - essen.
A kérdéses novellát is megnevezik: A Thor híd rejtélye c. írásban egy dúsgazdag mágnás felesége úgy mond búcsút tettlegesen életének, hogy haláláért szívből gyűlölt házvezetőnőjét keverje gyanúba
Hát ezért tért most vissza Sherlock Holmes, kideríteni, mi rejlik legújabbkori rajongói paranoiája mögött.
Bhutáni füstpamacsok
(Vasárnap, december 19.) Bhutánban, e csöpp himalájai királyságban péntek óta tilos a dohány forgalmazása - de totál ám! Nincs kivétel, ilyen-olyan kibúvó: aki dohányt ad el másnak, az bűnöző, s lesújt rá a törvény vaskeze.
A nemzeti gyűlés még nyár közepén megszavazta a vonatkozó törvényt (feltételezem, nem volt érdekelt a dohánykereskedelemben, így könnyű szívvel adta minden honatya voksát a tilalomra), de csak most, a bhutáni nemzeti ünnepen lépett életbe mindenütt az országban.
Persze, ettől még nem lesz tilos a dohányzás: a füstpamacsok még jó ideig szállnak majd az ég felé, mintegy jeléül annak, hogy ott is emberek élnek. A füstölnivalót ugyanis továbbra is be lehet szerezni külföldön. Sőt, dohányosok, cigarettát birtoklók is betehetik a lábukat az országba, de mindkét esetben akkora sápot vesznek le az emberről - a vételár 100 százalékának megfelelő adót és újabb 100 százalékos vámot -, hogy már abba bele lehet szédülni.
Ráadásul, akit dohánykereskedésen fognak, arra 233 dollárnyi pénzbírságot szabnak.
A premiert annak rendje s módja szerint meg is ünnepelték: a kormányfő a nemzeti ünnepen rendezett ünnepségen jelképesen felgyújtott egy halom cigarettát. Hogy úgymond példát is statuáljon, de alattvalóinak is juttasson még egy utolsó, kedvezményes szippantást.
Blablának bizonyult jóslatok
(Hétfő, december 20.) A német Társaság a Paratudományok Tudományos Vizsgálatára (GWUP) górcső alá vett mintegy 190 jóslatot, amelyet magukat hivatásosnak nevező jövendőmondók nyilvánítottak ki a letelőfélben lévő esztendőre. A dpa hírügynökség röviden beszámolt a vizsgálódás eredményéről, amit a jóslatszakértők siralmasnak neveznek.
A Társaság ráadásul arra is panaszkodott, hogy a az elemzés csöppet sem volt egyszerű, hiszen a jósszövegek jó része "merő blabla" volt, legtöbbször azt se lehetett érteni, hogy az illető jövendőmondó hová is akar kilyukadni.
A legnagyobb bosszúságot és elégedetlenséget viszont a durva melléfogások okozták.
A romániai Rado Moisoiu például augusztus 19-re megjósolta George W. Bush elnök halálát, ehelyett, mint láttuk, egészen más következett be a választások nyomán. Anton Tewes ugyanakkor június 11-re várt újabb merényletet New York-ban, Victor Hopchenk pedig tudni vélte, hogy Los Angeles városát aszteroidák aprítják miszlikbe.
A Bahrani néven ismert jövendőmondó idén már másodszor helyezte kilátásba, hogy Berlinben terrorista merényletet követnek el, s ennek nyomán összeomlik a tőzsde is, ám e jóslata ismételten sem lett "nyerő".
Ami a hírességekkel kapcsolatos jóslatokat illeti, az asztrológusok tudni vélték, hogy Boris Becker teniszcsillag ismét az oltárhoz vezet valakit, de egyéb elfoglaltságai miatt ez nem jött össze. Azt is megjósolták, hogy véget ér Károly walesi herceg és Camilla Parker Bowles szerelme, de a jelek szerint mindezidáig az ellenkezője történik.
Igaz, ne siessük el az ítéletet, még hátravan az esztendőből tizenegy napunk, hátha javít az összképen néhány befutó "találat".
A bírón a szemüveg sem segít
(Kedd, december 21.) A British Medical Journal szakértői úgy látszik, pontot tesznek egy régóta folyó, s mindeddig meddő vita végére. Az egyik oldalon voltak a futballszurkolók, akik sok esetben esküvel vallották egy-egy meleg helyzetről, hogy márpedig az les volt, míg a bíró s a partjelzők az ellenkezőjére esküdtek. És a fordított helyzetekben is jócskán bővelkedtünk.
Ilyenkor hangzott fel a lelátókról a kiáltás: "Szemüveget a bírónak!"
Többévi sportorvos szakértői kutatás derítette ki, hogy a szemüveg sem segítene a bírón, ugyanis annak százszázalékos biztonságú megítéléséhez, hogy egy adott pillanatban a kapura törő játékos lesen van-e, egyszerre legalább öt mozgó "tárgy" - a két csapat két-két játékosa és a labda - néhány pillanattal korábbi, valamint az adott pillanatban érvényes helyzetét kellene számítógépi pontossággal rögzíteni. A vizsgálatok szerint erre az emberi szem és az agy teljességgel alkalmatlan.
Gyengébbek kedvéért: a lesszabály azt mondja ki, hogy az érvényes gólhoz labdát kapó játékos és a kapu között az ellenfél csapatából legalább két játékosnak kell tartózkodnia a labda elrúgásának pillanatában. A bírónak vagy a partjelzőnek tehát egyszerre legalább négy játékos és a labda pontos helyzetét kell érzékelnie olyan széles térben, amelyet az emberi szem és a látottakat feldolgozó agy képtelen átfogni, ezért születnek gyakran a sokat vitatott lesdöntések.
A vita megoldását a szakértők a videotechnika általános bevetésében látják. Ami, bevallom őszintén, nem valószínű, hogy befogja majd a szurkolók száját. Hiszen a bíró sípol, a szurkoló meg tépi a száját. Mondják, hogy éppen ez a foci sója?!
Sztálin elvtárs, a gyorsolvasó
(Szerda, december 22. Téli napforduló) Előbb rengeteg jót mondtak Sztálin elvtársról, a népek nagy és lánglelkű vezetőjéről, s amikor a hozsannák már-már az égig értek, akkor a halhatatlan forradalmár visszaadta lelkét a teremtőnek, és utána egy-két évre már a gyalázkodó, kemény, kíméletlen szavak voltak túlsúlyban. A világzseniből világméretű gazember lett.
De ez nem jelenti azt, hogy Sztálin ne lett volna olvasott ember.
Ezt nem én találtam ki, ezt egy orosz professzor, aki a kérdés kutatója, árulta el a szenzációra éhes Corriere della Serának, amely nem sokat teketóriázott, meg is szellőztette a fura sztorit, amelyből kiderül, hogy a nagy szovjet diktátornak mintegy 25 ezer kötetre rúgó könyvtára volt, de nem egy helyen: részben a Kremlben, részben a különböző dácsákban tartotta őket. A Kremlben inkább kézikönyveket, lexikonokat tartott, az olvasmányt a nyaralókban helyezte el.
A professzor szerint Sztálin valósággal falta a könyveket, napi 400-500 oldalt is el tudott olvasni egy saját maga által kidolgozott gyorsolvasási módszer segítségével. Leggazdagabb könyvgyűjteményét a kuncevói dácsában tartotta, ahol gyakran elidőzött, különösen felesége halála után.
Sztálin nem volt avatott könyvbarát. Mindent gyűjtött, politikai és szépirodalmat, és mindent elolvasott, még a gyermekkönyveket is. Az lehetett a jelszava: bármely szöveg tartalmaz valamilyen tanulságot - ha egyebet nem is, de hogy következő alkalommal kerüld el! Kedvencei a kémtörténetek voltak.
Sztálin örökké ceruzával a kezében olvasott. A könyvek tele vannak aláhúzásokkal, lapszéli megjegyzésekkel - mondja a mesélő kedvű professzor, aki ma azzal foglalkozik, hogy a sztálini könyvtárhagyatékra vigyáz. Igaz, hogy Sztálin halála után a kuncevói dácsát lezárták és őrizték, majd Hruscsov utasítására a könyvtárat átszállították Moszkvába. Ez alkalommal a szovjet vezetők egy-két könyvet kiválaszthattak maguknak a hagyatékból.
Különösen a kilencvenes évek után az állományt módszeresen fosztogatták. Akkor vette ugyanis a könyvtárnak otthont adó épület egyik szobáját egy bizonyos Borisz Gorelov nevű munkanélküli, akit kábszerek terjesztése miatt már büntettek egyszer. 1996-ban azért csukták le, mert kiderült, hogy az épületben kószálva megtalálta a sztálini könyveket és apránként több mint másfél ezret kicsempészett és eladott belőlük. (Vallomásában elmondta: Marx A Tőke c. művéért ötezer dollárt, egy arab kéziratért még többet kapott.) Aztán megbánta tettét és segített a rendőrségnek a könyvek egy részét visszaszerezni. Egy régi pénzügyi szakkönyvet menyasszonyától szerzett vissza, aki szamováralátétnek használta azt.
A hajdani 25 ezres állomány ma már ötödére fogyott. De ezt most már szigorúan őrzik, akárcsak azt a kb. 500 rajzot, melyeket a legfőbb szovjet vezetők gyűléseken firkáltak, unaloműzőként. Az egyik magától Sztálin elvtárstól származik, s a korabeli pénzügyminisztert ábrázolja, nemiszervénél fogva fölakasztva. Ez akkor "tréfának" hathatott ugyan, de az ominózus politikust 1937-ben felső utasításra a valóságban is likvidálták.
A miniatűr kisded
(Csütörtök, december 23.) December nem hazudtolja meg önmagát: újra és újra bebizonyítja, hogy képes a rendkívüli csecsemők hónapjának (is) lenni.
December 19-én például világra jött Rumaisa (annyit tesz, mint "tejfehér"), a világ jelenlegi legkisebb súllyal született és életben maradt csecsemője, akit kedden mutattak be a chicagói Loyola Egyetem klinikáján, miután megbizonyosodtak róla, hogy nem csupán életben marad, hanem igen szépen is fejlődik.
A rekordkicsinységű kisded 243,8 grammal született, de már elérte az 1190 grammot, ami szép fejlődésnek könyvelhető el.
Rumaisa ikertestvére, a nála több mint kétszer nagyobb, 567 grammos Hiba császármetszéssel jött világra még szeptember folyamán, mivel édesanyjuk életveszélyesen magas vérnyomásban szenvedett. Hiba már otthon töltheti első karácsonyát, míg a kis Rumaisát várhatóan csak a jövő hónapban vihetik haza a januárban házasodott, indiai származású szülők. A két kicsi már cumisüvegből eszik, de időnként még oxigént adagolnak nekik nem egészen kifejlődött tüdejük erősítésére.
Az eddigi "aprócsecsemő" rekordot egy jelenleg 15 éves amerikai lány tartotta, aki 280 grammal született 1989-ben, 36,85 grammal nagyobb súllyal, mint Rumaisa. Korábban pedig 61 éven át egy brit nő számított a világ legkisebb súllyal született és életben maradt emberének ő 1938-ban született, 283 grammal.
Ünnepi nagytakarítás az űrállomáson
(Péntek, december 24.) Karácsony és újév jó alkalom volt arra, hogy miközben én a lábtörlőn összegyűlt sárcsimbókokat és a kamrából a rothadásnak indult krumplit és hagymát kukába vágtam, a Nemzetközi Űrállomásról - a nemzetközi szóhasználatban az ISS rövidítéssel illetik - is eltakarítsák a maradék űrszemetet.
Igazság szerint nagyon is felgyűlt a mindenféle hulladék az ISS-n, ahol pillanatnyilag két asztronauta, az orosz Szalizsan Saripov és az amerikai Leroy Chiao teljesítenek szolgálatot. Saját kezűleg hordták át a Progressz M-50 teherűrhajóra az a hasznavehetetlenné vált tárgyakat: így például a lejárt szavatosságú orosz Orlan szkafandereket - adta hírül az AFP.
Az űrhajósok előtte eltávolították a szkafanderekről a még használhatónak tartott részeket, például a tartalék oxigénpalackokat, amelyek alkatrészként jók lesznek a továbbiakban. Az űrállomáson a lomtalanítás után három orosz és két amerikai szkafander maradt a további űrséták megtételéhez. A teherűrhajón így több mint egy tonnányi szemét halmozódott fel, s mivel a jármű is leszolgálta már eddigi misszióját, mindenestől az enyészet áldozata lett. A szemét nagy része még a légkörben elégett, a maradék pedig, a járművel együtt immár örök álmát alussza a Csendes-óceán kijelölt körzetében, Új-Zéland és Dél-Amerika között, 4 km mélységben.
Ez már a harmadik nagytakarítás volt ebben az esztendőben - jelezték a szakemberek -, s a megsemmisült teherűrhajó helyett december 23-án éjszaka tervezték fellőni Bajkonurról a Progressz M-51-et, amely a megcsappant tartalékok pótlására szállít az odefentieknek vizet, élelmet és oxigént. Ha minden jól megy, december 26-ára eléri az ISS-t, és akkor beindul a fordított cipekedés, amelynek majd csak a szilveszteri kikapcsolódás vet véget.
Fegyverek doktora
(Szombat, december 25.) Karácsony előtt nagy volt a csíkszeredai Nagy István öröme: tizenöt év restaurátori munkájának látszata vált nyilvánossá a helybeli múzeum kiállítótermében.
A romániai múzeumok ugyanis, a 89-es rendszerváltástól errefelé, egyik napról a másikra szabadon bánhattak meglévő, eladdig szigorúan rejtegetett fegyverkollekcióikkal.
A rendészeti-biztonsági szervek korábban teljes zárlatot rendeltek el a múzeumi fegyverekre is, nehogy a jónép valahogy hozzájusson és netán nyomatékot adjon vele jól elfojtott, ám olykor fel-feltörő indulatainak.
A lőfegyverek esetében nem volt elég a kiállítási tilalom: kivétel nélkül, törve-zúzva-megcsonkítva "hatástalanították" azokat, még a kovás puskáknak se kegyelmeztek.
A hajdani jó kezű és hírű kisipari ezermester, a csíki múzeum fegyverszakértője ekkor látott neki menteni, értékükhöz és művészi szépségükhöz méltó állapotba helyezni, gyógyítani, új életre kelteni a múzeum gazdag fegyverállományát.
Nagy István makacs ember, nem végez féldolgot. A fegyvereknek nem csak a felületét tisztította le, úgy konzerválva, hanem helyreállította azok sérült belső szerkezetét, struktúráját. Használhatóvá tette őket. Most meg olyanok, mintha "élnének".
Székely furfanggal és kézügyességgel szerkesztette meg mindazon szerszámokat, melyeket másutt jó pénzen szereznek be az eredményes munkához.
Karácsony előtt a több száz, már-már biztos halálból visszahozott múzeumi arzenál ott csillogott-villogott a Mikó-vár kiállító tárlóban.
A város népe meg lelkesen tolongott a gyilkolásra jó, újjászületett fegyverek - vértek és jatagánok, mindenféle pisztolyok és puskák, íjfegyverek - között, ámuldozva és örvendezve e szokatlan feltámadásnak, mely valahogy mégsem a harcot, hanem az életet idézte.
Izgalmas csemegékről - karácsonykor
(Vasárnap, december 26.) Manapság Európa élelmiszerpiacai és áruházai dugig vannak egzotikus gyümölcsökkel. Karácsonykor pedig még csak szélesül a terítés, nagyobb a választék s a kelet-európaiaknak alkalmuk van újabb és újabb gyümölcsfantáziákkal megismerkedni.
Az MTI szerint Ausztria felől az idei karácsonykor olyan izgalmas különlegességek érkeztek Magyarországra, mint pl. a durian, amely nagyságra vetekszik egy kisebb görögdinnyével. Igen zamatos, édes ízű, de hihetetlenül büdös, akár a cefreszaggal keresztezett sajtbűz. Dél-Kelet Ázsia szállodáiban sok helyen ki is írják, hogy az épület helyiségeibe duriánt tilos bevinni. Ugyanakkor a szemétbe se szabad bedobni, mert pár óra múlva hihetetlenül rossz szagot kezd árasztani.
A dzsekfrút olyan hatalmasra megnő, hogy valójában nincs is helye a gyümölcskosárban. Úgy mondják, a világ egyik legnagyobb gyümölcse, olykor a negyven kilót is eléri s egy meter hosszú; mindenesetre, nagy művészet egy példányt hazacipelni belőle.
Vagy itt a mangosztán, ez a kisebb almához hasonlatos gyümölcs, amely barma, s a héja olyanszerű, mint a bőr. Az ember sokat bepakolna belőle, édes-savanykás íze miatt, de méregdrágán mérik ám, mert még a párás trópusi vidékeken is tíz-tizenöt év telik el, amíg fája termőre fordul.
A naranyiláról se igen hallgattunk, ennek paradicsomhoz illő méretei vannak, az illata és az íze nagyon hasonlít a narancséhoz és szép dézsás növény nevelheto a magjából, bár mifelénk nem nagyon terem meg.
A piaci lustrát még folytathatnánk, de minden pénzünket elherdáltuk, a sűrű nyálcsorgástól pedig a szánk is kiszáradt. Ezért aztán becsukjuk - magunk mögött - a boltajtót.
Lakossági szavazások
(Hétfő, december 27.) Nem igazán szerencsés mindegyre megkérdezni az embereket, akarnak-e valamit vagy sem. Ezt nem csak a magyarországi gyászos sikerű népszavazás mondatja velem a kettős állampolgárságról, hanem egy sor "népi konzultáció" kiábrándító végkimenetele.
Itt van mindjárt a nemrég lezajlott lakossági szavazás Salinasban, abban az amerikai városkában, amelyben az amerikaiak egyik jeles Nobel-díjas írója, John Steinbeck napvilágot látott.
Azt hinné az ember, hogy az egyik legtehetősebb államban, Kaliforniában fekvő egyik legtehetősebb település népe az emberi kultúra, a civilizáció és a nagyvonalúság mentora, s nem csak hogy büszke a város nagy szülöttjére, hanem ápolja legjobb hagyományai éltető gyökereit.
Salinasban esett meg december közepén, hogy megkérdezték a lakókat: egyetértenek-e azzal, hogy támogassák a város még megmaradt három könyvtárát, és ezért hajlandók-e plusz adót is befizetni.
Mivel a válasz kategorikus NEM lett, a városvezetés megvitatta: egyáltalán, meghosszabbítja-e még a salinasi könyvtárak jó ideje tartó agóniáját? A három könyvtár már régóta takaréklángon működött: gyakorlatilag csak hetente háromszor, s akkor is csak délutánonként tartott nyitva.
És megszületett a 6-1 arányú újabb NEM. Az amerikai rodeók egyik törzsvárosa lemondta könyvtárai szolgálatait.
Pedig hát az amerikai földrészen a közkönyvtárak amúgy hasznos missziót töltenek be: a lakosság könyvvásárlási kedve és tehetőssége minimális a magas könyvárak miatt, aki olvasni, tanulni akar, a könyvtárakhoz folyamodik.
Salinas azonban lemondott a könyvről. Steinbeck foroghat a sírjában. Remek korrajzait, érdekfeszítő regényeit majd mások olvassák.
155 ezer lakosú szülővárosa "elbocsátó szép üzenetet" mondotta mindannak, amit egyebek mellett Steinbeck neve is fémjelez.
Földrengés, cunami, katasztrófák éve
(Kedd, december 28.) Vétkesnek érzem magam, amiért pár hete a tenger óriáshullámait idéztem meg - szélcsöndben, békeidőben. Most meg ránklicitált december 26-a reggele az ázsiai földrengéssel és szökőárral.
Mit is mondhatnánk még a több tízezer áldozatot követelő tragédiáról - ami nem hangzott volna el az elmúlt napok radio és tévéállomásain?
A döbbenet a szakembereket is lebénította: olyannyira, hogy a rengés nagyságát hétfőre újra kellett becsülni, majd kiigazítani. Valójában tehát 9-es intenzitású földmozgás pusztított Szumátra közelében s okozott távoli országokra is bőszen támadó szökőárt.
Brian Baptie, a brit földrengésjelző intézet tudósa a The Wall Street Journalnak kifejtette, hogyan is keletkezett e rekorderejű természeti katasztrófa. Lássuk, mit mond:
"A szumátrai földrengés epicentruma az indiai és az ázsiai tektonikus tábla ütközési zónájában fekszik. Az indiai tábla évente néhány centimétert mozog északkeleti irányba, az ázsiai tábla alá. Ez a mozgás hatalmas feszültségeket okoz, ezek szabadultak fel a vasárnapi földrengéssel...
Cunami akkor alakul ki, amikor a tengerfenéken nagy függőleges szakadás következik be, amely a maga részéről nagy mennyiségű vizet mozdít el. A vasárnapi cunami keltette hullám olyan messze is eljutott, mint az afrikai Kenya. Ez a törés vagy szakadás feltehetően 1200 kilométer hosszú volt...
A törés a továbbiakban úgy működött, mint egy hatalmas hullámkeltő készülék: az óceán mélyén egy méter magas hullámokat keltett, ezek mintegy 600 kilométeres óránkénti sebességgel haladtak, ami nagyjából egy lökhajtásos gép sebességének felel meg. Ahogy a cunami a sekélyebb partrészekhez ért, néhány tucat kilométer sebességre lassult, és mire elérte a szárazföldet, óriási négyméteres hullámmá dagadt...;
Az Indiai-óceánon a szökőár ritkább jelenség, mint a Csendes-óceánon - az utóbbin éppen ezért fejlett előrejelző rendszer muködik. Az Indiai-óceánon nincs ilyen jelzőhálózat, ezért a jelenség súlyos meglepetésként tört a vidékre."
Azt is összeszámolták a hírügynökségek, hogy a 2004-es év Ázsia számára a katasztrófák esztendejének bizonyult. Egy kis kronológia erről, a dpa összegzésében:
Már január legelső napjaiban rengett a föld Indonéziában. Egy hónappal később az ország keleti részén Pápua tartományban egy újabb földmozgás csaknem 30 halálos áldozatot követelt. Néhány nappal később Pakisztán északi részén ugyancsak földmozgás követelt számos emberi életet. * Földrengések sorozata április elején Pakisztánban és Afganisztánban. Április közepén hatalmas tornádó pusztít Bangladesben. A mérleg 57 halott és több mint ezer sebesült, súlyos anyagi károkkal. * Június végén Kína középső részén pusztítottak rendkívül heves viharok, 28 halálos áldozatot követelve, 200 ezer személyt kellett kitelepíteni. * Augusztusban Indiát és Bangladest sújtotta időjárási katasztrófa. A két országban meghaladta az 1500-at a halottak száma, és 135 ezer családot kellett rendkívüli segélyellátmányban részesíteni. Majd a kelet-kínai partoknál pusztított hatalmas erejű tájfun, 160 személy vesztette életét, csaknem 500 ezer embert kényszerültek otthonaikból kitelepíteni. A következo hatalmas szélvihar augusztus végén Tajvanon, a kínai partvidéken és a Fülöp-szigeteken söpört végig, csaknem félmillió személy került kitelepítésre. * Szeptember elején a szüntelen esőzések Kínában okoztak hatalmas áradásokat. Bangladesben szeptember közepén voltak ugyancsak hatalmas esőzések, 500 halászt eltűntnek nyilvánítottak. * Szeptember végén Japánban a tájfun 16 emberéletet követelt, október közepén pedig Tajvan szigetét rázta meg nagy erejű földrengés. * Október végén ismét tájfun sújtotta Japánt, 67 halálos áldozatot követelve, majd földrengés pusztított a szigetországban 30 halottat és több ezer sebesültet követelve. * November közepétől a hónap végéig újabb katasztrófák következtek, egy indonéziai földrengés 16, majd nem sokkal késobb egy másik 10, egy tájfun a Fülöp-szigeteken pedig 37 halálos áldozatot követelt. * December elején a Fülöp-szigeteket és Indonéziát sújtották óriási viharok.
És akkor a december 26-i rengés: az esztendő homlokán a szenvedés koronája. Vajon mit hoz majd 2005?
Susan lelépett hirtelen
(Szerda, december 29.) Ügetve távozik az esztendő, s akinek lejárt az ideje, gyorsan takarodik a hátralévő napokban. Helyet kell csinálni 2005-nek. Sok-sok helyet.
Susan Sontag, ez a sokat vitatott amerikai zsidó írónő hetvenegy éves korában, tegnap lépett le a színről. Rengetegen idézték, legalább ugyanannyian szidták, de nem mellőzhették.
A legsúlyosabb kérdésekben nyilvánított kendőzetlen véleményt.
Tizenhét könyvet írt, számos filozófiai tárgyú esszéje jelent meg. Hírnevet az 1964-ben megírt Notes on Camp című esszéjével szerezte, melyben az "annyira ronda, hogy az már szép" - esztétikai elemzés módszerét alkalmazta mindenre: a Hattyúk tavától a tollboáig – állapítja meg róla lakonikusan az origo.
A fényképészetről szóló filozofikus könyve nem csak fotósoknak örök tanulság arról, hogy a fotó maga az élet megragadása és elrablása.
Gyakorlatilag ő csinált hőst és világhírű írót Salman Rushdie-ből azáltal, hogy harsányan kiált mellette, akárcsak bármely világra szóló polgárjogi ügyben.
Susan szeptember 11-ért saját kormányát, országát ostorozta, akárcsak az iraki háború kitöréséért. Egyre kényelmetlenebb és kíméletlenebb volt. Akárcsak a betegség, amely szétrágta testét.
Susan helyettünk jártatta a száját, mi meg most őhelyette kushadunk. Amire ő sose volt kapható.
Mindenütt csak a pusztulás...
(Csütörtök, december 30.) Számolgatják mindenfelé a föld tengelyét is kibillentő ázsiai földrengés áldozatait. Már a százezren is túlvan a lustra. S még tovább fog bővülni, mert szinte nyomonkövethetetlen, ami globálisan zúdul ránk.
A számítógépes vírusokkal hadakozók is év végi rovancsolást végeztek. Hiszen az információs áldás, az internet elterjedése a tömeges pusztítás Janus-képét is megmutatta.
Az APA most a 1986-tól, a vírusnyilvántartások kezdetétől elvégzett szakértői elszámolást ismerteti, mely szerint az eddig ismert számítógépes vírusok száma túllépte a százezres nagyságrendet. Az idei március egymaga 1800 vírussal növelte a nyilvántartást.
2004 során öt nagy vírus család okozott kilenc komolyabb pusztítást. Az összes fertőzés több mint ötven százalékát három vírus család, a NetSky (27,5 százalék), a Sober (18,4 százalék) és a MyDoom (14,6 százalék) okozta.
A Bagle, NetSky, MyDoom, Sasser és Sober vírusok megjelenése fordulatot tükröz a vírusírók motivációjában - figyelmeztet a hírügynökség. Először jelentek meg ugyanis tömegesen az anyagi haszon reményében írt vírusok. A vírusírók idegen gépek megszerzésére és azok kapacitásának értékesítésére törekedtek spam-reklámok küldői számára, illetve valamely harmadik rendszer ellen intézett szolgáltatás elfojtási támadásokat végrehajtó zombi-gépek irányítás alá vételét tűzték célul.
Ugyancsak 2004 volt az az esztendő, amikor az egyéni vírusvédelem gondját a szolgáltatók vállalták át azáltal, hogy a szűrési technológia lehetővé tette a hatékony közösségi védelmet. Mindazonáltal - jelzik a szolgáltató szakemberek - a kéretlen, veszélyt hordozó üzenetek ellen a legeredményesebben mégis a felhasználók védekezhetnek, ha nagyobb gondossággal járnak el levélcímük kezelésekor. Követendő szabály: semmiképpen nem szabad a levelezési címet mindenféle honlapoknak kiadni!
Na tessék...
Történet a szökőárból
(Péntek, december 31.) A hírügynökségek, rádió- és tévéállomások egymást körözik le a szökőárból sztorit facsarni óráról órára, napról napra. Hát lassan történelem lesz ez is?
Glas Javnosti címu belgrádi napilap különös történetet tálalt a napokban három szerb és egy koreai fiatal kalandjáról, akik csodával határos módon élték túl a világtörténelem egyik legnagyobb természeti katasztrófáját.
Petky József, az MTI belgrádi tudósítója tálalja számunkra a sztorit, amely olyan, mintha egy jelenkori Verne Gyula találta volna ki. De ilyesmit ma már fölösleges kitalálni...
Milena, Marija és fivére, Milos, valamint annak barátnője, a koreai Tina a Thaiföldhöz tartozó Phiphi szigetére utazott, hogy ott töltse a szilvesztert, s már december 21-én megérkeztek az üdülőhelyre. A tragédia előtt egy nappal úgy döntöttek, hogy másnap csónakot bérelnek, kimennek a tengerre, búvárkoni a Phiphitől néhány kilométerre fekvő szigetecskénél.
A zátony egyik bemélyedésében búvárkodtak, amikor az első, 4-5 méteres hullám felborította csónakjukat, a következő pedig a sziklafalnak csapta őket. A földrengésről fogalmuk sem volt, azt hitték, az ilyen nagy hullámok megszokottak a nyílt óceánon. Igyekeztek minél gyorsabban felkapaszkodni a sziklafalon, ahonnan végignézték a pusztító hullámverést. Kiderült, hogy a szigeten nincs egy lélek sem, s még riasztóbb volt, hogy élelem és víz nélkül maradtak. Valamilyen ehető növényeket találtak, és kókuszdió tejével csillapították szomjukat.
Két éjszakát és egy nappalt töltöttek a szigetecskén. Egyszer egy helikopter közelített feléjük, de nem vette észre őket. Megelégelve várakozást, Milos úgy döntött, kiúszik a tengerre segítségért. Kedvese, Tina is csatlakozott hozzá, egy parafa rönköt vittek magukkal, abba kapaszkodtak. A nyílt tengeren már észrevette őket egy mentőhelikopter, és azzal visszamentek a szigeten rekedt társaikért.
Csak Piphire visszaérve szembesültek a tragédiával: a csodaszép egzotikus szigeten legalább háromszázan haltak meg a pusztító víztömeg rohamában, amely az ő életüket sem kímélte volna, ha ott maradnak tengerparti nyaralójukban. Amíg tartott a Robinson-kaland, a fiatalok rokonai halálra izgulták magukat: Milena a tragédia előestéjén ugyanis megüzente édesanyjának SMS-en, hogy másnap búvárkodni mennek, s kiúsznak a nyílt tengerre. A szülők csak a történtek után két nappal értesültek arról, hogy mindannyian megúszták a tragédiát.
Öröm a tragédia mélyén - zárjuk ezzel a reményteli tanulsággal 2004-et.
2005.
Egész úton hazafelé...
(Szombat, január 1.) Tegnap, az év utolsó napján, az estéli lakmározáson és koccintáson kívül mire jutna még idő és kedv? Mondjuk, a Petőfi megemlékezésre.
Két emlékhely is fűződik költőfejedelmünk személyéhez Csíkszeredában, pontosabban három: egy torzított alakos szobor, a város zsögödi kapujánál, a Mikó-vár előtt, egy mellszobor pár száz méterre, átellenben, a Petőfi Sándor általános iskola udvarán, mely iskola a Petőfi utca elején található.
Odakint csípős, száraz hideg, épp koszorúzni, emlékbeszéd mondani jó, kurtábbra fogja az emlékező mondatokat, fürgébbé a koszorúk elrendezésén matató mozdulatokat, a főhajtás protokolláris aktusát, lelkesebbé a felzengő himnuszokat, meg azt, hogy kis lak áll a nagy Duna mentében, meg hogy befordultam a konyhába...
Kis, lelkes csapat gyűlik össze. Tanulók, nyugdíjasok, alig totyogó kisgyerekek, református nőegylet, városvezetők, koszorúzók. Laza félkör. Nemzeti ima. Székely ima. Miatyánk. Petőfi élete. Előre, magyarok. Ejh, mi a kő. Miként fogom szólítani rég nem látott anyám. BÚÉK jobbra, BÚÉK balra, BÚÉK mindenkinek. Taps. Gyerekhancúrozás.
Az év utolsó napján született. Vagy talán a következő év első pillanatában. Ó, ez most mindegy. Fontoskodás. Fő, hogy volt. Nélküle mit érne irodalmunk, történelmünk, öntudatunk?
Egész úton hazafelé ezen gondolkodám. És mondám a verseit szótlanul, amíg emlékezetemből futotta...
Barbie baba és az idő múlása
(Vasárnap, január 2.) Negyvenöt éves Barbie baba. Nem vallaná be az istenért sem, s meg sem látszik rajta, olyan jó bőrben van, de mi tudjuk, hogy megálmodója és -alkotója, az amerikai Ruth Handler 45 évvel ezelott Amerikában dobta piacra fekete-fehér fürdőtrikóban, hosszú szőke hajjal.
Azóta Barbie sokat változott, s ahogy mondani szokás, osztódással szaporodott, népes családja birtokba vette az egész golyóbist. Globalizálódott az istenadta, sőt férfi-változatban is megvetette a lábát a piacon és a gyerekszobákban.
Ma zár be az a németországi kiállítás (Majna-Frankfurtig kell elzarándokolnia annak, aki látni akarja), mely a legendás babadinasztiának állít emléket, s amelynek a címe Babrbie baba világa. A tárlaton pedig nem kevesebb, mint 1200 féle mutánst és változatot sorakoztattak fel. A dpa hírügynökség szerint Barbie itt jelen van úgy is, mint hercegnő, eszkimó asszony vagy mint afrikai őslakos, és betegápoló nővértől a légierő pilótájáig szinte minden foglalkozási ágat képvisel. Az egyik vitrinben amerikai elnöknő-jelöltként bűbájoskodik a fehér-kék-vörös tüllruhás Barbie. Arrébb mint űrhajós tűzi ki a Barbie-lobogót a Holdon. Egyvalami soha nem változik rajta: rögeszmésen tágra nyílt szemei, mintaszerű méretei és széles mosolya.
Ami változott, azok az arcvonásai. Típusából következően még mindig húszas éveinek elején jár, sportos külsejű, nincs férjnél és nincsenek gyermekei, de azért a jelek szerint mégis korlátlan lehetőségek állnak előtte. Vannak, akik meggyőződéssel állítják: Barbie a nők korlátlan lehetőségeit jelképezi.
A gyermekek azonban mesének képzelik a Barbie-sztorit, s bár nagyon ragaszkodnak e babatípushoz, előszeretettel tartják hercegnőnek vagy menyasszonynak.
Miért pótkávé?
(Hétfő, január 3.) Még nem kérdezett rá senki, de bármikor megteheti, ezért máris válaszolni próbálok: miért lett "pótkávé" ennek a rovatnak a neve?
Az egészen nyilvánvaló, hogy valamiképpen kapcsolatban áll a honlap nevével. Ha a Káfén van már Dupla, Tejszínes, Capuccino, Pergel ésatöbbi, akkor ugyanazon a tálcán megfér egy pótkávé is, amit az én gyermekkoromban még a Franck kávé testesített meg.
Tudom, kávéban nem mindig dúskált az emberiség. Előfordult, hogy a pótkávé maga is hamisításra szorult, s akik felhörbölték, azok csak arra figyeltek, hogy lehetőleg fekete legyen ama bizonyos "leves".
Akik a romániai diktatúra apoteózisát (a XX. század nyolcvanas éveinek a második felét) megélték, s valahogy úgy adódott, hogy nem felejtenek, azok emlékezhetnek, hogy a lakosság zöme kényszerűen fejet hajtott: mindegy, hogy mit iszunk, csak fekete legyen.
Engem nem tudtak vonzani a színek, ha ízekről volt szó. Felkészültem arra, hogy a kávé valódi zamatát majd emlékeim alapján kell rekonstruálnom.
A kávé aztán mégis csak győzedelmeskedett. De a pótkávé se vesztette el létjogosultságát: mindenütt ott van, ahol az eredetiség aláfekszik a szükségnek.
Vannak témák, gondok, gondolatok, tények, amiket azon melegében meg kell osztani mindazokkal, akik a szavunkat lesik.
Főzzünk kávét, ha nincs mivel: jó kis megbízatás! Pedig ha ég a láng, a többi részletkérdés. Pót, nem pót - maradjunk földközelben.
Lesz mi inogjon
(Kedd, január 4.) Hát ez is felépült! Sokáig nem hittem a fülemnek: Tajpejben, ebben a megveszekedett földrengés-fészekben megkísértik a lehetetlent? Megépítik a világ legmagasabb felhőkarcolóját?
Most meg ezzel zárult az elmúlt esztendő: az ünnepélyes avatóval. Miközben a környező országokban a cunami áldozatai után kutattak, s újabb és újabb utórezgések sokkoló élményeivel kell megküzdeniük, Tajpej gigantikus bevásárlóközponttal büszkélkedik.
A Tajpej 101 névre hallgató világcsoda 508 méter magas, 12 ezer ember befogadására képes, s úgy tervezték, hogy ellenálljon akár a 7-es erősséget meghaladó földrengéseknek és a heves viharoknak is. Építése hat évig tartott.
A rekord magasságú épület 56 méterrel nyúlánkabb a korábbi csúcstartónál, a malajziai Kuala Lumpurban ágaskodó Petronas-ikertornyoknál. A 101 emeletes tajvani felhőkarcoló liftje a leggyorsabbak közt van a világon: a 89. szinten kialakított kilátóhoz 39 másodperc alatt ér fel.
Csakhogy az Egyesült Arab Emírségekben már mocorog a konkurencia: a tervek szerint 2009-re felépítik a 560 méter magas Burj Dubai felhőkarcolót.
Így aztán itt is, ott is lesz ami inogjon, ha megrendül a föld.
Meghalt, megsebesült, eltűnt...
(Szerda, január 5.) A hírügynökségek javíthatatlan buzgómócsingok. Mindent leképeznek, lejárnak, világgá kürtölnek, összeadnak és kivonnak.
Hétfőn összeszámolták az ázsiai cunami veszteséglistáját, azokból az országokból, ahonnan az áldozatok csupán vendégként, turistaként tartózkodtak éppen akkor, a katasztrófa térségében (az adatokat szerda délután frissítettük!).
Mi most ezt a listát - mely számadatok halmaza csupán - átvesszük. Meg se kommentáljuk. Jelek és hírek szerint a számok felfelé pörögnek. Legfeljebb az eltűntek csoportja húzza összébb magát, de az sem igazán.
"A térségen kívüli országok - külügyminisztériumaik közlése szerint - az alábbi veszteséget szenvedték el:
EURÓPA:
Ausztria: 10 megerősített haláleset, 443 eltűntként nyilvántartott személy, további 218 osztrák állampolgárról nem tudnak.
Belgium: 6-an bizonyosan meghaltak, 73-an eltűntek, 375 személyről nincs hir.
Csehország: 1 halott, 7 eltűnt, 16 ember holléte ismeretlen.
Dánia: 7 halott, 60 eltűnt, további 100 emberről nincs hír.
Észtország: 3 eltűnt.
Finnország: 15 halott, 183 eltűnt.
Franciaország: legalább 22-en meghaltak, kevesebb mint 90 az eltűntté nyilvánítottak száma, 560 franciáról nincs hír.
Görögország: 7 eltűnt.
Hollandia: 6 halott, 30 eltűnt személy, további 200 személyről nincs hír.
Horvátország: 1 halott, 1 eltűnt személy.
Izland: 11 eltűnt.
Írország: 20 eltűnt.
Lengyelország: 4 megerősített haláleset, 39 eltűnt.
Lettország: 15 eltűnt.
Litvánia: 1 eltűnt.
Luxemburg: 3 eltűnt.
Magyarország: mintegy 20 emberről nincs hír.
Nagy-Britannia: 40 halott, 159 eltűnt.
Németország: 60 azonosított halott, több mint ezer eltűntként nyilvántartott személy.
Norvégia: 16 halott, 91 eltűnt.
Olaszország: 18 halott, 436 eltűnt.
Oroszország: 10 halott, 36 emberről nincs hír.
Portugália: 8 eltűnt.
Spanyolország: 11 eltűnt.
Svájc: 23 halott, nincs hír további 500 emberről (közülük 105 valószínűleg halott).
Svédország: legkevesebb 52 halott, 702 eltűntként nyilvántartott személy, további 1201 emberről nincs hír.
Törökország: 1 halott, 16 eltűnt.
Ukrajna:17 eltűnt.
KÖZEL-KELET
Izrael: 4 halott, 7 eltűnt (közülük 3 nagy valószínűség szerint halott).
ÁZSIA-ÓCEÁNIA
Ausztrália: 14 halott, 79 eltűnt, mintegy 650 emberről nincs hír.
Dél-Korea: 11 halott, 9 eltűnt.
Fülöp-szigetek: 5 halott, 13 eltűnt.
Hongkong: 8 halott, 74 eltűnt, 870 személy holléte ismeretlen.
Japán: 23 halott, 30 eltűnt, több mint száz emberről nincs hír.
Kína: 3 halott, 7 eltűnt.
Szingapúr: 9 halott, 12 eltűnt, további 38-at keresnek.
Tajvan: 1 azonosított halott.
Új-Zéland: 2 halott, 24 eltűnt személy, további 278 emberről nincs hír.
AMERIKA
Brazília: 2 halott, 131 személy sorsa ismeretlen.
Chile: 1 eltűnt.
Egyesült Államok: 15 halott, 150 súlyos sebesült, 4000-5000 eltűnt.
Kanada: 5 halott, 150 eltűnt.
Kolumbia: 1 halott.
Mexikó: 1 halott, 15 eltűnt.
AFRIKA
Dél-Afrika: 7 halott, 9 eltűntként nyilvántartott személy, további 1137 emberről nincs hír."
Ezek szerint: ne menj, babám többé Ázsiába?! De hát ilyet nem mondhatunk, ezért inkább csak némán fejet hajtunk gyászunkban, együttérzésünk jeléül. Mi mást tehetnénk?
A piás hulla, aki él
(Csütörtök, január 6.) December végén történt, Bulgáriában, amit ma is sokan ünnepi kacsának tartanak, de azért elmesélem, mert hátborzongató.
Orvosokat riadóztattak ugyanis, azon a címen, hogy a kórházi ügyeletre egy olyan férfit hoztak be, akinél lehetetlenül magas alkoholszintet mértek a vérében; úgy is mondhatnánk, hogy a szerencsétlen flótásnak vér volt az alkoholjában...
A 67 éves páciensnél ötször ismételték meg a mérést, mert egyszerűen nem hittek a szemüknek (végül, mind az ötször hasonló eredmény jött ki): az életveszélyes szintet messze meghaladó 0,914-es érték kért gyors orvosi beavatkozást.
S miközben a konzíliumra hívott orvosok azon tanakodtak, hogy lehet, hogy ez a pasas egyáltalán még él, hiszen azon túl, hogy elütötte az autó, a páciens a kiszálló rendőrökkel is képes volt szóba elegyedni, s most jól van, a balesetben szerzett fejsérülései a gondos kezelés eredményeként szépen gyógyulnak.
A bolgár hírügynökségnek az esetről referáló orvosprofesszor esküdözött: életében, prakszisában ilyen esettel nem találkozott. Bevalljuk, mi sem, bár hullarészegeket hozott elénk az élet - részeg hullákkal most ismerkedünk.
Aranyláz Amazóniában
(Csütörtök, január 13.) Nálunk, a Kárpát medencében Verespatak borzol kedélyeket, Dél-Amerikában pedig Amazónia. Mindkét helyen a csáberő: az arany.
A Gold. A "corporation"-ok, magyarán korporésönök álma, szerelme. És a szegény emberé is.
Verespatakon a ciánmosás technológiájától félnek, hogy az ülepítők esetleges túlfolyása környezeti katasztrófát okoz, Amazóniában a higanyos mosásnak állítanának gátat, amely törvénytelenül terjed, mint a tűz.
Az amazóniai/verespataki roham 1999 óta tart, amióta jelentősen nőtt az arany árfolyama. De amíg Verespatakon legalizálva próbálnak meg célt érni az üzletemberek, addig Amazóniában sok szerencsétlen, elesett, szerencsét próbálni világgá ment ember vette be magát a dzsungelbe, lepte el a nemzeti parkokat, természetes rezervátumokat, ahol szennyezik a folyókat, higannyal mérgezik a vizeket, tönkreteszik orvvadászattal az erdőt, fenyegetik a helyi indián lakosságot.
A vészharangot egy francia kutató, Pierre-Michel Forget húzta meg, aki a trópusi erdők ökológiájának tudósa. Szerinte az illegális aranymosók elleni rendőrségi küzdelem hatástalan, mert a rajtaütésszerű akciók, az illegális mosótelepek felszámolása ellenére azok rövid időn belül újraszerveződnek. A veszélyeztetett terület pedig jókora, hiszen Guyanát, Francia Guyanát, Suriname-t, Venezuelát és Brazíliát is érinti.
A professzort most egy tekintélyes környezetvédelmi kutatószervezet, az Association for Tropical Biology and Conservation (ATBC) is segíti: tanulmányával és felhívásával rámutat, hogy a legnagyobb károkat a higany okozza, amelyből 5-10 tonnányit öntenek minden évben a guyanai folyókba. A higany teratogén hatású (egyes szervek kóros mértékű növekedése révén) és a halak fogyasztásán keresztül betegíti meg az embereket. Az ott élő indiánok szervezetében az Egészségügyi Világszervezet által megállapított mértéknél jóval többet találtak. Az aranymosók vízgyűjtő medencék létrehozásával kedveznek a szúnyogok terjedésének is, amelyek a malária okozói az eddig tiszta zónákban.
Csak azt nem tudom, mi lesz akkor, ha egyszer elfogy az arany a földből? Netán felderül az alkimisták hajdan letűnt napja?
Asszony evez az óceánon
(Péntek, január 14.) Január 13-án, a perui Callao kikötőjéből elindult magányos útjára a Csendes óceánon át, Polinézia felé egy 27 esztendős francia nő, Maud Fontenoy.
Maud az első nő, aki 2003-ban egyedül evezett át az Atlanti óceánon, nyugat-keleti irányban, amikor is tizenhét hónapig tartott az útja, ezalatt több mint 6700 km-t tett meg, nem egyszer tízméteres hullámokkal birkózva.
Mostani célkitűzése szerint csendesóceáni útja során mintegy 8000 km-t készül megtenni evezve, s úgy tervezi, várhatóan négy-öt hónapba telik, hogy eléri Polinéziát.
Hajóját Oceoronnak hívják, színe piros-fehér, hossza 7,5 méter, szélessége 1,6 méter, cédrusfából építették, de biztonsága végett üvegszállal borították be.
Számomra valahogy rokonszenves és irigylésre méltó egy-egy ilyen magánvállalkozás. Bár tudom: sok lemondás, gyakorlás, kilincselés áll mögötte, s a siker is sok esetben kétséges. Még akkor is, ha a jármű műholdas helyzetjelzővel, radarral és irányjelzéssel van ellátva.
Az evezés mégis csak evezés. Az óceán mégis csak óceán.
Igaz, az ember is csak ember. Még ha nő is.
Bekopogott egy madár
(Szombat, január 15.) Tegnap lehullott Csíkszeredában az első (komolyabb) hó. Egész nap szórta, becsülettel. Ragyogott is tőle az éjszaka.
Ma reggel kopogtatásra ébredtem. Az ablaküveg irányából. Semmi kis madár volt. Ült és kopogtatta a bádogot. Mit ehetett rajta? Ilyenkor?
Hirtelen eszembe jutott: tegnap este a kenyérvágó tálcáról való morzsát, szellőztetés közben, kiszórtam a hóra. Mintsem, hogy a szemetes vödör mellett állandóan morzsás legyen a padló, arra gondoltam: ennyit megérdemelnek asztalomról az ég madarai. Még a madárinfluenza veszélyének idején is.
Nem ragozom tovább, fölötte elégedett voltam magammal, világszemléletemmel, döntésemmel. (Akár a nagybetűs ember, amikor végérvényesen leszállt a fáról. És még nem tudta, hogy soha többé oda vissza nem fog kapaszkodni; legfeljebb csak látogatóba...)
Egy óra múlva pedig kiábrándultam magamból. Az egyik, postaládámba irányzott hírlevélből többek között ornitológus jó tanácsok áradtak felém. Vagyis, hogy milyen nehéz ám a madaraknak átvészelni a telet, amikor bedugulnak nem csupán a tápcsatornák, hanem a vízforrások is.
Mondja a szakember: csak akkor segítsünk szegény madarakon, ha biztosak vagyunk abban, hogy egész télen képesek leszünk etetni-itatni őket. Mert hogy a környezetünkben élő szárnyasok hamar megszokják, hogy ha valahol terített asztallal várják őket és bizalommal várakoznak az életmentő adagra, akkor is, amikor már rég rá kellett volna jönniük, hogy merő illúzió és szeszély volt minden, amit ők biztos kosztnak reméltek.
Jó, hát akkor nem nyitunk madárkonyhát! Nincs, hová etetőt, itatót állítsak, olyat, hogy még a ragadozóktól is óvja szárnyas vendégeimet, s a terített asztalon a legzordabb zimankóban is ott álljon a gabonaszem és a fagyos szalonna. Meg a friss víz.
Ha jót teszel, tedd végig - szűrtem le magamban a tanulságot, mint egy szentenciát. Annyit tudok tenni, hogy a morzsát továbbra is kiszórom az ablakon. Hogy az kit boldogít majd, ezt döntse el a mindenható Természet.
Vajon eljön-e még a ma reggeli látogató?
Furulyázó ősök
(Vasárnap, január 16.) A hetvenes években furcsa leletre bukkantak Geissenklösterle barlangjában, Baden-Württemberg tartományban. A lelet tulajdonképpen 31 mammutagyar darabból állt, s a régészek azt próbálták megfejteni, milyen ősi eszközök maradékait jelentik.
A lelet korát tekintve a C-14-es vizsgálat alapján a kutatók először 35 ezer évesnek mondták, egy másik, pontosabb adatokat szolgáltató vizsgálati módszer már 37 ezer évre hivatkozott.
Fennállt a gyanú - ami harminc éven át bizonyítatlan maradt, anyagiak hiányában -, hogy az agyardarabok egy korabeli furulya részei.
Eltelt harminc év, a lelet nem ment feledésbe, s a régészek most kiderítették: valóban áll az ősi zeneszerszámról szóló feltételezés, olyannyira, hogy sikerült rekonstruálni is a jelenleg 18,7 centiméter hosszúságú, háromlyukú hangszert. A jelek arra mutatnak, hogy ez az emberiség történetének az eddigi legrégibb furulyája.
Igaz, hogy történelem előtti furulyákat még találtak ebben az övezetben, de azokról kiderült, hogy madárcsontból készültek és későbbi születésűek. 1966-ban egy szlovén paleontológus állítólag 45 ezer éves, medvecsontból készült furulyaleletre bukkant, de a tárgy nem igen volt meggyőző, s többen állították, hogy a rajta lévő lyukak tulajdonképpen állatharapások nyomán keletkeztek.
A kutatás történetéről beszámoló Corriere della Sera szerint a geissenklösterlei lelet minőségileg is jelentősebb, mivel mamutagyarból készült, amelyet az akkori munkaeszközökkel jóval bonyolultabb volt kifaragni, másrészt a hangja is tökéletesebb. Friedrich Seeberger, a számos igen régi hangszert azonosító zenei régész megállapította, hogy a paleolitikum embere ezek szerint képes volt esztétikus, variációkban gazdag zenét alkotni, és mivel vállalta a mamutcsont kifaragásának minden nehézségét, bizonyára fontos szerepet játszott életében a zene.
Lebukott várfantom
(Hétfő, január 17.) Castelo Coldrano ősi vára a svájci és az osztrák határ közelében magaslik az égnek. Alapjait 1475-ben rakták le, a soktornyú és jól karban tartott épület manapság kongresszusoknak, kiállításoknak és kulturális rendezvényeknek ad helyet, jól összeállított és meglehetősen sűrű menetrend szerint.
Nemrég a rémület költözött a kastély addig derűs falai közé: éjszakánként, mintha kísértet szállta volna meg, ajtók csapkodtak, nyikorogtak, edények törtek össze a legváratlanabb pillanatokban és legkülönfélébb helyeken, s mindez több hónapon át.
Volt ám ott rettegés, találgatás, fogvacogás, meg minden szükséges, éppen csak az intézmény igazgatónője nem volt túlságosan szívbajos, s még mielőtt lemondásának megfogalmazásán törte volna a fejét, értesítette a rendőrséget, amely nem értett ugyan a szelleműzéshez, de kamerákat fel tudott szerelni a kastély folyosóin és kisebb-nagyobb rejtekhelyein.
Nem túl gyorsan, de a leleplezés is sikerült. Kiderült, hogy a kísértet tulajdonképpen egy 42 éves, lengyel származású munkásnő bosszúálló gerjedelméből bukkant föl a semmiből: ő volt az, aki rettegésbe akarta kergetni a főnököt, mivel férje az intézmény beosztottja volt, ő maga pedig személyes konfliktusban állt az igazgató nővel.
A fantom most négy hónapos börtönbüntetését tölti. Tanulság: nincs.
Szült a világ legöregebb mamája
(Kedd, január 18.) A 46. csésze pótkávéban hírül adtam, hogy a 67 éves, Bukarestben élő Adriana Iliescu tanárnő anyai örömök elé néz, a mesterséges megtermékenyítés révén. Akkor még úgy volt, hogy egyenesen ikrekkel szaporodik az amúgy egyfős család, de mert a kihordási időszak vége felé az orvosok megállapították, hogy az egyik magzat fejlődése időközben megállt az anyaméhben, 6 héttel a szülés tervezett időpont előtt császárolással napvilágra hozták az egyetlen életben maradt csecsemőt, Eliza Mariát, aki 1450 grammal született és egyelőre az intenzív osztályon kezelik, feltáplálásáig.
Megvan hát a rekord, ami világra szóló ugyan, de nem annyira egyértelmű, ahogyan az idős asszony lelkendező lakótársai és hivatali kollégái gondolják, büszkén arra, hogy a rendhagyó teljesítmény fényében némileg ők is sütkéreznek.
Kevéssel az esemény bejelentése után ugyanis, a romániai orvosi kollégium vizsgálatot indított az ügyben, hogy kiderítse: betartották-e minden szempontból az orvosetikai szabályokat - magyarán: felkészítették-e előzetesen az anyaságot makacsul vágyó öreg hölgyet valamennyi várható kockázatra, elvégezték-e a megfelelő élettani vizsgálatokat, megvizsgálták-e pszichikai szempontból az anya állapotát stb. -, vagy egy többismeretlenes kísérletről van szó, amelyet végigvinni mindenek előtt a szakemberek érdeke.
Máris vannak orvosok, akik hevesen ellenzik a tudomány ilyenfajta részvételét az egyéni ambíciók teljesítésében. Hétfőn este a romániai tévéadókon hosszas pro és kontra nyilatkozatok hangzottak el az eseménnyel kapcsolatban. Az egyház pl. erkölcstelennek tartja, hogy az anya elsősorban a saját érdekeit tartotta szem előtt, nem a gyerekét, hiszen meglehet, hogy a nehéz körülmények között megszületett csöppség hamarosan árvaként kell majd végigélje kétes értékű életét.
Az Európai Unió felől sem várhatók kedvezőbb szelek, az uniós normák jó pár tagországban a 45 éves kort írják elő az anyaság megengedhető felső határaként, de Brüsszelben még konzervatívabban gondolkoznak, s azt fontolgatják, hogy a korhatárt férfiakra is kiterjesztik, a kockázati tényezők ellensúlyozása érdekében.
Tulajdonképpen törvénynek kellene szabályoznia a mesterséges gyermekáldás szabályait, amit a román parlament tavaly meg is hozott, de az elnök nem írta alá, s egyelőre semmilyen szabályozó nincs hatályban. Ennek köszönheti világraszóló rekordját a 67 éves egyetemi tanárnő, aki mellett - a nagy számú hangos ellenzővel szemben - széleskörű tömegrokonszenv nyilvánul meg ismerősei és munkatársai körében.
Verespatak, ciántenger
(Szerda, január 19.) Már megint az arany, a Gold.
Az 51. csésze kávé alján maradt még egy annyi higany, hogy most a ciántól is megijedjünk, hiszen annyi tétovázás és politikusi nagyvonalúság után végre a román szakértők is hallatják a szavukat Verespatak ügyében.
A fordulatot az indította el, hogy a romániai választások után december végén hatalomba került új garnitúra, beleértve az államelnököt, úgy nyilatkozott: Verespatak ciános kitermelésének a terve jónak látszik, de ez csak politikai vélemény. Készek fejet hajtani a szakértői vélemény előtt.
Most pedig Ioan Piso, a kolozsvári Erdélyi Történelmi Múzeum igazgatója vette magának a bátorságot és az elnöknek címzett részletes memóriumban bebizonyítja: Románia nemzeti biztonságát veszíti el azzal, ha belemegy a Verespatak-tervbe és aláírja a kanadai kitermelőkkel tervezett szerződést.
Egyszerű számítás az egész: a román állam kezében a részvények 19 %-a van, de a haszon csak 2 %-os lenne. (Összehasonlításképpen: Kazahsztán aranykitermelési szerződése egy másik külföldi céggel 85 %-os hasznot hoz a házhoz!)
A verespataki "haszon" megalázóbb minden gyarmati függőségnél. Nem beszélve a Nyugati Érchegység páratlan természeti és történelmi-muzeális szépségeinek és felbecsülhetetlen értékeinek a végleges megsemmisüléséről.
Kapunk egy 600 hektáros, ciánvegyülettel feltöltött tavat, amivel senkinek nincs mit kezdenie, s amit egy 180 m magas gát tartana ideig-óráig féken, de a talajbaszivárgás és az elpárolgások jókora területen mérgeznék a környezetet.
S mindezt azért, hogy 15 év alatt véglegesen lefusson az egész projekt, a tartalék kimerüljön, s a fennen hangoztatott "vidékfejlesztés"; a környék temetésévé váljon.
Szokatlan, határozott hang ez a román politikában. De azért a kitermelés, a készülődés, a húzd meg.ereszd meg tovább folyik, alig 4 kilométerre Abrudbánya fölött.
JA-év
(Csütörtök, január 20.) Száz éve született József Attila, a mai rohanásban, kommkunikációs kurtításban JA. Nohát, nohát!
Magyarországon JA-emlékrendezvényeket koordináló bizottság alakult, még a múlt év végén, azóta egyre-másra jelentik be a különbnél különb elképzeléseket, projekteket.
A lényeg: emlékezzünk rá. Még a magyar államfő, Mádl Ferenc is megemlítette az eseményt, amikor év elején fogadta a Budapesten állomásozó külföldi diplomatákat.
A sok rendezvényből most egyet emelnék ki. Felhívását nemrég tették közzé. Közkincs, idemásolom:
József Attila születésének 100. évfordulója alkalmából az EURORA Közhasznú Kulturális Alapítvány és a XEROX Magyarország fotópályázatot hirdet. A legjobb alkotásokból a szervezők kiállítást rendeznek a Magyar Sajtó Házában. A megnyitóra 2005. április 3-án, a Születésnapomra - Hommage a József Attila című rendezvényen kerül sor, ahol a magyar irodalmi, szellemi, tudományos és művészeti élet jeles képviselői vallanak József Attilához fűződő kapcsolatukról és amelyet a Magyar Televízió 2005. április 10-én felvételről is közvetít. A kiállított képek a rendezvényt követően további budapesti és vidéki helyszíneken lesznek megtekinthetők, illetve az első három helyezett értékes jutalomban részesül. A szervezők tervei szerint a kiállítás anyaga 2005 folyamán egy albumban is a nagyközönség elé kerül.
Hogyan fogalmazható újra fénnyel József Attila verseinek üzenete? A szervezők olyan egyedi alkotásokat várnak, amelyek verssoroktól, gondolatoktól inspirálva mutatják be, hogy az alkotót mi és mennyiben érintette meg József Attila szellemiségéből.
A József Attila életét és költészetét meghatározó állandó útkeresés, a bizonytalanságból fakadó otthontalanság és szeretethiány éppoly fojtogató most, mint hetven-nyolcvan évvel ezelőtt volt. Milyen reményekkel indul útnak az ember, s végül hova jut a mindennapjait kitöltő küzdelem után? Ezek napjaink és József Attila kérdései is, melyekre most képekben keressük a választ.
A pályázat témája az alkotó József Attilához való viszonyának, valamely verssorának, a költő örökségének, valamint szellemiségének kreatív bemutatása a fotóművészet eszközeivel.
A fotókat digitális, nyomdai felhasználásra alkalmas formában (minimum 800x600 képpont felbontással) lehet benyújtani. Egy pályázó legfeljebb öt képpel nevezhet.
A képeket az alkotó nevét, valamint pontos elérhetőségeit (postacím, telefonszám, e-mail) feltüntetve, elektronikus levélben foto@pressinform.hu vagy CD lemezre írva, postán a 1142 Budapest, Dorozsmai utca 104. címre kérjük beküldeni.
Személyesen érdeklődni az 1/470-2050-es telefonszámon lehet.
Pályázni csak saját alkotásokkal lehet. A pályaművek értelmezését az alkotók címadással, irodalmi idézettel segíthetik. A pályaműveket szakmai zsűri bírálja el.
A zsűri tagjai:
elnök: Surányi J. András, fotóművész
Xerox Magyarország Kft. munkatársa
EURORA Közhasznú Kulturális Alapítvány kuratóriumának tagja
Az elbírálás szempontjai:
- Kreativitás, egyediség az üzenet megfogalmazásában
- Képi kifejezőerő, a fotóművészet formanyelvének egyéni alkalmazása
- József Attila művészetének, gondolatvilágának visszatükröződése
A fotópályázaton résztvevő alkotó hozzájárul képei kiállításon, kiállítási katalógusban, és a kiállítást népszerűsítő egyéb publikációkban, valamint az EURORA Kulturális Közhasznú Alapítvány által szerkesztett emlékalbumban való térítésmentes megjelentetéséhez. Továbbá hozzájárul, hogy a Xerox Magyarország Kft. weboldalán térítésmentesen felhasználhassa/bemutathassa a szerző nevének feltüntetése mellett és a képet meg nem változtatva, illetve - amennyiben díjazott lesz - neve és díjnyertes fotója megjelenjen a pályázattal és kiállítással kapcsolatos publikációkban. Minden egyéb felhasználás csak a kép készítőjének előzetes hozzájárulása és a szerzői jogok tiszteletben tartása mellett lehetséges.
A beküldött pályaműveket megőrizzük, de nem küldjük vissza. A szervezők nem vállalnak felelősséget, ha a postán vagy e-mailen elküldött munkák útközben megsérülnek vagy elvesznek.
A pályamunkák beküldési határideje 2005. március 1. (...)
Aki akar, beszállhat. JA odafent biztosan kíváncsian várja a fejleményeket.
Az elmaradt szilveszter
(Péntek, január 21.) N. Ceausescu és élete párja, Elena az 1989-ből 1990-ben forduló év éjszakáját Olanesti fürdőhelyen tervezték tölteni, ahol az elképzelések szerint befejeződött volna az Olanesti-i Palotának nevezett - ki tudja, hányadik? - pártfőtitkári üdülő építése. A szilveszterezésből nem lett semmi, a palota a "dolgozó népre" maradt...
Pontosabban azokra, akik hajlandók megfizetni az árát annak, hogy földi halandóként betegyék a lábukat a földi paradicsomnak elképzelt luxusüdülőbe. Mert az ingatlant - amelynek mind fekvésétől, mind komfortjától az eddig ott megfordult külföldi vendégek kivétel nélkül el vannak ájulva - a kormány protokoll igazgatósága gondozza.
Az egyszerűen csak kíváncsiaknak alkalmuk van végiglátogatni a palotán, beléptidíj fejében, amely kb. 1 dollárnak megfelelő összegbe kerül. Ez mondjuk bárki számára elérhető, és úgy hírlik, eddig mindig akadt elegendő számú érdeklődő.
Aki extra élvezetekre vágyik, akár ki is bérelheti a diktátorházaspár számára épített és kidekorált hálószobákat. Pontosabban vagy a Nicu bá lakosztályát, vagy Elena asszonyét, amelyek között titkos átjáró is van (ez külön izgi!). Bérleti díjuk nem egyforma: az előbbi közel 14 millió román lej napjában (ami nagyjából 500 dollárnak felel meg), az utóbbi meg csak 12 millió (kb. 430 dollár). A különbözetet az okozza, hogy a diktátor lakosztálya iránt jóval nagyobb a kereslet. Elvégre piacgazdaság van, nem?
Olanesti fürdőhely mintegy 18 kilométerre fekszik Ramnicul Valcea székesvásárhelyről, egykori havasalföldi fejedelmi székhelytől, a Kárpátok déli lábainál, mintegy 450 méterre a tenger szintje fölött. Gyógyvize miatt már jóideje szívesen látogatják, a Ceausescu-féle palota most újabb vonzerővel ruházta fel.
A palotába látogatónak különben először a legalsó szinten fekvő úszómedencét, szaunát, vetítőtermet mutatják be. Valamennyi helyiség díszítésére nagy mennyiségű ipari aranyat használtak föl. A palota leltára egyedi tárgyak gyűjteményéből áll, jellegzetességük, hogy az ezeket tervező művészek általában nem jegyezték alkotásaikat, névtelenek maradva az utókor előtt, kivéve az üvegmozaikok készítőjét, aki bátran vállalta a szerzőséget, illetve annak az ódiumát, hogy köztudatba vonuljon: a diktátornak dolgozott. (Mi azért nem áruljuk el a nevét, már csak azért is, mert semmit sem mondana a kedves olvasónak...)
A kastély legcsodáltabb furcsasága az a felvonó, amely az épület tornyába szállítja föl a látogatót, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a környező hegyekre.
Aki e kis történet alapján elcsábul és mindenáron késztetést érez aziránt, hogy legalább egy éjszakát ott töltsön, megtalálhatja a kastély honlapját az interneten is. Használja a Google keresőt...
Golf a 2000. évben
(Szombat, január 22.) Egy hivatásos golfjátékos a XIX. század végéről, bizonyos Jack McCullogh a legendás ókori látnok, Nostradamushoz hasonló érzékenységgel jósolta meg a jövőt - melegíti föl a témát, mely korábban egyszer már feledésbe merült, a Reuters hírügynökség.
Könyve, amely lebilincselő olvasmány (tulajdonképpen amolyan regényes sci-fi), 1892-ben jelent meg, J.A.C.K. szerzői álnéven, címe: Golf a 2000. évben, avagy mi vár ránk nem a történelem "nagyjeleneteire", hanem a majdani felfedezésekre, az emberi karakter fejlődésére összpontosít.
A regény főhőse, Rip Van Winkle 1892. március 24-én mély álomba merül és 2000. március 25-én ébred fel, képzelhetjük, milyen tudattal. Az igazán izgalmas mindaz, amivel hosszú álma után szembesülnie kell. Mint például a vezető nélküli golfautóval, a "puskagolyó-vonatokkal" (Japánban szuperexpressz formájában be is váltak aztán...), digitális karórával. Sőt, odáig ment, hogy előre látta a nők férfias öltözködésének divatját, s mint tudjuk, a rövid haj és a nadrág, majd a nadrágkosztüm az 1920-as évek vége felé aztán hódítani is kezdett.
Persze, a XIX. Nostradamusa nem egyedi jelenség, hiszen köztudott, hogy Verne Gyula, H.G. Wells, sőt Jókai Mór is remek tudományos-társadalmi víziókat rajzoltak föl könyveikben, amelyeket rendre beigazolt az utókor.
Az eltérés köztük és Nostradamus között az csupán, hogy míg az ókori jövőlátó homályosan, többértelműen fogalmazott, amit ma is értelmezni kell (ez pedig korántsem egyszerű, s ha akarom, hiszem, ha nem, hát nem...), míg a XIX. századi látnokok konkrétan, precízen beszélnek: jóslataik szinte egy az egyben ellenőrizhetők.
Hogyan készítsünk mákbubát
(Vasárnap, január 23.) Tegnap ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját. Amely tulajdonképpen a Himnusz születésnapja.
Van, aki szerint a Himnuszt állandóan énekelni kell, s szégyen, ha csak tátogni tudjuk a tömegben. Szerintem többet ér, ha érezzük, mintsem hogy minduntalan a világ arcába énekeljük.
Az alkalomra Csíkszeredában nemzetközi fotótábor anyagából mutattak be gazdag válogatást: 9 fotóművész - Ádám Gyula, Balázs Áron, Bálint Zsigmond, Danis János, Incze László, Erdély B. Előd, Nagy P. Zoltán, Szabó Attila, Szentes Zágon - Gyimesekben készült fotóiból hordták össze a Gyimesi Benyomások Múzeumát.
A megnyitót rám osztották ki a szervezők, a fotósok egyetértésével. Különös izgalommal nézegettem a kiválogatott képeket, jegyezgettem gondolataimat, amelyeket egy-egy felvétel ébresztett bennem. Néhány tucat sor gyűlt így össze, amelyek némi plasztikai műtéttel verssorokká, a verssorok pedig átgondolt sorbaállítási technikával verssé lettek.
Kezdetben magam se hittem, hogy a játékból lesz valami komoly is. A megnyitón elmondott versről azt mondják, nem utolsó. Meghiszem azt: gyönyörű képek, őszinte benyomások generálták. Ide rejtem.
Mákbuba
Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt
Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült
Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő
Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok
Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova
Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda-vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
elvánszorog az őszi délután
Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved
- egy csökött álom zörgő szelleme
Amerikai tél
(Hétfő, január 24.) Szívbéli barátom, Dancs Artur, aki repülésszakértői megbizatással tartózkodik az Egyesült Államokban, ma reggel gyors híradást küldött a tombolni látszó amerikai télről. Nem mondom, minálunk, a Hargita lábánál is csak úgy dől hajnal óta a hó, télapók szédelegnek az utcán, gépkocsik evickélnek... De hát mit magyarázzam? Lássuk, hogyan kínlódnak odaát, az Újvilágban télvíz idején, sokat irigyelt embertársaink a globalizáció jegyében?
Napok óta riogatták az amerikai keleti parton élőket, hogy évszázadok óta nem tapasztalt hurrikánszerű hóvihar fog lecsapni néhány államra, köztük a sokat megélt New Yorkra is.
A "nagy durranásra" mindenki a vésztjósló tévécsatornák szája íze szerint készült, ételt-italt vásároltak, filmeket kölcsönöztek, s péntek estétől mindenki az időjós csatornákat leste percenként (ahol kitartóan ijesztegették a népet), s mindenki igyekezett minden szombati- vasárnapi programot lemondani. A sikeresen kialakított világvége hangulatban megbénult a tömegközlekedés, nem voltak nyitva az üzletek, elhalasztották az elmaradhatatlan hétvégi focimeccseket, de még a templomok is zárva tartottak.
Aztán lehavazott. Szerintem szépen, csendesen. A New York-i Times Square-ről kétségbeesett riporter jelentkezett be 5 percenként, hogy ismertesse, a hó ismét több lett egy fél arasszal... És "Wow"!
Nekem "sima" havazásnak tűnt. Este 10-kor ki is sétáltam a friss havat megtaposni, mire mindenki a fejéhez kapott, és rettenetesen felelőtlennek tartott, hogy emígyen teszem kockára az életem.
Lezárták a Kennedy repteret is... Nahát!
Pedig hazai viszonylatban csupán egy szép téli szombat este volt. Néhány fotót is behoztam a meleg szobába magammal... a "világvégéről"... De ezt csak az otthoniak érthetik meg. Ezért is
küldöm el.
Dancs Artur
New York 2005. január 23
Öngyilkosok hídja
(Kedd, január 25.) Eric Steel amerikai filmrendezőnek rosszul áll a szénája: egy éve ugyanis azzal a kéréssel fordult a San Francisco-i városházához, hogy dokumentumsorozatot készítene az Egyesült Államok leghíresebb építményeiről. A sort, természetesen, a Golden Gate-val, magyarul az Aranyhíddal kezdené. A városatyák az engedélyt büszkén meg is adták, a rendező pedig rejtett kamerákat helyeztetett el a híd kulcsfontosságú pontjain, s egy éven át szorgalmasan vették szalagra reményvesztett öngyilkosok vagy csak -jelöltek kétségbeesett utolsó pillanatait, halálugrását.
Az esetről most beszámoló világsajtó komor színekben ecseteli azt a döbbenetet, amit Steel nemrégi beismerése váltott ki: a városatyák mélységesen becsapva érzik magukat, s már csak azért sem örvendenek a filmes leleplezésnek, mert a felvételek fényt deríthettek a híd súlyos biztonsági rendellenességeire is. (Éppen tavaly oldották fel a 2001. szeptember 11-i merényletek után elrendelt szigorú orizetet a Golden Gate-nél.)
Az élettől való végzetes búcsún való kukkolás nem tűnik túlságosan erkölcsös dolognak, még akkor sem, hogy olykor a filmesek még figyelmeztettek arra, ha valaki öngyilkossági szándékkal érkezett a hídra - feltéve, ha tudomást szereztek a szándékról. Különben csak a kész tényt regisztrálták. Illetve szóbaálltak öngyilkosok hozzátartozóival, ismerőseivel, az indítékokat próbálván feltérképezni.
Az ügyre akkor derült igazán fény, amikor most Eric Steel ahhoz kért hatósági hozzájárulást, hogy a film teljessége érdekében a híd dolgozóival és őreivel is beszélhessen. Az engedély késik, mert a hatóságok attól tartanak, a rendezőben ezúttal is valami hátsó gondolat motoszkál - például az, hogy bebizonyítsa: bármikor bárki megtámadhatja a hidat, vagy az, hogy bemutassa a híd titkos zónáit.
Ugyanakkor, hiába a késői magyarázkodás Steel részéről, miszerint "dokumentumfilmet tervezek az emberi lélek válságáról, hogy megmutassam az agy legrejtettebb zugait és beszélhessek az öngyilkosság legkülönbözobb formáiról", tartani lehet tőle, hogy a film hatására megugorhat a halálugrások divatja.
Tito, a festegető fóka
(Szerda, január 26.) A Bajkál-tóból fogták ki s szállították Irkutszkba azt a Tito névre hallgató fókát, akiről kiderült, hogy alig egy hónapnyi előtanulmányok után úgy fest, mint egy csodagyerek.
Igaz, a Szobkor c. orosz hírportál szerint absztrakt módon látja s láttatja a világot élénk színekbe mártott ecsetével - azt mondják, leginkább a kéket, a pirosat és a sárgát kedveli, de szívesen használja az erőteljes fekete elemeket is -, de ez nem hátrány, sőt: legalább többféleképpen lehet azokat értelmezni, a műkritikusok nagy gyönyörűségére, akiknek úgy kell a vita, a botrány és a szembe feszülés, mint a fókának a víz. Mert azért a világ első és egyetlen festegető fókája megmaradt annak, ami: vízben élő emlősnek, aki annyiban különbözik sorstársaitól, hogy immár a festészet eszközeivel is képes kifejezni hangulatát, s olykor a valóság bizonyos elemeit is.
Mondják - mi még nem láttuk -, hogy a szenvedélyének élő Titót megfigyelő kutatók Az erdőtűz címet adták egyik festményének, amelyen jól kivehető a fák zöld lombkoronája, a vérvörös lángok és a gomolygó fekete füst.
Auschwitz-kronológia kétkedőknek
(Csütörtök, január 27.) Ma a világ vezető politikusai összegyűlnek Lengyelországban, hogy megemlékezzenek a náci Németország által felállított legnagyobb haláltábor, Auschwitz felszabadításának 60. évfordulójáról.
Szomorú és figyelmeztető jel, hogy egyre nő azok száma, akik úgy vélekednek, hogy a nyilvánvaló tényeket félreseperve, arról beszélnek, hogy a holokauszt tulajdonképpen csak egy "zsaroló propaganda".
Hát nem: a Reuters által összeállított rövid kronológia a zsidók és az "alsóbbrendűnek" tartott emberek likvidálására létrehozott tábor történetéből önmagában is vádol. És e vád alól nincs felmentés.
1940. május 20. A lengyelországi Oswiecimben, egy régi lengyel katonai bérkaszárnyában létrehozták az auschwitzi I-es tábort. A bérkaszárnya később az egész komplexum adminisztratív központjaként szolgált. Ez volt a helyszíne mintegy 70 000 lengyel értelmiségi és szovjet hadifogoly halálának.
1940. június 14. A táborba érkezett a lengyel politikai foglyok első, Tarnówból átirányított transzportja. A 728 lengyel között néhány zsidó is volt. Az auschwitzi I-es tábor bejárata fölött tábla hirdette, hogy "A munka szabaddá tesz" (Arbeit macht frei).
1941. szeptember 3. Cyklon-B gáz használatával elgázosították az első áldozatokat, 600 szovjet hadifoglyot és 250 zsidót, akiket a gyengélkedőről küldtek ide.
1941. október. Megnyitották Birkenaut, az auschwitzi II-es tábort, amely több mint 100 ezer rab befogadására volt alkalmas.
1942. január. A tábort négy nagy gázkamrával bővítették, s az öldöklés fokozására három további megsemmisítő tábort is felépítettek.
1942. január 20. Berlinben, az Am Grosser Wannsee 56-58. szám alatt vezető náci politikusok titkos értekezletet tartottak. A Wannsee-konferencián "a zsidó kérdés végső megoldásáról" (Endlösung), az európai zsidóság megsemmisítéséről határoztak.
1943. március-június. Auschwitz-Birkenauban újabb krematóriumokat helyeztek üzembe.
1944. november-december. A németek szétszerelték és betemették a gázkamrákat és krematóriumokat.
1945. január. A tábort a szovjet hadsereg közeledtére kiürítették, sok rabot megöltek, 58 000 embert Auschwitz elhagyására kényszerítettek. Többségük elpusztult az erőltetett menetben.
1945. január 27. A Vörös Hadsereg elérte Auschwitzot, és kiszabadította az ottmaradt 7000 foglyot.
Ez ma is mindent elmond...
"Öt forintér kuglert..."
(Péntek, január 28.) József Attila év van: multimédiás emlékkiállítás nyílt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban a költő tiszteletére. Az odalátogatók mindent megtudhatnak, amit JA-val kapcsolatban tudni kell és illik.
Többek közt azt is, hogy miként készül a kugler és a luxusélet csúcsát jelző libasült. Emlékszünk még a Jocónak c. töredékre?
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
(1916-17?)
Az Attilának az élvezetek csúcsát jelentő édesség tulajdonképpen a híres Gerbeaud cukrászda márkás terméke. A külföldön is ismert cukrászda 1870-től áll a mai Vörösmarty téren, itt főzött-sütött a neves cukrász, Kugler Henrik (1830-1904), aki a svájci származású Gerbeaud Emillel vezette az intézményt. Szívesen múlatták itt az időt Deák Ferenc és Liszt Ferenc is.
A JA-féle kugler egy tésztafamília minyonjának számít, a cukrászda egyik legkedveltebb árucikke volt, érthető, ha gyermekkorában a költőnek csak úgy csorgott utána a nyála.
De itt a receptje is - az eredeti! -, ha valaki ki szeretné próbálni: bármelyik konyhában elkészíthető.
Vajat porcukorral habosra kevernek, hozzáadnak kristálycukorral habbá vert tojásfehérjét. Finomra őrölt mandulát, összevagdalt, cukrozott narancshéjat és megfelelő mennyiségű lisztet óvatosan, fokozatosan belekevernek. Zsírozott, lisztezett sütőlemezre sablon segítségével vékony kerek lapocskákat nyomnak ki belőle és óvatosan, nem túl sötétre sütik. Sütés után két-két lapocskát megtöltenek felforrósított málnaízzel és porcukorral meghintik.
Azt se árt tudni, hogy a Gerbeaud cukrászda igazi vonzerejét a Kugler-torta jelentette. Az már valódi cukrászköltemény...
A szélpuska árnyékában
(Szombat, január 29.) Valamivel több mint egy hónapja számoltam be, a 33. csésze Pótkávé fölkínálása közben a csíkszeredai Mikó-várban nyílott fegyverkiállításról és az azt megálmodó és kivitelező restaurátorról, Nagy Istvánról.
Azóta több mint 500 fizetős látogató kereste föl a múzeum fegyvergyűjteményét, s az érdeklődés nem lankad.
Azt állítottam akkor, hogy a restaurátori munka nyomán nem csak csillognak-villognak a régi fegyverek, de visszanyerték működőképességüket.
Nagy István e ponton kiigazít: működni valóban működnének ezek a régiségek, mert arra törekedett, hogy minden komponensük a helyén legyen, de senkinek sem ajánlja, hogy valamelyik lőfegyvert használat céljából kézbevegye, mert az anyagot, amelyből készültek, nem lehet felújítani, a fáradt acél, vas, fém, fa kiismerhetetlenül viselkedik a sok atmoszféra nyomáson.
Példáért az egyik tárlóhoz vezetett, ahol a kiállítás egyik legérdekesebb darabja csillogott: egy Girardoni-féle szélpuska. Csinos, karcsú példány. Ez a típus a mai légpuska elődje, egyes források szerint ókori görög találmány, amelynek agya tulajdonképpen egy, a fegyverre csavarozható jókora fémtartály, amelybe több száz atmoszférányi levegőt pumpálnak, s az löki ki meglehetősen nagy pontossággal, akár sorozatban is a golyókat. Jellegzetessége továbbá, hogy viszonylag csendes és nem ad ki lőporfüstöt, ezért a kor lovagias harcászatában tilos volt használni, orvlövészek és csempészek viszont különösen kedvelték. A múzeumi példány osztrák gyártmány, valamikor a napóleoni időkből, s a fegyver történethez tartozik, hogy a francia császár betiltotta a használatát, akinél szélpuskát találtak, gyilkosnak kijáró kegyetlen büntetésben részesült.
(De azért, mint később kiderült, őfelsége nem átallott az elkobzott fegyverekkel egy speciális csapatot felfegyverezni. Amit szabad Jupiternek...)
A restaurátor azt mondta: becsülettel helyreállította az elhanyagolt fegyvereket, de egy pillanatra se feledte el, mennyi vér tapad hozzájuk. Ezért sokkal szívesebben javít régi órákat. Azok olyan békésen ketyegnek...
Körbejárták a Kárpátokat
(Vasárnap, január 30.) Február harmadikáig minden nap, pontosabban minden este lezajlik egy közönségtalálkozó: ugyanazok az emberek, ugyanarról a témáról adnak elő más-más helyszíneken.
Ma éppen Nagybányán. Holnap Szatmárnémetiben. Aztán Zilah, Kolozsvár, Nagyvárad az útirány utolsó állomásai. De jártak Déván, Sepsiszentgyörgyön, Kommandón, Berecken, Csíkmenaságon, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is.
Ezek az emberek nem színészek, nem is tagtoborzó politikusok. Ezek az emberek természetjárók. A Kárpátok szerelmesei, akik tavaly május elsejétől kezdődően, öt hónapon át, bejárták a Kárpátok teljes koszorújának gerincét, az Al-Dunától egészen Dévényig.
A nem mindennapi, emberpróbáló túra közben rengeteg emberrel találkoztak, kötöttek barátságokat, nagy mennyiségű fotót készítettek, filmeztek, gyűjtötték az élményeket, mondván: a Kárpátok lehet ugyan vízválasztó, de minket, embereket összeköt.
Úgy hívták expedíciójukat, hogy II. Kárpát-Koszorú Nemzetközi Túra. Erről meséltek, felvételeiket vetítve, zsúfolt termek előtt, amelyekben a hallgatók lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul hallgatták e nyughatatlan emberek nem mindennapi történeteit.
Alig egy maroknyian indultak el, közben szakaszonként hol duzzadt, hol apadt a menet közben csatlakozó szimpatizánsok serege. Végül, Dévénynél megint csak maroknyian voltak - de a menet közben csatlakozók barátságával és segítségével gazdagabban, erősebben.
Mályi József magyarországi hegymászó, a túra vezetője, aki 25 éve járja a hegyeket, magyarázott a vetített képes találkozókon. Az expedíció során, amelynek bár volt hivatalos krónikása, illetve fotósa is, maga is végig fényképezett, naplót vezetett. Természetesnek hatott, hogy két órán át is tudott mesélni a sok-sok felvétel mentén.
Egyik legmeghökkentőbb élményük a román-ukrán határ sávjában, a Máramarosi havasokban érte őket, amikor is román határjárőrbe botlottak. A két terepruhás kiskatona igazoltatta őket, s mert minden szükséges engedéllyel rendelkeztek, barátságosan beinvitálták őket a határőrség csöppnyi védkunyhójába, amely az időjárás viszontagságai ellen szolgál, hogy szálljanak csak meg ott nyugodtan. Igaz, hogy nekik lejárt a szolgálatuk s ezért hamarosan lemennek a posztra, de ők csak maradjanak nyugodtan, érezzék otthon magukat, a kulcsot pedig rejtsék valamelyik boróka bokor tövébe.
Mályi szerint ezért az élményért érdemes volt megtenni a 2500 kilométert.
Éjszaka, mikor a csontok nőnek
(Hétfő, január 31.) Mi minden történik meg éjszakánként!
A tudósok, legalább is a Wisconsinban kutatók, azt állítják mostanság, hogy a csontok mindenekelőtt éjszaka nőnek. Akkor, amikor ágyunkban forgolódunk, nyújtózkodunk, fetrengünk az álom tenyerén. De talán akkor is, amikor álmatlanul nézzük a plafont.
A wisconsini egyetemen állatorvosok végeztek kísérleteket báránycsontok növekedésével kapcsolatosan, elektromos érzékelőket helyezve el a lábszárcsontokon, s arra a következtetésre jutottak, hogy a csonttömeg szaporodása 90 százalékban akkor történt, amikor az állatok aludtak, vagy legalábbis pihentek. (Mindez a Journal of Pediatric Orthopedics c. szaklapban olvasható.)
A konklúzióhoz tartozott az is, hogy a növekedés csak akkor történt meg, ha az állatok fekvő helyzetben voltak. Amikor álltak vagy mozogtak, tulajdonképpen szinte nem változott semmi a csonttömegükben. A tudományos magyarázat veleje - ahogy a Reuters közvetíti: a csontok puha porcokból álló záró lemezeire járás közben, vagy álló helyzetben nagy nyomás nehezedik. Fekvő helyzetben viszont a nyomás megszűnik, ami lehetővé teszi a csontok megnyúlását.
Ezek szerint a növekedés folyamata meg-megszakad, nem folytonos, akár ama legendás Déva-vára: ami felépül nappal, az leomlik reggelre. Csak itt minden fordított. (Legalább is, az állatok fejlődése ezt a feltételezést erősíti meg.)
Azt mondják, ez a magyarázata annak is, hogy sokszor a gyermek sokszor arra panaszkodik reggelente, hogy alsó végtagjaik fájnak, sajognak. Azt mondják erre az orvosok, hogy növekedési fájdalom és nem igényel kezelést - elmúlik magától.
Neandervölgyi dallamok
(Kedd, február 1.) Stephen Mithen londoni professzor javában írja könyvét, amelynek már címe is van: Az éneklő neandervölgyi. Ha minden jól megy (s miért ne menne jól? - a brit tudomány rugói és fogaskerekei precízen illeszkednek), a könyv már a nyáron megjelenik.
Könyvet, persze, sokan írnak manapság, de nem minden készülő könyvet trombitálnak be időnap előtt, ahogy most a dpa hírügynökség tette. Ennek oka az, hogy a professzor olyan felfedezést készül demonstrálni benne, ami megrendíti eddigi tudásunkat őseinkről.
Nevezetesen a neandervölgyi emberről.
Arról a feltehetően neveletlen, vadonban felnőtt, tarzánszerű fickóról, akit eddig mindenki inkább üvöltő, artikulátlan hangokat kibocsátó majomként képzelt el, némi halvány humanoid beütésekkel.
Stephen Mithen azonban a kőkorszaki szaki gégefőjének a modern ember, az emberszabású majmok és kisebb majmok hasonló szervével való összehasonlító vizsgálata nyomán jutott arra meglepő felfedezésre, hogy az illető talán még énekelni is tudott. Vagyis hát érző, intelligens lény volt, s részben beszéd útján, részben dallam révén kommunikált.
Ez a mindennapi kőkorszaki muzsika azért érdekes, mert úgy tűnik: a neandervölgyi embernek erős, de inkább nőiesen magas fekvésű, és meglehetősen dallamos hangja lehetett. "Úgy látszik, képesek voltak bonyolult tartalmak közlésére, s az anatómiájuk arra utal, hogy az érintkezésben jelentős szerepe volt a hangmagasságnak és a beszéd dallamának" - így a professzor.
Ne feledjük, hogy a neandervölgyiek 130-27 ezer évvel ezelőtt éltek, s csak lassacskán szorította ki őket a modern ember. A kutatók már korábban is úgy ítélték meg, hogy a neandervölgyi kultúrlény volt, amely az emberfajták közül elsőként készített ruhát és elsőként temette el holtait úgy, hogy tárgyakat is mellé hantolt. Most meg ez az éneklő, operába illő beszéd is... Tán ez az ősi hagyaték szülte később a zenés színpadot, amelyen dalolva szép az élet?
Szellemidézés a színpadon
(Szerda, február 2.) Valamikor a hét végén, talán nem is véletlenül éppen farsangkor, az egykori román politika két tótumfaktuma, Niku és Nikuné visszatérnek egy színielőadás erejéig a bukaresti Kis Színházban (Teatrul Mic).
A mindenki által kíváncsian várt előadás rendezője a világszinten jegyzett Alexandru Tocilescu rendező, aki már 8-9 évvel ezelőtt javasolta az egykori politikai "főszereplők" színpadra idézését, szorgalmasan házalt a darabbal Bukarest vezető színházainál, s mindenütt hangos hahotával, könnyes jókedvvel fogadták a darabot, majd kimondták az elutasító szentenciát: "Öregem, még nem jött el az ideje..."
Tocilescu lelki megtisztulásnak szánja az Egy nap Ceausescu életéből című komédiát, amelyben nem a gyűlölet, a bosszúállásért lihegés kapna hangot, hanem a kabaré és az operett közötti elegyes hangulat, amelynek ostora természetesen a túlélőkön csattanna: azt sugallaná, mily ostoba volt a romániai társadalom, hogy eltűrte mindazt, amit e hírhedt házaspár művelt ővele és a nevében.
A rendezőnek most szerencséje volt jelenlegi igazgatójával, Florin Calinescu színésszel, aki a rendszerváltás után hátat fordított a színpadnak és népszerű, ám egyre botrányosabb és vitatottabb televíziós showman lett belőle. E darab jelenti számára a visszatérést a színészethez, egyenesen a főhős szerepét vállalta el. Elena Ceausescu szerepére már nehezebb volt színésznőt találni, végül egy Coca Bloos nevezetűt sikerült meggyőzni arról, hogy beadja a derekát.
A darabban mintegy 50 mellékszereplő vonul majd fel, a könnyű zenében nevet szerzett Nicu Alifantis szerezte a zenét, amely egykori indulókat is felhasznált a korhű hangulat megteremtéséhez.
A rendező a bukaresti Adevarulnak nyilatkozva kissé szkeptikus: lehet, hogy most már késő egy ilyen előadással színpadra állni. Olyan, mint a késleltetett nevetés: amikor az elhangzó vicc poénján az ember csak évek múltán kacag fel, mert akkor esett le neki a tantusz...
Kölcsönsorok
(Csütörtök, február 3.) Hát megjelent...
Egy újabb könyv a világra jött ki tudja mennyi nagy- és kistestvére mellé. Igen, azt nagyjából tudjuk, hogy mennyi könyv veszett oda az alexandriai könyvtár leégésekor. És máskor is voltak könyvtárégések, könyvégetések, bezúzások.
Megtörtént, hogy a dermesztő hideg ellen volt kénytelen könyvvel tüzelni a vacogó ember.
Ó, és még mi mindent pótolt a könyv! Azoknak is, akik nem tudtak olvasni.
Most mégis eggyel több a világhalmon. Címe: Kölcsönsorok. Vagyis, 36 modern és kortárs román költő magyarított versei, alulírott tolmácsolásában. Benne egy jókora előszóval, amely azt a címet viseli, hogy Én és a románok (Invokáció helyett).
Itt, a Káféban is olvasható néhány részlet a textusból, a válogatásból. De a hangsúly a verseken van. Azon, hogy volt egy kiadó, aki vállalni merte azt a kihívást, hogy a piac igényeivel szembe menjen és román szerzőkkel jelentkezzen, magyar közönség előtt, tudva tudván, hogy ebből semmilyen anyagi nyeresége nem lesz. Sőt, erkölcsi is csak legfeljebb az utókor szemében.
Na ja, hát ennek az utókornak írunk. Mindenki. Nőjj nagyra, kissrác! Apád örvend neked. S remélem, anyád is, a Pont Kiadó, Budapesten. No meg a bábád, a szerkesztő Szonda Szabolcs, aki kifogástalan munkát végzett.
Ime, kóstolóba (még meleg!) egy kis Nicolae Labis:
Minden bár puszta észtánc s indázó képletesség
Avagy áttetsző kristály mely csillámmá szakad,
Hideg lel, vajha télen fagyos erdőbe lépnél
S tüzes farkastekintet makacsul rádtapad.
(A vers)
Nagyi bevallja a múltját
(Péntek, február 4.) Hol volt, hol nem volt - ezt már csak a történet szempontjából is illik használni, mert olyan mesésen gügye az egész -, szóval hol nem volt egy nagymama, aki 1957 őszén még leányka volt. De azért nem olyan kicsi, hogy ne lett volna neki egy barátja, akivel ugye, kéz a kézben...
Nos, ez a nagymama, akinek akkor még természetesen nem volt öt unokája, mint ma, és olyan fejlett öntudata sem, mint amilyen a történetből majd elénk rajzolódik, mit csinált, mit nem csinált, annyira el volt foglalva a tanulással, meg azzal, hogy sikeresen sikerüljön egy iskolai tesztje, hogy miként majdnem hatvan év távolából ma őszintén megvallotta bűnét - méghozzá úgy, hogy (feltehetően) reszkető kezével levelet írt egykori iskolájának, de nem versben, mint néhai jó Ady Endre, akinek a verses levelét máig szokás haptákba vágva magunkat szavalgatni ilyen-olyan ünnepélyen.
A nagyi bizony, confessiót tett, ami abból állt, hogy leírta az iskola mai vezetőinek: szánja-bánja, de 1957-ben ő bizony puskázott, mert megszerezte egy Shakespeare-tesztre adandó helyes válaszokat, s bizony, fel is használta azokat.
A mesét felröppentő AP hírügynökség idéz is a levélből: "Tudom, hogy ennyi idő múltával mit sem számít, amit tettem, de talán visszatart néhány diákot a csalástól és segít nekik becsületesnek maradni."
A hírhez az is hozzátartozik, hogy az iskola az amerikai Corolado államban van, de nem adta ki a hölgy nevét, igazgatója viszont mindegyik osztálynak felolvasta a vezeklő sorokat lelkiismeret-fejlesztési célból.
Azt viszont már nem tudni, hány nebulót hatott meg ekkora fokú őszinteség, mert hogy asszondja: azért, mert valamikor, remegő fejjel, szájjal és szívvel, évtizedek múlva azt mondja magáról az ember, hogy pardon, tévedtem, de ti okuljatok belőle, még elkövetheti a vétkek egész garmadáját.
Nagyi korára rendre megszelídül az ember...
Magyarítani kerekedett kedvem
(Szombat, február 5.) Furán, távolról sem mindennapi módon, s mégis meghatóan egyszerűen épül, gazdagodik, pulzál ez a weboldal. Ha kinek van közölnivalója a világ folyásáról, akit éppen megszállt az ihlet vagy a kikívánkozó gondolat feszíti, bekopog, s a Káfén helye van; mondhatja a magáét.
Különben erről szól a világháló, serkentve mindenkit, aki különben némaságba burkolózna.
Mi, szerzők, jobbára csak a cybertéren át ismerjük egymást. Olvassuk, mit írnak a többiek, néha vitázunk, tovább görgetjük a megkezdett, de csak félig kimondott gondolatok malomkerekét, bedobjuk a követ a tóba, fölvesszük a kesztyűt, de olykor bölcsen hallgatunk is, ha úgy kívánja az érdek.
Agnel Éva, Marseille-ből legtöbbször franciául jelentkezik. Ezzel provokál engem. Elképzelem, mennyi időt pazarol arra, hogy míves francia mondatai a szerveren kifogástalan helyesírással lássanak napvilágot. Minden bizonnyal rafinált betűkódok rabja, amelyek mindenhatóak ugyan, de próbára teszik az ember tűrőképességét.
Éva állja a sarat. Tegnap például pompás francia verset ajánlott a figyelmünkbe (tiszta szerencse, hogy középiskolában a ma már divatjamúlt, ám mégis rendkívül kulturált francia nyelvet volt alkalmam választani az idegen nyelvek közül; nem volt nehéz, annál is inkább, mert az iskolának egyéb nyelvet oktató tanára - az oroszon kívül - nem létezett...)
Elolvastam Éva versét. Megértése villanásszerű gyorsasággal történt. Valahogy azoknak a természeti jelenségeknek a megvilágosodás-szerű nyilvánvalóságával, melyek értelmünket igazgatják. Nem álltam meg, hogy ne magyarítsam - talán nem is a közönségnek, csupáncsak magamnak.
De ha már magamnak, akkor a közönségnek is, Évának is, mindenkinek, aki velünk együtt udvarol a nyárnak - ilyenkor, télvíz idején...
ÉVA AGNEL:
Nyárlevél
Hullámok hánykolódnak
Dühöngő tengeren
A plázs fölötti porban
Bomlott szélvész kereng
Pergő idő homokja
A lépteim alatt
Láváját rám köszönti
Szerelmem, nyári nap
A pálmák fuldokolnak
S roskadni kész egek
Zivatarról dalolnak
Pokoli éneket
Kíváncsi vagyok, Éva miként magyarítaná franciául született kis gyöngyszemét?
Tűzhangyák Honkongnak
(Vasárnap, február 6.) Aggodalmasan állapítják meg a hírügynökségek, hogy a tűzhangya vészesen terjeszkedik. A valamikor Argentinában őshonos rovar a múlt század közepén előbb az amerikai földrész északi vidékeit hódította meg, aztán 2001-ben felbukkant Ausztráliában is, most meg Honkongot ostromolják.
Ami elég szép teljesítmény ettől az apró, jelentéktelennek látszó, de életrevalóságban a nevére ütő rovartól, amely alig 2-3 milliméteresre nő meg, de csípése oly fájdalmasan agresszív és lassan gyógyuló, mintha csak darázs lenne. Több egyed csípése akár halálos is lehet - vélik a szakemberek.
A honkongi sajtó és média két hete egyébről sem szól, mint a rettegett tűzhangyáról. Arról, hogy eddig 576 hangyaépítményt találtak, s most éppen egy épülőben lévő Dysney-park bejáratának közelében fedeztek fel egy bolyt.
Meg arról, hogy Honkongnak most már a Kínával határos részén is találtak tűzhangyákat, éppen a közeli holdújév alkalmából Hongkongba szállítandó gyümölcsfákon.
A Reuters szerint mind Ausztráliában, mind Amerikában sikertelenek maradtak az összes, elpusztításukra kimódolt kísérletek. Amerikában egy időben azt remélték, hogy ha megtelepítik a tűzhangya mellett a szintén Argentínában tenyésző halálos ellenséget, egy légyfajtát, amely a hangyák agyába petézik le, akkor ezzel megadják neki a kegyelemdöfést.
Hát nem. A tűzhangya él és virul, legfeljebb adott területen nem szaporodik túl. De elég nagy a világ, hogy új és új helyeken kanyarítson ki magának minél nagyobb életteret.
Az agresszív vörös hangyák a boly százméteres körzetében mindent letarolnak, de képesek elpusztítani egész kerteket, mezőket és réteket, s megtámadják azt, aki, vagy ami a bolyba lép, legyen az ember vagy állat. Volt rá eset, hogy fiatal állatok vagy akár kisgyermekek halálát okozták.
Mérem a világ hőmérsékletét
(Hétfő, február 7.) Harmadik napja, hogy aranysárga napfény ömlik el a Hargita gerincén minden reggel, a reggel munkába indulók léptei pedig csak úgy csikorognak az ablak alatt. A harmadik reggel, hogy mínusz huszonnégy alá száll Csíkszeredában a hőmérséklet.
Kinézek az ablakon és - didergek.
Az ember kedvet kap rá, hogy méricskélje a világ hőmérsékletét, hadd lássa, másutt mennyire fáznak az emberek? Most még reggel 6 van (helyi idő), a hivatalos adatok még csak éjszakára szólnak, de már -18 fok C-ról.
Sőt, a Kárpát-kanyarban lévő Bodzafordulónál -20-at jeleztek. Brassóból -19, Lugosról -17, Bánffyhunyadról -15, Petrozsényból -16 a jelzés, de nem sokkal jobb Magyarországon sem, ahol pl. Szegeden -19 fok volt ma éjjel, Budapesten -12, Győrben -17.
Gyorsan, nézzük akkor Európa északi részét is, szúrópróbával. Tallin -10-et jelez, Riga -5-öt, Holmogadd -2-őt, az amerikai féltekén Montreal csak -5-nél tart, az alaszkai Anchorage-ban sem mértek többet, az európai Bordeaux-ban nulla fok fölötti a hőmérséklet, az afrikai Tuniszban egyenesen +5.
Aztán persze, Agnel Éva példáján kedvet kapva, írunk egy télről szóló "levelet" is. S mert ő ilyenkor, télidőben egy nyári vihart idézett föl, én igyekeztem jó színben föltüntetni a telet, nehogy az istenért megbántsam és rajtam töltse ki a bosszúját. A Csíki medencében amúgy is a hét végén tartották a farsang-temetést. Temették a telet jelképező szalmabábut, miután kicsúfolták és elégették.
Én ennél egy fokkal elővigyázatosabb vagyok: úgy teszek, mintha szeretném, hogy maradjon, időzzön még nálunk, ne siessen. Azt tapasztaltam, hogy a hívatlan vendég ilyenkor hamarabb csomagol...
téltávirat
a füst zsinórja fel az égbe tart
finoman sodrott igyekvő és hideg
közel az élet de távol ám a part
szavak jege csörömpöl ugyan ki érti ezt
ajkamra fagy ma minden ellenkezés ima
pecsétté válik csilláma felragyog
dermedt lelkembe lopja metszett fényeit
talán még élek s talán még jelt kapok
távirat jön kapkodva bontom olvasom
JO ITT NALATOK MARADOK AMEDDIG CSAK LEHET
csak úgy dől belőle a döglesztő pára
dérmezbe bújtat minden kis életet
Lustáké a világ?
(Kedd, február 8.) Bátorkodjunk egy ilyen mélységesen igazságtalan igazságot megfogalmazni, erre kényszerít ugyanis két német kutató: dr. Peter Axt professzor és lánya, dr. Michaela Axt-Gadermann, akik nem tettek mást, mint követték a közmondás logikáját: "Lassan járj, tovább érsz".
Pedig hát azt is a nép bölcsessége hüvelyezte volt ki számunkra, hogy "ki korán kel, aranyat lel", de úgy látszik, a kutatások mégis a lustáknak adnak igazat. A prof és a lánya ugyanis kutatásaikkal igazolták, hogy minden ember egy bizonyos ún. energiakészlettel születik, s ha ezt takarékosan beosztja, akkor jut is, marad is. Minél gyorsabban feléljük e készletet, annál gyorsabban térünk örök nyugovóra.
A hírről beszámoló Megapolisz-Novosztyi weblap azt az illúzióromboló igazságot is világgá kürtöli, hogy tulajdonképpen a sport, minden ellenkező híresztelés, propaganda és egyéb illúzió dacára legalább olyan veszedelmes az ember energiatartalékaira, akár a stressz. A fizikai megterhelés ugyancsak megterheli a szervezetet és felgyorsítja az elöregedés folyamatát, védtelenebbé tesz betegségekkel, fertőzésekkel szemben.
Úgy néz ki tehát, a lusta ember a nyerő, mert a napközbeni szunyókálás, heverészés erősíti immunrendszerünket. A lustálkodás ugyanis lassítja anyagcserénket, s így kevesebb káros szabadgyök képződik, ráadásul energiába sem "kerül".
No, akkor én is visszafekszem még, szunyókálni egyet, bár már reggel fél hét van... Igaz ugyan, hogy ettől nem lesz többlet energiám; csak az a kevés fogy valamivel lassabban, ami még megmaradt a ládafiában...
Bemutatták a Sorstalanságot
(Szerda, február 9.) Ha hinni lehet a magyar hírügynökségnek és a Népszavának, amelyek ma reggel részletesen ecsetelik a Sorstalanság budapesti bemutatójával kapcsolatos vélekedéseket, akkor nem valószínű, hogy konstruktív viták köszöntenek ránk.
Maga az a tény, hogy a film készítői, személyesen Koltai Lajos (elsőfilmes rendező) operatőr elkerülték mindenfajta filmes mezőnyön való megmérettetést, és csak a magyar filmszemle versenyen kívüli, kedd esti zárórendezvényén szembesültek az első hivatalos fogadtatással, azt jelzi, hogy nem igazán biztosak a dolgukban.
De hát a művészet már ilyen. Nobel-díjas regényből nem lesz törvényszerűen zseniális film. És maradandó alkotás születhet egy közepes lektűrből is, ha az úgy van megmódolva. (Vagy jó a menedzselése - mondom én, de hát a Kertész Imre regényének filmváltozata nem nélkülözte a jól felvezetett marketingfogásokat, elkészültének sajtójából külön "regényt" lehetne összeállítani; és mégis...)
Lássunk akkor egy kis egyveleget az első vélekedésekről, a vetítés befejezése után, legalább egy-egy mondat erejéig.
Kertész Imre: "Az egész film szép volt, jó volt, főként: hiteles."
Koltai Lajos: "Látszik, hogy döbbenet van és ez nekem bőven elég."
Mádl Ferenc államelnök: "A fél világ még ma sem érti, hogy mi történt hatvan évvel ezelőtt, így a film és a regény legfőbb tanulsága, hogy soha nem feledkezhetünk meg a holokauszt rémtetteiről. "
Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke: "A Sorstalanságot mindenkinek meg kell néznie. "
Judith Varnai Shorer, Izrael volt budapesti nagykövete: "Ez nem rémmese, igaz történet, amit megismerhettünk egy embersorson keresztül. Kertész Imre életét láthatjuk a filmen, az igaz történetét. Megrázó, akárcsak a regény."
Réz András esztéta: " Közepesre sikeredett, fura alkotást láttunk... A hatalmas hírverés a magyar Schindler listájára készítette fel a nézőt, sajnálatos, de engem nem tudott úgy megrázni, hogy a moziból kifelé felkiáltsak: te jó ég, így is lehet látni ezt a történetet?"
Igen, a filmet látni kell, a filmről beszélni kell. És bár vastaps fogadta a bemutatót, a valódi fogadtatás még hátra van. Szorongva várom - nem túl biztató eddigi tapasztalataim alapján -, mi sül ki mindebből.
Gulliver túlméretezett csizmája
(Csütörtök, február 10.) 842-es számot visel az az óriáscsizma, amelyet az amerikai Red Wing Shoes cipőgyár készül a gyáralapítás centenáriumára. A szakemberek szerint ez még a liliputiak országába tévedt Gullivernek is túlméretezett lenne, magyarán: jócskán lötyögne benne a lába.
Hogy miért készíti akkor a gyár ezt a viselhetetlen csizmát? Hát virtusból... S nem is fölöslegesen, mert a Guinness Rekordok Könyvének szerkesztősége már ki is állította a bizonylatot, hogy ekkora lábbeliről még nincs tudomása.
Ám lássuk a méreteket. Az AP hírügynökség szerint a kurta csizma jó 6 méter hosszú és csaknem 5 méter magas. Összesen 80 tehenet kellett megnyúzni ahhoz, hogy kellő mennyiségű bőrt nyerhessenek a biztonságos szabáshoz. A csizma fűzője ugyanakkor 33 méter hosszúra sikerült.
A rekordnagyságú lábbeli elkészítése egy évbe került, varrásához a csizmadiák és egyéb majsztramok darukat és létrákat vettek igénybe, hogy egyáltalán a munkafelület közelébe férkőzzenek.
A próbáról nem is beszélve, ugyanis sehol nem akadt egyetlen 36 méter magas emberfia, aki a lábára húzhatná a csodatopánt. Amely, tulajdonképpen, csak egy fél lábra menne fel, mert a párját nem készítették el. Reklámnak ugyanis megteszi egy fél csizma is.
Egy kivert szem legendája
(Péntek, február 11.) Lord Horatio Nelson, angol tengernagy, akinek megadatott, hogy Trafalgarnál legyőzze I. Napoleon császár seregeit, fél szemével most a tudományos viták kereszttüzében áll. Hosszú időn át ugyanis elkönyvelték, hogy mivel harci sebesülés következtében megvakult egyik szemére, a kalózábrázolásból ismeretes fekete kötést viselt a jobb szemén, s ezáltal a brit történelem egyik pitoreszk alakjává vált.
Most viszont egy brit kutató bizonyítékokkal állítja, hogy ez a hiedelem hamis: a sebesülés miatti vakulás stimmel ugyan, de a fekete kötés már nem, mert a tengernagy sebesült szeme látszólag ép maradt. Ez a kutató előtt akkor vált nyilvánvalóvá, amikor rábukkant egy olyan, 1797-ben írott Nelson-levélre, amelyben az admirális sérelmezi, hogy bizonyítania kell - rokkant nyugdíja elérése végett - részleges vakságát.
Márpedig ha kötés van a szemén, erre a bizonyításra nem kellett volna sort keríteni - hangzik a szentencia. A greenwichi tengerészeti múzeum Nelson-kutatója azt is megmagyarázza, honnan ered e tévhit: részben Laurence Olivier világhírű színész a ludas benne, aki az 1941-es Korda Sándor-filmben, a Lady Hamiltonban kötéssel a szemén játszotta el Nelson szerepét, szokás szerint nagy átéléssel, és ez erősen hatott a kollektív képzeletre. Ugyanakkor az admirálisról fennmaradt kalózszemű képek egytől egyig XX. századi ábrázolások - a korabeli képeken a trafalgari hős látszólag ugyanolyan ember, mint bárki más.
Tervezzünk sírt József Attilának
(Szombat, február 12.) A József Attila-év tovább görgeti in memoriam kegyeleti rendezvényeit, igyekszik befogni minden alkotó gondolatot, hogy legalább utólag, száz év távolában szolgáltasson igazságot a költőnek.
Íme, hát megleltem hazámat
A földet, ahol nevemet
Hibátlanul írják fölébem.
Ha eltemet, ki eltemet.
Ez áll JA első, balatonszárszói sírkövére faragva. A diszkrét, alig észrevehető környezetbe állított sírban már nem pihennek maradványai, mert azokat 1942-ben Pestre vitték, a Kerepesi temetőbe. 1955-ben ide temették el az 1919-ben elhunyt Mamát, József Áronnét is.
De ezzel a költő halála utáni sorsa még távolról sem teljesedett ki.
Mint ismeretes, 1959-ben, amikor létrehozták a Munkásmozgalmi Panteont, József Attila hamvai is ott kaptak helyet. 1963-ban mellé temették társát, Szántó Juditot, de ma már csak az asszony neve olvasható a sírkövön, a család ugyanis 1994-ben a költő földi maradványait visszavitette a családi sírba. Igy a műkő-keretes, egyszerű táblával jelzett helyen ma József Attilán kívül a Mama, valamint az 1950-ben elhunyt József Jolán, a tavaly eltávozott József Etelka és Etus unokája, Makai Péter nyugszik.
Együtt hát a család, amelyet valamikor a szétesés veszélyeztette.
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma most nyilvános képzőművészeti ötletpályázatot ír ki József Attila síremléke, a sír közvetlen környezetében kialakítandó emlékhely megtervezésére, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus révén. A pályázatra szobrászok, képzőművészek és építészek jelentkezését várják, március 30-i és 31-i leadási időponttal, s a beérkezett pályaművekből a lektorátus szakmai kuratóriuma választja ki a pályázat második fordulójára meghívandó művészeket.
A szabályok szerint egy pályázó több ötlettel is szerepelhet. A meghívásos pályázat eredményét május 10-ig hirdetik ki. A síremlék és az emlékhely elkészítésének határideje november 15. A síremlék és az emlékhely kialakítását a kulturális minisztérium 14 millió forinttal támogatja.
A nyertes alkotást 2005. december 3-án, a költő halálának évfordulóján avatják fel. Drukkoljunk azért, hogy ez legyen a költő utóéletében az utolsó nagy "átszervezés". Aztán ideje lenne pihenni hagyni.
Sellőcske műtétre készül
(Vasárnap, február 13.) Másfél hónap múlva a perui orvosok azt tervezik, hogy szétválasztják egy hasától a sarkáig uszonyszerűen összenőtt lábakkal született kilenchónapos kislány lábait. Meg is tették már az előkészületeket a műtétre: előzetes, bőrtágító beavatkozást indítottak be.
A furcsa születési rendellenesség nem is olyan ritka, s "sellő szindrómának" (sirenomelia) nevezik, ami abban áll, hogy az újszülött (vagy éppen az embrió) lábai a sarkáig összenőttek, illetve parányi lábacskája sellőuszonyhoz hasonló, V-alakú farokra emlékeztet. Két lábának különálló csontjai, porcai és keringési rendszere van, vizeletkiválasztó rendszere, nemi szervei és végbele viszont rendszerint csökevényes.
A most 9 hónapos kislánynak az eléggé elterjedt Milagros (csoda) nevet adták, s bokája, combjai, térde közé most szilikon zsákokat operáltak, ezek térfogatának növelésével tágítják a kevés rést, növelik a majdani műtét esélyeit.
A legnagyobb kockázat ugyanis az, hogy a műtét ellenére a kis torzszülött nem él meg, az esetek döntő részében ugyanis az újszülött létfontosságú szervei csökevényesek. Milagrosnak azonban szerencséje van, szíve és tüdeje jól működik, és van egy egészséges veséje is, bár a jobb veséje fejletlen.
Az orvosok különben is most csak a lábával foglalkoznak, aztán lépcsőzetesen, fokozatosan, ahogy az életkorban előrehalad, sorra kerül más szerveinek rehabilitációja is.
Az eseményről beszámoló AP szerint a floridai New Port Richhey-ben élő, ma 16 éves Tiffany York az egyetlen, sellő szindrómával született gyermek, aki túlélte a születési rendellenességet, és immár túl van a lábait szétválasztó műtétek során is.
Kérdés: értelmes életmentés-e ez, vagy inkább orvosi sikereket megcélzó szakmai kísérlet?
A temető mészárosa
(Hétfő, február 14.) Harminc éves orosz férfit kapott el a minap a rendőrség, akit kannibalizmuson csíptek és a saját édesanyja jelentette fel.
Az eset az irkutszki terület Cseremhovo rendőrségének körzetében esett meg. A vád szerint a férfi idős anyja gyanúsnak találta azt a húst, amelyet fia a hűtőszekrényben tárolt, s amelyből időnként jól belakmározott. A feljelentés utáni vizsgálat kiderítette, hogy a hús valóban emberi eredetű.
A férfit letartóztatták, aki a rendőrségen bevallotta, hogy valóban gusztusa van az emberhúsra, s a mészárszéke maga a temető, ahova rendszeresen eljár, a friss hullákat kiásni. Áldozatainak levágta a fejét és az alsó végtagjait, majd az így nyert nyersanyagot szakszerűen feldolgozta. A húsból rendszeresen főzött és evett, a fölös mennyiséget pedig zavartalanul értékesítette a helyi piacon; mindig akad vevő az élelmiszerre.
A férfi jelenleg a városi elmeosztály lakója, vizsgálat alatt áll. Azt állítja, hogy tettét túlvilági sugallatra hajtotta végre: hangokat szokott hallani, amelyek "örök életet ígérnek, amennyiben emberi aggyal és hússal táplálkozik".
A NEWSru által közzétett hír az utóbbi években kezd a szokványosok közé tartozni, az orosz sajtószabadság körülményei között ma már nyilvánosak azok az egyre gyakoribb esetek, melyek a lakosság egy részének kannibalista hajlamairól számolnak be. A jelenségnek azóta már szakirodalma is van, sőt filmek, irodalmi alkotások is igyekeznek feldolgozni.
A Nagy Fal "ostroma"
(Kedd, február 15.) Évek óta támadják a Kínai Nagy Falat. Valamikor, az idők távolában a nomád népek veszélyeztették a kínai határt, ezért is emelték, védelmi zárlatul a nagy falat, s hozták helyre a támadók okozta rongálásokat.
A fal elleni támadások, bár a létesítmény azóta már "csak" világritkaság (1987-ben vették fel az UNESCO világörökség-listájára), az emberi géniusz és szorgalom büszkesége, amelyet még a világűrből is megcsodálhat az ember - föltéve, ha szerencsésen kijut oda, máig nem szűntek.
Legutóbb is útépítő munkások bontották le a múlt hónapban mintegy százméteres szakaszát, hogy az így nyert építőanyagot használják fel - útburkoláshoz. A rombolás a Ninghszia (Ningxia) autonóm területen történt, Csungvej (Zhongwei) város közelében - adta hírül a vidéki kínai sajtó. Az útépítők két egymást követő éjszaka bontották a Falat, ráadásul éppen ott, ahol a létesítmény viszonylag lépségben vészelte át az idők viharait.
A törvény szerint e tettre is súlyos büntetések kiszabása esedékes, ugyanis a Fal eredeti 6300 kilométeres építményéből, amelyet a Csin (Qin) dinasztia idején (Kr. e. 221-206) húztak fel, majd a Ming-dinasztia idején (1368-1644) építettek újjá, jelenleg 2500 kilométernél kevesebb van meg - de az is nehezen állja a helyi lakosság és a turisták "ostromát", rongálásait.
Ecce homo...
Hol bujkál a holdtej-folyó?
(Szerda, február 16.) A spanyolországi Guizpuzcoa hirtelen bekerült a világhírek közé: e helység közelében fedezték fel baszk barlangászok az eddig egyetlen folyékony állapotú "holdtej-folyót".
E poétikusan hangzó földrajzi-geológiai műszó eredete a jelenség fehér, fényes színében keresendő. Természetesen, ez csak a magyar nyelv hangulatával magyarázható, a szakirodalom nagy előszeretettel mondmilch-jelenségről beszél, s a föld számos pontján is megtalálható, de általában sziklafalakon, néhány milliméteres szilárd rétegként; kálcium-karbonátokból és magnéziumból áll.
Kínától a Nyugati érchegységig már leírták e föld alatti jelenséget.
A cseppkőbarlangok királyának nevezett Csijin barlang (több világrekordot mondhat magáénak, többek között a kiterjedése eléri például a 350 ezer négyzetmétert...) Hosszú élet elnevezésű termében képződtek az úgynevezett Holdtej-kövek, amelyek külsőre valóban kőhöz hasonlítanak, ám ha kézzel hozzáérünk, azonnal egyfajta vizes masszává esnek szét. Ám ha a masszát megszárítják, nagyon szilárd és kemény lesz.
Erdélyben az Oltárkői barlang (a Nyugati-Kárpátokban, a Pádis-platón található 1200 méter magasságban, a közelében van a Szkerisórai-barlang, a Medve-barlang) nevezetes e tekintetben. Az itt található Mennyország terem végét egy holdtej-patak zárja, ami a mészkőből fakad, melyben a víz kalcittal, agyaggal és mikroorganizmusokkal keveredik.
Az El País c. lapban most bemutatott folyó sajátosságának tartják, hogy nagy mennyiségű gibbszitet tartalmaz (egy aluminium-hidroxid, amelynek olyan kicsik a kristályai, hogy csak elektronikus mikroszkóppal figyelhetők meg. A kutatók szerint az egyedülálló folyó vizsgálata új ismeretekkel gazdagíthatja az ásványtant.
A "holdtej-folyóról" annyit árultak el, hogy egy 100 évvel ezelőtt működött szénbánya területén, természetes és mesterséges földalatti járatokban található. Egyelőre nincs válaszuk arra sem, hogy miért éppen ezen a vidéken alakult ki és a területen lehet-e még további ilyen folyó.
Vigyázz, milyen sörbe kortyolsz!
(Csütörtök, február 17.) Mikor az ember szomjas és kívánja a sört, valahogy nem viszi rá a lelke a válogatásra. Vagy mégis?
Egy amerikai sörgyár targoncakezelője szomjának áldozata lett. Pedig nem tett egyebet, mint azt, hogy megszomjazott, hát betért egy kocsmába, Racine városába, rendelt egy-két-három üveg sört, azt legurította, majd hazaballagott. (Na jó, egy kicsit dülöngélt is, de sötét volt, és senki se látta... Vagy mégis?)
Ugyanabban az időpontban, mivel szombat este volt, és Amerika a szabadság hazája, ugyanezen az estén tért be ugyanoda a The Journal Times of Racine címú helyi lap egy újságírója és fotósa, hogy képes riportot készítsen a város esti életéről.
Szó ami szó, a targoncást minden további nélkül lefotózták, sörösüveggel a kezében. A fotó jól sikerült, a fotó megjelent, s hétfőn, mire emberünk beért a munkahelyére, már ki is volt rúgva. Az indok: hűtlen lett a gyári sörfajtához és egy másik, konkurens cég italát fogyasztotta. (Vedelte?)
A targoncás szörnyen pipa volt: micsoda dolog ez? Hiszen ő nem szereti a cég sörét! Ő csak becsülettel szállítja, de inni azt iszik, ami neki ízlik.
Hát most kiihatja fenékig a keserű poharat...
Nagy mágnes a város
(Péntek, február 18.) Pedig hányan megírták, eldalolták, világgá kiáltották, hogy a nagyváros megöli az emberi személyiséget, hangyává, elveszetté teszi az embert!
Egy szerdán közzétett ENSZ-tanulmány, amelyet hétpróbás szakemberek állítottak össze kőkemény statisztikák alapján, arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező évtizedekben világszerte gyors ütemben növekszik majd a városlakók száma, és 2007-re eléri a földkerekség népességének 50 százalékát.
Ez nem semmi, hiszen a jelenlegi 6,5 milliárdos világlélekszámból már ma 3,2 milliárd városon lakik, s az arány 2030-ra már 61 százalékos lesz az urbánusok javára!
Ráadásul, minél nagyobb egy város, annál nagyobb lesz a növekedési aránya és üteme. Bizonyítékul az a trend szolgál, mely szerint jelenleg a világon húsz város lakosságának száma éri el, vagy haladja meg a tízmilliót -1950-ben még csak Tokiót és New York-Newark térségét lehetett ebbe a kategóriába sorolni.
A hírről beszámoló Reuters úgy tudja, hogy a világ legnépesebb városainak listáján az élen jelenleg Tokió áll 35,3 millió lakossal (2015-re eléri a 36,2 milliót is! - több, mint 3 Magyarország!).
A második Mexikóváros 19,2 millióval. Utánuk következik New York-Newark 18,5 és Bombay 18,3 millió lakossal.
A városok lakóinak száma főleg Indiában fog igazán növekedni. Bombaynek például tíz év múlva 22,6 millió lakosa lesz és ezzel a második helyre kerül, nyomában pedig ott lesz Újdelhi 20,9 millió lakossal.
A szakértők arra is felfigyeltek, hogy nem csak az emberi lakosság, de a vadon élő állatokat is mindinkább a nagyvárosokba tereli valami furcsa vonzerő: rókák, mókusok, nyestek, majmok, kígyók egyre inkább nem csak a tél elől menekülnek a városok falai közé, hanem állandó lakhatásra rendezkednek be, s ott sikerrel szaporodnak. A magyarázat: könnyebben jutnak táplálékhoz (emberi hulladékból) és ott egyszerűen nem lőnek rájuk.
Igaz, a közlekedés első számú ellenségük, de hát az az embereket is válogatás nélkül veszélyezteti. Úgy hogy maradnak... Legfeljebb pályafutásuk lesz szomorúan rövid
Tetű-reneszansz Európában
(Szombat, február 19.) A német egészségügyi reform, amelynek értelmében a támogatott árú gyógyszerek közül kikerültek a 12 év fölötti gyermekeknek szóló orvosságok, valóságos tetű-reneszanszot indított el Németországban, s úgy tűnik, az országhatár nem lesz akadály a hőn utált élősködő további terjeszkedésének útjában.
A német szakorvosok természetesen riadót fújtak, ám az esetek száma tovább növekszik: a szülők takarékoskodni szeretnének, s a gyermekeknek jobbára az olcsóbb, kevésbé hatásos fertőtlenítőket szerzik be.
Ha az európai egészségügyi statisztikákat vizsgáljuk - állítják a német szakemberek -, akkor a reform csak egy ok a sok közül, ugyanis nemzetközi méretei vannak a tetű offenzívájának.
1980 óta például világszerte növekszik a hajtetű-fertőzések száma. Angliában például 1980 és 1995 között a 37-szeresére emelkedett az orvosok által felírt tetűirtó receptek száma. Egy bristoli 2002-es fölmérés szerint az ottani iskolák hétéves tanulói között 10-40 százalék volt a tetvesek aránya, s a kicsik jelentik a németországi törzsközönséget is.
A helyzetet bonyolítja, hogy a tetű ellen hatásosan csupán vegyszerrel lehet védekezni. Az eddigi módszerek mellett most megjelent egy krizantém kivonatú sampon, amelyet Goldgeist forte néven forgalmaznak, s amelyet laza fürdősapka alatt tíz percig kell hatni hagyni a fejbőrre és a hajra, ezalatt elpusztítja a serkéket, lárvákat és kifejlett tetveket. A samponozást egy hét múlva tanácsos megismételni, hogy az esetleg mégis kikelt lárvákkal végezzen.
Sajnos, a hagyományos szerek mindinkább csődöt mondanak, a tetű hozzáidomult az ellene folytatott hadjárathoz. Egy amerikai tanulmány szerint a Los Angeles-i tetves gyerekek felénél hatástalannak bizonyult az USA-ban leggyakrabban használt szer, amelynek permethrin a hatóanyaga. Texasi gyerekek körében végezett szúrópróbák 75-80 százalékos rezisztenciát mutattak ki!
A mitikus főnix
(Vasárnap, február 20.) Érdekes kiállítás tart nyitva április 2-áig Velencében, a La Fenice színházban, amely arra a kilenc évvel ezelőtti tűzvészre emlékeztet, melyben a színház szinte teljesen porig égett, majd hamvaiból feltámadt.
A kiállítás címe és témája A főnix mítosza Keleten és Nyugaton, s először látható rajta összegyűjtve a mitikus madárral kapcsolatos hiedelmek a világ minden részéről. Van ott mindenféle tárgy: szobor, álarc, érme, könyvek, festmények, a főnixet védjegyül használó mindenféle tevékenységi ág anyagi megjelenítése.
(Ha csak azt vesszük, hogy a térképen is létezik jó pár Phoenix helység és hány szépreményű sportklub adományozta magának a feltámadás és az önösszeszedés legkézenfekvőbb jelképét!)
Szimbólum-szerepet először Egyiptomban nyert, ahol is szent madárnak tartották, amely a teremtéssel, a természet újjászületésével van eljegyezve. Heliopoliszban ráadásul temploma is volt.
A klasszikus görög irodalom is sokat foglalkozott vele. Hérodotosz szerint a főnix száz évig él és amikor végéhez közeledik, egy hegy tetején fészket épít magának szantál- és más illatos fákból, és tűzhalállal vesz búcsút az élettől. A középkorban a feltámadást asszociálták hozzá, s glóriával a feje körül ábrázolták. De a trubadúrok is magukénak vallották a szent madarat, s a szerelem tüzének éledését látták benne.
Keleten is igen elterjedt a főnix-kultusz. Japánban, Tibetben, Indiában, Indonéziában táncokban, színházi előadásokban gyakran ábrázolják. Kínában a főnixet párban ábrázolják: mint hímsárkányt és tojó madarat.
A kiállítás szervezői szerint jelentősége azért is rendkívüli, mert mítosza egyesíti a kultúrákat, amelyekben mindenütt a Nap a központ, mely bár annyiszor eltűnik előlünk, mindig újra és újra megjelenik. Akár a főnix.
Rajzolni szabad!
(Hétfő, február 21.) Az amerikai Idaho államban, annak is Boise nevű városkájában a városatyák 2001-ben nagyon szigorúra fogták a figurát, s hogy megmutassák, mily magasan szárnyal az erkölcsiség a helység "várfalai" közt, határozattal betiltották az emberi vetkeződést bármely nyilvános helyen.
Ami, értelemszerűen és gyakorlatilag azt jelentette, hogy ellehetetlenítették a sztriptízbárok áldásos tevékenységét, ami komoly bevételkieséssel meg lakossági nehezteléssel járt együtt.
Az idő szerencsére mindenre gyógyír, még az ilyen jellegű vészhelyzetekre is. Történt ugyanis, hogy a városatyák - mely törvénnyel nem fordul elő? - hagytak egy aprócska kiskaput tiltásukon, úgy fogalmazván, hogy a nyilvános vetkőzés kivételesen megengedett, amennyiben "komoly művészi szempontok" lépnek fel.
E kitételre akkor figyelt föl az egyik bártulajdonos, amikor egy rajzfelszereléssel felmálházott vendég engedélyt kért arra, hogy lerajzolhassa a táncosnőket. És meglobogtatta előtte a törvényes meztelenkedés lehetőségét.
A Reuters most arról adott hírt, hogy a helyiségben föllendült az üzlet: a vendégeknek papírt és ceruzát osztogatnak, amivel aztán azok buzgón rajzolgatják az anyaszült meztelenre vetkőző bártáncosnőket, s miután a komoly művészi szándék is fennforog, meg a kecskék is jóllaknak, a legjobb rajzokból mindig házikiállítást rendeznek a bár falain.
A bár két hónapja működik művészi projekt mentén, rajzórákat hétfőn és kedden tartanak, zsúfolásig telt házzal...
Hullákkal kelnek, hullákkal feküsznek
(Kedd, február 22.) Januárban olvastam róluk, a gyilkos ázsiai cunamival kapcsolatban, abban az időszakban, amikor az egész világ gyászolt és az áldozatok számát próbálták - legalább hozzávetőlegesen - megállapítani.
Egy Izraelből jött csoportról van szó, akik hazájukban a merényletek áldozatainak azonosításán fáradoznak, hogy a vallásuk előírásának megfelelően gondoskodjanak a teljes test eltemethetőségéről.
Az ortodox zsidó csoport azért érkezett az év elején Thaiföldre, hogy elsősorban a cunami áldozatául esett honfitársaik felkutatását elvégezzék. Ám a Zaka-csoport önzetlenül túllépte megbizatása határait és bármifajta emberi maradvány azonosításában segédkezik. (Ha hinni lehet a híreknek, még ma is ott dolgoznak, hiszen munkájuk iszonyú és szinte befejezhetetlen.)
Jóval éjfél után tértek nyugovóra és kora hajnalban már újra dolgoztak. Nem ettek, mivel csak a zsidó vallás követelményei szerint készített, úgynevezett kóser ételt fogyaszthatnának, ezért gyümölcsökön éltek.
Annak idején az AP beszámolt önfeláldozó munkájukról: arról például, hogy a halottasházakat a buddhista pagodákban rendezték be, ahol a munkások a padozatot fertőtlenítővel locsolták és a holttestek köré szárazjeget raktak A perzselő trópusi hőségben levették fekete kaftánjaikat és kalapjaikat, s fehér kezeslábasban dolgoztak, hívő voltuk azonban így is felismerhető volt hosszú halántékloknijukról.. A Thaiföldön dolgozó azonosító orvosokhoz képest ők jóval gyorsabban dolgoztak, hiszen odahaza 38 áldozat azonosítása volt addig is a napi ütemük.
Hihetetlen szívóssággal dolgoznak egy-egy azonosításon.. Egy áldozatot például a fogorvosi kartonja alapján próbáltak azonosítani, de az azon feltüntetett jellegzetes fogat nem találták. Ők azonban tekintettel a körülményekre, a műanyag zsákot is kiforgatták, amelyben meg is találták a fogat, s lezárhatták az azonosítást. De arra is akadt példa, hogy 300 holttestet vizsgáltak át egy olyan áldozatot keresve, akinek hiányzott egy köröm a lábán.
A csoport vezetője úgy nyilatkozott, hogy csak a bibliai özönvíz hagyhatott hátra ilyen pusztítást, s az izraeli merényletek következményei még csak nem is hasonlíthatók a cunami okozta pusztuláshoz.
Úgy beszéltek róluk mindenütt: a csapat, amely a holtakkal alszik...
Michelangelo örök
(Szerda, február 23.) A firenzei Akadémia kijáratánál megnyitott vendégkönyvekben e napokban egyre több szidalom, szemrehányás - finomabban fogalmazva: kritika - éri annak a kiállításnak a szervezőit, amelyet Michelangelo zseniális Dávid szobrának 500. születésnapjára hoztak össze.
Félreértés ne essék: nem a szívós munkával, nagy technikai apparátussal és alaposan restaurált, megtisztított Michelangelo szobornak szólt az indulat, hanem annak a modern alkotáscsoportnak, melyet néhány méterre állítottak fel Dávidtól.
A rendezők szándéka ezzel az volt, hogy az öt meghívott modern művész alkotását össze lehessen hasonlítani a klasszikus műremekkel.
Az összehasonlítás nem is maradt el. Ilyen bejegyzések követték, mint: "Szégyen"; "Nevetséges!"; "Restellem, hogy jegyet vettem rá."; "Abszurd dolog egymás mellé állítani a zsenialitást, a gyönyörűséget és a művészet ilyen álformáit."; "Ettől megkímélhettek volna bennünket"; "Hívják azonnal a köztisztaságiakat!"
Persze, a köztisztaságiak szerencsére végezték a saját dolgukat, nem ártották bele magukat a magas művészet csillapodni nem akaró vitáiba.
A plebsz véleménye annyiban figyelembe veendő, hogy a nagy látogatottságnak örvendő Akadémia (évente 1,2 millióan keresik föl) a rendkívüli kiállítás költségeit (1,250 millió euró!) a közönségre kívánta hárítani, felemelvén a beléptidíj árát 6,5 euróról 8 euróra, ami az EU-ban sem számít éppen kevéske pénznek.
Ettől azonban addig, hogy a mai művészet sarlatánság, még hosszú az út. Hiszen a kiállító mai művészek korunk nemzetközileg jegyzett hírességei. A német neoexpresszionista George Baselitz egy bronzból és fából készített lábat állított ki, a görög Jannisz Kounellisz egy vaslabirintust, az olasz Luciano Fabro egy olyan installációt, amelyen ő maga látható meztelenül, a hátteret pedig a Sixtusi Kápolna Utolsó ítélete adja. Robert Morris amerikai minimalista videókat, Thomas Struth német fotós múzeumok panoráma látképét mutatja be.
Minden bizonnyal, az a látogató járt el úriemberként, aki gyalázkodás helyett Michelangelohóz intézett elismerő szavakat: "Tarts ki, Michelangelo! Ez elmúlik! "
Portalanítás közben
(Csütörtök, február 24.) Mindig szerettem volna, ha könyvtáramat nem lepi be a por bársonyos, tapadó szutyka. De belepte. Nem volt időm, erőm, türelmem ahhoz, hogy időről időre tisztába tegyem, mint a gyermekeket.
Pedig valahol írva vagyon: a könyvet nem csak az olvasással kell megbecsülni.
Tavaly óta minden megváltozott. Hirtelen időt szakítottam könyveimre. Beláttam, mennyire hanyag és hűtlen voltam hozzájuk. Úgy fedeztem föl takarítás közben őket, egyenként, mint magukra hagyott, elfeledett jóbarátokat.
Külön öröm volt fölfedezni a szerzők által dedikált köteteket. Ma reggel kicsiny, keskeny, vézna füzetecske került a kezembe, 1993-ból. Szerző: Kercsó Attila gyergyószentmiklósi orvos-költő, címe Mákfej.
A kötet nem verseket tartalmaz, hanem csak "morzsákat" és "viszonylatokat". E műfajokat a szerző találta ki, s tulajdonképpen éveken át voltak jelen a bukaresti magyar napilap hétvégi mellékletének hasábjain.
Belefeledkeztem, s nem véletlenül. Különösen a Morzsák elevenek s hatnak ma is. Ami azt jelenti, hogy telitalálatok. Amolyan költői ujjgyakorlatok. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy mik, de most is hatásuk alá kerültem. Aki akarja, követheti a példát...
Zsiráf. Élő periszkóp.
Sínpár. Eszményi együvé tartozás.
Égbolt. Végtelenből hajlított födél.
Borvíz. Kihűlt tűzhányók verejtéke.
Mák. Tékozló szerelem.
Gyűszű. Ujjvért.
Felhők. A föld napernyői.
Szivárvány. Esőzászló.
Paszuly. Önkaróbahúzás.
Múzeum. Emléktárgyak aggmenháza.
Sötétség. Csak a kút világít.
Sás. Mocsárborosta.
Lusta. Ha munkáról álmodik, fáradtan ébred.
Düh. Érzelemvágta.
Hűség. Kötélből szőtt árnyék.
Metafora. Színes reprodukció szénrajzról.
Évgyűrű. A fa születési bizonyítványa.
Kedélyes. Mosolyvalutával fizet.
Majom. Zsákutcába tévedt ősrokon.
Sündisznó. Hogy élhet simogatás nélkül?!
Varjú. Saját panaszkodása elől vándorol.
Várakozás. Reményfüzér.
Pipacs. Díszgyom.
Napraforgó. Fényradar.
Bádogos. Pléhszabó.
Kalapács. Vaspotyoló.
Pocsolya. Minitó.
Zebra. Szavannadarab.
Láz. Sejtek ellenforradalma.
Dér. Még nem hó, de már nem harmat.
Cserép. Tetőpikkely.
Homlok. Észfal.
Ajtó. Épületszelep.
Huzat. Háziasított szél.
Gyeplő. Lókormány.
Kasza. Azzal fenik, miben csorbul.
Óra. A naptár szívdobogása.
Múmia. Halálhű szobor.
Álom. Volt, lesz vagy egyik sem.
Széna. Fűkonzerv.
Pince. Házibarlang.
Káposzta. Levélfejűség.
Kóbor. Megérkezése egybeesik indulásával.
Horgony. Hajópóráz.
Komp. Ingázó híd.
Konfetti. Táncpehely.
Ágy. Álomfedezék.
Gondolat. Agyváladék.
Méh. Virágvámos.
Vigasztalás. Reményátültetés.
Természet. Beépítetlen terület!
Görbe. Kificamított egyenes.
Rossz. Ami a jóból kimaradt.
Alkohol. Józanirtó.
Csatorna. Vízvéna.
Bagoly. Ha tudná, hogy bölcs, nappal járna.
Kanál. Étlapát.
Kaptár. Mézelőszövetkezeti székház.
Szokás. Cselekvésvágány.
Vonó. Húrborzongató.
Harkály. Fadobos.
Nem folytatom...
Oscar-os magyarok
(Péntek, február 25.) Február 27-én újabb Oscar-eső van kilátásban. Megtörténtek a nevesítések, olvashatni őket különféle honlapokon, de engem igazából a végeredmény érdekel.
Annál hasznosabb listát tett közzé a nyugati magyarok Amerikai panoráma c. magazinja, Magyarok, akikre büszkék lehetünk címmel. A névsor azokat a főként amerikai - de nem csak - filmeseket sorolja föl, akik születésük, neveltetésük vagy anyanyelvük révén a magyarsághoz kötődnek és a mindenki által irigyelt aranyszobrocska birtokába jutottak az idők folyamán.
A lista jellegzetessége, hogy számos ismert és tudott név mellett egész sor olyan személyiségről "lebbenti fel a fátylat", akiket ismertünk ugyan, de magyar gyökereiket nem sejtettük.
Néhány jeles nevet mi is megszellőztetünk, általános műveltségünk és magyarságtudatunk mélyítése végett.
Teljesen ismeretlennek tűnik William S. Darling, akit a magyarok között tart nyilván e lista. Pedig ő a legjobb látványtervező díjat háromszor is elnyerte: 1933-ban a Kavalkádért, 1943-ban a Bernadette dala, 1946-ban pedig az Anna és a sziámi király című filmekért.
Geza Herczeg, azaz Herczeg Géza 1937-ben a legjobb forgatókönyvíró kategória győztese lett az Emile Zola élete c. filmmel. 1939-ben Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály nyert szobrot a legjobb rövidfilm kategóriában.
Vincent Korda A bagdadi tolvajért vehette át 1940-ben a kitüntetést, mint a legjobb rendező. 1942-ben Emeric Pressburger a legjobb forgatókönyvíró címet és szobrot kapta meg. 1943-ban Paul Lukas, azaz Lukács Pál lett a legjobb színész az Őrség a Rajnán (Watch the Rhine) c. filmben nyújtott alakításáért.
George Cukor a My Fair Lady-ért kapott rendezői Oscart, Rózsa Miklós 1945-ben a legjobb zeneszerző lett A város asszonya c. film muzsikájának megkomponálásáért, 1956-ban pedig a Ben Hurért kapott hasonló elismerést.
De ki hallott Robert Piroshról, aki 1949-ben lett a legjobb forgatókönyvíró? Vértes Marcell viszont a Moulin Rouge rendezéséért kapott 1952-ben Oscart.
Alexander Trauner, alias Trauner Sándor volt egyebek között a Legénylakás c. halhatatlan Jack Lemmon-film látványtervezője. Joseph Kiss viszont A bolondok hajójáért kapott látványtervezői Oscart 1965-ben.
Még sorolhatnánk Zsigmond Vilmost, Rófusz Ferencet, Szabó Istvánt, Elek Zoltánt, Szalay Attilát, Adrien Brodyt.
Micsoda büszkeség - hát ennyire magyar az egész világ?
Kergék olimpiája
(Szombat, február 26.) Negyedszer rendezik meg mifelénk, egy csíki ifjúsági mozgalom vállalkozó kedve folytán a Kerge Olimpiát.
Egészen biztos, hogy külföldi mintát koppintottak le a fiúk, de egye fene, ha nemes a cél és eredmény is van, akkor jöhet bármi, csak jókedvre derítsen!
Valami utófarsangi bohóckodás van ebben a hétvégi, téli mulatozásban, amit február végén szoktak megrendezni, Hargitafürdőn. Tegnap délelőttől már meg lehetett csodálni a csíkszeredai főtéren azokat a tákolmányokat, amikkel a versenyzők beneveznek egy "krézi" lesiklásra. Spéci, az alkalomra készült kerge szánokról van szó, amelyeknek abban kell jeleskedniük, hogy minél eszementebb formát öltsenek.
A tavaly vikinghajó és marslakókat hordozó repülő csészealj vitték el a pálmát, az idei felhozatal földibb álmokat kerget: péntek estig a nevezetes Tapstéren három viharvert mozdony, szerelvény sorakodott fel, de volt ott sítalpakra szerelt festett parasztágy, trójai faló, sündisznó óriási, lándzsaszerű tüskékkel (elképzeltem, mi történne, ha lesiklás közben elszabadulna és belesodródna a nézőseregbe; brrr!), mentőautóbusz és még néhány jellegtelen alkotmány, de biztos vagyok benne, hogy reggelre, indulásig még megmutatja magát néhány ötletes csapat. Az előzetes kiállítás mondhatom, felcsiholta a kedvet: egész pénteken jókora sereg ember, gyerek ácsorgott mosolyogva, érdeklődve a lesikló alkotmányok közelében.
Az a szokás alakult ki, hogy gépkocsikaraván indul az olimpia napjának reggelén a közeli havasra, ahol mára váratlanul megvastagodott a hótakaró, lesz amin csúszni, illetve amiben henteregni, a karaván felszállítja a tákolmányokat és a versenyzőket, a kiváncsi nézősereggel együtt, hiszen a bolondozás nem ér semmit közönség, jókedv, ősvadon, meg ifjúsági koncert nélkül.
S gondolom, a kaja-pia sem marad el, a kereskedők nagy örömére.
Influenza? Grippé? Nátha? Dátha? Hátha!
(Vasárnap, február 27.) Tegnap az m2-esen, reggeliben, egy doktor bácsi - azaz bocsi, lehet, másoknak csak doki - volt a fővendég, és arról faggatta őt Verebes István, igen kitartóan és naivul, hogy mi a helyzet mifelénk, mármint Európában az influenzával?
A doktor bácsi pedig válaszolt, türelmesen és már-már derűsen, mint aki mindent tud, de nem tehet semmit: elmondta, hogy mikor influenza a betegség, mikor meg nem, szóval ha jól odafigyeltem, akkor a hidegrázás az influenza, az orrcsatornák folyásának beindulása pedig náthára enged következtetni.
Persze, e kettő mellett még mondott jó néhány kórokozót, amelyek így vagy úgy, de tuti, hogy kifognak az emberiségen, rajtam is, de nem tudtam megjegyezni semmit, mert az egész kérdezz-felelek úgy hangzott el, hogy Verebes feltett egy kérdést, amire jött a szelíd válasz, hogy nem, az tévedés, mert így meg úgy...
Szóval, nem tudtam eldönteni, hogy mire figyeljek jobban: a tévhitre, vagy a cáfolatára.
Egy dolog viszont mélyen meggyökerezett bennem. Azt kérdezte ugyanis Verebes a dokitól, igaz-e, hogy aki tudja, hogy neki nem szabad megbetegednie, akkor tombolhat bármilyen járvány, őt elkerüli a fertőzés?
A doktor bácsi pedig erre nagyokat bólintott: igen, úgy van, ez a helyzet, az ember immunrendszere alá van vetve a pszichének, ez magyarázza azt a jelenséget, hogy a doktorok addig nem esnek le a lábukról, amíg gyógyítani való páciensük van. Abban a pillanatban, hogy pl. az utolsó tébécést is kiszolgálták, egészen biztosan rajtuk is kiüt a kór, mivelhogy missziójukat teljesítették. A beállítódás lejárt.
Hát akkor, legyünk hasznosak, érezzük mindegyre, hogy nem akármilyen küldetésünk van ezen a földön, és nekünk nem szabad megbetegednünk. És akkor megúszhatjuk egy tüsszentéssel az egészet...
Casablancát meglátni...
(Hétfő, február 28.) Andrassew Iván Budapestről a minap azt írta e-üzenetében, hogy hétfőtől Marokkóban van, s jó pár napig távol lesz. Mivel az utóbbi években sosem értem tetten azon, hogy a szűkebb régión túllépett volna, s mivel tazt is tudom, mennyire szeret utazni, kalandozni, gyorsan megkérdeztem, mi történt, hogy hátat fordított az eddigi trendnek. És Iván válaszolt...
a. Útiterved?
[AIwan] Reggel hétkor jelentkezem valami pultnál, aztán beülök a gépbe, a pilótafülkébe, és szépen elindulunk. Az a fontos, hogy lássam Kaszablankát. Elröpülünk fölötte. Ezt az életcéljaim között tartom számon, mint Philadelphia megtekintését. Csakis a nevük miatt. Mást nem tervezek, mindent a feleségemre bíztam, mert ez az út ajándék neki. Három éve itthon van a gyerekünkkel, megérdemli. Az más kérdés, hogy nyertem ezt az utazást, tombolán, a Népszava év végi közös vacsoráján.
b. Közlekedési eszközök?
[AIwan] Repülővel megyünk Marakesbe, onnan Agadirba busszal, aztán lesz még valami kicsi hegyvidéki kirándulás, és vissza megint röpülünk.
c. Társaság?
[AIwan] Kettesben megyünk, de biztos lesznek ismerősök. Még soha, sehova nem tudtam úgy elmenni, hogy ne fussak össze valakivel.
d. Bemérhető látványosságok?
[AIwan] Fogalmam sincs. Direkt nem készülök föl. Igazából az emberek, az építészet, és a kézművesség érdekel.
e. Miért épp Marokkó?
[AIwan] Mert azt nyertem. Igazából Izlandra vágyom, mert ott van bálna, gleccser és tűzhányó egy helyen. El is megyek majd egyszer.
f. Azt írtad, Te vezeted a gépet. Vicceltél?
[AIwan] Az öcsém vezeti. Sajnos nem engedi, hogy átvegyem az irányítást, pedig a szimulátoron tízből hatszor simán leszállok.
g. Hajlandó vagy-e a lehetőségekhez mérten (internet) útközben is válaszolni kérdéseinkre?
[AIwan] Abban nem vagyok biztos, hogy lesz megfelelő internet-kapcsolatom, de ha lesz, természetesen állok rendelkezésedre. Egyébként a http://www.andrassew.hu -ról induló naplóm fórumában beszámolok a kalandokról - természetesen, ha lesz kapcsolatom.
h. Mit válaszolnál arra a kérdésre, ami itt állna, de nem fogalmazom meg?
[AIwan] Megszakad a szívünk, mert itthon kell hagynunk a kicsi gyerekünket.
Veled repülünk mi is, Iván!
Nazcai vonalak - Palpában is
(Kedd, március 1.) Az El Comercio perui lap izgalmas érdekességgel szolgál mondazoknak, akik tudják: mik azok a Nazca-vonalak.
Azok a csodálatos, ember- és állatábrázolást tartalmazó, óriási sziklarajzok, amelyek Peru legfőbb idegenforgalmi nevezetességét jelentik.
Peru déli részén azonban, most a nazcai leletnél még régebbi, hasonlóan titokzatos rajzolatokra bukkantak a régészek. A lapnak nyilatkozó Isla Cuadrado régész szerint a leletek a Kr. e. 600 és 1000 közötti Paraca kultúra idején keletkeztek, annak késői fejlodési szakaszában. A mintegy félszáz kőbe vésett rajz közül egyesek 14-20 méteres nagyságúak, embereket (királyi család), állatokat (madarak, majmok, ragadozók) és istenségeket ábrázolnak.
A tudósok jó hat éve kutatják a Limától délre eső térséget, ahol a razjzok korát C-14-es izotóppal állapították meg.
Azért igazi szenzáció ez - becsüli föl az ember a hírt -, mivel a sivatagos fennsíkba vésett rejtélyes Nazca-vonalakról kiderült, s a mostani felfedezés ezt csak megerősíti, hogy nem csupán művészi alkotások, hanem sokak feltevése szerint gyakorlati célokat szolgálhattak, egy részük például föld alatti víztartalékok helyét jelölte meg.
A Nazca-vonalakat a Peru délnyugati részén levő sivatagos területen a mintegy 1500-2000 éve, az inka hódítást megelőzően Kr. e. 100 és Kr. u. 600 között ott virágzó Nazca-kultúra népessége hozta létre. A mintázatokat úgy vésték a felszínbe, hogy a vonalak mentén a mélyebben fekvő könnyebb homokrétegről eltávolították a felső, kavicsos réteget.
A jégzenekar mégse játszik
(Szerda, március 2.) Az amerikai Tim Linhart egész zenekarnyi jéghangszert készített, s arról volt szó, hogy társaival együtt szabályos koncertet is adnak velük. Piteaaban meg is kezdődtek a próbák, csak úgy szóltak a jégklarinétok, jégtrombiták, jéggitárok, sőt a jégcsellók is a Stockholmtól 900 kilométerre északra fekvő városkában.
A koncertet egy hatalmas iglu-hangversenyteremben tartották volna meg, de a hangszerkészítő szobrász úgy találta, hogy a zenészek nem elég jók ahhoz, hogy az általa faragott hangszereken játsszanak, ezért lefújta a reprezentációt. A váratlan fordulat miatt mintegy száz ember maradt hoppon, akik pedig szívesen részesei lettek volna egy ilyen szenzációnak.
A város zeneiskolájának vezetője sértődötten nyilatkozott: "Linhart megbántotta városunkat, amely alkalmazta őt a jéghangszer-készítésre, és megsértette a zenésznövendékeket is, akiknek csupán néhány napjuk volt a gyakorlásra."
A hajthatatlan szobrász azonban nem okolta meg döntését. Furcsa szeszély ez részéről. Mintha a Teremtő meggyúrná agyagból Ádámot, majd úgy döntene, hogy mégsem lehel beléje lelket....
Ali baba Marokkóban
(Csütörtök, március 3.) A századik csésze pótkávé kotyvasztásához érve - nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan sor kerül rá - úgy illik, hogy hírt adjak Andrassew Iván barátom marokkói kalandozásáról, aki hétfő óta felesége társaságában, Ali babaként bűvöli a bennszülötteket...
Azt hiszem, nem ilyen kommunikációs lehetőségekre gondolt Andrassew Iván, amikor azt tervezte, hogy internetes fórumán részletesen beszámol hétfőn kezdődött marokkói kiruccanásáról.
Először is csak hétfő este jutott géphez, de akkor is az volt az első számú mondanivalója, hogy "Nagyon nehezen irok, mert itt egeszen maskepp vannak a betuk, mint otthon, csak azt nem tudom, hogy a francia vagy az arab nyelv miatt.", majd egy nap múlva: "Ilyen lassan irok, mert nem talalom a betuket. Borzaszto. "
Egyetértünk, bár híradásait olvasva jóval könnyebb, még akkor is, ha a betűvétés százaléka a szokásosnál jóval sűrűbb.
De azért hétfői, keddi és szerdai esti jelentéseiből megtudtuk a következőket:
* az út csodás volt, s javarészt a pilótafülkéből csodálkozhatott rá arra, mily piciny országot hagyott maga mögött: "balra a csoppnyi, meglepoen kicsi Balaton, jobbra meg latom a Dunat. Es Europa is semekkora. "
* Marakeshez viharban érkeztek, a szél rázogatta a gépet, de Ákos testvére, a pilóta úgy tette le a gépet, mint egy pihét.
* A megérkezés utáni pihengetést kóricálás követte, amelynek summája: "Egyszercsak a kozepkorba jutottunk. De nem olyanba, amilyennek azt mi kepzeljuk, mert ez baratsagos es gyonyoru. "
* A közlekedés annyira életveszélyes, hogy halálfélelmet kelt az európaiban. A szállodába hazatérve ugyanis taxiba ültek: "En meg igy embereket vezetni nem lattam. Lovak, szamarak, gyalogosok, biciklistak kozott szaguldoztunk. "
* Kedden városnézéssel telt a nap: műemlékeket látogattak, az iszlámról tájékozódtak, s olyan idegenvezetővel áldotta meg őket a sors, aki "azzal tunik ki a feher emberek kozul, hogy a hatuk mogott sem utalja az arabokat, es tisztelettel van az iszlam irant. Lelkes Leventenek hivjak, ami beszelo nev. "
* Rengeteg fényképet sikerült készítenie, de technikai lehetősége nem volt rá, hogy küldjön néhányat belőlük.
* Csodálkozva tapasztalta, hogy az emberek negyedóránként Ali babának szólítják, s nem tudta eldönteni, hogy ez milyen külső jegyének, sajátosságának szól. "Delutan aztan egy buszsofor megint alibabazott, mire megkertem Leventet, hogy tisztazza a dolgot. Kiderult, hogy ez a tisztelet jele, es a szakallamnak szol. Hat eleg hulyek, hogy nem novesztenek mindannyian szakallat, es akkor tisztelhetnek egymast. "
* A szerda marakesi mászkálással, vásárlással telt. "Ez nagy alkudozasokat jelent "Ali Baba hard" mondta a papucsarus es odaadta majdnem a feleert a portekat. "
* Két napig esett az eső, aztán kisütött a nap, Ivánék le is sültek egy kicsit, majd négyórás út következett Agadirba. Iván reméli, hogy csütörtöktől részletesebb tud majd lenni.
Kivárjuk.
Miss HIV-et választanak Botswanában
(Péntek, március 4.) HIV-fertőzött csinos hölgyek mérik össze szépségüket az afrikai Botswanában ezen a hét végén. Egyelőre 12 versenyző indul a megmérettetésen, amelynek - a Reuters szerint - az a célja, hogy ország-világ előtt bizonyítsa, hogy a fertőzöttség nem törvényszerűen jelent gyors és biztos lepusztulást, ellenkezőleg, a megfelelő fenntartó életmóddal g meg lehet hosszabbítani az életet.
Botswana sok-sok évtizede mindenekelőtt a gyémántlelőhelyeiről volt híres. Nem véletlen, hogy bélyegein - akár csak Kongó vagy Angola esetében - gyakran szerepel az aprócska, de igen áhított ékszerremek, amiért annyi vért ontottak már a történelemben.
Az utóbbi években azonban az afrikai ország elhíresülését csak fokozta, hogy kiderült: becslések szerint lakosainak egyharmada HIV-fertőzött. Botswana kormánya a drágakövekből származó bevétel jó részét igyekszik korszeru gyógyszerekre költeni, de sok lakos nem tudja, hogy HIV-fertőzött, vagy ha mégis, nem hajlandó orvosi kezelésre járni, részben, mert szégyelli betegségét.
A szépségverseny célja a megbélyegzettség érzetének enyhítése. Hogy ez mennyire sikerül, erről csak a jövőben lesz némi sejtésünk. Gyémánt és járványos szépség: furcsa kettősség ez egy ország láthatatlan, mert meg nem rajzolt, de létező címerében.
Magaslati postahivatal
(Szombat, március 5.) Andreas Oberauer 39 éves és postás Németországban. Nem is akármilyen: a dpa szerint minden nap föl kell jutnia az ország legmagasabb hegycsúcsára, amely 2962 méter magas, s amelyet Zugspitzének hívnak.
Nyolcadik esztendeje viszi föl a küldeményeket - csomagokat, leveleket, levlapokat - e csodapostás, s munkahelyének különleges voltát ismeri el most az a bélyeg, amit a német posta bocsát ki a magaslati postahivatal tiszteletére.
Oberauer úgy tudja, hogy évente mintegy fél millióan keresik fel a Zugspitzét. Mégpedig nemcsak az Alpokra nyíló csodálatos kilátás miatt, hanem azért is, hogy tiszteletüket tegyék Németország legmagasabban fekvő postahivatalába, Oberauer munkahelyére, és ahol eredeti "Zugspitze-pecsét" bizonyítja, hogy ott jártak.
Oberauer apja tulajdonképpen fiára hagyományozta e munkát, s 25 éven át látta el ugyanezt a szolgálatot.
A csodapostás reggelente 10 perc alatt jut fel drótkötélpályán a csúcsra. Rossz idő esetén húsz perccel tovább tart az út fogaskerekű vasúton. A csúcs közelében kitörő viharok azonban rendkívül veszélyesek. Egy alkalommal például közvetlenül mellette csapott be villám.
Nyári napokon akár három ezer postai levelezőlap és levél is begyűlik a hivatal magaslati postaládájába. Ezeket, valamint a vendéglők és a meteorológiai állomás küldeményeit délután viszi magával a völgybe. Nagyon komolyan veszi a feladatát: valódi hegyi ember.
Nála komolyabb csak a hegycsúcs lehet, amellyel mindennap szembenéz. És sose lehet tudni, hogy végül is ki lesz a győztes...
A jósgép majd megmondja...
(Vasárnap, március 6.) Lassan befellegzik a jósoknak és egyéb jövendőmondóknak, mert a tudomány olyan számítógépes szerkezet piacosítását ígéri, amely elemzi egy adott személy megjelenésének külsőségeit, majd az illető életviteléről begyűjtött képes tényeket összevetve képes megmutatni: milyen lesz az illető arca, alakja öt évvel később.
És ez minden bizonnyal még csak az első lépés, mert tudva tudjuk, hogy a tudomány sose áll meg, nem ismer lehetetlent.
A New Scientist által ismertetett technológiát Nizza közelében, az Accenture Technology nevű laborban dolgozták ki. E szerint a lakásban tükörrendszert helyeznek el, az általa érzékelt kép több kamera révén eljut a szokásokat, otthoni rigolyákat összegző-elemző számítógéphez. A cigaretta, az evés-ivás, a sörözgetés, az esti borozás, pezsgőzés, valamint az egyéb, intimnek mondható személyes információk kódjait összegzi és elemzi a berendezés. Aztán egy gomb megnyomása után tudatja a képi véleményt: a kíváncsi egyén öt esztendővel későbbi robotképét.
A hírre megjelentek az ellenhangok is, mindenek előtt a gyengéd nem oldaláról, bár a jövő tükrébe nézés most kitűnően megóvhatná őket attól, hogy az elhízás rabjai legyenek, hiszen a rendszer előre jelezné: ha ilyen ütemben és szokásrenddel élnek tovább, hamarosan elnehezülnek, megroggyannak.
Vannak tudományos szakemberek, akik nem jósolnak nagy jövőt a technológiának, mondván, hogy az emberi hiúság sok embernél az égig ér. Csak azt hagyta ki a számításból, hogy az emberi kiváncsiság a hiúságnál is nagyobb...
Egy hét berber földön
(Hétfő, március 7.) Andrassew Iván barátomnak lejárt a marokkói utazása. A 100. Pótkávé elfogyasztása közben hírt adtam az út első feléről, s időközben az internetes naplóján indított kis fórumon megsokasodtak a friss jelzések, üzenetek.
Egy történet mindig úgy szép, ha kerek, vagy legalább is nem lóg a férce. Az ember kiváncsi rá, hogy ha elkezdődött egy út, akkor mi a vége, a befejezése, a tanulsága?
Ezért ott folytatom, ahol abbamaradt: Iván és felesége az utazás első négy napja után máris úgy érzik: "mire innen hazamegyunk, teljesen uj kepunk lesz Afrikarol: sivatagos videk, ahol allandoan esik az eso. Most is zuhog. Ma tobbszor megaztunk, de nem voltunk hajlandok ettol rosszul erezni magunkat."
Semmi nem tántorítja el őket attól, hogy sétáljanak a tengerparton, vagy elmenjenek egy kertbe, ahol "csodalatos madarakat mutattak, plusz megfigyeltuk, hogy az arab pasik hogyan udvarolnak a lanyoknak." Aztán beültek egy kávéházba, de nem olyanba, ami turistáknak készült, hanem ahová a "helyi proletárok" járnak és ott jó hangulatban megebédeltek. Rácsodálkoztak az utca emberének közvetlenségére, gesztusaira, arra, hogy "minden hiresztelessel ellentetben itt nagyin nyilt, baratsagos, joakaratu emberek elnek. A legszebb gesztus, amit ma lattunk, az volt, amikor egy gazdag ember megetette a szegeny cipopucolot. Az iszlam parancsa a szegenyek istapolasa. Jo vilag ez, kar, hogy olyan keveset tudunk rola."
Következett egy hegyi kirándulás, ami enyhén próbára tette az európai vendégidegeket. "ilyen uton en meg soha nem voltam. Az rendben van, higy 500 meteres szakask folott megyunk, de az szokatlan, hogy se korlat, se tukor a kanyarokban, viszont egy autobusz szelessegu az ut, mi meg pont egy autobusszal vagyunk. Remiszto volt. Visszafel meg is alltunk masfel orara, mert egy szembejovo lakobusznak kiesett a kereke, es keptelenseg volt arrebb vinni az ut kozeperol."
Fontos helyet foglal el az üzenetekben egy Musztafa nevezetű, 62 éves halász, aki elszegődött melléjük idegenvezetőnek, aki elvitte a vendégeket "a kikoto fole, egy mecsetkehez, aztan tenger gyumomcseit enni, abcintot inni. Csodalatos volt, bar elkepesztoen sokat fizettunk. Musztafatol tobbet tudtunk meg Marokkorol meg a berberekrol, mint eddig barkitol... Egyebkent harom kicsi gyereke van es egy 130 kilos fekete felesege. Sokat meselt az iszlamrol, altatodalra, meg irni tanitotta a felesegemet."
A búcsú hangulata ott leng az utolsó, szombat esti bejegyzés fölött. Iván sajnálja is, meg nem is, hogy haza kell térniük. Van ez így, pontosabban így van ez rendjén. Megértettünk, befogadtunk valamit, amit magunkkal viszünk, aztán lassan nincs mit kezdenünk emlékeinkkel a hétköznapok fölöttünk átcsapódó hullámai alatt.
Örömösen vágyakozunk, szenvedünk attól, amiről Andrej Tarkovszkij egyik utolsó, csodás filmjét csinálta, a Nosztalgiát.
Hornyák is kilépett
(Kedd, március 8.) Mielőtt a mai pótkávét odatettem volna főni, e-postám első küldeményeként egy nekrológ pottyant elém.
"2005. március 3-án, 84 éves korában Kolozsváron elhunyt Hornyák József író.
Hornyák József 1920-ban született az erdélyi Gilvácson. Nyomdászként kezdte a pályát, majd napi- és irodalmi lapok szerkesztőjeként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Az erdélyi magyar irodalomban a kisprózai műfajok legkövetkezetesebb művelője. Tucatnyi kötete jelent meg Erdélyben, az irodalmi lapokban folyamatosan jelen volt.
A budapesti PONT Kiadónál 2001-ben és 2002-ben megjelent 2 kispróza kötete: az Évek, őrangyalok és a Szerelmeim."
Hát igen, fanyar mosolyú, hallgatag Jóska bátyánk is kilépett. Lelépett. Megunta. Pedig mi nem untuk meg őt. Ugyanolyan színes, plasztikus, józanul groteszk, ámde lírai is tudott lenni, amilyenek csak a nagyok lehetnek.
Megbízható bútordarabja volt az Utunknak. Szerkesztő volt, amíg a nyugdíj el nem ütötte. Nyomdászként tűnt fel a szellemi élet látókörében, a hórukkos ifjúság évtizedében, de a zseniális Nicolae Labishoz hasonlóan elvégezte a bukaresti Mihai Eminescu írói főiskolát.
Ezért-e vagy sem, nem tudni, de minden írásának a mélyén az emberség megváltó szerepe rejlik: a jóság mindenek felett! Néhány napja e jóságot most már odafentről gyakorolja..
Petőfi levele - múzeumba vele!
(Szerda, március 9.) Olvasom a Népszavában, hogy a napokban nagy szerencse érte a Petőfi Irodalmi Múzeumot, ugyanis egy magángyűjtőtől sikerült megvásárolni egy igen értékes Petőfi kéziratot - egy 1847. november 17-én kelt, Orlay Petrics Somának címzett levelét -, aminek az értékes voltáról elég annyit tudnunk, hogy az utóbbi két évtizedben az irodalmi relikviákat rendszerező jeles állami intézménybe nem került ennek fontosságához mérhető Petőfi-dokumentum.
A Petőfi Múzeum természetesen nem az egyetlen magyarországi intézmény, amelyben Petőfi-kéziratokat őriznek, a feladaton osztozik az Országos Széchényi Könyvtárral és az Akadémiai Könyvtárral, e háromban található az eddig begyűjteni sikerült relikviák zöme. (Hogy fogalmunk legyen a méretekről: a Petőfi múzeumban mintegy 34 levelet, 24 verset és jó néhány dedikációt őriznek...)
A szakértők szerint e levél azért is igen értékes, mivel a hátulján olvasható az eredeti címzés és ott van Petőfi pecsétje is. Mint tudjuk, annak idején nem a posta pecsételt, hanem a feladó.
A vásárlás összege azonban titokban maradt, így aztán nem lehet tudni, drága volt-e a portéka, vagy sem. Abból azonban, hogy a magángyűjtő - Kiss Ferenc az egykori zongoraművész, jelenleg sikeres antikvárius, aki egy ideje szenvedélyesen gyűjti az írói kéziratokat, s Zrínyi Miklós és Károlyi Gáspár levelei mellett XX. századi, kortárs írók kéziratai is vannak a tulajdonában - beleegyezett, hogy kivárja a szükséges pénz összegyűltét, következtethetünk: nem lehet szó kicsi summáról.
Az üzlet - üzlet, maradjunk ennyiben. Ami a nagyközönségre tartozik: néhány hétig nyilvánosan is látható majd Petőfi kézirata.
Fotózott a krimikirály!
(Csütörtök, március 10.) Maigret felügyelő... Georges Simenon... Van, ki e neveket nem ismeri? Nem hallotta? Kétlem...
A 15 éve elhunyt belga születésű, franciául író krimikirály meghódította az egész világot. Csak írt, csak írt, szorgalmasan, a világ meg falta, csak úgy falta történeteit, beleértve a magyarokat is. A több száz kötetre rúgó életműből magyar nyelven 49 műve olvasható - s nem a leggyengébbek!
Március végéig (27-éig) Budapest lakói most megismerhetik Simenont mint fotográfust: a Mai Manó Házban a budapesti belga nagykövetség jóvoltából Simenon világa címmel 1932 és 1935 között készült fényképeit láthatjuk. A megnyitóra eljött John Simenon, az író fia, akinek különben az egész kiállítás anyaga köszönhető.
Az MTI-Pressnek interjút adó örökös szerint apja már húszévesen fényképezett, öt év múlva pedig bejárta Franciaország hajózható csatornáit, fotóriportokat készítve a Vu magazin számára. Újságíróként fotózott, és Maigret-sorozatának borítóit is saját fotóival kívánta illusztrálni.
Aztán egy Oplatka nevű cseh fényképésszel bebarangolja Lengyelországot, Litvániát, Bulgáriát, Németországot, Belga-Kongót, Tunéziát, Szudánt, Törökországot. Az utazás során készült fotókból állt össze a Simenon világa c. tárlat, amelyet előbb Párizs népe ismerhetett meg, a következő stáció mindjárt a magyarországi budapesti és pécsi tárlat, a magyar fotográfia nagyjai (Brassai, Capa, Kertész) iránti tiszteletből.
Simenon a konkrétumok embere volt: valós képeiben, megjelenésében látta és értelmezte a világot. Könyvei valós emberekről, megtörtént esetekről szólnak, s a fotóban is a valóság igézetét látta.
Nagy a gyanú, mondta a fia, hogy a papa Magyarországon is járt. Még nem bukkantak csalhatatlan nyomra, de annyi már kiderült, hogy ismert egy magyar hölgyet, akit Nusinak hívtak. Ami gyanúpernek bőven elég...
A verdikt: most már maradhat!
(Péntek, március 11.) Miként egy (rém)mese, úgy hat e történet a maga alábbi stupid "humanizmusával".
1995-ben indult a történet, amikor is egy akkor 94 éves kínai néni 12 hónapra szóló beutazó vízumot kapott az Ausztráliában élő lányához. A látogatási idő elteltével a néni hazautazott volna Kínába, ámde nem akadt egyetlen légitársaság sem, aki az immár 95 esztendős matrónát fölvette volna a gépére. Makacsságuk oka: féltek, nehogy repülés közben kimúljon. Így aztán a néni maradt továbbra is ausztrál földön mint illegális bevándorló, s kérvényt írták a nevében, hogy ha már így áll a helyzet, s közben rokonai, barátai odahaza rendre elhunytak (ha történetesen haza is megy, már senki nem élt, aki gondot viselhetett volna rá), de a kérvényt elutasították. Sőt, a fellebbezést is, s megindult egy jogi csűrés-csavarás, bírósági hercehurca, amely csak ma zárult le, méghozzá a néni számára váratlanul kedvezően.
Pedig az egész közvélemény akkor már a kínai néninek drukkolt, sőt, a hatóságok is azt keresték, hogyan nyilvánítsák ki "együttérzésüket", hogy nem ők a szőrösszívűek, ahogy a látszat sejtetni engedi, hanem az ausztrál törvények ilyen szigorúak. Hiszen a néni már-már ott tartott, hogy kitoloncolják az országból - őt, akinek a szállítását egyetlen repülőtársaság sem vállalja...
Persze, a toloncolás amolyan elméleti lett volna, rásütötték volna a bélyeget, aztán tovább éldegélhetett volna, amíg a kedve tartja. Hiszen még gratuláló levelet is kapott idén februárban, amikor a 104. születésnapját ünnepelte, Ausztrália miniszterelnökétől. E levelet hamarosan követte a bevándorlási ügyek miniszterasszonyának, aki levélben kért bocsánatot a hosszas ügyintézésért, s elmagyarázta: a kormány előbb hivatalból el kellett utasítsa a kérelmet, mert a néni éveket töltött illegálisan az országban. Az elutasítás meglévén aztán, külön immár meg lehetett adni a letelepedési engedélyt.
Ilyen egyszerű...
Ki korán kel - de ki kel korán?
(Szombat, március 12.) Egy meglehetősen közismert viccben valaki azt firtatja a kínaiaktól, hogyan lehetséges, hogy olyan rövid idő alatt olyan látványos és dinamikus fejlődést mutatnak föl. Mire a kérdezett kínai elmondja: nincs abban semmi trükk, a kínaiak egész egyszerűen napi 25 órát dolgoznak.
- De hát ez hogy lehetséges? - ámul a kérdező. - Hiszen a napnak csak 24 órája van!
- Az úgy van, hogy mi mindig egy órával hamarabb kelünk fel...
A viccre azonban rácáfol a valóság, legalább is egy internetes piackutató vizsgálat szerint, amit egy bécsi bulvárlap ismertet. Ezek szerint a legkorábban a világon igazából az indonézek kelnek, mivel hogy Indonézia lakóinak 91 százaléka már reggeli 7 óra előtt elkezdte a napját.
A világranglista élhelyein különben ugyancsak távolkeleti népek fiai-lányai foglalnak helyet: a vietnamiak és a fülöp-szigetiek. E koránkelők jellemzője az is, hogy viszonylag későn, tehát nem igazán a tyúkokkal fekszenek.
Mert ha úgy lenne, akkor könnyű volna 7-kor talpon lenni...
Érdekességként megemlítem, hogy az osztrákok például megelőzik a japánokat a listán és a 6. helyen állnak, míg ehhez képest a japánok álomszuszékok: csak a 9. hely jutott nekik.
A legjobban a tajvaniak szeretnek aludni, mert 29 százalékuknak csak reggel 9 után pattan fel a szemük. A legkésőbben ugyanakkor a portugálok térnek nyugovóra: ott a lakosság 75 százaléka nagyjából csak éjfél után bújik ágyba.
A felmérés szerint Az éjjeli baglyok világranglistáján Olaszország és Spanyolország is előkelő helyet szerzett magának.
Magyarokról nem szól a fáma, bár mi is szerethetünk lustálkodni, s azért noszogatjuk már gyerekeinket is a csilicsali közmondással: "Ki korán kel, aranyat lel..."
A Tragédia Csíkban
(Vasárnap, március 13.) Színikritikus barátomtól kérdeztem: hányszor játszották már a történelemben, ilyen-olyan színpadokon Madách Az ember tragédiáját? Próbáltam tőle könnyűt kérdeni, s mondtam, felejtse el az idegen nyelvű reprezentációkat, csak a magyar előadások statisztikáját saccolná meg, de ő nagyot nevetett, mindentudó szakállát csak úgy rázogatta a jókedvű göcögés.
Azt is mondta, hogy ez egy jó kérdés, amire viszont nincsen jó válasz, csak csudálkozás: ő sem érti, mi vonzza a társulatokat, s nem csak hivatásosakat e könyvízű, egyre nehezebben mondható, házi olvasmánynak is nehézkes Tragédiához?
Mint most a csíkszeredait, e fiatal, alig 5 éves társulatot, amelynél számos tehetséges fiatal játszik, de kevés még a tapasztalt és egyben kimagasló színészi egyéniség. De a Madách mű furcsa világ, nem csak taszít, vonz is egyúttal, mint most a csíkiakat, de nem csak őket, hanem a rendezni meghívott bukaresti román rendezőt, Gavriil Pintét, aki erdélyi vétetésű, jól ismeri a madáchi világot - ismerheti is, Goga konzseniális fordítása a román fordításirodalom egyik csillaga -, és mindenek előtt remek rendező: a csíkiak esetében a kollektív színházat látta célravezetőnek, amikor egy mindenkiért, mindenki egyért játszik a színen.
A pénteki bemutató egyértelmű siker volt: a színekkel, fordulatokkal telitűzdelt, mindinkább könyvízű darabot elegáns természetességgel sikerült két és fél órába sűríteni s az átmentésre érdemes lényeget diszkrét, de határozott, letisztult látványszínházi elemekkel kinagyítani. A közösségi produkcióra építő rendezői elképzelés bejött, a fő szerepeket alakító színészek - Antal Ildikó (Éva), Kosztándi Zsolt (Ádám), Keresztes Szabolcs (Lucifer), Fülöp Zoltán (az Úr) - mellett gyakorlatilag valamennyi epizódszereplő (Ciugulitu Csaba, Dálnoki Csilla, Fekete Bernadette, Giacomello Roberto, Kozma Attila, Lőrincz András Ernő, Lung László Zsolt, Márdirosz Ágnes, Márton Eszter, Szabó Enikő, Varga Sándor) komplex feladatokat oldott meg, s ez a szüntelen, tömeges átváltozás, a színészek szándékos multifunkcionalitása végül is remek összjátékot eredményezett.
Volt a darabban színpadra vitt olvasópróba, modern látványszínház, betétek, elidegenítő mókázás, kibeszélés a színfalak mögül, dalbetét, de minden a közös építmény erejével és biztonságával hatott.
Talán sose tudjuk meg, hány Tragédiát játszottak a történelem folyamán. S ezután egyre nehezebben tudjuk majd meg, hiszen föltehetően még nagyon sok színházi csapatnak jelent majd kihívást e furcsa emberi sorsdráma értő leporolása és napjainkhoz hangolása.
A magyar Európa Szépe leadta koronáját
(Hétfő, március 14.) Lejárt a 2003-as Európa Szépe uralélkodási ideje, mert megválasztották a 2004-es utódát: a német Shermine Shahrivart. A párizsi koronacserén a magyar Laky Zsuzsanna köszöntötte az új Miss Európát, aki 174 centiméter magas, súlya 53 kilogramm. Politológiát tanult, a német, a francia és az angol mellett jól beszéli a farszi nyelvet is, hiszen édesanyja német, édesapja iráni. Szereti a lovaglást és az úszást.
A mezőnyben 36 szépség méretkezett meg, a zsűriben olyan világsztár is helyet foglalt, mint Charles Aznavour. A versenyt Adriana Karembeu topmodell vezényelte le.
A német lány győzelme - amelyhez a betelefonáló tévénézők szavazatai is hozzájárultak - 50 ezer eurót, két tunéziai utazást, egy egyhetes alpesi síüdülést és egy 15 ezer eurós nyakéket jelent.
A frissen avatott királynő feladata, hogy megtestesítse az európai eleganciát, szépséget és testvériséget. Mi pedig alázatosan csodáljuk báját, annak örvendezve, hogy azért mégsem az egyetlen szép nő a világon...
Milyen volt a csíki iskola?
(Kedd, március 15.) Ezt szeretné felmutatni Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és a Csíki Műemlékvédő Egyesület azzal a kiállítással, melyet az idei Pünkösdre időzítenek a csíksomlyói KALOT épületében.
2001-ben és 2002-ben már volt a városban két, nagy sikerrel megtartott Emlékképek a XX. századból című helytörténeti kiállítás, az elsőn a múlt századi Csíkszereda jelentősebb fordulópontjait, a másodikon a lebontott városközpont emlékeit mutatták be. Az idei kiállítást ezúttal a huszadik századi csíkszeredai oktatásnak szentelnék.
A lakosságot, pedagógusokat, diákokat és véndiákokat egy széles nyilvánosságra hozott felhívásban egyaránt arra szólították fel, hogy "éljenek akár Csíkban, Székelyföldön, Erdélyben, vagy az ország határain túl: bármely olyan tárgyi emlékkel (bútordarab, tanszer, tankönyv, egyenruha, szemléltető eszköz, tabló, stb.), írott dokumentummal, fotóval rendelkeznek, amely hozzájárulhat a kiállítás gazdagításához, az oktatási intézmények hangulatának és a jeles pedagógusok vagy diákok alakjának felidézéséhez, jelezzék a 313511-es, vagy a 311782-es telefonszámokon, illetve bármely órában a 0723-572097-es mobilszámon legkésőbb március 31-ig... A kölcsönben felajánlott tárgyakról leltár készül és elismervényt kap a tulajdonos, majd a négy hónapos időtartamra tervezett kiállítás után a szervezőbizottság visszaszolgáltatja azokat."
Az elmúlt hetekben szépen gyülekeztek a felajánlások, a relikviák. Igaz, hogy még mindig nem sikerült hozzájutni a nem is olyan rég még kötelezően a katedrák fölött függő Ceausescu-portréhoz, de pionír- és sólyom-felségjelek már vannak, akár csak a helyi polgári leányiskolából való egyenkalap, írógépek, karszámok, körzőfelszerelés, lányok használta szökőkötél, s útban van Csíkszereda felé az itt iskolába járt Fodor Sándor prózaíró egykori diáksapkája is - hogy csak néhány érdekességet említsünk.
A szervezők azt sugallják most, a húsvéti nagytakarítások idején, hogy az ez alkalommalelőkerülő bármilyen, a közelmúlt iskolai életével kapcsolatos tárgyat, emléket tegyenek félre és megsemmisítés helyett értesítsék róluk a kiállítás szervezőit. Érdeklődésünkre megtudtuk, hogy szívesen látott tárgyi emlék bármilyen iskolai egyenruha darab, illetve bármilyen jellegzetes ruhanemű, amivel valamikor iskolába jártak a gyerekek a XX. század változó időszakai folyamán, továbbá iskolatáskák, taneszközök, mindenféle kellékek, palatábla, palavessző, golyós számoló gép, uzsonnástáskák, didaktikai eszközök, térképek, ábécés könyvek, egyéb tankönyvek, főként a filológia, történelem, földrajz területéről, nyomtatott, kitölteni való órarendek, tolltartók, iskolai bútorzatok, irodai felszerelések, cégtáblák, tablók, iskolai-szakiskolai diplomamunkák vagy -dolgozatok, osztálynaplók, diáklapok, faliújságok, a jelenkori városi személyiségek életéhez kötődő iskolai emlékek. Ha valaki tud valahol elheverő, még megmenthető régi iskolai bútorzatról, bármilyen állapotban is legyen, jelzésével jó szolgálatot tesz a kiállításnak. Sajnos, megállapítható, hogy az utolsó órában vagyunk: a tárgyi emlékek zöme most van végleg eltűnőben, s a kiállítás szervezése ennek a folyamatnak kíván tudatosan szembe menni.
Valaki elesett
(Szerda, március 16.) Napok óta élek betegségközelben és -hangulatban. Járom a kórház világát, a jódos géz, a vékonyka levesszag, a formalin sterilnek látszó színterét.
Aki maga még nem tapasztalta, az boldog ember, ne is tudja meg soha. Aki megélte, annak elég, ha azt mondom: műtőasztal, és attól minden hirtelen megvilágosodik, kigyúl a vészlámpa a szívében, a félelem reflektora, mely minden gondolatot bevilágít.
Ilyenkor mindig mindenről ugyanaz jut az ember eszébe. Mint nekem ez a vers itt...
napi éhem
a pékségben hová napi éhem vezetett
előttem néni állt mind csak állt majd elesett
kezében egynegyed még meleg kenyeret
szorongatott pedig már evett eleget
tátogott egyet-kettőt s valahogy vége lett
mentő is jött de már semmit sem tehetett
gyomrom bár remegett kértem egy kenyeret
valaki nagyon fent kuncogva nevetett
Ettől a nevetéstől sehogy sem tudok szabadulni...
Pedig az index-en egész jó hírt találtam ezzel kapcsolatban:
Amerikai tudósok bejelentették, hogy kifejlesztettek egy olyan "intelligens" szikét, ami képes az éppen vágott szövetet elemezni, és meg tudja állapítani, hogy az rákos-e vagy sem. A találmány komolyan segítheti a sebészeket abban, hogy csak minimális egészséges szövetet távolítsanak el, miközben minden beteg részt kivágnak.
Hát igen, de azért a vágás csak vágás marad...
Caesar második élete
(Csütörtök, március 17.) A német politikában ismerősen csengő név a Julius Caesar, ám viselője nem az antik uralkodó, akiről könyvek, színdarabok, filmek egész garmadája készült, és akit Brutus nevű tanítványa segített hozzá tőrével, tragikusan lelépni a színről ("Te is, fiam, Brutus?!").
Ezt a Caesart még futni hagyták, bár igazság szerint még van két éve, hogy elérje az 56 éves kort, amikor is császári névrokonának életét kioltották.
Caesar köszöni szépen, él, 1951-ben született Rinteln nevezetű német helységben, evangélikus vallású és három gyermek apja, az egyik fia szintén a Julius Ceasar nevet viseli (hogy a folytonosság meg ne szakadjon...).
Ez a Julius is politikus, de a német parlamentben, a CDU képviselője, mérnöki tanulmányokkal. A névazonosság nem mai keletű, de a szenzációgyáraknak is nevezett hírügynökségek most haraptak rá (egyéb, falrengetőbb esetek híján). A mérnök-politikus elismerte, hogy politikai pályáján határozott előnyt jelentett e "rokonság", aminek az eredetéről már próbált tájékozódni, de hitelt érdemlő időutazása csak az 1700-as évekig ért el családfáján. Szerinte az sem kizárt, hogy - bár nagyon szegről-végről - mégis csak van alapja az ókori rokonságnak.
A túlontúl ismert név viselésének vannak kellemetlen velejárói is. Nem egyszer fordult elő, hogy bemutatkozáskor palira vették.
- Julius Caesar vagyok! - mondta egyszerűen, az igazságnak megfelelően, mire a válasz:
- Én meg Napoleon Bonaparte...
Na ja, én meg...
Egy gólya halálára
(Péntek, március 18.) Érdekes, milyen nemzetközi visszhangja van egy gólya halálának! Merthogy elpusztult, méghozzá tragikus körülmények között egy Donna nevezetű fehér gólyamadár, amely nem egy volt a sokezer közül, amelyek ilyenkor, e meleg napok érkeztével felderítő repüléseken ellenőrzik ősszel odahagyott fészkük állapotát.
Donnáról azt mondják, hogy "világrekorder" volt, mégpedig annyiban, hogy hat évvel ezelőtt az ornitológusok jeladó berendezést helyeztek el testében, s attól a naptól kezdve Donna becsülettel jelentett a szakembereknek mozgására és életmódjára vonatkozó tudományos adatokat.
Rekordersége e páratlan mértékű és huzamú megbízhatóságban rejlik.
Az idén - ez derül ki az adatokból - Donna, akinek a költőhelye a franciaországi Calvadosban van, az idei telet Spanyolország déli részén töltötte el, s március elején boldogan tért vissza fészke közelébe. Fészkére sosem jutott már el: egy ornitológus március első napjaiban holtan találta egy magasfeszültségű vezeték alatt.
A gólyák számára a magasfeszültségű távvezetékek jelentik a legnagyobb veszélyt, ez okozza náluk a legtöbb halálesetet. Ugyanakkor az áramszolgáltató cégek is sokat panaszkodnak miattuk: a gólyák gyakorta rakják fészküket a különböző távvezeték-oszlopokra, amivel sokszor okoznak áramkimaradásokat.
Pedig a békének valahogy meg kell születnie e békés és hasznos madár és az áramszolgáltatók között: ez utóbbinak meg kellene értenie, hogy előbb voltak a gólyák, ezért úgy illik, hogy az ember igazodjon életmódjukhoz és magasépítményeivel ne keltse az élőhely illúzióját.
Donna "szülőhelye" különben Belgiumban van, ott kelt ki a tojásból, s onnan repült be aztán hihetetlen távolságokat.
Öregotthon örömnyanyáknak
(Szombat, március 19.) Mi legyen a prostikkal, ha megöregednek? Hiszen a kuncsaft, a pénzéért, örökké s joggal válogat. Prostik jönnek, prostik mennek, a kuncsaft - örök.
Mexikóvárosban egyfajta választ is adnak éles kérdésemre - anélkül, hogy föltettem volna -: ottani nőszervezetek gyűjtése alapján öregotthont létesítettek a már kikopott, elesett, szakmájukban érvényesülni már nem tudó utcalányok számára. A nőszervezeteket az önkormányzat is segítette, a vénlányok részére bocsátva egy 18. századi épületet. Persze, ezen még sok javítani, befektetni való volt, például hiányzott a tetőzete.
A kezdeményezést szorgalmazók felmérték, mily nehéz sorsuk van Mexikóban a nem egyszer 70 feletti utcanéniknek, családjuk megtagadja őket, keresetüket életük során nagyrészt elszedték tőlük futtatóik, meg a rendőrök, így nincs megtakarításuk. Kénytelenek még hetven év felett is dolgozni igen csekély tarifáért: sokszor egy tányér ételért, egy pohár italért.
És a kliensek száma rohamosan elfogy. Oda jutnak, hogy a kutyának se kellenek. Pedig valamikor mit meg nem adtak kegyeikért! És nem csak Mexikóvárosban van így. És nem csak mai történetről szóltunk, hiszen már Villon is megdalolta a középkorban: "Hol van már a tavalyi hó?"
Tengeralattjáró a homlokzaton
(Vasárnap, március 20.) A budapesti Francia Intézet homlokzatát tegnap, szombaton - a hírek szerint legalább is - elkezdték "átépíteni", amelynek befejezését, a megfelelő leleplezéssel, hétfőre, vagyis holnapra ígérték.
Az ok: a Verne Gyula emlékév kezdete alkalmából, hétfőn szándékoznak leleplezni a homlokzatra szerelt Nautilus emlékművet, a zseniális francia jövőlátó író megálmodott tengeralattjárójának hét méter hosszú mását, Nedim Hadziahmetovic szobrászművész munkáját.
Mindezt egy MTI-hírből tudhatjuk meg, mint ahogy azt is, hogy a homlokzatra kerülő vízijárgány 7 méter hosszú, 3 méter széles, legnagyobb magassága 4 méter, összsúlya körülbelül 700 kiló.
Azt mondják, Hadziahmetovic két hónapon át éjt nappá téve dolgozott a munkán, hogy idejében elkészüljön vele. Szobra a szándékok szerint esztendő végéig díszítené a Francia Intézetet, felhívva a figyelmet az íróra és munkásságának fontosságára.
Ámbár, amennyire magunkat ismerjük, Verne örök élete a magyar olvasók tudatában biztosítottnak látszik: legjelesebb művei, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a Némo kapitány, a Sándor Mátyás, a Sztrogoff Mihály, az Utazás a Föld középpontja felé, A rejtelmes sziget, a Grant kapitány gyermekei, A tizenötéves kapitány, vagy a Kétévi vakáció közkézen forognak, új s új kiadásokban látnak napvilágot.
Fogadás a Tükörteremben
(Hétfő, március 21.) Ez az esztendő, ez a tavasz Janus-arcú: bánatot, örömöt egyaránt hoz. Metsző szélre meleget...
Előbb élettársamat taszította oly mélyre, hogy onnan két sebész több órás mestermunkája hozta vissza az élők és az élniakarók sorába. S most újra élni, járni, remélni tanulgatunk...
Ma viszont kezembe vehettem válogatott verseimnek kötetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadó és az Alutus nyomda jóvoltából. Az 1962-2004 közötti időszak jókora kihagyásokkal, elhallgatásokkal terhes fura termésének summája. "Hétpróbás" versek és ugyanakkor közöletlen, a nyilvánossággal még meg nem mérkőzött darabok. Egy egész kötetnyi ciklus, amely a tavaly nyáron született, az óceán túloldalán.
Ahonnan a fedőlapra való képet is magammal hoztam, Pusztai Péter grafikus és fotográfus barátom Metrómuzsikus c. fotóját.
Akik ma pótkávémat fogyasztják, azok számára föllebbentem a fülszöveg fátylát. Mert hogy még senki se látta - a szerkesztőn és a nyomdán kívül. Egészen friss - még meleg.
"Sokáig óvakodtam attól, hogy tükörbe nézzek.
Nem voltam elragadtatva magamtól, ezért nagyon szerettem volna mások szemében jobb színben feltűnni. Azt hittem, ennek a tükör kerülése az útja.
Valamikor ily szorongásokkal vetődtem el Versvilág tájékára. Csak későn ébredtem rá, hogy a költészethez roppant tükörtermen át vezet az út, amelyben mindenek és senkik lehetünk ugyanazzal a gesztussal, szándékkal, lendülettel.
A tükrök nem mi vagyunk, de mi vagyunk a tükörben: eldagadtan, torzan, soványan, gyűrötten, angolkóros koponyával, harmonikalábbal, gólyanyakkal, halszemen át és egyre öregebben, tehetetlenül, cinkos megadással.
Első verseskötetem 26 éves koromban jelent meg (Déli harang, 1967), a második két év múlva (Elveszett birtokok), a harmadik 1980-ban (Ellenállás), a negyedik 1983-ban (Az ítélet születése), majd újabb nagy hiátus után 2003-ban Bakter Bálintként, Periszkóp Pállal közösen (Robogni örök úthengeren, avagy mit vétettek a dáliák?) tudattam magamról versben.
Közben hol írtam, s olyankor hazudtam is, hol meg hallgattam s tűntem többnyire őszintének. E végletek közé szorult senkiföldjén fogant, jobbára kiadatlan verseimből válogattam itt - a tükörterem kényszerű törvényei szerint."
Gyerekbazár a világ
(Kedd, március 22.) Olvasom, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) legutóbbi, múlt heti ülésén elemezte a világon folyó gyerekkereskedelem helyzetét. A megállapítás: aggasztó mértékben nőtt az utóbbi időben a kiskorúakat forgalmazók száma.
Igaz, pontos adatokra a szakemberek se tudnak támaszkodni, mert a rendőrségek és a kérdéssel foglalkozó nemkormányzati szervek számára is csak a felszín ismert, hogy mi zajlik a mélyben, arról csak becslések vannak.
Gyermekekkel, azok védtelenségével mindig visszaéltek a kufárlelkűek, fenyegetésük végigvonult az emberiség történelmén. De hát az emberiség tekintélyesen elszaporodott, különösen bizonyos pontjain, övezeteiben a földgolyóbisnak. Nőtt a kínálat, megnőtt a kereslet.
A statisztikák szerint évente jelenleg 1,2 millió gyermeket adnak el emberkereskedők, s a "vevők" a mezőgazdaságban, a bányászatban vagy a szexiparban zsákmányolják ki az "élő árut".
Azon töprengek: vajon nekem csak azért nem fordult meg a fejemben, hogy gyermekeimet pénzzé tehetem, mert soha nem kínáltak föl értük semmit? A kérdés így szónokian hangzik, mert nem tudok rá válaszolni. Nincs hozzá helyzetismeretem. Tény, hogy valóban, egy pillanatra sem éreztem, hogy valakinek jobban kellenének a csemetéim, mint énmagamnak. És ez megpecsételte azt, hogy vásárra nem is kellett gondolnom.
Nem jók, de szükségesek az ilyen logikai játékok. Hiszen a Balkánt felügyelő központ adatai szerint az elmúlt három évben megkétszereződött Délkelet-Európában a 18 éven aluliak "adásvétele". Ugyanakkor az EBESZ tagállamainak egyike sem mentes - 55-en vannak - a gyerekek adás-vétele problémájától.
A büdösvirág árulása
(Szerda, március 23.) Vészharangot kongatnak a szumátrai Jakartában: úgy hírlik, hogy az ottani esőerdőkből kihalóban van az óriás méretű, orrfacsaróan bűzlő dögvirág, amelynek az őshazája tulajdonképpen Szumátrán van, s amelynek a világ botanikus kertjeiben százezrek járnak a csodájára.
A világ legnagyobb méretű virágának tartott Amorphophallus Titanum három és fél méter magasra is megnő, s szumátrai fenyegetettségét az okozza, hogy ott mind nagyobb ütemben alakítják át az esőerdőt mezőgazdasági területekké, illetve lakóteleppé.
Az iszonyú büdösség tulajdonképpen a virág vitális eszköze, ezzel vonzza magához a megtermékenyítéséhez elengedhetetlenül szükséges, aktívan közreműködő rovarokat. A virágzása közben kibocsátott bűz tulajdonképpen rothadó zöldségek és ürülék elegyes szagára emlékeztet, formája pedig szinte a megszólalásig a hímvesszőt idézi fel az avatott szemlélőben. (De mert e nemes szervet az emberiség nagy része jól ismeri - vagy mint sajátját, vagy mint a másét, az összehasonlításnak semmi akadálya...)
Szerencsére, a szumátrai veszélybe kerülése csak az érem egyik oldala, ezzel párhuzamosan ugyanis mind jobban szaporodik a botanikus kertekben és arborétumokban. Jelenleg legalább 600 botanikai intézmény gondoz büdösvirágot. A gumókat Szumátráról hordják szét, legtöbb esetben illegálisan, s honosítják meg speciális körülmények között.
A virág már csak azért is rendkívüli, mert igen gyorsan nő: egy nap alatt akár 10 cm-t is nőhet. Sokáig azt hitték, hogy emberevő növény. 75 kilós gumója a föld alatt bújik meg, s nem minden évben nyílik, ráadásul pár nap alatt elvirágzik. Ezért egy-egy virágzás időpontját a botanikus kertek előre meg szokták hirdetni, s tódul is a jó nép "óriási formátlan hímvesszőt" látni (ezt jelenti latin elnevezése), még ha százszor is oly büdös...
Hogyan olvassunk híreket
(Csütörtök, március 24.) Első számú szabály: fokozatosan, lépésről lépésre. Ahogy a hírügynökségek azt szabvány szerint, tudatosan adagolva megfogalmazták.
Először is elolvassuk a címet. Például így (találomra választottunk egy hírt a napi halomból, forrás: AP/MTI): "Kastélylopás-sorozat"
No, ez mindjárt érdekesnek tűnik. Lopás, de nem is akármi a céltárgy, hanem kastély, s nem is egyről, hanem egész sorozatról van szó. S ha csak egy pillantást vetünk a hír földrajzi forrására is, már kész a borzongás: London, tehát angol kastélyokról szól a történet! Kis jóindulattal már a szellemet is beleképzelhetjük, s aztán töprenghetünk, vajon a lopássorozat nyomán a szellemeket is sikerült elsinkófálni, netán értékesíteni?
Lám csak, még nem is olvastunk semmit a hír címén kívül, máris azt hisszük, hogy mindent tudunk, pedig minden csak annyira világos, mint a vakablak.
Pedig az első mondat, miként egy jól megkomponált zenei futam, leüti a félreérthetetlen alaphangot: "Kastélytolvajok után nyomoz a brit rendőrség, a tettesek pontosan egy tucatnyi épületet loptak el."
A sorok közt olvasni szeretők kedvéért felhívjuk a figyelmet az enyhe, alig észrevehető visszatáncolásra: az első mondat már nem kastélyokról regél, csupáncsak "egy tucatnyi épületről" . Ami lehet ugyan egyszerű stilisztikai körülményesség a szinonimák használata végett, de nálam annyit máris elért, hogy némileg csalódottan nyugtázom: ha csak épületek, akkor a szellemhistória esik. Kár. De azért menjünk eggyel odébb.
A következő mondat a meghökkentés csúcsa: ha előzőleg csak enyhén csalódtam, most teljesen át kell állítanom eddigi benyomásaimat a kőkemény valóságnak megfelelően: "Nem ódon, kőből épült kastélyokról van azonban szó, hanem felfújható, ugrálásra való gumivárakról, amelyeket általában kölcsönözni szoktak rendezvények szervezői."
Ez így elég gagyi, mert hát ki a csudát érdekelnek a felfújható gumivárak? Na és, ha ellopták őket? Váljék egészségükre! Hiába szeretjük a gyermekeket, meg minden, azt azért gondolom, senki sem fogja fel tragikusan, hogy holmi színes, agyonugrándozott gumiváraknak csak úgy ukmukfukk, lábuk kelt...
A hír kisördöge ekkor kezd igazán dolgozni bennünk: most már azért olvassuk tovább a hírt, hogy megtudjuk, kifélék-mifélék azok az agyalágyultak, akik nem bankokat, pénzautomatákat meg egyéb javakat rabolnak, hanem védtelen gyermekek ártatlan játékait.
"A gumikastélyok elsősorban vásártereken szolgálnak a gyerekek örömére, de egyre gyakrabban bérelnek születésnapi bulikra is szülők ilyen építményeket.
A 12 kastély ugyanazé a kölcsönzőé, a cég bonyolult zárrendszerrel védelmezte tolvajok ellen, ám eredménytelenül."
Most már minden világos: a maga reális fényében látjuk a probléma lényegét: tudjuk, hogy a gumikastélyok milyen szerepet töltenek be a brit társadalom életében, azt is tudjuk, hogy egyetlen cégtől ellopott 12 kastély már nem semmi, tetemes leltárról van szó, még csak a mozgatórugókról nem tudunk semmit, s mert a hírszerkesztők se okosabbak nálunk, de egy kissé tapasztaltabbak, egy valószínű magyarázattal bocsátanak utunkra: "Feltételezések szerint a gumikastélyok már külföldön lehetnek, olyan országokban adhatták el a tolvajok, amelyekben nem gyártanak ilyesmit."
Olyan mesterfogás ez, amely nyitva hagyja a kiskaput a további fordulatok, fejlemények előtt. Bennünk marad a történet tüskéje, amelyet egy szép napon, mikor netán már a tettesek is előkerülnek és büntetés is kinéz a dologban, egy mozdulattal aktivizálni lehet.
És ha már ilyen szépen megtanultuk a hírolvasás fortélyait, akkor innen már csak egy könnyed ugrás, hogy azt is kilessük, miként lehet a semmit tetszetősen felöltöztetni és eladni.
Tóval vár a Halál Völgye
(Péntek, március 25.) Mennyi vadnyugati históriában olvashattunk róla, hány filmben láthattuk elgyötört, poklában kúszó-mászó, majd valami csoda folytán néha megmenekülő utasait, gyilkos homokdűnéit, melyek kegyetlenül beborították ember és állat málló maradványait, akik az amerikai sivatagban lelték pusztulásukat.
Pedig a Halál Völgyében (Kalifornia) is van olykor élet, ha rövid időre is. A hírek szerint, az utóbbi hónapokban olyan bőséges esőzés hullott a Death Valley-re, hogy a gyorsan kinyíló virágok valóságos virágoskertté változtatták a homokos pusztaságot.
Aki a napokban utazik oda, azt valóságos virágtenger fogadja, a legváltozatosabb színekben: sárga, lila, fehér és narancs színű virágok borítják az Egyesült Államok legszárazabb és legforróbb térségének egyébként teljesen kiszikkadt földjét.
Az történt ugyanis, hogy a talajban szunnyadó több milliárd magból a nedvesség hatására napok alatt szárba szökkentek a vadvirágok, s még egy tó is keletkezett a hatalmas esőzések hatására. A helyhez kötődő legendákban szerepelt már egy Lake Manly nevezetű képződmény, de úgy tudták, hogy tízezer évvel ezelőtt teljesen kiszáradt. Hát nem, mert az emlék helyén most annyi víz van, hogy ma ismét csónakázási lehetőséget kínál vadőröknek és turistáknak.
Ilyen körülmények között a botanikusok ész nélkül keresgélnek az új, eddig ismeretlen növényfajok után.
Tavaszi virágzás eddig is volt a Halál Völgyében, de távolról sem ilyen mértékben és pompában. A kutatók úgy vélik, alighanem az idén volt ott a "század virágzása".
Mennyit ér egy tasmániai tigris
(Szombat, március 26.) A The Bulletin c. tekintélyes ausztráliai hetilap legfrissebb számában hirdetés jelent meg, amelyben a kiadvány 1,25 millió ausztráliai dollárt ajánlott fel annak, aki hiteles bizonyítékot tud nyújtani arra, hogy létezik még élő tasmániai tigris (más nevei: erszényes farkas; thylacine; Thylacinus cynocephalus).
A látszólag könnyű feladatot azért nehéz teljesíteni, mert a feljegyzések szerint a faj utolsó példánya még 1936-ban feldobta a lábát a hobarti állatkertben. Csakhogy az emberek azért mindegyre láttak még egy-egy példányt, de bizonyítékokkal nem tudták alátámasztani.
A felhívást maga a főszerkesztő, Gary Linnell jegyezte, aki arra buzdította a derék lakosokat, hogy próbálják igazolni: amit láttak, az egy ép és egészséges tasmániai tigris. A jutalom természetesen nem marad el.
A statisztikák azt mutatják, hogy évente mintegy 150 bejelentés érkezik arról, hogy a thylacine itt vagy ott felbukkant ausztrál földön. Két hónapja egy német turista mutatott föl két fényképet, amelyeken - állította - tasmániai tigrist örökített meg egy erdei sétáján.
Az ausztráliai természettudományi intézet azt tervezte, hogy egy általa konzervált erszényes farkasból klónozza a faj egy példányát, de nemrég felhagyott szándékával.
A tasmániai tigris valódi sírásói az európai bevándorlók voltak, akik kegyetlenül irtották ezt a húsevő, kutyára emlékeztető erszényest. Buzgalmuknak meglett az eredménye.
Polipcsel
(Szerda, március 30.) Nagy átverések vannak ám az állatvilágban is, ha jobban megfigyeljük a különböző fajok és fajták életmódját. Az ember azt is hajlandó elhinni e példák láttán, hogy az egész létért való küzdelem egy nagy játszma arról, hogy ki kit húz a csőbe, illetve kinek tör borsot az orra alá a másik.
Egy kaliforniai tudományos megfigyelés most azt állapíthatta meg, hogy a tengeri polip üldözői elől csupán két lábát használva menekül, miközben további hat lábát álcázásnak használja, hogy guruló golyónak vagy lebegő algának higgyék a vízben.
A France Presse szerint a kutatók annyit már tudtak, hogy a közönséges polip tehetségesen tud észrevétlen maradni a tengerfenéken - villámgyorsan képes alkalmazkodni a környezeti színekhez -, de arra nem gondoltak, hogy a csontvázhoz nem kötődő izomzatú állatok is képesek lehetnek járkálásra.
Hogy felfedezték a polip ravasz "lábmunkáját", szükség volt egy olyan indonéz tudományos programra, aminek egészen más kutatási célt szántak: azért filmezték a polipokat nagy előszeretettel, hogy egy hasonló "testi felépítésű" robothoz végeztek rajtuk "mozgástanulmányokat".
És mint minden véletlen során, itt is megszületett a HEURÉKA.
A Fal nosztalgiája
(Csütörtök, március 31.) Növekedőben a nosztalgia Németországban a Fal egykori világa iránt.
A Reuters ismertette friss közvélemény kutatás szerint a mostani nyugatnémeteknek közel 25 százaléka, a keleti részhez tartozóknak pedig ennek a fele szeretné, ha állna ismét a Fal, vagyis ugyanolyan viszonyok között élnének, mint hajdanán.
Berlinben viszonylag alacsony a fal népszerűsége: a nyugatiak 11, a keletiek 8 százaléka szeretné, ha ismét ott magasodna, ahol 15 évvel ezelőttig állt. Mindez azt jelenti, hogy nem volt felhőtlen az újraegyesítés, ahogy azt sok helyen modellértékűnek próbálják feltüntetni.
A műtétek sok komplikációval járnak, főleg nem kívánt következményekkel, mellékhatásokkal. Nem csoda hát, ha a megkérdezett keletnémetek 47 százaléka egyetért azzal az állítással, miszerint az ország nyugati fele gyarmatként bánik a keletivel, a nyugatnémeteknek pedig az 58 százaléka tartja helytállónak a tézist, miszerint a keletiek hajlamosak kéjelegni az önsajnálatban.
A mai Németország sehogy sem találja régi önmagát, s a keleti régió felzárkóztatása csak nyeli a márka (euró)milliárdokat. És akkor jön a csodaszer: a nosztalgiázó apátia.
Az a rongyos régi...
Könyékig a gennyben
(Péntek, április 1.) Napok óta harsogja a román sajtó - s talán a világmédia is (ha hinni lehet a román médiának) - három elrabolt romániai újságíró fölötti fájdalmát.
Ám ez a fájdalom olyan, mint amikor a gennyedző sebben nagy élvezettel és szorgalommal vájkál az ember, hogy ezáltal még nagyobb szenvedést, s mindenekelőtt látványt produkáljon.
A történet zavaros, ám dióhéjban mégis elmondható:
Egy újságiró és két tévériporter (egyikük nő) elutaztak Bukarestből Irakba, hogy - feltehetően - szenzációs riportokat készítsenek. (Miről? Egy tragikus, "gennyedző" helyzetről, amiben azért könyékig lehet vájkálni...) Útjukat egy kétes hírű, iraki-román-amerikai, hármas állampolgárságú férfi szervezte meg, de nem sok babért arathattak le, mert egy szép napon a szállodájukból szabályosan eltűntek.
Aztán megjelent egy videókazetta, a szokásos forgatókönyvvel: a kazettán a foglyok beszélnek arról, hogy segítsenek nekik kiszabadulni.
A foglyul ejtők azonossága nem tisztázott, a foglyul ejtés célja zavaros. Egyesek váltságdíjról beszélnek, a túszok ezt tagadják. A román sajtó a közhangulatot az iraki román katonai részvétel azonnali feladására tüzeli, követleve a kormány és az állam azonnali intézkedését a túszok kiszabadítására.
Valóságos versenyfutás indult meg Romániából: adócsalásgyanús szíriai üzletemberek egymás után röppentik föl a hírt, hogy "tárgyalni" mennek a foglyok kiszabadításáról, nyilvánvalóan érdemeket akarván szerezni a román hatóságok előtt, de senki sem hederít gesztusukra - az egy sajtón kívül, amely az ügyben minden apró rezdülést habzó szájjal elcsámcsog.
A romániai tévéhíradókban nincs ennél fontosabb esemény, ezzel fekszik és ezzel kel a román nép, meg azzal, hogy a kormány mily fatökű, az elnöki hivatal mily semmitmondó nyilatkozatokat bocsát ki az ügyben.
Pedig nem kérnek egyebet: a sajtó hagyjon fel a gennyvájkálással, mert komolyan veszélyezteti a közben háttérben és némán folyó egyeztetések sikerét az ügyben.
De a sajtónak látványos eredmény kell, hősiesség, leleplezések, kiszivárogtatások, példányszám, szenzáció, lihegés - minden, ami hiányzik a hétköznapi életből.
Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépséssel! Jó kis mondás...
Az a gyanúm, hogy ezek aztán jól megtoldták a kardjukat. Nem is egy, hanem legalább három lépéssel...
Dankó Pista születésnapja
(Szombat, április 2.) Szegeden minden évben megemlékeznek a világhíres prímás, Dankó Pista születésnapjáról (március 29), a belvárosi temetőben megemlékezések hangzanak el, koszorúznak a nevét viselő egyesület és a Szeged cigányzenekar nevében.
"Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék..." - ezt a nótát még a nem-magyarok is lelkesen fújják, bár igazán nem értik a szavakat, de a ránk maradt és belénk ivódott Dankó-muzsika megragad és hat, nyelveken és kultúrákon túl.
Az 1858-ban született Dankó cigány volt. Nagyon kedvelték korának jelesei: Pósa Lajos (bácsi) lelkesen felkarolta, támogatta, Gárdonyi Géza a "cigány Petőfiként" emlegette.
Mit is tudunk még róla?
Az MTI révén elmondható, hogy első sikerét 1895-ben aratta: a Zúg a szélvész, háborog a Balaton kezdetű dalával megnyerte az Új Idők című folyóirat népdalpályázatát, amelyet Pósa Lajos balatoni verseinek megzenésítésére írtak ki.
Egy évvel később Pestre megy, ahol maga Blaha Lujza nyúl a hóna alá. A "nemzet csalogánya" rajongott az ösztönös tehetségű zenészért, aki úgy szerzett zenét, hogy tulajdonképpen a kottát sem ismerte. De azért egy sor magyar nóta és népszínmű betétdalának sikeres és felkapott szerzője lett.
Szabadon, improvizálva, sokszor a maga gyönyörűségére muzsikált. Egy szegedi festő lányát veszi feleségül, aki végig kitart mellette. Fiatalon meghal, még 45 lévesen, tüdőbajban. Temetésén Tömörkény István mondott búcsúztatót, közben 500 cigányzenész húzta a jól ismert nótákat: Most van a nap lemenőben, Eltörött a hegedűm.
Szegeden márványszobra van, 1940-ben film született életéről, alakjáról, Jávor Pál játszotta benne a főszerepet.
Szokatlan sikertörténete máig tart, magyarnótán innen és túl...
Maradona filmre kerül
(Vasárnap, április 3.) Ki ne ismerné Maradona nevét? Hát a Kusturicáét? Az egyik a focvivilág, a másik a film nagymestere. Akik most egymásra találnak.
Legalább is az Emir Kusturica szándéka szerint. A Cigányok ideje, az Underground és a Macskajaj c. zseniális filmek alkotója folytatni kívánja sikeres művei sorát egy, a Maradona életéről szóló dokumentumfilmmel.
A munkát a buenos-airesi La Bombonera Stadionban kezdte meg a tegnap: Maradona ugyanis hosszú időn keresztül itt kápráztatta el a rajongókat játékával, mielőtt Európába - Spanyolországba és Olaszországba - tette volna át székhelyét.
A jeles bosnyák rendező úgy tervezi, végigjárja a futballista pályafutásának és életének állomásait: Buenos Aires után Nápoly, Barcelona és Kuba következik. "A forgatás során arra keresem majd a választ, milyen ember valójában Maradona, milyen az igazi személyisége" - szögezte le Kusturica.
Ismeretes, hogy Maradona az ezredforduló óta él Kubában s vesz részt elvonókúrán. E kúrát időnként váratlanul megszakítja és ilyenkor egészségileg is visszaesik. Nemrég lánya ballagása miatt függesztette fel "vezeklését", de azóta gyomorszűkítő műtéten is átesett, ami után sikerült jelentékenyen lefogynia. A mindössze 167 cm magas Maradona ugyanis már-már kórosan elhízott: amikor befeküdt a kórházba, 122 kilogrammot nyomott.
Az argentin csodajátékos úgy tervezi, novemberben betetőzi a gyógyulást s megszabadul a kokainfüggőségtől. Visszatérve az egészségesek világába, sportkommentátorként, vagy utánpótlásedzőként szeretne dolgozni, emellett drogmegelőző programokban kíván közreműködni.
Gondolom, mindez még belefér a készülő filmbe.
Pápai "statisztikák"
(Hétfő, április 4.) Most, hogy II. János Pál pápa, hosszas szenvedése után szerencsésen találkozott égi Urával, világszerte felmérik 26 éves vatikáni uralkodásának gazdag szellemi és erkölcsi hagyatékát.
Az MTI, saját adatbankja és a Reuters hírügynökség adatai alapján statisztikát állított össze a pápai pályafutás érdekességeiről. Ebből idézünk ma.
A pápa 26 évig, öt hónapig és 16 napig állt a katolikus egyház élén, ezzel a harmadik leghosszabb ideig uralkodó pápa a katolikus egyház kétezer éves történetében. A leghosszabb ideig, 34 évig Szent Péter, a legrövidebb ideig II. István uralkodott, ő 752-ben megválasztása után három nappal hunyt el.
II. János Pál pápa uralkodása alatt:
- Olaszországban és a világban összesen 1 247 613 kilométert utazott, azaz több mint háromszor tette meg a Föld és a Hold közötti távolságot
- 104 alkalommal járt Olaszországon kívül, 129 országot keresett fel
- 822 napot, azaz több mint két évet és három hónapot töltött a Vatikánon kívül
- több mint 20 ezer üzenetet olvasott fel
- több mint 1160 általános audienciát tartott, amelyeken több mint 17 és félmillió hívővel találkozott a világ minden részéről
- 1338 boldogot avatott, többet mint elődei az elmúlt négy évszázadban együtt
- 482 szentet avatott, többet mint elődei az elmúlt négy évszázadban együtt
- 231 bíborost nevezett ki, közülük 183 él még. Az új pápát megválasztó konklávén részt vevő 119, 80 év alatti bíboros közül 116-ot nevezett ki II. János Pál és csak 3-at az 1963 és 1978 között uralkodó VI. Pál pápa.
- több mint 1590 állam- és kormányfővel folytatott megbeszéléseket
- pápai misén a legnagyobb, mintegy négymilliós tömeg Manilában vett részt
- pápai misén a legkevesebben, mintegy 200-an 1989-ben tett észak-európai útján vettek részt
- a pápa által meglátogatott legrövidebb nevű város a dániai Om (1989. június 7.)
- a pápa által meglátogatott leghosszabb nevű város a mexikói Aguascalientes (1990. május 8.)
Az elszabadult jéghegyóriás
(Kedd, április 5.) Volt egyszer egy óriás jéghegy (egy? Van abból több is a világóceánban, de most egy speciális esetről van szó!), amit mindközönségesen úgy neveznek, hogy B15A. Nincs benne túl nagy fantázia, de így legalább könnyű nyilvántartani és összetéveszteni valami egyébbel.
A B15A tehát egy 160 km hosszú természeti jelenség - definiálja a szakma -, amelynek víztartalma annyi, mint a Nílus 80 évi vízhozama. Hát ez nem semmi, s ez a monstrum három hónapi vesztegelés után most ismét elindult a déli tengereken.
A veszélyre az új-zélandi kormány figyelmeztette a világ tudományosságát, ugyanis a bolygó jéghegy három kutatóállomást - az amerikai McMurdo Piert, az új-zélandi Scott-bázist és az olasz Terra Novát - foszthat meg az élelmiszer- és a fűtőanyag-ellátástól. Ugyanakkor a helyi több tízezres pingvinpopulációt is éhezéssel fenyegeti, mert a felnőtt madarakat, több mint 180 kilométeres partszakaszon gátolja abban, hogy élelmüket a nyílt tengerből szerezzék be.
Az, hogy a hegy megmozdult, nem rossz dolog, de csak akkor, ha pontosan kiszámítható a bolyongás iránya és görbéje. Csakhogy a B15A - és az óriásjéghegyek - sajátos tulajdonsága, hogy szeszélyesen, egyik percről a másikra szokott irányt váltani.
Így történt nemrég is, amikor a tudósok attól tartottak, hogy a B15A mielőtt januárban leállt, a McMurdo Pier előtti szakaszon egy 70 kilométer hosszú jégmezővel ütközhet, amelyet Drygalski jégnyúlványnak neveznek. A jéghegy közeledett ugyan a cél felé, de némileg irányt változtatva, így az ütközés veszélye elhárulni látszik.
Jelenleg úgy néz ki, hogy jó irányban mozog a jéghegy, de nem árt rajta tartani a szemet. Ezt teszi a műhold, amely éjjel-nappal figyeli a roppant jégkocka vándorlását.
Szentségekből bukásra
(Szerda, április 6.) A politikai szatíra műfaja, ahogyan azt Mircea Dinescu a stílusteremtés jegyében, utánozhatatlanul műveli, hiánycikk irodalmunkban, olvasmányainkban.
Igaz, hogy a 2003-ban megjelent Corijent la cele sfinte c. kötet darabjai a román szatirikus sajtóban szerre megjelentek s a maga idejükben kellő rebelliót jelentettek, magyar nyelven most jutnak el az olvasóhoz (Mircea Dinescu: Szentségekből bukásra. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2005) Váli Éva ihletett fordításában. A szinte lehetetlen feladatot a fordító már-már játszi könnyedséggel vette, úgy tolmácsolva a az időhöz, körülményhez és bizonyos kultúrkörhöz kötődő szövegeket, utalásokat és szójátékokat, hogy azok a magyar észjárás számára is a szándékolt hatást érjék el.
Olvasható a kötetben nyílt levelek egész füzére a rendszerváltás előtti írószövetség elnökéhez (D.R. Popescu), amelyekben az emberi méltóság és szabadság eszményei nevében utasítja vissza a diktatúra elnyomó gesztusát személyével és munkásságával szemben. Helyet kapott ugyanakkor a Liberation c. francia napilapnak adott történelmi jelentőségű, 1989-es interjúja, amelyben máig érvényesen nevén nevezi a romániai léthelyzet problematikusságának gyökereit és rákfenéjét.
De megtaláljuk azokat a briliáns vezércikkeket is, melyek az Academia Catavencu - az éveken át Dinescu zsenijével rangosított román szatirikus hetilap - első oldalán ütötték le hónapokon át a közügyek elevenébe vágó gúny kérlelhetetlen alaphangjait.
A történelem sajátos fintora és lényege, hogy mindazok, akik célkeresztjébe kerültek, rövidebb-hosszabb idő után végzetesen eltűntek a történelem süllyesztőjében, vagy legalább is tündöklésükhöz képest többrendbeli mellékvágányra kerültek.
A Dinescu-féle gúny eszköztára és módszere azonban elevenen és frissen túlélt mindenfajta konjunktúrát, önjelölt "muszájherkulest", példát adva abból, hogy miként érdemes a pellengér fegyverét használni mindazokkal szemben, akik az emberi fejlődés kerékkötőiként a szentségekből csak az áhítat és a szenteskedés formalizmusát hallják ki.
MIRCEA DINESCU:
Ébresztőmese felnőtteknek
Furcsa esetet jegyeztek fel az orvoslás történetében: egy olyan emberről van szó, aki vakon született, de miután visszanyerte látását, amiatt való csalódásában, hogy a világot szebbnek képzelte el, mint amilyennek a valóságban meglátta, öngyilkos lett. Amilyen erősnek bizonyult a sötétség birodalmában, oly sebezhetővé vált a megvilágosodástól, a fénytől.
Derűsen vállalta sorsát, amíg vak volt, egy hörcsög szimatával közlekedett az utcákon, művészi érzékkel fonta a kosarakat és húsz évesen feleségül vette egyik kolleganőjét a Világtalanok Egyesületétől.
A csodát tevő sebészkés, a valóság sokkoló ereje abban a pillanatban tette nyomorékká, amikor szemhéjai rányíltak a világra. Ugyanis sem az agresszív fény, sem a meglepően sápadt színek, sem a tárgyak formái, sem pedig a körülötte sürgölődő arcok nem feleltek meg a képzeletében élő, sötétségből született, történelemtől, komforttól és könyveléstől mentes világnak.
Felesége, aki addig tavirózsaként lebegett fantáziája vizén, egy pillanat alatt otromba, esetlen krumplivá változott. Az az alak, akit a tükörben megpillantott, túl hétköznapi és túl fürkésző pofának látszott. A normális emberek korlátolt világában ő egy habozó, tétova mozdulatú szerencsétlenséggé változott. Most, amikor látott, kezdett botladozni az utca köveiben, most öntötte le borral asztalszomszédja ruháját és most rettegett átkelni a forgalmas utakon. Világossá vált, hogy az ujjbegyeiben lakozó csodálatos szemek kihunytak, és az a jelképrendszer-erdő, aminek segítségével zavartalanul élt bele a vakvilágba, teljesen kiszáradt. Úgy érezte magát mint egy kihűlt vaskályha, mint egy kiherélt állat.
Úgy lett szegény öngyilkos, hogy sírba vitte a tanítómese tanulságát és ránk csak a fabulát hagyta.
1992. július 29. (Fordította: Váli Éva)
Nincs olyan szerencsénk
(Csütörtök, április 7.) Mármint a Romániában élőknek, hogy 2012-ben netán ott rendezzék meg a labdarúgó Európa-bajnokságot.
Pedig már-már ránkmosolygott-forma a szerencse, hiszen immár nem csak lapjaink és sportújságíróink emlegették, hogy ideje volna megkísérteni a lehetetlent, hanem maga a Román Labdarúgó Szövetség is felvállalta a gondolatot, s pályázatot nyújtott be a rendezés jogára.
Ami ugyan önmagában nem jelent semmit, de arra jó, hogy az emberek beszéljenek róla s ne alaptalanul, illetve, hogy az ország - legalább elméletileg - ott legyen az esélyesek sorában.
Most meg jött a hideg zuhany: a szövetség levelet írt az UEFA-nak és abban visszavonta pályázatát. Indok: úgy érzik, a román kormány nem nyújtana elég anyagi támogatást az ügyhöz. Tehát, uraim, felejtsék el, hogy jelentkeztünk, sok szerencsét a mezőnyben maradottaknak!
Akik a következők (ha közben vissza nem vonulnak közülük egyesek): Magyarország Horvátországgal, Lengyelország Ukrajnával közösködnének, önálló rendezőknek pedig Görögország, Olaszország, Oroszország, Törökország és Azerbajdzsán az önjelöltek.
Azt mondják, a labda kerek. De egy Európa-bajnokság pénzbe kerül. Igaz, pénzt is hoz, de minél csóróbb egy rendező ország, annál többet visz. A focisták és a stadionok népe nem kedveli a nyomort, a rosszul megépített pályákat, lelátókat, a rossz, hiányos közlekedést.
Ezért kell neki kenyér és cirkusz.
Tiszta haszon!
(Péntek, április 8.) Dan Culcer barátom küldte el számomra az alábbi sztorit, ami Bukarest mellett esett meg.
Akár fordítva is történhetett volna. Hogy én bukkanok rá az interneten, az Adevarul on-line kiadásában (április 7.) s küldöm el neki egy kattintással.
De hát nem így történt. Magamtól én már föl sem figyelek az ilyen hírre.
Ócskavas? Ott maradt, valahol áldott pionírkorunk tájékán, amikor tűvé tettük házunk táját, a fertály rejtett zugait, hogy minél súlyosabb vasdarabokkal megnyerjük a vándorzászlót.
Hol vannak azok a lelkes vasgyűjtések! Most kőkemény, vérre menő harc folyik a vasért.
Ja, a hír. Hát az annyi, hogy egy Bukarest külterületén található rendezőpályaudvaron szabályos ütközet zajlott le egy 200 főből álló tolvajbanda és a román csendőrség egységei között.
A tűzharcot az tette szükségessé, hogy a banda, az éjszaka leple alatt megpróbált szétszedni egy, a síneken veszteglő szerelvényt, hogy a vasból készült alkatrészeket az ócskavastelepen értékesítse.
Igaz, hogy az ilyen tolvajlásért 6 hónaptól 3 évig terjedő büntetést ír elő a törvény, a bandatagok nem sokat izgatták magukat, keményen ellenálltak a hatósági erőnek, kővel dobálva meg az egyenruhásokat, úgyhogy a csendőrök végül is erősítést kértek.
Az ütközet mérlege: a csendőrök letartóztattak húsz tolvajt, illetve elkaptak egy cigányszekeret, amivel az "árut" szállították.
Hát ez az éjszaka nem járt szerencsével a vasbegyűjtők számára. De sebaj, még van szétszedni való a vasúton, az országban, s az ócskavassal gyorsan jó üzletet lehet kötni az átvevővel.
Tiszta haszon!
Nagy temetések
(Szombat, április 9.) A világ valamennyi hírügynöksége, médiája megegyezett abban, hogy II. János Pál pápa tegnapi temetése a temetése a történelem, de legalábbis az utóbbi 57 év legnagyobb szabású gyászszertartásainak egyike: négy király, öt királyné, legkevesebb 70 államfő és miniszterelnök vett részt a mintegy 2500 előkelőség soraiban. (Arról nem is beszélve, hogy több millió zarándok érkezett Rómába, nyomon követni a szertartást, jelen lenni a Nagy Elmenetelnél...)
Róma-szerte 15 000 ezernél több rendőr, csendőr és katona teljesített szolgálatot. A pápa elhunyta óta naponta 500 000 liter ásványvizet osztottak szét a tömegben. Városszerte 3500 mozgatható toalett működött, ami egyáltalán nem bizonyult túlzottan soknak...
Érdekes, az akkreditált újságírók száma is 3500 volt...
A hírügynökségek menten össze is állították az 1948 óta ismeretes nagyszabású, világra szóló temetések lajstromát. Néhány tétel róla...
2004. november 12. - A palesztinai Ramallahban számos, főleg az arab világból érkezett hivatalos küldöttség részvételével búcsúztatták Jasszer Arafat elnököt.
1999. július 25. - A világ minden részéből összejöttek államfők Rabatban II. Hasszán marokkói király temetésére. A 40 állam- és kormányfő soraiban ott volt Bill Clinton, Jaques Chirac és Ehud Barak.
1997. szeptember 6. - Londonban kétmilliós tömeg sorfala közt haladt el a tragikusan elhunyt Diana walesi hercegné temetkezési menet, s a televízió képernyőjén további két és fél millióan kísérték figyelemmel a szertartást.
1997. szeptemberben Kalkuttában több mint egymillióan vettek részt a Nobel-Békedíjjas Teréz anya búcsúztatásán.
1996. január 11. - Csaknem 100 állam képviseltette magát legmagasabb szinten Francois Mitterrand volt francia köztársasági elnök temetésén és a párizsi Notre-Dame székesegyházban celebrált gyászmisén. Ott volt Borisz Jelcin, Jasszer Arafat, Simon Peresz, Fidel Castro és Helmut Kohl is.
1995. november 6. - Izraelben az ország addigi legnagyobb gyászszertartásával vettek végső búcsút a meggyilkolt Jichak Rabin miniszterelnöktől több mint negyven állam magas rangú politikusainak jelenlétében.
1989. június 6. - Teheránban mintegy öt millióan vettek részt Khomeini ajatollah búcsúztatásán.
1984. június 13. - Rómában egymilliónál több gyászoló és ötven országból érkezett hivatalos küldöttség búcsúztatta az agyvérzésben elhunyt Enrico Berlinguert, az Olasz Kommunista Párt elnökét.
1976. szeptember 18. - Másfél millióan búcsúztatták Pekingben Mao Ce-tung-ot, a Kínai Kommunista Párt elnökét.
1970 novemberében Párizsban több mint 50 államfő volt jelen Charles de Gaulle tábornok, volt köztársasági elnök gyászmiséjén a Notre-Dame székesegyházban.
1965. januárban Londonban számos állam- és kormányfő búcsúztatta Sir Winston Churchill egykori brit miniszterelnököt, Nobel-díjas írót.
1963. november 25, - A Dallasban meggyilkolt John F. Kennedy amerikai elnök gyász szertartásán a világ minden részéből érkezett uralkodók és kormányfők vettek részt.
1953. március 9. - Moszkvában, a Vörös-téren a Lenin-mauzóleumban elhelyezték Joszif V. Sztálin bebalzsamozott holttestét, becslések szerint mintegy másfél millió ember jelenlétében.
1948. január 31. - Százezrek jelenlétében elhamvasztották Mahatma Gandhi földi maradványait és hamvait a Gangesz folyóba szórták.
Kész történelem...
Házasság volt a szenvedélye
(Vasárnap, április 10.) Élt egy férfi Indiában, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy legalább százszor vezet oltár elé egy-egy asszonyt. Persze, itt az oltár csak nekünk szóló közhely, mert valószínű, hogy azon a tájon nem ebben látják a házasság szentségét.
Tény, hogy e férfi, akiről az orosz nyelvű izraeli hírportál, az Israland számol be, 85 éves korában agyvérzésben váratlanul elhunyt és éppen a soros 91. feleségét hagyta megözvegyülni. Ennek ellenére nem csak ő, hanem egykori hitvesei is legalább olyan őszintén gyászolják.
E furának tűnő helyzet titka olyan egyszerű, mint egy romantikus nagyregényé: a megboldogult tehetős földbirtokos volt, s véleménye szerint Indiában túlontúl sok magányos nő él, akik a hagyományok szellemében másodrendű állampolgároknak számítanak. Ezt pedig igazságtalannak tartotta, és ott segített a helyzetükön, ahol tudott.
Ezeknek a nőknek a házasság lehet az egyetlen esélye, hogy megtalálják a helyüket az életben. Erre tette hát fel az életét, s dicséretére legyen mondva, kizárólag csak a legszegényebb családok lányait volt hajlandó feleségül venni.
A dolog pikantériája, hogy gesztusának igen hamar híre kelt. Nem csoda, hiszen váláskor mindig gondoskodott megunt feleségeiről, akik közül mindegyik kapott egy-egy földdarabot.
Így aztán külföldről is érkeztek jelentkezők az utóbbi években: amerikai, angol, japán hölgyek is felajánlkoztak a humanitárius örök vőlegénynek.
Aki most torzóban hagyta életművét és angolosan távozott – Fülig Jimmy őszinte sajnálatára...
"Kocsi helyett hajó"
(Hétfő, április 11.) Ma van a magyar költészet napja. Egy nagy költőnek kellett élnie, szenvednie, majd meghalnia ahhoz, hogy e napra kivessük a mindent megünnepelni akarás hálóját.
Hát most itt van, tessék! Ünnepeljünk. Aki akar, írjon verset, aki akar, az olvasson, mondjon vagy csak úgy, emlékezetből próbáljon töredékeket felidézni.
Vagy ha úgy tetszik, felejtse el az egészet.
Ma minden szabad, ami a verssel kapcsolatos. És mert mindenből vers lehet, hát így is, úgy is, helyben vagyunk.
Amikor verset ír az ember, / Mindig más volna jó, / A szárazföld helyett a tenger, / Kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az ember, / Nem írni volna jó.
Nekem ma ennyi jutott eszembe. Egy ideje gyakran szeretem magamban mondogatni. Ezzel győzöm le az írás lámpalázát, a fogalmazni, gondolkozni rest agytekervények viszolygását.
Köszönöm Neked, József Attila!
Favoritok
(Kedd, április 12.) Aki ismeri a Vizsla24 internetes keresőt, az tudja, hogy nem egy rossz választás. Ugyan nem a Google, a maga szofisztikált világuralmával, de közkedvelt és igen hasznos.
Most, a József Attila centenárium kampányai, illetve a hetek óta folyó Nagy Könyv (Big Read - muszáj volt megint valami világdivatost átvenni!) kampányban hirtelen sikk lett olvasni, írók művei, sorsa után kutatni, kérdezősködni, intimpistáskodni.
Vizslatni. (Kérdezze meg irodalomtanárát, könyvtárosát...)
Vannak, akik kitartóan a Vizslát kérdik. Őt ismerik, benne bíznak. A Vizsla24 pedig összeállította e keresések alapján azokat a legkeresettebb írók és művek listáját, akik iránt az utóbbi időben - keresőmotorral bizonyíthatóan - legnagyobb volt az érdeklődés. (A listákat az origón olvastuk.)
A klasszikus magyar írók, költők közül (az első tíz:) József Attila, Petőfi Sándor, Ady Endre, Arany János, Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső, Vörösmarty Mihály érdekelte leginkább a látogatókat.
A kortárs magyar írók, költők tízes listája: Kertész Imre, Varró Dániel, Szabó Magda, Karafiáth Orsolya, Faludy György, Kukorelly Endre, Závada Pál, Vámos Miklós, Esterházy Péter, Spiró György.
A magyar könyvek lajstroma: Sorstalanság, Egri csillagok, Ábel a rengetegben, Édes Anna, A Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig, Tüskevár, Kincskereső kisködmön, Iskola a határon, Jadviga párnája.
Persze, mindez játék. De szórakoztató, elgondolkoztató. Mint egy sakkfeladvány.
A külföldiek iránti érdeklődésről annyit: Shakespeare vezeti a mezőnyt, a művek közül pedig a Harry Potter.
Ez már a negyedik!
(Szerda, április 13.) Kétezerkettő óta rendszeresen megszervezik Budapesten a Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Kiállítást. Rendezői: a Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Fotóművészek Világszövetsége.
Évente egy tárlat, amely aztán körbejár, városról városra, a Kárpát-medencében. A kiállításnak természetesen díjazottjai vannak, de nincsenek korlátai: szabad a gazda, mindenki úgy és azt fotózza, ahogyan és amit szeret. Amit a legjobban tud.
Így aztán sosincs uniformis a falak nyújtotta látványon, tündökölnek a színek, váltakoznak a témák, szabad és demokratikus a mezőny, hiányzik a protokoll.
Kettőezernégyben immár a negyedik kiállítás is összeállt. Tegnap jutott el Csíkszeredába. Itt ül egy jó ideig, szemet gyönyörködtetően, megtisztelve a helybeli Golden Galleryt, mely szívesen ad helyet mindennek, ami a látvány művészetét élteti.
A tárlat "életrajzi adatai", röviden: 91 szerző, 315 beküldött kép, ebből kiállítottak 56 szerzőtől 83 képet.
A nagylelkű adatbázis
(Csütörtök, április 14.) Először nem hittem a szememnek, mikor a hírt olvastam, miszerint a matula.hu honlapon működik egy adatbázis, amely egy közszereplő nevének beírása után választ ad arra a kérdésre, hogy az illető zsidó-e vagy sem.
A hír szerint: a világhálón megjelenő magazin olyan szolgáltatást működtet Internetes Zsidó Adatbázis elnevezéssel, amely egy név begépelése után kiírja, hogy az adott ember zsidó-e. "Az Internet Zsidó Database egy gép, amelynek segítségével bárki megtudhatja, hogy egy élő magyar közszereplő zsidó-e. Az számít zsidónak, aki szerintünk az. Az számít közszerepőnek, aki szerintünk az" - olvasható a honlapon.
Aztán amikor a fölháborodás hullámai a vállukra kapták az eseményt, magam is fölkerestem a honlapon "szupi! szupi! szupi!"-ként aposztrofált szolgáltatást, s előbb saját nevem, majd más nevek beírásával teszteltem a bázist, amely minden esetben "nagylelkűnek" bizonyult és kiállította a fajtisztaságról szóló bizonyítványt.
Igaza van Andrassew Ivánnak, naplója szerdai bejegyzésében: akik ilyen eszement ötletekkel szórakoztatják az embereket és magukat, azok szemében nem árt, ha az üldözöttekhez, a kicsúfoltakhoz, a "megtréfáltakhoz" tartozunk.
Ha nem azonosulunk, hanem szemben állunk, minden tréfáskedvű nagylelkűség ellenére.
Film készül a pápáról?
(Péntek, április 15.) Meg nem erősített hírek szerint Mel Gibson ausztráliai származású filmes, a nagy vitákat és feltűnést kavart Passió c. film rendezője most a nemrég elhunyt II. János Pál pápáról készül filmet forgatni.
Hogy a világszerte meggyászolt néhai egyházfő alakja milyen szokatlan témát kínálna a sokszor fenegyerekként viselkedő és fellépő színész-rendezőnek, még nem tudni, de az biztos, hogy működését a Vatikán történetében a rendkívüli teljesítmények között tartják majd számon.
Ha igazat adunk a IV. Henrik francia királytól származó mondásnak, miszerint Párizs megér egy misét, akkor minden bizonnyal II. János Pál is megér egy Gibson-filmet, illetve az azzal járó közfigyelmet.
Az, hogy a felröppentett hírrel kapcsolatban se igenlés, se cáfolat nem hangzott el, jó jel. Annyi ugyanis tény, hogy a rendező elküldte az április 8-i temetésre stábját, hogy vegye filmre a pápa életútját (és Mel Gibson tervezett filmjét) záró nagyszabású szertartást.
Ha pedig a zárójelenet megvan és az minden szempontból "bejött", akkor egy filmesnek kutyakötelessége továbblépni és megkísérteni a lehetetlent, ahogy ezt Mel Gibsontól már megszoktuk.
Nem tudni azt sem, hogy a feltételezett filmforgatás mennyire lesz II. János Pál párti, de az köztudott, hogy Gibson hálával tartozhat a néhai pápának, aki a Passió c. filmet értően, kellő rugalmassággal és bölcsességgel fogadta.
Akár csak a földi színtérről való leköszönését: a mindent föloldó, kimagyarázó és mentséggé váló halált.
Repülő tehénlepények
(Szombat, április 16.) A mai szent napra esik a tehénlepényhajító világbajnokság megszervezése. A hírt nem a tévéműsorból tudom, bár egészen biztos, lesz állomás, amely az erről szóló közvetítéssel akar majd világhírre szert tenni. A vébé, amely nem tévesztendő össze a lepényevéssel, mert mifelénk abból is szerveznek vetélkedőket, immár a 16. és nem is akárhol szervezik, hanem Oklahoma államban. A cowboyok és a szarvasmarhák (egyik) hazájában.
A hírt az AP röpítette világgá, leszögezve azt, hogy a muníciót a házigazdák marhái produkálták, számszerint 230 darab versenylepényről van szó, amelyeket előzetesen jól kiszárítanak, hogy megfogható és egy darabban elröpíthető állapotban álljanak a versenyzők rendelkezésére.
A versenyről annyit kell tudni, hogy minden versenyzőnek két dobása van, szabad technikával, így aztán van, aki diszkoszvetéshez hasonlóan bánik a versenyeszközzel, más meg magasra tartott kézzel dobja, akár egy baseball labdát., vagy éppen a lába közül zúdítja tova, terpeszállásból.
A száraz versenykorongok nagyjából egyforma méretűek: 15 cm az átmérőjük, vastagságuk 2,5 cm. Az eddigi hajítási rekord 56 méter.
Fel, fel, lepények a csatára...
Négyszáz éves az újság
(Vasárnap, április 17.) Méghozzá kereken, hiszen 1605-ben jelent meg az első hírlapszerű nyomtatvány, Strasbourgban (bocsánat, annak idején Strassburgban!), ahogy ezt egy médiatámogatással foglalkozó nemzetközi szervezet, az Internationale Medienhilfe honlapja hírül adja.
Egy hírügynökség kajánul meg is jegyzi a tényt kommentálva, hogy ha a lap még ma is megjelenne, német nyelvű külföldi kiadvány lenne, mert ma már nem a német, hanem a francia állam területéhez tartozik a város, amelynek a nevét éppen ezért már Strasbourgnak írják.
Az ősújság címe Relation - vagyis Kapcsolat - volt, kiadóját Johann Carolusnak hívták. Annak idején Strassburg a virágzó német kultúrának ugyancsak központja volt: az első újság megjelenésén túl itt nyomtatták ki az első német nyelvű bibliát is 1466-ban, közel 20 évvel Martin Luther születése előtt.
Az Internationale Medienhilfe svájci székhelyű, innen figyeli a német nyelvterületen kívül németül megjelenő, illetve a Németországban kiadott idegen nyelvű sajtó állapotát s védi érdekeit. Egyre többet bírálja a strasbourgi állapotokat, ahol a lakosság mintegy 70 százaléka bírja ugyan a német nyelvet, de a párizsi kormány elnyomja a német kultúrát.
Furcsa módon, még ma is érvényben van az az 1945. szeptember 13-án életbe lépett rendelet, amely szerint Kelet-Franciaországban nem jelenhetnek meg kizárólag német nyelven írott sajtótermékek, s különösen az ifjúsági, családi és sporthíreket kell francia nyelven közölni, még akkor is, ha németül beszélő elzásziak és lotaringiaiak számára készült lapokról is van szó.
Humánus ébresztőóra?
(Hétfő, április 18.) Valami csoda folytán, valakinek eszébe jutott, hogy a vekkerhang, bármilyen behízelgő, fülbemászó tonalitásba is csomagolják, durva agresszió az ember személyisége ellen, mert nem veszi figyelembe, hogy csak olyankor szóljon, amikor az ember hangulatilag is rá van állva ricsajos szolgáltatására.
Amikor én este felhúzom az ébresztőóra rugóját, vagy digitálisan beállítom a kívánt értékeket, még úgy gondolok a szerkentyűre, mint barátomra. Aztán reggel, amikor a fülembe-agyamba riadózik, jó messzire hajítanám, hogy sose lássam többé.
Pedig a rod-island-i Brown University diákjai úgy tűnik, megváltják a világot, s olyan humánus vekkert fejlesztenek ki, amely csak akkor ébreszti az embert, amikor az álom megszakítása számára a legkellemesebb élményt jelenti.
Hogy ilyen állat nincs is? De van...
A JNews c. orosz nyelvű hírportálon el is magyarázzák, hogy az egészséges alvás közben "mély" és "felületes" szakaszok váltakoznak az ún. REM (rapid eye movemnet - gyors szemmozgások) periódusaival. Reggeli közérzetünk pedig attól függ, hogy az alvás mely ciklusában ébresztik fel az embert. A felületes szakaszból mindig könnyebb és problémamentesebb ébrenlétre "szenderülni". A diákok által szerkesztett készülék, amelyet máris SleepSmart fantázianévvel illettek, elektródákkal és mikroprocesszorral ellátott homlokpánt segítségével regisztrálja az agyhullámokat, vezeték nélküli "távkapcsolatban" állva az ébresztőórával. A vekkert úgy állítják be, hogy megadják az ébresztés legvégső határát, amikor még nem késik el az ember, a műszer viszont ezen belül kiválasztja a legalkalmasabb pillanatot, mikor is az áldozat dalolva fogadja a kényszerű ébresztőt.
A humánus vekkert jövőre ígérik piacos változatban. Kivárjuk.
Bombamese
(Kedd, április 19.) Negyvenhét éve kutatnak már egy hidrogénbomba után, amit az amerikai légierő akkor elveszített, pontosabban a földre pottyantott, s az most valahol a georgiai Tybee sziget melletti partsáv iszapjában szunnyad (de ki tudja, meddig?!!).
Az esetről nemrég a The Washington Post fújta le a feledés porát, elmesélve a történetet, mely dióhéjban a következő:
1958. február 5-én két gyakorló repülést folytató sugárhajtású gép ütközött egymásnak öt kilométeres magasságban. Mi történt, mi nem, de mind a négy pilóta túlélte a karambolt, amelyben viszont egy termonukleáris bomba a tengerbe zuhant. Hetekig kerestek-kutattak utána, majd eltűntnek nyilvánították.
Sok-sok idő után, mintegy négy esztendeje, a légierő úgy döntött, hogy felhagy a kereséssel, mert az objektum talán már be is tokosodott az óceán mélyén, s ha nem bolygatják, kevesebb veszéllyel járhat.
Csakhogy él a környéken egy hatvan éves nyugalmazott repülős tiszt, Derek Duke, aki nem hagyja magát és saját szakállára, makacsul méri a sziget menti vizek sugárzási szintjét. Talált is egy helyet, ahol magas sugárzási szintet mért, ezért légi szakemberek tavaly szeptemberben kiszálltak a helyszínre, de vizsgálódásuk eredményét nem tették közzé. Duke szerint a veszély különösen nagy, hiszen még terroristák is kedvet kaphatnak a bomba felkutatására.
Érdekes módon, a történtekkel mit sem törődve, 1996-ban az atlantai nyári olimpia jachtversenyeit épp azon a helyen tartották, ahol annak idején nagy erőkkel keresték az elhullajtott bombát.
A The Washington Post elárulja: nem ez az egyedüli szunnyadó veszély: az amerikai légierő összesen 8 nukleáris bombát "ültetett" el valahol, valamikor...
Kádfogságban
(Szerda, április 20.) Ma egy kádhistóriát adunk elő, amire esküszik az AP, s az Egyesült Államokban történt meg, ráadásul az illetőnek nem is az első kellemetlen kalandja.
Egy 75 éves néniről van szó, aki egy szép napon - mint mindig - beült a fürdőkádba, de aztán nem tudott kiszállni, mert képtelen volt lábra állni. Igy aztán öt napon át csücsült étlen - és tehetetlenül - tisztaságvágya rabjaként, egyedül a vize volt biztosított, ezért tudta túlélni e balesetet.
Az ötödik napon azzal volt szerencséje, hogy szomszédasszonyának feltűnt: a postaláda már túlcsordult a küldeményektől, s riadóztatta azokat, akiket ilyenkor kell. Meg is találták a nénit, enyhe kiszáradás állapotában,s pár napig kórházban a helye, hogy ellenőrizzék, milyen károsodás érte az izmait.
A néni beszámolt szenvedéseiről is, mondván, hogy a legkellemetlenebb az volt számára, hogy keveset tudott aludni. Szabadulása utáni első kívánsága az volt: adjanak neki egy cigarettát és egy kólát.
Mint kiderült, ez már a második hasonló esete volt, legelőször csak egy napig volt kádfogságban. A hírügynökség szerint a rokonok most kapaszkodó rácsot készülnek fölszerelni a kádra.
Capa filmhős lesz
(Csütörtök, április 21.) Hámori András a Sorstalanság c. Nobel-díjas Kertész-regényből készült film producere bejelentette - miközben filmje külföldi forgalmazásának kilátásairól és feltételeiről beszélt -, hogy szándékában áll filmet készíteni Robert Capáról, a legendás fotográfusról, akinek életútja Budapestről vezetett a világhírnév felé. (A második világháború után, haláláig egyszer még hazatér s a kibomló népi demokrácia külsőségeit fotózza...)
Capáról, alias Friedmann Endréről már eddig is sokat írtak - mindenek előtt az foglalkoztatja a szakma, a fotózás értőit, mi vezette őt az aktív, riporteri szinten űzött fotózás szenvedélyéhez és gyakorlatához -, élete pedig bővelkedik a regényes fordulatokban.
Zsidó származása miatt kénytelen külföldön tanulni, ráadásul erőteljesen radikális nézeteket vall. Egy szaklap szerint odahaza Kassák volt az őrangyala, Berlinben viszont hatnak rá az akkori eszmék, miszerint a sztálini Oroszország tévútra lépett, az ideális társadalmi rendszert az éppen alakuló Spanyol Köztársaságban kell keresni.
Párizsba megy, ahol Kepes György, majd Kertész André támogatják újságíróvá, illetve fotóriporterré válni. Itt ismerkedik meg Gerda Pohorille/Taróval, akivel együtt megy Spanyolországba, hogy a Dephot ügynökségnek fotózzon. Ekkor bukkan elő a semmiből Capa, e fiktív fotós, aki aztán művésznevét is szolgáltatja.
1936 őszén, szinte a spanyol polgárháború kezdetén készíti el híres képsorozatát a milicista haláláról. A kép - ami alapján a 25 éves fiatalembert az angol Picture Post magazin a világ legjobb háborús fotósának kiáltotta ki - emlékeztet Goya festményére az 1804-es kivégzésről, de a fotón a halálosztó nem látható, csak a magányos áldozat.
Azt mondják, ez a titka: a tömeg helyett a jellemző egyént fényképezi, aki sokak megélt sorsát hordozza. Ugyanakkor úgy készít képet, hogy maga is benne van az események forgatagában. Nem rendez, mímel, konstruál, hanem együtt él a pillanattal és rátalál.
A veszélyes, a forró pillanatok művésze.
Barátnője, Taró tragikus halála megviseli, de nem adja fel a polgárháború kihívásait. Később Kínában is megfordul, az ottani forradalmi események hírét hallva. Így ír élményeiről, tettei mozgatórugójáról:
"Láttam százezer embert így menekülni Kínában, Spanyolországban - írta. - Nem könnyű mindig ott lenni, tehetetlenül, cselekvésre képtelenül, amikor egyetlen lehetőséged, a körülötted lévő szenvedés dokumentálása."
Ma is vitatkoznak azon: ha szenvedést, halált lát a fotós, mit tegyen inkább: segítsen, beavatkozzon, gyászoljon, tiltakozzon, vagy masinájával igyekezzen elkészíteni róla a legjobb képet?
Remélem, ez lesz majd ama megálmodott Capa-film fő gondolatköre...
Bódog vagyok
(Péntek, április 22.) A címlapon már látni, hogy holnap esemény kiván bekövetkezni a Káfé életében. Szatirikus regény köszönt az olvasóra, heti frissítéssel, 18 folytatásban.
Ez kereken 18 hetet jelent. Legalább. Hisszük, hogy megérjük. Túléljük. Mint mindent, ami még reánk vár.
A szerző Gergely Tamás. Aki évekig ült a kéziratán. Igaz, egy helyen próbálkozott ugyan, de aztán a kelletlenséget látva, elállt szándékától.
Nekem megmutatta. Először nyugtalanított, felkavart az írás. Második olvasatra, mint pitypang a tűző napon, hirtelen és magától értetődően kibomlott fanyar humora, felvillant a gúny célkeresztje.
Megvilágosodtam.
Rájöttem, hogy ez nem az Elvtárs világának a visszatükrözése, hanem az elvtársi viszonyok és kényszerítő körülmények továbbgondolásának torz jövendölése.
Az emberi "bódogság" - amire egy elsöpört rendszer úgymond feltette az életét, de mint kiderült, a miénk volt az az elherdált élet - csak az őrületben vagy a tudatlanságban létezik.
Amikor nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő realitásokról, hanem a realitás kénytelen mihozzánk igazodni.
Akkor vagyunk mi Bódogok. Mint a kisregény főhőse. Aki boldogan, dalolva vérzik el az Eszme és az Elvtárs szolgálatában.
Mint egyik első olvasója, melegen ajánlom Gergely Tamás könyvét az idetévedt látogatónak...
(Mai utóirat: A Bódog annak idején megjelent a néhai Káfén, most újra feltöltik a Káfé főnixre, fejezetről fejezetre, s a szerzőnek az a szándéka, hogy elérhető legyen egészében a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
Ez itt egy csíki vers...
(Szombat, április 23.) ...és jön majd a többi is. Merthogy azt írta minap nekem a Redaktor Úr: látod-látod, miért nem írsz te is kolozsvári, meg bukaresti, meg csíkszeredai verseket?
Elgondolkoztam e firtató kérdésen, és eszembe jutott, hogy hát én világéletemben megverseltem ama helyeket, ahol éltem. Ha annyira hiányzik a Redaktor Úrnak az én helyhez kötött lírizálásom, ám tessék, kinyitom a fiókot s előhúzok egyet-egyet.
Most éppen egy csíkit, a készülő Csíki csönd (Álmodott versek) c. kötet egy friss darabját.
bozóttűz
bozóttűz őrzi az éjszakát
két cigányszekér táboroz
a városszéli füzes mentén
mellettük országút poroz
a kukák ilyenkor már pihennek
kutyáké mind a maradék
csupa krumplihéj ez az élet
fagyos puliszka hányadék
reggeltől estig tart ez a leltár
az ember mindent megtalál
marad az éjjeli szabadság
amikor szunnyad a halál
és alszik minden kóró fűszál
fagyos göröngy lószar s a ló
fásultan bóklász csupa ótvar
az éjjel fémes csillogó
miként a kukák pléhezüstje
és az aranyfogak a szájban
álomba ájult révületben
mint bozóttűz az éjszakában
Holnap talán majd egy bukaresti vers is kikerül.
Diktálás után
(Vasárnap, április 24.) Ígértem, betartom: ez itt egy bukaresti vers, egy decemberi, hajnali hóvihar idején született, miközben órákat vártam az Északi Pályaudvaron, behavazott sínek között, a tomboló Krivec süvítését hallgatva és erejével dacolva. Fiam érkezett volna haza az ünnepekre, Budapestről, én meg dideregve, álmosan füleltem az állomási megafonok recsegésére, hogy meghalljam, mi hír az Euronight nevezetű expresszről, s az idő teltét az alábbi vers strófáinak megszületésével mértem. (Mondanom sem kell: a vers hamarabb elkészült, mint ahogy a vonat befutott. Otthon már csak le kellett írnom, diktálás után...)
Megafon
váróteremben a megafon
nevemen szólít
megrezzenek
e lelkemtől távoli
huzatos állomáson
ki tudhatja a nevemet?
álmodtam tán? félrehallottam
mikéntha nagy mohón
félrenyelünk?
kinek lennék itt az adósa
ki játszadozik itt velünk?
várom a szokásos újrát
hisz ugye hányszor bemondják
ha indul vagy befut egy-egy vonat
a megafon buzgón végzi dolgát
recseg és ugat
mit veszthettem el nem tudom
s azt sem ki tart nyilván
e tájon
ülök magamban roskatag
válaszra várón
a válasz késik mit tegyek
mintha nevem se volna
másról beszél a megafon
magas póznán
fölém hajolva
meglehet közben elmegyek
hisz semmi dolgom itt
szívemben az a megafon
mindent kihangosít
S végül holnap, hétfőn, a három kívánság törvénye szerint, jöjjön a kolozsvári vers is.
Garantáltan kolozsvári
(Hétfő, április 25.) Harmadik az isten igaza, meg a többi hasonló bölcsesség fejében itt egy garantáltan kolozsvári vers is, aminek az az érdekessége, hogy egy fellegvári gyermekkori élményt rögzít, de Bukarestben íródott és Csíkszeredában jelent meg nyomtatásban (a világhálóról most nem is beszélve...)
Annyit elmondok még, hogy évtizedekig egy agyagbánya tövében laktunk, s minden vágyunk az volt, hogy a csilléket ki-be toszogassuk a síneken a kezdetleges, omladékony vájatokba...
A bánya szája
házunk fölött egy agyagbánya szája
torkig belátni akkorára tátja
esőben sárga nyála lepatakzik
megomlik elfoly összeroskad habzik
ha tűz a nap minden ízében kiszárad
cserepes ajkai közt csak mélyül a vájat
úgy tűnik mintha mindegyre enni kérne
de mit kívánhat egy bánya ebédre
úgy fosztogatják nap- és csilleszámra
önmaga roskad önkéntes halálba
életet kér és nyel is olykor-olykor
majd végzetesen ránk zuhan mint a jobb kor
Különben tiszteltetem a Redaktor Urat!
Nagy Testvér helyett - Nagy Könyv
(Kedd, április 26.) A Big Brother (Nagy Testvér) vonz ugyan nagyobb tömegeket, de a mintájára, s talán kissé az ellenében is föllépő akcióáramlat jelentőségteljes meglepetésekkel szolgált.
Az angol könyvolvasási akciót Magyarország felé meghosszabbító A Nagy Könyv mozgalom sikere elképesztette a szervezőket.
Miközben a brit tájakon alig százezervalamennyi voks jelezte az olvasók véleménynyilvánításának potenciálját, magyar nyelvterületen közel félmilliónyian nyilvánítottak véleményt, hogy milyen magyar, illetve világirodalmi művet tekintenek A NAGY REGÉNYNEK.
Így alakult ki az a százas (50 külföldi, 50 magyar szerző jegyezte munkát tartalmazó) lista, melyet a szervezők tovább szűkítenek majd, de amely számunkra már most fontos, hiszen kiderül belőle, hogy ha valaki a rajta szereplő műveket birtokolja, sőt - horribile dictu! - el is olvassa, akkor mind honi, mind égtáji vonatkozásban nyugodt lehet: műveltsége kellően megalapozott.
Íme a százas lista, az akció honlapja nyomán (a nézeteltérések és érzékenykedések elkerülése végett betűrendben):
1984 (Orwell, George)
A 22-es csapdája (Heller, Joseph)
A Da Vinci-kód (Brown, Dan)
A Diadalív árnyékában (Remarque, Erich Maria)
A fekete város (Mikszáth Kálmán)
A funtineli boszorkány (Wass Albert)
A gyertyák csonkig égnek (Márai Sándor)
A Gyűrűk Ura (Tolkien, John Ronald Reuel)
A három testőr (Alexandre Dumas)
A katedrális (Follett, Ken)
A két Lotti (Kästner, Erich)
A kis herceg (Saint-Exupéry, Antoine de)
A kőszívű ember fiai (Jókai Mór)
A láthatatlan ember (Gárdonyi Géza)
A legyek ura (Golding, William)
A lét elviselhetetlen könnyűsége (Kundera, Milan)
A Mester és Margarita (Bulgakov, Mihail Afanaszjevics)
A nap szerelmese (Dallos Sándor)
A neveletlen hercegnő naplója (Meg Cabot)
A nyomorultak (Hugo, Victor)
A Pál utcai fiúk (Molnár Ferenc)
A Pendragon legenda (Szerb Antal)
A rózsa neve (Eco, Umberto)
A tizennégy karátos autó (Rejtő Jenő)
A varázshegy (Mann, Thomas)
A vörös oroszlán (Szepes Mária)
Ábel a rengetegben (Tamási Áron)
Abigél (Szabó Magda)
Adjátok vissza a hegyeimet! (Wass Albert)
Akiért a harang szól (Hemingway, Ernest)
Állítsátok meg Terézanyut! (Rácz Zsuzsa)
Anna Karenina (Tolsztoj, Lev Nyikolajevics)
Apák könyve (Vámos Miklós)
Aranyecset (Dallos Sándor)
Aranykoporsó (Móra Ferenc)
Árvácska (Móricz Zsigmond)
Az ajtó (Szabó Magda)
Az alkimista (Coelho, Paulo)
Az arany ember (Jókai Mór)
Az öreg halász és a tenger (Hemingway, Ernest)
Bezzeg az én időmben (Fehér Klára)
Bogáncs (Fekete István)
Búcsú a fegyverektől (Hemingway, Ernest)
Bűn és bűnhődés (Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics)
Büszkeség és balítélet (Austen, Jane)
Édentől keletre (Steinbeck, John)
Édes Anna (Kosztolányi Dezső)
Egri csillagok (Gárdonyi Géza)
Egy magyar nábob (Jókai Mór)
Egy polgár vallomásai (Márai Sándor)
Elfújta a szél (Mitchell, Margaret)
Für Elise (Szabó Magda)
Galaxis útikalauz stopposoknak (Adams, Douglas)
Gergő és az álomfogók (Böszörményi Gyula)
Háború és béke (Tolsztoj, Lev Nyikolajevics)
Harmonia caelestis (Esterházy Péter)
Harry Potter és a bölcsek köve (Rowling, Joanne Kathleen)
Harry Potter és a Főnix Rendje (Rowling, Joanne Kathleen)
Harry Potter és a Titkok Kamrája (Rowling, Joanne Kathleen)
Harry Potter és az azkabani fogoly (Rowling, Joanne Kathleen)
Ida regénye (Gárdonyi Géza)
Indul a bakterház (Rideg Sándor)
Iskola a határon (Ottlik Géza)
Iszony (Németh László)
Jadviga párnája (Závada Pál)
Jane Eyre (Brontë, Charlotte)
József és testvérei (Mann, Thomas)
Kard és kasza (Wass Albert)
Kincskereső kisködmön (Móra Ferenc)
Lassie hazatér (Knight, Eric)
Légy hű magadhoz (Knight, Eric)
Légy jó mindhalálig (Móricz Zsigmond)
Malevil (Merle, Robert)
Mesterségem a halál (Merle, Robert)
Micimackó (Milne, Alan Alexander)
Monte Cristo grófja (Dumas, Alexandre)
Ne féljetek (Jókai Anna)
Oroszlánkölykök (Shaw, Irwin)
PetePite (Nógrádi Gábor)
Piszkos Fred, a kapitány (Rejtő Jenő)
Pokolbéli víg napjaim (Faludy György)
Quo vadis (Sienkiewicz, Henryk)
Régimódi történet (Szabó Magda)
Robinson Crusoe (Defoe, Daniel)
Sorstalanság (Kertész Imre)
Švejk (Hašek, Jaroslav)
Száz év magány (García Márquez, Gabriel)
Szent Péter esernyője (Mikszáth Kálmán)
Szerelem a kolera idején (García Márquez, Gabriel)
Téli berek (Fekete István)
Tóték (Örkény István)
Tüskevár (Fekete István)
Utas és holdvilág (Szerb Antal)
Utazás a koponyám körül (Karinthy Frigyes)
Üvöltő szelek (Brontë, Emily)
Virágot Algernonnak (Keyes, Daniel)
Vörös és fekete (Stendhal)
Vuk (Fekete István)
Winnetou (May, Karl)
Zabhegyező (Salinger, Jerome David)
Ki-ki eldöntheti, hogy a listán szereplő művek olvasása folytán mely kategóriába sorolja magát.
De ez már megint csak olyasmi, mint a Nagy Testvér féle akció...
Csatlakozás
(Szerda, április 27.) Örömünnep volt a hétfő mifelénk, Romániában, ami érthető, hiszen alakulhattak volna rosszabbul is dolgaink. Százas, hogy nem érdemeltük ki a csatlakozást, de az is biztos, hogy alaposan rádolgoztunk.
Buzgó igen-t mondtunk a házasságra, azzal a hátsó gondolattal, hogy menet közben majd elválik...
De a felcsiholt lelkesedés, a népségben-katonaságban gerjesztett érzelmi görögtűz több mint ismerősen köszönt vissza.
Kedd reggel rádiós riport számolt be arról, hogy egyik erdélyi nagyvárosunkban az óvodások is megünnepelték, hogy Strasbourg kegyes volt hozzánk.
Öt éves gyerek volt a kérdezett, akitől nagyokos riporter azt tudakolta, mit is ünnepeltek hétfőn az óvodában.
- A tyatlakozást... - gügyögte az öntudatos csöppség.
Riporter, látván, hogy nyerő napja van, tovább forszírozta:
- És hogyan ünnepeltetek?
- Énekejtünk, vejseket mondtunk...
Riporter, útban a hetedik mennyország felé:
- Te is szerepeltél, ugye? Elmondanád nekünk is, amit szavaltál?
- Pejsze... "Nyuszi ül a fűben, / ülve szundikálva, / nyuszi talán beteg vagy, / hogy már nem is ugorhatsz..."
Riporter elégedetten el...
Hallgatóban közben kínos emlékek ébrednek. Olyan időkből, amikor négy-öt éves csöppségek szájából hallotta vissza a Párt, a Főtitkár, a Haza kimondhatatlan szeretetét. Amiről azt hitte, hogy örökre eltűntek a nevelés kelléktárából.
Pedig hát a "papagájkór" ma is pusztít, csak a szöveg változik. A dresszírozás, az agymosás módja nem.
A rádióriportban hallottak, sajnos, nem a kivételt jelentik.
Tanárember mesélte, ugyancsak kedden, hogy egy nappal korábban elemista tanítványait felsőbb utasításra meg kellett rajzoltatnia az EU-hoz való csatlakozás ürügyén.
A gyerekek tanácstalanul néztek tanárukra, mert fogalmuk se volt arról, mit is lehet ilyenkor rajzolni.
(Gondoljunk csak bele: mi a helyükben mi a túrót rajzolnánk?!)
Volt ám fejvakarás, egyszemélyes ötletbörze, miegymás, aztán a tanár nagy nehezen kibökteforma:
- Hát.. például rajzolhatnátok virágokat... Sok-sok szép virágot...
Rajzoltak hát az elemisták virágot, rakásra. Hiszen a virág hálás jószág. Ott van mindig kéznél: anyák napjára, évkezdéskor és évzárókor, bármilyen eseményre és évfordulóra. A virág az univerzális lelkesedés agyonkoptatott, de még mindig működő szimbóluma.
A képekből pedig, valószínűleg, majd országos kiállítás nyílik.
Bizonyítandó, hogy nálunk még a hátulgombolósok is EU-pártiak.
Csak ide gyorsan azzal a tagsággal!
A többit bízzák csak ránk...
Micsoda fogás!
(Csütörtök, április 27.) Mennyi filmhez szolgáltattak muníciót, elképzelni nem lehet. Azt se tudom, fizettek-e a maffiának ezért szerzői jogdíjat, vagy netán maga a maffia pénzelte a filmeseket, hogy a könyörtelenség imidzsét sikerüljön beleverni a köznép fejébe?
És mennyi bűnügy mozgató alanyai, mennyi nyomozás titokzatos és vérengző tárgyai ők, az árnyékban és bűnszövetkezetben tevékenykedők!
Al Capone nevét ma a kisiskolások is tudják, meg azt is, hogy eszik vagy isszák.
Most viszont, a New York Times keddi számából értesülhettünk arról, hogy egyszerre 11 chicagói maffiózót tartóztattak le és helyeztek vád alá a hét elején gyilkosság és más bűncselekmények, így zsarolás, fenyegetés, megvesztegetés, tiltott szerencsejáték címén.
Ekkora dobása régen nem volt az amerikai rendőrségnek (FBI), amely akcióját Családi titkok fedőnévvel látta el, s három államban - Illinois, Arizona és Florida - gyűjtötte be, szinte egyidőben a maffiózókat.
Az újság beszámolója szerint a letartóztatási parancsot 14 névre állították ki ugyan, de az 59 éves Frank "Gumba" Saladinót például holtan találták egy szállodai szobában. Ugyanakkor nem találtak idegenkezűségre utaló jeleket. Annál több pénzt viszont: holtteste mellett több tízezer dollár hevert. Két másik gazfickó, a 75 éves Joey "a Bohóc" Lombardo maffiavezér és Frank "a Német" Schweihs szökésben vannak.
A letartóztatott 11 személy közül a 63 éves James Marcello és a 68 éves Frank Calabrese a chicagói alvilág vezéralakjai. De van közöttük két nyugalmazott rendőr is, akik az FBI alvilágba beépített ügynökeit fújták be a maffiának, üzeneteket közvetítettek börtönben ülők és a többiek között és más szolgálatokat is tettek.
Szó se róla, a chicagói alvilág megszenvedi a rendőrség eme győzelmét. De azt hiszem, csak a filmekhez nyújtott muníció lesz ideig-óráig változatosabb: újabb változatok pénzre és pisztolygolyóra... (csg)
Vulkáni kégli kiadó!
(Péntek, április 29.) Megdobogott a szívem, amikor az El País révén tudomásomra jutott, hogy a Fudzsijama tetején, ahol egy szimpatikus, de azért mégis aktív tűzhányó fészkel, bérlőket keresnek egy ottani ingatlanhoz.
A hófödte vulkáni csúcs már annyi költői gondolatot ébresztett, hogy nem csodálnám, ha könnyedén betelne a várólista.
De ki az az őrült, aki a nem csekély magasságban valamikor házat épített, amelyet most hiába próbálnak hasznosítani...
Nos, az ingatlanban mostanig meteorológiai megfigyelő állomás működött, de a terjedő technika, a műholdas megfigyelések lassan kiszorították a klasszikus meteorológiai megfigyeléseket, szükségtelenné téve szakemberek száműzését a sintoizmus szent helyére.
A bérbeadást világgá kürtölő hirdetés azzal kecsegtet, hogy odafentről csudaszép kilátás nyílik a csillagokra.
Erősen töprengek: merjem-e belevágni a fejszémet egy vulkáni kalandba? Hiszen könnyen megtörténhet, hogy egyúttal az utolsó vállalkozásom lenne ezen az árnyékvilágon. És bár fizikailag rosszul vagyok, mikor meghallom, hogy ha nem jelentkezik érdeklődő, az obszervatórium épületét kénytelenek lesznek lebontani.
Éjszaka olykor a vulkáni kégliről álmodom. Csak azt ne kérdezze senki, hogy miért.
Kis drakulák látogatása
(Szombat, április 30.) Drakulák pedig vannak, hiába jön mindegyre a logikus cáfolat a tudomány részéről.
Szóval, van egy denevérfaj, amely vérrel táplálkozik, Dél-Amerikában él, s legtöbbször állatok vérét csapolja meg lassan, de módszeresen. Úgy, hogy az állat életbe maradjon, de ő is jóllakjon.
A nagy bökkenő: hogy ezen közben, mivel nem egyszer használatos tűvel végzi e műveletet, a veszettség kórokozóját hordozhatja sebről sebre, állatról állatra, egyedről egyedre.
Ráadásul a kis drakulák nem tesznek különbséget a célszemély kiválasztásában: ha nincs szarvasmarha vagy egyéb, nagytestű állat, megteszi az ember is, s általában álmában lepik meg a gyanútlant, s kitakart testrészei révén férkőznek közel a táplálékot biztosító vérerekhez.
A France Presse most épp ilyen vérszívó denevérekről adott hírt, amelyek a kolumbiai Condoto városban garázdálkodnak három hete, s már 43 embert martak meg. Szerencsére veszettséget eddig még egy esetben sem mutattak ki.
A hatóság gyanúja szerint a vámpírdenevérek szokatlan invázióját az magyarázza, hogy a repülő állatoknak megváltozott a vándorlási útvonala. Az emberek elleni támadásnak részben az lehet az oka, hogy a térségben megfogyatkozott az állatállomány, különösen lecsökkent a sertések és a szarvasmarhák száma.
Védekezésül mérgezett eledel elhelyezésével próbálják megtizedelni a drakula-populációt, elvenni a támadó kedvét, kérvén a lakosságot, hogy oltassák be magukat s állataikat veszettség ellen.
Fennáll a veszély, hogy a denevérek tovább költöznek a droggerillák által kézben tartott területekre, ahol a hatósági ellenőrzés keze nem ér el és ellenőrizhetetlen állapotok alakulhatnak ki.
Lebukott egy graffiti-király
(Vasárnap, május 1.) Szokatlanul szigorú büntetést szabott ki egy hamburgi közismert falfirkálóra a tartományi felsőbíróság: jogerősen, a delikvens fellebbezése után, három évi elzárásra ítélte.
Az 55 éves "mestert" művésznevén OZ-nak hívják, mert következetesen ekként szignózza alkotásait, amelyekért most bűnhődnie kell. A törvény szigora 19 rendbeli anyagi károkozás (graffiti-mázolás, ablaktáblák összekarcolása) és három rendbeli kísérlet miatt rótta ki a fenti ítéletet.
OZ-nak nem ez az egyetlen konfliktusa a törvénnyel, hasonló bűncselekményért már ült két esztendőt, de most sem tartja magát bűnösnek: azt vallja, s a tárgyalásokon fennen hangoztatja (különben ez a mentség fészkel minden, a graffiti szenvedélyének hódoló fejében), hogy ő voltaképpen művész, amit művel, az egy grafikai műfaj. OZ-nak még esztétikai hitvallása is van: "valami szépet, színeset akar szembeállítani a barnasággal és a német tisztasággal" - fejtette ki a tárgyaláson védőügyvédje, amire a védenc buzgón bólogatott.
Tudjuk mi, amit tudunk: teli a világ graffitival, akár csak rossz verssel, csapnivaló klapanciákkal. De amíg a gyenge alkotások általában csak az érzékeinket, ízlésünket bántják, addig e monumentális műfaj egyenesen falainkra, kerítéseinkre tör.
A német sajtó felbecsülte, hogy évente mintegy 200-500 millió eurónyi kárt okoznak a falfirkálók az országnak. S nagy a hajlandóság a törvényhozókban, hogy elrettentés végett tovább szigorítsanak a vonatkozó jogszabályokon.
A Nagy Könyv botor hullámai
(Hétfő, május 2.) Békétlenkedik az írótársadalom A Nagy Könyv akció miatt (lásd még Pótkávé-151.). Amit szervezői azzal a kimondott szándékkal indítottak, hogy az emberek visszatérjenek a Gutenberg galaxisba.
Hát ez most sikerült. Legalább is látszólag. Viszont az a csodatétel, sajnos, nem történt meg, hogy mindenki belekerüljön a százas csomagba, aki ott szeretné tudni magát.
Aki összetéveszti az internetes szavazás, a könyvforgalmazási marketing fogásait az irodalmi értékrenddel, a kritikával, a méltatók hadával, az irodalmi díjazás mechanizmusával, az utókorral és egyéb fityfenével.
Hát nem: A Nagy Könyv ma arról szól, hogy miket olvasnak leginkább az emberek- Mindenfélét. Mindenféle emberek. Böngésszük csak: lám, Shakespeare-t nem olvassák. Az ő összes drámái ezek szerint nem remekművek? Ő nem Nagy Könyv?
A szavazó olvasó szerint nem. A dráma valahogy sosem vált a laikus szemében "könyvvé". Mint ahogy nem könyv ilyen értelemben a Petőfi összes, a Biblia, a Vér és arany, A romlás virágai. Pedig címük van, ott vannak a könyvesboltokban, antikváriumokban, a polcainkon, talán épp kiemelt helyen.
De a mezei olvasó számára nem könyvek.
A könyv az, amit olvasni lehet. Lehetőleg cselekményes és olvasmányos legyen. Történjen benne valami. Hajszolja végig magán az embert. Keltsen türelmetlenséget. Hullámot. Váltson ki vitát. Vagy legalább is legyen divatos. Hogy érdemes legyen róla beszélni. Véleményt mondani. Vagy éppen szavazni.
Az irodalom nem százas csomag. Az immanens értékekből ki lehet válogatni százat, de a százas opció sose jelenti majd a többi tagadását.
Két embernek ma még nincs egyforma könyvtára. A válogatás személyre szabott. És ez a jó.
De azért A Nagy Könyv is jó valamire, mert ha valaki ezt a százast elolvassa, már azt mondhatjuk, kapiskál valamit az irodalom terén. Nagyjából azt kapja, amit az emberek ma szívesen vagy lelkesen olvasnak.
Régészfantázia
(Kedd, május 3.) A grúziai Dmanisziben a régészek nemrégen egy olyan koponyát találtak, amely közel két millió éves és őszerintük annak a példája, hogy az emberi összetartás és segítség már akkor is létezett, egy bizonyos életbevágó, elemi formában.
A sztorit a spanyol El País szolgáltatja, a muníció viszont a Nature c. nemzetközi tudományos folyóirat révén került nyilvánosságra.
Mi késztette a tudósokat ilyen hangzatos következtetés megfogalmazására?
Mindenek előtt az, hogy a feltehetően 50-60 éves férfi koponyájában egyáltalán nem találtak egyetlen fogat sem, sőt azt is megállapították, hogy a fogai jóval a halála előtt hullottak ki.
(A talált koponya azért is érdekes lelet, mert a homo georgicusok, amelyekhez tartozott és akik a homo habilis és a homo erectus között éltek, nem jutottak e magas korig...)
Hogyan vészelte át a fennmaradó éveket ez az akkori mércével mérve, hosszú életű homo gregoricus, ha nem volt mivel rágnia, márpedig annak idején a táplálékot, mármint a húst és a növényeket még nyers állapotban fogyasztották, ahhoz pedig tudjuk, milyen fogazat szükséges.
A régészfantázia azonban határtalan, hiszen az évmilliók űrét tölti ki feltételezéseivel. Ez esetben az a hipotézis, hogy a szerencsétlen fogatlant valószínűleg a körülötte élő társai táplálták, mégpedig úgy, hogy megrágták helyette az ételt, aztán meg az ő szájába adták, hogy a további teendőket maga végezhesse el.
"Ez pedig szociális kötelékek létére, szolidaritási érzelmekre utal, mert a nehéz létfenntartási körülmények között egy "haszontalan" lény táplálása hihetetlen luxusnak számíthatott. " - kommentálja az esetet az MTI.
Erről meg az a vicc jut eszembe, amikor két kutyatartó vetélkedik egymással, hogy kinek a kutyája eredetibb példány. Az egyik azzal dicsekszik, hogy az ő ebe az ágyba hozza neki a reggelit, az újságját és a kávéhoz való cigarettát is ő gyújtja meg.
Mire a másik fitymálva mondja: az semmi, az ő kutyája olyan spéci, hogy csakis rágott ételt eszik.
Ettől a társa jócskán elhűl: - Hogy-hogy? És ki rágja meg neki?
- Ő maga - jön a válasz.
Nos, itt ez a poén valahogy nem jön be...
Gyászoló Greenpeace
(Szerda, május 4.) 63 éves volt az a férfi, aki a világméretű zöld mozgalom, a Greenpeace egyik társalapítója, s a szervezet első elnöke.
A gond az vele, hogy hétfőn Torontóban befejezte földi pályafutását. Igaz, hogy a természetvédő világmozgalomban aktívan már pár évtizede nem vett részt, hogy regényírásnak szentelje az életét, de jelenlétére, tekintélyére és személyi varázsára mindig számítottak azok, akik átvállalták az általa beindított küzdelmet.
A halál oka a manapság legprózaibbnak tűnő: rák. Hunterrel együtt egy végtelenül kedélyes, nagydarab közösségi ember tűnt el a süllyesztőben.
A hírügynökségek által megrajzolt kép nagyjából így mutat:
Újságíróként és médiakutatóként kezdte pályáját, s a "világfalu" elmélete megalkotója, Marshall McLuhan tanítványa volt. Az 1960-as évek végén csatlakozott a háborúellenes mozgalmakhoz. Egy, a nukleáris kísérletek elleni tüntető csoportnak lett a tagja, amelyből 1971-ben Vancouverben Ben Metcalfe-fel közösen megalapították a Greenpeace-t. 1973-ban lett a szervezet elnöke, amelyet hamarosan nemzetközivé terjesztett. Hunter nem csupán a nukleáris kísérletek leállításáért folytatott harcot, hanem síkra szállt a bálnák és fókák védelméért, az esőerdők és a Föld ózonpajzsának megóvásáért. Eszméit 1978-ban A szivárvány harcosai (Warriors of The Rainbow) c. könyvében foglalta össze. Innen kapta a nevét a Greenpeace híressé vált hajója, a Rainbow Warrior, amelyet a francia titkosszolgálat 1985-ben felrobbantott az új-zélandi partoknál, hogy megakadályozza a Csendes-óceáni korallszigeteken végzett atomkísérletek elleni tiltakozó akciót. Tucatnyi regényt írt, megkapta Kanada legmagasabb irodalmi kitüntetését, a főkormányzó díját. 1990-től ő volt a CITY-TV környezetvédelmi szakértője. 2000-ben az amerikai Time magazin a XX. század 10 legnagyobb környezetvédője közé sorolta.
Legyen neki könnyebb - mondjuk mi most, arra gondolva: Bob Hunter életét áldozta egy ügyért, melynek célállomása, hogy nekünk jobb legyen. A kör bezárult.
Melegek gyilkosa
(Csütörtök, május 5.) Bírósági döntést hoztak arról, hogy egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt sorozatgyilkos nem fejezheti be önéletrajzi könyvét. E szokatlan cenzori szigor nem teljesen megalapozatlan.
Dennis Nielsen ugyanis, aki a brit kriminológiában az egyik leghátborzongatóbb eseteket produkálta, és 1983-ban, akkor még 37 esztendősen került a rács mögé, A fojtogató című könyvében részletesen leírta, hogyan ölte meg áldozatait, számszerint 15 meleg férfit öt esztendő leforgása alatt (1978-1983 között).
Az történt, hogy a börtön vezetősége tudomást szerzett a készülő "műről", amit gyorsan el is kobozott. A pert pedig a jogaiban magát sértettnek vélő szerző indította meg, amely a napokban ért el végkifejletéhez: egy három főből álló bírói testület jóváhagyta a korábbi fórumok tiltó döntéseit, azzal a kitétellel, hogy Nielsen nem fellebezhet a Lordok Házához. A Reuters által ismertetett bírói indoklás szerint egyetlen büntetőrendszer sem engedheti meg, hogy egy nemi erőszaktevő, vagy gyilkos nyilvános publikációban magasztalja azt az élvezetet, amelyet tettének elkövetése okozott neki.
Ám lássuk a tetteket.
Nilsen, ez az alkoholista és homoszexuális köztisztviselő éveken át férfiakat csalt a lakására, majd megölte és feldarabolta őket, tetemeiket szekrényekben és a padló alatt rejtette el. A holttestek zömét észak-londoni kertjében rakott máglyákon égette el. Akkor bukott le, amikor új lakásba költözött és a régi lakásán lévő emberi maradványokat a vécélefolyón keresztül próbálta eltüntetni. Az emberi testrészek eltömítették a lefolyót és végül egy vízvezetékszerelő felfedte a ház hátborzongató titkát.
Így aztán egy gyomorszorító olvasmánnyal kevesebbek lettünk. És közben azon töprenghetünk, hogy milyen "teljesítményekre" képes az emberi személyiség kóros elváltozása, magyarán: vajon, még mit hoz a holnap?
Elárverezett csók
(Péntek, május 6.) Híres fotót, a francia RobertDoisneau által készített A csók első kópiáját árverezték el nemrég Párizsban és a boldog tulajdonos 20 ezer eurót pengetett le az általa ábrázolt csókért.
A híres fotó, amely egy fiatal pár boldog, felszabadult csókját ábrázolja a párizsi városháza előtt, 1950-ben készült, amikor a háború végének lelkes hangulatát sikeresen elkapó, világhírűvé lett fényképészt az amerikai Life magazin megbízta, készítsen fotóriportot a francia fővárosról és a szerelmesekről.
Mostanig mindenki azt hitte, hogy az így készült remekmű, A csók egy ihletett pillanatban klészült, de mint minden mítosz, idővel ennek aurája is megkopott. Mára ugyanis kiderült, hogy a képen szereplő fiatalok tuilajdonképpen színművészeti főiskolások, akiket a fotós egy kávéházban látott meg és vett rá arra, hogy modellt álljanak neki.
A beállítás, mint látjuk, pompásan sikerült. A lány, Francoise Bornet 1992-ig őrizte titkát, hogy ő a képen szereplő szerelmes lány. Ugyancsak ő volt az, aki most 75 évesen árverésre bocsátotta a régi kópiát, amelyet Doisneau küldött el annak idején neki és kedvesének.
Ha úgy vesszük, az a hajdanvolt művi csók megérte ezt az összeget.
Persona non grata
(Szombat, május 7.) Bill Vazan kanadai szobrászra rájár a rúd. Egy chilei bíróság ugyanis 5 ezer dollár büntetésre ítélte - ami a kisebbik baj - (bár az sem épp olyan kis összeg, hogy gond nélkül kiköhögje az ember), de emellett azzal sújtja a törvény szigora, hogy két évig nem teheti be a lábát a Húsvét-szigetekre.
Ugyanakkor nyilvánosan kell bocsánatot kérnie a sziget népétől, illetve át kell adnia 36 tekercs filmet, amit kereskedelmi úton akart értékesíteni.
A kérdés jogos: mit követett el ez a szerencsétlen kanadai, hogy ekkorát ütött rajta a sors?
Tudni kell, hogy Vazan egy furcsa művészeti irányzat, a "land art" híve és annak egyik leghíresebb művelője. A múlt század hetvenes éveiben fejét felütő izmus azt tűzte ki célul, hogy átrendezi a természeti világot, amelynek meglévő alkotóelemeit nyersanyagként használja föl műalkotásaihoz.
Vazan a Húsvét-szigeteken minden eddiginél jobban elvetette a sulykot: hat archeológiai együttest változtatott meg azzal, hogy áthelyezett köveket és azokkal figuráit szerelte fel. Az egyik egy polipot formázott és ahhoz, hogy megépítse a 7 méter széles, 10,8 méter hosszú tengeri szörnyet, elmozdított egy "ahuz" szent áldozati követ, amelyet az UNESCO a világörökség részének nyilvánított.
Az esetről beszámoló El País szerint a kanadai művésznek három évi börtön dukált volna mindezért, de a bíróság, úgy látszik, elnéző volt vele szemben. Annak ellenére, hogy védekezése olyan, mint a fehér cérnájú férc, fekete alapon: azt állította, hogy nem ismerte a hely régészeti értékét.
Éppen ő, aki művészeti előadásokat tart a quebeci egyetemen! No de ha eddig nem ismerte, akkor most talán megtanulja. Húsvét-szigetek kormányzója mindenesetre nem volt túlságosan elnéző: vandalizmusnak titulálta Vazan viselkedését, s úgy gondolja, nincs mit keresnie többé a szigeteken.
Egy lap Kloberg kijárócégének dokumentumából
(Vasárnap, május 8.) Melodramatikus, furcsa eseményről olvastam a reggel: bizonyos III. Edward J. von Kloberg, akárcsak a Tosca hősnője Puccini operájából, a reménytelen szerelem szimbólumának tekintett római Angyalvárból május első napjaiban a mélybe vetette magát. Az ok, hátrahagyott levele szerint: szerelmi csalódás.
Von Kloberg (aki eredetileg Van volt, de a Von előkelőbben hangzott, hát felvette) saját neméhez vonzódott, s két éven át élvezte egy nála 30 évvel fiatalabb litván ifjú szerelmét, aki aztán váratlanul hátat fordított neki. A dúsgazdag Kloberg április végén azért utazott Rómába, hogy megpróbálja helyrehozni kapcsolatukat. Gyertyafényes luxusvacsorán találkoztak, de a régi szép idők valahogy nem akartak visszatérni, ezért aztán a turisták közé vegyült május 1-jén, vasárnap késő délután s felment a Hadrianus császár Tiberis partján fekvő hajdani mauzóleumának tetejére, zsebében egy társasági magazin 1997-es címlapjával, amelyen éppen kitüntetést vesz át George W. Bush amerikai elnöktől, valamint egy búcsúlevéllel. Abban félreérthetetlenül benne van: a szerelem ölte meg.
Kloberg népszerű, ellentmondásos figurája a jelenkor történelmének. Azzal vált hírhedtté, hogy Washington World Group néven lobbyirodát működtetett, amely elvállalta olyan kétes hírű politikusok érdekképviseletét és imidzsépítését, mint Szaddám Huszein iraki, Nicolae Ceausescu román, Samuel Doe libériai, Mobutu Sese Seko és Laurent Kabila zaire-i elnök. És bár kliensei a világ legszegényebbnek tartott országaiból származtak, üzlete mindvégig prosperált: szép summákat tudott legombolni a szimpatikus benyomás után áhítozó diktátorokról. (Kliensei fizetokészségét úgy tesztelte, hogy első osztályra szóló repülőjegyet és napi 5000 dollár tiszteletdíjat kért tőlük.) "Közvetítő" munkáját ugyanakkor az amerikai kormányzat is elismerte: bejárása volt a legmagasabb körökbe is.
Most a túlvilágon folytathatja áldásos tevékenységét - biztosan akadnak ott is elegen, akik igényt tartanak rá.
Las Vegas ünnepel
(Hétfő, május 9.) E napokban ünnepli létesítésének centenáriumát Las Vegas, melyre mindenki úgy gondol, mint a Bűn, a Gonosz, a Csábítás, a Maffia városára.
Amely életek millióit törte ketté, utolsó reményeiktől fosztotta meg a játékasztalai mellett, kaszinóiban szerencsét próbálóknak.
Pedig hát valamikor, a kezdetekkor csak egy kis koszfészek volt, valahol a Los Angeles és Salt Lake City közt megépülő vasútvonal mentén, s a földterület, amelyen áll, mindössze negyedmillió dollárba került.
Még 1950-ben is, amikor már a maffia uralta, csak 25 ezer lakosa volt. Mit tesz a dinamika: négy évtizeddel később már 260 ezren lakják, ma pedig közel kétmillióan. A prognózis pedig 2020-ra három millióval számol!
Ezen túl azonban rengeteg a látogató, az átutazó. A giccsvárosnak is nevezett helységnek nagy a vonzereje, a híre. Tavaly 31 millió turista és hat millió üzletember kereste fel Las Vegast - nagy többségük amerikai. A világ húsz legnagyobb szállodája közül 16 Las Vegasban fogadja vendégeit.
Vendégek ide vagy oda, a legnagyobb nyereséget a spekulánsok söprik be Las Vegasban, pár a vendégek se panaszkodhatnak: ezernél jóval több játékasztal, játék automaták tízezrei mellett a játékkaszinók pénzforgalma eléri az évi 8,7 milliárd dollárt. Az eddigi legnagyobb nyereményt 2001-ben ütötte meg egy 25 éves, Los Angeles-i mérnök: 39 millió 713 982 dollárt nyert játékautomatán.
Las Vegasban a világsztárok is szeretnek fellépni, jelenleg éppen John Elton és Céline Dion a vegasi menők, hihetetlenül szép kis gázsiért.
De népszerű Las Vegas a házasulandók között is: tavaly pl. közel 130 ezer pár esküdött meg a helyi anyakönyvvezetőnél, ezért a helységet megilleti a házasságkötések világmetropolisa cím is.
Az Óvárosban esténként 12,5 millió villanykörte világítja be a Freemont Street Experience elnevezésű utcát. Gigantikus utánzatok ejtik ámulatba a városba látogatókat - piramisok, Velence, az Eiffel-torony, a világ legnagyobb mesterséges vulkánja, a legerősebb lézer és a legnagyobb aranyrög.
És akkor a bűnről még nem is beszéltünk: a virágzó dohány-, szesz- és szexkereskedelemről, és bár itt is tilos a prostitúció, mint az Egyesült Államokban mindenütt, a kutya se törődik vele. Sőt, a polgármester mindig hivatalosan megjelenik a Pornó-Oscar díjkiosztásán.
Ha ilyenek a hétköznapi méretek - vajon micsoda feldobás várható a centenáriumon? Ami már biztos: a Red Hot Chili Peppers ingyenes koncertje, amelyre 50 ezer nézőt várnak.
Kalóz bankautomaták
(Kedd, május 10.) Veszélyes és igen rafinált bűnözési forma jelent meg Romániában: az ál-pénzautomaták üzemeltetése.
Máról holnapra megjelenik, egy sűrűn lakott település valamelyik épületének bejáratánál egy bankautomata. A lakók örvendeznek, mert hát az eddig ismert pénzkiadók inkább csak a belvárosban vannak, jól jön a lakótelepen is egy éjjel-nappal üzemelő pénzautomata...
Már ha éppen van pénz abban a masinában. Mert ez itt a gond: az ál-automatáknak semmi közük a valódi pénzkiadókhoz. Igaz, külsőre tökéletesen megegyeznek azokkal, hasonlítanak rá, mint egyik tojás a másikra, csakhogy hiányzik belőlük a lényeg: a pénz és az azt kiadó mechanika.
A csalafinta eljárás lényegében pofonegyszerű: a gyanútlan kliens - Romániában mintegy 6 millió kártyatulajdonossal számolnak! - behelyezi a kártyáját a résbe, ahogy azt kell, a gép a szokásos módon lekérdezi az ún. pin-kódot, az ember be is billentyűzi becsülettel, mire kis gondolkodási idő után az automata visszaadja a kártyát, azzal a megjegyzéssel, hogy pillanatnyilag nem tud eleget tenni az igénynek. "Jöjjön vissza később!"
Kliens bosszúsan el.
Csakhogy az automata épp arra van berendezve, hogy megszerezze a kliens kártyájának kódját, s az így megszerzett adatokkal a bűnözők leemelik egy valódi automatánál az ügyfél számlájáról a pénzt, ő pedig marad a kárral.
A román rendőrség a fejét vakarja, s most azon dolgozik, hogyan szabályozhatná, illetve tehetné megkülönböztethetővé a valódi bankautomatákat a kalózműszerektől. Egyelőre azonban csak az emberek egészséges gyanakvását próbálják segítségül hívni azzal, hogy hangsúlyozzák: a valódi automatákat rendszerint bankok, pénzügyi intézmények, posták, szállodák, oktatási intézmények háza táján szerelik föl. Ha lakótelepen bukkanunk rájuk, akkor jó lesz messzire elkerülni!
Fogyatkozó Disney-birodalom
(Szerda, május 11.) Elment a prosperáló Disney-birodalom egy nagy öregje, hírneves rajzolója: Joe Grant. Kilencvenhat évesen hunyt el, Kaliforniában. Hírességét a Hófehérke c. zseniális rajzfilm boszorkány-figurájának megalkotásával alapozta meg.
Szép halála volt: munkaasztala előtt ült, éppen egy újabb figura megalkotásába belemélyedve, amikor szívroham végzett vele.
Egész életében dolgozott: 1933-ban került a Disney-stúdióba, azóta megszakítás nélkül a rajzfilm világa éltette, illetve ő éltette a rajzfilm világát.
Csupán négy éve dolgozott Disneynél, amikor feladatba kapta a Boszorka megtervezését. S mivel ez annyira remekül sikerült neki - azt mondják, páratlan irodalmi és művészeti ismeretei voltak -,Walt Disney rábízta figurái alkotóműhelyeinek vezetőjévé.
A hírügynökségek megjegyzik róla: műhelyében született meg többek között a Pinocchio, majd Dumbót, a repülő elefántot Grant nem csupán megtervezte, hanem a film forgatókönyvének is társszerzője lett.
1949-ben saját vállalkozásba kezdett, de 40 évvel később visszatért, és a Disney olyan új sikeres műveinek tevékeny részese lett, mint az Aladdin, Az oroszlánkirály, a Pocahontas... Több mint 70 karikatúrája a washingtoni Smithsonian Intézet állandó gyűjteményének része lett.
Idős kora dacára is napi 4 órát dolgozott, a Disney-művek animációs részlegén. Egyik filmjét még Oscarra is jelölték. Életútja tovább gazdagítja a halhatatlan Disney-legendát.
Sorállás Londonban - méregdrága levesért
(Csütörtök, május 12.) Létezik egy leves a világon, amely méregdrága ugyan - forintban számolva 40 ezer, román pénzben 6 millió (Erdélyben egy havi átlagfizetés - már akinek van munkája...) -, mégis naponta sorban állnak érte.
Úgy is mondhatni, hogy ez a világ legdrágább levese.
Ami drágává teszi: az a belevaló. Mármint a cápa. Annak is az uszonya. Nem tudnám megmondani, miért olyan közkedvelt ez a falat messze földön, hogy a londoni Kai nevű kínai étteremben betérve a vendég legalább öt nappal hamarabb kell hogy leadja rendelését, ha hozzá akar jutni, s az az érzésem, hogy immár nem is fogom megtapasztalni feltételezett mennyei ízeit.
A tények beszéljenek. A levest ugyanis úgy hívják az étlapon: Buddha átugrik a falon. A magyarázat: a legenda szerint a vegetáriánus Buddha a cápa-levesnek már az illatától is képes volt átugrani a falon.
Hogy mi kell bele? A recept nem titok: cápán kívül kell bele egy különleges japán gomba, szárított paprika, hunani sonka, disznóhús és gyömbér. A leves tehát Ázsiából ered, ott esküvőkre és családi ünnepekre készítik, esetleg vegetáriánusok "ugratásához".
Funkciójában tehát hasonlatos lehet az általunk ismert aranyszínű tyúkhús- vagy kakaslevesünkhöz, amelyért nem állunk ugyan sorban, de nem is eszünk belőle hatra-vakra.
Mese habbal avagy győz az igazság
(Péntek, május 13.) Münchausen báró kalandjait még gyermekkoromban olvastam. Tetszett nekem az a pimasz merészség, amivel hazugságait világgá röpítette: még csak nem is igyekezett hihetővé tenni azokat. Egyik képtelenség követte a másikat, minekutána elkönyveltem, hogy hát ez bizony mese, habbal.
Pedig de zseniálisnak tűnt az az ötlete, amikor magát és lovát úgy menekítette volt ki a mocsárból, hogy saját hajzatát markolta meg, s nagy szorultságában ennenmagát sem volt nehéz kiemelnie a hínár közül!
Kár, hogy azóta se tudta senki őutána csinálni...
Csakhogy most kiderült, hogy a báró léte nem mese, hanem valóság, ugyanis Oroszországban felbukkant az ükükunokája. Pontosabban már régebben jelentkezett a hatóságoknál, de nem hittek neki; mára az iratokkal igazolt vérségi kapcsolatot viszont hivatalosan is elismerték.
A NEWSru orosz hírportál írta meg az esetet, enmlékeztetve rá, hogy Karl Friedrich Hieronymus von Münchausen valóságos személy volt, aki 285 éve, 1720 május 11-én született Bodenwerderben. 1739 júliusában Szentpéterváron az ifjú báró összeismerkedett bizonyos Golicina hercegnővel. A kapcsolatból történelmi okmányok bizonysága szerint egy kislány született, akit, hogy folt ne essék a rangon, Nagovicin kozák atamán családjába adták nevelésre.
A maga során a felnövekvő kislány gyermeket szült, a családi ág tehát nem halt el, és egyenes ági leszármazottja ma Prohladnij városkában él, polgári foglalkozására nézve író és vállalkozó.
A származását elismerő hatósági döntés már a tavaly megszületett, de személyi igazolványát csak most vehette át, ennek alapján Vlagyimir Nagovicint immár hivatalosan Vlagyimir Nagovo-Münchausennek hívják.
És hogy a vér nem válkik vízzé, bizonyítja néhány olyan megnyilatkozása, melyekkel a legendás ősre emlékeztet: kijelentette például, hogy a Hold visszafoglalására készül, mert azt jogos családi örökségének tekinti, továbbá hadat akar üzenni Németországnak, amely nem a "kellő tisztelettel" bánik a nagy lódító emlékével.
Olajfák vására
(Szombat, május 14.) Olajfa-üzletek ellen tiltakoznak manapság a spanyol környezetvédők. A jelek szerint mégpedig joggal.
A Valencia járásbeli Castellón környékén álló ezeréves fát ugyanis (és ez robbantotta ki a tömeges felháborodást) tulajdonosa egy tarragóniai faiskolának adta el, ám onnan a famatuzsálem hamarosan átkerült a franciaországi Royan Világok Parkja nevű arborétumába, 25 ezer euró lepengetése fejében.
Mindez látszólag nem indokolná a felháborodást, hiszen a 16 tonnás fát, amelynek törzse 7 méteres átmérőjű, egy óriás daru helyezte el a trélerrel új helyén. A gondosan becsomagolt gyökérzetű olajfa olyan helyen áll mostantól, amelyet évente százezer ember látogat. Szülőhelyéről nevezik majd el és a természetet kedvelők megismerkedhetnek történetével, a spanyol vidékkel, ahol felnőtt.
A történetről beszámoló El País szerint viszont e tranzakció kapcsán fellángolt Spanyolországban a vita ezeknek az ősi fáknak a kereskedelmével kapcsolatban. Az elmúlt négy évben ugyanis legalább 200-at eladtak belőlük, holott, sokak szerint, védeni kellene őket mint a nemzeti örökség részeit.
A legtöbb ilyen famatuzsálem pontosan Castellón környékén él, s a falusiak átlagban 12 ezer eurót számítanak fel érettük. A fák nem csupán spanyol gazdagok magánkertjeibe, hanem Franciaországba, Belgiumba, Hollandiába, Németországba, Svájcba, sőt, még Olaszországba is kerülnek.
Az egyik tábor azzal védekezik: jobb eladni e fákat, mint hagyni, hogy gazdáik kivágják és eltüzeljék.
Az ellentábor (a környezetvédőké) viszont úgy érvel, hogy a fáknak az eredeti élőhelyükön kell megmaradniuk.
Az igazságot valahol csak sejteni lehet, ám ez utóbbiak nem hagyják magukat: az ügy kapcsán olajfa-baráti társaságok alakultak, kiállításokat szerveztek és kiadtak egy könyvet Castellón olajfái címmel is, amelyben 204 darab ezeréves olajfát katalogizáltak.
Le a kalappal!
Hitetlen fantomkutató
(Vasárnap, május 15.) Második napja zajlik Edinburgh-ban a pénteken kezdődött ún. "fantom-hétvége", amelynek során kétszáz önkéntes válaszolt Richard Wiseman fantomkutató felhívására, hogy részt vegyenek ezen a mega tapasztalatcserén, amelyen kísértetmegfigyeléseikről számolnának be egymásnak.
A skóciai városka nem véletlenül vált a fantomológia kutatóközpontjává: a helybeli egyetemen tanító Wiseman nem hisz a kísértetekben, viszont hosszú ideje és nagy kitartással vizsgálja azt, hogy miért terjednek fantomhistóriák Edinburghban. Szerinte alacsony frekvenciájú hangok okozzák a különös észleléseket, s most e teóriájára kívánt bizonyítékokat találni, megfigyelők egész hadát bevonva a vizsgálódásba.
A kutatást az tette időszerűvé, hogy tulajdonképpen pénteken kezdődött Edinburgban a május 22-ig tartó Edinburgh-i Kísértetfesztivál.
Az edinburgh-i kastély a hiedelmek szerint skót dudajátékosok kísérteteinek otthona, és falai között láthatatlan csapatok masíroznak. Pincéiben egy arctalan ember lakik, s a város régi építményeiben találkozni élve megsütött kuktainassal és elevenen megnyúzott boszorkánnyal is - így a néphit szerint igen sokféle fantommal akadhat össze az ember a skót fővárosban.
Hogy mindez legenda, Wiseman önkéntesei erre gyűjtik a bizonyító anyagot. Hogy megtalálják-e vagy sem, majd ezután fog kiderülni, akárcsak az is, hogy a kísértetek egyáltalán megmutatkoznak-e a kutatók szeme láttára?
Amennyiben nem, marad a tovább tartó rejtély: vannak-e fantomok vagy nincsenek?
Az ikrek jegyében
(Hétfő, május 16.) A 22. európai ikertalálkozót készítik elő a napokban - pontosabban május 21. és 29. közöttre - az ausztriai Wörthi-tónál, Veldenben, amely e napokra az ikrek európai fővárosává változik, mert ezúttal is több száz egy- és kétpetéjű ikerpárt várnak a szervezők, köztük számos törzsvendéget, akik már eddig sem hiányoztak a korábbi találkozókról.
Mint ismeretes, az ikerterhesség lassan a természet megszokott rendjébe sorolódik, legfeljebb a meglepett szülőknek okoz némi hökkenetet, mert a közvéleményben kimondottan pozitív viszonyulási mód alakult ki a "tükör-emberek" iránt.
A statisztika azt mutatja, hogy minden ezredik szülésnél jönnek a világra egypetéjű ikrek és minden nyolcvanadiknál kétpetéjűek.
Mint minden évben, az idei rendezvénynek is van egy sajátossága: ezúttal külön díjazzák azokat az ikerpárokat, akik valamelyik hónap 22-én születtek vagy 22 évesek, 22-es házszám alatt laknak vagy 22 éve dolgoznak egy és ugyanazon cégnél, valamint az olyan nagymamák ikreit, akiknek 22 unokájuk van.
Az APA hírügynökség szerint a találkozóra gazdag programot dolgoztak ki: lesz közös kirándulás autóbuszon, hajón vagy nosztalgia vonaton Karintiába és Szlovéniába, valamint "Iker-Olimpia", amelyben minden korosztály megtalálhatja kedvenc játékait és sportját.
És természetesen lesz fényképezkedés, sok bolondkodás, ismerkedés, közös lakomázás, ahogy ez egy ikervilágban már lenni szokott. Bár nem csak ott...
"Féken tartott" repülők
(Kedd, május 17.) Egy már visszavonulófélben, de még ereje teljében lévő magyarországi erőművész, Nick Árpád az elmúlt hét végén új Guiness-rekordot állított fel.
Hogy miből? Hát - repülő-fékentartásból.
A repülőgép típusa: AN-2, s méghozzá nem is egy darabról van szó, hanem mindjárt kettőről, amelyek egymással háttal álltak a zalakarosi reptéren, s a bennük ülő pilóták teljes gőzzel adtak egyenletes startgázt az ezer lóerős motoroknak.
Nick Árpád egy-egy négy méteres kötéllel kötözte magát a gépekhez s két kézzel pontosan 41 másodpercig "tartotta féken" őket, háromszor olyan hosszú ideig, mint két esztendeje, amikor először próbálkozott hasonló mutatvánnyal.
Az MTI-nek nyilatkozva így foglalta össze teljesítményének fontosságát:
"Ilyen attrakció a világon még senkinek sem sikerült. Ez a Guiness-rekord volt az utolsó az életemben; mindent elértem az erőművészetben, a hajó- és kamionhúzástól a szkander-világbajnoki címig és nem kísérletezek már több rekorddal".
Jöhet a mindent megszépítő emlékezés...
A néma zongorista titka
(Szerda, május 18.) Április eleje óta még nem sikerült megfejteni annak a fiatalembernek a titkát, akit öltönyben, nyakkendősen találtak meg átázottan, agyonfázva a brit tengerparton, valahol a kenti grófság egyik faluja szélén.
Megmentői egyetlen szót se tudtak kihúzni belőle, pedig találkozáskor papírt és ceruzát nyújtottak oda neki, hátha ad magáról némi információt, ha már nem hajlandó beszélni.
A különös fickó ahelyett, hogy írt volna valamit a papírra, rajzolt egy hangversenyzongorát.
Mikor beszállították a kórházba, megmutatták neki az ottani kápolnában lévő zongorát. A fiatalember odaült eléje és játszani kezdett rajta. Azt mondják, órákon át szenzációsan muzsikált.
De beszélni azóta se beszél. Csupán a hangszer kelti minduntalan életre: valahányszor a közelébe kerül, megélénkül, sőt, már egy zeneművet is írt, amiről szakértők úgy vélekednek, hogy egy profinak is dicséretére válna.
A helyi szociális szervek mindent bevetettek azért, hogy kiderítsék a titokzatos zongorista kilétét. Egy ideig feltételezték, hogy kelet-európai menekültről van szó, s lengyel, lett, majd litván tolmáccsal is próbálkoztak, hátha így megnyílik előttük, de semmi eredmény.
Most azt feltételezik, hogy valamikor igen súlyos trauma érhette, amitől ekkora depresszióba esett. Egy héttel ezelőtt váratlanul zokogás tört ki rajta, de egyéb megnyilvánulásra nem került sor. Most országos körözéssel próbálják földeríteni, vajon kinek hiányzik valahol egy ilyen tehetséges zongoravirtuóz, aki néma, mint a sír?
Hamisítványok algoritmusa
(Csütörtök, május 19.) A Corriere della Sera jelzi, hogy vége a klasszikus festmények - s egyáltalán, mindenfajta képzőművészeti alkotás - bármily élethű hamisításának, mert a New Hampshire-i Dartmouth College három matematikusa olyan algoritmust fejlesztett ki, amely az ecsetvonás elemzésén keresztül képes azonosítani egy festmény valódiságát.
A kutatók abból indultak ki és azáltal jutottak e cáfolhatatlan megállapításhoz, hogy az ecsetkezelés minden művésznél annyira karakterisztikus, mint az írás, tehát nem utánozható.
A gyakorlat azt bizonyítja, hogy nagyon sokan a hamisítók közül mindezzel nem számolnak, úgy vélik, hogy ha a hangulati-kromatikus hasonlóságot megteremtik, akkor a kutya se ismeri föl kisded trükkjeiket.
Micsoda tévedés!
A technikát már ki is próbálták, sikerrel, id. Pieter Brueghel 13 képén. Közülük ötöt hamisítványnak minősített a szoftver és alátámasztotta azt a feltételezést is, mely szerint Perugino Madonna a gyermekkel című képének előkészítésében közreműködött az umbriai festőnek legalább négy tanítványa is.
Ami pedig mindentől függetlenül nagy szó: a fent vázolt program alkalmazása nem károsítja a képet, a műalkotást.
Csupán eddigi illúzióinkból töröl jó néhányat az algoritmus alkalmazásának tudományos szigora.
Két csángó könyv
(Péntek, május 20.) Tegnap Csíkszeredában, a Corvina könyvesboltban csángó szerzőket avattak. Két könyv jelent meg szinte egyszerre a Hargita Kiadóhivatalnál: az egyik Gábor Felicia Csángó vagyok c. megindító önéletírása (különös tekintettel csángóföldi gyermekkorára), a másik a már nyugdíjas Demse Márton - volt tanító, színházi kellékes, mozdonyvezető és újságíró - Csángó küzdelem c. emlékezés gyűjteménye, amely a csángó lét egy nemzedékkel korábbi valóságával kér utat magának az irodalomban. Mindkét szerző jelen volt a bemutatón...
Gábor Feliciával még 1991-ben készült riport a bukaresti Cimbora számára, szerzője Ferenczes István, a Hargita kiadó, a Székelyföld és a Moldvai magyarság v. lapok vezetője. Akkor nyolcadikba járt, a csíkszeredai Petőfi Sándor általános iskolában. Akkor ismerkedett a magyar nyelvű tanulással. Főiskoláit Budapesten végezte. Tizenegyen voltak testvérek. Ebből hét lány. Hátborzongatóan őszinte és megindítóan természetes rövid, de tény- és hangulatgazdag emlékezése, amelynek magját egy díjnyertes iskolai dolgozat képezte.
Ime, hogy indul, alakul a lujzika-lagori kislány életútja...
GÁBOR FELICIA
Gyermekként
Csángó vagyok. Azzá váltam, vagy az is voltam, nem tudom.
Tizenhárom éves lehettem, amikor először hallottam ezt a szót. Akkor semmit sem mondott. Azt mondták rám, hogy az vagyok. Biztos - gondoltam. Bozgor vagy. Ezt is mondták, de ezt már ismertem. Ha hallottam, szégyenkeztem, bár ezt sem értettem. Akkor.
Úgy nőttem fel, mint az ég madarai. Iskolába jártam, de tudatlan voltam. Tudtam azt, hogy van Isten.
Így hívta mindenki, hogy Istán. A pap nem. Azt mondta, hogy aki így hívja, az a pokolra jut. Megsúgta ezt nekem gyónás közben. Tizenévesen. Szaladtam is haza.
- Nagytátoka, nagytátoka! - mondtam nagyapámnak. -Ná mongya azt, hogy Istánem, Istánem, aggyal ágéséget házam népénák, asz'monta a pap, pokolra jut.
Nagypapa súgott valamit a fülembe. Nagypapa öreg. Anyám azt mondta: - Hallgassatok ria, igazat mond.
Utána titokban a templomban a Dumnezeu után mindig odatettem, hogy Istánem. Amikor kistestvérem és az apukám beteg volt, háromszor is hozzátettem. Biztos, ami biztos, gondoltam. Ha valaki beteg volt a családban, akkor esténként mindig imádkoztunk csoportosan. Legtöbbször a rózsafüzért mondtuk el. Én mindig olyan álmos voltam, de nem mertem elaludni, mert mi lesz, gondoltam, ha pont miattam nem gyógyulnak meg. Kisöccseim néha elaludtak. Akkor anyám csak biccentett valamelyikünk felé, s keményen ránk nézett, mi meg gyorsan megböktük az alvót. Hogy ne aludjunk el, tizedenként sorba mondtuk az imák elejét. Ez ébren tartott. Minden tized után a szokásos rózsafüzérimától eltérően még két kérelmet is hozzátett az anyám: - Betegek anyja, könyörülj érettünk. Fiatalok anyja, könyörülj érettünk. Sokáig nem is értettem, hogy kinek az anyja imádkozik értünk. Hogy lehet, hogy Szent Szűz Mária ennyiféle anya. De nagyapám azt mondta, hogy ahány csillag van az égen, annyiféle anya a Szűzanya, és mindig azt kell kérnünk, amire szükségünk van.
Hát ezért történt, hogy másnap az iskolában - első osztályban - elmagyaráztam mindenkinek, hogy mi mindenféle a Szűzanya. így versanya is. És mivel előadásra készültünk, arra buzdítottam mindenkit, hogy imádkozzanak a versek anyjához. A tanító néni azt mondta, butaság, ilyen nincs, csak a tudás a segítség.
Tizenhárom évesen még soha nem voltam táborban, pedig kötelező volt menni. Minden iskola kapott néhány táborjegyet, s ha senki sem jelentkezett önkéntesen rá, akkor kisorsolták. Akit kisorsoltak, annak kötelező volt elmenni és a másik felét kifizetni. Mindig imádkoztam magamban, hogy ne én legyek a kiválasztott. A kisorsolt. Mert hajaj! Mentem volna én! Ó, repültem volna! Már hetekkel előtte kinéztem a térképen a helyet, ahol a tábor volt. Almomban már ott is jártam. De jaj! Csak ne én legyek! Nem tudom kifizetni. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy szegény vagyok.
Egyszer aztán engem sorsoltak ki. Remegő kezekkel nyújtottam át a cetlit anyámnak. Figyeltem, egyenesen a szemébe néztem. Hátha. Hátha mégis azt mondja: - Most elmehetsz. Most ki tudjuk fizetni. De nem. Szomorúan felnézett a semmibe. Ezt mondta: - Nám, fiam. Nincs árrá páránk. Máccor. Ná félj. Eccer álmenc. S búsulni fogc, hogy másszá vagy, s nám itthon.
Engem nem vigasztalt az, hogy majd egyszer. Én menni akartam. Most. De sajnos, nem mehettem. Mónika barátnőm ment el, neki ki tudták fizetni. Először irigy voltam. Bánkódtam. Szomorkodtam. Aztán lassan elfelejtettem. Csúfoltak azért, mert szegények vagyunk.
- Nám vajunk szegények - mondta az anyám. - Mondd mág nákik, ha még egyszer azt mongyák, szegényák vajunk, jöjánák csak ál ábédidőbá, s nézzék csak mág, van mit éjünk. Rokolyátok s ötözátetek es van, s azok mind tiszták. Mondd mág nákik, fiam. Mondd mág. S máglátod, nám mondanak többát ilyánt.
De hiába mondtam, néha még jobban nevettek. Ezért inkább már nem is mondtam semmit. Egyik nap, amikor szomorúan mentem haza, elpanaszoltam nagypapámnak a bánatom.
- Jaj, tá kölyök. Há nám tudtad, hoj minden ember egymodullag gazdag? Kínák kicsi van künn, annak sok van bánn, s kinák sok van künn, annak kicsi van bánn. Látod, neked nincs sok gúnyád, sok jácsékod, nincs mámádéknak sok párájuk, dá milyán gazdag a szüvád, s milyán gazdag a zászed. Mát csufolad tá a gazdagokat, azé má gazdag?
- Nám, nagytátoka, őket senki nám csufalja.
- S nám tá vacc a lágjobb tanuló a klászádba?
- Ige, nagytátoka.
- Vári mámádot tatád?
- Nám, nagytátoka.
- S vaján bászélnák-e pagány szavakat mámádék?
- Nám, nagytátoka.
- Hát káli annél több? Látod milyán gazdag vacc?
- Ige, nagytát, látom.
De akárhogy is erőlködtem erre gondolni, amikor az osztálytársaim fagyit ettek a szünetekben, valahogy mégsem éreztem gazdagnak magam. Valahogy szívesebben tartoztam volna abba a másik körbe...
*
A Demse könyvéről-könyvéből holnap...
Csángó küzdelem
(Szombat, május 21.) Demse Márton - volt tanító, színházi kellékes, mozdonyvezető és újságíró - életútja ugyanolyan tragikusan zaklatott, ám időben és térben jóval heroikusabb, mint fiatal pályatársaié. Csángónak titulált, jellegzetes küzdelme a hosszúra nyúlt és már-már reménytelenné vált aranykorszak évtizedeire esik: 1943-as születésétől máig a moldvai csángó történelem megannyi vargabetűjén és zsákutcáján át próbált elvergődni addig a pontig, ahol élményeit a személyét ért sérelmeken túlmenően is értelmezni tudja, kisebbségi sorsra jellemző katarzis kiváltásához hozzásegítse.
Demse Marci már gyerekkorában rendhagyóan rebellis: az egyetlen, a család jövőjét biztosító életutat néhány perc alatt felrúgva, elszökött ama atya mellől, aki vonaton vitte volna a szemináriumba, útközben leugrott a szerelvényről, és előbb Csíkszeredában, majd Székelyudvarhelyen kötött ki; ez utóbbi helyen végezte el, csángóföldi másodmagával a tanítóképzőt (a többiek, akikkel indult, rendre kihulltak a rostán...), majd megkezdődött a kálváriája: tanító lett, majd a falusi iskola egyedüli szakképzett iskolaigazgatója, de ehhez muszáj volt belépnie a pártba (hogy legyen valaki, aki hivatalos minőségben is lekörmölhesse a jegyzőkönyvet, illetve az alapszervezet dokumentumait). Aztán, mivel nem tagadja meg csángóságát, és többeket segít a csángó folklór gyűjtésének nem egyszerű munkájában, a szeku célgömbjébe kerül. Néhány írása mesteri tükre annak a lelkiállapotnak, melyet a totálisan gerjesztett félelem igyekezett a tömegbe sulykolni - szerzőnk esetében eredménytelenül, mert belőle mindig az elemi dacot, az ellenállást sikerült kiváltani.
Csángó küzdelem c. gyűjteménye után, amelyből alább tallózunk, a szekun történt megtöretési kísérletek és azok boszorkánykonyhája foglalkoztatják, erről akar könyvet írni.
DEMSE MÁRTON
Ház a senkiföldön
Mégis érdemes hinni az igazságban
November huszonötödikén kezdődött az új életutam. Ez az új pálya különös acélból készült. Bár a szakma is acélerősnek bizonyulna! A harminchat bejutottból egy hét múlva huszonhaton maradtunk. Sokan, mikor megtudták, hogy milyen szigorú munka vár ránk, azonnal távoztak az iskolából. Később még eltanácsoltak hármat, mert túlságosan szerették az italt. Italpártiakra nincs szükség a vasútnál. Jobb az elején félreállni, mint később dízelestől fejre állni. Ha lett volna más megoldás, én is szívesen félreálltam volna, de engem nem engedett a helyzet. Tőlem a család nem könnyű munka után járást várt, hanem ennivalót. Nem lévén más kiút, a nehezet kellett válloljam. A munka igazi nehézsége csak a tanfolyam elvégzése után mutatkozott, a valóságban. Akkor már késő volt félreállni. De most látom tisztán a dolgot, hogy még akkor se lett volna késő, de túl sokba került volna. Meg kell azt szeretni, ki kell azt bírni, méghozzá igen nagy felelősségérzettel. Két lehetőség áll a vontató előtt: megszokni vagy megszökni!
Huszonhármon végeztünk. Azok közül is egyet a gyakorlati próbán taszítottak buktatóra. Nem a gyenge tudásáért, hanem mert nem akart hajbókolni a vizsgáztató hülye vicceinek. Nem tudott ő hajlangani az olyanok előtt, akiknek tudása középfoknál is kisebb. Tudott dolog, hogy nálunk, a vasútnál a mai vezetők zöme idős ember, és kevés iskolázottsággal rendelkezik. A nagy többség lószemüveggel jár a kultúrában. Nem látnak semmit. Ferdén különösen azokra néznek, akik nagyobb kultúrával, vagy asszimiláló képességgel bírnak, mint ők. A volt tanfolyamtársról azt is érdemes elmondani, hogy műhelybe taszították. A következő nyár folyamán felvételizett az egyetembe. Be is jutott. Mikor munkahelyi főnökei megtudták, kérték, hogy menjen újabb vizsgára, mert most csak formaságból csinálnák az egészet. Átengednék még akkor is, ha semmit se szólna. Elég lenne a puszta jelenlét. A fiú nem jelentkezett. Azt mondta, hogy csak öt év múlva hajlandó ilyen dolgokról tárgyalni. Igen, de akkor, mint felettese a mai főnököknek. Mikor ezeket írom róla, még csak két év van hátra. Hiszem, hogy minden elgondolása szerint lesz. A végzettek közül már csak heten maradtunk. A többiek más munka után néztek. Én még bírom az ütemet. Nem akarok ismét munkaigénylő lenni. De ha nem fogom egyszer ideggel bírni, akkor bizony én is átugrom a kerítésen. Talán jobb volna a kerítés másik oldaláról szemlélni ezeket a kerekeken száguldó, halált hordozó masztodonokat.
Örvendtem én ennek az iskolának, mert hamar keresethez juthattam. Sajnos ismét csalódás ért. Nem adták meg, ígéret szerint az utóbbi három hónapi középarányos fizetést. Ezt a határozatot is csak hónap végén közölték, mikor már minden szerződési-kötelezettségi irkafirkát aláírattak. Ezt azért tették így, hogy biztosak legyenek a befogásban, ugyanis attól tartottak, hogy a végén már nem marad senki az iskolában. Ismét becsaptak! Ha én ezt az elején tudom, akkor minden szegénység ellenére is itthagytam volna, ma nem lennék vasutas. Lehet, hogy nem bántam volna meg. Azt mondták, hogy nekem nincs jogom fizetéshez, hanem csak egy négyszáz lejes ösztöndíjhoz. Csalódás, ismét csak csalódás! Vagy talán csalás? Majd meglátjuk! Hol lehet a kiút ebből a nyavalyás morfondírozásból? Fűnek-fának elmondtam bánatom. Még mindig hittem a törvények erejében, reméltem, hogy egyszer nekem is igazat fog adni valaki, de, hogy mikor, hol és ki, arról még egyelőre álmadni se mertem. Éreztem, tudtam, hogy igazom van. De senki se akarta elhinni az én igazamot. Senki nem akart komolyan az ügy után lapozni a törvénycikkek között. Miért is néztek volna, nem az ők gyermekeik koplaltak. S aztán a vasútnak jobban jött, ha minél kevesebbet fizet a tanulóknak. Ez is egyféle spórlást jelenthetett valamilyen szinten. A vezérigazgatósághoz intézett kérésemre nemmel válaszoltak. Személyesen odamentem, és elmagyaráztam minden törvénycikket, ami az én esetemet, igazomat igazolta. Holtig erősítettem, hogy tévednek. Igen, de megelégelték kilincseléseimet és többet szóba se akartak állni velem, mondván, hogy többet ne zaklassam őket az én hülye törvényismeretemmel. Ne ügyvédkedjek, mert nincs elég képzettségem ilyen téren. Nem hagytam a magam igazát. Húztam még egy kártyát! A munkaügyi miniszternek írtam. Két hét múlva válasz jött, hogy a szóban forgó problémát a helyi szervek képesek, sőt hivatottak megoldani a felettes szervek közbelépése nélkül. Ismét elölről kezdtem. Bűvös körbe jutottam. Valósággal belebetegedtem ebbe az új igazságtalanságba. Lemondtam mindenről, de az igazságtalanság nem hagyott nyugton. Talán négy hónap után újabb panaszlevelet írtam a minisztériumba. A panasz mellé csatoltam a helyi szervek válaszait is. Elmagyaráztam újból mindent és hivatkoztam újból a törvényekre. A legkompetensebb embertől akartam megtudni, hogy tévedek-e vagy sem. Az igazságra akartam fényt deríteni. A törvény tébolyultjait akartam helyes útra terelni. Egy éve volt már, hogy csak egymagamban háborogtam. Kitörésre készültem, akárcsak egy vulkán. Tele voltam bosszúállással. Képes lettem volna mindent felperzselni. De ugyanakkor el is voltam rettenetesen keseredve a magam igazáért. Ezúttal panaszlevelem szakértő kezekbe került. Elégtételt szolgáltatott mélyen megrázó gyötrelmeimre. Olyan választ kaptam, amelyet senki nem tudott félremagyarázni. Ezt a levelet raktam az ördöngős kör közepére. A puha fotelek foglalója elé. Gránátot dobtam közéjük! Kékültek, sárgultak, hebegtek-habogtak össze-vissza. Olyan heves vita lett az illetékesek között, hogy csoda volt nézni fontoskodásukat, hiszen most nem egy maszatos munkás kérése állt előttük, hanem a miniszter parancslevele. Úgy ugrattak helyükről, mint nyúl a puskadörrenésre. Felállva hadonásztak egymásnak. Lángot vetett alattuk a hely! Kihűltek a kávék, a cigik is kialudtak a hamutálcán. Mindenki idegesen reszketve határozatok, rendeletek után, poros iratkötegek között turkált. Kopni kezdtek a rég elfelejtett igazság ceruzái. Vastag aláhúzások kerültek a sorok alá. Egymást nézték és bólogattak, mint valami jóllakott lovak a jászol előtt. Mások meg rettenetesen morgolódtak, hogy most már mindent újra kell javítani a munkakönyvben, ugyanis a parancsban az állt, hogy mindent haladéktalanul fizessenek ki, amit már rég ki kellett volna fizessenek.
Egy évi panaszkodás után két hét alatt lepengettettem velük az utolsó nekem járó banit is. Bebizonyítottam, hogy hiába ülnek az irodák meleg foteljeiben, ha még ennyire se képesek, ha nem tudják alkalmazni az ország törvényeit. Jobb volna, ha kimennének a mezőre kapálni. Talán ily módon felfrissülne agyvérük keringése, és többet adnának a fáradt emberekért. Alaposan odamondtam nekük. Azóta vöröset látnak, mint egy bika, ha a közelükbe járok valamilyen problémával. Igazam volt, de haragszanak rám, hogy be is mertem bizonyítani, szándékoson kerülik tekintetemet, mert mindig van valami megjegyezni valóm. Hiúzként lesnek rám. Várják, hogy valami hibát kövessek el, hogy jubillálhassanak. Na, azt várhatják! Tudom; hogy örökre el vagyok én könyvelve, de nem engedek senkinek az igazságból. Óriási sikernek számít, ha egy olajos kezű, amilyen én vagyok, ki mer állni, és meg tudja védeni az ő jogait, igazát, ha be tudja bizonyítani a bérelszámolóknak, hogy nem ismerik a törvényeket, s tétlenül ülnek, henyélnek. Csak azért jönnek munkába, hogy nyugodtan tereferélhessenek kávézgatás-cigizés közben. A dolgokat mindig másra bízzák. Ők mossák kezüket, mert így könnyebb. Mással szeretnek parazsot kapartatni. Az ők kezeiket még csak a tintás tolltól is kímélik. Minden tollforgatás után kezet mosnak. Mossák kezeiket, mint Poncius Pilátus Krisztus ítélésekor. Ez így történik, ha az ember egyenes úton akar igazat szerezni. Más a helyzet, ha feldob néhány százast. Úgy kapnak rajta, mint héjják a tojáson. Napok alatt mindent megoldanak. Igen, de én ezt a módszert nem szeretem alkalmazni, habár néha ehhez is hozzá merek nyúlni, csak a dolgot, ami törvényes, hamarabb oldva lássam.
Mindig és mindenben tisztelet a nagybetűs kivételeknek! Még akkor is, ha itt egzotikumszámba mennek.
Sokan azt mondják, hogy a pénz nem hoz boldogságot. Lehet, hogy igazuk van, de szeretném én látni, mekkora annak a boldogsága, akinek üres a zsebe, korog a gyomra, gyermekei sírnak az éhségtől. Ide is egy fogas kérdés kívánkozik. Aki becsületesen próbálja megkeresni a mindennapiját, miért nincs tudásához illő munkája, miért kell lemondania a tudásáról?! A választ én is tudom, de másokra, illetékesebbekre hagyom. Mert az egyszerű ember, mire azt hiszi, hogy kezdte megtanulni az élni ige ragozását, akkor máris át kell kapcsolnia a halni ragozására, anélkül, hogy lett volna valami értelme a nagy hajszának. Indulnia kell a túlvilágra, ha egyáltalán van ilyen valahol. Az öregek azt mondják, hogy ott lesz az igazi boldogság, mert nem kell senki parancsára haptákba vágni magunkat. Lehet, hogy úgy van, de egyelőre engem ez a rövid nyomorúságos élet jobbá tétele érdekel. A túlvilági boldogságot szívesen odaadom a földi boldogságért.
Nem születtem árulónak
Ütnek-vernek a zúduló szavak. Üveglapos asztaltól neveket, embereket kérnek, s ha nem hajlok a "szép szóra", követelnek, de ha így se érnek eredményre, ígérnek mindent: fűt-fát, pénzt, barátságot, kényelmesebb állást... Dermedten állak. Mit váloszoljak, mit írjak, kit hajtsak igába, kinek az életét keserítsem, hogy az enyémet menthessem? Nincs semmi írnivalóm. Nem ismerek neveket, sem tetteket, amelyekkel az enyémet cserélhetném, hogy mást ültessek erre a helyre, amelyiken én ülök parancsra. Ide nem kívánkoztam, tehát másoknak sem ajánlom, sőt nem adhatom. Egyedül kell végigjárnom ezt az utat. Másokat nem küldhetek az én helyemre. Hiába is ajánlanák, én úgyse szabadulnék. Engem úgyse abszolválnak hibátlan hibáimért. A vélt tettekért csak én fizethetek. Nem hivatásom az árulás. Szemem előtt lopják a nép vagyonát, de nem szólhatok, mert a tolvaj a portékát nem magának viszi, hanem mindig annak, akinek szólnom kellene. Egyszer próbálkoztam, de azt mondták, ne üssem az orrom más dolgába, mert vannak erre fizetett emberek, hogy őrködjenek. Majd ők közbelépnek, ha szükségesnek találják.
Igazuk is van! Mit is próbálok én komoly dolgokkal foglalkozni? Nem szakmám, tehát ne üssem bele az orrom. Ezután nem is fogok ilyen dolgokkal időt tölteni, mert nem érdemes.
Egy kicsit elkalandoztam a témától.
Asztalra csapott ököl zaja hazaráz a vallatóba. Ismét neveket, tetteket, tényeket követelnek, ordítanak. Csak a vállom vonogatom. Nincs miről, nincs kiről írjak. Véleményem kérik erről-arról. Nem váloszolok, mert nincs mit mondjak. Nem olvasok újságokat. Nincs időm olvasni az üres többórás szónoklatokat, tehát senkiről, semmiről nem mondhatok véleményt. Ha nem ismerem fülétől-farkáig az árulás ábécéjét, akkor hogy merjek én hadakozni Góliáttal? Lángol köröttem a világ, de nem kiálthatok, mert segítség úgyse jön. Vesznem kell az ószövetségi zsidók nyelvével. Torkomat visszafojtott szavak szorongatják. Hallgatagnak, szótlannak kell lennem, ha még a holnapi napot is meg akarom érni, ha a tűz hamvadását merem remélni. (részletek egy ciklusból)
Hunok Strasbourgban?
(Vasárnap, május 22.) Valami nagy baj van készülőben Európában: ismét jönnek a hunok, hamarosan csattog majd Attila ostora, ez itt a Vég...
Így riadóztatja, metsző iróniával a nyugati közvéleményt a francia sajtó, arról tudósítva, hogy a magyar országgyűlés elutasította a magyarországi hunok azon kérését, hogy hivatalosan is kisebbségeknek nyilvánítsák őket.
De ez még hagyján...
Csakhogy a hunok leszármazottjai, akik össze is gyűjtöttek 2384 támogató aláírást, ami törvényes feltétele volt a parlament megkeresésének az ügyben, most úgy vélik, hogy elorzott igazukat csak az Európai Parlament orvosolhatja és az ügyet nemzetközi síkra kívánják vinni.
Hátha majd Európa megtanítja móresre azt az országot, aki elnyom egy olyan kisebbséget, mint a hun.
A hunok ugyanis, mostani szellemi vezetőik szerint, igenis vannak, hiszen mindannyian beszélünk hunul - a magyar ugyanis egy hun dialektus. Ergo...
Fodor Gábor magyar képviselő viszont, akit a Le Figaro megkérdez az ügyben, úgy vélekedik: a hunok léteztek ugyan 1500 éve, de kihaltak.
A hun vezetők: dehogy is haltunk ki, egy több millió (!) tagot számláló etnikai csoport haláláról beszélni ellentmond a tudománynak, hiszen még Hawaiion is élnek távoli unokatestvéreink!
Igaz, hogy a 2001-es népszámláláskor csak 95 hunt számoltak össze, de ha nem folyna ellenük ezer éve propaganda, 25 millióan lennének ma! - hangzik az öntudatos hun folytatás.
Szerencsére, Európa nem dől be csak az egyik vagy a másik oldalnak. Érzékeltetvén a játék kettősségét, ismerteti a tudomány hivatalos álláspontját is, mely szerint Attila halála után a hun birodalom az V. században összeomlott, majd a megmaradt hunok asszimilálódtak a Kárpát-medencében élő népekhez, így a régióba jóval később érkező magyarokhoz semmilyen rokoni szál nem fűzte őket.
Mindenesetre, Európa nem sok jó emléket őriz Attiláékról. (A francia gyerekeket az Attila névvel ijesztegetik még ma is!) Ezért az Európai Parlament képviselőitől túl sok rokonszenvet nem várhatnak.
Hivatásos ujjongók kölcsönözhetők
(Hétfő, május 23.) Egy volt indiai politikus, bizonyos Devadzsaran a jelek szerint megütötte a főnyereményt. Nem hiába töltötte az idejét hivatásos tömegmanipulációval: megtanulta, hogy a jól fizetett lelkesedéssel vagyont lehet szerezni.
Ezért aztán "tömegkölcsönző" vállalkozást nyitott, s akinek szüksége van rá, az lelkendező tömeget vagy kisebb embercsoportot bérelhet nála.
Kinálatában mindenek előtt a politikai rendezvények sikerét hangsúlyozza. Ő ugyanis a gyakorlatban kitapasztalta, hogy dilettáns ujjongók helyett jobb profikat alkalmazni, akik hitelesen és nagy hangon tudnak lelkesedni bármely politikus bármilyen programjáért.
Eszköztáruk amilyen látványos, annyira változatos is: képesek egy kisebbfajta szinházi előadást rögtönözni, s ezáltal biztositani a politikai sikert.
A szolgáltatás székhelye Kerala államban van, ahol az érdekesség kedvéért az irástudók aránya igen magas (91 %), de sajna, a munkanélküliség rátája sem alacsony. Igy aztán akadnak elegen jelentkezők, akik a cég hirdetéseire hivatásos tüntetőknek ajánlkoznak.
Végül is tiszta, vidám, nem megerőltető munka, s ha nem is fizetnek sokat, a szegény ember kicsivel beéri: azt mondják, vannak hivatásos ujjongók, akik napi egy üveg pálinkáért és egy sült csirkéért már csak úgy dagadnak a lelkesedéstől.
Hát igen, ismerek egy országot, magam is ott élek, amelyben egykor nagyon olcsóért, de akkor biztosnak tűnőért, milliók lelkesedtünk. A végén már egész profi módra...
A cannes-i ismeretlen
(Kedd, május 24.) Az idei cannes-i filmfesztiválon, amelynek megkezdése előtt a filmművészet fenegyereke, Emir Kusturica rendező, színész és zenész, az idei zsűrielnök kijelentette: a díjazás során nem enged utat semmiféle politikai megfontolásnak.
A Művészet lesz az egyetlen vezérlő csillag az Arany Pálma felé és punktum!
A jelek szerint úgy is lett. Legalább is, a filmkritikusok eddigi vélekedése ezt látszik igazolni.
Az idei fesztivál érdekessége, hogy az ebkategóriában osztott díjat egy mongol juhászkutya nyerte, amely a filmek világához illően fekete-fehér teremtés, már csak ilyen a bundája.
A Pálma Kutya boldog tulajdonosa egy mongol filmben szerepelt emlékezetes módon, a film címe: A sárga kutya barlangja.
A kis termetű sztárnak még neve sincs - mondták a film alkotói, amikor átvették a díjat, s tudomásuk szerint valahol Mongóliában szaladgál, de majd megpróbálják felkutatni, hogy megkaphassa a kiérdemelt jutalmat.
Elefántjárás után
(Szerda, május 25.) Áprilisban a tévéhiradók érdekességként kürtölték világgá, hogy Szöulban hat elefánt fogta magát és meglépett egy cirkuszi előadásról, majd egy kis városnézésre indult.
Közülük háromnak megtetszett egy útmenti falatozó étterem, s mert az ajtón amúgy sem fértek volna be, egyenesen a kirakatüvegen át törtek utat maguknak befelé, ripityára zúzva mindent, ami útjukban állt.
A gyanútlan vendégek, a bepánikolt személyzet tagjai pedig
menekültek, ki merre látott. Az elefántok nem nyugodtak, amíg el nem érték a lényeget: a konyhán található répatömeget, s azt be nem kebelezték.
Akciójuk nyomán tönkrementek az asztalok, polcok, konyhaberendezések, kárba mentek értékes nyersanyagok...
Az étkezde tulajdonosnője mintegy 20 ezer dolláros kártérítést kapott, amiből nem csak helyreállította, de át is alakitotta étkezdéjét. Új névvel látta el (Elefántjárta Étterem), az új cégtáblán pedig három elefánt látható.
De a nagy attrakció az új menükínálat: az ún. elefánt-fogás, ami hétféle zöldségből álló vegyes salátából és forró levesből áll.
Minden jó, ha a vége jó: a forgalom meredeken megugrott, sok az érdeklődő, a fogyasztó, dől a pénz, mindenki boldog...
Talán még az elefántok is. Bár, ki tudja?
Helikopter a világ tetején
(Csütörtök, május 26.) Az életben sok-sok frissítő nedű kínálja magát manapság, ezért mai pótkávénk hörpintés lesz csupán. Stílusosan ahhoz a világeseményhez, amely kereken két percig tartott, aztán volt, nincs - mintha mi sem történt volna. A Mount Everestről van szó, amelyet általában május hónapban szokás ostromolni, mielőtt beállna a monszun időszaka, amikor is odafent a hóviharok, a zord időjárás, a forgószelek egymást érik, lehetetlenné téve ott minden emberi cselekvést és létezést.
S mivel helikopter mostanig még nem járt a világ tetején, vagyis 8848 m magasságban, abszolút rekordnak számít, hogy május 14-én egy Ecureuil/AStar AS350B3 típusú helikopter, amelyet az
Eurocopter cég gyárt, első ízben szállt le a roppant magasságban.
A gépet Didier Delsalle berepülő irányította, aki mintegy két percet töltött gépével a nevezetes hegycsúcson, aztán gyorsan visszatért a Himalája nepáli oldalán lévő Lukla reptérre.
Másnap, a biztonság kedvéért sikeresen megismételték a világrekordnak számító repülést.
A rekord már ilyen: sok-sok próbálkozás, kínlódás után egyszer csak megtörténik. S aztán már csak beszélnek róla.
Bőrteknőst Mercedesért
(Péntek, május 27.) Megfigyeltem már, hogy pótkávénkat előszeretettel főzöm természetvédő indulattal, ám mit tegyek, ha oly érzékeny vagyok az ilyen történésekre?
Pedig milyen banálisak, ha úgy vesszük... Mint annak az albán halásznak, Hysni Xhemalinak az esete, akire most egy fél világ orrol, haragszik.
No, nem azért, mert a Jón-tenger albániai vizein halászva kifogott egy bőrteknőst (Dermochelys coriace). Attól ő még lehetett volna jó ember.
Hiszen amikor megpillantotta, hogy valami nagy, sötét dolog húzza lefelé a hálóját, egyedül nem is bírt a 806 kilós zsákmánnyal, sőt a segítségül hívott 5 társával együtt is tehetetlennek bizonyult. Egy erőgép húzta ki őket végül a bajból.
De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy ezt az immár nagyon ritka fajhoz tartozó példányt el nem adja a színen jókor megjelenő olasz halkereskedőnek, aki egy szinte teljesen új Mercedest igért Xemalinak, ha övé lehet a bőrteknős.
Halászunk itt kezdett félrelépni, amikor némi töprengés után a kísértés erősebbnek bizonyult a józan sznél és rábólintott a tranzakcióra.
A bőrteknős azóta egy olasz állatkert lakója.
A Reuters szerint az albán természetvédelmi múzeum igazgatója az esetről értesülve nagyon felháborodott, a bőrteknős ugyanis - éppen ritkasága miatt - nemzetközileg szigorúan védett, a vonatkozóegyezményt Albánia és Olaszország is aláírta. Ebből az állatfajból eddig egyetlen példányt fogtak, az 820 kilogrammot nyomott. Az igazgató-biológus ráadásul személyes ügyének tekinti a veszélyeztetett állatfajok védelmét: a vonatkozó ENSZ-program keretében ő maga eddig 450 teknost mentett meg (illetve ki) a halászok hálóiból.
Pizsamafelmetsző Jack
(Szombat, május 28.) A bűnügy történetének örök rejtélye marad a Hasfelmetsző Jacké, vagyis az, hogy ki hajtotta végre a sok évtizeddel ezelőtt elkövetett, szörnyűséges, de egy kaptafára járó londoni sorozatgyilkosságokat.
Hasfelmetszőnek szelídebb leszármazottja tűnt fel még 2003 nyarán, egy ismeretlen személyében, aki azzal szórakozott a New Hampshire-i Egyetem diákszállóján, hogy hajnaltájt, amikor legmélyebb az álom, belopózott a fülledt lányszobákba, hogy szexuálmániájának hódolhasson.
Minden esetben kitakarta soros, alvó kiszemeltjét és éles pengével felhasította pizsamáját, pólóját vagy egyéb hálóruháját, amiben az illető hölgyike éppen az éjszakáját töltötte.
Agressziójával megállt ezen a ponton, mert a továbbiakban áldozatainak a haja szálát se görbítette meg.
S mire végetért áldozatának álma, ő már túl volt hetedhét határon.
Véletlenül bukott le: éppen be akart surranni az egyik lányhoz, s azt hitték, tettének indítéka a puszta betörés. Fogva tartották, s amikor az idő teltével látták, hogy ezáltal a hasítások is abbamaradtak, az illető - nevezett Jeffrey W. Gelinas (29 éves) - gyanúba keveredett. Egy ideig tartotta magát, de ezeh a héten bevallotta: ő a hírhedt pizsamahasogató.
Az Associated Press szerint a férfi akár 8 év börtönt is kaphat, emellett szexuálpszichológiai kezelésben részesül, amit nem is bán. Áldozataitól egyébként bocsánatot kért a bíróság előtt felolvasott nyilatkozatában.
Erdélyi galopp
(Vasárnap, május 29.) Tegnap estével véget ért Faludy György második erdélyi galoppja; az agg költő két évvel ezelőtt hasonlóképpen végigjárta Erdély nagyobb városait és megosztotta magát a mindenféle termekbe gyűlt utókorral.
Mostani útjának beharangozásához képest végül is nem három, hanem öt helységet keresett fel: a tervezett kolozsvári, marosvásárhelyi és nagyváradi jelenés után még megkockáztatott egy
székelyföldi kiruccanást is, Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda útvonallal.
Csíkszereda +27 fokos nyári meleggel fogadta a magyar költészet élő legendáját, de ebből csak az áporodott levegő, a verejtékszag és a dohányfüst fullasztó bűze az, ami a heringmódra szorongó közönség mellett még befért a Tilos kávéház földszinti és emeleti traktusába.
No meg a vendég, és az őt hordozó, nyilvánosan kérdező, ébren tartó irodalmi kísérők: Farkas Welmann Endre, Márkus Barbarossa János, Bréda Ferenc.
A szombat esti találkozó mint forma nem különbözött a szokványostól. Ami szokatlan volt, az maga a célszemély: a vendég. Aki 95 éve dacára nem csak az embertelen levegő- és hőviszonyokat tűrte becsülettel, de emlékeiben is olyan otthonosan és laza eleganciával mozgott, mint más a sokat forgatott lexikonban.
Többször felemlítette azokat a régmúlt időket, amikor először publikált verseket és fordításokat a kolozsvári Korunkban; annak éppen 70 esztendeje.
A pódiumbeszélgetés az időjárástól indult, sokat időzött Karinthy Frigyes világraszóló "marhaságainál", amivel mindenkit megröhögtetett, és amivel Faludy láthatóan máig nem tudott betelni, és egy feltételezett toplistával fejeződött be, amelyet az ifjú pályatársak, a közönség bevonásával Faludyból sikeresen kicsaltak.
Azt kérdezték volt tőle: ha huszadik századi magyar irodalmi antológiát szerkesztene maximum tíz szerzőből, kiket válogatna be.
Faludy szellemes, elemző, a többnyire elhunyt klasszikusokra egyáltalán nem sértő, ám kritikus megjegyzései után a következő neveket tudtam észben tartani: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Tersánszky Józsi Jenő, Radnóti Miklós, Kányádi Sándor...
S aztán kígyózott a sor: könyvért, dedikációért.
Kettős (sőt többes) élet
(Hétfő, május 30.) Június elején izgalmas meglepetéssel szolgál a német könyvpiac: Rudolph Schröck müncheni író-újságíró hosszas kutatás után megírta Charles A. Lindbergh kettős élete című könyvét, amelyben arról rántja le a leplet, hogy a repülés világszerte ismert amerikai hősének, Lindberghnek jóval több titka volt életében, mint amennyit eddig kiderítettek róla: három titkos családja és hét törvénytelen gyermeke volt.
A már meglévő, hivatalos feleség, Anne Morrow írónő és az általa szült hat hivatalos gyermeke mellett.
Röviden Lindberghről: 1902-1974 között élt, s ő volt az első pilóta, aki 1927-ben egyedül, egymotoros géppel, leszállás nélkül átrepülte az Atlanti-óceánt. A most megjelenő könyv szerint nem csupán magánéletében volt rejtőző, de civil foglalkozása mellett hírszerzést is folytatott az Egyesült Államok javára.
Rudolph Schröck nem sokat fantáziált, hanem alaposan szóba állt Brigitte Hesshaimer müncheni kalaposnő három gyerekével, akikről 2003-ban DNS-vizsgálat bizonyította be, hogy Lindberg-gyerekek. Rendelkezésére bocsátották ugyanakkor a családi archívumot, és azt a 400 oldalnyi titkos levelezést, amelyet a pilóta az édesanyjukkal folytatott.
A 2003-as év sorsszerű a Lindbergh-ügyben, mert ekkor derült ki az is, hogy Lindberghnek a kalaposnő Svájcban élő testvérével, Marietta Hesshaimerrel is viszonya volt, amelyből két gyerek született házasságon kívül.
Ezek után nem hatott csodaként az újságíró saját felfedezése, miszerint Lindberghnek kapcsolata volt Valeska nevű német magántitkárnőjével is, aki két gyermeket szült neki.
A világon annak idején nagy port vert fel az egyik hivatalos Lindberg-gyerek elrablása, s az ügy csak arra volt jó, hogy megromoljon a pilóta viszonya a sajtóval. Ez viszont lehetővé tette, hogy tettreivel sokáig láthatatlan maradjon. Lindbergh munkája különösen kedvezett kettős életének és viszont. Ha kellett, egyik-másik szeretőjének azt mondta, hogy szigorúan bizalmas katonai küldetésen van. És állítólag volt is: Schröck kutatásai szerint például az amerikai kormányzat és a katonai vezetés megbízásából alig három nappal a második világháború befejezése után titkos küldetéssel Németországban járt, ahol a német repülőgép-gyártás és a rakétakutatás eredményei után kutatott, és vezető német repülőgép-ipari és rakétakutatási szakembereket kerített elő.
Egy krimi, egy kaland- és egy szerelmi regény bonyolult viszonyhálóit sikerült maga köré szőnie, amelyben több mint hét évtizeden át sikerült rejtve maradnia.
Miniatűr bérlakás
(Kedd, május 31.) Furcsa minirekordot jegyez az élet: nem egészen három nap alatt sikerült lakót találni arra a londoni bérlakásra, mely mindössze 5 négyzetméteres.
(Erre mondják, hogy szellenteni is alig lehet benne...)
Ráadásul a fizetendő bér nem is akármilyen: havi 585 fontot kell lepengetnie a bérlőnek ahhoz, hogy nyugodt legyen az álma. Ez a mai pénzviszonyok között is ijesztő summa.
Legalább is e lakás esetében, mely igaz ugyan, hogy az angol főváros felkapott, nyugat-londoni negyedében, a Notting Hill kerületben található, de a lakásban csupán parányi konyha van, zuhanyozó fülke, az ágy pedig egy szinttel feljebb, a szobába épített galérián van. Az ingatlan amúgy bútorozott: egy szekrény is található benne. A miniatűr bérlakásra lecsapó lakó tulajdonképpen egy nő, aki állítólag igen mozgalmas társasági életet él, s vélhetően nem kíván túl sokat otthon lenni.
Ahhoz azonban ő is ragaszkodik, hogy történjék bármi, de legyen számára minden körülmények között egy lyuk, ahol nyugodtan álomra hajthatja a fejét.
Légharisnya
(Szerda, június 1.) Hamada Josiumi japán vállalkozó a japán nők megmentője, bár Japánon túl is, szerte a világon áldják találmányát.
Japánban viszont különösképpen, hiszen ott elképzelhetetlen, hogy női alkalmazottak olyan nyilvános munkahelyekre - mint bank, biztosító, minisztérium, posta, mindenféle hivatalok, hatóságok, menő áruházak - harisnya nélkül tegyék be a lábukat.
Még akkor sem, ha a monszun párás, illetve a nyár forró melegében a harisnya viselése pokoli kínokat jelent a szépnemnek.
Hamada Josiumi találmánya egy permet (spray), amelyet szórópalackban forgalmaznak. Nemzetközi (angol) nevén air stokingnak nevezik, ami légharisnyát jelent. A permetet egyszerűen rá kell fújni a lábra, s nincs az a vizsla szem, amely ezek után megállapíthatná, van-e az illetőn harisnya vagy sem.
Kiürüléséig egy doboz húsz harisnyát produkál, de nem kell naponta váltani, mert több napon át hordható, ráadásul vízhatlan. Eltávolításához víz, szappan, kefe szükséges, a megfelelő sikálással.
A hírverés szerint a permet (bronz, égetett agyag és natúr színekben forgalmazzák) szappanpor, ragasztó és több fajta vegyszer mellett UV-szűrőt, koffeint és zöldtea-kivonatot is magába foglal. Fogy is, mint a cukor, akár a többi női sminkszer, amely immár az egész női testet uralmába kerítette.
Zöld fénnyel a virágokért
(Csütörtök, június 2.) Magáncég alakult Chilében azzal a céllal, hogy felvállalja a nagyon súlyos állapotba jutott növények kezelését és gyógyítását.
Az SOS Express, amelynek szolgálatairól az interneten is olvashatunk, tulajdonképpen növényekre szakosodott mentőszolgálat, amely a chilei fővárosban, Santiagóban és környékén élő vagy termesztett növények, virágok, fák és cserjék, közparkok és magánkertek "lakóinak" kezelését vállalja föl.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a bajbajutott páciens gazdája föltárcsázza az általános mentőszolgálat diszpécserközpontját, majd amikor bemondja, hogy virágjával vagy növényével van baj, a szolgálatos azonnal átirányítja a hívást az SOS Expresshez.
A cég ilyenkor azonnal útnak indítja egyik képzett szakemberét, hogy látleletet vegyen a helyszínen a "páciens" bajáról, illetve hogy szakszerű tanácsokkal beavatkozással segítse a gyógyulást.
A szolgálatnak egyelőre van 4 gépkocsija, amelyek a küldetés ideje alatt ugyanúgy szirénáznak, mint a klasszikus mentősök, de a tetejükön villogó fény - a megszokottól eltérően - zöld, jelezvén, hogy sürgős utazásuk természetvédelmi jellegű.
A "bűvös kocka" utóda
(Péntek, június 3.) Nem mai keletű játék, de most kezd igazán divatba jönni a "latin négyzet" (japán nevén Sudoku), ami inkább fejtörő, mert nem kell hozzá egyéb, mint papír s ceruza, no meg némi minimális matematikai logika.
A Sudoku egy négyzet, amelyben 81 kocka van, kilenc vízszintes és kilenc függőleges sorban. A négyzetet kilenc kisebb négyzetre osztják, amelyben elszórnak 30, 1-től 9-ig terjedő számot.
Az üresen maradt kockákba a játékosok kell hogy elhelyezzék saját számaikat (ugyancsak 1-től 9-ig) úgy, hogy egyetlen vízszintes és egyetlen függőleges sorban, továbbá egyetlen 3x3-as kisnégyzetben sem szerepelhet kétszer ugyanaz a szám.
A feladvány egyszerűnek tűnik, a gyakorlott játékosok szerint 20-30 perc elegendő a megfejtéshez, de sokaknak ez nem sikerül.
A játék eredete a XVIII. századi Svájcba vezet el bennünket, Leonardo Eulero matematikushoz, akiről azt tartották, hogy úgy számol, ahogy az emberek lélegzenek, vagy ahogyan a sas repül. Vagyis hát, benne van a vérében.
Mellesleg 1100 könyvet és tanulmányt írt annak ellenére, hogy élete utolsó 12 évében vak volt.
Ráadásul ránk hagyta játékos találmányát, amit "latin négyzetnek" neveztek el. Később a játékot Japánban korszerűsítették. Népszerűségének titka: nem kell hozzá különleges szakismeret, csak dedukciós képesség és logika.
Igazi elterjedését Európában az angol lapok végezték, amelyek hasábjaikon helyet adtak a bűvös négyzetnek, sőt, van olyan kiadvány is, amely 265 kockássá bővítette az eredetileg 81 kockás hálót.
A játék már az interneten is játszható, sőt, a britek októberben már az első Sudoku-bajnokságra készülnek.
Mégis arzént evett?
(Szombat, június 4.) Sokáig tartotta magát a gyanú, hogy Napoleont szándékosan tették el láb alól, s nem természetes halállal múlt ki. Aztán elfogadták a hivatalos verziót, amely szerint a történelem nagy alakját gyomorrák vitte el.
A Nemzetközi Napóleon Társaság most egy elzászi toxikológiai szakértő, Pascal Kintz kutatásaira támaszkodva ismét felvetette: az egykori francia császár mégis arzénmérgezésben halt meg Szent Ilona szigetén 1821. május 5-én.
Kintz szolgálatait - aki mellesleg egy Strasbourg közeli toxikológiai magánlaboratórium igazgatója - gyakran veszi igénybe az igazságszolgáltatás különböző mérgezési vagy dopping ügyekben. Ugyancsak ő volt az, aki 2001-ben fölvetette, hogy magas az arzénkoncentráció Napoleon hajzatában.
Pár év múlva a kutató finomított a módszerein, s folyadék-kromatográffal kombinált indukált plazma tömegspektrométer segítségével (egyszerre harminc fém jelenlétét képes kimutatni, és különösen alkalmas a "jó", illetve a "rossz" arzén megkülönböztetésére) a rossz arzén mennyisége a természetest 37-42-szer meghaladó értéket mutatott abban a két tincsben, amit komornyikja, illetve a száműzöttet elkísérő Bertrand tábornok vágott le Napoleon halála után.
A tincsek eredetiségét már jóideje bizonyították.
Az arzén a haj "gerincvelejébe" hatolt be, ami arra utal, hogy véráram útján, a megemésztett élelmiszerből került oda" - idézik a hirügynökségek Jean-Claude Damamme-t, a Nemzetközi Napóleon Társaság francia képviselőjét, aki elutasítja azt a feltevést, hogy az arzén külső elemekből (tűzifa, tapéta, tartósítószerek) került volna a császár szervezetébe. Azt is kizárta, hogy az arzén a borral kerülhetett Napoleon szervezetébe (annak idején a hordókat arzénnel is kezelték), ugyanis a nagy francia ritkán borozott, legfeljebb egy pohárral ha megivott naponta, azt is fröccs formájában tette.
"Valaki a környezetéből kis dózisokban adagolta neki az arzént, hogy elkerülje a császár franciaországi híveinek erőszakos lázadó megmozdulásait" - magyarázta Damamme, de nem volt hajlandó megnevezni az esetleges tettest.
Napóleon tincseinek újabb vizsgálatát a kanadai Ben Weider, a Napóleon társaság elnöke szorgalmazta az elzászi laboratóriumtól. Ugyanakkor szeretné elérni, hogy exhumálják a császár holttestét az párizsi Invalidusok templomában lévő síremlékből.
Erdélyi törpedinók
(Vasárnap, június 5.) Szomorú megadással veszem tudomásul, hogy Erdély földje, illetve az azt környező vidékek nem csak álmaikban és lehetőségeikben csököttek, hanem a mélyben rejtőző dinoszaurusz maradványokban is.
Ez derült ki abból a kiállításmegnyitóból Galacon, amelyet a minap Vlad Condrea paleontológus, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem őslénykutatóinak vezetője tartott. Ez volt az első romániai dinókiállítás, amelyen a látogatók megtudhatták, hogy a legtöbb két méteresre megnövő romániai dinók nagyon ritka fajokhoz tartoznak, ezért rendkívül értékesek.
A Dinoszauruszok Romániában c. kiállításon megtekinthetők az Erdélyben és Ó-Romániában eddig talált dinóleleteket.
A más sárkánykígyókhoz viszonyított kis termetre vonatkozóan a szakemberek olyan magyarázattal állnak elő, hogy valószínűleg az élelem szűkössége okozta a törpeséget.
A kiállított leleteket Bihar megyében, Cernavodában, a Hunyad megyei Hátszegen, Gyulafehérvárott, Kolozsvárott és a Szilágyságban találták.
A legtöbb esetben olyan sajátos erdélyi dinófajok megkövült maradványait, mint a Telmatosaurus transylvanicus krodokilrágta combcsontjai, a Magyarosaurus dacus egy fészekaljnyi tojása, a Struthiosaurus transylvanicus felkar- és medencecsontjai vagy a Zalmoxes állkapcsa, fogai. A Magyarosaurus nevet különben von Hune német tudós alkotta meg, arra utalva, hogy a fajt egy magyar báró, Nopcsa Ferenc tudós és kalandor, a magyar őslénykutatás nemzetközileg is elismert atyja fedezte fel.
A remek szakértővé vált báró tulajdonképpen autodidakta módon lett elismert kutató, s élete, pályafutása teli van regényes elemekkel.
Előszeretettel tartózkodik az akkor török megszállás alatt álló Észak-Albániában, s geológiai kutatásokon, térképészeti tevékenységen túl foglalkozott az albánok néprajzával, nyelvével, törzsi viszonyaival, építészetével, nyelvemlékeivel, nyelvjárásaival. Kutatóútjait emellett szigorúan titkos politikai megbízatások teljesítésére és önkéntes, nemegyszer fegyveres akciókra is felhasználta, többek között kémkedett a Monarchiának.
1913-ban a Triesztben megrendezett albán konferencián, ahol az albánok országukat monarchiaként kívánták megszervezni, és élére uralkodót kerestek, az egyik lehetséges jelölt Nopcsa Ferenc, aki egy puccs után lovagolt volna be - fehér lovon! - köszönteni az albán népet. Nopcsa készen állt trónra lépni, de a puccs meghiusult. (Az albán kaland után kémtevékenységének színhelye Románia...)
1928-ban a budapesti Reggel így indítja riportját Nopcsáról, aki akkor a budapesti Földtani Intézet igazgatója volt: "Beszélgetés Fatia Negra unokájával, aki mint juhász és túrócsempész kémkedett a Balkánon, mint albán komitácsi megverte a montenegróiakat".
A legendák szerint Jókai a Szegény gazdagok főhősét, a kettős életet élő Hátszegi bárót, alias Fatia Negrát Nopcsa Ferenc nagyapjáról, Nopcsa Lászlóról mintázta, és hogy azért szakadna vége oly hirtelen a regénynek, mert Nopcsa László főszolgabíró csőre töltött revolverrel kényszerítette az éppen a könyv második részén dolgozó írót, hogy azonnal fejezze be a művét, "amely oly ostoba árnyékot vetett reá és családjára"...
Szóval, törpedinók ide vagy oda, Erdély földje, jeles emberei esetében olykor más léptékkel dolgozott.
Vezessenek az illatok?
(Hétfő, június 6.) Brit közlekedéskutatók felmérése alapján derült fény arra, hogy az orrunk - pontosabban a szagérzékenységünk - és a vezetés között szoros és meghatározó az összefüggés.
Pontosabban tudomásul kell vennünk, hogy léteznek szagok, illatok, amelyek kifejezetten segítik a vezetést, mert koncentrálásra késztetik a volán mögött ülőt. Ilyen szag a mentol (borsmenta), a citrom, a kávé vagy a sós tengeri levegő.
Ezek úgy fejtik ki kedvező hatásukat, hogy egyszerűen mély lélegzetekre késztetnek, oldják a feszültséget. Igy a komfortérzet, a nyugalom is nagyobb lesz a gépkocsi belsejében.
Más szagok ellenkezőleg, könnyelművé, óvatlanná teszik az úrvezetőt, ilyenkor könnyebb őt felingerelni, vagy ahogy mondják, hamarabb felmegy a pumpa. Ilyenek a gyorséttermi szagok, de a pékségeké is, amelyektől éhes lesz az ember és jobban a gázra tapos, hogy hamarabb csillapíthassa éhségét.
A kifejezetten életveszélyessé váló illatok azok, amelyek szabályszerűen elbódítják, álomba ringatják az autóst. Ilyen a jázmin vagy a levendula illata. Ez utóbbival például az álmatlanságot is sikerrel szokták kezelni...
Az ember ezek után azt hinné, hogy akkor a legbiztosabb szagtalan, semleges környezetben tekerni a kilométereket, de vigyázat, mert az űrhajósokon végzett megfigyelések arra engednek következtetni, hogy a szagtalan környezet ugyancsak ingerlékennyé teszi a vezetőt, s gyakran szaghallucinációt is kivált.
A kutatás célja az volt, hogy a következtetések alapján a jövő kocsijába netán beépített, automata "szagtár" is helyet kaphasson, hogy igazodni lehessen a pillanatnyi körülményekhez, hangulatokhoz. A kocsi így "kiszimatolja" a vezető hangulatát, és ahhoz igazítja az ülést, a világítást, a belhőmérsékletet, páratartalmat és az illatot is.
Kék Város épül Ománban
(Kedd, június 7.) Ahol pénz van, ott el kell költeni. Ez szabály. S ahol költekeznek, úgy kell csinálni, hogy lehetőleg még több pénz özönöljön a nyomában.
Így csinálják ezt az Arab-félsziget keleti csücskében található Ománban is, ahol a hét végén vált nyilvánossá a hir, hogy 15 milliárd fejében felépítik a térség egyik legnagyobb idegenforgalmi létesítményét, amelynek a neve Kék Város lesz (arabul Al-Madina Al-Zarqa).
A térség, ahol a két és fél milliós lakosságú arab ország elhelyezkedik, nem ez az egyetlen idegenforgalmi terv: tulajdonképpen rivalizálás folyik, hogy "ki dob nagyobbat". E tervek közül a Kék Városé kétségtelenül kimagaslik.
A turisztikai komplexum 35 négyzetkilométeren fog elterülni, az ománi fővárostól száz kilométerre, a nyugati tengerparton. A tervnek még az idén nekiesnek, s az első szakasz határideje 2009. Az egész épitkezés időtartamát 15 évre becsülik.
A különálló turisztikai városnak elképzelt helységben 200 ezer turista élhet majd egyidőben, s a beruházók évi kétmillió látogatóval számolnak. Érdekes módon, Omán nem tartozik az OPEC-be tömörült olajtermelők szövetségéhez, s tervét azért dolgozta ki, hogy gazdaságát sokszinűbbé tegye.
A Kék Város nem csak szállodákból áll majd - jelezték a tervezők -, hanem oktatási, egészségügyi és sportlétesitmények teszik teljessé az itt töltött napok élményeit.
Akinek pénze van, megláthatja.
Túlzsúfolt gardrób
(Szerda, június 8.) Megértük ezt is! Bejelentették ugyanis, hogy nincsen hol tartani a brüsszeli pisilő kisfiú, a Manneken Pis jelmezeit.
Az eredetileg anyaszült meztelenül elképzelt és feladatának eképpen eleget tevő, világhirű kabala, amely alig harminc centiméter magas, s az arrajáró sokszor észre sem veszi, úgy meghúzza magát az óváros zegzugában.
A nevezetes szobrot 1619-ben állitották fel Brüsszel híres, középkori főterének tőszomszédságában - talán tréfás utalásként arra, hogy e kerületben ekkoriban akut vízhiány volt.
1698-ban a Manneken Pis megkapta első jelmezét, s attól kezdve meghonosodott az a szokás, hogy a belga fővárosba látogató hirességek saját országuk nemzeti viseletének egy-egy, a kisfiú méreteire szabott öltözékét adományozzák a szobornak.
A szépen gyarapodó gardrób egy, e célra fenntartott teremben kapott helyet, s máig 713 öltözék gyűlt össze. A múzeum kezelői szerint a gyűjtemény túlnőtte az eredeti kereteket és a zsúfolt terem helyett átalakitásokra van szükség.
Amig az új múzeumi termet berendezik, a régit bezárták. De hogy az idegenforgalom érdekei se sérüljenek túlságosan, a ruhák közül néhány darabot ma is meg lehet tekinteni a szoborhoz közeli Népviseletek és Hagyományok Házában.
Fél lábbal a kertben
(Csütörtök, június 9.) Kész krimi egy hírlevélben, borzongjon, aki tud.
Ideírom az esetet.
New York egyik elővárosában történt, hogy az egyik ház tulajdonosa váratlanul Adidast viselő fél lábat talált a saját kertjében, és amikor jobban megnézte, kiderült, hogy a láb egészen valódi, éppen csak a gazdája nincsen sehol!
Természetesen, nem hagyta annyiban az ügyet, a leletről jelentést tett a hatóságoknál.
A vizsgálat aztán kiderítette, hogy a magányos emberi testrész tulajdonképpen egy dél-afrikai repülőjáratról esett a földre, amint a gép éppen New York felé tartott.
A láb minden bizonnyal ahhoz a potyautashoz tartozott, aki a Johannesburgból indult gép futóműrekeszében vagy az induláskor, vagy pedig a szenegáli Dakarban való megálláskor rejtőzött el.
Az AP hírügynökség értesülése szerint, amikor az utasszállító az amerikai metropolis repülőteréhez közeledve kiengedte futóművét, az kettévágta az ismeretlen embert, és fél lába a csípőjének egy darabjával együtt a New York-i Kennedy repülőtértől mintegy nyolc kilométerre lévő Floral Park egy házának tetejére, majd onnan a kertbe esett.
A reptéren pedig, ugyancsak meglepett alkalmazottak, megtalálták a hulla második felét is.
Jöhetett a happy end: az elmaradhatatlan temetés. Vagy hamvasztás. Vagy akármi. (Shakespeare szerint: ahogy tetszik...)
Kémholló fürkészi az ablakot
(Péntek, június 10.) Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) egy omszki katonai kiállításon furcsa szerkentyűvel lepte meg az avatott látogatókat.
Egy olyan, komplex videoberendezéssel felszerelt távirányítású helikopter-modellről van szó, amely környezetvédelmi megfigyelések végzésére, illetve a közúti forgalom ellenőrzésére képes a különleges szolgálatok és a hadsereg számára.
A felderítő, lopakodó kis műszer tulajdonképpen kémfeladatokat lát el, megdöbbentően jó hatásfokkal.
A Holló névre keresztelt, 32 kilós szerkentyű könnyedén manőverezik egy metropolisz házai között is, távolsági "utasításra" befürkész egy-egy ablakon, s amennyiben pár száz méter magasságba emelkedik, az észlelő berendezések gyakorlatilag képtelenek érzékelni.
Tehát láthatatlan, lopakodó.
Az ITAR-TASZSZ orosz hírügynökség szerint e tulajdonságát különleges anyagból készült külső bevonatának köszönheti, amelynek révén a legérzékenyebb radar képernyőjén is alig-alig lehet megkülönböztetni egy igazi madártól.
S amíg szorgalmasan hűledezünk a konstruktőrök meg nem szűnő ötletessége miatt, a háttérben már a Holló "öcsikéjén" dolgoznak a kutatók, ami egy korszerű, több felhasználási lehetőségű, 70 kilós kishelikopter, amelynek x formájú hajtólégcsavarja leend.
De ez mind-mind hétpecsétes titok, úgy hogy gyors ütemben igyekszünk befogni a szánkat. Bocsi, hogy ennyit is kikotyogtunk...
Vigyázat, áramveszély!
(Szombat, június 11.) Ma egy rövid pótkávéra futja csak. (Micsoda átverés: az amúgy is híg löttyből gyűszűnyi! De hát ilyen a szerencse - forgandó...)
Történetesen azért rövid a pótkávé, hogy megláthassuk benne azt a baktériumot, amit az Atlanti-óceán mikro-élővilágát vizsgáló kutatók fedeztek fel mostanában.
A dolog furcsasága az, hogy ők az óceánt kutatták ugyan, de a baktériumot édesvizi tavakban lelték meg.
Ez a baktérium pedig abban jeleskedik sok-sok sorstársától eltérően, hogy organikus hulladékkal táplálkozik, aminek a nyomán elektromos energiát termel.
Méghozzá nem is keveset, hiszen a nap huszonnégy órájában képes annyi energiát adni, ami elegendő lenne egy háztartási kisgép - mondjuk villanyborotva - működtetéséhez.
A felfedezést jegyző dél-karolinai orvosi egyetem kutatói azt is elárulták, hogy a baktérium nem a semmiből toppant elő, egy már ismert család tagja, s eddig csak annyit tudtak róla, hogy képes semlegesíteni a legveszélyesebb kémiai anyagokat.
Dániában ne keresd Korzikát!
(Vasárnap, június 12.) A dán rendőrök nemrég lefüleltek egy 78 éves német öregurat, aki autójával, kótyagos vezetési stílusban keringett Nyugat-Dániában, a tengerparton, és az volt a meggyőződése, hogy Dél-Franciaországban jár.
Amikor pedig arról próbálták meggyőzni, hogy a dán időjárás mégsem téveszthető össze a mediterrán éghajlattal, ráadásul a dán tengerpart sem túl hasonló a délszaki plázshoz, akkor még ő állt az erdő felől és oktatta ki a dánokat, hogy márpedig erre van az út Korzika szigetére.
Elvégre, ő csak tudja, hiszen esztendőnként fél évet saját lakhelyén, Hamburgban, felet pedig Korzikán szokott tölteni. Sőt, az őt lefülelő rendőröknek azt hajtogatta, hogy már csak azért sem lehet Dániában, hiszen nemrég indult el Korzikából, ahol nagyon jól ebédelt.
Örök rejtély marad, miként préselődött össze úgy az idő az öregúr fejében, hogy a Korzikától Dániáig megtett utat a "nemrég" kategóriájában észlelje, és az is, hogy a bolti és éttermi feliratokat látva hogy nem ébredt rá arra, hogy a dán nyelvet nem lehet franciának hinni.
Végül is azzal volt szerencséje, hogy több dán autósnak feltűnt az országúton szeszélyesen közlekedő, német rendszámú gépkocsi és beszóltak a rendőrségre, hogy részeggyanús személy randalírozik az országúton.
A rendőrök a maguk során értesítették hozzátartozóit, hogy érte jöhetnek. Vérében egyetlen csepp alkoholt sem találtak. De meszet sem - mert az már jócskán lerakódott az érfalakra.
Tragikus sünimentés
(Hétfő, június 13.) Nagyon szerette az állatokat és ez lett a veszte...
Egy televíziós filmjei folytán népszerű német színésznőről van szó, aki a dpa hírügynökség szerint csütörtök éjjel gépkocsijával éppen az országúton haladt, amikor meglátott egy előtte araszoló sündisznót.
Megállt, hogy biztonságba helyezze a szúrós csöppséget. Éppen csak ki tudott szállni, de már nem emelhette föl védencét, mert egy arra száguldó gépkocsi valósággal elsodorta, maga alá gyűrve a sztárt.
Harminc méteren át vonszolta a testet.
A színésznőt sikerült kórházba szállítani, de pár órai szenvedés után kimúlt.
(A történetnek nincsen vége: a balesettől teljesen függetlenül, egy pár órával később arra haladó autós szintén rátalált a sünre, és most már gond nélkül sikerült biztonságba helyeznie.)
A írügynökség szerint nemrégen az óceán túlsó partján, az Egyesült Államokban jegyeztek föl hasonló balesetet: egy kislányt akkor gázolt halálra egy autó, amikor egy teknőst akart biztonságban kijuttatni az út szélére.
A "csodálatos" 12
(Kedd, június 14.) Megvolt hát a szavazás, s immár a csoda-százas Nagy Könyv után ismeretes az a 12-es lajstrom is, amely az utolsó körben fennakadt a rostán, s az angol kezdeményezés magyar plantációja révén most kedvenc könyveinkként hivalkodnak.
E zsugorított listából derül aztán ki, hogy mily szellemtelen és félrevezető irodalmi lóversenyt rendezni. Nézi az ember a "befutókat", s állandóan az az érzése, hogy valami elveszett útközben.
Nyugtalanító kérdés gyötri: hát a többi hol maradt?
Az áprilisban kihirdetett, s a Pótkávéban is ismeretett százas listáról az alábbi 12 regény kapta a legtöbb közönségszavazatot:
Gárdonyi Géza Egri csillagok
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
J. R. R. Tolkien: A gyűrűk ura
A. A. Milne: Micimackó
Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg
Szabó Magda: Abigél
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
Fekete István: Tüskevár
George Orwell: 1984
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jókai Mór: Az arany ember
G. G. Márquez: Száz év magány.
Még csak annyit: az első tizenkét helyezett mű fele-fele arányban magyar, illetve külföldi regény, s a legkedveltebb magyar és külföldi könyv csaknem azonos számú voksot kapott.
Ahogy elnézem: gyermeteg egy nép vagyunk. Ami nem baj. De nem is erény.
Körnaptár a szántóföldön
(Szerda, június 15.) Több mint tíz éve, a Lipcsétől mintegy ötven kilométerre fekvő Goseck városka mellett egy helyi gazdálkodónak feltűnt, hogy munkagépei minduntalan elakadnak, korhadt fa-, illetve jókora kődarabokba ütközve.
Nyilvános bejelentése nyomán légifotók készültek az illető területről, a képeken pedig, nagy meglepetésre, egy kettős, 75 m átmérőjű körgyűrű rajzolódott ki.
A fotók nyomán megindultak az ásatások, amelyek nyomán kiderült, hogy a mező tulajdonképpen egy temetőt rejt, melyet mintegy 2000 tölgyfatörzsből állított, a talaj fölé két méter magasra nyúló, kettős falgyűrű vett körül.
A körfalon három kaput is feltártak, s az is megállapítást nyert, hogy ha valaki a nyugati oldal kapujába állt, az átelleni,észak-keletre nyílón át június 21-én láthatta meg a síkságon felbukkanó, kelő Napot, december 21-én pedig a délkeletebbre lévőn át. A temető tehát - állítják a hirügynökségek - a nyári, meg a téli napforduló idejének pontos megállapítására is szolgált.
Egyfajta körnaptár ez, mint például az angliai Stonehenge köralakú építménye, azzal a különbséggel, hogy a gosecki leletet 3000 évvel korábbra teszik az angliai leletnél. Vagyis, 7000 éves múltra tekint vissza, következésképp ez az eddig ismert legrégibb körnaptár.
Május végén a Martin Luther Egyetem archeológusai és a tartományi régészeti hivatal szakértői nekiláttak a gosecki temető több évre tervezett teljes rekonstrukciójának.
A gosecki lelethez hasonló, köralakú temetők nem ismeretlenek Észak-Németországtól Csehországon, Ausztrián át Szlovéniáig egy meglehetősen széles övezetben, s a kutatők feltételezik: a kettős falak között szertartások, esetleg emberáldozatok is lezajlódhattak.
Azt, hogy valójában mire szolgáltak és miért keletkeztek e szakrális építmények, egyelőre még homály fedi, hiszen jó részüket, mindenek előtt kellő alapok hiányában még nem sikerült kellően föltárni.
Trójai cápa?
(Csütörtök, június 16.) A lapok óriáscímei hirdették mostanában, hogy Cousteau helyet foglalt egy cápa gyomrában!
Ez a hírverés, így, természetesen félrevezető: egyrészt, nem valódi cápáról van szó, hanem csak egy 4,5 méteres, 600 kilós tengeralattjáróról, amit cápa alakúra terveztek a konstruktőrök.
Másodszor nem arról a Cosuteauról, akit már-már legendás alaknak ismerve emleget a közvélemény mint tengervédőt és -kutatót, számtalan érdekfeszítő dokumentumfilm készítőjét tengeri kalandozásairól, hanem az ő unokájáról, Fabian Cosuteauról.
Fabian terve az, hogy a fehér cápák, e gyilkos tengeri ragadozók életét testközelben örökíthesse meg, ezért van szüksége a "trójai cápának" nevezett utánzatra, amely 100 ezer dollárba került és a kaliforniai El Segundo-ban építették meg.
A mesterséges állat vázát vékony falú, rozsdamentes acélcsövek alkotják, bőre hajlékony műanyag, amely az eredetit utánozza. A farok mozgatható, s az uszonyai is megtévesztően élethűek. Belsejében víz van, abban helyezkedik el a rejtőző békaember.
A "cápa" feje tetején még egy ál bojtorján-hal is kapaszkodik, amiben az infravörös videokamerát rejtették el. A fejrész a ki-be szálláshoz, kúszáshoz oldalra fordítható, majd visszaerősíthető. A fejben három, sűrített levegőt tartalmazó palack van, a negyediket a kutató hátára csatolják, ő onnan kapja a levegőt.
Fabien, békaembernek öltözve úgy vezeti a trójai cápát, hogy a videokamerához szerelt képernyőn figyeli a cápa előtti vizet, a szerkezetet pedig botkormánnyal irányítja. A levegőpalackok hat órai folyamatos víz alatt tartózkodást tesz lehetővé. Eddig máris 150 órányi filmezett anyagot vett fel Fabian Cousteau a gyilkos cápák életéről.
Korábban acélketrecekből próbálták kilesni a fehér cápák életét, de az nagy kockázattal járt, mert az állatok rendszeresen megtámadták a ketrecet, vagy messze elkerülték.
Fabiant érdekes módon elfogadták, bár továbbra is gyanakodnak rá, mert érzik, hogy nem teljesen közébük való. De így is sikerült megörökitenie két hím ádáz marakodását.
A filmeket a National Geographic Channel fogja hasznosítani.
Illésék - még kétszer, utoljára
(Péntek, június 17.) Nagy az izgalom Csíkszeredában: még van egy kis idő augusztusig, de a városvezetés már azzal van elfoglalva, hogy miként lesz, hogyan lesz, amikor az Illésék végre föllépnek Erdély földjén, méghozzá annak is az egyik keleti bástyájában.
Amikor az örvendetes eseményt bejelentették, még élt a kiváló dobosuk, Pásztory Zoltán. Hirtelen halála kis ideig megingatta az együttest, aztán úgy döntöttek: még két fellépés erejéig, Szörényi Levente fia, Örs beugrásával (különben ő is remek dobos, egyenesen Pásztory tanítványa!) eljátsszák emlékezetes nótáikat: egyszer augusztus 5-én, a szeredai "tapstéren", ahová a producer szerint 100 ezer nézőt várnak, s egyszer a hajógyári Sziget-fesztiválon.
Miért épp Csíkszereda a hattyúdal egyik állomása? - kérdezhetik az erdélyiek, akik bizton fájlalják, hogy nem az ő helységük az Illésék kitüntetettje.
A magyarázatért 2003-ig kell visszamennünk az időben, amikor is az óriási sikert arató István, a király csíksomlyói előadása után a jelen lévő Pásztory felhívta Szörényi Leventét, hogy fontos lenne, ha az Illés eljutna Erdélybe is. Erre jó alkalomnak mutatkozott az együttes 40. évfordulójának a megünneplése.
Akkor viszont még nem gondolták, hogy ez lesz az utolsó lehetőség is.
A készülődés óriási: a hír megerősítése után, hogy a haláleset dacára lesz szeredai turné, az utazási irodák azonnal lefoglalták a város valamennyi szállodáját, panzióját. A városvezetés is a százezres jelenléttel számol, ami azt jelenti, hogy a kíváncsiaknak csak egy része láthatja majd közvetlenül a koncertet, másik fele kivetítőkről követheti nyomon a rendkívüli eseményt. (Ráadásul, a zenekar beígérte, hogy augusztus 3-án nyilvános főpróbát tartanak a koncert helyszínén!)
Dinescu a székelyeknél
(Szombat, június 18.) Tegnap a Sapientia magánegyetem csikszeredai auláját úgy megtöltötték a székelyek, hogy Mircea Dinescu költő, meg az őt vendégül látó Pallas-Akadémia Kiadó vezetői csak eltátották a szájukat: ekkora érdeklődésre álmukban sem számitottak.
A magyar-orosz családba házasodott költőről, aki a délromániai Slobozia szülötte, az iró-olvasó találkozón aztán kiderült, hogy felmenői eredendően Erdélyből származnak, az első világháború, illetve Nagy-Románia megteremtrése után költöztek le a Duna lapályaira, falustársaikkal egyetemben, mert ott jó alföldi birtokokat igértek nekik. Azt mondja Dinescu: tucatnyi falut alapitottak akkortájt a megélhetésért szülőföldjüket elhagyó erdélyiek.
A találkozó apropója az a könyv volt, amelyről az április 9-én felszolgált, 131. csésze pótkávéban esett szó, sőt kóstoló is járt hozzá (aki elmulasztotta akkor, most felkeresheti, hogy értse, amiről itt most szólunk) a Szentségekből bukásra c. szatíragyűjteményből. A kiadó merészsége, hogy megjelentessen magyarul egy, a román politikára és -ba ágyazott pamfletkötetet, végül is meghozta a gyümölcsét: a könyv ezen az estén úgy fogyott, mint a cukor.
Mircea Dinescu sajátos fenomén. Úgy román izig-vérig, hogy nem érezteti az emberrel a másságát s az abban rejlő többségi gőgöt. Etnikumára mindenek előtt az a csodálatosan használt, rafinált szójátékokat termő nyelv utal, amin beszél és amelyen magával sodorja hallgatóit. Olyan eleven párbeszédet folytatott székely olvasóival ezen a pénteki koraestén, olyan megértően és eredendő derűvel, bölcsességgel szólt közös dolgainkról, hogy mindjárt azt firtatták, mikor jön a legközelebb látogatóba.
Mircea ma a gyimesi csángók vendége.
Egy naptár szépei
(Vasárnap június 19.) Nagy dobásra készül a jövőre is megjelenő, 2006-os Pirelli Naptár. Amit el is hiszek az előzetes hireknek, bár még soha életemben nem járt a kezemben nevezetes kiadvány.
Pedig úgy van elkönyvelve, hogy a Pirelli kiadványa, mely 1964 óta minden évben a piacon van, az egyik leghiresebb fali naptár a világon.
A hónapokat ugyanis mindig meglepetésszerűen egy bizonyos nőkategória szépséges képviselőivel szimbolizálják.
A Corriere della Sera kiszivárogtatása szerint "érettségük csúcsán lévő, érzéki szépségek" kerülnek a következő naptár lapjaira, s hogy kik ezek, filmsztárok avagy tisztes vénasszonyok, csak most kezd kiderülni, hogy az első fecske "leszállt" a francia Riviérán lévő Cap d'Antibes-ban, fényképezésre, amelyet a Mert Alas - Marcus Piggot fotóspárosra biztak.
A kiszivárogtatás során az is kitudódott, hogy a már biztos Jennifer Lopez mellett a naptárba kerül a 33 éves Kate Moss volt topmodell és a 27 esztendos brazil Giselle Bündchen is, aki országa vezető manökenje. De ott lesz Natalja Vodjanova is, akiről annyit tudni, hogy mindössze 23 éves, nagyon jól keres és egy angol lord neje, pedig nem olyan rég még vándor gyümölcs- és zöldségkereskedővolt az oroszországi Nyizsnij Novgorodban.
A lesifotósok a hir megjelenése óta nem nyughatnak, s minden elképzelhető helyszint becserkésznek, csak lapjaikat előzetes képekhez juttassák. Még a fákra felkapaszkodva is képesek meghúzni magukat, de egyelőre kevés sikerrel. A Pirelli reméli, hogy az utolsó pillanatig sikerül majd megőrizni valamennyit a piaci "meglepetésből".
Ördögűzés egy moldvai kolostorban
(Hétfő, június 20.) A moldvai Tanacu községhez tartozó Benesti nevű településén van egy kolostor, mely a Szentháromság névre hallgat, és amelyről immár az egész világ tudomást szerzett.
Mégpedig annak révén, hogy a múlt hét közepén a falai között kegyetlen kinzások éséheztetés után kereszthalált halt egy 23 éves apáca, Maricica Irina Cornici, aki három hónappal ezelőtt jelent meg a kolostorban, hogy meglátogassa ott szolgáló barátnőjét. Ez utóbbi meggyőzte őt arról, hogy maradjon ott, a fiatal apáca rá is állt a dologra. Egy aradi árvaházból érkezett, és úgy gondolta, hogy ezen az új helyen nyugodtabb lesz majd az élete.
Egy hónappal később azonban rosszullétek törtek rá, egyre gyakrabban lettek rohamai. Egyszer pár napra még kórházba is beutalták, de pár nap eltelte után visszavitték a kolostorba. A zárdafőnök biztos volt abban, hogy testét és lelkét "gonosz szellemek" vették birtokukba. Ezért határozott úgy, hogy kiűzi Irina testéből az ördögöt.
A fiatal apáca igazságügyi kórboncnoki vizsgálatából kiderült, hogy az áldozat tulajdonképpen epilepsziában szenvedett. Ezt tekintették a "megszállottság" nyilvánvaló jelének, s a "gonosz szellemek kiűzésére" a legbarbárabb kínoknak vetették alá és éheztették. Hat napon át gúzsba kötötték, éheztették, egy jéghideg cellába vetették és szájába tömött törülközővel hallgattatták el. S végül, hogy "ne tegyen kárt magában", láncokkal keresztre feszítették. Végül, három, a kereszten átszenvedett nap után szívinfarktusban kiszenvedett.
Az illetékes ortodox püspökség egyházi méltóságokból álló bizottságot küldött a kolostorba, kivizsgálni a történteket. Az ortodox egyházban ugyanis még törvényes tevékenység a rossz szellemek papi segédlettel való elűzése, de ehhez az illető egyházi embernek különleges felkészültséggel kell rendelkeznie. Sajnos, a rendszabályok e téren nem elég világosak, igy történhetett meg az, hogy nem csak a kolostor lakói, de a falu közvéleménye is teljesen helyénvalónak találták a rendfőnök, a 29 éves Petru Corogeanu eljárását, és tettlegesen is a segítségére siettek, amikor egy vikáriusból, egy esperesből és egy egyházkerületi felügyelőből álló bizottság felfüggessze őt tisztségéből és a kolostor kápolnájából elvigyenek egy szentképet,
amely nélkül ott helyben nem lehet érvényes istentiszteletet tartani. Az első körben agyba-főbe vert ellenőröket végül a különleges alakulatok bevetése segítette a hivatalos fellépéshez.
(Utóirat 2012-ből: az esetből később regényt írtak, a regényből aztán film is készült, amely az idén több díjat is elvitt a Cannes-i filmfesztiválon.)
Szerelem mint agybaj
(Kedd, június 21.) Az, amit az amerikai nem is "sex"-nek, hanem "love"-nak mond, vagyis hát a romantikus szerelem nem egyéb betegségnél, mégpedig agybajnál - állapították meg amerikai neurológusok.
Ezek szerint a szenvedélyesen szerető férfiak és nők, akik jobbára inkább csak a regényekben, költészetben, a színpadon és a filmeken mutatkoznak, egy biológiai ösztön áldozatai.
A következtetést a Journal of Neurophysiology c. szaklapban tették közzé, miután 17, szerelemtől kába egyetemista agyáról készítettek mintegy 2500 mágneses rezonanciás felvételt.
Ezek szerint a szerelem tulajdonképpen a pszichózishoz hasonlítható s legalább annyira veszélyes az emberre nézvést - hangzik a szentencia, mire a hajdan volt, valamikor fülig szerelmes ember ijedten néz vissza életére: akkor én most meggyógyultam?
A vizsgálat abból állt, hogy az agyfelvételek készítése közben megkérték az alanyokat, nézegessék szerelmük tárgyának fényképét. Majd a felvételt összehasonlították azzal, amely olyankor készült, amikor egy számukra közömbös személy képmását szemlélték.
Olyan biológiai ösztön jelenlétét konstatálták, amely teljesen eltér attól, amely a szexuális izgalom idején keletkezik. Hasonló az elsődleges ösztönökhöz, mint az éhség vagy a szomjúság. Közben pedig fokozódik az agyban egy dopamin nevű vegyi anyag kiválasztódása.
"Amikor valakit elfog a romantikus szerelem, elsodró érzései támadnak, elveszti önuralmát, irracionálissá válik és ha elutasítják, felmerülhet benne az öngyilkosság, a gyilkosság gondolata is. Ez a szerelmi ösztön erősebb lehet az életösztönnél is" - magyarázzák a kutatók.
Igy talán könnyebben megértünk minden, az irodalomban vagy a mozivásznon tragikusra hangolt szerelmi történetet.
Bajkonur, a fél évszázados bázis
(Szerda, június 22.) A világhirű kirgiz iró, Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap c. regényében a cselekmény egyik szála arról szól, hogy egy isten háta mögötti, sztyeppei vasútállomásról el kell vinni egy halottat, sok-sok versztára fekvő ősi temetőbe, hogy a hagyományoknak megfelelően kerüljön a földbe. A temetési menetoszlop már-már eléri a temetőt, amikor útjukat drótkerités keresztezi - mint kiderül, a területet, amely addig szabad volt, a rakétakilövőállomások védelmében zárták le -, s hiába könyörögnek, tovább egy lépést sem tehetnek, így a halottat kénytelenek a kerítés tövében eltemetni. Ezzel párhuzamosan éppen akkor hajtanak végre egy olyan titkos műveletet, amelynek célja bizonyos objektumok feljuttatása az űrbe...
A regény látszólag a fantázia világába emeli ama bizonyos kilövőállomást, de joggal gyaníthatjuk, hogy prototípusa nem más, mint a Kazahsztánban lévő hirhedt Bajkonur, ahonnan az első műhold (szputnyik) az űrbe szállt, s amely elérte a tisztes ötven évet.
Furcsa módon a hasonló nevű helység (kopott kis bányászváros) jó 311 kilométerre fekszik a Bajkonurnak nevezett űrbázistól, amelyet hivatalosan 1955. június 2-án avattak föl. A névvel a a szovjetek az ellentábort igyekeztek félrevezetni, az űrreptérről megadott hamis földrajzi koordinátákkal egyetemben. A titok nem maradt sokáig rejtve: két év elég volt ahhoz, hogy egy U-2-es kémrepülőgép lefényképezze és pontosan beazonosítsa. (Az amcsik kérték is, hogy gazdái térjenek vissza a terület eredeti megnevezéséhez - Tyura-Tam -, de a szovjetek tették magukat angolnak, s minden maradt a régiben.)
Kezdetben harcirakéták kísérleti lőtereként szolgált a bázis, mivel onnan a kamcsatkai Kura céllőtérig - 6000 kilométernyi távon - nincs nagyobb város, vagy ipartelep, így a rövidre sikerült indítások és visszahulló rakétafokozatok sem okozhatnak kárt a polgári lakosságnak.
Később aztán mintegy 120 ezer ember települt le a jókora területre (személyzet, kutatók, hozzátartozók) és mindenféle indítóhelyet építettek. A részkutatásokkal foglalkozó intézmények, a kiszolgáló katonai egységek különálló városrészeket kaptak.
Az élet pedig itt csöppet sem könnyű: az éghajlat szélsőséges, roppant szeles s kegyetlen járványok szoktak pusztítani. Az eltelt ötven év érezhető regressziót is jelentett: ma már csak 70 ezren maradtak Bajkonur életterében.
Világhírűvé 1957. október 4-én vált, amikor fellőtték innen az első műholdat, de ugyaninnen repült űrbe az első ember, Jurij Gagarin is, aki 1961. április 12-én egy teljes kört tett a Föld körül, sikeres visszatérése előtt. Egy évvel korábban tragédia is történt: egy startoló rakéta robbanása száz ember életét oltotta ki, az eseményt ma emlékmű jelzi. Később, az ezredfordulón beszakadt egy használaton kivüli űrhangár teteje is, akkor "csak" 10 ember veszett oda.
A hírügynökségek összegzése szerint a csúcsidőszakban 52 indító rámpa működött itt, amelyeket 1200 kilométeres úthálózat és 500 kilométernyi vasúti pálya szolgált ki. Valamennyi orosz és sok tucat külföldi űrhajós (köztük a román Dumitru Prunariu és a magyar Farkas Bertalan is) innen indult a világűrbe, meg a Hold-, Mars- és Vénusz-szondák, s jelenleg - az amerikai űrrepülőgépek tragédiái miatt - csak innen cserélhetik az nemzetközi űrállomás személyzetét. Ez év elejéig 1239 hordozórakétát, 1314 űrszerkezetet és 80 műholdat lőttek fel a bázisról.
A bajkonuri kozmodrom jelenleg hivatalosan az "orosz, ukrán és kazah állam közös űrkutatási centruma", mintegy állam az államban, enklávé, amelynek dicső múltja van, de jelene s főként a jövője kétséges.
Nyári történetek
(Csütörtök, június 23.) Tizennyolcezer dollár ütötte a markát Gianni Motti svájci művésznek, aki alkotását - egy Tiszta kezek-nek(olaszul: Mani Pulite) elnevezett szappandarabot - a baseli művészeti vásáron sikerrel eladta. Azt mondja, a különleges darab alapanyagát ama klinikától vásárolta, ahol Berlusconi olasz kormányfő zsírját leszívták, nyilvánvalóan esztétikai okokból.
* Hétfőtől, június 28-ától biogázzal működő vonat indul - a világon először! - Svédországban. A mozdonyt állítólag két, biogáz működtette autómotor hajtja. A vonat 54 utas szállítására alkalmas, s 80 km-t készül megtenni Linköpingből az északi parton haladva Vastervikbe és vissza. Az egy tanknyi üzemanyag amúgy 600 km-re elég s 130 km/óra sebességet tesz lehetővé.
* Egy Etiópiában elrabolt, 12 éves kislány támadói zsákmányukat akarattal házasságra akarták kényszeríteni. Hét napon át tartották fogva s többször tettlegesen is bántalmazták, mikor megjelent a színen három jól megtermett oroszlán, akik a lány mellé szegődtek és elkergették a rablókat. Az etióp rendőrség szerint addig ültek mellette, amíg a család szerencsésen rátalált, s akkor visszasétáltak a vadonba. A történteket csodának tartják, mert az oroszlán ilyen helyzetben általában támad, de most a kislány síró nyöszörgését bajbajutott oroszlánkölyök vinnyogásának tartotta és nemes ösztöneire hallgatott. S ahogy a mesékhez illik: a rablók egy része azóta rendőrkézen....
Megjósolt veszély
(Péntek, június 24.) Az elkövetkező tíz év világbiztonságának esélyeiről tudakozódtak az Egyesült Államokban tekintélyes szakértőknél, s vélekedésük lényegét a hét első felében ismertette a CNN csatorna.
Ezek szerint nem áll valami jól a szénánk, ugyanis a többség úgy vélte: öt éven belül tovább bővül majd a nukleáris fegyverre szert tevő országok köre, tíz év múlva pedig már öttel gyarapodik a számuk.
A szakértők véleménye szerint nagyon elképzelhető, hogy a terroristák nem ülnek majd tétlen, és fekete piacon beszerzendő hasadó anyagból készült "piszkos bombát" vetnek majd be, amely okoz ugyan sugárszennyezést, de nem indít be láncreakciókat. Amitől ők ugyan mossák a kezeiket, de a világ sorsát ettől még alapvetően súlyos fenyegetettség veszélyezteti.
A vélekedések közt fontos helyet foglal el a vegyi és biológiai fegyverekre való fokozott figyelem is: félő, vélték a szakértők, hogy a következő tíz évben valamilyen formában valahol a világon tömegpusztító fegyvert vetnek be, s az ezzel kapcsolatos esélyt 70 százalékosra teszik.
A tanulmány egyik következtetése az, hogy fokozni kell az oroszországi viszonyok ellenőrzését a harcászati fegyverek és a hasadóanyagok ellenőrzése terén, mert a terrorizmus egy pillanatra sem alszik.
Hát ezek a kilátások, itt és most, ehhez igazodj, drágalátos emberiség, ha voltál olyan szíves, és figyelemmel kísérted mindazt, amit a huszadik század tanulságul rád hagyott, de amiből nem túl sokat tanultál. Vesztedre.
"Agyramenő" növény
(Szombat, június 25.) Mindig tanul az ember valamit. Most például az olaszok.
Azt eddig is tudták, hogy az okra millió és egy jó tulajdonsággal rendelkező növény, de behozatala Mexikóból történt, ára pedig csillagászati volt.
Mára a torinói egyetem kutatói olyan mutánsát állították elő, amely jobban illeszkedik az olasz ízléshez, illetve a mediterrán talaj- és klímaviszonyoknak.
Az okra terén történő nagy áttörésről hírt adó Corriere della Sera egyúttal azt is összegezi, mi mindenre jó s miben jelent előnyt az okra fogyasztása.
Ez a hibiszkusz fehér virágaihoz hasonló díszbe boruló növény gyümölcse révén a paprikára emlékeztet, de akár 25 centire is megnőhet. Az íze a spárgáéval vetekszik, fogásra pedig a zöldpaszulyra emlékeztet. Roston sülve valóságos ínyencfalat. Rendkívül kevés kalóriát produkál, ugyanakkor minden része jól hasznosítható.
A gyümölcsnek például emésztést elősegítő erényei vannak, de remekül serkenti az agyműködést is. Diétázóknak különösen ajánlott. Gyökerével a reumát gyógyítják, rostjait papírgyártásra használhatják.
Maláj eredetű növény, s igen elterjedt Afrikában, Ázsiában, Amerikában, de már Görögországban és Törökországban is élénken foglalkoznak vele. Láthatjuk: a délszaki vidékeket kedveli igazán.
Öreg és fán lakik - ki az?
(Vasárnap, június 26.) A brazíliai Bahia állam déli részében, pontosabban Vicosában él egy 84 éves, lengyel származású szobrász, akinek két rögeszméje van: az, hogy őt tekintsék brazilnak, illetve, hogy a környezetpusztitás miatti tiltakozás jeléül az ő otthonának egy nagy fán kell lennie.
A Frans Krajcberg névre hallgató művész nem akármilyen a maga nemében: pályáját megbecsülik, s égetett fából készült szobrait az idei, a Brazíliának szentelt évben Párizsban állítják ki, méghozzá a Bagatelle-palotában.
A lapoknak nyilatkozva e műveiről, igy fogalmazott: "kiáltások, a világot figyelmeztetik arra, hogy Amazóniát elpusztítják"... "Csak így tudom bemutatni a pusztítást, műveimmel azt mondom: Nézzék, ez a széndarab valamikor értékes fa volt..."
"Azt választottam, hogy brazil leszek és azt akarom, hogy annak is tekintsenek" - figyelmezteti újólag a világot, mert nem szereti, ha lengyelnek tartják. Talán a múltjától menekül ekképpen (mint ahogy fára költözésével a világtól): megjárta ugyanis a koncentrációs táborokat, ahol egész családja odaveszett. 1948 az az év, amikor hátat fordított hazájának, s a jóságos Brazíliát választotta, ahol az emberek oly nyitottak.
Éppen csak nem eléggé harcosak, megvédeni földjük természetes szépségét, egészségét.
Nyolcvan éves születésnapja után felvetődött egy Krajcberg intézet megalapitásának gondolata, amelyet Bahiában valósítanának meg.
Példáját nem követném, de tisztelem, becsülöm.
Szaporaságunk mérlege
(Hétfő, június 27.) Megszámláltattunk. Újólag. És soknak találtattunk. Sőt, egyre többnek.
A France Presse közzétette friss adatok szerint pár nap múlva, mikor elérjük az év közepét, vagyis július elsejét, abban a szerencsében lesz részünk, hogy közel 6,5 milliárdan fogjuk belakni ezt a földet.
Az adatokat a francia demográfiai intézet szállította.
Meg is nevezték a pillanatnyilag legnépesebb hat országot, ezek: Kína, India, az Egyesült Államok, Indonézia, Brazília és Pakisztán. Csupán e hatban sűrűsödik össze a föld lakóinak a fele - 3,3 milliárd ember! (Csoda, hogy alig férnek a bőrükben?!)
További jellemző számok az arányokra: minden száz emberből 61 Ázsiában él. Ugyanakkor Afrikában él a földi népesség 14 százaléka, Európában 11, Latin-Amerikában 9 százalék, Észak-Amerikában 5 százalék, Óceániában pedig alig-alig egy.
Legtovább élnek Japánban (várható élettartam 82 év), majd Svájcban és Izlandon (81). A legalacsonyabb e mutató Zimbabwéban (36), Zambiában (38) és Malawiban (40), ahol tudnivalóan kegyetlenül pusztít az AIDS.
És mégis: szaporodunk!
Éllovas utcalányok
(Kedd, június 28.) Szomorú rekord a kéj európai piacán: a kétezres években mintegy 120 ezer nőt adtak el minden teketória nélkül, egyik napról a másikra prostituáltnak, mindenek előtt a nyugatnak - azokban az országokban, melyekben létezik fizetőképes kereslet az áruba bocsátott szex iránt.
Ez így nagyon szépen és tudományosan van megfogalmazva, de sebaj, mert az üggyel egész magas szinten foglalkoznak már az országok és a nemkormányzati szervek, amelyek szeretnék megállítani ezt a félig-meddig nyílt emberkereskedelmet, de szerény sikereik jórészt abban merülnek ki, hogy próbálják felmérni a jelenség méreteit.
Így a statisztikák nem egyszer eltérnek egymástól, de abban megegyeznek, hogy a legtöbb kurvát: 1. Nigéria, 2. Albánia, 3. Románia szolgáltatja az öreg kontinensnek.
Igen, ilyen nagyságrendben.
Legalább is ezt állítja a bukaresti Adevarul, amely azt is hozzáteszi, hogy az örömlányok áradnak még: Moldovából, Ukrajnából, Oroszországból, Belaruszból, Litvániából és Lettországból. Az élen mindenképpen a románok állnak: a piacra kerülő prostik 45 százaléka származik Romániából és Moldáviából!
Az érdekesség kedvéért: az utóbbi időben feltűnt az európai piacon a kazak és a kirgiz "áru" is.
A nemzeti piacokon aztán más-más a preferencia: az osztrákok leginkább az ukrán nőket csípik, akárcsak a bolgárok. A görögök leginkább a bolgár csajokra buknak, míg Belgiumban, Hollandiában az oroszok és a moldáviai nők a kedvencek. A németek nem válogatnak: minden áru elkel.
Az Interpol adatai szerint az örömlányok toborzása a legnagyobb ütemben Lengyelország és Románia területén zajlik, ez a két tranzitállam, amelyen keresztül nyugatra jut a 16-35 év közötti kéjrabszolga döntő többsége.
A már-már rabszolgasorba juttatott nők legtöbbje zilált családi viszonyokból menekül, olyan vidékekről, ahol igen magas a munkanélküliség. Sokan veszik be azt a cselt, amit a behálózásukból élő bűnszervezetek sikerrel alkalmaznak az utóbbi időben, különösen Moldáviában: jóképű ifjakat bérelnek föl, hogy a kiválasztott pipit házassági ígérettel szédítse, majd vigye oltár elé, ahol a vőlegény hamis útlevéllel hamis adatokat diktál be, majd következik a nászút, amelynek célállomása egy nyugati kupi, ahol a fiatalok minden iratait elveszik, a boldog arából pár nap alatt engedelmes rabszolganőt faragnak, a vőlegény pedig vadonatúj hamis útlevéllel, újabb kalandra utazik vissza, keletre...
Okszitánnak lenni
(Szerda, június 29.) Meghalt egy majdnem-Nobel-díjas. 96 évet élt, változatos életmű maradt utána: vers, próza, dráma, esszé. És persze, sok-sok nyelvtudomány.
Max Rouquette eredendően francia, de gyermekkori élményei hatására, egy olyan korszakhoz való hűség okán választotta az okszitán nyelvet alkotásainak nyelvévé, amelyben a provanszáli kultúrának egy részét az eltűnés veszélye fenyegette.
A Dél-Franciaországban, Montpellierben élő Rouquette okszitán nyelvű műveiben tulajdonképpen egy elnyomott régió (Languedoc) lakóinak nagyságát és nemes egyszerűségét emeli piedesztálra.
Hódolat azoknak, akik tudnak Muszájherkulesek lenni a legválságosabb időkben.
Egészen fiatal még, amikor az okszitán mozgalomhoz csatlakozott, állandó munkatársa volt az Oc és Occitania c. folyóiratoknak, majd 1945-ben az Okszitán Tudományos Intézet megalapítói közt találjuk.
Azt mondják, 93 éves volt, amikor megírta első, eredetiben franciául fogalmazott művét. Addig a provanszáli volt az "anyanyelv".
Munkássága sokkal jobban ismert külföldön, mint hazájának északi részeiben; Nobel-díjra is jelölték. Műveit angolra, németre, hollandra, japánra, olaszra, portugálra, magyarra, lengyelre, katalánra és arabra is lefordították.
Nem álltam meg, hogy egy költeményét franciából ne magyarítsam: szabadon, lazán, de büszkén - okszitán-módra...
MAX ROUQUETTE
Bestiárium
Semmi vagyok senki vagyok
Hajtogatja egyre a pók
Felszakadó semmi a fényben
Semmi kis gyapjúszösz a légben
Egy szöszgyerek a fény ölén
Hogy is lennék én nagylegény!
Váladékomból csillagkép leszen
Csillagködök a felfénylő egen
Fénylő homály mely mindent beleng
Mögöttem csupa fény dereng.
Fordította: Cseke Gábor
Bestiaire
Le dire de l'araignée
Je ne suis rien, Je ne suis rien,
Rien qu'un défaut dans la lumiere,
rien qu'un petit flocon de laine,
flocon de fils dans la lumiere.
Je ne suis pas grand chose.
De salive, je fais des constellations,
Nébuleuses au fond de la lumiere.
Sombre dans la lumiere ou tout est clarté
et tout est lumiere autour de moi.
Hotel Szentjánoskenyérfa
(Csütörtök, június 30.) Nemrég egy fán lakó képzőművészről emlékeztünk itt meg, s a téma, úgy látszik, új s új megvilágításba kerül.
Most az az érdekesség, hogy egy egész szálloda nyílt meg nemrég Szászországban, pontosabban Zentendorfban, amely egy fa tetejére épült.
A fa nem is akármilyen: egy hatalmas szentjánoskenyérfáról van szó, amelynek ágai között, 10 méter magasan öt szobácska várja a kalandvágyó vendégeket.
A különálló fülkékhez keskeny, ácsolt falétrán lehet felkapaszkodni a földről. Mindenik kunyhóhoz egy-egy kis erkély is tartozik, bevezették a villanyt is, viszont az illemhely közös.
Az érdeklődés óriási, annak ellenére, hogy akinek tériszonya van, annak ott éjszakázni nem ajánlott. A nyitásra minden hely elkelt. A tervező s a kivitelező abból indultak ki, hogy minden gyermek álma, hogy kipróbálhassa, milyen is az - fán lakni.
Atavizmus? Nosztalgia majomkorunk iránt? Bárminek nevezzük, a gyermekek felnőnek, s nagyon sokan nem tesznek le régi álmukról, csak ügyesen titkolják.
Hosszantartós űrkenyér
(Péntek, július 1.) Indulhat a Mars-expedíció! Vagy akár még tovább is nekivághat az ember.
Immár megvan hozzá a szükséges, éveken át nem romlékony kenyér receptje. Amit az orosz űrszakácsok módoltak ki. Természetesen úgy, hogy megsütötték, félretették, majd jó idő elteltével valakivel megetették, s az a valaki volt olyan szerencsés, és nem fordult fel!
De miért is fordult volna, hiszen a hosszantartós űrkenyér receptje, mint kiderült, nem igazán tér el a hagyományos kenyérétől. Az egyetlen lényeges különbség abban van, hogy a péktermék alkotóelemeinek zsírtalanítása alacsony hőmérsékleten történik, ami meggátolja azt, hogy a tésztában elszaporodjanak a kórokozók, ugyanakkor sterilizálják is az alapanyagot.
Az orosz sütőipari kutatóintézetben előállított űrkenyérről azt mondják, hogy akár három éven át is minden további nélkül eltartható, ami komoly tettnek számít, mert ilyen hosszú távollétre a földtől egy esetleges Mars-utazás esetén számíthat az ember.
De hát ezek mind csak teóriák. Mert az űrkenyér receptje megvan ugyan, de még annyi minden hiányzik egy sikeres Mars-expedícióhoz! Hogy a pénz, ami a leglényegesebbek egyike, ne is említsem...
Mindenféle szexkorlátok
(Szombat, július 2.) Falk van Helsing (német jogász) könyvbe gyűjtötte azokat a furcsa jogszabályokat, melyek a világ különböző részein úgymond "szabályozzák" a szexuális életet. (Hogy azt ne irjam: megregulázzák...)
Hogy milyen furcsaságokról van szó? Ime: a Connecticut állambeli Warrenville-ben törvény tiltja az aktus közben a tubákolást. Észtország fővárosában, Tallinban pedig szigorúan tilos szeretkezés közben sakkozni.
Szóval, csupa olyasmi, mint a tréfásan hajtogatott illemszabály, miszerint "ne tedd a lábad a hamutartóba".
Sajnos, az alább felsorolt korlátok nem túl viccesek. Egyszerűen megmaradtak. Mert szokásokká kövültek. (Hogy ez miért jó, egyelőre rejtély...)
A könyv szerint Texas államban például tilos szemezéssel vagy kézjelzéssel flörtölni vagy ilyen jelzésekre reagálni. Michigan államban tilos viszont szerenádot adni. Georgia államban férfiak nem használhatnak lasszót kedvesük féken tartásához, Riverside-ban pedig a szerelmesek csak akkor smárolhatnak, ha előzőleg karbolsavas rózsavízzel lemosták ajkukat.
A brazil nőket törvény kényszeriti a házastársi hűségre. A férj viszont annyi szeretőt tarthat, amennyit elbir.
Az oroszországi Volgográdban (lásd: Sztálingrád) tilos a sötétben közösülni, ugyanezt viszont lámpafénynél az amerikai Virginia államban tekintik törvénysértésnek. Aztán: Angliában tilos az út mentén leállitott motorkerékpáron közösülni, Birminghamben ennél is szigorúbb a törvény: autó alatt és alkony után a templomok lépcsőin tiltja a szeretkezést.
Szingapúrban pénzbirságot rónak ki arra, aki meztelenül fürdik, de akkor is, ha saját lakásában nudistáskodik. Palermóban csak a férfi nudizmus tiltott, mivel hogy a férfiak önuralma nem minden testrészükre terjed ki...
Hát igy állunk.
Trabantban szorongva
(Vasárnap, július 3.) Három székely fiatalember arra vállalkozott, hogy Sepsiszentgyörgyön, annak is a főterén, a kisérlet céljára ácsolt emelvényen több mint két héten át egy Trabantban laknak. Ez idő alatt különböző ügyességi és állópróbán kell átesniük.
Az első misszió: meg kell keresni a gépkocsi kulcsait a szentgyörgyi parkban, majd unaloműzőként be kell szerelniük a kocsiba egy rádiókészüléket is.
A további próbák is embert próbálóak. Virtuális utazásra kell ugyanis sor kerüljön a Trabant szülővárosába, Zwickauba, "útközben" pedig meg kell felelniük olyan napi feladatoknak, melyeket az éppen "érintett" országok, városok jellegzetességeinek figyelembe vételével alakítottak ki.
A versenyfeladathoz tartozik az a kikötés, hogy a kocsi utasai csak nagyon rövid ideig hagyhatják el a fedélzetet, a szervezők pedig olyan előirásokat is tiszteletben tartottak, hogy a szűk térbe zárt fiatalok minél összeférhetetlenebb személyiség-jegyekkel rendelkezzenek, és hogy a bezártság így még nagyobb próbatétel legyen számukra.
Az egyik vállalkozónak (Pál) már három Trabija volt, egy másik versenyző (Pakó) viszont életében nem ült Trabanton (Pakó Dénes).
Az előzetes orvosi vizsgálatok után nem mindennapi fizikai-lelki próbának magát alávető három fiatal közül kettő - a 29 éves Pál Imre és a 24 éves Bíró Zoltán - sepsiszentgyörgyi, a 21 éves Pakó Dénes pedig hatolykai lakos.
A hűvös palota
(Hétfő, július 4.) Tárlatnyitni hívtak a hegyen túl, a Küküllő partjára. Vasárnapra. Déli 12.30-ra.
Az eső enyhén szálaz, begördülünk a művelődés háza - mit háza? palotája! - elé. A Siculus fesztiválok egykori nyüzsgő és visszhangos színhelyére. Egy enyhén felpattogzott és gyűrődött plakáton most a IV. erdélyi Rockmaratonra toboroz híveket a szervező, csakhogy az a közeli Szejkefürdőn esik majd meg, július közepén, de már senkit sem ráz föl. Egy nyári esemény a sok közül. Pályázott támogatással, szponzorokkal...
A kívül-belül gondozott kultúrpalota igazgatója mondja: ne várjunk e naptól semmi jót. Volt itt már júliusban tárlat, európai hírű művésszel, alig húszan gyűltek be nyitásra.
A képek felkerülnek a falra, a fiatal festő, aki történetesen az írás buktatóit is most kóstolgatja, első könyvre a budapesti ünnepi könyvhétre jelent meg Budapesten, abból is kipakolunk egy asztalra: tessék, vegyétek és egyétek ez is az én testem...
Odabent, kellemes hűvösben, lenge huzatban, a kiállítóterem tágas csarnokában, pontos időben megejtettük a tárlatnyitót. Lehettek egy tucatnyian. (Nem számoltuk meg, nehogy a pontos szám még inkább kijózanítson...) Sebaj, a megnyitó előtt úgy is arra tévedt egy dán házaspár, érdeklődve végigjárták az alakuló kiállítást, jó sokat fotóztak. Vitték hírünk, EU-ba.
Sátorbontás előtt még betévedt a terembe egy vasárnapi család: apa és négy lurkója. Végigügettek a képek előtt, majd hátraarc, kifelé.
Kint eső, csönd, hömpölyögve szaladó Küküllő, üres ligeti sétányok, a közeli főtéren is alig látni élet nyomát. Szieszta minden vonalon.
A könyvek visszakerülnek a csomagtartóba, érintetlenek. Csak a képek maradnak. Két hétig. Azalatt csak betéved még valaki.
Megjegyzés: Újfent emlékeztetem az blogot felkeresőket, hogy egy 2004-2005-ös, archív bejegyzéssorozatot olvasnak Pótkávé cím alatt. Talán még érdekesebb is, mintha friss lenne...
Kiperzselt vendégek
(Kedd, július 5.) Az Egyesült Államokban történt nemrég, hogy egy 46 éves férfi két ismerősét meghívta vendégségbe, akik olyan jól érezték magukat a vendéglátó házában, hogy úgy nézett ki: eszük ágában sincs távozni belátható időn belül.
Este tízre a házigazda torkig lett a vendégekkel, de nem akart udvariatlannak mutatkozni, ezért finom célzásokkal vezette az elsekélyesedő diskurzust afelé, hogy illene tábort bontani. Éjfélre teljesen kifogytak készletéből a különféle célozgatások, emiatt jónak látta direktbe is közölni óhaját: ideje a távozás mezejére lépni.
Nem hiányzott a direkt válasz sem: szó sincs róla, ők nagyon is jól érzik magukat itten.
A házigazda kétségbeesett megoldáshoz folyamodott: tömény italt locsolt szét körben a padlón és azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat, amennyiben nem távoznak.
Mondhatta, mert maradtak. Utána ő is eldobta az égő gyufát. De akkor már mindenki pucolt, a házigazda is.
A tűzoltók már csak a lángoló ház látványára érkeztek, s tették, ami ilyenkor a dolguk. A házigazda húzta a rövidebbet: se ház, se igazság. Most ő lett az, aki tartós vendégségbe megy egy másik házhoz, amelyen kissé több a rács a kelleténél.
Középen állva
(Szerda, július 6.)
Ady Andrásnak
Ott folytatom hol a tegnap abbahagytam és
Dolgomat végezni fölébredtem nem kevés
Időre sóhajtva mintha vízből menteném magam
Hozzátok igazítva csekély türelmem és agyam
Maradék cikkanását még fognak az elnyűtt fékek
Felszikráznak a gyújtógyertyák s máris bölcseket beszélek
A hang enyém de mintha más ajkáról szólna
Kedvem fagyos és közben nyárról szól a nóta
Álmodni ébredést és ébren álmodozni
E kettővel iszonyú nehéz összeszokni
Míg a világ mindig a középen állva
Hallgatni is de ha muszáj hát kiabálva
Eloltott fények közt is égni hagyni a lángot
Mely minket éltet engem és a világot
Résnyire nyitva a koporsó fedelét ha már lecsukták
Csak lesni kifelé szomjasan az élők meg ne tudják
Mai napomat Szabédi Lászlónak szentelem. Egy kissé türelmesen elmélyedni abban a rejtélyben, hogy miért nem sikerült őt egyik vagy másik oldalnak sem soha kisajátitania.
Azt mondják, középút nem létezik. Harmadik utasság nincsen. Szabédi egy ideig nyiltan harcolt érte, aztán feladta a küzdelmet. Bedobta a törülközőt. Hát jó, ha már muszáj, vezessen a párt.
De ő kiszállt a hajóból. Vagy-vagy.
1934-ben irta (Nem tudtok ölni): "Az embereket rugalmasabbakká kell nevelni. És mindent. Tudnbiillik mindent rugalmasabbá. Úgy értem, minden társadalmi berendezkedést. A mai merev társadalom éppen azért recseg-ropog, mert merev. Vagy magyar, vagy halál; vagy román, vagy halál; vagy kommunista, vagy halál. Attól tartok, sok halál lesz a vége. Pedig úgy látszik, minden problémánk az élet függvénye, és az élet megőrzése nélkül meg nem oldható. A halál ma még nem megoldás, mert még nem tudunk ölni. Akkor fogunk tudni ölni, amikor egyszerre leszünk elevenek és holtak. Amikor megszüntetjük az élet vagy a halál dilemmáját: vagy-vagy. És addig is, nem tudhatnánk egyszerre minden lenni?"
Mi azért tovább hajózunk.
Téma: az 1972-es müncheni merénylet
(Csütörtök, július 7.) Steven Spielberg (van, ki e nevet nem ismeri?) új film forgatásába kezdett Málta szigetén, amit augusztus folyamán, két héten át, Magyarországon folytat. (A harmadik, eddig ismert helyszín pedig New York lesz...)
A filmnek még nincsen címe, de már izgatja a kedélyeket: arról az 1972-es példátlan merényletről szól, amit a müncheni olimpián 11 izraeli sportolót lemészároló kommandó követett el, pontosabban az esemény utóéletéről.
A film tulajdonképpen egy titkos izraeli osztagról szól, amely azt a feladatot kapja, hogy kutasson fel és tegyen el láb alól 11 palesztint, akik részt vettek a gyilkos merényletben. A cselekmény során azt is látni fogjuk majd, hogy milyen lélektani problémákat okoz az akció a végrehajtók körében.
A forgatókönyvet, többszöri elégtelen kísérlet után egy Pulitzer-díjas íróra bízták (Tony Kushner), aki több forrást is igénybe vett munkájában, egyebek mellett egy magyar származású kanadai író, George Jonas (Jónás György) 1984-es Bosszú (Vengeance) c. regényét is.
Mivel a téma igen kényes, Spielberg kikérte Dennis Ross közel-keleti szakértő, volt amerikai diplomata, valamint Bill Clinton exelnök és egykori fehér házi szóvivője, Mike McCurry véleményét is.
A bemutatót december végére, karácsony tájára tervezik Észak-Amerikában, az Universal Pictures jóvoltából. A rendező szerint a probléma nagyon is időszerű, mert a tragikus szembenállás ma is létezik, s az ennek jegyében végzett missziók során az ember könnyen szembekerülhet saját énjével.
Állonzanfan'...
(Péntek, július 8.) Francia nyelvtanulásunk sarkalatos pontja volt: a Marseillaise. Franciaórákon énekeltük is, eszeveszetten. De csak az első szakaszt és a refrént.
Sőt, főleg a refrént:
Aux armes, Citoyens !
Formez vos bataillons !
Marchons, marchons !
Qu'un sang impur...
Abreuve nos sillons !
Érdekes, franciául amúgy elfelejtettem, a délvidéki köztársaságiak egykori dalát ma is el tudom énekelni.
Most meg olvasom, hogy mostantól kezdve kötelező tárgyként oktatják minden franciaországi általános iskolában. Tehetik, hiszen a himnuszuk. Aminek a szövegét egy friss közvéleménykutatás szerint az ország alig kétharmada ismeri, az eredeti katonai induló mind a 7 strófáját pedig csak igen kevesek tudták felmondani.
Erre fel aztán az ősszel kezdődő tanévtől kezdve az általános iskolák második osztályában az archaizáló és a nehézkes nyelvezetű csatadal teljes szövegét el kell majd sajátítani. A döntést mindenek előtt a tanitók kifogásolják. Merthogy agresszív tartalma miatt megzavarhatja a kiskorúak lelkületét.
Véleményüknek hangot adtak a törvény parlamenti vitáján is. Ugyanakkor a francia szülői munkaközösségek országos elnöke csak az általános iskola utolsó osztályában tenné kötelezővé a Marseillaise tanítását.
A himnusz országos "támogatottsága" különben 72 százalék körül mozog Franciaországban: az idősebb nemzedékek ennél jobban, a fiatalabbak kevésbé görcsösen ragaszkodnak hozzá. 41 százalék pedig túl erőszakosnak találja Rouget de Lisle kapitány szövegét, aki nótáját 1792-ben az Ausztria feletti győzelem alkalmából a frontra induló katonák buzdítására írta Strasbourgban. A dal eredetileg a Rajnai Hadsereg indulója volt, de egyre népszerűbb lett az egész országban. La Marseillaise néven akkor vált ismertté, amikor Marseille-ből egy önkéntes csapat ez a dalt énekelve vonult be Párizsba a forradalom védelmére. Hivatalos nemzeti himnusszá 1795. július. 15-én nyilvánították. Zenekari változatát 1830-ban Hector Berlioz írta.
Metróborzalmak napjainkban
(Szombat, július 9.) A csütörtöki londoni metrórobbantások egy sor hasonló esemény láncolatában foglalnak helyet. A hírügynökségek gyorsan össze is állították adatbázisaik alapján az utóbbi tiz év eseménykrónikáját, áttekintése netán tanulsággal járhat.
1995. március 20. JAPÁN: A tokiói metró egyik vonalán tömeges gázmérgezést okozott az Aum Sinrikjo (Legfőbb Igazság) szekta. Gyilkos gáz belégzése következtében 12 ember halt meg, s mintegy 5000 ember szenvedett egészségkárosodást.
1996. június 11. OROSZORSZÁG: A moszkvai metróban történt iszonyú robbanás 4 ember halálát, 12 megsebesülését okozta.
2000. december 30. FÜLÖP-SZIGETEK: Manilában 15 ember vesztette életét, száz megsebesült egy robbantás-sorozatban. A négy, szinte egyidejű robbanás egy metróállomáson, az amerikai nagykövetség közelében egy parkban, egy buszállomáson, illetve a nemzetközi reptéren történt. Az ötödik pokolgép hatástalanítás közben robbant fel. A merényletek (iszlám szeparatisták vállalták magukra) 22 áldozatot követeltek.
2001. február 5. OROSZORSZÁG: A moszkvai metró egyik legforgalmasabb pontján, a Belorusz pályaudvarnál pokolgép robbant, melynek következtében 20 ember megsebesült.
2003. január 24. VENEZUELA: Caracas egyik metrómegállójában robbanás oltotta ki egy ember életét, 14-et pedig megsebesített.
2003. február 18. DÉL-KOREA: Teguban 182 utas meghalt és több mint 300 eltűnt egy metrótűz nyomán, miután egy férfi gyúlékony folyadékkal töltött dobozt dobott az egyik metrókocsiba.
2004. február 6. OROSZORSZÁG: A moszkvai metrón a reggeli csúcsidőben - gyaníthatóan csecsen harcosok - felrobbantottak egy szerelvényt. 41 személy vesztette életét.
2004. augusztus 31. OROSZORSZÁG: A Moszkva északi részén lévő Rizsszkaja metróállomás bejáratánál öngyilkos merénylőnő robbantotta fel magát. 11-en haltak meg és több mint százan megsebesültek.
A BBC munkatársai különben találtak egy honlapot, amelyen egy magát az Európai Dzsihád Titkos Al Kaida Szervezetének nevező, eddig ismeretlen csoportosulás kétszáz szóból álló nyilatkozatban ekként vállalja magára az egész merényletet:
A könyörületes és irgalmas Isten nevében, legyen béke a jókedvű és rettenthetetlen harcosával, Mohamed Prófétával. Az Úr békéje legyen ővele.
Iszlám nemzete és arab nemzet! Örvendezzünk, mert eljött az idő, hogy bosszút vegyünk a keresztes hadjáratot folytató brit cionista kormányon, bosszút azokért a mészárlásokért, amelyeket Nagy Britannia követ el Irakban és Afganisztánban.
A hős mudzsahedinek egy áldott rajtaütést vittek véghez Londonban. Anglia ma lángokban áll, és tele van félelemmel, terrorral és pánikkal, északtól délig, kelettől nyugatig.
Korábban ismételten figyelmeztettük az angol népet és a kormányt. Beváltottuk ígéretünket és véghez vittük áldott katonai csapásunkat Angliában, miután mudzsahedineink hosszú időn keresztül fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy biztosítsák a rajtaütés sikerét.
Továbbra is figyelmeztetjük Dánia és Olaszország kormányait és minden keresztes hadjáratot folytató kormányt, hogy ugyanilyen büntetés vár rájuk, ha nem vonják vissza csapataikat Irakból és Afganisztánból. Az, aki figyelmeztet, bocsánatot nyer.
Az Isten így szól: "Hozzátok szólok, akik hisztek: ha segítitek Allah útját, ő is segíteni fog titeket, és erős gyökeret ereszt majd javatokra."
Nobelek mennek, majd jönnek
(Vasárnap, július 10.) Ismét egy Nobel-díjassal kevesebb a glóbuszon: ezúttal Simon Claude francia prózaíró hunyt el (sz. 1913, Madagaszkár), aki 1985-ben kapta a legmagasabb irodalmi kitüntetést.
Katonatiszti családból származik, festőnek indul, aztán bevonul katonának, megjárja a spanyol polgárháborút, a második világháborúban lovaskatonaként harcol a németek ellen, majd fogságba kerül, onnan megszökik.
Ennyi kaland után természetes, hogy az irodalom vizeire evez: 1945-ben jelent meg első könyve, A csaló (Le Tricheur). 1967-ig ún. hagyományos regényeket ír, onnantől kezdve számítódik Simon megújulása: A szél (Le Vent) az idő témája mentén (lásd Proust) az új regény táborához csatlakozik, s attól kezdve, kimunkált ízlésű festőként ugyanazt a témát variálja, mélyíti.
Olykor hátat fordít a történelemnek, mondván, hogy az idő úgy nő fölénk, mint a fű, máskor mégis visszatér a rendezett időhöz, például amikor családja emlékeit, hagyományait göngyölíti fel, dokumentumok alapján.
Magyarul igazából csak kóstolót kaphattunk életművéből, többnyire a Nagyvilág révén. Tulajdonképpen a Nobel-díj hívta fel rá a figyelmet. Talán most, távozásával vetül újra rá fény, tán egy-két művét is kiadják. De hát ki tudja?
Nobelek mennek, majd jönnek.Így is istentelenül hosszú már a sor...
Nyereséges Vatikán
(Hétfő, július 11.) Két év óta nyereséget könyvelnek el a vatikáni költségvetésben. A La Repubblica szerint ez az eredmény a nemrég elhunyt pápának tudható be, aki jó gazda módjára kézben tartotta a gyeplőt.
Pedig hát azt mondták az utóbbi években, hogy nem is igazán ura önmagának. És ez lehet, hogy valamelyest igaz is volt, de mások ura pillanatig sem szűnt meg lenni. (Persze, a 3 millió 81 ezer eurós plusz mögött gyakorlatilag Sergio Sebastiani biboros és társai állnak, akik jól sáfárkodtak a szentszék pénzével.)
Nincs könnyű dolguk a pénzügyek szentszéki intézőinek: nem lehet ugyanis mindenkit vatikáni valutával kifizetni, s különösen nem azt a 2663 alkalmazottat (akikből 1558 világi ember), aki a Szentszéket szolgálja. Ugyanakkor a vatikáni állam ügyeit további 1550 alkalmazott intézi, viszont van még 878 eltartani való nyugdíjasa is, ami nem kevés pénzt visz el; a plusz itt több, mint 5 millió euró.
Ez utóbbi elsősorban a bélyegkiadásnak és az érmeverésnek, továbbá az elég borsos belépődíjaknak köszönhető.
A sikeres mérleggel párhuzamosan aggasztóan csökkent viszont a hivek adományozókedve: egyre kevesebb pénz gyűl a perselyekbe és az adományszámlákra. Mindezt a világon megszellőztetett egyházi pedofilbotrányok (Egyesült Államok, angolszász országok) negatív hatásának tudják be.
Ilyen nyarat!
(Kedd, július 12.) Dennis hurikán Amerikában, árvizek Ausztriában, Magyarországon, Romániában - s még hol nem?! - s mindez nyáron, és napokon át, amikor pedig hétágra kellene sütnie a napnak, hiszen július van, mindjárt annak is a közepe, a kutyafáját!
Mi úgy tanultuk, de lehet, hogy rosszul tanultuk, hogy a nyári viharok max. 1 órát tartanak: jönnek, tombolnak, dörögnek egy sort, lemossák a földet, a levegőt, aztán továbbálnak. Jöhet a további napsütés.
Hegedűs Zsolt barátom azt üzeni Stockholmból: egy hete tombol náluk a nyár, nem győzi begyűjteni, szűkösebb napokra, a most elpazarolt meleget, napfényt.
Aztán a rádió se hagyja magát: napok óta hajtogatja, hogy igenis, a sápítozás helyett szokjuk meg inkább az időjárási szélsőségeket, küszöbön a gyökeres klímaváltozás, ami az egész glóbuszt kiforgatja majd magából: amikor meleg lesz, akkor nagyon meleg lesz, amikor eső jön, akkor majd nagyon esik, amikor hideg zúdul ránk, akkor nagyon fogunk reszketni.
Ma reggel meg olvasom: az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete (UNESCO) hétfőn. a dél-afrikai Durbanban megnyíló tanácskozása alkalmából Sir Edmund Hillary, a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Mount Everest megmászója állást foglalt amellett, hogy a hegységet, az egész zónával együtt, vegyék fel a veszélyeztetett világörökség pirosbetűs lajstromára. Merthogy a térségben az elmúlt ötven esztendő alatt melegebb lett a klíma, ami egyebek mellett áradásokhoz vezetett, mert a gleccserek olvadása következtében hegyi tavak kiléptek a medrükből.
Odakint tegnap délután óta, kevés szünettel, egyet zuhog az eső. Az úttest közepén vékony aszfaltcsík: a többi szürke víz alatt. Az emberek hangulata több mint spleen-es.
A szúnyogok örömünnepet ülnek.
Nyomuló kézifegyverek
(Szerda, július 13.) Már-már lefitymáltam volna a hagyományos kézifegyverek szerepét egy sorsunkat fenyegető, majdani világkonfliktusban, amikor kezembe került a genfi székhelyű Nemzetközi Kutatások Felsőfokú Intézete által készített időszaki jelentés arról, hogy napjaink háborús statisztikáiban mely fegyverek milyen mértékben oltják ki embertársaink életét.
A hét elején nyilvánossá vált jelentés szerint manapság a háborús áldozatok többsége olyan kézifegyver által hal meg, mint a géppisztoly, pisztoly és a puska, ezáltal ezek a harci eszközök valódi tömegpusztító fegyverekké váltak.
A dokumentum azt is pontosítja, hogy összeállítói szerint 2003-ban mintegy 80-108 ezerre lehetett tenni az ilyen áldozatok számát. (Megjegyzendő, más szakértők ezt az értéket valamivel alacsonyabbra: 27-51 ezerre becsülik. A nagy különbség okát a szerzők abban látják, hogy említett szakértők inkább a kormányzati szervek és a sajtó háborús anyagaira támaszkodnak, ezek pedig nem mindig a legprecízebbek...)
Másként fogalmazva a tételt, igaz ugyan, hogy a nukleáris, a biológiai és a vegyi fegyverek a legveszélyesebbek az emberiség túlélési esélyeire nézve, de miközben esetleges bevetésük veszélyétől rettegünk, a hagyományos kézifegyverek csak úgy kaszálják az emberiséget, ami biztos, az biztos alapon.
A tanulmány szerint a válságok jellegétől függően a kézifegyverek okozzák a háborús halálesetek 60-90 - ami nem semmi!
Persze, ehhez azt sem árt tudni, hogy amit ma kézifegyvereknek nevezünk, azok köre meglehetősen széles (az ENSZ szerint): beleértendők természetesen a pisztolyok, a puskák és a géppisztolyok, de ugyancsak ide sorolhatók a kisebb aknavetők, sőt még a harckocsi-elhárító rendszerek is.
Pityókás vérnyomás
(Csütörtök, július 14.) Szomorúak a székelyek, mert lépten-nyomon azt hallják, hogy nemzeti terméküket, a pityókát le se sajnálják az EU-ban, azaz hogy nem érinti az agrártámogatási rendszer.
Mindenki termelheti ugyan, szabadon, de csak magának. Az európai piacnak, tárolási komplikációk és egyéb, növényegészségügyi szempontok miatt egyszerűen nem kell.
No de itt meg is állhatunk. Mert az MTI szerint brit tudósok akár bele is köphetnek az EU-levesbe, mert hogy most kimutatták, hogy az amúgy közkedvelt burgonya gyógyhatással bírS. Méghozzá nem is akármilyennel.
Mert a vizsgálatok szerint egy bizonyos vegyületet, ún. kokoamint tartalmaz, amelynek elismerten vérnyomáscsökkentő hatása van. S minthogy a vérnyomással amúgy nem kevesen állunk hadilábon szerte a világon, szegény lesajnált burgonya most talán felértékelődik.
De aki azt hiszi, hogy a sült krumpli és a chipszek majd szinten tartják vagy egyenesen leviszik a vérnyomását, az nagyon téved: a kokoamin csak akkor fejti ki gyógyhatását, ha a pityókát főve vagy párolva fogyasztjuk.
Fertőzött kagylók a Földköziben
(Péntek, július 15.) Igazából személyesen nem érint a dolog, csak úgy mondom: aki netán a Földközi-tengerből kiemelt kagylót fogyasztana jó étvággyal, ügyeljen ám, mert egy friss német-olasz tanulmány szerint a mediterrán kagylók 40 százaléka Hepatitis A vírust hordoz, ami a fertőző májgyulladást okozza.
Ez a nem kis hányados veszélyforrás most, nyáron különösen tarolhat, hiszen most van a tengeri utazások, nyaralások évadja, az ínyencek könnyen elragadtatják magukat, és nem kevesen vannak azok, akik a kagylót kimondottan nyersen szeretik fogyasztani.
Márpedig a veszély kimondottan ilyen esetben leselkedik rájuk, mert a hőkezelés megsemmisíti a kórokozókat.
Igaz, hogy a veszély csökkenthető, ha előzőleg védőoltást kaptunk, de kérdem én: minek kockáztatni egy vacak kagyló miatt? Persze, mindenki maga dönti el...
A betegség tünetei amúgy nem rögtön, hanem 2-3 hét múlva jelentkeznek a fertőzött falatok elfogyasztása után, általánosan rossz közérzet, gyengeség, hasi panasz, hányinger kíséretében, s ezek után alakul ki a sárgaság, ami a bőrön és a szemfehérjén látható, a széklet világos, a vizelet sötét színűvé válik. A gyógyulás 2-3 hétig is eltarthat, de a lábadozás hosszabb időt vesz igénybe.
Ez nem akar elrettentés lenni, csupán a szakember által vázolt tényállás.
Amihez az is hozzátartozik, hogy a gyerekek különösen nagy veszélynek vannak kitéve, náluk ugyanis a tünetek annyira enyhék, hogy talán föl sem ismerik azokat, de tulajdonképpen környezetüket fertőzéssel veszélyeztetik.
A tudósok, akik három éven át vizsgálták Dél-Olaszország öt régiójának halpiacáról származó kagylókat, mintáikból húsz százalékos fertőzöttséget mutattak ki. Egy másik vizsgálat szerint Spanyolországból, illetve Görögországból szállított kagylókban találták meg a májgyulladás kórokozóját.
Azt mondják, az aggasztó jelenséget a tengerbe eresztett szennyvizek okozzák, s a csatornabefolyók melletti populációkban hihetetlenül magas a fertőzöttségi arány.
Lehet gondolkozni és annak megfelelően cselekedni. Közben meg majd más étkekről is kiderül, hogy ilyen-olyan formában naponta mérgeket lapátolunk velük magunkba.