Boldogemlékű Márton Áront, aki Erdély püspökeként vonult be s maradt immár örökre a romániai magyarság emlékezetében, harminc esztendeje helyezték örök nyugalomra. És bár ez az alkalom, különösképpen boldoggá avatása után és szentté avatásának szorgalmazása közben, tisztelgő megemlékezések, szobor- és emlékműavatások előmozdítója volt, odáig menően, hogy szülőfalujában, Csíkszentdomokoson magyar és román hivatalosságok főhajtása közepette múzeumot és emlékházat avattak tiszteletére, az erkölcsi következetességéért és kiállásáért a volt kommunista hatalom által meghurcolt katolikus püspök példaértéke nem foglalható össze egyetlen kijelentő mondatban. Ennek pedig az a magyarázata, hogy Márton Áronnak sikerült az, ami nagyon sok népért és nemzetéért felelős kortársának nem: kitartóan követni erkölcsi eszményeit. Egy olyan korban, amikor a tömeges nélkülözések és a véres megpróbáltatások kényszerében az ember, a túlélés és az érvényesülés reményében sajnálatosan engedékenynek, gyengének bizonyult saját erkölcsiségével szemben, a hajdani püspök remény és mentség lehetett mindazoknak, akik úgy érezték, minden elveszett. Nem véletlen, hogy az idei októberi emlékező szentmisén, Csíkszentdomokoson, a gyulafehérvári érsek azt tartotta fontosnak elmondani a falu nagy szülöttjéről, hogy Márton Áron számára rendkívül fontos volt a hazafiasság, a szülőföld megbecsülése és szeretete, s meghurcolása dacára, egész életében töretlenül haladt az életszentség útján. Nem rajta múlott, hogy példaértékű kiállásai - akár a bécsi döntés utáni menekülő zűrzavarban, akár a zsidó lakosság meghurcolása idején, akár a háború befejezése utáni méltányossági és megbékélési politika félreseprésének körülményei közt - vajmi kevés követőt győztek meg a kiállás és az önfeláldozás egyetlen lehetséges és szükséges voltáról. Azokban az időkben Márton Áronnak politikusnak is kellett lennie, hiszen az akkori politikusok zöme elárulta saját hivatását. A boldogéletű püspök hitelessége éppen abban áll, hogy mindig azzá tudott lenni, amire híveinek, közösségének, népének szüksége volt. Igen tanulságos ilyen szempontból az az 1946. április 7-én a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott beszéde, mely egy olyan pillanatban hangzott el, amikor Európa népei a béke és az új életkezdés megoldásait és formuláit keresték.
"Azt hittük, ha elnémulnak a fegyverek, lecsillapodnak a szenvedélyek is és a jószándékú emberek összefognak, hogy helyreállítsák, megteremtsék a békét az ellenségeskedõ nemzetek között is.
Sajnos, várakozásunkban csalódtunk, a gyűlölet szítása nem szűnt meg, sőt olyan igazságtalanságok történnek, amelyek még mélyebbre ássák a meglévő ellentéteket. És a folyamatban lévő felelősségrevonások, igazoltatások, és más, politikai természetű akciók, - legalábbis úgy-ahogy azokról a nyilvánosság értesül - azt a látszatot keltik, mintha ezen a vidéken minden bûnért elsősorban a mi népünk lenne felelős.
Szerettük volna. és óhajtottuk nagyon, hogy ezt a kérdést ne kelljen a szószékre hoznunk. De itt az igazságról és egy népnek a becsületéről van szó, s a felelős főpásztor a kérdés fölött nem térhet hallgatással napirendre. A becsület az alapvető emberi jogok közé tartozik, erkölcsi kérdés, amelyet szóvá kell tennünk akkor is, ha szavunkat másképp értelmezik, mint ahogy mi értjük."
Anélkül, hogy az elkövetett bűnök fölött szemet hunyna, vagy a bűnösöket fölmentené, e beszéd rámutat, hogy a magyarok nem egyedül felelősek az antiszemita megnyilvánulásokért, a más nemzetekkel szemben elkövetett jogsértésekért, hiszen a szenvedések és a gyűlölködések mérlege mindenfelé kibillent az indulatoktól. Éppen ezért lenne üdvös, ha az emberiség egységesen és méltányosan felülvizsgálná saját felelősségét. Ennek a szempontnak szerezne mindenütt érvényt, hangsúlyozva:
"...A levegő annyira telítve van politikával, és a szenvedélyek még olyan hevesen kavarognak, hogy bizonyos magatartások tárgyilagos megítélése jóakarat mellett is alig lehetséges. Akik tehát úgy látják, hogy vannak bűnök, amelyeknek a megtorlása szükséges, és úgy vélik, hogy a nagylelkűség és megbocsájtás nem időszerű erény, vigyázzanak, nehogy ugyanolyan igazságtalanságokat kövessenek el, amilyeneknek az üldözését indokoltnak tartják.
Nem tudjuk elhinni, hogy a győző nagyhatalmak vidéki kisemberek között keresnék a háborús bűnösöket. A háború igazi okaival és céljával a hatalmak tisztában vannak. Ki a felelős, ha vihar támad és elpusztítja az emberek vetését? És mit tehettek - nemcsak az egyesek, hanem a népek is - Európa ezen térségében a háború mellett, vagy ellen? Életük gyökereibe kapaszkodva, lélekzetüket visszafojtva figyelték az óriások élet-halál küzdelmét és figyelték annak az irányát... A felkapott és használt szólamok, legfeljebb arra lehetnek alkalmasak, hogy lelkiismeretlen emberek, azokkal visszaélve, vádakat kovácsoljanak embertársaik ellen, és az emberek közötti viszonyt tovább mérgezzék.
Egyébként is: a probléma sokkal bonyolultabb, már gyökerében, sokkal szerteágazóbb, semhogy egy politikai szólamra lehetne redukálni. A mikor a mai ember magatartása fölött ítélkeznek, a vádlottak padjára kell ültetni mindazokat a szellemi irányzatokat, amelyek társadalmi, politikai, erkölcstani, vagy vallási eretnekséget hirdettek, a felnövő nemzedékek tisztán-látását megzavarták; a vádlottak padjára kell ültetni azt a propagandát, amely ezeket a tömegek lelkébe belekalapálta, az erkölcsi tekintélyeket lerontotta, az erkölcsi szabadosságot és durvaságot népszerűsítette. Itt valóban helyénvaló volna a lélekelemzés. Az ember a mostani háború vérgőzös forgatagából csakugyan ijesztő vonásokkal tűnt elő, de ez az elvadult ember az előző idők szellemi gyermeke. S a gyógykezelést egy általános és alapos lelkiismeret-vizsgálattal, és egy általános és őszinte gyónással kell kezdeni.A demokrácia azért a legnehezebb társadalomrendező elv, mert magas erkölcsi követelményeket állít fel, mind a vezetőkkel, mind a vezetettekkel szemben. Élelmes emberek alkalmas eszközökkel sokmindent beadhatnak a népnek, a mi népünk azonban sokat tapasztalt, hamar felismeri a szavak igazi jelentését és a szavak mögött lappangó szándékot. A vezetőknek tehát aggodalmas gonddal és lelkiismeretes mérlegeléssel kell képviselniök az erkölcsi szempontokat.
A jövő uralmáért harcoló szellemek között a vita lényegében már eldőlt. És a tömegek is már döntöttek, és megindultak, hogy felsorakozzanak. A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol."
Több mint fél évszázaddal e szavak elhangzása után azt kell mondanunk, hogy Márton Áron felismerései ma ugyanolyan érvényesek és időszerűek, mert az azóta regnáló korok és hatalmak a példaértékről bőven beszéltek ugyan, de az erkölcsi szempontok képviselete a vezetők részéről csak szánalmas, nem egyszer gúny tárgyává tett óhaj maradt... (ÚMSZ Színkép melléklete, 2010 decemberében)
Cseke Gábor