Embedded Files
Miről szóljon a mese
csak fuldoklás és tikkadás
egy vágyon túli látomás:
távoli vasútállomás,
ahol nem száll le senki más,
s mintha a nap is vérzene,
barokk estélyen gépzene,
az embernek nincs pénze se,
miről is szóljon a mese,
ha eddig volt és nincs tovább,
hideg az est, hol a kabát,
hűlt szerelem, halott barát -
közben az órám is megállt...
2013
/Egyed Ufó Zoltán fotója/
Farkasüvöltés
Cselényi Bélának, szeretettel
gyermekként mindig attól tartottam
hogy egyszer megesz
a farkas
de nem ám
mint piroskát,
akit kivágnak a csikasz hasából
mesék
hosszú esti történetek
voltak a ludasok
- vérengző széttépésről képzelegtem
aztán egyszer
egy dermedt téli faluból erősen
mehetnékem támadt
próba-szerencse nekivágtam
úttalan utakon
a hómezőn által
a szikrázó hó
csupa farkas-árnyékkal volt kirakva
mintha egymást váltották volna
követtek kerülgettek settenkedtek
résen voltak
hangtalanul
a farkasüvöltés
végül
belőlem tört elő
iszonyú volt:
bevizeltem
Csíkszereda, 2012. november 3.
A zenélő malomnál
Zúgott az ár, tűzött a nap,
Forgott a malom kereke,
S a régi gerendákon át
Szállott a malom éneke.
Emlékszel még, hogy csobogott
A kis, sebes hegyipatak,
S nőtt szemünk előtt hirtelen
Naggyá: egy röpke pillanat.
Emlékszel még, hogy kanyargott
Az út a sziklás völgyön át,
S hogy hallgattuk, hogy csodáltuk
A madárfüttyök dallamát.
Emlékszel még, a fakopács
Milyen serényen dolgozott?
Mi nevettünk tiszta szívből,
De azért nem haragudott.
Emlékszel még, a régi vár
A kék éggel ölelkező,
Hogy állt hallgatagon, némán
Lábánál csöndes temető.
Emlékszel még, mily kis dolgok
Ötlöttek szemünkbe? Néztük
Önfeledten a világot,
Nézésünkkel megigéztük.
S ha mégis elfelejtenéd
A zenélő malom dalát,
Úgy én sohasem feledem
Szép szemeid csillogását.
...Zúgott az ár, tűzött a nap,
Forgott a malom kereke,
S a korhadt gerendákon át
zengett a malom éneke.
1955.
Beteglátogatás nagyapánál
Nagyapa béna. Nem ő nyit ajtót.
Ő csak fekszik. És néz, nagyon néz.
Fején a sebből nedv csorog.
Sűrű és sárga. De az nem méz.
Mesélni nem tud. Én sem tudok.
Kezét fogom. Gyenge, laza.
Számolgatom a perceket.
Mikor mehetek már haza.
A seb táján egy légy poroszkál.
Géz mögül jött elő.
Lábát feni. Mellette fénylik
a nyíltan vergődő velő.
Besüt a nap. A sebre jó.
Nagyanya mondja ezt.
S én hallgatom. Sürög-forog.
És nyomja a lemezt.
Nincs már seb. Nincsen nagyapa.
Nagyanya sincs sehol.
S én is - csak amíg az eszem
Ily meséket kohol.
Csíkszereda, 2015. szeptember 11.
Suhintó
Kölyökhangya eregél,
rögöt kerül,
füvet mászik
fű lehajlik,
ég derül,
aki él,
elszenderül
kurta a gyep, taposódik,
kölyökhangya megriad,
füvet kerül,
rögöt mászik
pakulár jön, egyedül
bokor tövén
túrót,
hagymát vacsorázik
kölyökhangya lábát kússza,
szőr-erdőben lépeget,
de magasra
nőtt e búza!
– mintha paraszt mondaná,
hümmögetve,
tapogatva
kölyökhangya megpihen,
hold suhint,
és itt a harmat
cseppek gyűlnek,
konokul –
(megborzong a pakulár is)
kölyökhangya
belehull.
Asztaltáncoltatás
(B. Zs. és a sínyomok)
egy reggel januárban
havas téli világban
sínyomok vezettek a küszöbig
s onnan tova
valaki erre járt
a két nyom összezárt
s hajnalban ki itt elhaladt vissza
nem jön soha
mintha súlya se lenne
miért jut ő az eszembe
régóta elköszönt vissza se nézve
riadt szemén
sűrű árnyékba vált
az itthagyott világ
beleunt cifrázni tovább a sivár heteket
- egy rossz regény
amit ő írt naponta
s másnapra visszavonta
pallérkezében tolla reszketegen
táncolt s remélt
hogy jön majd egy sugallat
melyre mindenki hallgat
s akkor ő ottmarad tehetetlenül gyáván
- már előre félt
hogy ez az élet kurta
maradj ha tudsz berúgva
vészelj át álmot szégyent kudarcot
szerelmeket
úgy lépj ki az időből
mint más a rossz cipőből
mely mindkét lábra rárohad
- béke veled
egyszer portyázni hívott
a téli ég kinyílott
s mögötte ott nyomult vadul
a fergeteg
járható utat kerestünk
majdhogynem odavesztünk
megmentőnk maga a metsző szél volt
- mert kergetett
tőle kaptunk kegyelmet
úsztunk meg veszedelmet
miatta mondott le rólunk a
jeges halál
eltaszított a hídig
s szólt sziszegve: ő mindig
észben tart minden rendelést s úgy is
visszatalál.
2010
A harmadosztály füstbe megy
Apám vonatjegyet kér: útirány Sztána!
A harmadosztály: fapados.
Zötyög velünk a szerelvény.
A fülke beh takaros!
Fényes léceken fészkelődöm.
Aranyra pácolt: jó kemény!
(Mégsem csak e kirándulásról
szól ma a költemény.)
Csípős dohányfüst. Szalonnaillat.
Kilötyögött tej szaga.
Beragadt, maszatos az ablak.
Az elfutó táj maga.
Szamóca nem volt. S gomba még úgy sem.
A város mindent tarolt.
A csapzott füvön frustukoltunk.
Riadt madár dalolt.
Visszaúton a harmadosztályt
Nem láttuk. Égbe szállt?
A vonat már csak első s második
osztályú vagonból állt.
Valahol átfestették oldalukon
az osztályos jelet:
a III-asból II-est fabrikáltak
s a II-esből I-et.
Az újság írta: érdekünkben
Történik e csoda.
Másodosztályon utazni most már
Mindenkinek joga.
Apám vigasztalt: szálljunk csak fel.
Hisz semmi nem változott.
(Csak füstbe ment a harmadosztály:
s minden megváltozott.)
Csíkszereda, 2015. szeptember 12.
Az új cipőfűző
A cipőfűzés komoly tudomány,
tanították otthon s az óvodában.
Nagyon figyeltem, s azt hittem, tudom.
Mégis fűzőre tapos a lábam.
Rakoncátlan giliszta! - így neveztem
a nyakas fűzőt, nagyot rántva rajta.
Akkor meg, ó jaj, kezemben maradt,
ilyen ő: bosszúálló fajta.
Telik az idő, s mindegyre kurtább,
egyszer pedig csúnyán cserben hagyott:
ujjaim elől elbújtak végei,
és sehogy sem köthettem rá bogot.
Menten kidobtuk. Új fűzőm került.
Engedelmes. Símuló. Bograkész.
Büszkén kötöttem meg vele cipőmet.
Majd ismétlődött újra, az egész.
Tünedező
Valahol kétmotoros,
kecses
repülőgép hordoz a táj fölött
– itt csak a gondolat száll,
túl a dombon,
s pilótája is könnyen-öltözött,
nem búg a motor,
szelíden siklunk,
légzsák se dobálgat,
kevély kalapot hordanak
a mélyben
üldögélő házak,
tekergő kecske mekeg,
panaszlón csüng
bozontos, hulló szakálla,
erdő siet felém,
benne fejszés
apósom, biceg a lába,
furcsán süvítő képzelet,
billen a falu, majd
aláfekszik a város,
kerti fenyők nyúlkálnak értem,
s vén szilvafa,
kopott akácos,
bukórepülésben a folyó fölött
riasztok nádast,
vijjog a holtágak világa,
aztán szikár hegyek felé tör
a gondolat
hajló iránya,
valahol repülő zúg,
megreszket az ég
vize, erre-arra sodorgat,
haldoklik a magasság, siratom –
kutya a
tünedező holdat.
A kidobott bicikli
A kidobott bicikli sírva kért:
ne hagyjam veszni, felfalja a rozsda!
Megsajnáltam s magamhoz vettem őt,
világot járok vele, pedálozva.
Vígan csönget, tetszik neki az út,
és mindenhová elhordoz magával,
este hazafelé kanyarodunk,
ilyenkor nem is vágtat, de szárnyal!
Nekem a mesebeli táltos ő,
ha szólít, máris szállhatok nyeregbe,
és sose fárad el velem, tudom,
amerre fordítom, oda viszi kedve.
Talán, ha majd egy frissen csillogó
kerékpár vár rám odakinn,
utoljára még elhordoz a táltos
a város nyílegyenes útjain.
Lassan, döcögve vánszorgunk tova,
itt egy pedál hull el, ott egy kerék,
már csak a kormányt szorongatja kezem,
s haza kellene menni még...
Halászat
A víz, a part, a nap, a gát:
miénk volt egész nyáron át!
Ki nem bírta a víz alatt,
a parton strázsának maradt.
A többi meg, a békanép
búvárolt, úszott szanaszét,
ugrott, sikoltott, libegett
a gát alatt s a gát felett,
senki se mondta: állj, vigyázz!
Felszökő kedvünk, mint a láz
a víz lett a mi elemünk,
azt mondtuk: haza se megyünk,
s ha nagyon hiányzunk nekik,
kihalásznak a szüleink!
Csak a szőlőt
még roskadoztak a szilvafák
a szomszéd kertjében a szögesdróton
át kilestük miként hasadnak
boldogan a túlérett gyümölcsök
a férgek neszezését is hallani
véltük csak az a drót
csak a dróton azok a szögek
ne lettek volna különben
szívből utáltuk a szilvát mi
a szőlőt szerettük igazán
Mikrofonpróba
Szavalni fogok. Ünnepélyen.
Kiosztották a verseket.
Már a család is azt tanulja.
Jobban megy, mint az egyszeregy.
Azzal kelek és azzal fekszem.
Próba. Főpróba. Taps. Siker.
Nehogy a végén belesüljek!
Izgulok. Félek. Kezdjük el!
Kiöltözök. Színpad. Csöndet!
Hallani, hogy zümmög a légy.
Mikrofon reccsen. Zene szól.
Sokat fogunk így várni még?
Rajtam a sor! Hangom hallom.
Tompa. Nyekergő. Halk. Hamis.
Vége van! És e perctől kezdve
Néző lehetek magam is.
Végállomás
Álmodtam: lesz egy mozdonyom
mely sín nélkül is boldogul,
füttyentek neki, ott terem,
száguldhatok, föl nem borul,
bejárom az udvart vele,
s ha megunom, hogy körbefut,
három rövidet sípolunk
és kinyitjuk a kertkaput,
miénk az utca, a város,
utunkból minden félreáll,
ki minket lát, nevet és ujjong,
és ünnepel, és kiabál.
Hová mész, gőzös? - egyre kérdem,
választ nem ad, csak füttyjelet.
Valahol anyám hangja szólít.
Végállomáshoz érkezek.
Álmatlanság
Volt egyszer egy népünnepély,
mire elmúlt, leszállt az éj,
rakétacsillag hullt reánk,
fénybe vonva az éjszakát.
Aludni kell, ébren vagyok,
és azt hiszem, hogy álmodok:
ezernyi fürge pukkanás,
megannyi szikravillanás.
Táncol az utca, a liget,
s én nem mondom el senkinek,
mert még a végén elhiszem,
hogy az ágy is táncolt velem,
s mintha az áradó zene
házak alatt hömpölygene,
hullámok hátán jut tova,
nem alszom el többé soha.
Fabula
friss hallal a hóna alatt
beállított hozzám a tenger istene
részeg volt de
nem látszott nagyon rajta
a tátogó síkos jószágot egyetlen
mozdulattal az asztalra
csapta
és inni kért
nem adtam néki
hogyis ne
még majd azt mondanák
hogy titkon
világkörüli
útra készülődöm
biztosan megorrolt
de azért sikerült kitennem
a szűrét
néztem néztem a halat
mit ottfelejtett
akár egy rejtett mikrofont
hát akkor elő
a kést hisz fejtől
büdösödik mint tudjuk
filéztem sütöttem roston rántva
pikkelyeit szálkáit
kidobtam
így lett a hal kelendő
így maradtam halandó
Vajas-cukros
nagy karéj parasztkenyérre kent
ujjnyi vaj
rajta vastagon ropogós
kristálycukor
ahányszor Dönci
előhúzta a táskájából
tízóraiját
már csepegett a nyálunk
hersegett minden falat
porlott fogai közt a sok kristály
ahogy a kavicsos ösvény
ha óvatlanul lépdelünk rajta
egy idő után megunta:
minden nap csak vajas-cukros!
fogta magát a vajat s a cukrot
ujjával lekaparta
s elegáns mozdulatokkal
felkente az iskolafalra
mi meg bosszankodtunk
miatta
de egyikünk - oda se neki! -
titokban mind lenyalta
Csíkszereda, 2015. október 22.
Gombfocizunk
Puskás egy és Puskás kettő
meg még egy
és még kettő
az már öt
és lett még egy a Puskás VI
ráadásnak
- gondoltam ezzel meg van mentve
a gombfocicsapat
Azt hittem: majd minden
meccset menyerek
(bár úgy tudom
nem voltam éppen
ostoba gyerek)
Szinte csupa-Puskás
csapatom
lőtte is góljait rendre,
biztos győztesként
néztem le ellenfelemre
Ugyanígy nézett
ő is vissza rám
míg egyre-másra rúgta nekem a gólt:
merthogy neki
még több Puskása volt
Csíkszereda, 2015. október 24.
A nyírfa és a cinege
A szerző fotója
előbb volt az ablak
utána a nyírfa
rászállt a cinege
ahogy meg van írva
megjött az ősz s vele
a reggeli fagyok
nyirfa és cinege
egy ütemre vacog
mi lesz itt a télen
csak a jóég tudja –
s zúzmarás ablakát
a világra csukja
Mókushajnal
mókus inal át hajnalomon
szökellve bátran könnyedén
akár egy dallam ütemébe zártan
hogy inal!
bokortól bokorig
a csönd tisztásán keresztül
az alig kiserkent tavaszi gyepen
futás közben még vissza-visszanéz
követem-e
nyomába szegődnék de jaj ha elijesztem
oly kedves törékeny
annyira önmaga
megfoghatatlan
talán ígéret
talán sosemvolt éjszaka
tébolyult álom emlékűzés
huncut varázslat
maga a menekülő szándék
volt nincs
a bujdosó bánat
A sertés
Meguntam húsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!
Tél jött – Bukarestre is,
perzselni jó zimankó. Böllérkedvű
barátommal autót kerítve meg sem álltunk
a távoli faluig
ahol rögtön a pópát kerestük, böllérkedvű
barátom mondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó
nem sovány mosléktól melasztól krumplihajtól
s úgy is lett a pópa feleségestül
mintha megérezték volna hogy jövünk
úgy levágták szegény sertést
s gázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték
mint a pinty
hogy nekünk már csak a szeletelés
a darálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás
a döntsd meg a poharat
a kapd be a kóstolót
a tor mámoros öröme maradt
a pópa állapotos felesége sírt
míg számolta a pénzt
férje vigasztalta:
jó az isten, megsegít
Nadrágomon fekete folt
történt hogy az egyik nyáron
felvettem a vászonnadrágom
hordtam reggel hordtam éjjel
versenyt lobogott a széllel
tavasz végén belébújtam
őszig le nem került rólam
jártam vele zsenge fűben
térdig sárban bozóttűzben
zászlóm volt és könnyű sátram
messze rikított a nyárban
előbb feslik később foszlik
elöl-hátul csendben koszlik
nem is fehér bezzeg-szürke
én sem vagyok rá túl büszke
múlik a nyár hát kimostam
bágyadt napon szárítgattam
s míg rám simul látszik rajta
amolyan egy-nyári fajta
de szolgálva is robotolt
nadrágomon fekete folt
Iszkoló
iszkol a tarka macska
a réten át
nem kergeti senki
látom rajta
biztosan tudja merre s miért
kell neki úgy sietni
nagyokat szökken úgy száguld
gondolatban tán
utolérem
ne itassa az egereket
majd hazahívja a hűség
macskási néni kérem
Fakutyák
a holdraszállás éjszakáján
senki se hunyta le szemét
mi sem
Matekkel a bukaresti tömbházunk előtt sétáltunk
le s fel a rózsák szegélyezte allékon
nem akarózott elhinnünk
hogy amit korábban
a világ minden tévéállomásán bemondtak
az igaz
vártuk a beigért
helyszíni közvetítést odafentről
ahol a hold világlott
asszonyaink az emeleten a tévé előtt szunyókálva
résen voltak
hogy időben leszóljanak nekünk
s majd hanyatt-homlok
kettesével véve a lépcsőket
rohanjunk haza
a nagy eseményre
ami egyre csak késett
Mateknek csillogott a szeme
és görcsösen szorongatta egy pálinkás üveg nyakát
de gondolataink messze jártak
még az ivásról is elfeledkeztünk
a hold szép volt mosolygós
s bennünk dolgozott az emberi büszkeség
meg a szesz
"semmi nem lesz olyan mint eddig volt"
ez a Matek véleménye volt
"minden csoda három napig tart, várjuk ki a végét"
ezt én állítottam
és erre aztán ittunk
s valami furcsa módon szerettem volna
ha neki lesz igaza
a pálinka tette-e
vagy a holdon lett tisztább a helyzet
olyan erősen bíztunk a holnapban
hogy összefogózva leültünk a fűbe
és hiába kiáltottak később
asszonyaink
hogy tálalva van
s a fülhallgatós fáradt piros szemű bemondó
szerint perceken belül kapcsolják
a NASA-t,
onnan pedig a holdat
mi csak vigyorogtunk
az égre nézve
csöndesen vonítva
mint lelkes boldog
gondtalan
fakutyák
Más bolygóról
eső pereg mintha valaki a kaput
verné félénk bizonytalan ütésekkel
kopp kopp kopp
itt vagyok ásít a közelgő
éjfél s nem kérdi beengedem-e jön
megkondítja az órát még motyog valamit
a kései vonatokról a kerítésen macska
képében fürgén átszalad majd szöszmötölő
sünné változik a villám fényénél a füvön
áll már a víz a tócsák hidegek a kerítés
árnya a falra vetül úgy osonunk egymás
felé dobogó szívvel hideg verítékkel a
hónunk
alatt mint akik más-más bolygóról
szálltak alá
A falu
Kihalt az utca lányok sehol
árnyék nincs kivágott
nyárfasor emléke rezdül
a déli melegben
kopár kiégett
dombokról
a pitypang ősz pihéje
száll lépésről lépésre
tova
kiégett néma szívvel
leülnék lábaidhoz
nincs hova
A bánya szája
házunk fölött egy agyagbánya szája
torkig belátni akkorára tátja
esőben sárga nyála lepatakzik
megomlik elfoly összeroskad habzik
ha tűz a nap minden ízében kiszárad
cserepes ajkai közt csak mélyül a vájat
úgy tűnik mintha mindegyre enni kérne
de mit kívánhat egy bánya ebédre
úgy fosztogatják nap- és csilleszámra
önmaga roskad önkéntes halálba
életet kér és nyel is olykor-olykor
majd végzetesen ránk zuhan mint a jobb kor
Sissi büsztje
Hol pihenget most Sissi néma büsztje?
Oda vele az éjek lágy ezüstje!
Hová tűnt a hó, a csönd, a béke?
Hová a múlt és megannyi kelléke?
Eltékozolja esőjét a felhő:
A kis ligetben katáng és csalán nő.
A múlt gyökerén féreg rág szünetlen,
Sissi ligete kusza és kietlen.
A szép királynő letaszítva bujkál,
Elnyelte őt egy pince vagy a bulvár,
Ahol a nőknek így-úgy nyoma veszhet,
Ha elmulasztják vetni a keresztet.
Hogy simogattam kőmelleit titokban!
Megbújva lestem egy bukszusbokorban,
Szerettem volna én szobrásza lenni,
Vésőmmel belé életet lehelni.
Ligeti fenyők sűrűn hajladoznak,
Néma tanúi rajongó napoknak.
Ki valamikor sétányait rótta,
Rég elporladt vagy kitántorgott azóta.
Ki hiszi, hogy a tegnap visszaszállhat?
Él a remény, de oda a varázslat.
A ligetbe ma vacogó részeg téved,
És elámul: itt minden az övé lett?
Csíkszereda, 2015. szeptember 13-21.
Nem írok levelet Afrikának
Valamikor gyermekkoromban szívesen írtam volna
szerelmes levelet Afrikának
akit gyönyörű ébenfekete
afro-fizurás lánynak
képzeltem
de ugyanígy írtam volna
Lollobrigidának
két világszép kebel büszke
tulajdonosának
de nem tudtam a címeket
ahová leveleimet küldhetném
s a levélírás elmaradt
azóta jócskán
meggondoltam magamat
és nem írok levelet Afrikának
mert már odalett a szerelmi láz
és tudom: Afrikának mindegy
hogy egy levéllel több
vagy kevesebb
olyan sok testén-lelkén
a seb
hogy nem is törődik velem
de persze fiait-lányait
azért elküldi felénk
zenével tánccal
mindenféle bizsuval
reménnyel
mítoszokkal és istenekkel
már csak a sivatag hiányzik motyójukból
és a szavanna
az oroszlánbőgés
a Kilimandzsáró
és a szafari
no meg a gyémántmezők
de azok
túlságosan délen vannak
úgyhogy
végleg
lemondok róluk is
Csíkszereda, 2015. szeptember 16.
Egy automobil utasai
Háború feldúlta mezőn
autóroncs vár reám.
Kilőtte őt egy ágyútűz:
azóta ott hever.
A sofőrülés puszta váz.
Leégett mint a zsír.
Én vezetek - öcsém vigyáz,
automobilunk repül.
Perzselt szag, bürök illata
füstként lebeg utánunk:
nem surrognak a kerekek,
derékig fűben ülünk.
Mily csodás ez a robogás,
kezem kormányt szorongat.
A szélvédőn túl mennyi gyász:
zokognak és temetnek.
Mi már nem félünk semmitől,
a világ kint rekedhet,
Mi megtörténik, megesik
két elcsángált suhanccal.
Beveszünk száz éles kanyart,
végül lefékezünk:
itt véget ér az utazás,
pedig csak álmodunk...
Csíkszereda, 2015. szeptember 22.
Éjjeli tűz
A deszkabódé nappal vak doboz
ajtaján rozsdás a lakat,
és rengve reng, ha betonkeverőgép
emészti a majdani falat.
Benn, a vaságyon szomorodnak a bolhák
baktersubába bújva, éhesen
fáradt kígyó a kutya lánca
csikorog mérgesen
kandúr motoz a dúlt kátránytetőn
rést keres talán beférne
izgága inasok dobálják
nyálukat nyelik ebédre
lelkünk fölött virrasztó kunyhó
lám megcsúfol a nappal
esténként kihúzza magát
hasán a feszülő lakattal
s a tűz mely gyorsan fellobog
életre kelti társát
a bolhák fészkelődve, bent
várják az éj királyát.
Síró-kacsintó Mária
Könnyező Máriáról beszéltek, kisdeddel az ölében:
sírdogál a Szent Szűz, miközben gyermekét eteti.
Jeladás ez a világnak arról, hogy mindenkit utolér
előbb-utóbb a sors, mentse magát, aki teheti.
Tódultunk a templomba fényes nappal csoda-látni
könyökök alatt, vállak felett, ágaskodva meredni a képre,
nem sokat láttunk, inkább csak a sokaság ringott
jobbra-balra, előre-hátra, merőn figyelt az életrekelt mesére.
Figyeltem Mária arcát, szemét, de a bánat helyett
huncut fény szikráját lobbantotta felém:
míg a tömeg rajongva áldotta csodás zokogását,
cinkosan rámkacsintott a bájos tünemény.
Egy korzón forgolódtam gondolatban,
hol egyre-másra nyüzsögnek a nők,
ámde hiába – valahány arcban
én csak egyet láttam kacsintani: Őt.
Bárhogyan is telt-múlt az életem azóta,
hittem a nekem szóló titokzatos jeladásban,
a legendák mindig könnyező Máriáról szóltak,
én pedig csak egy virgonc kismamát láttam,
amint életet kínál éhező fiának,
kibontva keblén az áttetsző, lágy selymet,
kacsintása olykor izgat, máskor türelemre szólít:
sírva-nevetve gyakorold a kegyelmet!
Csíkszereda, 2015. szeptember 27.
A nyelvet, a nyelvet!...
A leckét feladták:
Sose feledd a nyelvet, fiam! S a templomot
- és az iskolát!
És hazaballagtunk.
Most olvasom az újságban, hogy magyar nyelvemnek
immár ünnepi napja lészen
november tizenharmadikán
az egész bukaresti parlament tisztességgel
megszavazta
hogy a magyar nyelvet is megsüvegeli
(legalább egy nap erejéig)
az országé mellett
miután a bolgár a cseh és a tatár
nyelvet már korábban is
megsüvegelték
ne feledd hát november tizenharmadika eljön
hamar és akkor megkérdezik tőled is
hogy állsz a templommal az iskolával?
te majd szégyelled magad mert nem készültél
mint mindig
ha túl sok leckét hagytak föl
az iskolában a nagyok
Csíkszereda, 2015. október 15.
Kifulladt sípok
mondják szentgericén:
egy orgonasípba fészkelő madár
azon kapta magát
hogy minden oldalról körbezárt
fogoly
valahányszor próbált fölrepülni
kihasított egy-egy sípot
az pedig őt sebezte meg
a madár belepusztult
az orgona berekedt elnémult
most az jár az eszemben vajon
nem én voltam-e az a madár
a sípba telepedő
betolakodó
s a bosszút álló gyilkos orgona
a vers bomlott szelleme
vergődök szállnék
s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek
Belezőkésem a balban...
Jobb kezem turkál a halban,
belezőkésem a balban.
Kötényben, vasasztal hosszán
halat belezek: ez a formám.
Elrontom mit isten teremtett:
a halat könnyebben ehesd meg.
Szaggatok epét, hólyagot, májat,
mit bánom a tengeri tájat!
A kés vagyok: fürdök a vérben,
nem bűn ez; nem is érdem.
Inkább csak helyzet, állapot:
vizes gatyám, mi rámfagyott.
A mi időnkben
A mi időnkben csak mi voltunk, és nem te meg én,
közösködtünk, lázadoztunk, sok lány és legény,
amit főztünk, mind megettük, fintorgás se volt,
ha üres volt vagy ha bezárt valamennyi bolt.
Egészséges lelkek voltunk, nem volt sok hibánk,
áldását az élet csak úgy záporozta ránk,
vakon hittük, amit mondtak, szent volt még a szó,
megesküdtünk, igazat szól a néprádió.
A mi időnkben élet pezsgett városon-falun,
olyan nem volt, hogy valaki egy könyvet megun,
vagy hogy testét elmulasztja önként edzeni
és magáról azt hiszi hogy mellőzött zseni.
A mi időnkben szállt a nóta s fürge volt a láb,
pénzünk nem volt, álmunk viszont még sok is talán,
s azóta is rajtuk lógok, mint gyermek a mesén,
a mi időnk kukába dobott elcseszett regény.
Örökmozgó
jókora célcsomaggal a hónom alatt
indulok fölkeresni a Találmányi Hivatalt
hatvan esztendőm simán elszaladt
de még sose kerestem föl a Találmányi Hivatalt
sose késő biztatom magam és kérdem ott meg itt
merre vegyem az irányt mindenki bátorít
csak balra tessék aztán meg jobbra a harmadik
utca ott egy udvaron át egy fal résén átbújik
majd öt betonoszlopot számol meg nem négyet
nem is hatot ott előre megy ez a lényeg
és ahol az ablakokban oly derűsek a fények
akkor már közel járok és biztos odaérek
jókora célcsomaggal így hát felkerekedtem
a Találmányi Hivatalt ezennel célba vettem
csak mentem mentem szomjaztam és nem ettem
csomag a hónom alatt a hunyó nap megettem
nem mondom el mely kalandos utam volt
és a csomaggal közben mennyi baj volt
elértem végre a hivatali ajtót
ahol egy derék major domus parkolt
kifaggatott hogy mely járatban lennék
és hogy ki küldött kihez igyekeznék
mihez kívánjon sikert jószerencsét
szeretem-e a borsót meg a lencsét
válaszom csöppet se volt tétova
a Főnökhöz igyekszem s azért épp oda
mert ebben a pakkban van a Lényeg
amire aztán rájön a Védjegy
aztán egyszer csak ott állok balgán
a jólfésült hivatalvezető balján
aki a Főnökhöz diszkréten bevezet
elrebegi közben a nevemet
a Főnök felnéz és én akkor látom
hogy ő a gyermekkori jó barátom
és ő is megismer és nagy a vigasság
begyűl az egész hivatali tagság
pezsgő kerül és a dugók kilőnek
a célcsomaggal soká bíbelődnek
lefejtik bontják és mindenki nézi
milyen szerkentyűt hozott ez a "krézi"
mondom hogy örökmozgó nem várt meglepetés
az arcokra fagy a kaján nevetés
s azóta is csak figyelik igazat szóltam?
a masina jár meg nem áll jól van
Ott hol az orgonaágak...
Ott hol az orgonaágak
kesze-kuszán csupaszon
várják amíg a madárhad
összegyűlve zsinatol
ott ahol az ablak mögül
ki-kilesve hallgatom
csicseregve és fecsegve
mint száll ránk a nyugalom
minden dolgunk kibeszélve
egy szál titkunk se maradt
belőlük szőtt álmaikkal
ülnek el a madarak
olykor halkan felsipítnak
kileng az orgonaág
én meg álmatlan tűnődöm
milyen lesz majd odaát
2011. június 18.
Máglya
drága jó batsányi - ezt is kifundálta
amikor intését - versben hagyta hátra:
"jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek
vigyázó szemetek párizsra vessétek"
századok telnek el - minden jajjal-bajjal
vereslik az alkony - vérrel jön a hajnal
kövein sok elfolyt - ne is tagadjátok
de a föld beitta - hogy ti ne tudjátok
mert a szél nyugatról - fenyegetve lázad
míg keleti szikra - perzseli a házad
megvívnak fölötted - hiába vagy résen
derékig lángban állsz - vagy talán egészen
Csikszereda, 2015. november 20.
Kőidő
1.
most hogy a 75-höz értem
végre megértem
miért kell hátranézni
még akkor is
ha sóbálvánnyá válunk
és én bizony hátranéztem
kődarab állt
mögöttem
inkább oszlop
szinte bálvány
s mintha hozzám tartozna
állt a lábán
és amig átöleltem
beleremegtem
meleg volt mint egy ember
teste
pedig már hűvös volt akkor
a hegyek közötti
éppen leszálló este
végigtapogattam
és simogattam
repedés rajta sehol
csak kusza redők
apróbb-nagyobb árkok
itt-ott egy moha-bibircsók
hozzáért ajkam is
még mindig érzem
dacos csókját mely idegen
volt de ismerős is
ahogy a kezem rátapadt
a kő felszine remegett
minden mozdulatomra
némán
csodáltam:
micsoda kődarab!
(ebből egy valamire való szobrász egy életen át farag!)
2.
valamikor
dohos pince mélyén
sima hűvös kövekre leltem
a súlyosakat nyögve megemeltem
az apróbbakat
gyorsan
zsebre tettem
hozzájuk parittyát
szereztem
majd számos
furcsa kalamajkába
keveredtem
beszélni tudna róla
a szomszéd ház tucatnyi megcélzott
elpattant cserepe
ha még megvolna
vaj'egy
de már a ház is emlék
akár a kiszolgált parittya
mely a Szamos mélyén
örök álmát alussza
mióta nagy csobbanással
vetődött
a habokba
egy elrobogó
autót céloztam meg éppen
kavicsom a szélvédőt
szilánkokra törte
szégyen nem szégyen
vezetője nyomban megállt
és kiszállt
s dühében pofon talált
vágni
az apró kövekhez
ma sem tudnék jótettet
kitalálni
3.
később
az érchegységben jártam
ahol kibicsaklott
a lábam
amint a Detunátán fölfelé
kaptattunk az egymásra dobált
óriás
köveken
hajtott az osztályfőnököm
és a szégyenem
hogy mindegyre lemaradok a
meredélyeken
odaadtam volna
az életem
csak feljussak egyszer a csúcsra
amely szürke kőfejét
a felhőkbe fúrta
veszett ügy:
látom, hogy
mindenki megelőzött
s bennem a kétségbeesés
tetőzött
nekifutottam másztam lihegtem
iramodtam
kapaszkodva izzadva és vacogva
s omló csúszó billegő kövek guruló robajában
önálló életre kelt
a lábam
és kifutott alólam
szörnyen sajgott
ahogy alám tűrődött a bokám
és én kerestem
hol van
4.
nem dicsekvésként mondom
de sziszifuszi kalandom után
még sok-sok kővel volt dolgom
apróbbakkal
nagyobbakkal -
s egyre gyakrabban vettem
észre
hogy bár nem léptem
félre
mindegyre kőbe botlom
nem telt el sok idő
jelentkezett egy
vesekő
majd még egy
s még jó pár életem során
néha otthon váltam meg tőlük
néha a klinikán
majd jöttek sorban
a kilométerkövek,
öngyújtóba a
tűzkövek,
s a kőszivű ember fiai
aggteleken a cseppkövek
majd kőbányák
malomkövek
fakult irású
sirkövek
repül a nehéz kő
kő kövön nem marad
ha megdobnak kővel
ne dobd vissza
szaladj
5.
már csak egy kő hiányzik
életemről
mely présel és
lenyomtat -
laposra
döngöli
bennem a jót s a rosszat
és itt áll
hátam mögött
felkinálkozik magától
múltam pecsétje ő
és a múltba ráncigálna
mindegyre
a mából
ezért oly kedves
otthonos
sima és simuló fajta
ezért
cirógatom egyre
próbálok eligazodni
rajta
odébb is
tenném
ne foglalja helyét
sok szép reménynek
de a kő
nem enged
visszatartják a fények
s a tények
már-már föl is adnám
mikor hirtelen
megbillen
s alóla
rusnya pincebogarak
raja iszkol szanaszét
- ez az a perc
ez az az óra...
Page updated
Google Sites
Report abuse