* Cseke Gábor: Egy életem, egy halálom

A történet nem tegnap és nem is tegnapelőtt kezdődött. Pontosan akkor indult meg a téma belső órája, amikor Petőfi (született Petrovics) Sándor nevezetű meglátta a napvilágot.Hogy ezzel az emberrel valami nincs rendjén, mindjárt az elején beigazolódott, hiszen annak ellenére, hogy talán nincs is olyan költőnk, akiről annyit írtak volna össze, mint róla, máig nincs megnyugtató válasz arra, hogy hol született. Illyés Gyula könyvében (Petőfi Sándor) egyértelműen Kiskőröst tekinti a bölcsőhelynek:

"Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.

Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.

Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.

Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő..."

A másik kortárs, majdnem kizárólag Petőfire szakosodott íróember, Fekete Sándor ugyancsak elfogadja Kiskőröst szülőhelynek (így élt Petőfi Sándor), de jelzi a jogosnak tűnő vita lényegét is:

"Itt keresztelték meg ötévi házasság után született fiukat Alexander, vagyis Sándor néven, amint azt a kiskőrösi evangélikus egyházi anyakönyv megsárgult lapjain ma is olvashatjuk, mégpedig 1823. január 1-jén.

Ennyi az, ami Petőfi Sándor születéséből vitathatatlan adat. A többi körül - a születés pontos helye és időpontja körül - máig sem szűnő viták folynak. Időszakonként, mint az árvíz, „szülőhelyviták" söpörtek végig az egész országon. Nincs itt mód e viszályok részletes ismertetésére, annál is kevésbé, mert bármerre dőljön is el Petőfi születésének oly sok szenvedélyt felkavart kérdése, mindez nem érintheti az ő költői jelentőségét.

Az „évszázados pert" az tette lehetővé, hogy a költő felnőttkorában többször is a kiskunföld szülöttének mondta magát, két ízben pedig közelebbről Fél egyházában jelölte meg születése helyét. Tény viszont, hogy nemcsak az idézett egyházi anyakönyvben, hanem iskolai és katonai irataiban is Kiskőrös szerepel, sőt a pápai kollégium anyakönyvébe születési helyül Petőfi saját kezűleg írta be „Kis Kőrös-t. Okkal vitatható a január 1-jei időpont is. Részben azért, mert akkoriban általában a keresztelési dátumot tekintették születési napnak, de azért is, mert az anyakönyvben feltüntetett egyik-másik keresztszülő nem kiskőrösi volt, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a keresztelés helyére utazzon.

Márpedig január 1-jei vagy szilveszteréjszakai születés esetén utazásra aligha lehetett volna módjuk. Mérlegelve minden, itt hosszan nem sorolható körülményt, jelenlegi ismereteink alapján a kiskőrösi születés általában elfogadott, de nem lehet kizárni a szabadszállási vagy félegyházi születést sem, kivált ha a költő nem január 1-jén, hanem előtte legalább egy vagy két nappal látta meg a napvilágot."

Okoskodásból most elég is ennyi, hogy láthassuk: nem csak verseivel, halhatatlan szellemével írta a szívünkbe nevét Petőfi, hanem életének kifogyhatatlan, nagy talányaival.

És itt elérkeztünk a halálához. Mert gondolom, azzal ma már mindenki egyetért, hogy fiziológiailag a költő, így vagy úgy, itt vagy ott, ekkor vagy akkor, de azóta mindenképpen és végleg elszámolt az élettel. Ma pedig még mindig nem lehet bizonyosat tudni: mikor, hol, miképpen történt, ami biztosan és visszavonhatatlanul megtörtént.

A halál gyakorta visszatérő motívum Petőfi költészetében: gyászversei borongós hangulatán túl a fiatal embert élénken foglalkoztatta az elmúlás ténye és mikéntje. Az ember könnyen elhiszi, hogy az alanyi költő a versben is mindig és minden körülmények között magáról beszél. Mintha állandó önéletrajzot írna. Még akkor is, ha életében a halálát, a temetési ceremóniáját igazgatja, rendezgeti.

Jókai Mór felejthetetlen és kikerülhetetlen emlékezésének végén (Egy magyar költő életéből) csokorba is fogja a vonatkozó idézeteket, de csak néhányat említek:

„Ha meghalok, ha megfagyok: szememre

Megkönnyezetlen szemfedő borúl,

S ültetni nem fog senki egy virágot

A sírra, a mely rajtam domborul.

Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,

Nem jő megnézni senki síromat..."

„... Te fergeteg jöjj...

S szórd el csontommal hírem, nevemet,

Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen

Megátkozott teremtmény létezett!...

Véres napokkal álmodom,

.. .Ha megfagyok, ha meghalok

... a csatatéren..."

„Egy gondolat bánt engemet,

Ágyban, párnák közt halni meg...

...Ne ily halált adj Istenem...

... Ott essem el én A harc mezején,

Ott folyjon ez ifjúi vér ki szivembül

S ha ajkam... végszava zendül

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyúdörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak...

S ott hagyjanak engemet összetiporva.

Mi történt? Rengeteg sok volt a feltételezés, a kutatás, a várakozás, a mendemonda. Meghalt, eltűnt, elhurcolták, itt is felbukkant, ott is látták... És úgy tűnt, nem akar vége szakadni. Aztán, ahogy telt az idő, végül valahogy a fehéregyházi eleste és névtelen tömegsírba való eltemetése lett a leghihetőbb változat, abból lett irodalomtörténeti adat, tananyag, rítus, ünnepelni s büszkélkedni való haladó hagyomány. Úgy tudtuk, hogy az utolsó nagy szembesítések és leszámolások a legendával, 1956-ban történtek, az akkor megbízott magyar-román vegyes bizottság ténykedésével, amely egyértelműen Fehéregyházát és az Ispánkutat jelölte meg Petőfi életének origójaként. 1989 nyarán, amikor egészen váratlanul és véletlenül a szibériai Petőfi-expedícióról hallottam valamit Bukarestben, egészen más gondok kötötték le mifelénk az embert. Úgy tűnt, hogy a romániai dogmatizmusnak sosem akar vége szakadni. Külföldről gyakorlatilag szinte nem is érkeztek lapok, a külföldi rádióadókat is nagy nehézségek árán és kellő diszkrécióval lehetett fogni. A Barguzinról szóló kósza rádióhírek valahogy elúsztak a fülem mellett, annál kíváncsibban figyeltem a Nagy Imre és az 56-osok újratemetésére, majd Kádár János végjátékára és halálára, a magyarországi rendszerváltás bársonyos eseményeire. Az, hogy valakik, valahol Szibériában megtalálták Petőfi csontjait, valahogy abszurd és illetlen gyerekességnek tűnt a körülöttünk lévő világ átrajzolódásához képest. Arra gondoltam, micsoda idióta ötlet vezérli őket, hogy ilyen hipotéziseknek bedőljenek... Akkor még viszonylag keveset ismertem a Petőfi-legendakör apróbb részleteiből, és több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy - a közbejött rendszerváltás eredményeként megnyíltak mindenfelé és minden irányból az információs csatornák - megértsem, miről is volt szó tulajdonképpen Barguzinban..."

Ezek a sorok valamikor 2008 végén íródtak, s kezdetei egy kéziratos vázlatnak, mely a Petőfi halála körüli legendákat próbálja meg körüljárni, a személyes átéltség eszközeivel (is). A folytatás alant, a csatolt fájlokban található meg (letölthető és itt is elolvasható pdf formátumban, illetve e-könyv - epub - formátumban, amihez digitális olvasó is szükséges.

A könyv maga: vázlat, hevenyészett szintézis, versenyfutás a szándékkal és az idővel, miközben a szerző tudja, hogy nem ő a legilletékesebb e téma tárgyalására. Őszinte örömmel fogadta a hírt, hogy 2014-ben napvilágot látott Borzák Tibor P.S. Titkok a barguzini csontváz körül című vaskos, jól dokumentált riportkötete. Borzák egyike azoknak, akik nem csak elhivatottak, de kötelesek is tanúságot tenni Petőfi halála kérdésében. Egyik szemtanúja és krónikása volt az 1989-es barguzini ásatásoknak, s máig nem lankadó következetességgel, türelemmel és riporteri leleménnyel göngyölítette föl - gyakorlatilag ugyanazt, amire nekem nem volt kellő rálátásom. Ezért aztán feljegyzéseimet megtartom kéziratos magánvéleménynek, amihez az évek folyamán kiegészítést is találtam: Endrődi Sándor Petőfi napjai a magyar irodalomban című, több mint száz éve (1911) megjelent pozitivista adatgyűjteményét, ami azt igazolja, hogy Petőfi nem csak halálában, de életében is bonyolult, problematikus ember volt, aki méltán vált a magyar irodalom kiemelkedő, emblematikus figurájává. A könyv (kivonatos) digitalizálásával egyúttal árnyaltabb kép is nyerhető a költőről és az emberről, illetve a múltbeli és a jelenkori magyar társadalom megosztottságáról.

Hamarosan pedig az Endrődi-könyvet is csatolom saját kéziratom mellé.