* Apróbb bejegyzések

Süni a ködben

Évtizedekkel ezelőtt láttam egy orosz rajzfilmet a televízióban, aztán annyi év után most hirtelen elém bukkant. De nem azért maradt meg emlékezetemben, mert hogy egy sor tekintélyes díjat sepert be. Egyszerűen - elbűvölő és hátborzongatóan egyszerű. Ilyen egyszerű már alig lehetne valami. Nagyon emlékeztet engem Gergely Tamás Szépvölgyi mesék című könyvére, meglehet, hogy Tamás, aki pár éve írta könyvét, maga is ihletődött ebből a filmből, de jól tette - a két mű nem éppen sziámi ikrek, egyszerűen csak - konzseniálisak.

Rendező: Jurij Norstein. Készült 1975-ben. A film megtekinthető alább (a youtube segítségével), s a jobb megértés kedvéért ide írom a feliratozás magyar változatát is.

SÜNI A KÖDBEN (orosz népmese nyomán) / Esténként a Süni a Medvebocshoz járt, csillagokat számlálni.

Üldögéltek a fatuskón, teát szürcsöltek és a csillagos eget bámulták. A tető fölött, épp a kémény mögött, a kéménytől jobbra voltak a medve csillagai, és balra - a süniéi!

- Azt mondom majd, hoztam málnadzsemet.

És ő azt mondja: kihűlt a szamovár, dobjuk a tűzre ezeket az ágakat... Mi is a nevük?

Borókaágak!

És aztán azt mondom... Azt mondom... Azt...

(Megjelenik egy gyönyörű fehér ló, lába ködbe burkolva. Süni ámul.)

- Vajon, gondolta a sün, ha a ló lefekszik aludni, belefullad a "ködbe"?

És lassan kezdett lefelé lépegetni, hogy beérjen a ködbe és megnézze, milyen belül.

- Még a mancsomat se látom!

- Ló!

De a ló nem szólt semmit.

(Süni a ködben mindenféle hangokat hall és alakzatokat lát, többek közt egy bagolyt is, aki ostobán huhog.)

- Dilis!

(A ködben botorkálva Süni leteszi batyuját és egy ággal a környéket pásztázza. Egy óriás fa alatt találja magát, oduját szemléli, hallgatózik. Kiáltás a távolban:)

- Süniiii!

(Süni nem hallja, viszont eszébe jut a batyu, ijedten keresni kezdi a mind sűrűbb ködben.)

- Süniii! - hangzik az újabb kiáltás.

(Felbukkan egy nagy kutyafej a ködből, ásít egyet, majd Sünbi ölébe teszi a megtalált batyut s eltűnik.)

- Süniiii!

(Süni a folyóba pottyan.)

- A folyóban vagyok. hagyom, hogy vigyen a folyó - határozta el a sün. Nagy levegőt vett és sodródni kezdett az árral.

- Süniiii!

- Teljesen átáztam. Mindjárt megfulladok...

Hirtelen valaki megérinti a mancsát.

"Bocsáss meg" - szólt valaki hangtalanul. "Ki vagy és hogy kerültél ide?"

"Sün vagyok, beestem a folyóba."

"Akkor ülj a hátamra, kiviszléek a partra."

"Köszönöm."

"Nem tesz semmit" szólt a valaki.

(Süni a tűz mellett, a Medvével. Beszélgetnek.)

- Süni! Hol voltál? Egyfolytában hívtalak, de nem feleltél. Már kihoztam a tornácra a szamovárt és két fonott széket is kitettem, hogy kényelmesebben számlálhassuk a csillagokat. És azt gondoltam: mindjárt jön és kiülünk, és teát iszunk, málnadzsemmel. Ez a málnadzsem, amit hoztál, ugye?... És kihoztam a szamovárt, és a tűzre dobtam azokat az ágakat... mi is a nevük?

- Borókaágak.

- Borókaágakat. Igen, a jó szag miatt. És hát ki más számlálja a csillagokat, ha nem te, he?

A medvebocs csak beszélt, beszélt és a sün azt gondolta: "Hát nem pompás, hogy megint együtt vagyunk?"

De a süni a lóra is gondolt: vajon mit csinál... a ködben?

Öt évvel ezelőtt...

(Költészet napja, 2007)

Az alábbi összeállítás a 2010-ben megszűnt Káféval együtt úgy tűnt, elúszott a semmiben. Most megtaláltam, s úgy is mint dokumentumot, de úgy is, mint időtálló feljegyzést, ideillesztem az Urszu kettő blogjába.

A mai erdélyi költészet hatvanas-nyolcvanas évekbeli forrásaihoz nyúlunk vissza, amikor a ma már meglett, életük alkonyával szemezgető költők még zsengéiket pazarolták el lapokban, évkönyvekben. Forrásaink: Hargita Kalendárium, Ifjúmunkás.

Szerzőink (véletlenszerűen): Gelu Pateanu, Bölöni Domokos, Oláh István, Balla Zsófia, Markó Béla, Ferencz Imre, Farkas Árpád

GELU PATEANU

Játék élettel, szerelemmel, önmagammal

Találkoztunk. Én néztem és Ő nézett,

És némán várt, hogy megtalál.

Künn már az ősz új búja érzett:

egy csöpp alkony, egy csöpp halál.

Teljesség

Feloldok mindent, mi béklyózott hosszan

és új kötéllel kötöm át a szénásszekerem,

hogy illatát az udvaromba hozzam.

S ha voltam álmok szolgálója - ezután

az akarásom szolgáljon nekem.

Az Ember lépteivel járom a világot

és tárom kincsül szívemet elébe.

Minden örömnek szép nevet találok

és minden búnak is... A mosolyomban

teljesség él és nyugalom és béke.

(Hargita Kalendárium)

BÖLÖNI DOMOKOS

Ciróka-maróka

Gólyát látott

- Heuréka! -

szólt a béka.

Medvéről a róka

- Milyen hatalmas - s fájdalom, való:

télen csak szánalmas talpnyaló...

Demagóg

- Mutassatok egy fix teret a pontban,

s kifordítom a szavamat nyomban!

Őszinteség

- Milyen jó húsban van kegyed! -

szálltak ökörre a legyek.

(Hargita Kalendárium)

OLÁH ISTVÁN

Bodor Péter a székely ezermester

A padláson egy szélkakas él kotyogva

A küszöb alatt egy pénzcsináló gép

Egy kép mögött alagút végszükségre

csak a Somostetőig lehet az alvilágba

Itt él az ezermester a kicsi szobában

Egyetlen alakban az ezer mester

Egyik ezüst tallért mesterkedik rézből

A másik az öreg Bolyaival társalog

A füsttelen kályháról önjáró szekérről

A harmadik Kibédre zötyög ott lesz orgonája

A negyedik röplapot ír az ötödik alszik

A hatodikat elcsípik fűzik zengő vasra

A hetedik elmenekül a nyolcadik meghal

És így tovább és így tovább

A zenélő kút lelke egyetlen szeg

Fölötte hajszálon pöröly az is Damokleszé

A víz polkázva szertefoszlik a levegőben

A zene vedrekben áll az ajtó mögött

(Hargita Kalendárium)

BALLA ZSÓFIA

"El kéne indulni"

"El kéne indulni"

csak úgy

ebéd közben,

körbesétálni egy erdőt,

amíg italát

a ciklámen kiissza.

Elindultam egyszer,

láttam is az erdőt

de még

nem érkeztem vissza.

(Ifjúmunkás)

MARKÓ BÉLA

Mondóka

Fenyőfa, bükkfa, égerfa, nyírfa,

félelem törzse, szépség a lombja,

felfele indult szerelemfánkat

szertelen vadvíz árokba hordja.

Ezüsterdő, gyémánterdő,

sehol sincs hétfejű sárkány,

- nannyó meséje, kisfiú álma.

Levelét, ágát másoknak adtam.

Miért nem jöttél legkisebb királyfi?

- nem maradt nekünk, csak félelem törzse.

Nem igaz a csodaforrás,

félnek az őzek inni belőle.

(Ifjúmunkás)

FERENCZ IMRE

Dal

A legeredetibb versem

az ujjlenyomatom lenne

de én azt nevezem el versnek

amit írni fogok

csak egy dal lesz

mint a székely balladák

ne is tudja meg senki

hogy a dal ürügyén

a világot írtam meg.

(Ifjúmunkás)

FARKAS ÁRPÁD

Tomcsa

Ezerhétszázhuszonhárom

ránc lakik egy arcvonáson.

Hogyha huszonkettő volna

nem futná a koporsóra

Kilenc erdő hulló makkja

őt, az éhezőt siratja.

Egy tál moslék-három hapták -

...És a lángra rákaptatták!

Felnevelték sütőtökön;

csütörtökön banketteken.

Malac süllöng, pohár reccsen,

polgár(-idül-)mester(kidől):

- Éljen Tomcsa!

- Na de miből?

Villanegyedek

Villanegyedek és árnyas kispadok

csupán egy jól megfent kést s villát adjatok

a külvárosoknak, hogy ők is egyenek

végre villanegyedet

bár egy negyed

szeletet!

(Ifjúmunkás)

"Zsibong anyanyelvemen"

Balla D. Károly, virtuális költőtársam és barátom a cybertérben (ő Ungváron, én Csíkszeredában) arra kérte a vele kapcsolatban álló, villanypostás ismerőseit, hogy helyezzék el a hálón a címben megfogalmazott két szót, olyképpen, hogy később aztán, egy internetes kereséssel, minden hivatkozás őrá mutasson vissza.

Vagy valami hasonló.

A játék játék, én is belementem, de azzal, hogy megírtam szövegem és elhelyeztem egy honlapon, részemről befejezettnek tekintettem a dolgot. Úgy elfelejtkeztem róla, hogy csak ámultam-bámultam és emlékeztem öt évvel fiatalabb magunkra, amelynek váratlan lenyomata az alábbi versike.

Levelet írt balladé

El is küldé sokfelé

Hogy mi őbenne zsibong

Visszhangozzék mint a gong

Míg utol nem ér bennünket

Az anyanyelv nemzetközi napja

S a sok impulzust tőlünk

Rendre visszakapja

Anyanyelvemen írok mert így tán könnyebb

Bár azon is kutya nehéz

Csak ülök s befelé hallgatózom hogy zsibongok

Alkonyi kaptár amelyben egyre gyűl a méz

2007.

Budapest–Stockholm via Csíkszereda

Karinthy Márton Stockholmban

Az unoka látogatása nagyapja agyműtétje körül

Népszava Napilap 2007. április 26. csütörtök

(Mennyi mindennel játszottam! Egyszer, nem is olyan régen - csak öt éve - a Stockholmban élő Hegedűs Zsolt jelezte nekem, hogy érkezik a svéd fővárosba Karinthy Frigyes unokája, a Karinthy színház neves igazgató-rendezője, s őt kérték meg, hogy tolmácskodjon-kalauzoljon, ittartózkodása idején. Akkor támadt az az ötletem, mi lenne, ha a hírmonopoliumot kihasználva, exkluziv tudósítanánk a magyar sajtót - Andrassew Ivánon keresztül, aki maga is játékos fajta - éppen a Népszavát, képpel-szöveggel a friss eseményről. Nem semmi ugyanis, hogy az unoka fölkeresi a világhíres nagyapa élet-halál műtétjének regényes színhelyét. Zsold pompás képeket készített - egy látható itt, egy a Fotók között, én meg a Zsolt beszámolói alapján gyorsan nyélbeütöttem a tudósítást, ami még aznap este megjelent a lapokban. Alább olvasható a szövege...)

A héten a svéd fővárosban tartózkodik Karinthy Márton színigazgató-rendező, Karinthy Frigyes unokája és Karinthy Ferenc fia, maga is a családi emlékeit az önvizsgálat igényével feltérképező Ördöggörcs című visszhangos mű szerzője, aki látogatása első napján felkereste nagyapja Utazás a koponyám körül című regényében megörökített emlékezetes helyszíneket.

A Göteborgi Magyar Napokról érkező vendég elsőnek a belvárosi egykori Cosmopolite panzió épületét tekintette meg, ahol Karinthy felesége, Aranka - maga is gyakorló orvosnő - lakott az operáció és a kezelés ideje alatt. Az egykori tulajdonosok leszármazottai még emlékeznek arra a külföldi családra, melynek egyik tagját Herbert Olivecrona professzor agydaganattal operálta. Abban az időben rendkívül drámai lehetett egy ilyen esemény, s nem véletlen, hogy annyi évtized után sem ment feledésbe. Majd a városháza és az annak a "tövében" álló, egykori Szerafim kórház épülete kerültek sorra. A kórházi főépületben ma betegbiztosító működik, az egykori sebészet helyén, ahol a világirodalmi hírű agyműtétre sor került, irodák vannak.

A városlátogatás közben Karinthy Márton fölkereste az Óváros főterén álló Svéd Akadémia épületét is. Lars Rydqvist az Akadémia (fő)könyvtárosa és Katarina Frostenson akadémiai tag, kiváló költő körülvezették a több évszázados épület termeiben, többek közt az irodalmi Nobel-díjat odaítélő bizottság gyűléstermében és a Nobel-könyvtárban, ahol Karinthy Frigyesnek négy, míg Ferencnek három könyvét is őrzik.

Stockholm külvárosába, Saltsjöbadenbe is elkalauzolták a Karinthy unokát, itt a korábban leégett, majd később teljesen újjáépített Grand Hotelnél (a tűzben sajnálatosan odaveszett a szálloda regisztere is, s vele a nagy íróra vonatkozó bejegyzés) Karinthy Márton a lábadozó, és a majdani apjának, Cininek svédországi élményeiről beszámoló nagyapa leveleire emlékezett, amelyeket később maga is olvasott. A szálló szomszédságában levő, a regényben érzékletesen leírt helyszíneken számba vehette még a Vörös Kunyhót (ahová a gyógyuló rendszeresen lejárt feketézni), a Futó és a Najád szobrát, a dombtetőn magasló csillagvizsgáló sziluettjét. "A hallon át a tengerpartra jutni, futó férfialak állt ott alacsony talapzatán és lent a vízen enyelgő najád. Vitorlák és motorcsónakok szeldelték a kora tavaszi hűvösséget, szemben az öböl kanyarulata, fönt, a hegyen a csillagvizsgáló kupolája" - olvashatjuk az Utazás a koponyám körülben.

Karinthy Márton tegnap a stockholmi Magyar Házban Utazás Karinthyába címmel rendezett író-olvasó találkozón vett részt és 2003-ban megjelent munkáját, az Ördöggörcsöt dedikálta, ma pedig a stockholmi Magyar Nagykövetségen a negyed századon át az orvosi Nobel-bizottság tagjaként is világszerte ismert Klein György tumorbiológus professzorral folytat beszélgetést az érdeklődő közönség előtt.

Hegedűs Zsolt-Cseke Gábor - CopyRight Népszava

Brassói furcsaságaim

/Az alábbi emlékezést 12 esztendővel ezelőtt írtam, Gergely Tamás barátom brassói honlapjának a felkérésére. Akkor az volt a tét, hnogy a íbrassóhoz fűződő emlékeimet fűzzem egybe. Az illető honlap azóta semmivé lett, az írás valahogy fennakadt a világhálón, egy gyorsítótárban s most visszakerült hozzám./

Nem születtem Brassóban, de apai nagyszüleim közül a nagymamám ágán ott élt s él ma is a - mit tehetünk? - fiatalokkal egyre gyérülő rokonság. Gyermekkorom néhány nyara telt a Cenk alatt, egy kertes-udvaros kis ház udvarán a Matei Basarabon, tán ma is eltalálnék oda behunyt szemmel, bár évtizedek óta nem jártam arrafelé, az utakat benőtte a fű, de ilyenkor talán sokkal erősebben működik az emlékezés is...

Első furcsaság, amivel Brassó ajándékozott meg: hogy az ötvenes évek elején olyan nagybátyám és nagynéném született - ikrek -, akiknél közel tíz évvel voltam idősebb. Az Ikrek, ahogy a család nevezte a későn jött, de végül is az utánpótlást jelentő, nem várt gyermekáldást, sokáig volt számunkra kuriózum, dicsekvés és nagyotmondás kiinduló forrása.

A második furcsaság a drótkötélpálya, amely a piac háta mögül fölrepíti az embert a Cenkre, ott is egy valamikor jól menő luxusvendéglő terasza közelébe. Valahányszor arra jártam, kiváncsian figyeltem a le-fel járó, szélben enyhén ingadozó kabinokat, amint eltűnnek a felhőfoszlányok között, majd ismét előbukkannak onnan. Hányszor szerettem volna beszállni, de kínzó tériszonyom miatt nem mertem megtenni a lépést - maradtam a sóvárgással. Ahogy az utazni vágyó, de útra kelni képtelen ember kóvályog az állomás, a sínek, sorompók és váltók körül: tétován, mágnesezetten, sorsszerű makacssággal.

Egyszer aztán, már cseperedő gyerekeimmel átutaztam a városon, s a székelyföld felé átszállásunk kényszerű óráiban a Cenk felvonóját is megszemléltünk. A gyerekek ugyanolyan bűvölten nyújtogatták a nyakukat a magasba reppenő fülkék láttán, mint annak idején jómagam, pedig hát nem szóltam nekik egy szót sem a sóvárgásomról. A kisebbik, a fiam természetesen rögtön beült volna egybe, míg a nagyobbik, a lány, ugyanúgy ódzkodott, mint jómagam. Nógatásuk, illetve idegenkedésük között őrlődtem, nem tudván, melyikük pártjára álljak, merre billentsem el a mérleget. Azt, hogy magam is félek, nem mertem bevallani.

Csapdába kerültem.

S közben ijesztően telt-múlt az időnk. Tudtam: ha nem szállunk fel az öt percen beül elinduló járatra, életemben tán sohse ülök hegyi felvonóba. Tétován ácsorogtunk a pénztár előtt, figyeltük a kabinba lépő utasokat, minden belépéstől megingott, himbálózott egyet a fülke, s mikor már csak egy perc volt hátra, hirtelen elszántsággal, ahogy az ember a strandon a hideg vízbe ugrik, váltottam három jegyet s a meglepett, ösztönösen ellenkező és vonakodó gyerekeket betuszkoltam a kabinba. Megijedni se volt idejük, csak amikor már becsapódott mögöttünk az ajtó, s a jegyszedő búcsút intve lassan elmaradt az alattunk egyre iszonyúbbá váló mélységben.

Lányom hamar vigasztalódott, a fiúcskával együtt kikönyököltek az ablakba, csodálták az elsuhanó brassói panorámát, majd a hegyi tájat, mind sűrűbben sajnálkozva azon, hogy oly hamar ki kellett szállnunk, de még annak örvendve, hogy a visszaút hátravan, csak magam nyeltem nagyokat, szedtem szaporán a levegőt a gyomromat hatalmába kerítő szédület miatt. Forgott velem a világ, alig vártam, hogy ismét szilárd talaj legyen a talpam alatt, majd szorongva rettegtem az ereszkedéstől. Mégsem szólhattam semmit, miért rontsam el a gyermekek örömét, akik arcán csak úgy sugárzott a felfedezés, az élmény őszinte csodálata.

S hazudnék, ha be nem vallanám: utána, amikor már az állomás felé loholtunk, nehogy lekéssük a csatlakozást, valami furcsa elégtétel és büszkeség költözött belém; büszke voltam magamra, hogy vállalni tudtam egy számomra kellemetlen és szenvedést jelentő cselekvést - másokért, sőt jó pofát is sikerült vágni hozzá.

Mert végül is, az első percekben, amikor a gyerekek még csak a levegőt kapkodták a meglepetéstől, én voltam az, aki azzal nyugtattam őket: NE FÉLJETEK, NEM LESZ SEMMI BAJ!

Ami nyilvánvaló hazugság volt, mert mélyen magamban ekként gondoltam: JAJ, CSAK NE FÉLJEK, HÁTHA MÉGSEM LESZ SEMMI BAJ!

Bukarest, 2000. március 15.

Bakter Bálint: Rigmusszilánkok a versről

a versben mindig az a szép:

kevés a betű, sok a kép.

*

amíg műfogsorom mosom

elmélázok egy verssoron

*

a jó költők

mindig jó kövérek

összes verseik

így beléjük férnek

*

csönget a szomszéd: baj van

hagyjam a versfaragást

nem tud aludni a zajban

Két vicc az ánti-időkből...

...Yossef Abraham 2006-os átírásában, az Asymetria folyóirat nyomán...

Iciget hivatják a káderosztályra.

Icig elvtárs, ki kell önt rúgnunk.

Na de miért?

Mert olyan a neve.

Csak emiatt? mondta Icig. Semmi más kifogás nincsen ellenem?

Ugyan, egyáltalán, csak az az ukáz, hogy mindenkit rúgjunk ki, akinek olyan a neve, mint az öné.

Néhány óra haladékot kérek, szólt Icig, és megoldom a problémát.

Néhány óra múlva Icig visszajön a névváltoztatási bizonyítvánnyal: Icigből Ionescu lett.

Ez remek, Ionescu elvtárs, mondják neki a káderosztályon, de most az a helyzet, hogy ki kell rúgjuk.

Ugyan miért, döbben meg Icig, hiszen most már nem úgy hívnak, ahogy azelőtt...

Az lehet, válaszolják a káderosztályról, de az az utasítás, hogy rakjunk ki néhány olyanvalakit is, akit úgy hívnak, ahogy most önt, ne mondhassák, hogy antiszemiták vagyunk...

Egy nyugati diplomata román kollégájától érdeklődik: önök mit exportálnak?

- Vályogtéglát, így a román.

- Vályogtéglát? Az meg kinek kell? hová szállítják?

- A vályogtéglát mi Bulgáriába küldjük.

- Bulgáriába? És mit adnak cserébe?

- Cserébe tojást kapunk, válaszol a román.

- Olé, bólogat a nyugati, vályogtégláért tojást, ez pompás! És mit csinálnak a tojással?

- A tojást Magyarországra szállítjuk, mondja a román, cserébe pedig naposcsibéket kapunk.

- Még jobb! És mi lesz a csibékkel?

- A csibéket a keletnémetekhez küldjük, ezért ők kakasokat szállítanak nekünk.

- Egész jó! És a kakasokkal mi lesz?

- A kakasokat Lengyelországba szállítjuk, és pulykákat kapunk cserébe.

- Fantasztikus! Hát a pulykákkal mi történik?

- A pulykák Csehszlovákiába mennek, ahonnan borjakat küldenek nekünk!

- Nahát! És a borjak?

- A borjakat egyenesen a Szovjetunióba szállítjuk, ahonnan a tehénszart kapjuk, amiből a vályogtégla készül, amit aztán Bulgáriába küldünk...

Az a bizonyos Grass-vers

Távoli ismerőseim úgy vélték, ne haljak meg bután, ezért elküldték címemre - s még vagy néhány tucatnyi emberére - Günter Grass elmúlt napokban nagy port felvert, inkriminált "versét". Ami így, közelebbről nézve, talán nem is vers, inkább egy nyílt gondolatfutam aktuálpolitikai kérdésekben.

Az hoz zavarba, hogy ez egyáltalán épeszű embernek kényelmetlen lehet. A politikát megértem: a fegyverkezés mindig kulisszák és álcák mögött történt és történik. Ebben kér pártatlan módon világosságot az író. Akit lehet vádolni azzal, hogy foltok vannak a múltján (kinek nincsenek?), de ez a szövege szinte önmagáért beszél - az álságosság és a kétféle mérce ellen. És figyeljük meg: ami az írót nagyon zavarja, az saját kormányának a viselkedése. Kár, hogy a világ annyira két táborra szakadt, hogy már csak egymással szemben tudja egyik vagy másik oldal definiálni magát. Különben tessék, aki óhajtja, itt is elolvashatja és véleményt formálhat az ügyben.

Günter Grass: Amit el kell mondani

(Megjelent a „Süddeutsche Zeitung” 2012. április 4-i számában, majd a világ számos vezető lapjában.)

Miért hallgatok, miért hallgattam el oly sokáig,

mi nyilvánvaló, haditervekben kifőzött

elmélet, melynek végén mi, a túlélők

legfeljebb lábjegyzet lehetünk.

Ez az állítólagos első csapás joga,

mely kioltaná a szájhősök igájába

szervezett és irányított iráni tapsnépet

csak azért, mert e hatalom árnyékában

atombomba építését vélik látni.

De miért tiltom el magam,

azt a másik országot, hogy nevén nevezzem,

ahol évek óta – bár titkon – hatalmas

nukleáris erő dagad, ám minden

ellenőrzés híján?

Általános csend honol e tény felett,

mely hallgatást magam is elfogadtam,

e csend nehéz hazugságom, kényszerem,

hiszen azon mód, mikor megtöretik,

az ítélet – „antiszemitizmus” – készen áll.

Most azonban, mikor hazám, melyet

saját ősbűne követ utánozhatatlanul, és azt

újra meg újra rajta számon kérik,

csakis üzletileg persze, ügyesen forgatott

szóbeszéddel jóvátétellé nyilvánítottan,

egy további tengeralattjárót ad el Izraelnek,

egy olyat, melynek tulajdonsága mindent

elpusztító robbanófejeket célba lőni amoda, hol

bizonyítatlanul egyetlen atombomba volna,

melynek majd végső bizonyossága az aggodalom oka,

mondom, mert mondani kell.

De miért hallgattam eddig?

Mert úgy véltem, származásom

soha le nem mosható szégyenével

tiltja a tényt, igazság mondását

Izraeltől elvárni, ez országtól, melyhez kötődöm,

s kötődni fogok.

Miért most mondom,

öregen, utolsó csepp tintámmal:

Izrael atomhatalma veszélybe sodorja

a világ amúgy is törékeny békéjét?

Mert ki kell mondani azt,

ami talán holnap már késő lehet:

mi – épp eléggé terhelt németek –

gyaníthatóan bűnsegédek lehetünk,

a szokásos mentegetőzések pedig

erőtlenek.

Beismerem: nem hallgatok tovább,

mert elegem van a Nyugat álságából,

és csak remélhetem, hogy sokan

törik meg a csendet, mert a közelgő

veszélyt elkerülendő, az ezt okozókat

fel kell szólítani erőszakosságuk megszüntetésére,

követelve, hogy állandó, meg nem

akadályozható ellenőrzés mellett

az izraeli atomerőt és

az iráni atomberendezéseket egyaránt

nemzetközi hatóság felügyelete,

és e két ország kormánya tarthassa szemmel.

Csak így segíthetünk Izraelnek és Palesztinának,

mi több, minden embernek, kik ezen

az őrület bitorolta területen

szorosan egymás mellett,

egymásra acsarkodva élnek, végül

magunkon is csak így segíthetünk.

(Fordította: Szutrély Péter)

Sorok a cimbalom alól

Drága jó Frici barátom a tegnap annyira felpiszkálta a fantáziámat, hogy azóta se tudok másra gondolnui, csak a könyvkiadás hiábavalóságára, illetve a kiadók parazita szerepére.

Súlyos szavak ezek, s nem mentesek némi érzelmi háttértől sem (lásd: szubjektivizmus), de vállalom őket, már csak azért is, mert az előttem még hátralévő jövőben (ugye, mennyi abszurditás egy rakáson, egy mondaton belül?) semmiféle közösséget nem kívánok vállalni egyetlen kiadóval sem.

Azaz ne hazudjak nagyot: ha netán egy kiadó térden állva könyörög, hogy adjam át neki valamely munkám kiadási jogát és busás szerződést lobogtat meg az orrom előtt, még meggondolhatom magam. De addig...

A minap internetes naplómban (Visszajátszás) azt találtam írni Ferencz Imre és Kristó Tibor költőtársaink nemrég megjelent kötetei kapcsán, hogy könyveiket saját költségükön adták ki, s egyre nő azok száma, akik egyszerűen hátat fordítanak a kiadóknak.

Elekes Feri pedig jócskán hozzáfűzött ezekhez a lakonikus sorokhoz egy egész gondolatfutamot, ami végül is újabb kérdőjelekbe torkollik. Nyilvánvaló, hogy sem ő, sem én nem tudjuk ezeket megválaszolni. Az biztos, hogy az író ír, az olvasó olvas, s a kiadó e két rögeszme határán megpróbál úri módon halászni a zavarosban - ki tisztességes, ki tisztességtelen eszközökkel.

Lássuk csak Ferencz Imre érveit, miért haragudott meg a kiadókra? A kötetét ismertető interjúban mondja:

" – Az én pénzem van benne, mert ez a könyv a saját költségemen jelent meg. Nem akartam már sem koldulni, sem kivárni a pályázati huzavonát, azt, hogy a „cenzorok” egyike kitűnőnek, másika pedig pocséknak ítélje meg a munkámat. Máskülönben az a véleményem, hogy legyen a támogatóm maga az olvasó, vagyis az eladott könyvek árából törlesztek. Ha zéróba kijövök, nyertem – ha nem vásárolják meg a könyvet, veszítettem… Anyagilag. Erkölcsileg semmiképpen, mert fontos számomra az önbecsülés. Fontos az, hogy a lezárult publicisztikai munkásságom öt könyve után legalább ugyanennyi verseskötetem is sorakozzon a polcokon, ameddig azok még bírják… Mert nem kezdik bírni már a polcok sem az irodalmat, nem beszélve arról, hogy a könyvesboltokban sem tapossák le manapság egymást az emberek. A könyvekért. Nem kell, ami megadatik…"

"– A legutóbbi publicisztikai gyűjteményem 2008-ban jelent meg az Alutus kiadásában. Búcsúrepülés a címe, és ezzel elbúcsúztam az újságírástól. Nyugdíjba vonultam. Ennek a könyvnek a belső lapján az áll: „A könyv megjelenését kászoni és csíki közbirtokosságok támogatták.” Most utólag szeretném megjegyezni, hogy ez csak részben igaz! E tisztázásra azért van szükség, hogy ne vezessem félre az utókort. Vagyis ne legyek hamisjátékos. Ezért most röviden elmondom, miként történt ennek a könyvnek a megtámasztása. Nos, Csíkkozmáson gyűlést tartottak a közbirtokosságok; legalább negyven derék közbirtokossági elnök

ült a felújított kultúrotthon nagytermében, amikor én egy papírlapot a kérésemmel „végigeresztettem” előttük. Ha mindenki felajánlott volna száz lejt, akkor a kiadási költségek fedezve lettek volna. De csak a fele „kapott” a lehetőségen, közülük persze azok, akik közelebbről ismertek vagy akik barátaim voltak. Fanyalogva, kelletlenül összejött valamennyi pénz(ígéret). Ott helyben éreztem, hogy sül le a pofámról a bőr. Szülőfalum közbirtokossága is adott száz lejt. Én az előző könyveimből a kászonaltízi polgármesteri hivatalnál hagytam legalább ezer lejre könyvet, hogy a vezetőség reprezentáljon, ha látogatók érkeznek, ha az idegenbe szakadt kászoniak hazatérnek stb. Hogy ne csak a kászoni agyagból készült Vitos kerámiát osztogassák, hanem a kászoni agyból kipattant gondolatokkal is dicsekedjenek. Nofene… Szóval ennyit bizonyos gesztusokról, bizonyos támogatásokról. A csaló, félrevezető vagy csak részben igaz címkékről. Azt hittem, hogy újságíróként, publicistaként több évtizedes buzgólkodásomat értékelik, hogy magától értetődően a vállukra vesznek engem a dzsipesek. No, nem! Naiv voltam, hát bizony most már a magam kenyerén írt verseimet a magam pénzén adom ki. Nem kérek ezentúl senkitől alamizsnát…"

Súlyos szavak? Inkább súlyos élmények ezek. És ilyenek mindannyiunkat értek, s ha nem mondunk idejében megállj!-t, akkor még ilyenebbek érnek majd, mert a szerzőkkel szembeni nemtörődömség, lebecsülés egyre nagyobb méreteket ölt, egyre természetesebbnek érzi magát a prérin.

Mondjam a saját példámat? Ami kiverte nálam a biztosítékot?

Kiváló fotós még kiválóbb albumát akarta megjelentetni egy kiadónk, a fotós valami miatt ragaszkodott hozzá, hogy legyen valami közöm a könyvéhez, engem szemelt ki szerkesztőnek. Sőt, azt is elfogadta, hogy képei mindenikéhez egy-egy kommentárt, magyarázatot, értelmezést fűzök. Nagyon rövid idő alatt összehoztunk egy igazán remek könyvet, amely úgy tűnt, kiadónak is tetszik és szívügye. Hogy aztán kiderüljön: a rá kapott támogatás nem elég, s mert mi, szerzők nem voltunk hajlandók további támogatók után nézni, az album sorsa erősen kérdőjelessé vált. Olyannyira, hogy végül már mi nem akartuk a megjelentetését és semmisnek nyilvánítottuk a korábbi szerződést. Nem a sikertelenség volt a sértő ebben az egész történetben, hanem az a gátlástalanság, amivel a kiadó nem a szerzők, hanem kizárólag a saját érdekeit védte, azok mentén ügyködött, fittyet hányva arra, hogy megjelenés esetén is az elvégzett munkának, a könyvben rejlő értéknek csak igen jelképes hányadát képes megtéríteni.

Ferencz Imrééktől eltérően, személyesen nem gyűjtök pénzt arra, hogy munkáimat nyomtatott állapotban lássam. Elég, ha elérhetővé teszem szellemalakját a MEK-nek nevezet fórumon. A világhálón. Igaza van Imrének: önbecsülésünknek tartozunk ezzel. A többit pedig oldja meg az idő...

Egy éve búcsúztattuk Debit

Vagyis a Káfén mindenes társunkat, a Szatmáron élő-haló Debreczeni Évát, akivel üres perceinkben az aranytalicskát is kitaláltuk, összedobtuk és üzemeltettük nagy élvezettel. 2011. június 7-én hirtelenében az alábbi nekrológot sikerült összetákolnom Róla; egészen biztos vagyok benne, hogy ő is zavarba jön, ha várartlanul engem kellett volna intézményesen elsiratnia... Most e sorokkal emlékszem meg a tavalyi döbbenetről, illetve a verssel, amit egy nappal a halálhír vétele után írtam.

Elmenni júniusban

Debreczeni Éva halálára

Lehetett volna zord zimankót választani, de nem, ő megvárta a tavaszt. Sőt, az utolsó nyárba is belekóstolt. Évek óta a saját nekrológját írta. Mindegyre neki-nekifutott a gondolatnak, mind tisztábban állt előtte az út, mely Odaátra vezet és amelyen oly sokan elmentek már, de még mindig járható és annyian férnek el rajta számolatlanul – ha szükséges -, mint a pelyva…

Úgy olvasom utolsó, elektronikus verseskönyvét (Boldogtalan tollhercegnő), amit közösen szerkesztettünk, mintha a végrendeletét olvasnám. Ugyanarról az életről és halálról szól minden, az első szótól az utolsóig.

Nem kell mást tennem, mint kölcsönvennem a címet, majd máris melléje tenni az első vers szavait és előttünk áll a történet vége.

A boldogtalan tollhercegnő [mivel] minden verset már megírtak, minden csókot elcsókoltak helyette, az eget a földnek adták, a világot megváltották felette, mások jártak szórakozni, mások szültek éltek haltak mellette, ivott bort sört pálinkát is, kenyerének a javát is megette, sírt ő sokszor tán hiába életében de csak egyszer nevetett, mire várjon hamarjából, kiköltözik e világból leverten…

Olvassuk végig a könyvet, s ha eljutunk az Álmatlanul cím alatti töredékekig, érezhetjük, hogy kész is a leltár:

SZENTEK

szentistván,

szentróza,

szentszűzegekbe,

húdefúaszél.

ŐSZI HAMLET

kóválygunk, mint bolond őszi legyek

s kérdezzük magunktól: legyek vagy ne legyek?

MÉG NEM TUDOM

mindent tudok a halálról

csak még egyet nem:

hogy milyen.

ÖSSZESZEDETT

egyszer majd összeszednek engem is

már most szólok

vigyázzatok, csak óvatosan

porból vagyok

ÁLMATLANUL

hűs hajnal ölel

már halkulnak a tücskök

légy türelemmel

Borítsák be őt a saját versei és víziói: álmodj tovább, ott túl a Folyón is. Még találkozunk…

2011. június 7.

Cseke Gábor: Kutyalélek

(Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Debi…)

Valahol felbúgott egy hívó hang: hahó!

Hová-merre készül e furcsa nő?

Ajka szélén megalvadt vérpatak,

mosolya ettől kába, réveteg,

és akkor hopp,egy élesebb kanyar,

a szájban csomósodó nyál fanyar

ízét érezni, vagy csak rémlik talán,

mint villámlás rombadőlt ház falán.

Ha nem volna köztünk e résnyi hiány

ha biztos lehetnél, hogy jó az irány,

ha tudnád, hogy a lélek lélekre talál,

ha biztosan megérteném, amit kiáltanál,

de minden úgy inog most, zavaros és suta,

jajgatni kellene, de bennünk egy kutya

lelke nyüszít, kapar, idegesen csahol,

míg az a furcsa nő messze jár valahol…

2011. június 8.

Békés felett is elrepült Ménes, a szomorú véget ért gólya

2013. szeptember 6.

Megúszta a kémvádakat, de azt nem, hogy egy egyiptomi család vacsorája legyen Ménes, a gólya.

Mik ezek?

A Magyar Madártani Egyesület reggeli jelentése szerint nemzetközi állatvédői együttműködéssel sikerült kiszabadítani a hatóságok fogságából azt a gólyát, mely eredetileg Nógrád megyéből indult el dél felé. A rajta lévő GPS-adó miatt azonban azt gyanították Egyiptomban, hogy az eszköz hírközlési célokat szolgál, így fogságban tartották a költöző madarat.

A "vádak" tisztázódtak, a gólyát elengedték, s az adója a napelemeknek köszönhetően megfelelően feltöltődött és újra kezdett sugározni. A küldött adatokból megállapítható volt, hogy a madár a várt viselkedés szerint kisebb távolságokat repülve továbbra is a térségben maradt, ahol minden bizonnyal táplálkozva készült fel az újabb vonulási szakaszra - olvasható a közleményben.

Haitham Ibrahim, a gólya mentésében részt vevő Egyiptomi Környezetvédelmi Ügynökség (EEAA) munkatársa csütörtökön éjjel 10 órakor azonban arról tájékoztatta a gólya jelölését végző MME program vezetőjét, hogy Ménest a szigeten élő egyik család levadászta és megette.

Ha megfigyeljük a madár útját, jól látható, hogy a magyar-román határon tett néhány kitérőt, ennek során érintette Biharugra, Zsadány térségét is.

Vendéglétra

(Maszek adalékok Kenéz Ferenc hasonló című, 2012 őszén megjelent verseskönyvéről, amely "mindössze" három verset tartalmaz)

Az idei év első napjaiban, pontosabban január 15-én e-levelet kaptam Kenéz Feritől (Budapest), az alábbi szöveggel:

Szóval, Gábor, összeraktam azt a három darabot, amelyből az új verseskönyvem állna majd. Így együtt, azt hiszem, érdekes együttest alkotnak, "rendhagyó" jellegük miatt összetartoznak, de gondom, hogy külön-külön megállnak-e a (vers)lábukon? S itt, nyilván, a második és a harmadik darabra gondolok tulajdonképpen. Az első a Kolozsvár-oratórium, ezt ismered, így hát ez nem érdekes, a másodikról valamit tudsz, mert vallottam neked, a harmadikhoz annyit fűznék hozzá, hogy az a mi egyszervolt falunk, ahol feleségemmel, fiatal házasokként, anyósom tanítónői védszárnyai alatt meghúzódtunk...

Tudod, nem szoktam én megbeszélni a szövegeimet, dehát veled olyannyira "műhely-kapcsolatba" kerültem az évek során, hogy természetesnek érzem ebbéli "mű-gondommal" hozzád fordulni...

No, előre is köszönettel, F.

A levélhez csatolta a versek dokumentumát...

*

Másnap egy mondatos válasszal nyugtáztam a küldeményt, de már január 17-én kikívánkozott belőlem egy meglehetősen terjedelmes baráti kritika. Mellékelem.

Kedves Feri!

Nem volt szándékomban baráti kritikát írni, de ha már így hozta a sors, hogy megismerkedhettem legújabb munkáiddal, akkor hadd osszam meg Veled azt az élményt, amit számomra jelentettek. Annyit még elmondok elöljáróban, hogy felkérésed megtisztelt, de magam sem reméltem, hogy ilyen hamar sikerül "túladni" a vállalt feladaton.

Szívesen ismerkedem pályatársak új műveivel, s ebben Téged megkülönböztetett hely illet meg, talán ama közös affinitások miatt, melyeket az évtizedek során rendre fölfedeztem költészeti eszményeink között. Mindjárt első helyen említeném a valóság építőköveihez való sajátos viszonyt, azt a következetes módot, ahogy a nyers valóságelemekből az ember kimetszi az istenadta, jelentéshordozó szépséget, ahogyan tiszteli és megbecsüli a valósághűséget, az emberi képzeletet éltető konkrétumot. Ez a fajta látásmódod mindig erőteljes vonzerőt jelentett irányodba, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a Te vers-receptjeidet lehetetlenség lekoppintani, azok annyira markánsan egyéniek, hogy kár még csak a nyomukba is eredni s az aurájuk fényében sütkérezni.

Ezzel meg is magyaráztam mindjárt, hogy mi az a kötelék, ami engem személyesen a Te írásművészetedhez köt és ezen most már nagy változás nem történhet; nagyjából én is, Te is kifelé megyünk a salakpályáról, hamarosan már inkább csak a tiszteletkörök következnek, de Te előtte mintha egy nagy szintézisben mutatnád föl mindazt, amit a legjobban tudsz, és ami részedről még elmondható a világról.

A hozzám elküldött 3 poéma nélkül (nevezzük őket igy a könnyebbség kedvéért) nem lenne teljes értékű a munkásságod. Ezekkel viszont mintha felemelted volna ezek szintjére egész addigi költészetedet, szándékaidat. Úgy érzem, ez a három nagylélegzetű mű nagyszerű szintézise mindannak, amit mostanig mondtál és írtál. (Ez az, amit különben nem éreztem a nemrég közölt Öregnapló olvasása közben - az is Te vagy, de valahogy a sajátos íz, pontosabban izzás nélkül, túlságosan a balladai-folklorisztikus kánonokba simulva.)

A három poéma háromféle megközelítés, lépcsőfok. És mégis, szervesen összetartozók.

Az első (Szabadnak lenni mit jelent?) méltó szintézise mindannak, amit annak idején a Szabadulóművész-ben szerettél volna elmondani, s a műfaj korlátai között el is mondtál; a szintézis azonban csak most, annyi év után tudott igazán megszületni. Az oratóriumban minden a helyén van, minden hely- és időtakarékos, kiemelkedik, aminek ki kell emelkednie és árnyal, aminek árnyalnia kell.

A második, az Egy lelkes műkedvelő verses próbálkozása számomra az előzetesen hallott eredettörténet dacára sem problematikus, mert az elbeszélő költészet hagyományait felelevenítő, populáris forma annyira

árnyalat- és gondolathűen kifejezi nem csak a hősnő, hanem egész környezete, sőt a kor megbolydult,

elszédült, felajzott, megtévedt tudatát, hogy minden részletében magamra, magunkra ismertem, arra az átkos bűvöletre, amely átvezetett bennünket legszebb éveinken és igazából csak most bírjuk körülírni. (Hát nem egyszerűbb a fotográfus helyzete, aki azon nyomban, a pillanat melegében kell hogy megörökítse hely és idő szellemét?)

Ebben a naplóban sűrítve benne van mindaz, amit a manipulált (munkás)létről mostanig írtál, de nem ismétlésként, hanem új minőségként.

A Pingált űrhajó eddigi legjobb poémáidnak a csúcsa. Magába foglalja mindazt, ami Téged a repüléshez és annak élményéhez, filozófiájához köt. Téged jól kimutathatóan, a kezdetektől lenyűgöz és meghatároz a repülés gondolata. Így is van rendjén: repülni csak úgy érdemes, ha az ember újra és újra nekirugaszkodik a levegőnek. E téren írtál már néhány kemény, fajsúlyos poémát. Ez a mostani viszont összegez és egybeterel mindent, aminek eddig részletekre, gondolatokra bontva itt-ott hangot adtál. Egész közösségi létfilozófiánk, sorsköltészetünk és szabadságeszményünk megfogalmazódik ebben a fakanalas (báb)színjátékban. Mesteri elrendezés a síkok, emeletek váltogatása, a nézőpont és a hangvétel változatossága, a pontos, szikár nyelvezet, a történet bizarrsága, az egymáshoz hansúlyosan nem illő motívumok összerántása, hagyomány, haladás, giccs, populizmus, demagógia kavarodása...

Nem tudom eldönteni, versként vagy egyszerűen csak vallomásos írásműként olvasandó e három munka, de az biztos, hogy nagyon egymáshoz illenek, legjobb önmagadat foglalják egységbe. Ezek után akár le is tehetnéd a tollat - mondanám, ha nem tudnám, hogy ez nonszensz, és nem következik be, azon egyszerű oknál fogva, hogy addig élünk, amíg írunk; ergo, addig írunk, amíg élünk.

Szeretném, ha e sorokat ne lelkendezésként, hanem megfontolt és megdolgozott kritikaként értékelnéd, amelyekből azért most kihagytam az elkerülhetetlen helyesírási melléütéseket, amiket majd úgy is kikorrigál a türelmes idő.

Barátsággal:

csg

*

És most kezemben a könyv, a Bookart kiadásában, dedikálva, elegánsan fekete keménykötésben. És némileg, természetesen még megdolgozva, csiszolva menet közben. Örvendek, hogy születése előtt némi közöm lehetett hozzá...

Cseke Gábor: 10 perc van még /Titanic-játék

2012. április 15-én délelőtt az alább olvasható e-levelet küldtem szét a szélrózsa minden irányában élő barátaimnak, ismerőseimnek:

Kedves Barátaim!

Titanic-játékot ajánlok Nektek, s amennyiben veszitek a lapot, kérlek, válaszoljatok röviden, mit tennétek, mit gondolnátok, ha most történetesen a Titanicon utaznátok és a hullámsírba merülésig még kereken 10 perc volna hátra? A válaszokból mozaikot állítanék össze weblapomon. Aki választ küld, az egyetért a játékkal, és köszönetemet kapja fizetségül.

(A válaszokat a beérkezés sorrendjében, folyamatosan teszem közzé.)

A korabeli sajtó a Titanic pusztulásáról

A Titanic hajó pusztulása

1912 április

A világtörténelemben még eddig páratlanul álló hajókatasztrófa történt az amerikai vizeken. Vasárnapról hétfőre hajnalban a White Star Line angol-belga hajóstársaság hajója, a Titanic, a mely a világ legnagyobb személyszállító oczeánjáró gőzöse volt, az amerikai vizeken teljes sebességgel haladva, beleütközött egy óriási jéghegybe.

A Titanic hajón kétezerötszázan voltak a személyzettel együtt, de bármennyire igyekeztek a tengerészek elkövetni mindent, hogy mentsenek, és daczára annak, hogy a hajó Marconi-távirójával mindenfelé jelezték a katasztrófát segélynyujtás czéljából, mégis, a mire a segítőhajók megérkeztek, már csak mintegy 800 embert – jórészt asszonyt és gyermeket – tudtak megmenteni, ellenben mintegy másfélezren a hullámsirban lelték halálukat.

Az óriási hajó két óra alatt menthetetlenül elsülyedt és elpusztult a rengeteg szállítmány, sok kincs, érték stb., a minek értékét ma nem is lehet megállapítani. A katasztrófa részletei még ismeretlenek, de annyi bizonyos, hogy annyi borzalmassággal volt tele a katasztrófa, a minőre egyhamar példát alig tudunk.

A Titanic most indult el Southamptonból első utjára. Hogy vajjon ki lehetett volna kerülni a veszedelmet? a felől eltérők a vélemények. Némelyek azt állítják, hogy a katasztrófát az idézte elő, hogy a hajót hihetetlen fokozott sebességgel igyekezett a kapitány Európából átvinni Amerikába, már pedig akkora sebességgel, különösen olyankor és olyan vizeken, a mikor és a hol veszedelem fenyegeti, főként pedig éjjel és a hajnali órákban tilos haladni.

Bárhogyan álljon is a dolog, az nem változtat a rettentő valóságon, hogy alig két óra alatt másfélezernél több ember – köztük Astor, Wiedener, Guggenheim stb. milliárdosok – pusztultak nyomorultul el.

A Titanic minden elképzelhető kényelemmel fel volt szerelve. Óriási méreteiről fogalmat alkothatunk, ha közöljük, hogy a hajó 269 méter hosszu, 28 méter széles volt, sulya 60 ezer tonna, a gépei pedig 26 ezer lóerejüek, a hajó gyorsasága óránkint 21 tengeri mértföld. Voltak a hajón táncztermek, uszodák, kertek, saját zenekar, pazar kabinok.

A Gresham több milliós károsodása a Titanic katasztrófájánál

1912 május

A Titanic katasztrófája tudvalevőleg óriási károkat idézett elő, a melyeknek legnagyobb része természetesen a biztositó társaságokat terheli. E terhek nagy részét megérzik a Magyarországon működő idegen biztositó társaságok is, a melyek közül a Gresham angol biztositó társaságot éri a legnagyobb veszteség.

Egy bécsi lap jelentése szerint a Gresham károsodása több mint három millió korona, a mely az intézet magyarországi forgalmához arányitva igen jelentékenynek mondható. Sajnos, a közönség minderről nem kaphat megbizható információkat, mert biztositási törvényünk még mindig nincsen és nincs állami ellenőrző hivatalunk sem, a mely ugy, mint a külföldön, a biztositó-társaságok számadásait felülvizsgálná és a közönséget a társaságok vagyoni és jövedelmi viszonyairól tájékoztatná.

A mi közönségünk épp ezért, sajnos, soha sem kaphat megbizható felvilágositást a külföldi biztositó-társaságok helyzetéről és ezért érik őt folyton ujabb és ujabb károsodások, a mi a biztositó-társaságok szigoru állami ellenőrzése mellett mégis csak elkerülhető volna.

A Hope-gyémánt

1912 május

A Titanic hajóval elsülyedt a hires Hope-gyémánt is, a mely egyik milliomosé volt, a ki a katasztrófa alkalmával szintén életét veszítette. Sajátságos végzetessége volt ennek a Hope-gyémántnak. Most már negyedik gazdájánál volt; minden tulajdonosára bajt, szerencsétlenséget hozott. Ez a végzetessége mostan befejeződött, mert a gyönyörü gyémántdarab tulajdonosával együtt immár a tenger fenekén pihen. Szinte ki van zárva a lehetősége annak, hogy ez a remek gyémánt valaha a föld szinére kerüljön.

A gyémántdarab egymagába véve mintegy másfél milliót ért meg.

Rendezvények a Titanic áldozatainak hozzátartozóiért

1912 május

1. Gyüjtés a Titanic hajóval elpusztult szegényebb utasok és hajószemélyzet hátramaradottjai számára.

A mióta a szerencsétlenség részletei köztudomásra jutottak, különösen Angliában gyüjtenek nagy szorgalommal a szegény özvegyek és árvák javára. Londonban különösen a labdarugó közönség jóindulatára appellának. Nemrégen a Chelsen-Bradford csapatok mérkőzése alkalmával egy nagy lepedővel jártak körül a gyüjtők. Rövid idő alatt a zsebekből annyi pénz hullott a lepedőbe, hogy csak nagy fáradsággal tudták elszállitani.

2. A Titanic elsülyedése alkalmával elpusztultak árváinak és hátramaradottainak javára a Magyar Testgyakorlók Köre football-meccset rendezett s a mérkőzésre meghívta a Carpathia-hajó football-csapatát.

E jótékonyczélu mérkőzésen megjelent a Carpathia kitünő kapitánya is, a kit a fővárosban nagy ünnepeltetésben részesítettek. Képeink e nem mindennapi sportesemény jeleneteit ábrázolják.

I. a Carpathia kapitánya és kisérete Bárczy István polgármester társaságában a mérkőzést nézik. 1. Hankinson, a Carpathia első tisztje. 2. Rostron A. H., a Carpathia kapitánya. 3. dr. Lengyel Árpád magyar orvos, a ki a Titanic menekültjeit ápolta és gyógykezelte. 4. Bárczy István polgármester.

II. Brüll Alfréd, (1) átnyujtja Rostron kapitánynak(2) az M. T. K. miniatür zászlóját.

III. A Carpathia és az M. T. K. csapata játék közben.

A Titanic pusztulása

1912 május

A Kárpáthia hajó megérkezett Newyorkba, a hol partraszállitotta azokat, a kik elkerülhették halálukat, a mely a Titanic hajó pusztulása alkalmával fenyegette őket. Toll nem képes leirni azokat a részleteket, a melyeket a megmenekültek a szerencsétlenség borzalmairól beszéltek el. A szomoru tény az, hogy alig menekültek meg hétszázan, mig másfél ezernél többen merültek el a tenger hullámaiban.

Smith kapitány, a mikor a hajó annyira sülyedt, hogy a menekülés ki volt zárva, agyonlőtte magát. Az emberek egymáson gázoltak keresztül, az életösztön rettenetesen dolgozott, de viszont megható volt, a mint a férfiak százai előrebocsátották az asszonyokat és gyermekeket, hogy soha többé viszont ne lássák.

Ott lelte halálát Stead Vilmos, a 82 éves amerikai békeapostol is, Butt kapitány, Taft megbizottja, stb. A hajó Marconi távirótisztje híven teljesitette kötelességét, a táviratozásra kapott parancsoknak eleget tett, kiderült azonban, hogy kezdetben – bár nyilvánvaló volt a veszedelem – hazug táviratokat diktált Smith kapitány és Ismay, a társaság igazgatója, a ki ellen a kihallgatott menekültek nagyon terhelően vallottak és a kiről kiderült, hogy a társaság anyagi érdekeiért képes volt könnyű lélekkel az utasok életével játszani. Megállapitották, hogy a hajón kevés volt a mentőcsónak és tömeges szerencsétlenség esetére ki volt zárva, hogy mindenki megmenekülhessen.

Annyi kétségtelen, hogy a Marconi-féle drótnélküli táviratozás mentette meg azoknak az életét, a kik óriási küzdelmek árán feljuthattak a Kárpáthiára. Ha a zseniális fiatal olasz fizikus találmányával nem lett volna felszerelve a hajó, az esetben senki sem kerülhette volna el a halálát.

"Nincs óriás, csak a nagy ég..."

Az április 15-ére felfokozódott Titanic-hangulatban rábukkantam egy másik Titanic-versre is, amely azon melegében íródott, s már 1912 májusában meg is jelent a magyar sajtóban. Szerzője Fejes István (Legenye, 1838. jan. 22. – Sátoraljaújhely, 1913. nov. 30.; egyházi író, költő és műfordító), akiről Arany János is írft annak idején részletes kritikát. Az irodalomtörténet halk szavú lírikusként tartja számon, aki "nem kereste a feltűnést, a sikert. Valóban csak önmagának írt. Írásai azonban mégis utat törtek a szívekbe..." (Irodalomtörténeti Közlemények, 1940/50. évf. 3. füzet)

FEJES ISTVÁN

Az égostromló Titanic

Már fekszik a tengerfenéken.

Az ég pedig áll mostanáig

Örök magasban, tiszta kéken,

A nap, ki Gröndland jéghegyét

Szegezte a merész hajónak,

Mosolygja, hogy nem volt egyéb

A Titanic sem, mint egy – csónak.

Pedig nem is tombolt vihar,

A részeg orkánok pihentek:

A bősz habok tornyival

Csatájuk sem volt mennyköveknek.

Álltak a lég hullámai.

Forgószél örvénysírt nem ásott,

Mégis a Titán, bár mai,

Ott van, hol az ős óriások.

Nos, ember, mit csodálod ezt?

Mit állsz a parton megriadva?

Erőidet ezerszerezd,

És ölts gyémántpánczélt magadra!

Fel, feljebb még az árbóczot,

Edzettebbé hajód aczélját!

Előre nézz, hagyd a romot,

Hogy új hajód kivívja czélját!

De akkor is, ha nő erőd,

Ha mint ma, több lesz milliószor.

A gőgös czímet letöröld

Hajódról, mellyel együtt úszol.

Nincs óriás, csak a nagy ég.

S alatta a mélységes tenger,

De kicsi volt és kicsi még

A tenger és ég közt az – ember!

1912 május

Hajók pusztulása

1914 április

Április másodikán borzalmas szerencsétlenség történt az amerikai kontinens közelében, ugyanott, a hol a Titanic elsülyedt. Több halászhajó úszó jéghegyek közé tévedt s az egyik vitorlás, a „New-Foundland” rommá zúzódott. Közel kétszáz rozmár- és fókavadász volt a hajón, a kik közül csak igen kevesen menekültek meg szánandó állapotban.

A másik hajó, a „Southern Cross”, százhetvenöt főnyi legénységével nyom nélkül eltünt és a katasztrófa óta sehol sem látták. Valószinű, hogy a rajtalevőkkel együtt elsülyedt. Most ezután, mint St.-Johnsból jelentik, sikerült megállapítani, hogy az elveszett „Southern Cross” voltaképen egy világhíres hajó, a melyen Schakleton délsarki fölfedező útját megtette. A hajót akkor „Terranova” néven ismerték.

Az „Eric” nevű halászhajó kapitánya jelenti, hogy „Southern Cross” a sikeres munka végén épen hazafelé indult tizenhétezer rozmárbőrrel a fedélzetén. Április 5-én érkezett meg St.-Johns kikötőjébe a „Bellawentura” gőzös száztizenkét menekült rozmárvadászszal és hetvenhét holttesttel.

A menekültek szánalmas állapotban vannak a kiállott szenvedések után s a legtöbbet azonnal kórházba kellett szállítani. A holttesteket koporsóba tették és kutyszánkókon régi lakóhelyükre szállították a körülfekvő falvakba.

A mentőcsónak

1914 április

Ki nem emlékszik még a Titanic hajó óriási katasztrófájára? Arra a borzalmas éjszakára, amikor 1300 férfi merült el a tenger fenekére. Akkor, de azután is sokáig, s nemsokára a meginditott pör végső tárgyalása alkalmával ismét arról fog a világsajtó beszélni, hogy nem volt elég mentőcsónak a hajón, mert ha van elegendő ilyen mentőszerszám, annyi, amennyit rendszabályok előirnak, akkor minden egyes utas megmenekülhetett volna.

Már akkoriban hallottuk a hajós társaság és a szemtanuk vallomásából azt is, hogy hiába lett volna elég csónak, a rettenetes vihar amugy is fölforditott nem egyet, a pusztulást ez nem kisebbitette volna. E kérdést tehát nemcsak az dönti el, hogy volt-e elég mentőcsónak vagy nem, hanem az is, hogy tényleg mentő lett volna-e az a csónak?

Maga a szó összetétele azt akarja bizonyitani, hogy tényleg az utasok mentése a célja ezeknek a járómüveknek, de hogy mennyiben tudtak ezek megfelelni a valóságban, a válságosan gyakorlati esetben, azt nemcsak a legutóbbi Titanic katasztrófából, hanem azelőtti számos hajószerencsétlenségből is hiteles feljegyzések tanusitják.

A tengeri hajózás legrégibb idejében már találkozunk a mentőcsónak intézményével, amely hivatva volt arra, hogy az utasokat a nagy hajó tönkremenése esetén magába szedje, s az életet megmentse, s sok eset történetét jegyzi föl a história, amikor az a parányi mentőcsónak tényleg ezer veszély és száz halál torkából mentette meg a veszendő emberi lelket.

A mentőcsónak nem különös technikai alkotás, egyszerü csónak, amilyet mindenki látott már, amilyenben mindenki ült már. A csaknem ötezer éves hajózás elvezette az embereket a tengeralatt járó villamos hajó találmányig, s még ma sincs olyan járómű, amelyet ugy használhatna az emberiség, hogy abban a tenger szine fölött legyen emberi számitás szerint biztonságban. A képünkön egy ilyen szerkezetet mutatunk be.

Mentőcsónak, amelynek megalkoltásához az adta az eszmét, hogy a Titanicon néhány-száz utas azért pusztult el, mert a mentőcsónakot fölforditotta a vihar. Olyan csónakot kell tehát szerkeszteni, amelyet nem fordithat föl a vihar, amely ha fölfordul, akkor is a víz fölött marad. Nohát a képünkön látható csónak ilyen.

Egyetlen pillantás rá, már igazolja is ezt. A csónak egy henger, amelynek nyilásai vannak, hogy azon az utasok ki, illetve beszállhatnak, s ha a kellő számu utas benn van, bezárják a nyilásokat azon módon, ahogyan a tengeralatti bóják zárják le. Belül a csónakban körüs-körül padok vannak, amelyeket az utasok elfoglalva a csónak sulypontját az első elhelyezkedési vonalon tartják.

Ha a vihar fölforgatná a csónakot, legföljebb az utasok esnek egymásra, de az elzárt edénybe biz bele nem hatolhat, s az emberek ujra a fenéken helyezkedve el, ismét igyekeznek a csónak sulyvonalát az ujabb elhelyezkedési vonalban tartani. Belül minden ember oxigén-tömlőt kap, amellyel 16 órán át tartó levegőt kap.

Az oxigén-tömlőt azonban csak végszükség esetén kell használni, mert a csónak ajtószerkezetei mellett olyan szelepszerkezet is van amely a hengercsónak fordulásával egyidejüleg automatikusan záródik, s ha a henger teteje teljes körfordulással a fenekére zuhan, a szelepek teljesen vizáthatlanul záródnak be, de ugyanakkor az uj tetőn lévő szelepek nyilnak ki.

A csónakot egy angol mérnök találta föl és be is mutatta Londonban a Themzén. Hir szerint teljesen megfelelt a rendeltetésének. A kisérleteket maga a mérnök végezte, aki bezárkózott levegőtömlő nélkül a csónakba, s csak az automatikus szelepek segélyével kapott levegőt, mialatt a csónakot mechanikus erő forgatta, mint egy hengert, hossztangelye körül. A csónak egyébként lehetőleg meg is neheziti a viharnak a fölforditást és sokáig ellen tud állni a forgató erőnek.

Tizennyolc betű az S. O. S. …titititátátátititi…

1931 december

…titititátátátititi…Tizennyolc hang ez, aminél borzaszóbbat nem ismer a föld kereksége. Ha ez a tizennyolc hang felcsendül, az idegpályákon szörnyű borzongás fut keresztül… a halál dermesztő, könnyfakasztó zenéje ez a tizennyolc hang.

Titititátátátititi …valljuk meg őszintén meglehetősen ostobán hangzik ez így. Hol itt a halál? Hol a borzalom? Mióta a rádió elindult világhódító útjára és nélkülözhetetlenné lett, azóta ez a tizennyolc betű a végső veszélyt jelenti.

Miért? Ez a tizennyolc betű az S. O. S. jelzésnek a morsével kifejezett hangja. Az S. O. S.-ről pedig mindenki tudja, hogy mit jelent. S. O. S.! Süllyed a hajó… tébolyodott emberek küzdenek a legszörnyűbb elemmel: a vízzel. Önmagukban már nem bíznak, segítség kell. Az S. O. S. mögött szinte hallani a halálbaindulók utolsó imáját és sóhaját, szinte látni a végső kétségbeesés tébolyító jeleneteit.

Ki ne emlékeznek a Titanic iszonyú sorsára? S azóta is hány esetben vibrált végig már ez az igénytelen, de borzalmat keltő három betű! Titanic!... De kevesen tudják, hogy e nagy katasztrófának egyik oka éppen az S. O. S. volt. És még kevesebben tudják ennek a közismert három betűnek a történetét.

Az S. O. S. a rádióközlekedésben természetszerűen csak a Morse ábécé révén juthat kifejezésre. A tengeri közlekedés terén ugyanis ritka a drótnélküli telefon kapcsolat. Aminek az a magyarázata, hogy távirattal ugyanaz a leadás háromszor nagyobb távolságra juthat el, mint telefónnal. A távirati összeköttetés pedig a Morse-ábécével operál. Tehát pont és vonással illetve ennek megfelelő hanggal adják le a szövegeket.

A pontnak a rádióban egy rövid ti, a vonásnak egy hosszabb tá hang felel meg. Az S. O. S.-nél tehát igy áll elő ez a tizennyolc betű: titititátátátititi. Ami másként ennek a jelzésnek felel meg:… - - - …: S. O. S.

Hogy ez az S. O. S. mit jelent valójában, arra megnyugtató feleletet senki sem tud adni. A rádió körökben az a vélemény, hogy a SAVE OUR SOULS kezdőbetűi, ami magyarul azt jelentené: mentsétek meg lelkeinket.

Az S. O. S. jelzés alig idősebb két évezrednél. Azelőtt ezt a három betűt ugyancsak másik három helyettesítette. C. Q. D. Amikor a Marcon-társaság megkezdte a működését és kiépítette a világ rádióhálózatát, gondolt arra is, hogy veszély esetére olyan rövidített jelzést adjon, amelyet minden rádiós azonnal felismer és azonnal megért.

A Marconi-társaság propoziciója a volt hogy a C. Q. D. legyen ez a veszélyt jelentő szócska. A C. Q. D. a COME QUICK DANGER kezdőbetüiből alakult, ami azt jelentené, hogy jöjj sietve, veszélyben vagyunk. Egy másik jelentése az volna, hogy C. Q.= mindenihez, a D. pedig = veszély. A C. Q még mindig azt jelenti, hogy mindenkihez. De nem is fontos, hogy a jelentése, mert hiszen elegendő, ha tudja mindenki, hogy egy bizonyos, tetszésszerinti jelzés a veszélyt jelenti.

A C. Q. D. majdnem egy évtizedig volt használatban. A Morse-ábécében ezt a következőképpen kopogják le. -.-.--.--.. Hangzásban: tátitátitátátátiti Ha már most összehasonlítjuk az S. O. S. jelzéssel (titititátátátititi) azonnal szembetünik, hogy mennyivel jellegzetesebb ez az utóbbi.

Amikor a Titanic fedélzetén kiadta a parancsnok az utasítást, hogy azonnal segítséget kell kérni a hajó rádiós tisztje munkába kezdett A Titanic tragédiájához tartozott azonban az is éppen abban az időben küzdött egymással a kétféle jelzés. A C. Q. D. kezdett kimenni a divatból, az S. O. S. még nem jött bele

A rádióstiszt úgy gondolkozott, hogy mind a kettőt felváltva fogja adni s így valószínűbb lesz hogy felfogják. Á^szándék jóhiszemű volt, csak nem vált be. Több rádiós fogta fel a jelzést, de annak csak töredékét hallva, azt hitte, hogy normális táviratról van szó, gyanútlanul tova siklott a gépével más hullámhosszra. Így azután csak későn hallhatták meg a kétségbeesett segély kérést.

A többit már tudjuk. A Titanic katasztrófája azután végleg rendet teremtett a kérdésben és a C. Q. D. jelzést örökre elvetették. Nem feltűnő, hosszas, zavaros. A S.Q. S. a maga jellegzetes, hátborzongató hangjával bevonult a rádiókódexbe s onnan most már valószínűleg sohasem kerül ki. A végső veszély jelzése tehát ez marad.

A játék maga:

Egyed Ufó Zoltán:

Kiállnék a hajó orrába, és kitárnám a karom, mint Leonardo di Caprio.

Hajdú Mónika:

Megtanulnám 10 perc alatt, hogyan kell vízben élni.

Somorčík Sz. Rozália:

Hoppá,

úgyis mindenre késő van már,

idő sincs, csónak sincs, leugrom, oda, oda még lehet,

nem látom jól a mélyt, de talán vízbe esek.

ÁÁÁÁÁ!

Erre nem számítottam, hogy ennyire rohadtul hideg,

de itt vagyok, a vízben,

látom ott, talán ott úszik valami,

vagy valaki...

adja a kezét,

oda kapaszkodunk együtt,

talán kihúznak,

talán megmentenek!

Közelebb hozzám,

próbálja meg, bújjon hozzám,

együtt melegebb, ugye jobb így?

Kapaszkodjon erősen belém!

Én tartom magunkat ezen a bútordarabon...

hahó, itt vagyok egy idős hölggyel, hahó....

Ágoston Hugó:

Te Gábor, nagy huncut vagy - megírattál velem egy jegyzetet! Kezeld elnézéssel, tégy vele, amit akarsz. (Fél órám volt, pedig stílszerűen tíz percig kellett volna írnom.)

Játékot írsz, s a kérdésed/válaszom vehető nem csupán játékosan gyakorlatiasnak, hanem játékosan filozofikusnak is.

Jó lenne elsősorban többet tudni a körülményekről.

Ha a „most” azt jelenti, hogy 1912 áprilisában vagyok a Titanic fedélzetén (tehát a körülmények ugyanazok, mint akkor voltak), valószínűleg már percek óta pánikban volnék, és keresném a menekülés útját. Mivel csóróként harmadosztályon utaznék, a mentőcsónakok messze lennének, tehát a hajó labirintusában eltévednék - a keresés izgalma viszont feledtetné a halálfélelmemet. „Itt jobbra, itt balra”, ez jó játék a halálfélelem ellen is. Mivel a filmet még nem találták fel, arra gondolnék, milyen kár, hogy ezt soha nem fogja megörökíteni senki. Folytatnám a keresést, átfutna az agyamon, hogy most mit csinálhat a kapitány, és hogy már soha nem jutok ki az Újvilágba. Ilyesmik, valszeg. Hirtelen eszembe jut, mit mondott Chesterton, amikor megkérdezték tőle, mit vinne magával egy lakatlan szigetre. - A Thomas-féle nagy hajó- és csónaképítő kézikönyvet. Tedd ezt valahova, ahova úgy gondolod, hogy illik. Meg esetleg a viccet is, ehhez az első, „gyakorlati” részhez: Kinéz a Titanic bárjában az ürge (!), és azt mondja: - Hát én kértem jeget a whiskymhez, de ennyit!...

Ha a „most” azt jelenti, hogy 2012 áprilisában vagyok egy süllyedő hajó fedélzetén, tíz perccel a teljes elmerülés előtt (mert az azért elég sokat tart) még nyugodt lennék. Persze eszembe jutna, hogy mi a fenének kellett nekem pont a százéves évfordulón egy ugyanolyan hajóra ülnöm, meg hogy milyen kár, hogy nem tanultam meg úszni (bár ennek nyilván nem lenne jelentősége, hiszen az ember megfagy a jéghideg vízben), s ha mindenáron Amerikába akartam menni, miért nem ültem repülőgépre. Közben persze több kamera filmezné az egészet, tehát igyekeznék normálisan viselkedni, „csak semmi pánik”, mondanám körbe, de bizonyára feleslegesen (a sok skandináv, szír, örmény, kínai, orosz, olasz és brit nem tudna magyarul), végül amikor már nyilvánvalóvá válna, hogy minden el van veszve, felhívnám mobiltelefonomon a szerkesztőséget, és meghagynám, végezzék rendesen a választási kampány ismertetését, szavazzanak minél többen az RMDSZ jelöltjeire - nehogy elsüllyedjenek, mint én.

És akkor most jönne a válasz a filozófiai kérdésre: mire gondolnék a biztos halálom tudatában előtte néhány perccel? Nem tudom, őszintén szólva. Nem csodálkoznék, ha eszembe jutna, hogy ezt egyszer megkérdezték tőlem... Mondják, hogy ilyenkor ez ember előtt lepereg az egész élete, percekbe sűrítve (s persze reklámbetétekkel megszakítva). Nyilván be lennék szarva - és olyasmire gondolnék, mint általában beszart állapotban. És szinte biztosan eszembe jutna, amit Samuel Goldwin, a mi zseniális Samunk (igen, a Metro Goldwin Mayer Miau-ból ismert producer) mondott a halálakor: - Nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a pillanatot!

Krebsz János:

Akadékoskodó: Senki nem állíthatja, hogy a hajónk el fog süllyedni! Még hogy tíz percen belül?! A Titanic az ember által alkotott legbiztonságosabb hajó! Be kell tapasztani a rémhírterjesztők pofáját! Éljen a bölcs kapitány!

Gergely Tamás:

Megőszülnék. Nem: valószínûleg összefoglalnám az életem, állítólag ahhoz egy perc is elég.

Ujlaky István:

Fénykép-szerűen magam elé képzelném az összes embert, aki közel áll vagy állt hozzám. Kezdve szüleimmel, gyerekeimmel és feleségemmel, befejezve a nőkkel, akik valaha szerepet játszottak az életemben. Végig gondolnám, mit tettem jól és mit rontottam el valaha is. Aztán az utolsó másodpercekben valószínűleg összeomlanék, s üvölteném: én még élni akarok...

Dr. Veress Albert (csíkszeredai Red Börszi):

1. gyorsan emilt küldenék címlistámra, de a címeket nem Cc-be hanem Bcc-be másolnám be és megírnám nekik pontos helymeghatározási adataimat, amelyeket szextánssal előtte még bemérnék. Tudják, hol kell halottak napján virágot szórjanak fölém.

2. feleségemnek - ha nélküle lennék a hajón - vagy gyermekeimnek megírnám, hová van eldugva lyukas, lábszagos zoknim, amelybe dugi pénzemet rejtettem. Teljen nekik villára (legalább 4 ágúra!).

3. beülnék a magán búvárhajómba, feltankolnám Nemo kapitány néhány, tengerfenéken nyugvó aranyékszeres ládáját, elúsznék Hawaira, a 7. pálmafa alá épített pálmalevél-kunyhómhoz, ahol a maffiások tekintete elöl rejtve nyugodtan fizethetném napi 16 Pina-kolámat, amelyeket lenge öltözetüket hátrahagyva csini, félvér lányok tennének asztalomra, miközben buksi fejüket ölembe rejtenék.

4. az anyakönyvi hivatalban új személyazonosságit váltanék ki magamnak és megigényelném a Román államtól a temetési segélyemet, koporsónak a TITANIC-ot számítva fel nekik, Swarowszki kristályokkal bélelt derékaljammal. Megadnám nekik a Kajmán szigeteken - évekkel azelött - nyított bankszámlám adatait és az örökösöm/k nevét/neveit, akiknek hozzáférési jogot írtam be nyitáskor. A kapott milliókból befizetnék a 100 éves Titanic emlék-halálutazásra. Majd ismételném az eljárást, a végtelenségig! Közben, a süllyedés évfordulóin, visszamennék a süllyedés helyszínére, láthassam, kinek voltam fontos életemben, ki milyen virágot szórna el ottan.

Berecz Edgár:

Megmondom én gyorsan mit tennék: gyorsan két ajtót le, kötelekkel egybe, aljára szegekkel 4 úszógumit, fel az úszómellényt, egy ládába kétszersültet, konzerveket, demizsonba vizet, iránytűt, térképet egy üvegbe, csiholó acélt, kovát, tükröt, kést, bicskát a zsebbe, két evezőlapátot, darab vitorlavásznat a hónom alá,tekercs kötelet, horgászzsinórt, horgokat, szegeket és kalapácsot s azzal megpucolnék a Titanicról. Egyék meg amit főztek, süssék meg a tudományukat!

Ady András:

Akkor ennek nem sokkal a kettétörés előtt kellett lennie. Utána, a farrész már nem sokat úszott. Mindenképpen keresnék egy pontot a megdőlt fedélzeten, ahonnan jól láthatom, merre húzott el a legtöbb csónak (holdfényes éjszaka volt). Ha van rajtam mentőmellény, akkor rendben, ha nem, szerzek egyet gyorsan és egy újabbat is (ha nincs, akkor valami fatárgyat, ami fenntart), hogy majd biztosan felszínen maradjak a hideg vízben és ne kelljen még akkor roncsok után kutassak. Ha nagykabát van rajtam, levetném. Úgyis csak megszívja magát vízzel és lehúz, úszni képtelenség benne, és nem véd a hideg ellen, sőt növeli a kihűlést. Azt a nyavalyás sípot már ugrás előtti pillanatokban használnám és a vízben az előre kiszemelt legközelebbi csónak felé evickélnék (teljes erőből, mert ez az egyetlen dolog, ami még melegít, és a dermedést halasztja), de gyorsan, mert nem akarom, hogy magával rántson a haldokló hajó...ugye milyen okos vagyok, így post festam? Persze az általános pánik zsivaját nem számítottam, a saját rémületem, a vízben lévő gyilkos törmelékeket és a csak későn, túl későn visszaforduló csónakokat szintén nem vettem számításba...s abba, hogy majd akad egy nagy tárgy, amire teljesen felfeküdjek és ne érintkezzek a vízzel, nos arra csak a filmben számíthatott a hős-nő...akkor, és ott nem működött a ráció.

Cseke Attila:

Pánikba esnék, és kétségbeesetten kapaszkodnék minden túlélési lehetőségbe. És ha ezek mind elfogytak, akkor hasta la vista.

Elekes Ferenc:

Két cigarettát szívnék el, egymás után.

Balla D. Károly:

Beállnék dzsessz-sztenderdeket játszani a zenekarba.

Anna Dobrescu:

Felvenném a legmelegebb ruháimat, amit magammal vittem és keresnék egy mentőmellényt a hajón, felvenném, ha lenne egy GPS-em és mobiltelefonom, felhívnám a 911-et és megadnám a koordonátákat, ahol a hajó van, hogy minél hamarabb megtaláljon egy mentőcsapat. Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, attól is függ, kik vannak még velem (család vagy egyedül), mi történik körülöttem...egy ilyen helyzetben a pillanat szabja meg, hogy miként reagál az ember.

Oláh István:

A körkérdés csupa feltételes mód: mit tennétek, ha most történetesen a Titanicon utaznátok. Ezt még elfogadom, ikertestvérét, az óhajtó módot még száz év után se. De ha mégis, akkor egyáltalán nem vigasztalna, hogy előttem az élet, ugyanis tíz perc múlva feltételezhetően (de nem óhajtottan) lepereg előttem egész életem. Ez az élet utolsó pillanata, ami belefúródik a halálba. De az is lehet, s ez az én választott feltételességem, hogy anyámmal és nagyanyámmal kimenekülünk az Újvilágba. Ők menekülnek, engem magukkal visznek. De nekünk nincs csónakunk az ütközéskor. Végül pedig az is lehetett volna, ha valamelyik Udvarhely környéki faluból, Siklódról, vagy Csíkból (Madarasról, Dánfalváról, Kozmásról) vándorlok ki, hogy szenet vagy fémeket bányásszak, utat építsek, mert itthon élni már nem lehet, s a háború is csak két év múlva tör ki, ahol nyolcvankettesként legalább főtéri szobor lehetek.

Dancs Artur:

Utálom a kilátástalan helyzeteket, és azt, hogy ha valami külső tényező határozza meg, mi történjen velem. Ha már nyilvánvaló, hogy nem jut mentőcsónak, visszamennék a bárba, ahol az estét is töltöttem, és töltenék magamnak egy konyakot. Merthogy a pultos már rég elmenekült. Nincs, akire számítani. Ha megvan a konyak, kicsit azon bosszankodnék, hogy nem vettem meg azt a jegyet a KLM járatára, hogy azzal térjek vissza New Yorkba. Mert az rendben, hogy az American csődbe ment, a Delta megszeppent a Malév eltűntetésétől, s aki még berepül Budapestre, megkéri az árát. Én meg makacskodtam: márpedig nem fogom azt a pénzt megfizetni. Mintha valamit is számítana valakinek, hogy megveszem-e a helyem, vagy a szolgálati kedvezményes jegyemmel utazom, vagy nem utazom egyáltalán... Na, szép! Kaland kellett nekem. Óceánhajózás. Van most kaland...

Az Óceán a barátom. De hideg. Épp ma jártam kinn. Áprilisban még nagyon hideg. Akármennyire is barátkozunk. De így legalább nincsenek cápák. Azt tanultuk, három percet lehet kibírni. Ezalatt majd abban bízom, igaz az, hogy a szeretteiddel mindig együtt lehetsz valahogyan...

Nagy József:

Bár a busás fizetség meggondolásra késztethetne, kihagyom e játékot.

1. A tököm tele van a Titanic-kal (napok óta a csapból is ő folyik).

2. Nem utaznék hajón semmi pénzért (utálom a vizet, minden formájában).

3. Ha mégis rajta lennék, minthogy nem tudok úszni (és a vizet is utálom), valószínűleg békésen söröznék, míg el nem nyelne a kurva hideg óceán.

Dávid Gyula:

Nyolcvanon felül ez nem igazán játék, de ha már Titanic-évforduló van, menjünk bele. Édesapám annak idején azt mondogatta: az esti imádságba mindig belefoglalom a gyermekeimet-unokáimat, de már annyian vannak, hogy belealszom, mielőtt a végére érnék. Neki akkor 6 gyermeke, 16 unokája és 11 dédunokája volt. (Édesanyám még megérte a 12-20. dédunoka születését.) Ők jutottak eszembe, amikor a kérdést feltetted, s azt hiszem - bár ezt az adott valós helyzetben, a biztos halálveszedelemben nem tudhatja az ember - én is végiggondolnám a magunk lényegesen kisebb családját, egyenként. Ez is számlál 3 unokát és 5 dédunokát. Meg hát persze a magunk - nem könnyű, de alapjában véve szép - életét.

Bölöni Domokos:

/Titánik panzió/

Helló, haver!

Ismered ezt a szép himnuszt? De messze vaan Ámérikaaaa...Az utolsó százon már nem érdemes hamleti dolgokon törnöd a kobakod.

Az utolsó tíz perc akkor érvényes, ha az utolsó percét át tudod változtatni.

Hogy az legyen a következő életed első perce.

A titánikos ügy engem már nem kavar fel egyáltalán. Látom magam, amint kétségbeesve próbálom elérni a mobilomon az üknagyapámat, aki a Kárpátián evickél Ámérikába, a vén székely mázlistát felvették segédfűtőnek a kazánházba, így egyetlen centjébe sem került a buli.

Nekem meg lop(a)kodnom kell, szó szerint. Állampolgárilag pláne.

Eszembe sem jut, hogy talán éppen a jéghegy miatt nincs térerő, azért makrancol a zsebtelefon. Éppen a éjfél utáni mérleget készítettem, szemlét tartván aznap szerzett kincseim fölött: gyöngyök, gyűrűk, arany cigarettatárca.

Az induló tőkém majd, New Yorkban.

Amikor csak halálravált arccal beviharzott Kecskés, a társam (Di Caprio néven szerepel a vízbefúltak jegyzékén), és azt hörögte: baj

van...

Nocsak, jönnek a zsaruk?

Rosszabb.

Annál rosszabb a moziban sem lehet.

Hát te nem hallottál semmit?

Valami zakatolást igen, de ezen a szinten, öregem! Úri tolvajnak ne tűnjön fel mindjárt minden. Úri tolvaj nem siet, nem fizet, nem

csodálkozik, csak csen, csak csen, csak csen.

Nem vette a poént.

Hát nem érted, te szerencsétlen? Süllyedünk!...

Ó, igen, o, yes, mondtam rezignáltan.

Mi lesz ezzel a sok szajréval?!

Szajré, szajré, kiáltotta Kecskés. Most ne a bőrünket, hanem az életünket mentsük, te hülye!

És átvetette magát a korláton. Vannak összefüggések, amelyeket sosem lehet teljességgel megérteni.

Bambán bámultam utána. Ott ácsorgott egy gyanús külsejű alak, megvárta, míg Kecskés eltűnik a habokban, majd hozzám lépett.

Nem akar véletlenül egy príma mentőcsolnakot? Olcsón megszámítolom magának.

Nos, hát well. Mit tegyünk, ha ez a helyzet. Még egyszer megpróbálkoztam a dédivel, térerő megint csak nuku, mérgemben földhöz

vágtam a kurva mobilt, rátapostam, széttiportam.

Majd fölmutattam az arany cigitárcát a piszkos alaknak, aki a Fred névre hallgatott. Két évvel később feltűnt Manhattanban, de kapott a gorilláimtól pár precíz döfést egy mértanilag nehezen definiálható testrészére, és végképp alámerült.

Ez a mr. Piszkos bólint, és a csónakhoz vezet. Vacog már benne még néhány gazdag protekciós. A finnyásabbját később a vízbe hajigáltuk.

A Kárpátián megkerestem az öreget, és behúztam kettőt neki. Sosem tanulod meg, hogyan kapcsold be, te vén zsivány! Hiába csórtam neked mobilt, nem akarod használni? Hát miattad majdnem megkrepáltam!

Ezek a tisztességben eladósodott sültparasztok sosem értettek az élethez. Szenet lapátolt a kazánba, s közben folytak a könnyei.

Tele a hócipőm a marha honvágyával. Mondom neki: Órájt, tatus! Ez az a helyzet, amikor oda jut az ember, hogy végre megengedhetne ezt-azt magának, és kiderül, hogy sorry, már szinte semmit sem. Oké?

Nem értette. Ment a makacs feje után. Pennsylvania valamelyik rézbányája szaggatta fancsikákra a tüdejét.

A Kárpátián is az utolsó tíz perc hozta meg számomra a heppit.

Képzeld, előkerült az ipse, akitől a tárcát suvasztottam. Számon kérte persze. Mondom neki, mujklesz, szákánává, a tárca már nincs meg, de odaadom a gyöngyöket, a gyűrűket, a két arany mankójú sétapálcát is, startol a new biznisz, zsimi zsumá.

De ez még elég gyengén beszélte a nyelvet, úgyhogy nemsokára kiáltás hallatszott odafentről: - Ember a vízben!

A krónikus marketinghiányban szenvedő vállalkozó tipikus esete.

Mire kihalászták, már üres volt minden zsebe.

Well, ennyi. Látod, ilyenek vagyunk. Sokfélék, de mind jó hazafiak!

Az a mentőorvos is, akitől ez a kis heg vigyorog itt, a bal szemem alatt, mert a helyzetfelismerés pillanatnyi zavarában belenyúltam a

kistáskájába, hát az is micsoda nagy magyar.

Holott tisztára Lengyel az istenadta.

Oké, ez rossz poén volt. Szerecsenkerék forog. Ne javíts ki, jól mondtam. Most éppen megint fekete vagyok. Mire megengedhetném magamnak a nyugodt utókort, kiderül, hogy ezt a rohadt kócerájt kell működtetnem a székely hegyek tövében.

A honvágy visszaokádódott.

Titánik panzió lett belőle.

Mielőtt hazatántorognál, rutinszerűen ellenőrizd, ha tudod: nem hiányzik-e valamid. Megvan-e mindened.

Mind a két szemed?

Ezek itt nem lopnak, nem rabolnak, hanem magukhoz veszik a szajrét, mint valami szentelményt, és szentség, hogy sosem kapod vissza.

Utólagos reklamáció abszolúte fölösleges.

A legközelebbi kórház hetven kilométerre van. És jó ideje immár csak hozott anyagból gipszelnek.

Bodor Zsolt:

A menekülésre gondolnék, hiszen tudnám, hogy már csak tíz perc van hátra. Valószínűleg azon törném magam, hogy lekerüljek a hajóról, minél távolabb, nehogy beszippantson a süllyedés örvénye. Szinte biztos, hogy a háton fekve, teknősként evező technikára alapoznék. Ha nem tudnám, hogy csak tíz perc van, akkor háborognék, miért nem mond senki semmi konkrétat.

Máriás József:

Mit tennék?

Tíz perc? Mennyi is az? Miként lehet egybevetni a mögöttünk levő évtizedekkel? Isten büntetése avagy váratlan, előre nem látott cunami az a hatszáz másodperc?

Miként lehet beosztani?

Öt perc az élet pozitív dolgaira: a gyermekkor örömeire, a diákévekre, az első, sosem feledett szerelemre, a szolgálat szépségeire, sikereire, a gyermekekre, az unokákra?… Mi maradt ki, kiről, miről nem szóltam, nem idéztem még egyszer magam elé, mielőtt beszállnék Kháron ladikjába?

Öt perc az el nem végzett dolgokra, a mögöttünk maradt adósságokra, tettekre, írásokra, melyeket mások vártak tőlem vagy én önmagamtól? A csalódásokra? Az üresjáratokra, az elfecsérelt időre – órákra, napokra, évekre?

Záporoznak a kérdések. Az élet maga csupa kérdés volt, jobb esetben is kérdés/felelet játék. Be sokszor nem tudtam válaszolni! Nem tudtam jól válaszolni. Elsősorban önmagamnak. Mit/miért/hogyan/mikor/kivel/mi végett?

Az inga kileng – hol balra, hol jobbra. Az idő szalad. És még nincs kész a leltár. Melyik serpenyő lesz a súlyosabb? Megadom magam. A hajózenekar játszik: Közelebb, közelebb, Uram, Hozzád… Leteszem a karórám az asztalra. A pincér konyakot hoz. Leülök s nézem a másodpercmutatót. Kezembe venném a poharat, de már késő… Engem is elnyelt a nagy csobbanás.

Jámbor Ilona:

Kedves Gábor!

Nálam most különösen aktuális ez a téma, ugyanis a leányom, Dóra éppen az Atlanti-óceán kellős közepén leledzik, a Costa Atlantica nevű sétahajón. Ebből kifolyólag is a napokban leginkább csak a Titanic tragédiájával foglalkozó dolgokat olvastam, néztem és persze láttam a két filmet is a magyar Tv-kben. Én úgy gondolom, hogy ha egy ilyen katasztrófában szerencsétlenségemre részt kellene vennem, ha velem lenne egy hozzátartozóm, megpróbálnék lelket önteni belé és lehetőségemhez mérten próbálnám menteni az életét, ugyanezt tenném a nálamnál gyengébbekkel, ha pedig már ez sem lehetséges, bocsánatot kérnék gondolatban mindenkitől, akit valaha valamiért megbántottam, majd utolsó gondolatként életem legszebb élményét próbálnám fölidézni magamnak. Én ezt most így gondolom, de lehet mégsem ez történne, viszont egyben nagyon biztos vagyok: senkinek nem törnék az életére azért, hogy mentsem a magamét...

A Costa Atlantica

A játékot ma, 2012. április 17-én reggel lezártam. Titanicunk elsüllyedt...

(Forrás: urszu 2. Cseke Gábor honlapja / blog)

Csiriz (ragasztó) recept

2 dl víz, 3 púpozott teáskanál liszt.

Az elkészítés a következő: 1.5 dl vizet egy kis lábosban elkezdek melegíteni. A maradék fél dl vízben elkeverem egyenként a három kanálka lisztet, és a kb. 60 fokra felmelegedett vízhez öntöm. Folyamatos keverés közben addig főzöm, amíg be nem sűrűsödik, és opálossá nem válik. Kész is. Ezután lefedem, és hagyom langyosra hűlni. Időnként megkeverem, ellenőrzöm a sűrűségét.

Sógornőm zarándoklata Auschwitzban

Zarándokút Auschwitzba

2015-02-25 10:51:44

A Rétközi Múzeum igazgatónője, Vofkori Marika hívta fel a figyelmemet Juditra, aki útja során betért hozzájuk megpihenni. Miután visszatért az útról, ismét elment a múzeumba, kedves ajándékokkal köszönve meg a szíves fogadtatást. A neve Cseke Judit. Hajdúnánáson lakik, angoltanár. 2014 nyarán hosszú évek tervezgetése után elzarándokolt Auschwitzba. Úgy, ahogy valaha szokás volt zarándokolni: gyalog. 550 kilométert tett meg. Beszélgettünk. Ritkán kérdeztem közbe. Végignéztük a fotókat, folyamatosan kommentálta. Az auschwitzi képekhez érve elhallgatott, némán néztük végig – Somos Péter beszélgetett Cseke Judittal.

„… Az Örökkévaló megőriz téged minden rossztól, megőrzi lelkedet. Az Örökkévaló megőrzi mentedet és jöttödet, mostantól mindörökké!” (121. zsoltár)

Miután Erdélyt kettéosztották, szüleim román részre, Torda mellé kerültek. Édesapám a román hadseregben szolgált. Kisinyovba vitték őket, onnan a többiekkel együtt tovább került volna a frontra. Ő azonban lefizetett egy tisztet, hogy engedje haza szabadságra. Amint hazaért, rögtön elégették az egyenruháját – amúgy is tele volt tetvekkel –, és átszöktek Kolozsvárra. Onnan azután édesapám szülővárosába, Szilágycsehbe költöztek, ha jól tudom, ’42-ben. Béreltek egy kis házat, éppen a zsinagóga mellett. Édesanyámat, aki románul is tudott, egy idős ügyvéd alkalmazta, aki a zsidótörvények miatt már nem vezethette az irodát. A titkárnő, egy 4-5 éves gyerek anyja is zsidó volt. A férjét elvitték munkaszolgálatra, ő túlélte a holokausztot, de a felesége és a kisfia nem. Én ezért a három emberért: az ügyvédért, a titkárnőért és a kisfiáért (a nevüket sajnos nem sikerült megtudni), és persze a többi szilágysági zsidóért zarándokoltam el Auschwitzba

Amikor kezdett eldurvulni a helyzet, mondogatták az irodában is, hogy valószínűleg elviszik őket. Édesanyám nem nagyon hitte, de végül egy hajnalban bekövetkezett, amitől tartottak. Előző nap, amit lehetett, bevittek a zsinagógába: élelmiszert, értéktárgyakat. Miután elvitték a zsidó lakosságot, éjszaka megkezdődött a járkálás, a szüleim jól hallották: elhordtak a zsinagógából mindent. Úgy hallottam, máshol meg se várták, hogy besötétedjen.

A gettó Szilágysomlyó mellett, egy mocsaras helyen volt, ott is téglagyár lehetett valamikor. Állítólag az volt a legembertelenebb gettó. Úgy tudom, körülbelül hat hétig tartották ott őket, közben megpróbálták kiverni belőlük, hová rejtették a pénzüket és az értéktárgyaikat. Kimerülten, kiéheztetve vitték őket onnan Auschwitzba. Utánanéztem: 80 százalékuk egyenesen gázkamrába került. Onnan, a volt gettó helyéről három kavicsot vettem fel, azt vittem magammal.

Akiknek meséltem a tervemről, kezdetben érdeklődve hallgatták, aztán szinte mindegyik megjegyezte: valami oka csak lehet, hogy így bántak a zsidókkal! Édesanyám csak jókat mondott azokról, akiket ismert: tisztességes, művelt, jó embereknek tartotta őket. Rendszeresen látogatom a szüleim, a nagyszüleim sírját, a dédszüleimét is bozóttal benőve találtam és rendbetettem, én ezt kötelességemnek tartom. Auschwitzba, az emberiség temetőjébe is kötelesség elmenni, de nem turistaként, mert az nem látványosság. Legalábbis én nem tudtam volna úgy elmenni. Úgy gondolom, kizárólag zsidóknak illik járművel odautazni. Szervezek kirándulásokat Erdélybe, Olaszországba. A buszban mindig elmondom, mi következik, mit fogunk látni. Próbáltam ezt kivetíteni Auschwitzra, és rájöttem, hogy úgy nem lehet… Évekig terveztem az utat. A nagyobbik fiam tudott mindenről, a kisebbiknek éppen csak megemlítettem. Arra egy percig sem gondoltam, hogy feladom… Minden éjjel 1-2 óra körül aludtam el, és 6-kor már úton voltam, könnyedén, tele energiával. A lábam persze az első nap végére tele lett vízhólyaggal, de arra gondoltam, hogy akikért, amiért megyek, ahhoz képest ez semmiség. Július 15-én hajnalban indultam Szilágysomlyóról és augusztus 2-án kora délután, a roma holokauszt emléknapján értem oda.

Útközben megesett, hogy kissé összezavarodtam. Úgy tudtam pl., hogy Dombrádnál át lehet kelni a Tiszán komppal, aztán kiderült, hogy nem, úgyhogy vissza kellett fordulnom. A szálláshelyekkel is volt olykor probléma. Az első nap több mint 37 kilométert gyalogoltam. A motel, ahol tervem szerint megszálltam volna, tele volt, mert az összes helyet lefoglalták útépítő munkásoknak. Tovább mentem és Érszakácsin próbáltam szállást találni. A parókián próbáltam előbb, de ott nem volt senki. Aztán arra jött egy hölgy, aki megkérdezte, miben segíthet. Mondtam neki, hogy szállást keresek. Felajánlotta, hogy aludjak nála. Enni-innivalót adott, még ajándékot is kaptam tőle, mint a mesében. Reggel el akart kísérni a buszhoz. Mondtam, gyalog megyek. Nem értette. Később sem értette ezt senki, akinek elmeséltem.

Az út további részén is az egyházaknál kerestem szállást. Nem mintha rá lettem volna szorulva, inkább kíváncsi voltam, hogyan reagálnak arra, hogy zarándokúton vagyok Auschwitz felé. Volt, ahol szívesen vendégül láttak, de olyan is, ahol azt mondta a tiszteletes úr: menjen innen, hagyjon békén. Nagykárolyban például azt mondták, ezernél több vendéget várnak, így engem már nem tudnak fogadni. A templomhoz közel, a gimnázium kollégiumában szálltam meg végül. Reggel felébredtem, kinéztem az ablakon, megláttam a zsinagógát…

Családomra a racionalitás, józan gondolkodás volt jellemző és megmagyarázhatatlan jelekben, csodákban nem hittünk. Utamon mégis, mintha félreérthetetlen jelzéseket észleltem volna: légy nyugodt, megoldódik minden.

Két alkalommal olyan eső volt, hogy majdnem kikészített. Muszáj volt mennem, nem maradhattam ott az úton. Időnként megállt mellettem egy-egy jóindulatú autós, és persze nem értették, miért nem ülök be melléjük. Kassa és Eperjes között az autópályán mentem. A zaj eléggé zavart, amúgy nem volt semmi gond.

Sehol nem időztem sokáig, pedig látnivaló lett volna jócskán, de nem kirándulásra indultam, hanem zarándokútra. Éppen ezért előre nem sokat olvastam a nevezetességekről, inkább a hazaérkezés után néztem utána, mit is láttam. Legfeljebb tíz lépésnyit tértem el időnként az utamtól egy-egy látnivaló kedvéért; nem csak azért, hogy ne veszítsek időt, hanem azért is, hogy ne tereljék el a gondolataimat. Nem vettem újságot, nem hallottam híreket. Mégis voltak olyan élmények, amiket nem lehetett kiszűrni. Szlovákiában nagyon szépen énekelnek az emberek. Egy templom mellett elhaladva tapasztaltam először, aztán egy kocsmában hallottam énekelni a csaposlányt, az udvarlója dalolva válaszolt. Szívesen hallgattam volna őket még sokáig, de menni kellett tovább.

Mikor 19 nap gyaloglás után Auschwitzba értem, pontosan az fogadott, amit elképzeltem, amitől eleve viszolyogtam: luxusautók, luxusbuszok, képeslapok, üdítők, semmi szerénység… Borzasztó. Letettem a kavicsokat, amiket magammal vittem. A múzeumba be se mentem, mert más dolgait – cipőket, szemüvegeket – nézni én illetlenségnek tartom. Aztán kivettem a megőrzőből a hátizsákomat és átmentem Birkenauba, ez kábé másfél-két kilométer. Oda viszont nem akartak beengedni a hátizsákkal, megőrző meg nem volt. A feketébe öltözött őr meglepően durván szólt rám, de engem akkor nem zavart semmi. Elindultam a kerítés mentén, fotózgattam, aztán megláttam egy nyitott kaput, bementem…Visszafelé vonattal jöttem, ehhez előbb el kellett menni Krakkóba. Reggel fél hét körül indultam, délután már otthon voltam.

Nem szoktam mesélni az útról, csak ha kérdeznek. Az emberek, akiknek meséltem, általában a teljesítményt értékelték, a többit nem nagyon értették. Nem érdekel; hiszem, hogy akikért tettem, azok úgyis tudják… Kérdeztem a szüleimet, miért nem tettek annak idején valamit. Persze kérdezni könnyű. Úgy érzem, hogy ha én ezt a 19 napot képes voltam végiggyalogolni, akkor tenni is képes lennék; hogy én nem fordítottam volna hátat. Hiszen ez az egész szörnyű történet a cserbenhagyásról szól! Ezt nem tudja kiheverni az emberiség. Mikor 13-14 évesen elkezdtem olvasni a holokausztról, azt mondtam magamban: milyen jó, hogy nem németnek születtem! Aztán lassan kiderült, hogy mások is benne voltak: magyarok, lengyelek…

Az emlékezésen túl ez a zarándokút volt egyben az én vezeklésem…

A beszélgetés eredetileg a Nyíregyházi Sófár XVIII/1. számában jelent meg