* CsG–PP: Tükörinterjú

Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról.

A beszélgetésre már régóta sort keríthettük volna, de vagy az alkalom hiányzott, vagy a kölcsönös önvizsgálathoz szükséges „isteni szikra”. Ha elgondoljuk, hogy közel negyven esztendeje ismerjük egymást, és enyhe túlzással úgyszólván „doktorálhatnánk” egymásból, a mostani távolsági beszélgetéshez hasonló méretű és mélységű kérdezz–felelekre még nem került sor közöttünk.

Miután pár nap alatt, közös ihlettel és szenvedéllyel összedobtuk a Káfé főnixnek az idei költészeti ünnepre szánt soron kívüli verscsokrát, a földrajzi távolságunk ellenére – CsG Csíkszeredában, PP Montreal elővárosában él – hirtelen megéreztük a közös cselekvés által megteremtett közelséget. Nem kellett sokat kapacitálnunk egymást: elhatároztuk, hogy felváltva tesszük fel kérdéseinket. CsG kezdi, amire PP válaszol. Majd PP kérdez és CsG válaszol. Nagyjából mindvégig tartottuk magunkat ehhez az ütemhez, s a továbbiakban rendre közreadjuk helyenként illusztrált, személyes hangú, de talán mások számára is tanulságos párbeszédünket.

„Doktorálhatnánk” egymásból...

1. Mi volt az első gondolatod, amikor az együttműködésre felkérő levelemet elolvastad? (Pótkérdés: és mi volt a második?)

PP: Az volt, hogy kutyaszorítóban vagyok. Megkérsz, hogy üssek le egy bikát, pedig nem vagyok sem torreádor, sem mészáros. A második gondolatom az volt, hogy a bika én vagyok. Saját magam kell legyőznöm, amit már annyiszor megtettem. Svájci életem első hetei azzal teltek el, hogy illusztrátori megbízást keressek. Írja meg maga azt a könyvet, amit illusztrálni akar, mondta a kiadó. Nekünk nincs kéziratunk. Én megírtam-rajzoltam azt, amit elfogadtak, majd három nyelvre lefordítottak. Ugyanilyen szerű feltételekkel Tunézia legnagyobb kiadója, a Ceres igazgatója azzal az ötlettel jött, hogy írjam meg az ottlétem naplóját fényképekkel illusztrálva. Ben Ali országában, amit én írtam volna, lehetetlenségnek láttam kinyomtatva. A főszerkesztő pedig azzal állt elő, hogy teljesen írjam újra a tunéziai meséket, és illusztráljam. Ezt olyas valaminek tartottam, mint azt, hogy Kriza János átírta volna a Vadrózsákat. Végül abban egyeztünk meg, hogy az eredetit szívesen illusztrálom, amit számtalan gondom mellett meg is tettem. Ahogy Te mondtad volna: minden rendelést vállalok – most is...

Aki belebújik a versbe

Tegnap CsG kérdezett, most PP-n a sor, hogy megtudja, ami őt izgatja: – Miért nem választottál egy igazi tollforgató játékpartnert?

CsG: Mert veled már dolgoztam együtt. Igaz, akkor beosztott–főnök viszony volt közöttünk az Ifjúmunkásnál, de ez akkor sem zavart bennünket abban, hogy félretegyük a hierarchiát és partnerekként viszonyuljunk egymáshoz. Nem emlékszem esetre, hogy figyelmeztetnem kellett volna téged, amiért elmulasztottál valamit elvégezni. Ugyanakkor azt sem kellett megszabni a számodra, hogy miképpen oldjad meg egyik vagy másik feladatodat. Nem kellett elmondani, hogy mit rajzolj, hogy mit fényképezz. Úgy is azt tetted, amit jónak láttál. Ezért aztán továbbra is megbíztam a szemedben, a kezedben. Meg aztán nekem olyan „tollforgató játékpartnerre” volt szükségem ehhez a költészet napi játékhoz, akinek az ereiben is tustinta folyik, s ha elfogy a festéke, egyszerűen megszúrja az ujját s a kibuggyanó vérrel fejezi be a munkát. Nem véletlenül illesztettem be az antológia digitális változatába azt az önarckép-skiccedet, amit egy újévi üdvözlőkártyára firkáltál, benyomásom szerint néhány laza mozdulattal. Mondtam magamban: ez a Mester letagadhatatlan kézjegye... Arra gondoltam, hogy majd ilyen „kézjegyeket” pöttyentesz el a versek között, az is nagy nyereség lett volna. De Te szabályosan belebújtál a versekbe.

PP rajza

Virtuális metronóm az agyamban

Most újra CsG-n a sor, aki arra kíváncsi, hogy barátja, PP... – Te hogyan olvasod a verset? Mit jelent számodra a költészet? Ha egy verset olvasol, mi jelenik meg előtted?

PP: A vers szakmai hátterét alig ismerem, annyi évet átfogó iskoláztatásom szinte hiábavaló volt ebből a szempontból. Mihai Beniuc és társai valósággal eltaszítottak e műfaj szeretetétől. A tanáraink gyatra metódusukkal arra is rákényszerítettek, hogy kívülről tanuljuk meg őket, holott aki azokat írta, talán még saját versének a címére sem emlékezett. Nagyon későn, a véletlennek köszönhetően tízesével ismertem meg korombeli költőket. (egyesek közülük a szomszédaim voltak!) Nem beszélve arról, hogy a marosvásárhelyi osztálytársaim közt tarthattam számon Burján Emil és Kamenitzky Antal fiatal versfaragókat, nyelvünk szavainak határőreit, a germanizmus kegyelem nélküli irtóit. A versformák jó ismerői voltak, Tóni kitűnő szónoki tehetséggel is bírt, s ha a közelükbe kerülhettem, kíváncsian hallgattam eszmecseréjüket. Manapság az Internet jóvoltából magamba zárkózottan hallgathatom verselőadóink szavalásait, különböző interpretációban, s lám mennyire meg tud változni a tartalom a különböző lélegzetvétellel! Falusi eredetemre vall, hogy tacskó koromban azon verseknek voltam nagy élvezője, melyek ritmusa és rímei hasonlítottak a lovak vágtásának dübörgő morajára. Ebben Petőfi volt az első. Ma a whitmani, versmérték nélküli szabad szerzeményeket nem kevésbé értékelem, azzal a különbséggel, hogy egy virtuális metronóm ketyeg az agyamban, amikor szövegüket olvasom. A nyomtatott forma egy kissé zavar, de gondolatban a sorokat átrendezhetem tetszésem szerint. Nagyon különböző virágok jelennek meg előttem versolvasáskor. Mindeniket részeiben figyelem meg. A gyökér rész maga a költő biológiai résztvevő, a szár a vers formája, a virágszirmok a mondanivaló, a „l'esprit”. A pitypang a kedvencebb virágaim közé tartozik, igen hasznos gyógynövény, kiirthatatlan és szép. Ezek közé tartozol Te, Debreczeni Éva, Elekes Feri és Somorcik Rozália. A virág kellemetlen román népi neve - băşina porcului (disznópurc) mindent el tud rontani. De ez nem az ő hibája...

Tervezte PP

Mű-kedvelő családba születni

PP van soron, aki némileg szabadkozva, de megkérdi: – Édesapád matematikus volt, gyermekeid közül egyik sem választott művészeti foglalatosságot. Ők hogyan értékelik munkásságod? Kaptál-e néha visszajelzést tőlük?

CsG: Édesapám matematikus volt ugyan, de a családban erőteljes mű-kedvelő szellem uralkodott, így, kötőjellel egybeírva. Mindkét szülőm szerette a művészeteket. Apám a zenét, anyám a képzőművészetet, irodalmat szívta magába egészen fiatalon. S mindketten rajongva szerették a könyvet, a filmet. Házasságkötésük előtti levelezésükben, amely ha hiányosan is, de fennmaradt, kölcsönösen beszámolnak egymásnak művelődési élményeikről. Anyám ugyanis azokban a harmincas években Budapesten, apám meg Kolozsváron élt. Roppant érdekes visszafelé, az ő olvasatukban rekonstruálni azokat az időket... A kor hangulatát... Ezt a szellemet továbbadták gyermekeik felé is: megszokott dolog volt, hogy beszélgettünk olvasmányainkról, színházban látottakról, koncerteken hallottakról. Határozottan büszke voltam, hogy ilyen sokoldalú érdeklődésű szüleim vannak. Nem csak gondolom, tudom is, hogy ez a hozzáállás átsugárzott gyermekeim felé. Valamennyien megszerették az irodalmat, művelték a zenét is amatőr szinten, de aztán felbuzgott vénájukban a reáliák vére és annak megfelelő életpályára léptek. Meglehet, nem ők a deviánsok, hanem csak én kanyarodtam el attól, ami pedig a családunkban törvényszerű lett volna. Ez majd kiderül egyszer. Ha kiderül... És jó, hogy nem ismerősök, hozzám közelálló emberek fogják majd eldönteni, hogy mennyi az, amit földi létemmel magam után hagytam. Gyerekeimmel ilyen szempontból igen „szemérmesen” viselkedünk: ők tudják, mivel foglalkozom, gondolom, bele is néznek a munkáimba, amennyire idejük engedi, talán többet ismernek belőlem, mint amit mutatnak, de azért elsősorban az apjuk vagyok. Ők nem beszélnek a munkáimról, én meg nem kérdezem őket. Biztosan azért, hogy óvjuk egymást a kellemetlen helyzetektől. Egy biztos: az önéletrajzi visszaemlékezésemet valamennyien elolvasták, sőt, nyíltan véleményezték is: nem csak izgalmasnak találták, hanem egyben tanulságosnak. Jobban megértették belőle szüleiké mellett a saját életüket is, ami addig oly gondtalannak tűnt a számukra.

Apám kamarazenél 1962-ben

Kulturális sztriptíz amit itt csinálunk

CsG-t ezúttal a barátja munkásságának kritikai visszhangja érdekli: – Van-e a Te munkásságodnak kritikai közege? Mennyire adsz a munkáidról alkotott véleményekre? Sosem érezted azt, hogy légüres térben, visszhangtalanul dolgozol, s ha igen, ez mennyiben befolyásolta - jó vagy rossz irányban - munkásságodat?

PP: Mindenkinek szüksége van egyéniségének tükörképére, akár művész, akár nem. A legmodernebb tükröt nemrég fedezték fel, s ez maga a Facebook. Be kell valljuk, hogy most egy új interjú módszert használunk ennek a dupla oldalú tükörnek a felfedezésével. Sem magunkat, sem portékáinkat nem tesszük a pultra áruként, csupán arról van szó, hogy két, művészetekkel foglalkozó magánvállalkozó pőrén, ingyen kulturális sztriptízt kínál fel barátainak és ellenségeinek. Innen a kritika. Természetesen meg is hallgatom, mert földi létem nem üres és nem hiábavaló, nem lehet betájolatlanul irányt vesztve erre-arra lötyögni... Büszke vagyok munkámra, amely néha hetykeséggel párosul, de nem vagyok öntelt, ami a kreativitásom halálát jelentené. Meg tudnék élni kritika nélkül is, de ez azt jelentené, hogy szóra sem vagyok érdemes. Megtörtént ugyan, hogy rajzaim vagy fotóim nem tetszettek, amire csak annyit válaszolhattam, hogy uram (vagy asszonyom) – ne nézze. Végül bátran mondhatom, hogy mindent, amit mesterségemben teszek, altruista módon szeretnék megosztani bárkivel, azzal a reménnyel, hogy legalább egy pár másodpercre boldoggá teszem...

PP fotója: Nem tetszik

Pocsolyák mindig és mindenütt vannak és lesznek

PP-t most az érdekli, hogy CsG miként viszonyul korábbi életéhez, érez-e elégtételt a múltja miatt? Soros kérdései így hangzanak: – Melyek azok az évek, amelyeket még egyszer szeretnél, ha visszatérnének alkotás szempontjából, esetleg más szempontokat véve alapul?... amikor minden jól ment... egészség, család, szerelem, munka, anyagiak és siker... stb. És melyik az a korszak, amely, ha visszatérne, inkább megszöknél?

CsG: Többször, s különböző időszakokban már föltettem magamnak ezt a kérdést, és minden esetben úgy éreztem, nagyfokú együgyűség kell ahhoz, hogy be is dőljek neki. Az élet csak egyszer élhető le – ezt szentül hiszem, még akkor is, ha vannak, akik mást állítanak, pl. azt, hogy az embernek több élete van, lelke más porhüvelybe vándorol stb. Nos, mindenki a maga hitével... Amit leéltem, az mögöttem maradt. Amit jól csináltam azalatt, annak ma is örvendek. Amit elrontottam, az úgy maradt, elrontva. Olyan tényekként, amiket nem lehet elrejteni, letagadni. Füstben és fényben képzelem el a múltamat, és teljesen elegendő, ha a legszebb éveimre örömmel és pozitív nosztalgiával emlékezem.

Arra pedig már válaszolni tudok, hogy melyek ezek az évek. Nincsen bennük semmi különös: minden szép volt, úgy ahogy történt, fölemelő, stimuláló, amíg egyetemista voltam, majd amíg újságírói pályám első évei teltek Kolozsváron. Években kifejezve: 1957–1968. Tíz kerek esztendő. Amikor szinte alig éreztem fáradtságot, hiába utaztam át éjszakákat, száz kilométereket, nagy munkabírást fedeztem fel magamon és óriási szomjúsággal szívtam magamba az élményeket. Ki voltam szomjazva arra az életre, azokra a helyzetekre, amelyek másak voltam, mint amiben én felnőttem. A problémák, a felhők akkor kezdtek gyülekezni életem fölött, amikor a főszerkesztő helyettesi, majd főszerkesztői sors felé sodort, taszított a kényszer. Amikor egy olyan világban kellett magamra találnom, méghozzá Bukarestben, amelyben soha nem éreztem otthon magam. Kettős teher volt vállamon az, hogy ezzel párhuzamosan kellett tanulnom s gyakorolnom apai feladataimat, előbb két, majd három gyerek mellett. Sokszor éreztem azt, hogy szétszakítanak a kötelességek. Hogy összeütközik bennem a két vasúti szerelvény, amelyeknek egyidőben kell végigmenniük ugyanazon a vágányon. Sokszor oldottam itallal a feszültségeket – pillanatnyilag segített, mint fogfájásra a szeszes borogatás. A hatalom béklyója egyre szorosabbra tekeredett körülöttem, nehezen álltam neki ellen. De ekkor is voltak szép pillanatok. Ahogy az újságcsinálás lassan véremmé vált. Az, amiről kolozsvári újságíróként szinte semmit nem tudtam, kinyílt előttem egy olyan világ, amiben egyaránt benne volt a nyomda, a korrektúra, a fotó, a grafika, a szerkesztés, a cenzúra, a terjesztés, az olvasókkal való kapcsolat, a szervezés, a munkatársak irányítása, megbecsülése.

Azt hiszem, mindent át kellett élnem. A jót s a rosszat is. És hiába is futnék, ahogy a többször nősülő férfi mindig ugyanazt a típusú asszonyt képes „bevásárolni” – de érvényes ez a kutyáit váltogató állatbarátra is –, akkor ha nem az egyik pocsolyába, de a másikba biztosan belelép az ember. Vagy a harmadikba. Mert bármilyen szép és üde is a világ, pocsolyák mindig és mindenütt vannak és lesznek.

A sikert kérdezted....Számomra ma is az jelenti a sikert, amikor valamiről úgy érzem, hogy a szándékaim szerint történt meg, öltött testet. Úgy örvendek neki, mint a repülő egy sikeres ejtőernyős ugrásnak. Vagy egy bravúros földet érésnek. Ki gondol ilyenkor pénzbeli megbecsülésre? Még én fizetnék azért, hogy újra átélhessem az örömöt. Ezt a kis költészetnapi antológiát is ezzel a sikerélménnyel fogadtam, tudtam le. És ebben benne van az is, ahogyan Te mellém álltál.

Élénken emlékszem azokra az évekre, amikor megjelentél a szerkesztőség életében. Neked köszönhetem, hogy ma annyira becsülöm a fotót, a vizuális művészeteket. Akkor döbbentem rá, hogy egy kép, egy illusztráció legalább annyira öntörvényű világ, mint egy szöveg. Még akkor is, ha hatósugaraik összejátszanak, rímelnek vagy csak egymásra utalnak. Abban a képellenes korban megtanultam becsülni az önálló fotót, a kompozíciót. Egy életre megjegyeztem, hogy egy képet nem lehet büntetlenül körbevagdosni, gépiesen méretre vágni. A képnek lelke van, még ha látszólag „könnyebben” születik a szövegnél. Az írásban sok a gépies elem, amit sehogy nem lehet megspórolni. A képi ábrázolás inkább a lenyomatra emlékeztet. A vonalak, foltok viszonylag könnyen alakzattá rendeződnek. De mi minden van mögöttük! Mennyi elképzelés, vízió!

CsG otthoni íróasztalánál (Hetvenes évek vége)

Bemocskolom a köztulajdont

CsG-t a maga rendjén rendkívüli módon érdekli az illusztráció születésének misztériuma: – Tényleg, tapasztalatod szerint mi van a vonalak, a színek mögött? Hogyan működik az illusztrátor, amikor szöveget bíznak rá? Mi az, ami sziszifuszian nehéz ebben, és mégis beindítja a képíró belső "motorjait"? Hogy fogan meg konkrétan egy illusztráció?

PP: Kedvenc műfajom ma is az illusztrálás. A kiállítást kevésbé kedvelem, mert a tiszavirág életű utcai kiárusítás sok adminisztrációs munkát igényel. Keretezés, meghívók, plakát, megnyitó, protokoll. Ez a megnyilvánulási forma elsősorban a piktorokat és szobrászokat szolgálja. Jót tesz a művésznek a személyes találkozás barátokkal, potenciális vevőkkel, no meg az az egy-két pohár bor is ilyenkor a művészetet szolgálja.

Illusztrálási vágyam gyermekkoromban jelentkezett először, a szerényke falusi könyvtárból Alekszej Tolsztoj Buratinó kalandjait kölcsönöztem ki. Valószínű, hogy orosz illusztrátor volt a szerző, hiszen akkor még az ARLUS korszakában éltünk.

Annyira tetszettek a könyvbeli képek, hogy a címlap fehéren maradt részére lemásoltam egyet, ha jól emlékszem azt a jelenetet, amikor Buratinó (valódi nevén Pinokkió) beszélni kezd az őt megteremtő fafaragóhoz. A rajzot nagyon sikerültnek találtam, de a könyvtáros néninek egyáltalán nem tetszett. Ma is emlékszem arra, amint szitkozódik, mert bemocskoltam a köztulajdont.

Határozottan előnyömre volt a könyvek és mesterségem szimbiózisában élni. Elsőkézből kéziratokat olvastam, kalandorként stílusokat kellett keresnem különböző szerzőknek, témáknak megfelelően.

Őszinte vagyok, ha elpanaszolom azt, hogy milyen siralmasan nézett ki Romániában a könyvesboltok kirakata, már csak a borítólapok látványa miatt is. Rájöttem, hogy a pocsék nyomtatás nem számít, mert egy amerikai borítólap az Előre lap reprodukálásában is jól néz ki. A primitív könyvművészet, a koncepció volt a hibás. A kiadók hamar rájöttek, hogy Majtényi Erik, Isaac Asimov, Mircea Dinescu, Örkény István, Maupassant, stb. kéziratait rám bízhatták egyforma bizalommal. Fotót is használtam illusztrálásra, s amint egyik méltatásodban találóan megjegyezted, PP a fotóban grafikus, a grafikában fotós. Itt arra térnék ki, hogy valójában így is van, mert amikor a kéziratot boncolom, kikeresem azt a kulcsjelenetet éppúgy, mint a fotográfiában, ami tipikus, emblematikus. Következhet a kompresszió, és maga a kivitelezés. Ezt sajnos nem mindig tudom betartani, mert egyes sztorik különböző síkban történnek, ilyenkor születik meg az a barokkos egyveleg, amely lehet, hogy részleteiben jó, de illusztrációnak nem, mert gyatra a szintézis képességem. De ebbe még nem halt bele senki.

Ahány ország, annyi stílusú illusztráció. A magyar Szalay-s, a svájci és német kissé groteszk, az amerikai hiperrealista... Nekem ezekhez is kellett alkalmazkodnom...

Vérrel írt irodalom

PP kerülvén sorra, az irodalom világába viszi a szót: – Ki a világ- és magyar irodalomból a kedvenc íród, költőd? Kit tartasz a legnagyobbnak és miért?

CsG: Én elhiszem, hogy téged a furdaló kíváncsiság vezérel, de ez egy olyan kérdés, ami rendszerint főbe veri azokat, akiknek felteszik. Könyvek világában nőttem fel, de még inkább könyvekből építettem magam köré legalább három falat. A magyar és a világirodalom jóval színesebb, sokoldalúbb és gazdagabb annál, semhogy túl könnyen kedvenceket sorolgassak. Csakhogy a kérdés elől sosem szabad megfutamodni, ezért válaszomnak lesz egy általános síkja és egy konkrét, jelzés szerű kislistája.

Az általános sík: minden írót és költőt szeretettel fogadok be, akinek műveivel élményszerűen sikerül találkoznom, akit sikerül a szívembe zárnom. Közöttük vannak világnagyságok (pl. Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev, Roger Martin du Gard, Saint-Éxupéry, Szolzsenyicin, Kafka, Hemingway - inkább a novellái -, Jack London, Dos Passos, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tamási Áron, Guy de Maupassant stb. stb.) és van rengeteg populáris szerző is (pl. Agatha Christie, Borisz Akunyin, Georges Simenon, Robert Merle, stb.stb.) Költők közül: Szergej Jeszenyin és József Attila. De ezek tényleg csak a csúcsok. És csak azért dobáltam be a neveiket ebbe a kalapba, hogy jelezzem: ízlésben meglehetősen klasszikus figura vagyok, de túlzott elfogultsággal sem lehet megvádolni.

A legnagyobbnak - sokat töprengtem rajta - végül is József Attilát tartom. Egyrészt, mert ő adott irányt és értelmet az én íráskészségemnek, ugyanakkor benne látom megtestesülni azt a tragikus embersorsot, amely teljes egészében feloldódott a költészetben. Vérével, idegeivel, életével írt irodalmat teremtett. Nem tudják sehogy se letaszítani a csúcsról. Annyira beletaposódott vézna teste a magyar valóság sarába, hogy egész lénye a verseiből áramlik elő.

József Attila Lillafüreden

Tengerig úszott kölcsönkenyér

CsG mást PP gyermekkorát célozza meg: – Érezted-e eddigi életed során előnyét annak, hogy falusi környezetből, mondhatni mélyszegénységből érkeztél az értelmiségi létbe? Melyek voltak ezek az előnyök (ha voltak). Ugyanakkor, milyen hátrányokat tartasz számon ugyanezen okból kifolyólag? És megbékéltél-e velük vagy sem?

PP: Dühös voltam, hogy már 11 éves vagyok és még mindig gyermeknek szólítanak. Nagyon vártam a felnőtt kort. Nehezen teltek az esztendők, nehezen a hónapok is. Vártam, hogy kiszakadjak már a családból, elegem volt a gyermeksírásból, még a szeretett Erzsike húgomat is örökbe kellett adni egy távoli rokonsághoz, mert már öregedő szüleink nem bírták szusszal fenntartásunkat.

Hét gyermek, Istenem! Gazdaságtani nyelvezettel élve egy olyan súlyos recesszióba kerültünk, amely egy egész életre szólt mindenkinek. Apámnak az a vágya, hogy lova és szekere legyen, soha nem valósult meg. 6x6 lépéses kertecskénkben a paradicsomunk soha nem érett meg, mert nyersen már megettük, soha nem kóstolhatta meg a szomszéd a saját szilváját, mert mi, gyermekek leloptuk. Soha nem kapja vissza Juliska néni a cérnával mért kölcsönkenyeret, mert az Ajta patakán a tengerig már rég elúszott. A békák sem látnak többé engem a nedves pincében fotókat nagyítani, mert Középajtáról nagyon rég elköltöztem...

Még azt a szerencsétlen ösztöndíjat is utáltam, amely diszkriminált a módosabb kollégáim előtt, ahelyett hogy örvendtem volna neki. A gasztronómiáról még nem is szóltam... Evett-e Ön puliszkára kent seggvakaró lekvárt kapálás közben? Kóstolta-e meg a világ legjobb sósborszeszét cukron (Diana), ami még a fájó bokánkban is enyhítette fáradtságukat, ha az erdőben fát vágtunk? Evett-e rozspuliszkát fokhagymás ciberével takaráskor? Nos, kérdem azt, hogy is ne rúgjon ki az ember a hámból? Köszönöm a sorsnak, hogy kirúgatott... Aztán ettem annyi kaviárt II. Hasszán király udvarában, amennyi csak belém fért. Megmutattam süketnéma anyámnak New Yorkot. La Mamounia Afrika legszebb hotelében, ahol Churchill festette a giccseit, fülembe húzattam a Magyarországról jött vándorzenészekkel a Székely Himnuszt. És képzeljék el, nem dobtak ki, mert szegény és székely voltam...

PP nagyanyja

A körbejárható város

PP azt szeretné megtudni, hogy mit nyújt CsG-nek a város, amelyben éppen él: – Nemrég fotókat láttam Csíkszeredáról, kellemes hangulatot árasztanak az utcái. Kielégíti-e kulturális igényeidet? Mi hiányzik a legjobban? Hozzászoktál-e az emberek észjárásához?

CsG: Nyugis város. Még akkor is, ha lassanként ellepik az általam nem túl rokonszenvezett gépkocsik. Egy ekkora városnak nem volna szüksége akkora autóinvázióra, amekkora manapság fenyegeti. Igaz, a garázsproblémák teljesen megoldatlanok, a régi gépkocsikkal pedig nincs mit kezdjenek az emberek, mert teljesen bedugult a piac. A használt kocsik ma már a kutyának se kellenek. Csíkszereda dicséretére legyen mondva, a városvezetés mostanig ellenállt a gépkocsilobbinak és a gyalogosok szempontjait érvényesítette. Így a város központi magja máig áthatolhatatlan az autósok részére, mindenféle kerülőutakat kell keresniük, a szigeten pedig boldogan megvannak a gyerekek, a kis- és nagymamák és a járókelők.

Megfizethetetlen előnye a városnak, hogy pár óra alatt teljesen körbe lehet járni. S nincs olyan vége, amiből a másikig ne lehessen könnyűszerrel gyalogosan megtenni az utat.

A kultúrigényekkel kapcsolatban az a sajátos Csíkszeredában, hogy néha csőstül kínálkozik alkalom zenét hallgatni, tárlatot látogatni, múzeumban búvárkodni vagy író-olvasó találkozón elmerengeni, netán színpadi produkciókat megtekinteni. Máskor meg úgy kong a hely, mint az érett tök: üresen, puhán. Ilyen szempontból nem tudtam szeredai lenni. Mert amikor én kongani érzem a várost, az igazából akkor is él, csak talán nem éppen a falai között, hanem kint a természetben: a közeli fürdőkön, kirándulóhelyeken, a Büdösben vagy a Hargitán, esetleg távolabb, Szentkeresztbányán. Ezeket a szépségeket birtokba venni már későn érkeztem Csíkszeredába. Annyira leköt a saját munkám, úgy sajnálom "céltalan" dolgokra pazarolni az időt, hogy kétszer meggondolom, ha nagyobb túrára adom a fejem. Oda már gépkocsi kellene. Az meg nincsen - és most már nem is lesz. Egyikünk se tudná úgy vezetni és gondozni, hogy érdemes legyen tartani.

Az emberek rendesek, közvetlenek, csak ezzel a közvetlenséggel nem szabad visszaélni. Él néhány jó barátom a városban, akik emberileg is otthonossá teszik számomra a környezetet. Szemközti szomszédunkkal - Rusev Misiékkel - meleg baráti, már-már rokoni hangulatú a viszony. Sokszor bízzuk egymásra a lakásunkat, olykor közös programot is szervezünk, átjárunk egymáshoz, kölcsönösen segítjük egymást. Gyerekeik szintén külföldön, ilyen szempontból is közösek a problémáink... Ádám Gyula személyében remek fotós és képzőművész barátot szereztem, korban a fiam lehetne, de egyenrangú társként dolgozunk együtt hosszú évek óta. Székedi Feriben nagyra becsült újságíró kollégát ismertem meg, aki székelyként és felelős gondolkodóként mindvégig segített nekem abban, hogy egészséges képet alkothassak a csíkiakról és a székely ember mindennapjairól. Költőtársnak, kiváló embernek ott van Ferencz Imre: olyan alkotó ember, akire fenntartás nélkül fel tudok nézni. Költői sikerei, eredményei engem is stimulálnak. Megingathatatlan lelki támaszom, oszlopom dr. Veress Albert pszichiáter, aki egyike azoknak, akik miatt nyugdíjazásomkor éppen Csíkszeredában telepedtem meg. Rengeteg pozitív élményt, támogatást, emberi megértést kaptam tőle, s gondolom, egyúttal ő is tőlem.

Ennyi talán elég is ahhoz, hogy az alkotáson kívül az ember ne érezze magányosnak magát.

Ami a legjobban hiányzik, azok a szüleim. Tulajdonképpen ők választották Csíkot végső pihenő helyüknek, engem is az ő rajongásuk "csalt" ide, most már közös sírjuk tart itt. Azt hiányolom leginkább, hogy amíg éltek, nem tudtam eléggé kifejezni azt, amit haláluk óta hatványozottan érzek: hogy mennyire szeretem őket. Együttesen és külön-külön is.

Csíkszereda: utca, amely már nincs

Egyszer csak átkiáltott az óceánon

CsG-t szintén érdeklik PP családi emlékei... – Milyen emlékek foglalkoztatnak ma szüleiddel kapcsolatban, s különösképpen édesanyáddal, akivel tudtommal szorosabb és huzamosabb kapcsolatod volt? A József Attiláétól eltérően milyen a te mama-képed?

PP: Állítólag a vietnami háborúban a halálosan megsebesült amerikai katonák többsége az édesanyját kiáltotta segítségül, mielőtt az Úr karjában örökre elszenderültek volna. Hiszem azt, hogy nem létezik se vitéz, se király, se rablógyilkos, akinek az anya halálakor ne fröccsenne ki szeméből a könny. Ez az a pillanat, amikor másodszor vágódik el a láthatatlan köldökzsinór a legszeretettebb lénytől. E pillanattól kezdve az élet egészen más. Ugyan megy tovább, de értelmének megfelezésével. Így vagyok ezzel a mai napig én is. Ha ő nincsen már, kinek bizonyítom, hogy nem kínlódott hiába értem? Sajnálom, hogy a halálával kezdem a válaszom, de ha anyámról kell szóljak, mindenek előtt a nem létezésének gondolata gyötör és fáj.

Nagyanyám szolgáló leányként dolgozott egy magas rangú tiszti családnál, így esett teherbe munkaadójától. Anyám megszülése után öngyilkos lett, talán erkölcstelen tettéért, ilyenformán anyám az apját nem ismerhette, én pedig nem ismerhettem a nagyapámat...

Anyám, diftériás megbetegedése folytán, nyolcéves korában elveszítette teljesen a hallását, szókészletéből csak nagyon kevés maradt, így iskolába nem járhatott. Apámat Nagybaconban ismerte meg, az elsőszülött gyermekük én voltam. Nagyon kérdéses lehetett akkoriban, hogy nem-e örökölöm anyám sérültségét. Az utánam következő testvérek is makkegészségesnek születtek, így nőtt a vidám barakk mennyiségileg. Okossága, életrevalósága miatt a falu népe nagy megbecsülésben tartotta. Mindenki ismerte, előtte nem létezett zárt ajtó. A new yorki és montreali utcákat szájhoz tett kézzel nézte, de nem szólt semmit. Nem is érdekelte, azt hiszem. Ő értem jött át a tengeren, hogy annyi év után újra megláthasson, és nem Amerikáért.

Olyan jó megfigyelő volt, hogy figyelmét semmi nem tudta elkerülni, bizonyára jó detektív lehetett volna belőle, mert nagy távolságról megértette, mit beszél két ember, csupán a szájmozgásról. (Természetesen, ha magyarul beszélgettek...) Minden fintorból, arcmozdulatból azonnal leolvasta az emberek karakterét. Legalább erre nem kellett sok energiát pazaroljon. Minden információt vizuálisan dolgozott fel, és csak nagyon ritkán tévesen. Ő soha nem mondhatta, hogy azt hallottam...

Minden előzetes híradás nélkül megéreztem, hogy egyszer csak átkiáltott az óceánon: Péter, gyere haza, mert nemsokára meghalok. Amikor megérkeztem, ott állt az udvar közepén, ürülékes vederrel a kezében, mozdulatlanul. A baróti kórházban halt meg, a fülem a szívét hallgatta, amint utolsót dobbant...

PP anyja - kapáláskor

Mind a két oldal végzetesen bemocskolódott

PP-t rendkívül izgatja, hogy egykor politizáló barátját nem háborítják-e fel a politikai szélhámosságok? – Mondhatni önfeláldozó munkát végzel nekünk, művészeknek, tollforgatóknak a Káféval, nem beszélve dokumentációs feltárásaidról. És mindezt ingyen! De ott vannak a politikai élet piszkai, nem gurulsz be néha, hogy legalább egyet pattints ostoroddal? Vagy talán hiábavalónak tartod?

CsG: Önfeláldozó... Nagy szavak átka: mondanak is valamit, de legtöbbször elfedik a lényeget. Mint a koporsó teszi azzal, aki benne fekszik. Az életem alakult úgy, hogy mindvégig művészek, tollforgatók fordultak hozzám figyelemért, támogatásért, segítségért. Nem egyszer barátságért, néhány jó szóért. Én ezt úgy fogtam föl, hogy amennyiben megtehettem, cselekvően válaszoltam. Azt vettem észre, hogy ha egy helyzetben segíthetsz, tehetsz valamit, akkor jobb tenni, mint azon rágódni, hogy milyen sz*r a világ. No persze, ezek a segítő gesztusok némi időt is kértek s kérnek ma is, olykor nem is keveset. Az ember pedig abból áldoz rájuk, amije van: saját magából. Ennyiben valóban önfeláldozás. De az már nem, hogy figyelem magam: mekkora terhelést bír még el a rekord-formám? Eddig még mindig sikerült átvinni a terheket egyik partról a másikra. Tudom, nem mindig lesz ez így. Erre lélekben máris fel vagyok készülve. Életemet is igyekszem úgy alakítani, hogy menet közben mindinkább letettem azokról a tennivalókról, melyekben nem találom meg az alkotás, a játék valamiféle örömét.

Tudom, hogy nem csak Erdélyben, s nem csak Magyarországon, de az egész világon élnek olyan emberek – nálam valamivel fiatalabbak –, akik valamikor tőlem kapták az első bíráló vagy buzdító szavakat írásaikra, fotójukra, rajzaikra. Sokuknak már a nevét is elfelejtettem, olyan sokan vannak. Egy darabig őriztem például egy listát azok nevével és levelük sorszámával, akiknek irodalmi–művészeti tanácsot adtam az Ifjúmunkás mellékletének levelezési rovatában, majd később a Jóbarátban, illetve az Előrében. 1989 után pedig már nem is tartottam nyilván a segítettek mezőnyét, minden spontán és természetes lett.

Ha most csak arra gondolok, hány egyetemista, hány fiatal dolgozott a kezem alatt, irányításommal s tanult meg ezt-azt az újságírás, az újságkészítés, a szerkesztés titkaiból, abból is kitelne egy osztályra való. Akkoriban csak azt sajnáltam, hogy oly kevesen maradtak meg a lap (a Romániai Magyar Szó) mellett s tűntek el távolabbi, szélcsendesebbnek vélt vizeken. Ma már tudom, hogy igazságtalanul gondolkoztam felőlük, hiszen ők csak repülni akartak megtanulni, nem pedig fészket rakni és telephelyet találni.

Ingyen... Ha pénzre gondolsz, akkor valóban ingyen. De ma sem tudom eléggé fel- és megbecsülni, amit én emberileg kaptam tőlük és általuk az élettől, attól a helyzettől, hogy egyáltalán egymásra találtunk. Aprócska, köznapi jelzés: egyik fiam egy szomszédos országban olyan emberre bukkant kezelőorvosában, aki diákként valamikor tőlem kapott, valószínűleg elutasító, bár udvarias válaszokat verspróbálkozásaira. Magam érthetően megfeledkeztem róla, ő viszont egy életre szóló emlékként tartotta számon s említette meg fiamnak azokat a fejléces, szerkesztőségi leveleket.

A politika olyan természetű, hogy minél jobban piszkálja az ember, annál jobban bűzlik. Így volt ez 1989 előtt, és így történt ez az úgynevezett rendszerváltás után is. Fiatal koromban azt hittem, hogy az emberi élet menete, minősége közösségi szándékkal javítható, befolyásolható. Hogy az emberek szüntelenül csak javulnak, tökéletesednek. Hogy én mint író, újságíró önzetlenül és hosszú távon nevelem majd őket, rányitom a szemüket a helyes útra. Lehet, hogy Te ezt a mesét már akkor se hitted el, amikor fiatalabbként mellettem dolgoztál. Én még sokáig áltattam magam azzal, hogy a körülöttem lévő látszat természetesen csal, mert a nehézségek múltával lesz majd szőlő s lágy kenyér. S amikor láttam, hogy ezzel teljesen ellentétes úton száguldunk a katasztrófa felé s nem láttam az alagút végét, a megoldást, akkor valóban megijedtem és úgy éreztem, hogy elsodor a múlt idő, amely oly cinkosan rászedett és maga alá tepert. Nehezen tudtam elképzelni, hogy annak tüntessem fel magam, ami nem lehettem, mert az ember ugyanazzal a szájával nem fújhat egyszerre hideget is, meg meleget. Ott, ahol összecsapnak a politikai indulatok, az embernek választania muszáj, hogy melyik oldalra álljon. Sajnos, a harc olyan fázisba jutott körülöttem, amerre csak látok, hogy mind a két oldal végzetesen bemocskolódott, elárulva a néma, jobbra vagy balra igazodó többség valódi érdekeit. Ennek a politikai életnek a piszkait, bár rajtam is csattannak, azoknak a nemzedékeknek kell elsöpörniük, akik tíz-húsz-harminc-ötven év múlva meghatározó tényezők lesznek ebben a térségben. Az én hangom ehhez annyira gyönge, mint viharban a fű zengése. A mai kakofóniában, zűrzavarban csak annyi maradt nekem, hogy összehordjam még azokat az emlékeket és értékeket, amiket a múlt század második felében, együgyű fiatalságunkban összeálmodtunk és összehordtunk, a körülmények és a szűkös lehetőségek ellenére.

CsG ciprusi fiataloknak osztja az észt

Egy doboz gyufa volt az ár

CsG a művész „menekülő szabadulásának” hátterét firtatja... – Sikeres és sokat foglalkoztatott művészként még 1989 előtt, bátran a kezedbe vetted a sorsodat és magad vágta csapáson próbáltál meg eljutni oda... Hová is? Titokban irigyeltelek ezért a merészségedért, ugyanakkor próbáltam a saját tehetetlenségemet magam előtt kimagyarázni, igazolni. Mi volt az ára a te menekülő szabadulásodnak?

PP: Minden emigráló, vagy sikeresen nyugatra szökő meséje ezekkel szavakkal kezdődnek: szerencsém volt, mert... Sajnálom, hogy untatlak, de én is így kezdem...

1977-ben, a kiállításom után különböző országok több diplomatája felkeresett bukaresti műtermünkben, többek között a belga, a Fülöp szigeti és a német kultúrattasék. Nagyon vonzó árakat kínáltak fel munkáimért. Az utóbbi volt a legjobb vásárlóm, akivel évekig barátságban maradtunk. Még a disszidálásunk után is, ha Genfben járt munkája révén, ott is felkeresett. Művészet szerető ember volt, galériákkal állt kapcsolatban, nem beszélve arról, hogy a Németországba szóló vízumot késedelem nélkül rendezte. Az útlevél nem volt probléma, mert Te főszerkesztőként garantáltad, hogy morálisan megfelelünk a szigorú törvények követelményeinek. Innen kezdődően pedig nekiláttunk a felkészülésnek, a végleges távozás sok izgalmat okozott mindkettőnknek. Óvatosan és fegyelmezetten próbáltunk visszafogottan viselkedni és várni a tényleges indulást. De mindenek előtt a legfontosabbnak az önfegyelmet véltem. Minden káros szokástól távol tartottam magam (cigaretta, ital), jógáztam, testi és légzésgyakorlatokat végeztem rendszeresen. Problémát jelentett, hogy mi legyen azzal a sok lejjel, amit lehetetlen volt odahaza elkölteni, mert nem volt amire, az üzletek kongtak az ürességtől.

PP: menekülésem

Miután megvásároltuk a több tízezer lejes vasúti jegyet a nyugat-európai körútra, a többi hetvenezer lejt eldugtuk egy bádogdobozba. Féltem Anyámnak elküldeni, mert azonnal lekapcsolnak. Takarékpénztárban csupán kontó dísznek maradt egy pár ezer lej. Dupla falu bőröndöket képezett ki a feleségem, amelybe fontosabb iratainkat rejtettük el, és pár száz dollárt, amit illegálisan szereztünk be. Búcsúzni nem mertünk, s mint valami rablók hagytuk magunk után a nem is olyan siralmas múltunkat, ezt be kell vallnom a mai napon is. A vonat ablakából el se mozdultam órákig, amíg be nem sötétedett. Azt hiszem, magamban minden falevelet és fűszálat megszámoltam a robogó vonatból. Vége az érzelgősségnek, most vár az igazi munka. „Ihre papiere bitte” – valami ilyesmit mondott a vámőr a határon, Bonnban várt a galerista, és nemsokára a kiállítás is meglett.

Ami döntő pillanat volt számunkra azokban a hetekben, az egy váratlan, felejthetetlen találkozás a romániai származású Tóth Imrével kiállításunk megnyitóján, a híres matematikussal, de inkább filozófussal. (Lehetséges, hogy Édesapád ismerte...) Napokkal azelőtt hallgattam őt a Szabad Európa rádióban, amit meg is mondtam neki. Ő meg volt lepődve, de én még jobban. Olyan tartalmas szövege hangzott el a rádióban, amit addig nem hallottam. Nem volt se háza, se autója, azt hiszem, soha nem is kívánt vagyont magának. Jó ismerője a kialakult rendszereknek. Azt vallotta, hogy a nyugati társadalmak süketek, a kommunista államok népessége pedig némaságra van ítélve. Jobb, ha lemondunk a disszidálási szándékunkról.

Amikor benyitottam a szerkesztőségbe úgy 1979 novemberének közepén, Téged már nem találtalak az íróasztalod mögött, már-már azt hittem, miattam... Utána még egy évet kibírtunk. Egyszer bementem a dohányárushoz egy doboz gyufáért, de az eladó azt mondta, hogy csak kedden érkezik. Újra csomagolni kezdtünk, és megmondtam Irinának, hogy én olyan országban nem akarok élni, ahol csak kedden hoznak gyufát. Ez volt az ár, egy doboz gyufáé, ami megmaradt a zsebemben...

PP: A titkárnő pihenője

A szerelmesek önzők, kicsinyesek...

PP-t a költészet izgalmas rejtelmei foglalkoztatják. – Lehet-e elhihető jó szerelmes verset írni idős korban? (nő vagy férfi) Ha igen, kit hoznál fel, akit Te is kedvelsz?

CsG: Te most választ vársz, de nekem csak kérdések és kétségek jutnak eszembe. Mielőtt kijelenteném, hogy szerintem idős kori hiteles szerelmes verset nem lehet írni, el kell képzelnem azt a szerelmet: van-e ilyen egyáltalán? és miben áll? netán öregkori szexigényről lenne szó? egyáltalán, ki iránt lobbanhat szerelemre egy – mondjuk – hetven fölötti ember (nő vagy férfi), amilyenek mi is vagyunk? van-e egyáltalán valami esélye, hogy fizikailag viszontszeressék? Az emberek (a költők is emberek!) java része a „szép korban” már recseg-ropog, mindenre panaszkodik – ha egyáltalán még él. Normális dolog az, hogy egy ilyen ember vonzalmát egy jóval fiatalabb őszintén viszonozza? Nem hinném, hogy egy öregember egy hozzá hasonló vagy még idősebb partner szerelme után áhítozna...

Meg aztán: mi is az a szerelmes vers? Aki írja, arról akar meggyőzni, mennyire szeret valakit. De igazából csak arról győz meg, hogy mennyire szereti saját magát. A szerelmi kapcsolatban is elsősorban magára gondol: arra, hogy mennyire szeretik –vagy éppen nem szeretik – őt. Nem szerelmesének a szenvedése, problémája indítja meg, sokkal inkább a saját helyzete. A szerelmesek önzők, kicsinyesek, számítóak. Tudom, mert magam is ilyen voltam. Húsz évesen a rajongás, az összetartozás érzése könnyedén, szinte önmagától adódott. Hogy miért csak voltam? Mert bár feleségemmel túl vagyunk az aranylakodalmon, tudom, hogy életünk múlásával kapcsolatunk óhatatlanul megmerevedik, elrongyolódik, sérül. Bármit is tennénk ez ellen.

Személy szerint sehogy sem tudnék mai fejemmel hiteles szerelmes verset írni. Hiszen fogalmam sincs, kibe lehetnék még egyáltalán szerelmes. Az ember könnyen ránéz bármikor egy kívánatos, szerethető nőnemű lényre, de a múló pillanaton túl számomra már nem jelent semmit. Kiégtem volna? Könnyen megeshet. A képzelet üresjáratán kívül már semmi nem hevít. A szeretni való nők már másokat boldogítanak (vajon?!), de távolról úgy látom, igen gyorsan elvirágzanak.

Az idős költők szerelmi lírájáról nehéz eldönteni, mennyi az igaz belőle és mennyi a képzelgés, a fantáziálás? El kell-e hinni mindent, amit egy költő versben állít magáról? A Kolozsváron élt Létay Lajos is élete utolsó éveiben, közel nyolcvan évesen fülig szerelmes volt egy unokájának is beillő hölgybe, számos verset intézett hozzá, sőt, kései kötetének az a címe, hogy Búcsú a lányoktól (Pallas-Akadémia, 2002). A nevetségességig szerencsétlen költő minden eszközt bevet: tudja, hogy szerelme képtelenség, sejti, hogy szerelme tárgya csak számításból tart ki mellette, de azért mégis reménykedik, hátha-hátha... És közben biztosan tudja azt is, hogy: dehogy! Az efféle szerelmi vallomásokat egyáltalán nem kell komolyan venni, műalkotásnál nem többek. Egy példa: a 87 évet élt, utolsó éveire elárvult néhai Létay Lajos az eszével szívesen kapaszkodott volna a fiatalságba, a szerelem nyújtotta pozitív érzelmi körbe. Mégis úgy halt meg, elhagyatva, egyedül, szeretethiányban...Az öregkori Létay-versek emberileg tragikusan groteszk helyzetben fogantak, ám költői üzenetük jóval felülemelkedik rajta. A belőle készült mintavétel is arról vall, hogy az általam megelőlegezett "NEM" helyénvaló.

Létay Lajos

NÉLKÜLED

Mikor majd a négyesre áll

az óra, válásunk kattintva,

tudom, hogy vége már,

zihál a mozdony s a sínre taszítja

a kék vagont s nem fordul vissza

többé már semmi soha már,

jöhet a tavasz ege tiszta

virággal s jöhet újra nyár.

Te elmész és hiába vár

szívem dobogva, sarkig nyitva,

ami ma volt, az élet ritka

csodája, az öröklét titka,

de az életem oly sivár

nélküled, csak sár, csupa sár.

PP: Tiszta lepedők

Fantáziám fiktív lényei

Mert az előbbi téma hálás, meleg és kimeríthetetlen, CsG úgy dönt, időzzünk el még mellette: – Ez eddig rendjén volna, de hogyan látod ezt te? Ismersz-e hihető, idős kori szerelmes verset?

PP: Nem mindig jelölik meg a költők korát, amikor egy-egy vers íródott. Az igazság az, hogy ez nem is nagyon érdekelt. Ha tetszett az első versszak, kíváncsi voltam a másodikra is, s a harmadikra stb.

Lehetségesnek tartom, hogy a szerelmes versek bizonyos hormonok melléktermékeként jelennek meg, ezeknek lankadtabb termelése, vagy ezek teljes hiánya eredményezné az ilyen témájú költemények megritkulását is. Amatőr "szexológus" lehettem úgy, mint mindenki más, de soha nem írtam egyetlen verssort sem életemben. Ilyenformán nem érthetem meg a költőket abban a helyzetben, amikor valóssággal kibuggyannak belőlük visszatarthatatlan szerelmes vallomásaik. Sok pucér nőt viszont igenis rajzoltam, sőt még hat mellűt is, de ezek fantáziám fiktív lényei voltak – inkább kurvák, mint szűzikék. (Egyáltalán nem csodálkozom, hogy egyik költő barátom Fusztainak nevezett Pusztai helyett..., merthogy románban a fusta [fuszta] szoknyát jelent, a fustangiu [fusztandzsiu] pedig a szoknyabolondot...)

Most, ahogy az évek elúsztak fölöttem, a női testek alakjai klasszikusabbak, de még mindig nem zsenge húsvéti bárányok. Ha még sokat élek, mint Létay, talán ezt is meglátjuk.

Egy biztos: nem szeretem, ha vén kujonnak neveznek...

„Örök” szerelmesek

Úgy látszik, a beszélgetők leragadtak a témánál, mert CsG kérdés helyett tovább fűzi a szót:

CsG: Ha már szóba hoztad a szerelmes verset, hadd időzzünk el még e tárgynál. Nem csak azért, mert kellemes dolog pikáns témákon rágódni, hanem mert a költészetben a szerelem mindenható és roppant titokzatos tud lenni.

Itt van például egy költő, akit mind a ketten ismerünk, de akit nem nevezünk nevén, mert nem akarom én őt bántani (nincs is miért), viszont úgy történt, hogy egyszer író-olvasó találkozón az én tisztem volt őt bemutatni a jelenlévőknek. Hangosan, nyilvánosság előtt kérdéseket tettem föl neki, ő meg válaszolt rájuk. Az egyik kérdésem azt firtatta, hogy egyik kötete szinte teljes egészében egy bizonyos, meg nem nevezett személyhez szól; létezik-e ez a személy az életben, s ha igen, akkor mit szólt az illető versekhez? Emberünk komótosan nekilátott, s elmesélte, hogy múzsája hús-vér hölgy, a közelében lakik, s úgy fedezte fel, rendre, hogy szerelmes belé, hogy naponta láthatta, különböző helyzetekben, felöltözve, de lenge magyarban is, s a sok bámulásnak szerelem lett a vége, pontosabban egy sor szerelmes vers. Mikor a versek megjelentek a kötetben, a múzsa kapott egy dedikált példányt, s költőnk megmondta neki, hogy hozzá íródtak az érzelmes sorok. A hölgy vállat vont, megköszönte, majd rögtön sutba is vágta a kötetet, mondván, hogy majd elolvassa, de most nincs rá ideje. Szóval totál pofára esés... Jót nevettünk...

Vagy egy másik "örök szerelmes" költő: Szabó Lőrinc. Azt már mindenki tudja, hogy házasélete mellett, titokban hosszú időn - negyed századon - át viszonya volt egy ugyancsak férjezett asszonnyal (Vékesi Ödönné, Korzáti Erzsébet), szerelmének költői lenyomatát pedig az azóta híressé-hírhedtté váló A 26. év című szonettgyűjteményébe gyűjtötte össze, s az asszony halála után adta ki. Híres nagy versciklus ez, a titkolt szerelem sokoldalú megközelítése... Mit ad isten, a költő halála után, hagyatékában találnak egy stósznyi gyorsírással írt kéziratot. Bátyja, szakértői segítséggel, rendre megfejti azokat, s előkerül belőlük egy másfél tucatnyi versből álló ciklus, amit Szabó Lőrinc egy későbbi, másik titkos szeretőjéhez, szerelmi viszonyáról írt. Szép, mély versek ezek is. De már se a rokonok, se az irodalomtörténet nem kíváncsi a szerelem tárgyára. A lényeg a versek - s egyre inkább hódít az az elképzelés, hogy a költők sokszor túloznak, szövegeikben többet megírnak, mint ami valójában megesett velük, igen sokszor vágyaik játékszereivé válnak.

Ezzel kapcsolatban magam is végeztem egy kísérletet: ötvenvalahány éves korom hajnalán elképzeltem, milyen az, ha szerelmes vagyok egy ifjú hölgybe, természetesen titokban és reménytelenül, és a helyzetet felépítve arról írtam verset, mi mindent tennék meg, csakhogy a Kedves közelébe férkőzzem, ugyanakkor őt se buktassam le, ne hozzam zavaró helyzetbe, hiszen előfordulhat, hogy egyszerűen - köpik rám. Így viszont megmaradtam az ismeretlenség és a kimondatlanság homályában... Most, a Te kedvedért előkapartam valahonnan azt a szöveget is:

Átváltozások

vágyam mind jobban ösztökél

tán közeledbe juthatok

bár lennék egy juharlevél

s a lábad elé pottyanok

te megnézel s ím fölveszel

csodálod mily zsenge erezet

az enyém s rajtam felejted

melengetőn a kezedet

de lehetnék kóbor eb is

mely bőszen morog de rád soha

árnyként kísérném lépteid

megigézne lábad nyoma

s lehetnék fáradt vadgalamb

pihenni ablakodra jár

talán nem fogsz elküldeni

bár minden guanóban áll

és lennék légy röpködni bátran

míg megterítsz az asztalon

s fogkefe is talán lehetnék

sikálva kása fogadon

lennék autóbusz jegy mit egy este

ábrándosan zsebedbe gyűrsz

és aztán sajnálod eldobni

s lehetnék egyszer holdezüst

mely az üvegen át éjjel bezúdul

elűzi álmod hímporát

s csak simogat szerelmesen

arcod vállad dagadt bokád

s lennék vonatfütty papírzsebkendő kés is

csak mindig kézügyben legyek

minden lennék már e világon

mert jaj magam nem lehetek

ezért ha olykor eléd lépek

dadogva és mosolytalan

mint koldus akinek rajtad

kívül mindene van

juttass magadból egy-egy morzsát

elég egy szó egy kézfogás

menten kővé válok kezedben

amit tudunk ne tudja más.

...S nézem a vers dátumozását: holnap, április 20-án lesz kereken 20 éve, hogy papírra vetettem... Akkor most jöhet a kérdésed is.

A csíkszeredai vár - egykoron

Én is visítok, amikor a nyakamon a kés

PP – ráébredve arra, hogy a szerelmi témában kissé messzire kalandoztak, újabb páston próbálkozik: – Hogyan viszonyulsz általában a világ népeinek nacionalizmusához? Különös tekintettel hogyan a balkáni stílusúhoz? Mennyire rossz vagy jó, és mikor veszélyes?

CsG. Engem internacionalista szellemben nevelt az életem, s körülményeim folytán rendre fedeztem föl később a nacionalizmus „áldásait”. Kamaszkoromra sikerült megértenem, hogy amiként nincsen két egyforma ember, s minden ember egy külön világ, úgy a népekkel is hasonlóképpen állhat a helyzet, csak a dolog jóval bonyolultabb, mint az egyének esetében. Egy tömegben, egy közösségben össze- és széttartó erők egyaránt hatnak, s ha valamelyik nép túlságosan agresszíven, mások ellenében összezár, akkor azt már illik hangosan a nevén nevezni. Az a nacionalizmus. Mások úgy akarják elfogadtatni saját túlzott nemzeti elfogultságukat, hogy természetesnek veszik a sajátjukat, a másokét viszont keményen leszólják, elítélik.

Igazából nem tudom megérteni, hogy mitől rosszabb az ún. „balkáni stílusú” nacionalizmus a „nyugat-európainál”. Az árnyalatok mindig csak fűszereznek, hozzáadnak vagy elvesznek valamit ugyanahhoz a nemzeti önzéshez, amelynek mindenütt egy és ugyanaz a gyökere. Mondják, hogy a nacionalizmusnak nincsen nemzetisége. Románul ez jobban adja ki magát: Nationalismul n-are nationalitate...

Azt Te is tudod, hogy nem csupán a népek között, hanem az emberek között is a megértés és az egyezkedés híve vagyok. Nem kedvelem a heves konfrontációt. Ha kell, persze, akkor én is visítok, amikor a nyakamon a kés, sőt igyekszem megvédeni magam, de például nem vagyok túl büszke arra, hogy milyen nációnak születtem. Azt hiszem, emberi erényeim kell, hogy beszéljenek, s az, hogy milyen nyelv szellemében nőttem fel, a véletlen műve. Azon a tájon, ahol világra jöttem s ahol élek, sokféle embert meghordozott a történelem, akiknek sikerült jól összekeveredniük. Annyit tudok, hogy anyai ágon nagyapámék Füzessy családja sváb eredetre tekint vissza, apai ágon pedig a nagyanyámék famíliájának ereiben szinte biztos hogy egy Pop nevű család vérvonala is csörgedez. Amikor tehát túlzott magyarhatnékom támadna, mindig tudatában kell lennem annak, hogy engem, lényem mélyéről egyúttal egy kis román és egy kis sváb is kíváncsian figyel... Ilyen előzményei még nagyon sokunknak lehetnek...

Úgy látom, hogy a „jó nacionalizmus” olvasatomban nonszensz, mint ahogy "jó gyilkosság" sem létezik. Ha szóba kerül, számomra a konnotációja eleve valami rosszat sugall, a veszélye pedig olyan, mint egy gyilkos lőfegyveré: ha kéznél van, bármikor elsülhet és életet olthat ki...

Farsang Székelyudvarhelyen - az RMSZ "elszámoltat

ása" (Fotó Székely Sándor)

Parázs a lábam előtt

CsG a honvágy irányáról tapogatózik soros kérdéseivel: – Amikor abból az istentelen távolból - ami talán még sincs olyan távol - hazagondolsz, mi jelenik meg lelki szemeid előtt először: Európa? Az ország? Erdély? a szűkebb tájegység, ahol születtél? Iskoláid helyszíne? Fiatal korod színhelyei? A környezet, ahol szerelmes voltál? Hozzád tartozóid, rokonaid élettere? A temető, ahol pihennek? Vágysz-e egyáltalán haza?

PP: Egyszerre minden megjelenik, Gabi – úgy néz ki, mint egy kiborított emigráns börönd –, sorrend és preferencia nélkül. És mégis egy rendezett csomag. Képek vannak benne, amelyek élesebbek, mintha a valóságban látnám őket. 2013, az életem úgymond equinox éve. 33-at szülőhazámban éltem, 33-at pedig külhonban. Mindent összegezve lelkiismeretfurdalás nélkül. Ha már a számoknál tartok, ez a 46-os szélességi vonal, amely átmegy szülőfalumon és ott is, ahol most lakom. A levegő, a magnetizmus, a gravitáció semmiben sem különböző az otthonitól. Ha Stockholmban, a Vatikánban vagy másutt jártam, elgyengültnek éreztem magam, ami lényeg lehetett bennem, képlékenyen kifolyt belőlem.

Elsősorban miféle kategóriájú emigráns vagyok? Próbálom azt a pontos szót használni, amelyik legjobban megfelel státuszomnak. Sorba veszem azokat a Romániában hallott, távozásra használatos kifejezéseket, amelynek egyikébe bele kell esnem... Meglógott, disszidált, elfutott, kitelepedett (Izraelbe), átköltözött (Magyarba), emigrált, kivándorolt (Amerikába, Kanadába), politikai menedéket kért (Nyugaton), kényszerrel exilálták (Mikes, Ovidius), gazdasági okokból ment el, kalandorként, hogy így élhesse életét, a határon átszökött, család egyesítés végett, határon kívül él egy etnikai diaszpórában, elment, hogy gyümölcsöztesse a tehetségét...

Tovább nem is sorolom, mert az utóbbi akár meg is felelne egy kis zenei aláfestéssel. Tudniillik, hogy célomhoz érjek, át kellett esnem egy jól meghatározott formalitáson Svájcban. Rekord idő – három hónap – alatt menedékjogot kaptunk svájci útlevéllel. Bárhová utazhattam, kivéve Romániát. Ez a három hónap volt talán a legnehezebb. Mégis, hat hónap elteltével nem láttam nagy különbséget köztünk és az átlag svájci életszínvonala között. Genf központjában laktunk, Voltaire házának szomszédságában, autót vettünk, legalább ötször nagyobb műtermet rendeztünk be mint Bukarestben, állandó munkánk volt egy kiadóban, s a mai napig is tartjuk a régi viszonyunkat vele. Mindez ment három évig. Hiányzott nagyon az élet érdessége, hamarabb partra értünk, mint gondoltunk volna. Péter - gondoltam magamban -, alszol, mint a tej, maholnap túró lesz belőled... Aztán Kosztolányi szavai is parazsat szórtak a lábaim alá. "Svájcba meghalni mennék, de élni máshová. " Ez volt az útlevelünk Kanadába, itt élünk, és még élni fogunk, ha meg nem halunk...

PP: utolsó út

Trükkök és szerszámok

PP kérdésével az egykori szerkesztőségi életre (Ifjúmunkás) utalva nosztalgiázik: – Amikor főszerkesztő voltál bizonyára sok olyan helyzet volt amikor a beosztottad "helyes mederbe" kellett irányítanod, annak ellenére hogy tudtad, nehéz emberrel van dolgod. Milyen diplomatikus trükköt használtál leggyakrabban, hogy a kérdéses helyzetben emez (vagy amaz) olyan érzéssel távozott, hogy nyertesen hagyta el a csatateret, holott az igazi nyertes te voltál? Emlékszel-e egy ilyen példára?

CsG: A trükkökre tulajdonképpen csak azután jöttem rá, miután már nem igazán tudtam valamely beosztottamra alkalmazni. Sokáig nem tudtam elfogadni azt a tényt és azt a logikát, hogy az egyenes, értelmes beszéd nem mindig - sőt, sokszor nem! - célravezető. Azt hittem, hogy érveléssel, ésszerű bizonyítással elfogadhatóvá lehet tenni az általam képviselt álláspontot. Ha észrevettem, hogy valakiről lepereg a jó szó és nem lehet észérvekkel jobb belátásra bírni, könnyen begurultam. Ilyenkor legtöbbször a parancsszó, az utasítás maradt egyetlen fegyverem.

Erre legjobb példám a Müller Ferivel történt több éves meggyőző munkám, amikor arra szerettem volna rávenni, hogy ébredjen tudatára: egy demokratikus, kis létszámú szerkesztőségben nem engedhető meg, hogy a munkamegosztás méltányosságát felrúgva, valakinek előjogai legyenek. A művelődési mellékletbe szánt havi 1 Kilátó oldal megszerkesztése, bármennyire is le a kalapom az alapos dokumentálódás előtt, nem lehetett méltányos fedezete egy egész havi újságírói munkának egy hetilapnál. Ráadásul politikai-társadalmi hetilapnál, amilyen az Ifjúmunkás volt. Hiszen azt az egy oldalt egy külsős munkatárs is vígan megoldotta volna anélkül, hogy lefoglaljon egy munkakönyves állást. Ezt olyan elemi igazságnak éreztem, hogy nem értettem meg: miként képzeli Feri, hogy egyáltalán átléphet rajta? És akkor makacsul vitatkoztunk, mind a ketten. Ő nem változtatott az álláspontján, egy idő után én elhallgattam, viszont a szerkesztőség többi tagjai - akik húzták az igát - morogtak és elégedetlenkedtek. Ma sem tudom, hogy azok között a viszonyok közt miként lehetett volna "helyes" útra terelni Ferit, de most már jobban megértem őt: kézzel-lábbal kapálózott az ellen, hogy ún. kommunista újságíró legyen. Elfogadta, hogy pártlapnál dolgozik, de nem fogadta el az ezzel járó kompromisszumokat. Ez a meddő és ma már értelmetlennek tűnő vita örök tüskeként benne maradt a lelkemben.

Te is tudod, hogy a mi közösségünkben - s ott is, ahová később kerültem - a (munka)fegyelem formális külsőségei senkit sem foglalkoztattak. Azért kellett bejárni a munkahelyre és akkor, amikor a felvállalt munkát a megegyezett időben le kellett adni. (Természetesen, akiknek folyamatos szerkesztési feladatai s felelőssége voltak, azok a lapkészítés egész folyamatát végigülték.) Engem mindig csak az borított ki, ha valaki nem tartotta magát az adott szavához. A szememben ez volt az egyetlen szempont, amely eldöntötte valakiről, hogy belevaló ember vagy sem.

Egészen a nyugdíjazásomig - sokszor meddő - vitám volt azokkal, akik előbb kérték a nagyobb fizetést, hogy majd rádolgoznak. Én azt javasoltam: miért ne csinálhatnánk fordítva? Előbb dolgozz rá, aztán meglesz a fizetség is... Legtöbbször olyanokról volt szó, akik csak hébe-hóba dolgoztak, hetekre eltűntek, Oblomovot játszottak. Számonkéréskor arra hivatkoztak, hogy: kicsi a fizetés... Persze, hogy kicsi volt. Mert bekerült egy ördögi körbe. Ha jól m egnéztük, a többieknek sem volt nagy fizetésük, akik dolgoztak. De érezhetően több volt lazsáló társaiknál. S ezt ma is állítom: így volt igazságos.

Az ilyesmire azóta se találtam megfelelő trükköt.

PP: két szó

Hanem most viszont kérdeznék: mit jelent a számodra egy fényképezőgép ? Összehasonlítható-e egyáltalán egy íróember tollával vagy ceruzájával? Esetleg írógépével?

PP: Az általad említett szerszámok attól függően, hogy kinek a kezébe kerülnek, lehetnek alkotó eszközök vagy közönséges, nagyon banális tárgyak. A te írógéped és az én fényképezőgépem egy banktisztviselő kezében praktikus kívánalmakat szolgálnak csupán – tehetség hiányában. Nem azt akarom mondani, hogy H. Cartier-Bresson fényképezőgépével a kezemben zseninek kiáltanának ki azért, mert most történetesen az én tulajdonomban van. (...) Einstein hiába volt zseni a fizikában, de nem lehetett zseniális hegedűs, még akkor sem, ha Stradivariuson cincogtatott volna. Az ő képessége nem kimondottan a művészetre volt beállítva.

Egy művésznek az agyát specifikus központok vezénylik, ha alkotó tevékenységet végez. Amikor vállamra akasztom a fényképezőgépet, nem a bankszámlámra gondolok, hanem átveszem tudat alatt a gépem technikai lehetőségeit, és ezek szerint keresem a hozzá találó témát. Most éppen CsG-nek írok, aki fotóesztéta, író-költő és éppen ezért kivételesen a műfajok között kommunikációnak kell megvalósulnia bizonyos csatornák segítségével. Nem kell megijednem, hogy nem sikerül, mert ezek automatikusan összekapcsolódnak. Ritkán, de van egy ilyen speciális helyzet is.

Elszánt vágyam volt, hogy autodidaktaként tanuljak meg fotózni, nehogy valami mesterecske silány tudásával befolyásolja az elképzelésem, ami a technikát és a tartalmat illeti. Minden olyan formátumú, márkájú gépet, objektívet stb. amelyeket a nagy mesterek vagy híres profik használtak, magam is megvásároltam. Csupán a laboromban négy nagyító volt, 35mm-es filmtől 18x 24cm-es filmig nagyíthattam velük. Addig kerestem az ideális fényképezőgépet, amíg nagyszámú gyűjteményem lett. Mindenik darabban volt valami érdekes... Mondhatom, hogy a fotóipar lelkes felvirágoztatója voltam, egy vagyonka pénzt áldoztam e hobbimra. Azt hiszem, hogy már előhívót és fixálót pisiltem, amikor hirtelen, úgy 2000 körül haldokolni kezdett az analóg fotográfia, s beköszöntött az elektronikus fényképezőgép a maga klinikai tisztaságával, a gyanús photoshoppal, és a giccses ízlés is véglegesen meghonosodott. Hallok galériákról, amelyek még mindig a "régi stílusú piszkos" képeket szorgalmazzák továbbra is... Nyugodtan mondhatom, hogy ami volt, az nem jön többé vissza.

Különösen a Fuji gyárt olyan filmutánzó kamerákat, hogy sok-sok szemű kritikusnak kell lenni ahhoz, hogy megkülönböztesd a klasszikus fotópapírra készült képektől. Ti, írók nem kell, hogy cipeljetek 35 kilós batyut, amint azt Ansel Adams a 30-as években tette. Ti Montréal és Párizs között megírhattok néhány verset egy pár grammnyi felszereléssel és egészen más tartalommal...

PP: gépeimmel

„

Ebben az életben meghalni nem nehéz...”

PP a barátja aforisztikus érdeklődésére is emlékszik... – Úgy tudom, hogy aforizmák és aranyköpések szorgalmas olvasója vagy. Idézz legalább kettőt, amit magadévá tudsz tenni és kibővítenéd számomra is a tartalmát, amiből tanulhatnék?

CsG: Jól tudod, talán olvastál róla egyik blogomban, hogy szeretem a közmondásokat, a bölcs gondolatokat, amelyek egyetlen villámlással hatalmas tartományokat világítanak be. Kedvelem az aforizmákat, szellemünk eme tornagyakorlatait, mert formában tartják frissességünket, csiszolják ítélőképességünket. Mindjárt le is szögezném: nem általuk leszünk bölcsek, sziporkázók és szellemesek. Aki azért szívja magába az aranymondásokat, hogy azokból merítse hiányzó műveltségét, úgy jár, mint a matematika lecke fölött kérődző diák, akit nem a bizonyítás izzadságos küzdelme, hanem csak a semmitmondó végeredmény érdekel. Múlt idők ismert, vagy a közmondás személytelenségébe öltözött elméi századokon át szóló, modell-értékű tanulságokat hagytak ránk. Rengeteget az ember azóta a saját bőrén kitapasztalva, spanyolviaszként újra és újra fölfedezett, annak bizonyságaképpen, hogy a világ sokat változott ugyan (a javára), de az emberi természet törvényei változatlanok.

A nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás előtt volt egy időszak, amikor az Előrénél annyi szerkesztői feladat hárult rám, hogy a kiutazási lehetőségek gyakorlatilag elapadtak. De mert a lapba írnom is kellett, kínomban kitaláltam

egy "okoskodó", félig-meddig az ujjamból szopott parazita rovatot, amelyben a mások bölcsességéből táplálkozva, magam is hozzátettem a saját értelmezésemet a világ dolgaihoz. Kötéltáncos mutatvány volt az egész, mert vigyáznom kellett, nehogy túlságosan eldobjam magam és olyan eretnekségekbe bonyolódjak, ami tekintélyt és érdekeket sért. Egyfajta pótcselekvés volt ez a publicisztika szűkre szabott ketrecében, nem egyszer izzadtságszagú eredménnyel. A rovatban megjelent jegyzetek javából írnék ide egyet kérésedre, tanulságul.

Eső után a világ

"Az őszinteség a nincstelen emberek egyetlen kincse."

(Alexandre Dumas)

"Igazat szólj, s akkor nem kell észben

tartanod semmit."

(Mark Twain)

Az igazmondás addig nehéz s gyötrelmes, amíg csak ábrándozik róla az ember, de még nem gyakorolja. Miként az úszás tudománya, amíg nem hullámzik előttünk a víztükör, amit majd széles karcsapásokkal át kell szelnünk. Pedig... egy pillanat az egész, zuhanó testünk kétfelé csapja a csattanó vizet, s attól kezdve mi már az őszinteség habjain hánykolódunk, és meglepődve tapasztalhatjuk, hogy nem is olyan kellemetlen állapot, amiben leledzünk, mintha mindig is nyakig merültünk volna az igazmondás medencéjébe, amely tiszta, akár egy tavaszi reggel, amikor eső mosta le a világot; minden a maga telt, természetes színében ragyog, a fény az fény, az árnyék az árnyék, sehol semmi tekintetet zavaró pára- vagy ködfolt, a lehető legtávolabbra látni... és a biztonságnak az az érzése, ami semmihez se mérhető! Egyszerűen: át kell élni!

És akkor most én kérdezek: a közvélemény várakozáson felül jól reagált versünnepi közös munkánkra. A megkeresések száma az eltelt időben a MEK-en jóval meghaladta a félezret. Minek tekinted a végeredményt: figyelemre méltó teljesítménynek, vagy felnőtteknek való játszadozásnak? Milyen művész az szerinted, aki alkotás közben nem ismer tréfát?

PP: Ötszáz ember libabőrösödött meg, amikor a Magyar költészet napjára ébredt. Nagyon rátermett kultúrmarketinggel foglalkozó egyén kell, hogy legyen az, aki ennek a számnak az okát ki tudná puhatolni. Nos, utána jártam - megtudtam, hogy a számítógép képes a sorszámokat helyesen egymás után tudja rakni... A következő gondolatom az volt, hogy költőink ezentúl is nyugodtan tépegethetik lantjuk húrjait, és hevergélhetnek múzsáik ágyában, hiszen ennyi rajongóval a hátuk mögött dől a pénz, s a bor sincs kifogyóban. Ez egy nagy hazugság, mert egyetlen magyar költő sem élhet meg meg csupán a költészetéből, ámbár aki ezt megtehetné, az már rég halott. Ebben az adott helyzetben csak az élet a karikatúra, s mi, alkotók nem nagyon kacagunk rajta. Munka közben nem vagyunk se éhesek, se szomjasok, kikapcsoljuk a zenét is, a bonát is. Estenként pedig elolvassuk A farkasok dalát. Írta: Petőfi Sándor.

Az én utolsó kérdésem ez lenne: mindketten közeledünk életünk alkonya felé. Van-e nagy horderejű terved, és miben áll? Milyen mottót hagynál hátra az élőknek? Meg tudnád fogalmazni a Te tíz parancsolatodat, amelyben benne van az élettapasztalatod?

CsG: Erre igazából nagyon röviden kellene válaszolnom, hiszen amint látom, Te is aforisztikus tömörségűre fogtad az agyhullámaidat. Persze, Neked megvan az az előnyöd (külön képességed), hogy akár rajzban is megválaszolhatsz egy sokszorosan összetett kérdést (például egy fügét mutató ujjal), de én még csak nem is válaszoltam semmire, s máris egy rakás szavamba került (úgy kell Neked!).

Egyetlen tervem van csupán: vidáman, kényelmesen hanyatt feküdni (koporsós Oblomov). Ehhez az kell, hogy amit mostanig megkezdtem, azt fejezzem is be. És mondjak le az idegeskedésről, mert a napok teltével párhuzamosan egyre értelmetlenebb valamin is meglepődni, felmérgelődni.

Az élőknek mottót hagyni? Nem lenne az nagy pökhendiség? Félig a koporsóban feküdve könnyű okosnak lenni, az embernek nincs is más dolga - de amíg élünk, az jóval nehezebb. Hát itt van, ez legyen a mottó, ahogy azt Majakovszkij megírta (Szergej Jeszenyinnek szóló szívszorító poémájában):

A múlt felé

a szél

vad szenvedélye

csak csapzott hajunkat

sodorja!

Bolygónkon

a jókedvhez

a fölszerelés kevés.

De a jövő

talajából

örömöd

kitépheted.

Ebben az életben

meghalni

nem nehéz.

Élni az életet

sokkal nehezebb.

(Eörsi István fordításában)

Mindebben nem csak tíz - ennél sokkal több parancsolat rejlik. Szóval: egyetértek Majakovszkij elvtárssal!

Mivel én kezdtem a kérdezősködést, én is fejezném be: szerinted melyik a legszebb magyar szó, illetve melyik a legocsmányabb?

PP: Ezen a két szón soha nem gondolkoztam, de most megkaptam hosszas keresés után.

A legszebb: GERLICE

A legrondább: SÖMÖR.

(Függöny)

PP: csendélet

Csíkszereda-Montreal, 2013 április-május

Ráadásnak CsG egy kiadatlan verse