(433) Már a hatodik után felszisszen: meddig kínozom még?
2017. január 1-6.
Elérkeztünk vízkeresztig, Egy hét letudva az új évből - hihetetlen falánkság a részünkről!
Ez alatt menesztették a Maszoltól Ágoston H-t és a kellemetlen publicistákat, többek közt engem is (?), bár nem voltam szerződésesük, csak olyan ideig-óráig kakukktojás. Ennek megfelelően befejeztük egymással a hosszan tartó együttélést. Ennyi volt.
Feszült a hangulat, a gyanakvás és vádaskodás (+ árokásás) most már jócskán begyűrűzött odaátról. Érzem, miként vonultak ki a politikából az új választásokkal a nemzedékemhez közelálló évjáratok tagjai. Akiknek volt összehasonlító (meghatározó) élményük 1989 előttről. Rosszak a döntések, a reflexek, a kapkodás elkerülhetetlen. És a lehető legterméketlenebb valami.
Születésnapi interjút (60) készítek a kárpátaljai irodalom egyik legsokoldalúbb alakjával: Balla D. Károllyal. Könnyű dolgom van, olyan értelemben, hogy személyisége, munkássága honlapok és blogok tucatjaiban van kiterítve a hálón, de sok drága idő és erőfeszítés azokban eligazodni és eljutni a lényeghez. De azért megteszem, mert kalandnak is érdekes, s megismerésem tárházát gazdagítja. Megegyezünk, hogy kérdésenként ostromlom, s valahányszor választ kapok, indítom a következőt. Menet közben 9 kérdés köré csoportosítom érdeklődésemet, de már a hatodik után felszisszen: meddig kínozom még? Kell az ideje másra is... Most az utolsó válaszokat várom. Ami eddig jött, már az megérte a fáradozást. (Örvendenék, ha majd ő is örvendene a közösen összehordott anyagnak!)
Nemsokára kedves PP barátom is 70-et tölt, neki versciklust (kötetet?) álmodok, ahány év, annyi vers (mozaikdarab), hirtelen fellángolás ez részemről, szeretném, ha nem fulladna be félúton.
Mínusz 17 alatt most egyelőre ennyit. Holnapra-holnaputánra még hidegebbet ígérnek.
(434) Langyos semmitmondás, olcsó röhögtetés, kiváló marketinggel
2017. január 7-21.
Intenzív munka, minden irányban. Legkomolyabb kihívás: a Pusztai P. 70 éves születésnapjára készülő összeállítás. Sikerült, időre meglettünk vele, értékes anyagokat tartalmaz (itt olvasható).
Hasonló módon a Balla D. köszöntője is rendhagyó és időtálló. Minden esetre, sűrűsödnek körülöttünk a kerek évfordulók, nem kéne elmennünk mellettük feledékeny módon. Valahogy mindig magunkat is köszöntjük, amikor másokat (tévednék?)
S ha már köszöntés, akkor sikerült elkészülnöm Kocsis Francisko születésnapjára egy újabb verseskönyvvel, amelybe lírai naplóját is belefoglaltam és a jövő héten készülök eljuttatni a MEK-hez. Sikerült vele örömet szerezni a szerzőnek.
Érdekes kezdeményezése az Örkény Színháznak a youtubon: az Élő költők társasága cím alatt aktuális verseket mondanak el a színház munkatársai - a verseket a szerzők kimondottan a vállalkozás kedvéért írták. (Értékes színfoltot jelent az ember egy-egy napjában...)
Megvolt az első idei olvasóköri találkozó is. Meglepően sokan jöttek (a kinti hideg kergette be az embereket? hm), sikeresen elindultunk az irói naplók világa felé. Ez a téma még sok érdekes meglepetést tartogat nekünk.
Pár napja tudom: megjelent a Sorsok könyve. Pénteken, 20-án kezembe is vehettem egy példányt Sarány jóvoltából, s várom a többit is. Most, hogy kész van, mintha nem érezném azt a megkönnyebbülést, amit összeállításakor. Akkor még örvendeni is tudtam neki. Mára megkopott az öröm.
Farsangi időszak. Kabaréműsorok kószálnak a vidéken. A napokban a Hahota járt erre. Már rég nem láttuk-hallottuk őket, most újra próbát tettünk. Ugyanaz a langyos semmitmondás, olcsó röhögtetés, kiváló marketinggel. És a tömeg özönlik. A vásári humorra mindig van vevő.
Péter Kufsteinban - Rózsa Sándor és Kazinczyék nyomában. Már hazaindult, előlegként küldött egy képelőzetest a várbörtön alagútjáról.
(435) Évtizedeken át rejtőzött a napi feladatok jelmezében
2017. január 21-31.
Kezd kényelmetlenné válni ez a kihagyásos naplóbejegyzés. Legfőképpen azért, mert három napon túl lassan kihull minden az emlékezet rostáján. Fekete lyukakkal terhes a memória, sajnos. Nem pánikolok emiatt, de azért kényelmetlen és számolni kell vele, nem pedig szőnyeg alá söpörni. (Vagy csak a kiugró események hiánya teszi ezt? - marad a kérdőjel, egyelőre.)
Jó pár napja a Káfé új munkatársakkal gazdagodott. Örvendek minden hozzánk forduló embernek, bármilyen műfajban dolgozzék. N. Katalin kiadatlan színházi sorozata - 1983 óta cipeli magával mondanivalója terhét - zömmel ma is érvényes igazságokat fogalmaz meg a színpad világáról. Örömmel adunk neki helyet. Kissé elnyúlik az időben, de visszahozza a nagy erdélyi színészegyéniségeket a köztudatba.
Á. Hugó jelenléte már régen esedékes volt - de csak most "szabadult fel" a rabiga alól, hogy végre ne csak szolgáljon, hanem írhasson is. Ehhez nagyon jó ujjgyakorlat 2001-es könyvének a bemutatása, amely most nyeri el véglegesen időtállóságát. Kiderül, hogy Hugó évtizedeken át rejtőzött a napi feladatok jelmezében és elhallgattatta magában a fantáziadús, játékos alkotót. Persze, nem teljesen, de annyira eléggé, hogy most nehezen találja meg a helyét.
Megkeresett egy anyaországi tanárnő, aki a második háborús antológiámra (Hová tűnt a katonatiszt?) bukkant az egyik blogomon, s onnan merítette az ötletet, hogy érdeklődjön: tudnék-e segíteni valamely fogságba esett felmenője történetének felderítésében? Megírtam neki őszintén, hogy engem a háború globális menetének háttere érdekelt, nem végeztem személyre szóló kutatásokat és vizsgálatokat, viszont megadtam neki azokat a forrásokat, melyekből dolgoztam és amelyekkel búvárkodás közben találkoztam. Egy heti hallgatás után kaptam választ tőle: köszönte levelem és a küldött forrásokat, mindenképpen örvendett az értékes anyagnak, amire bukkant, s olyan kérdésekre kapott magyarázatot, melyek őt is foglalkoztatták menet közben, de amiket nem volt még ideje megfogalmazni. Azt is ígérte, hogy lehetőségeihez mérten igyekszik felhívni mások figyelmét is jelzett blogjaimra.
Sikerült képriportot állítottam össze Péter kufsteini fotóiból. És nyertem hozzá még egy ismerőst, potenciális szerzőt: F. Józsefet, aki évek óta foglalkozik magyar emlékekkel a nagyvilágban, így a kufsteini magyarokról is volt tömör, tárgyszerű összefoglalója, amit átengedett a képek mellé.
Szóval, ilyen íróasztali hírekkel szolgálhatok most. Pláne, hogy odakint jó pár cm vastag a zúzmara a világon...
(436) Elveszett "báránykák" is kezdenek előbukkanni
2017. február 1-12.
Pár nap "tavasz", aztán megint a "mély tél". Úgy értve: hó és fagy alatt. De legalább bent meleg van. A zúzmara visszaköltözött a nyírfa vékony ágaira. De pár nappal ezelőtt már vitték-hordták fészkeik újjáépítéséhez a varjak/csókák.
Nagyjából a Vitorla-ének szerkesztésébe merültem el. Addig volt nehéz, amíg az iránytűnek szánt bevezetést megírtam hozzá. Most már csak pepecselés és irodai munka az egész - legalább is úgy tűnik. Hiszen az alapvető munkát elvégezték a fiúk. Az ő munkájukból áll össze a kötet. Elveszett "báránykák" is kezdenek előbukkanni a sűrű ködből: Molnosnak, Szabó Barnának sikerült igy-úgy nyomára bukkannom, Aradi Jóska némi hallgatás után repülőútról jelezte, hogy nem felejtett el, átvehetem a Hagymahéj-tanulmányát. (Szerkesztés közben rájöttem: ragyogó írás az, kár, hogy csupán réteghatása van...)
Az élet tehát újra feldobta a maga labdáját, én meg visszaütögetem. Zajlik a meccs... A Polis megint nyitottnak bizonyult, mint annyiszor az utóbbi időben. Pedig D. Gyula bátyánk még nálunk is korábbi korban szocializálódott. És mégis - példája mindig frissítőleg hat rám.
S mivel farsang ideje van, Bálint Zsiga barátom Káfénak küldött rendhagyó falusi fotóját itt is felhasználom.
(437) Minden reggel újra kezdik a letakarítást...
2017. február 13-19.
Ez a hét a Vitorlaének jegyében és árnyékában telt el. Végre megérkezett A. Jocó jóváhagyása Sütő-elemzésének átvételéhez - a többi már technikai jellegű művelet volt. Szombat estére elkészültem a könyv szerkesztett változatának első formájával, amit azonnal megküldtem Cs. Péter barátomnak. Másnap már visszaválaszolt - formai kifogásait sorolta föl. Most pár napot pihenek és újra fésülöm a szöveget a kiigazított formai szempontok szerint.
Bővítést várok még D. Szabó Lajostól (aki közben előkerült) és valami csodában reménykedek, hogy Soós Lászlóról is kiderül majd valami épkézláb történet. Ami furcsa: Szabó Barna ott él Udvarhelyen, az RMSZ-től való megválása után nem közölt sehol, de O. Pista sem tud róla semmi közelebbit, pedig egy városban laknak, csak néha látja... a feleségét!
A hideg jobbára eltakarodott, éjszakai havazást hozott, aminek a nyomai aztán másnap délelőtt szépen eltakarodnak. A gépkocsi tulajdonosok nagy bánatára. Mert minden reggel újra kezdik a letakarítást...
(438) Már régóta nem repültem...
2017. február 20-március 2.
Két hónapot ledaráltunk az új évből. Jócskán benne vagyunk 17-ben. A március már vízválasztó - csakis előre lehet menekülni.
Megtudtam végre, hogy Sorsok könyve c. kötetem nyomdai munkálatai mostanában fejeződtek be, a kiadó március 17-ére tervezni a bemutatását. Némi töprengés után Ady Andrist kértem fel, hogy vezesse le az eseményt - bár tudtam, hogy nem nagyon van inyére ez a műfaj -, de végül is elvállalta. Bízom benne, hogy együttes erővel valahogy túléljük ezt a kényszerű protokollt.
Reggelente megfigyelem a vásárhelyi rádióban, hogy milyen világnapokat jelentenek be. Elsején volt a palacsinta világnapja, másodikán az ima világnapja, 3-ára pedig a vadállatok világnapját jelentették be. Kérdésem (saját magamhoz): minek nincsen ma világnapja?
Az újratöltött Vitorlaének járja a maga útját a Polisnál. Dávid Gyula levélben köszönte meg, hogy a kiadójára gondoltunk ezzel a könyvvel.
Éjszakánként eléggé zűrzavaros álmaim vannak. Újságírói múltam szövevényeiből vegyíti össze a tudatalatti már hetek óta az éjjeli látomásokat, álmaimban a gyermekeim egyben a testvéreim, sőt a szüleim szerepét is betöltik, és rengeteget járok labirintusszerű utcákon, városrészekben, hegyekben és szakadékok körül. Már régóta nem repültem, pedig valamikor az jelentette álmaim csúcsát - amikor a szoba padlójáról könnyedén felröpültem. Valami letörhette a szárnyaimat...
Péter a Velencei-tóról hozott jellegzetes tájképeket. Íme egy közülük..
(439) Vigyázni, vigyázni, vigyázni...
2017. március 3-17.
Végre, megvolt - a könyvbemutató. Hivatalosan is létezik már a Sorsok könyve. Meglepő módon illő keretet kapott az esemény, a megyeháza galériában (sajtónapi eseményt celebráltak belőle), mintegy 40-50 ember (zömmel: kedves ismerős) jelenlétében hallgattam Ady Andris dicséreteit, aztán megpróbáltam beszélni a könyvről, de minden olyan sután sikerült, legalább is ez volt a benyomásom. Határozottan nem voltam szimpatikus magamnak.
Sikerült megejtenem a szokásos félévi ellenőrzést a szívdoktornál. Semmi lényeges változásra nem figyelt(ünk) föl, bár ez nem mindig jelent valamit, legfeljebb azt, hogy nagy baj nem lehet. Hátra van még a laborvizsgálatok megejtése, de hogy mikor kerülök sorra, azt csak a jóéig tudja.
Március 15-i ünnepségekből a csiki-szentgyörgyi vegyes zenekar ünnepi hangversenyét emelném ki. Jó volt, mert az otthonosan visszatérő budapesti karmester értően, közvetlen hangon bekonferálja a számokat. Élő zenelecke ez...
Kikecmeregtem a tél végi szellemi hullámvölgyből és most minden irányból elárasztanak a tennivalók: készülődés a magyar költészet napjára, új összeállítással, Panek Kati emlékező könyvének szerkesztése, Ádám Gyulával egy album összeállítása - ezek mind-mind nyár előtt, mert akkor olajra lépek. Legalább is ez a tervem. Amivel még csak játszadozom.
Zsóka néném a lehető legrosszabb pillanatban eltörte a vállcsontját: elesett színházelőadás után az esti (pesti) utca kövén. Jobb válla rögzítőkötésben. Csak akinek volt hasonló balesete, tudja, mennyire visszaveti az embert egy ilyen helyzet: új életmódot tanulni akkor, amikor már a magad megszokott életmódja is terhet jelent a kor miatt! Magam átestem rajta, még a múlt évezred végén, az RMSZ-nél dolgoztam, amikor Péter fiammal együtt mentünk munkába, s a szeme láttára csúsztam meg a kövezetre kiloccsantott nyomdai ragasztó enyves felületén. Ferencz Imre jött velem a sürgősségire, amíg rögzítették a vállamat és a karomat, s több mint egy hónapig voltam a foglya ennek a stupid balesetnek. De szerencsére, a bal karom volt, s a jobbal úgy ahogy tudtam dolgozni, számítógépezni. Nehéz volt. Zsókának is biztosan felborította az életét. Ő, aki naponta fent volt a Facebookon, most eltűnt onnan, ismerősei rögtön észrevették és rosszra gondolva hiányolták. Nincs más hátra, csak vigyázni, vigyázni, vigyázni... (Meg: Tanulni, tanulni, tanulni...)
(440) Nem volt szívem otthagyni az üzletben, ahová egészen másért tértem be...
2017. március 18-27.
Mozgalmasság. Időjárási szeszély. Közeledő április. És mindez - együtt.
És színházi világnap (27-én).
Előtte két magyarországi előadás: egyik a soproniak vendégjátéka (Bergman: Őszi szonáta), a másik a Nemzeti (Budapest), Tamási Áronnal (Vitéz lélek). Az első kemény feszültség mindvégig, a másik felfújt, ósdi lufi, amely rendszerint kipukkan. Azt láthattuk, hogyan nem szabad ma (már) színházat mímelni.
Közben lezajlott a névnap is - ha nem vettem volna észre, akkor is figyelmeztetett a rekord számú felköszöntő. Pár nappal előtte megajándékoztam magam egy amarillysszel - nem volt szívem otthagyni az üzletben, ahová egészen másért tértem be -, most meg itt büszkélkedik az orrunk előtt, az erkélyen és úgy nő, mintha húznák. (Nem álltam meg, a napokban lefényképeztem.)
Írtam volt már: Á. Gyula rávett, segítsek neki tető alá hozni Panek K. Nagyapaemberét (emlékezés Horváth Istvánra), aminek már régóta meg kellett volna jelennie, de valami mindig útját állta. Mit mondjak? kiváló kézirat, amit csakis így lehetett megírni, s szerzője csakis Kati lehetett, az árván (szülőtlenül) nagyapjáék által fölnevelt leányka, akit Magyarózd úgy magához láncolt, hogy azóta sincs tőle menekvése. Úgy kellene, hogy immár gyorsan jelenjen meg, az idén múlt 40 éve H.I. halálának... Nagy élvezettel jutottam a végére, s várom a szerző váleményét.
A színházi világnapon a Csíki Moziban voltunk, a fiatal helyi színészek improvizációs estet ígértek az alkalomra, 10 lejért, nem egészen másfél órába súrítve. Nem töltötték ki teljesen az időt, de megárte. Jót mulattunk, ők meg játszottak egyet, vidáman. Így az igazi...
(441) Valami tévedés történhetett, de ha megtörtént, akkor másokkal is előfordulhat
2017. március 28-április 7.
A virágom bontogatja bimbóit. Most hetedike este van, holnap újra lefényképezem. Addigra fiatal szépségét is kibontja. Nem nőtt meg, minden erejét a virágzásra fordítja.
Úgy néz ki, befejeztem a P. Kati kéziratával való bíbelődést. Kissé kényelmetlen volt a javítások megbeszélése akkora távolságból, de meggyőződtem, hogy tudatos szerző, s a szeszélyei a meggyőződésből erednek.
Levizsgázott egy újabb fotótanfolyam Ádám Gyuláéknál (HMKK). Ez már nem is tudom, a hányadik eresztés, de jó pár éve folyik a következetes képzés. Kimondottan tehetséges évfolyamnak bizonyult. A valamennyinek JÓL sikerült.
Összeállt a költészet napi kérdezz-felelek, a MEK is készen áll, hogy a költészet napján pontban közzétegye az anyagot. Az eirodalom is érdeklődik iránta. Közben megjelent a Hargita Népében a versünnepi összeállítás, ők Arany évfordulóra hegyezték ki a témát, én is szállítottam nekik verset, ami korábban a Káfén megjelent.
Váratlanul meghalt volt kolléganőnk, Jászberényi Emese. Úgy tűnik, influenzás szövődmény. Ennyi jutott el hozzánk. Amióta megjött a hír, nagyon nyomottak a napjaim. Mind az motoszkál bennem, hogy neki nem kellett volna meghalnia. Valami tévedés történhetett, de ha megtörtént, akkor másokkal is előfordulhat.
A Corvina könyvesboltban egyik nap azzal fogadnak, hogy félretettek számomra 3 könyvajándékot, ingyen. Elém rakják: A Déli harang, a Tornác, a Bármely rendelést vállalok. Valakik behozták eladni. A természet körforgása...
(442) Az eső jobbára elmosta a tintával rótt szövegeket
2017. április 8-17.
Húsvéton túl. Amilyen ígéretes volt április eleje, olyan kiábrándító lett az elmúlt napok "tavaszi" jellege. A borongás, a reggeli fagy és a szél uralta, kelletlenné téve az ünnepnapokat.
Ha nehezen is, de elvégeztem V. Berci könyvének román változata szerkesztését. Mire a végére értem, megváltozott a szándéka, mégis kijárta, hogy jutányos áron annyi példányban nyomtassák ki, amennyire szükség van. Persze, ha ezt tudom, nem kellett volna a tördeléssel is bíbelődnöm. Most már mindegy...
Megérkezett Péter, ült néhány napot aztán most el is ment 17-én este. Hamarosan újra találkozunk. Ajándékba meghozta Borzák Tibi új könyvét, Rokonom Petőfi, amely a neves család oldalági leszármazottjait veszi sorra, riporteri nyomozások formájában. Kissé túl van zsúfolva adattal, nem mindig könnyű követni, nem is szabad regényként olvasni, mert a részleteknek le kell ülepedniük.
Lezajlott a költészet napja is, a versmelléklet szerencsésen összeállt, felkerült a MEK-re. A csíkszeredai rendezvények 10-én kezdődtek: egy fiatal színésznő megzenésített versműsorával, mely kissé egyoldalúra sikerült. Másnap a szokásos, délelőtti szavalás zajlott le a színház lépcsőn, pontban 11-kor, de kizárólag Aranyra összpontosítva. Újdonság: a kerítésekre, a fákra (a városközpontban) iskolások versidézeteket kötöztek, hivalkodó színű papírra írva. Napok múltán, a 11-én vidám, üde látvány megfakult: az eső jobbára elmosta a tintával rótt szövegeket, a szél megcibálta a papírlapokat, elszakította a cukorspárgát, magával vitte a költészet varázsát. Majd jövőre...
(443) Érezni is, nem csak tudni a tavaszt
2017. április 18-május 7.
Jókora időtartamot hallgattam el - kénytelen leszek szűkszavúnak lenni. (Ha lesz rá hajlandóságom...) Annyi minden történt e három hét alatt, hogy csak...
Először is, lelki készülődés a tavaszi kirándulásra a fiúkkal (nehogy valami közbejöjjön), majd a Káfés ügyelet megszervezése, átgondolása (a portál egy hetes szüneteltetése), a soros olvasókör (Székedi Feri jó kis vitadélutánt tartott, amihez elég volt csak asszisztálni), beszerezni a külföldre szóló egészségügyi kártyát (utolsó pillanatban), csomagolni (szerencsére, már van kellő rutin), gyógyharisnyát beszerezni (évek óta nem volt a lábamon, de a hosszú utazások megkövetelik), úti olvasmányokat válogatni (bár van miből - éppen ez a baj...)
Egy hét távol: Budapest, Prága, Budapest, Csíkszereda. Megtapasztalni, mit jelent az, amikor Prága fele annyi időre van Budapesttől, mint Csíkszereda! Közben érezni is, nem csak tudni a tavaszt: az újdonság erejével hatott a tavaszi kóricálás, bár Csehországba érve éppen arról tudósított a cseh tévé valamennyi adója, hogy a május hóviharokkal köszönt be...
Pár nappal az indulás előtt D. Gyula levele az újratöltött Vitorlaénekkel kapcsolatban: talán még merevebb szempontokat fogalmaz meg, mint előtte Markó B. Nem hiszem, hogy szükség lenne ennyi kompromisszumra. A feneség csak az, hogy mindezt illene élőben letárgyalni. Kapóra jöhet még a hatvan éves érettségi találkozónk (május 27), akkor egy nappal hamarabb odautazom Kolozsvárra. CsP csillapítaná a konfrontációt (ami nem is létezik, csak gondolatban), de hát ki tudja?
Prága... Az egész család nagy élménye. Péter képei híven őrzik a hangulatot. Én úgy őrzöm, mint a parttalan sodródás élményét egy kíváncsi, sokszínű emberfolyamban, amely nem akar véget érni és csak vonul, vonul és vonul a Károly-hídon át. Jó cipőválasztás okán nem tört fel a lábam. Visszaérve Pestre, sikerült pár perc alatt beutazási számot kapnunk a kanadai követségtől, így nyári közös utazásunk félig-meddig sínen, hiszen a repülőjegyek már megvannak.
Felköszöntöttük Zsóka nénémet, találkoztunk Zsókival, a lányával, aki éppen készülődött visszautazni Párizsba a francia elnökválasztás 2. fordulójára. Óhaja teljesült: előzetes hírek szerint Macron a nyerő.
(444) Első alkalom, hogy valami kézzelfoghatót viszek
2017. május 8-19.
Vitán felül: a tavasz megadta magát. Monszunos viharokkal szeszélyeskedik, de legalább esőt ad. Nem mindig tette. Meg aztán: más az eső városon, és más a határain kívül. Ahogy a fagy is... De ennyi "természettudományi" kacskaringó után vissza aprócska, személyes dolgainkhoz!
Több évi hanyagolás után elővettem Ioan Es. Pop magyarított verskötetét. Kíváncsi voltam a mai véleményemre korábbi munkámról. Azon kívül, hogy rábukkantam a korábban nem tapasztalt elírásokra és elsietett fordulatokra, minden a helyén volt. Egyre jobban belelkesedtem a szövegtől, ahogy haladtam előre. Csak talán az utószó fölött járt el némileg az idő. Azt illene újra gombolni. Foglalkoztat a gondolat, hogy a MEK polcaira felteszem (a következő napok zenéje).
Készülődés a 60 éves osztálytalálkozóra. Hogy ne menjek teljesen üres kézzel, legutolsó versesfüzetemet (Koholt mesék) két példányban kinyomattam a helyi gyorsnyomdánál (Indigo) és beköttettem. Talán majd fel is olvasok néhány szöveget belőle a találkozón, nosztalgiázás helyett. Első alkalom, hogy valami kézzelfoghatót viszek volt osztálytársaimnak arról, amiben nap mint nap élek. És már alig vannak néhányan - koholt emlékeimhez.
Csíkszereda a szokásos módján készülődik a soros pünkösdi búcsúra. Útjavítás, programok előkészítése, tavaszi vásárok, tisztogatás, véndiáktalálkozók, ballagások... Nagy már ebben a helyi rutin. És találgatjuk: megnyílik-e majd az ég vagy derűsen lezajlik a középeurópai "népvándorlás"...
(445) Védett helyemről minden szép és megnyugtató volt
2017. május 20-28.
Sűrű szövésű napok voltak. A kolozsvári utazásra készülés feldobta a kedvem. Úgy próbáltam előkészíteni majdani napjaimat, hogy semmiben ne legyen fennakadás.
Sikerült leadnom a MEK-hez a Ioan Es. Pop kötetet. Kolozsvári programtervezésem percnyi pontossággal bevált: vendéglátómmal is sikerült érdemben beszélgetni, a Dávid Gyulával való tárgyalás ideje se nyúlott el, az egyezség több mint jó - nagyobb fokú merevségre számítottam. Megegyeztünk, hogy a nyáron szállítom a végleges szöveget. Főként a bibliográfiai adatok szerkesztése terén egyezkedtünk, a törzsanyag marad.
Kihasználtam a jó széljárást és egyben a Polisra bíztam a Koholt mesék egyik kéziratát (milyen jó, hogy 2 példányban nyomtattam!), aztán hátha lesz belőle valami jövőre.
Az érettségi találkozó a vártnál jobban sikerült. Tízen gyűltünk össze, másfél órát üldögélhettünk a régi fizikumban (Brassai), aztán valahol az iskolához közel, a Malomárok szomszédságában találtunk egy pizzázónak kiképzett elegáns lebujt, ahol mnegebédeltünk. Itt kisorsoltam a megmaradt verseskönyvet (Koholt...) és a Sorsok könyvét. Kiss Lacinak és Piskolti Csabának kedvezett a szerencse, de mielőtt birtokba vehették volna, körbeadták az asztalnál a nyereményeket, így a többiek is beléjük kóstolhattak.
Oda is, vissza is tűrhető utazás. Olvastam. Szunnyadoztam. Néztem a hol befelhősödő, hol kiderülő eget, a nap játékát, az időnként vonatra zúduló záporokat. Védett helyemről minden szép és megnyugtató volt. Ilyen az, ha csak szemléljük a világot.
(446) Munkában a mérleg, saccolgatjuk a csomagok súlyát
2017. május 29-június 7.
Gyermeknap és pünkösd ünnepei - egybefolyva. legalább is nálunk elsejétől semmittevésbe roskadt az egész ország. Na jó, volt egy sereg ünnepség, fesztivál, búcsú, vásár, zarándoklat, ez-az, de csütörtöktől keddig ügyintézésre semmi remény. Bankok, irodák zárva, utcák nagyrészt üresek. Szerencsére, szép idő köszöntött a világra és ki-ki ment a maga feje után.
Ioan Es. Pop kötete fölkerült a MEK-re. Egy újabb kis elégtétel az életemben. Ugyanakkor Farkas-Ráduly Melánia, a Szövegkovácsok c. blog egyik szerkesztőnője interjút kért tőlem Irodalmi találkozás cím alatt, majd javasolnom kellett egy nevet, akivel folytathatja a stafétát. Nem sokat kellett törnöm a fejem: az általam igen becsült K. Ferenc jutott eszembe, s szeretném, ha elvállalná a folytatást. Úgy igaz: rég nem hallatta a hangját, pedig pályáján igen sok tanulság termett.
Készülődünk a nyárra, az utazásra. Ajándékok beszerzése napirenden. Tudjuk, hogy idejétmúlt szokás ez és a tengeren túlra nem érdemes ki tudja mit cipelni, de a hagyomány, a szokás - a fene ott vinné el. És munkában a mérleg, saccolgatjuk a csomagok súlyát, pedig még el se készültek.
A következő napokban a két háborús antológiámat veszem elő, azokat is felajánlom a MEK-nek. Nálam csak porosodnak.
Valamelyik reggel lefényképeztem a reggeliző tányéromat. Rájöttem, hogy látványnak sem utolsó. Szerény falatok, de amikor a tányérra nézek, megjön az étvágyam. (Nem most, mert pillanatnyilag a délutáni kávét iszom. Csak úgy általában.)
(447) Nem tudom, miért kellett olyan félénken színpadra lopni...
2017. június 8-13.
Látszik, hogy színházi évad közeleg, egyre több a színpadi produkció, amit gyorsan be kell mutatni a közönségnek, aki a nyári szünetre készülődik. A színháziakkal együtt. Azt hiszem, nincs ember, aki a nyarat ne töltené szívesen lustálkodással. Még minket, nyugdíjasokat is erősen köt a megszokás, hogy a nyár - az legyen nyár, minden tekintetben. (Holott nekik már minden ősz...)
Örömmel fedezem fel a színházi kínálatban az Öldöklés istene című (szerző: Yasmina Reza) kamaradarabot, amit nem tudom, miért kellett olyan félénken színpadra lopni (stúdiószínházi feldolgozásban, néhány tucatnyi néző beavatásával), amikor a téma, a játék maga mindenkit érint, méghozzá mélyen, s ha már a nagy Polanskit is remek filmre ihlette (Öldöklés / Carnage), akkor Csíkszeredában is akad egy nézőtérnyi ember, akit elgondolkoztasson: nem elég hinni a saját igazunkban. Meg kell értenünk a mások igazát is, de főként az élet igazságait.
Pár napra rá a szomszédunk lányának tánciskolája (Tóth Larissza Táncstúdió) tartott évzárót a város legnagyobb termében (legalább 800-an szorongtak a drasztikus tűzvédelmi szabályok ellenére is a 600 férőhelyes teremben). Papa, mama, testvér, barát, szomszéd, nagyi, ismerős, egy csomó fiatal és kíváncsiak adták ki a közönséget, a színpadon pedig száznál több növendék vonult fel, kislányoktól egészen formás nagylányokig - de fiú táncos csak egy volt köztük. Úgy látszik, nem divat a fiúkat színpadi táncra befogni... Hangulatos hip-hop táncokat és jazzbalettet láttunk. Ez volt az ünnep, tizedik évi évzáró. A szülők emeletes tortát rendeltek az alkalomra, amit a végén be is toltak a színpadra, tűzijáték kíséretében. (Szerencsére, tűz nem lett.)
Az olvasókör nyári szünidőre ment. Épp ideje is volt - a viták kezdtek elfajulni, örökzöld, megoldhatatlan álviták felé terelték egyesek a szót (pl. székelyek eredete, krónikája, mitológiája), amelyek már nem a könyvet, az olvasmányt érintik, hanem a nemzeti álromantikát. Kicsit úgy hatott az utolsó beszélgetés, mint a Móricka-viccek poénja. Mórickának ugyanis mindig ugyanaz jut az eszébe, arra hegyezi ki a mondandóját. Hogy mire? Hát ARRA!
Tragikus hirtelenséggel távozott Csíkszereda egyik legendás szobrásza. A "legenda" abban állt, hogy erősen szeretett a pohár fenekére nézni, igen sokszor jelent meg hivatalos eseményeken már jócskán feltöltve, ismerősei, pályatársai emiatt lekezelték, ugratták, megmosolyogták. Az idén volt hatvan éves. Most összeesett a déli utcán, fényes nappal, a mentők gyorsan kijöttek, de nem tudták megmenteni. Sok-sok szép szobor maradt utána a Kárpát-medencében...
(448) Egyszerűen az ember hiányzik közülünk
2017. június 15-26.
Közeledik a csomagolás ideje, de még mindig bő az idő ahhoz, hogy elvégezzem, amit csak itthon tudok megtenni.
Először is, kiderült, hogy lejárt a 15-ben megkötött telefonbérleti szerződésem (az internettel együtt), s ezzel felfüggesztették az ingyenes vírusellenőrző programot. Ráadásul erőnek erejével rám akartak sózni "ajándékba" egy okos telefonkészüléket, természetesen kifizetéssel, amire csak akkor jöttem rá, amikor gyorsfutár kihozta s a kezembe nyomta a kész szerződést, a telefonnal együtt. Szerencsére, másnap sikerült megszabadulnom tőle, a telefontársaság kirendeltségénél. Ráadásul kiderült, hogy a telefonbérletem a felére apadt, s a kieső összeget próbálták "behajtani" az ajándékozás által.
Mindkét háborús antológiámat sikerült újra fésülnöm és eljuttatnom a MEK-hez. Hamarosan fel is kerülnek az állományba.
Á. Gyulával beszéltem a napokban, körmükre ég lassan a Régizene Fesztivál, s akár csak 2009-ben, most is távolról, Gyula képei alapján fogom "végigélni" ezt a rendezvényt, amit nem is bánok.
Domokos Géza emlékének adóztunk a tegnap: tíz éve hagyott itt minket. Nem is a politikus, nem is a szervező - egyszerűen az ember hiányzik közülünk. Az, akivel lehetett nyíltan és higgadtan mindenről tárgyalni.
Péter pár napot töltött Rotterdamban, ezt a második ottani útja volt, hivatalos úton. Kissé futurisztikus város képeit hozta haza magával (osztotta meg velünk). Azt hiszem, nem tudnék ott lakni. (Vagy inkább nem akarnék?)
(449) Az eddigi csak az "alapozás" volt
2017. június 27-július 3.
Annával beszélgettünk, közvetlenül a szülinapja előtt. Igen, már ő is 49. És már az unokák sem teljesen gyermekek. Kíváncsian várjuk a viszontlátást.
Cs. Péter közölte a jó hírt: a Communitas kuratóriuma elosztotta a könyvtámogatásokat, s a Vitorlaének a maximálisan támogatott könyvek között van. Ez azt jelenti, hogy a nyár kemény szerkesztő munkával telik el, mert az eddigi csak az "alapozás" volt, amiből már meg lehet ítélni a "felépítményt".
A Lenolaj fotóválogatást kért Pétertől és magyarázó szöveget tőlem. Örömmel teljesítettem a házi feladatot, hiszen igazán volt miből meríteni. Válogatás közben pedig sajnálkoztam, hogy mennyi jó kép kimaradt.
Megjelent a Székelyföld júliusi száma. F. Vince végre szavának állt és beválogatott néhány verset a Koholt mesék-ből. Még nem járt a kezemben a folyóirat, így nem tudom, melyekről lehet szó, de a hír maga erősíti a munkakedvemet. (Igaz, az eddigi nyarak tapasztalata az, hogy e hónapokban megjön a munkabírásom.)
Anna a tópartról küldött képes beszámolót abból az alkalomból, hogy sikerült ott is internetelérést létesíteni. A képen látható környezet csábító: nyugalmas napokat lehet ott tölteni - tartalmas semmittevéssel.
(450) Saját gépem mellett ülve, a Hargitára kilátva
2017. július 4-szeptember 7.
A nagy hiányzás hónapjai.
Annáékkal töltöttük az időt, nagyrészt tóparti házukban laktunk, ott ismerkedtünk a vidéki élettel, a Georgian Bay örök hullámzástól többé-kevésbé zajos partján. De erről majd külön napló születik, amelynek még csak nyers vázlataim vannak. Hogy milyen volt az eltelt nyár? Egyetlen szóval: regényes, s némileg valószerűtlen. Végül is: emlékezetes.
Ezt mondhatom most, újra a saját gépem mellett ülve, a Hargitára kilátva, szeptember elején...
Hanem a hosszú távollét során levelem érkezett egyik volt osztálytársamtól, KL-től (nem azonos Kántor Lajossal, akit az idén nyáron gyászolt meg az irodalmi élet). Az történt, hogy az idén, a 60 éves érettségi találkozóra úgy utaztam Kolozsvárra, hogy egyúttal letárgyalom a készülő Vitorla-ének újratöltve című kötet kéziratával kapcsolatos kiadói észrevételeket. A találkozóra ugyanakkor kinyomtattam néhány példányban idén befejezett, legutolsó verseskönyvem kéziratát (azóta, persze, jócskán kibővítettem), hogy majd sorshúzás alapján megajándékozom vele néhány volt osztálytársamat. Mivel a kiadói találkozó sikeres volt, gondoltam, egy példányt a Polis igazgatójánál hagyok, hátha kedvet kapnak pályázni vele valamikor.
A találkozón sikerem volt a megmaradt két példánnyal, s a Koholt mesék hamarosan gazdára találtak. Előtte még felolvastam néhányat belőlük, hogy mások is részesülhessenek az élményben. Most, szeptember 7-én pedig olvasom a következőket az egyik szerencsés osztálytárstól, KL-től:
"Bevallom őszintén, hogy a verseidet, amit a sorsolás után megnyertem, csak most, augusztus elején olvastam el. Nem mindegyiket értettem, de azt meg kell értsed, mivel építkezésben dolgoztam negyven évig és ritkán olvastam verseket. De tudd meg, majdnem minden könyved megvan a Forrástól kezdve. Újságcikkeidet is gyakran olvastam.
A Beteglátogatás nagyapánál, az utolsó szakasz különösen tetszett.
Az én emlékezetemben nagyanyó és nagyapó még most is él. De a valóságban a betlenfalvi temetőben nyugosznak... Nagyanyó a múlt század elején Budapesten szolgált, egy úri családnál, a Király utcában. Ott született édesanyám 1912-ben. Nagyapa utánuk ment szekéren. Utólag megesküdtek a katolikus templomban... Utána még lett hat gyermekük. Édesanyám az apja nevét csak utólag kapta meg: a Szabadi Margithoz megkapta a Nagy nevet is. Nagyapámat az ismerősök Sándor bának szólították.
A családot a három hold földből nem lehetett eltartani. Felvállalt hát egy másodállást is: Udvarhelyről szállította a deszkát a vasúti állomás melletti fűrésztelepről. Hetente fuvarozott Medgyesre egy szász kereskedőnek, aki visszafelé küldött élelmiszert. Miután lerakta az árut, hazafelé mindig betért a betlenfalvi kocsmába. Volt ott egy külön asztalkája, ami ha véletlenül foglalt volt, a kocsmáros azonnal leürítette.
Nagyapó a bort kedvelte, ami a környéken nem nagyon termett. Otthon a fenyőpálinka járta. Amikor elidőzött a kocsmában, Nanyó (Jusztina) engem küldött utána. Olyankor én is ittam egy málnaszörpöt szódavízzel. Sajnos, a Szejke-víz nem talált a szörpökkel...
Amikor a halálos ágyán volt 1948-ban, épp akkor voltam nyári vakáción, az első osztály elvégzése után. A kolozsvári kakasos templom udvarán lévő református iskolába jártam. Nagyanyó elküldött a kocsmába egy literes üveggel borért. Amire visszaérkeztem, addig nagyapó meghalt. Én végig futottam a poros országúton. A bor ott maradt az asztalon, odaadták a papnak, aki eltemette. A temetőbe négylovas szekéren vitték. Akkor láttam, hogy az én nagyapám mekkora tiszteletnek örvendett a faluban. Itt az a szokás, hogy a koporsó felett a kiásott párkányra tölgyfa foszniból padlót készítenek s utána földelik el.
Bocsáss meg, hogy ilyesmire ihlettek a verseid, de szebb dolog nem jutott az eszembe."
Némán többször is elolvastam KL levélvallomását és ahelyett, hogy kommentálnám, ideírom a verset is, ami kiváltotta belőle ezeket az emlékeket.
Beteglátogatás nagyapánál
Nagyapa béna. Nem ő nyit ajtót.
Ő csak fekszik. És néz, nagyon néz.
Fején a sebből nedv csorog.
Sűrű és sárga. De az nem méz.
Mesélni nem tud. Én sem tudok.
Kezét fogom. Gyenge, laza.
Számolgatom a perceket.
Mikor mehetek már haza.
A seb táján egy légy poroszkál.
Géz mögül jött elő.
Lábát feni. Mellette fénylik
a nyíltan vergődő velő.
Besüt a nap. A sebre jó.
Nagyanya mondja ezt.
S én hallgatom. Sürög-forog.
És nyomja a lemezt.
Nincs már seb. Nincsen nagyapa.
Nagyanya sincs sehol.
S én is – csak amíg az eszem
Ily meséket kohol.
Az eltelt nyárra képsorral tekintek vissza: Attila fiam erkélyén készítettem a képeket, egyet júliusban és egyet szeptemberben. Az asztalon heverő érett paradicsom egyaránt jelzi a nyereséget és a veszteséget.
(451) Sok eltemetett mozaik újrarendeződött
2017. szeptember 8–24.
Rohanó napok. Ezalatt beilleszkedtem az itthoni ütembe, rutinba. (Majdnem) minden a régi. Csak az idő visszafordíthatatlan. Ezt fokozottan érzem, miközben a nyári napló feljegyzéseiben tallózok, vagy igyekszem eleget tenni BIJ felkérésének, hogy az Ifjúmunkásnál 1968-71 között dolgozó Hervay Gizellára emlékezzek (egy folyóirat összeállításába szükséges). Még ha nemet mondtam volna, most akkor se mondhatok nemet, elvégre nekem volt igazán rálátásom alkalmazásának körülményeire, munkásságának értékelésére. Ezért most erőmön felül is búvárkodom, hogy ne fogjak mellé. Terjedelmi korlátozás miatt még nehezebb a dolgom, hiszen a legegyszerűbb volna pozitivista módon letudni az egészet. Talán holnapra-holnaputánra pontot tehetek a vállalkozás végére. (Végül is nem bántam meg, hogy belevágtam, sok eltemetett mozaik újrarendeződött bennem a múltról - ne feledjük, fél évszázadról van szó!)
18-án újra kezdtük az olvasó kör üléseit. Nem voltunk sokan, de a törzscsapat megjelent. Kőrösi Csoma Sándor apokrif naplójáról beszéltem, azt firtatva, miért kellett egyáltalán naplót írni helyette? Erre csak egy válasz van: hogy jobban megismerjük. Ehhez viszont egy hibátlan olvasatra volt szükség. Bernard le Calloc'h, a mindentudó és Kőrösi-rajongó francia példásan vette az akadályt. Műve élvezetes olvasmány - nem csupán hiteles! (Sajnos, a következő köri találkozóra is nekem kellett beugranom, mert aki vállalta volna, visszalépett, halasztást kérve.)
Sz. Szabi érdeklődött, még a nyár végén, hogy október folyamán részt tudok-e venni néhány olvasó találkozón Kovászna megyében (Sorsok könyve), elvben akkor elígérkeztem. Most aprópénzre váltotta a meghívást: október 17-18-án lenne Szentgyörgyön és Baróton egy-egy találkozó, S. Pista vezetésével. Remélem, vele az út is megoldható majd.
Valaki azt írta, hogy a neten látta egy fiatalkori fényképemet, amelynek alapján úgy gondolja: akár Gary Cooper is lehetett volna belőlem. Mire kitört belőlem a nevetés és percek alatt viszontválaszt fogalmaztam: sok-sok kedves színészem lehettem volna, vitán felül, de Vlagyimir Viszockij mindenképpen, mert úgy enyém lehetett volna az imádott Marina Vlady és a sok vodka...
(Apropó, Marina... Nem sokkal a közjáték után kezdtem el olvasni Mihai Sebastian elhíresült naplóját, hatására pedig előkerestem elérhető színpadi műveit. Rábukkantam a Névtelen csillag egy francia filmváltozatára, amit annak idején láttam is: Marina Vladyval a főszerepben... Lám csak, a dolgok összeérnek!)
(452) A mozit fekete vászonkerítéssel vették körbe
2017. szeptember 25-29.
Felpörgött a itthoni élet azáltal, hogy a Filmszereda belépett a város életébe. Érthető és üdvözlendő, hogy a városvezetés fel szeretné csiholni a mozi iránti érdeklődést, amely úgy tűnt, már-már kihalt a helyiekből. Sajnos, a meghirdetett árak nem kecsegtetőek - 10-20 lejt nem sűrűn ad ki az ember a zsebéből, még ha szórakozásra is. És én még csak a kedvezményeket említettem... Az sem megoldás, hogy a polgármester odaálljon helyjegyeket osztogatni az előadásra érkezőknek; értem én, hogy kíváncsi a kísérlet sikerére, de az ellenőrzésnek és a nyomon követésnek léteznek más, elegánsabb módszerei is. (Valószínűleg, menet közben rájött erre az, akit illet, mert a későbbiekben, amikor viszont szükség lett volna a jelenlétére, diszkréten távol maradt - de az emberei is!) Más: a mozit fekete vászonkerítéssel vették körbe, s ezt elnevezték "fesztiváludvarnak", ahol színpad is volt, meg aprócska nézőtér - koncertek, reprezentációk részére, de ahogy megjöttek a hidegek, összehajtogatott piros pokrócok ültek a nézők helyén. Aztán volt kígyózó, botladozásra alkalmas vörös (papír)szőnyeg, gyerekeknek szóló játszóház két óvodai asztallal, volt mozikocsma, voltak székek és asztalok, csak vendég nem volt. A pincérek a teafőző üstnél melengették fázós kezüket. És voltak csúszások a műsorban, voltak nagy sikerek és érthetetlen távolmaradások, voltak jó filmek és kevésbé jók, a jegyforgalmazás minden kritikán aluli volt: 10 perc járásra, a színház előcsarnokában árusították a belépőket, számítógépes rendszerrel, amely csak akkor működött, ha volt internetkapcsolat, az pedig igen sokszor lüktetett: hol volt, hol megszűnt, a jegyvásárlók pedig türelmesen sorbaállni kényszerültek és boldog-boldogtalannak elmesélték az életüket, bánatukat, gondolataikat - ez legalább ingyen volt.
Félre a rosszmájúsággal, láttunk néhány igazán jó filmet: az orosz Leviathánt, a román Kutyák-at, a magyar Anyám és más futóbolondok a családból-t s talán a holnapra esedékes Testről és lélekről-t (Enyedi Ildikó), melyet rekordszámú néző látott s az előadást meg kellett ismételni.
Elég a filmből, térjünk rá az irodalomra: mozijegyért álltam éppen sorba, amikor CsP telefonált Kolozsvárról: a Vitorla-ének "jól van", apróbb javítások után most már tördelik és egészen jól néz ki. Egy napra rá olvasom a Székely Hírmondóban Cz. Zoli cikkét az ötven éves Vitorla-énekről - meg nem érdemelt, de jóleső hozsanna mindazok felé, akiknek sikerült bekerülniük. Mert igaza van: Lászlóffy Ali magához ölelt volna mindenkit, aki egy verssort is leírt...
Megjött az ősz. Harmadik reggel, hogy az ablak alatti gépkocsik tetejét megcsapja a dér…
453) Konfessziós gesztusában megtaláltam a magam felemelő élményét
2017. szeptember 30-október 6.
Levélváltás M. Vilivel a Groza Péter börtönnaplójáról szóló esszém kapcsán. Az eredeti dokumentum magyar fordítása, amelyből több részt is idéztem, valamikor a negyvenes évek közepén készült, fordítóként bizonyos "Mária-Magdolna" van feltüntetve, ami így röhejesebb, mintha elhallgatták volna az egészet. Én magam nem mertem "megmagyarítani" a szöveget, ő viszont szerkesztőként azt csinál, amit akar. Vilit sürgeti a leadási határidő és szeretne pontos munkát végezni. Sajnos, a román eredeti ilyen gyorsan elérhetetlen. Ugyanakkor megjegyzést is fűz levele végére. Azzal kapcsolatban, hogy az esszé végén azt próbálom jelezni, hogy véleményem szerint a "jó nacionalizmus" legalább annyira nonszensz, mint a "jó gyilkosság", mert igaz, hogy a védekezéshez olykor elengedhetetlen a fegyver, de ahol fegyver van, ott az könnyen el is tud sülni és bajt okozni - megjegyzi, hogy ezen el lehet gondolkozni, de nem hiszi, hogy jó válasz létezik rá. Tudom, hogy népszerű álláspont: egy kisebbség nacionalizmusa a többségi erőszak és asszimiláció irányában bocsánatos bűn (sőt, egyesek szerint erény), én azt hiszem, hogy ezzel csak a tehetetlenséget és a félelmet mázoljuk be valami látványos álcázó festékkel, de eredményre és megértésre nem igen számíthatunk. Mindegy, az utánunk következők majd belekóstolnak abba, amibe a nagyapáik-dédapáik foga fokozatosan beletörött.
Könyvbemutató volt Székelykeresztúron, az ún. Székely Akadémia keretében a Sorsok könyvéből. Érdekes eszmecsere kerekedett ki az újságírás felelőssége és a valóságirodalom körül. Témát is próbáltak adni a hallgatóságból: érdekes lenne Lengyel József katonaorvos múltját feltérképezni, hiszen állítólag ő volt az, aki utoljára látta Segesvárnál Petőfit. A héjjasfalvi, írogató embert leginkább a Petőfi kutatások hozták hírbe, de hátha akadnak valahol írói munkájának is kézzelfogható nyomai? (Feljegyeztem.)
Nagyszerű látványkoncert október 6-án a csíkszeredai református templomban. Rákász Gergely fiatal győri orgonaművész a reformáció 500 éves évfordulójára nagyszerű koncertet szerkesztett a lutheri forradalmi bátorság és gondolatok mentén. A koncert érdekessége, hogy a zenedarabok közötti hangos töprengések révén élőben részesei lehettünk a művész elképzelésének, ahogyan katolikus ember létére is szenvedélyesen elmerült a reformáció tanainak és háttérinformációinak a felkutatásában és megértésében, ahogyan átszűrte magán századokkal ezelőtt élt "barátai" eszméit és válaszait a világ és a kor kihívásaira. Nagyszerű időutazásnak bizonyult számára a felkészülés, mert a zene és a szellemi búvárkodás olyan tág területeket, világokat és személyiségeket "rántottak össze" képzeletében, amelyek sosem találkoztak volna a téma kihívása nélkül. Nem a dogmát tette magáévá tehát Luther szellemi kiállásából, hanem a kiállást magát. Ugyanezt becsülte Bachban is, aki nehéz élethelyzetében tört tökéletességre, minden egyes dallamát, kottáját formailag is egy magasabb rendű szellem dicsőségének ajánlva. A gondolkodó, a gyötrődő ember képét hozta elénk a fiatal művész, így mindenkihez szólt, mindenkit meg tudott érinteni a reformáció kapcsán, s ezen én, aki felekezetileg nehezen vagyok besorolható valamely aktív gyülekezetbe, annyira fel tudtam lelkesedni, ahogyan konfessziós gesztusában megtaláltam a magam felemelő élményét.
(454) Ami mégis jóval kevesebb volt valódi ellenállásnál
2017. október 7-18.
Mintha kátyús útszakaszon vergődtem volna át: sikerült megtartani az olvasókör őszi nyitányát (16-án), majd olvasótalálkozó következett Baróton (17), végül Sepsiszentgyörgyre is elvetett a sors (18), hasonló misszióval.
Az utóbbi napok őszi szelídsége könnyűvé tette az életünket, enyhe éjszakák voltak, csak a reggel és a délelőtt borult nedves, hűvös ködbe, amit nehezen szippantott fel a déli nap. De felszippantott!
Baróton szerény volt az érdeklődés, de annál célratörőbb - akik eljöttek, valóban érdeklődtek a könyv iránt, Szentgyörgyön pedig (itt a könyvtár olvasótermében néztem szembe potenciális olvasóimmal) - amellett, hogy hosszú idő után találkozhattam néhány kedves barátommal (Szonda, Matekovits, Steigerwald, Fadgyas Tibi) - váratlan közjátékra is sor került: eljött a találkozóra az a hajdani középiskolás (ma már meglett ember, jó kiállású mérnök), akinek a kálváriáját névtelenül megírtam a Közlekedő edények című újságcikkemben (az A Hétben jelent meg), s amelynek tekervényes történetét megírtam a Jelentések magamról című könyvemben. Mondhatni, történelmi találkozó volt - ama ritka újságírói teljesítményemre figyelmeztetett, amikor sikerült ténylegesen vállalni valamit a rendszerrel való szembenállásból, de ami mégis jóval kevesebb volt valódi ellenállásnál, és amire sose fogok egyértelműen büszke lenni. De jó, hogyha valakinek azzal a cikkel vissza tudtam adni az életbe, az igazságba vetett hitét. A hajdani fiatalember határozottan ezt állította. Ő tudja…
(455) Vajdahunyad felemelő s egyben lesújtó élmény
2017. október 19-26
Két nap futkorászás, bevásárlás, intézés - a segesvári-vajdahunyadi-dévai utazás előtt. Takarítottam is, hiszen a hétvége kiugrik (a szombat), s mire hazajövünk Attilával, legyen némi tisztaság is a lakásban. Így aztán a munka nem nagyon haladt semmilyen téren - leszámítva a Káfét, amelyet előredátumozva szerkesztettem. Volt miből!
Az utazás lehangolóan hosszú volt Segesvárig (talán jobban járunk, ha busszal megyünk Udvarhelyre, s onnan a vicinálissal tovább, Segesvárra), viszont az esti megérkezés és a hihetetlenül kényelmes, mindennel ellátott szálloda kárpótolt a fáradozásért. Csak az volt a kár, hogy másnap reggel felszedtük a sátorfánkat és indultunk tovább, az egyetlen erdélyi autópályán, amely Szeben környékétől majdnem Vajdahunyadig vezet.
Vajdahunyad, amit történetekből, legendákból, leírásokból ismertünk csupán, felemelő s egyben lesújtó élmény. Impozánssága ma is hatásos, balkáni elhagyatottsága és fantáziátlan állagőrzése, múzeumi karbantartása viszont elszomorító. A forgalma meglehetősen nagy, az emberek ide-oda téblábolnak, nem igazán tudják, mit látnak és mi az egésznek a jelentősége.
Valamivel kedvezőbb múzeumi kép alakult ki pár óra múlva a dévai várról, amely a város közepén uralja az egész környéket. Izgalmas kaland volt a libegőn felmenni a csúcsig (gyalogosan beletörött volna a bicskánk), onnan a kilátás viszont tanulságos volt és meggyőző. Szerencsénk volt azzal is, hogy vasárnap estig megkímélt bennünket az eső. Másnap beborult az ég, hazafelé útközben viharfelhők kergetőztek fölöttünk, fújt a szél, zuhogott az eső. Sajnos, Homoródfürdőn, ahol ebédelni szerettünk volna, átépítik a vendéglőt és a szállodát, úgy hogy tovább robogtunk, majd Hargitafürdőn kötöttünk ki, ahol a Bagoly vendéglő nagy termében egyedül ebédeltünk - jóízűen s annak reményében, hogy pár óra múlva benyitunk a lakásba.
Kedden nem volt szerencsénk - ömlött az eső, itthon lustálkodtunk. Szerdára kisütött a nap, felmentünk a nemrég átadott aszfaltos úton a Büdösbe, de riasztott a hely kihaltsága és rövid séta után gyorsan visszaereszkedtünk. Előtte megálltunk Szentkirályon is, a temetőben, szüleink sírjára tettünk egy csokor virágot és néhány kandelábert. Pénteken ellátogattunk a Mikó várba, megnéztük az összes létező kiállítást, élen a Kallós Zoltán emlékkiállítással, ami igen szép és tartalmas munka. Az egyik állandó kiállításon - székelyföldi hagyományos életmódformák - fölfedeztük az anyámék XIX. századi ócska varrógépét, amit ideköltözésünk előtt beadtunk a múzeumnak. Szinte-szinte, hogy nem ismertünk rá…
(456) Azon gyötrődtem, hogy a következő órákban mi minden vár rám, amit nem szeretek
2017. október 27-november 14.
Eltelt a Halottak Napja, amely utánra megfogadtam, hogy nekilátok a könyvtár takarításának-rendezésének. Évről évre ismétlődő nyűg ez, és nem lehet kikerülni, mert akkor borotválkozás közben nem tudnék a saját szemembe nézni (a tükörben). Így aztán fogtam magamat és november 6-ától felfüggesztettem megszokott életemet és a hét délelőttjeit létramászással, könyv le és felrakással, porszívózással, polcmosással töltöttem. Jó volt úgy leülni délután az íróasztal mellé, hogy másnap reggelig a magam ura vagyok.
Csak az ébredések voltak kínzóak, idő előtt felébredtem és azon gyötrődtem, hogy a következő órákban mi minden vár rám, amit nem szeretek. De hát ez az én bajom, magam gerjesztettem a rossz hangulatot, ami a napi munka elkezdésével el is illant. Mert munka közben mindjárt felfénylett, ha nem is teljes nagyságban, az alagút vége.
Kész, vasárnapra le is tettem a vállamról ezt a feladatot, mert erősen vártak már feltornyosult írnivalóim. Mindenek előtt a Székelyföldnek készítek elő két tanulmányt - megjelentek ugyan már a Kisebbségben oldalán, de újragondolom és -szerkesztem őket. A könyvtárrendezéssel egyúttal előkerült néhány keresett forrásmunka is.
Közben Attila, aki egy hétig volt nálunk, hazautazott, majd elrepült néhány kollégájával és főnökével Dél-Afrikába. A napokban küldött egy fotót, amint két gepárdot simogat veszélyes közelségből. Persze, hogy elámultunk - egyikünk se merte volna megtenni ezt a bravúrt. Nagyon szelid állatok lehettek, biztosan jól betanították őket, hogy szolgálják a közönséget.
Kolozsvárról megkerestek a Vitorla-ének utolsó korrektúráival. Majd elvégeztem az őszi szívgyógyászati ellenőrzést, amit sikerült váratlanul igen könnyen megúsznom: az orvos azt mondta, tavaszig tekintsünk el a laborvizsgálatoktól, mert a látható eredmények nem rosszak. S ha úgy sincs semmiféle panaszom...
Hát így.
(457) Maradtunk a már bevett káfés szokásoknál
2017. november 16-19.
Esemény-(vagy csak feljegyezni való) torlódás? Minden esetre, az volt az érzésem, hogy régecske nem jártam itt. Meglepődtem, hogy csak 3 nap telt el az utolsó vizittől...
Mi is történt?
A legfontosabb: Ady-évfordulóra gyűjtöttem írásokat a Káfénak. Cs. Ernő költőé az érdem, aki adott kifejezésekre poétikai versenyt javasolt, de úgy véltem, hogy az csak kevés embert mozgat meg igazán, ezért maradtunk a már bevett káfés szokásoknál: mindenki szabadon (akár lazán is) adja saját magát. Ami összegyűlt a 140. születésnapi évfordulóra, több, mint amit remélni lehet. (Talán a MEK-esítéssel is próbát tehetnénk, de ahhoz még egy napot elvisz a tördelés.) 21 féle viszonyulás - nem semmi!
E mellett előbányásztam a Korunk és az Igaz Szó Ady-emlékszámait a centenárium évéből (1977), meglepően gazdag grafikai anyagával együtt. Ezekből is idézünk.
A finnugor költészet friss, magyar nyelvű antológiájára bukkantam a könyvtárban. Nem hagyhattam ki - szemlézem. Hasonlóképpen jártam egy régebbi antológiával (Noé vesszeje. A világirodalom gyöngyszemei sorozat), amely a borral és az itallal kapcsolatos világlírát pásztázza - remek gyűjtemény!
1 lejért vettem meg...
Ilia Miska hétvégi levele a Székelyföld novemberi száma kapcsán: gratulál a Groza/Gróza olvasónapló kapcsán, pontosabban nem is gratulál, hanem megköszöni - reméli, sokak nevében - azt, hogy megírtam. (Magamban kacagok: ha tudná, hogy az írás, ha nem is éppen így, de alapjában véve megjelent már pár éve a világhálón... - Sajnos, az sem mindenható forrás!) Tanulság: jó lesz előszedni a többi, hasonló sorsú írást is. Egy újabbat már el is küldtem a Székelyföldnek (Fiúk - mundérban), majd következnének a Petőfi legendák nyomában...
Anna küldte hétfő reggel a két fényképet: a Georgian Bay-hez beszökött a tél. S az idei nyarunk már csak emlék…
(458) Hónapokba telt, míg megértettem, hogy mi mit jelent
2017. november 20–december 10.
Nem is tudom, miért hallgattam olyan hosszasan. Talán a kedvem hiányzott, talán az idő sűrűsödött össze, de meglehet, hogy egyszerű hanyagság. Egy biztos: az éjszakák sokszor megszakított, kusza álmokkal teltek, és nagyon vártam minden alkalommal a reggelt, hogy padlóra tehessem a lábam. Észrevettem, hogy nagyon kezdem nem szeretni a borús égboltot, a befelhősödést, de a száguldó felhőcsordákat sem. Bezzeg, Péter fiam csak úgy lesi őket, számára azok az igazán látványos alakzatok, minden fényözönnel szemben ellenségesen viseltetik - fotós szemmel nézi a világot.
Nemsokára rám köszönt az első decemberi könyvbemutató. Tudom hogy rutinfeladat, mégis borsódzik tőle a hátam. Ha mostanig nem igazán kívántam a szereplést, most hatványozott ellenérzéseim vannak. Úgy tűnik, még mindig nem értem el a teljes szellemi szabadság partjait, mert mindegyre feladatoknak engedelmeskedek. Nyugtatom magamat: a következő alkalommal majd kimondom a NEM-et. Sajnos, ez nem így működik.
Hétfőn, 18-án olvasókör - még az a legegyszerűbb feladat. Mindjárt másnap hármas könyvbemutató. Mindhárom könyv a Hargita Népe Lapkiadónál jelent meg, tavaly könyvemet adták ki, nem fordíthattam nekik hátat - de hogyan fogok majd egy kalap alá venni egy verseskönyvet két publicisztikai gyűjteménnyel?
Az advent különben teli van tűzdelve mindenféle kulturális kínálattal. Színház, tárlatok, hangverseny, Cannes-i díjazott filmek parádéja, s ez mind csak válogatás, mert a kínálat jóval gazdagabb. Szerencsére, egy napon csak egy rendezvény fér meg, a kettő már csömört vált ki...
Érvénybe lépett az új vasúti menetrend, a magyarországi vasúti kapcsolatok még mostohábbak lettek az eddigieknél. Azon túl, hogy iszonyúan hosszú a Pestre és a vissza való utazás, még a kényelmi fok is megsínylette: kivették a hálókocsit, az étkezőkocsit, megszűntek a közvetlen marosvásárhelyi vagonok... A Corona és a Hargita már csak árnyékai önmaguknak.
Megkeresett Brassóból a napokban egy vérbeli alpinista, aki hallott a Bozótról - a véleményezők szerint az egy jó könyv, ő pedig szeretné kiadni román nyelven. Hozzájárulásomat kérte. Persze, hogy megadtam, de ahogy látom, nehezen talál majd olyan fordítót, aki irodalmi nyelven adja vissza az alpinista szakzsargont is. Én csak tudom: hónapokba telt, amíg megértettem, hogy mi mit jelent.
Péter végre fölrakta fotógalériái közé a Victoria Harbourban készült kikötői képeket. A nyári színek valahogy visszahozták az életkedvemet - kint épp most szakadt ránk az este. Pedig csak este 6 óra van. Brrr…
(459) Mindig nagyra nő az elfekvő szövegekben a burján
2017. december 11-20.
Sikerült leráznom magamról az idei kötelezettségeket. A többi az már napi aprómunkának látszik, s vehetem elő a félre rakott tennivalókat.
Megjelent a Parnasszus folyóirat őszi száma, amelyben Hervay Giziről készült tartalmas összeállitás. Igaz, a tervek alapján gazdagabb anyagra gondoltam, de hát a folyóirat vékonyka, egy-kettő megtelik az előirt oldalszám. Emlékezést csak Koszta Gabriella és jómagam irtunk, a többi elemzés és irodalmi közlés. Örvendek, hogy még karácsony előtt megérkezett a lapszám és nem dolgoztam hiába.
Az olvasókör a negyedik évét zárta, jövőre elkészült a bemutatandó könyvek listája, érdekes módon a zöm akár kézbe is vehető. Sikerült két vállalkozó szellemű embert találnom az első két találkozóra (Székedi, Zsombori). Örvendek, hogy az Esterházy bemutatónk is jól sikerült.
J. Márta, volt előrés kolléganőm jelentkezett váratlanul telefonon: ő korrektálja a csángó versantológiát, amelybe verset kértek tőlem és tördelési gondjai akadtak a szövegemmel; sikerült hamar megoldanunk. Közben a régi napokra emlékeztünk.
Sarány Pista, úgy tűnik, szeretne kihozni még egy olvasónapló-gyűjteményt tőlem, amit nemrég össze is állitottam, már csak gyomlálnom kell, mert fene tudja, mindig nagyra nő az elfekvő szövegekben a burján.
20-án elhunyt a sógornőm, Tamás élettársa, G. Anna. Szomorú pillanat, a család teli van téli halálokkal - bár a nyár is vitt már el közülünk (anyánkat pl.). De Ilonka édesanyja és apuka télviz idején távoztak. Egész nap Tamásra gondoltunk és a holnapra. Amit élni kell tovább. Ahogy lehet.
És most amúgy is karácsony jön - mindenki évet zár, rohan, intézkedik, bevásárol.
Ezt teszem én is.
Most például szereztem a telefontársaságtól egy új telefonkészüléket, hátha igy használható lesz továbbra is a vezetékes telefon. Mostanában sehogy sem akart becsületesen becsengetni…
(460) Kétezer óta nem talált vevőre
2017. december 21-30.
Az év utolsó napját fedetlenül hagyom - nem fér be az idei naplóba. Úgy is hét vége van, szombat este és már csak egy lomha nap maradt hátra az évből - az se igazi, mert ez a december veszettül nyomott, rossz időjárással kecsegtetett, olykor el is vette a kedvünket az élettől. Főként az zavart, hogy munka közben mindegyre föl kellett kapcsolnom a teljes villanyvilágítást a szobában, hogy gond nélkül láthassam a szöveget, amit írok. Az ablakon át tömény, konfúz szürkeség nézett be szinte egész nap, csak úgy káprázott tőle a szemem, mintha hosszú ideig havas mezőn tartózkodtam volna, napszemüveg nélkül.
Múlt szombaton megérkezett Péter, s az együttlét nagy részét kihasználta arra, hogy az idén készített fényképeit átnézze, véglegesítse, képgyűjteményekbe rendezze. Ezalatt én az új könyvemen dolgoztam, legalább is a délelőttök egy része azzal telt - hozzáolvastam, korrektáltam, kiegészítettem, átrendeztem, miközben azon bosszankodtam, hogy az internetkapcsolat érezhetően lelassult és ez megnehezítette a munkát.
A mindennapi vásárlások ezúttal elmaradtak, jól előkészítettük az ünnepi hetet, éppen csak a kenyeret kellett biztosítani s olykor a zöldséget, mert az hamar romlik. Karácsonykor mintegy féltucatnyi új film került a lakásba az ajándékok között, lassan azokra is időt kerítünk.
Teljesen véletlenül rábukkantam egy könyvre, amiről sose hittem volna, hogy meg tudom szerezni. pedig amikor közelgő megjelenéséről olvastam, megdobbant érte a szívem (Vitalij Sentalinszkij A feltámadott szó. A KGB irodalmi archivuma), most meg a könyvesbolt egyik polcán ott állt előttem, 2000 óta nem talált vevőre, igazán kedvezményes (fele) áron most az enyém lett. Mindent félretettem, csakhogy olvashassam. Nem csupán általános műveltségemet gazdagítja...
Annáék lassan hazatérnek a mexikói szigetről (Asszonyok szigete), ahol a téli ünnepeket töltötték. A küldött képek szegény, szomorú tengeri települést mutatnak, primitív épületekkel, de legalább a tenger vize és az ég kék és a nap süt - a többi meg magától kialakul, hiszen az élet mindenütt küzdelem és csalódás. (Persze, ezek esős, ködös estén kelt gondolatok…)