* "Még nyílnak a völgyben..." (Kétnyelvű Petőfi-breviárium)
Eugen Jebeleanu fordításai
Kedves jóbarátom, Pusztai Péter (Montrealból) írta volt levelében, hogy feleségének, a kedves Irinának szerette volna valamilyen módon demonstrálni Petőfi költészetének szépségét, méghozzá egy olyan vers kapcsán, amilyen a Szeptember végén. Nem volt kéznél megfelelő fordítás, ezért megpróbált egyet azon melegében rögtönözni, de mert tudja, hogy nem minden fordítás hozza közel az embert az eredetihez, arra kért, küldjem el a számára, ha rábukkanok, a vers hiteles román nyelvű változatát.
Azt válaszoltam neki, hogy mihelyt kinyit a városi könyvtárunk, kölcsönkérek egy román nyelvű Petőfi kötetet, de addig is próbát tettem az internettel, s miután az egyik kisinyovi ifjú hölgy blogjában rábukkantam a vers egy szakaszára, az egyik idézett sorra rákeresve egy román diákcsapat ("Kistigrisek" - Tigrişori) naplójáig vezetett a Google keresője, amelyben elmesélik kirándulásukat Koltón, az ottani Teleki Sándor-féle kastélyban és környékén, ahol a házigazda annak idején Petőfit és szerelmét, Szendrey Júliát vendégül látta, s ahol ama híres Szeptember végén megszületett. A román kisdiákok, akiknek nagyon tetszett a magyar irodalom mentén tett kirándulásuk, még a vers román nyelvű fordítását is bemásolták naplójukba arról a múzeumi lapról, amit a Teleki kastélyban jártukkor emlékbe kaptak.
Ez a sikeres nyomozás vezetett engem arra, hogy nyilvánosan, honlapomon tegyek eleget barátaim kérésének, közzétéve ugyanitt egy csokor Petőfi verset, magyarul és román fordításban, amelyeket a Szeptember végén keresése közben gyűjtöttem össze, ugyancsak a világhálón. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy keletje van a költőnek a románság körében... (Cseke Gábor)
SZEPTEMBER VÉGÉN
(Sfârşit de septembrie)
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Koltó, 1847. szeptember
Szendrey Júlia, Petőfi Sándor
*
Zvâcnesc încă-n vale flori multe-n lumină
E verde-ncă plopul, fereastra păzind,
dar vezi lumea iernii, ce-i gata să vină?
Acoperă coasta zăpada sclipind.
E încă, în inima-mi tânără, vară
Şi-n ea, încă-n floare, - un întreg răsărit,
Dar toamna în negrul meu păr se-nfăşoară,
Mi-i capul de brumele iernii pălit.
Se scutură floarea şi viaţa goneşte...
Rămăi , o soţie la pieptu-mi pe veci!
Dar fruntea-ţi ce-n braţele-mi azi se-odihneşte
ca mâine la groapa mea, n-o să apleci?
Oh, spune-mi tu: primul de-o fi să mor, spune,
Vei pune un văl pe mormântu-mi plângând
Şi-o dragoste nouă putea-va răpune
Din sufletul tău al meu nume, curând?
Al văduvei văl de-o să-l zvârli odată,
Agaţă-l la groapa-mi un negru drapel,
La mijlocul nopţii, din lumea-ntristată
Veni-voi şi-n groapă m-oi duce cu el,
Să-mi şteargă tăcutele lacrimi amare,
Plângându-ţi credinţa zdrobită-ntr-o zi,
Şi inimii rană să leg celui care
Şi-atunci, şi-acolo, in veci te-oi iubi.
Coltău, septembrie 1847
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET
(Mă chinuie amar un gând)
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Pest, 1846. december
*
Mă chinuie amar un gând:
Pe-o pernă,-n pat, să mor zăcând!
Să veştejesc ca floarea ce suspină,
De-un vierme tainic roasă-n rădăcină;
Să mă topesc ca lumânarea pală,
Lăsată singură-n odaia goală.
Nu, doamne, moartea asta nu mi-o da.
O altă moarte eu aş vrea!
Copac să fiu, de fulger spintecat,
Sau smuls din rădăcini de viforul turbat;
Stâncă să fiu, din piscuri prăvălită
De trăsnet, în prăpastia-ngrozită...
Când neamurile-ncătuşate,
Sfărmându-şi lanţurile vor porni-nviate,
Cu roşii feţe şi cu roşii steaguri sfinte,
Pe steaguri scrise-având aste cuvinte:
"Libertatea lumii" -
Şi-or trâmbiţa în sus
Lupta cea mare, din răsărit până-n apus,
Lovind tiranii care le-au supus:
Acolo-aş vrea să pier,
Pe câmp de luptă-n vuietul de fier,
Sângele-mi tânăr să se scurgă-acolo.
Şi glasul meu să fie-acoperit
De vălmăşagul nemaipomenit,
De glasul trâmbiţelor sugrumate,
De tunetul de tunuri descărcate.
Pe trupul meu cu linii-ncremenite,
Să treacă roibii cu-ale lor copite
Şi să-l sfărâme una cu pământul.
Acolo-aş vrea să mă lăsaţi, cu vântul
De-acolo să-mi culegeţi oasele zdrobite.
Când ziua-nmormântării o să vină,
Când flamurile-ndoliate vor călăuzi norodul
Şi muzici line vor cânta prohodul,
Să-mi fie-n groapa cea comună oasele-aruncate,
Alături de cei morţi de mii de ori
În numele tău - sfântă - a lumii libertate!
(Pesta, 1846)
A KÖLTÉSZET
(Poezia)
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
Szatmár, 1847. augusztus
*
Cum te-njosesc, o, sfântă poezie,
Toţi nătărăii, şi-n ce chip îţi calcă
Întreaga demnitate în picioare
Tocmai când vor să te slăvească. Toţi
Aceşti neunşi pontifi ai tăi
Proclamă-n gura mare că ai fi
O boierească sală strălucită,
În care cuviincios nu poţi să intri
Decât în sclipitori pantofi de lac.
Tăceţi, voi, minciună-i pe de-a-ntregul.
Nu-i casă de palavre poezia
Pentru înzorzonaţii guralivi,
Aleşii pe-o sprânceană din saloane:
Mai mult e poezia! E-o clădire
Deschisă orişicui vrea să se roage,
Cu un cuvânt: un templu-n care-i slobod
Să intri în opinci şi chiar desculţ.
(Satu Mare, 1847)
A KUTYÁK DALA
(Cântecul câinilor)
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Pest, 1847. január
*
Vuieşte vifor crunt
Sub cerul înnorat,
Ai iernii gemeni prunci.
Zăpada, ploaia, cad.
Ei şi? La vatră-avem
Şi noi un colţişor,
Ne-a pregătit culcuş
Stăpânu-ndurător.
De hrană, lipsă nu-i.
Stăpânul, de-i sătul,
Ne zvârle ce-a rămas.
Şi restul ni-i destul.
Gârbaciul, uneori,
Mai şuieră, cumplit,
Muşcând adânc, ce-i drept,
Dar rănile se-nchid.
Şi când stăpânul iar
Ne cheamă, împăcat,
Îi lingem fericiţi
Piciorul ce-a iertat!
1847 (ianuarie)
A FARKASOK DALA
(Cântecul lupilor)
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. január
*
Vuieşte vifor crunt
Sub cerul înnorat,
Ai iernii gemeni prunci,
Zăpada, ploaia, cad.
Sălbaticul pustiu
Ni-i vatra; nu găseşti
Un crâng sau un tufiş,
Sub el să te piteşti.
Afară-i gerul crunt
Şi foametea, în noi,
Ne chinuiesc amar -
Ăşti doi gonaci de soi.
Şi-al treilea, ian vezi:
Stau puştile la rând,
Se scurge-ncet în nea
Roş sânge, picurând.
Ni-i frig şi flămânzim,
De gloanţe sfâşiaţi,
Trăim doar în amar...
însă neatârnaţi!
1847 (ianuarie)
FÜSTBE MENT TERV
(Gând risipit în vânt)
Egész uton hazafelé
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
(Dunavecse, 1844. április.)
*
Vremea toată-n drum spre casă
Mă gândeam, anume:
Mamei, de demult lăsate,
Ce cuvânt voi spune?
Ce cuvinte îi voi spune,
Calde şi duioase,
Ei, ce-n braţe mă va strânge
Cum mă legănase.
Gânduri fără-asemuire
Îmi treceau prin minte,
Şi părea că timpu-n loc stă,
Dar mergeam-nainte.
Şi-am ajuns… Şi către mine
Mama zboară, iată…
Şi m-am prins de gâtu-i… mut… ca
De un pom o roadă.
1844 (aprilie)
FA LESZEK, HA...
(Copac m-oi face)
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak, hogy lényink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillagá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között
*
Copac m-oi face, dacă tu eşti floare
Şi dacă floare eşti, m-oi face rouă!
Tot rouă, dacă rază eşti, de soare
Să ne unim fiinţele amândouă!
Iar dacă tu eşti cerul, iubita mea
O stea pe firmamentul tău voi fi
Şi dacă iadul eşti, o viaţă-ntreagă
S-ajung la tine, voi păcătui!
1845.
SZEGET SZEGGEL
(Cui pe cui)
Jaj, a hátam, jaj a hátam
Odavan!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös fütykös
Somnyele!
Mellyel engem oly pogányúl
Csépele.
Mért is tart hát kertet s benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogysem
Állhatám.
Átugortam a palánkon -
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És vesém.
S nem elég ez; szomszéd bácsi
Rajtakap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze, monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit csinál.
Fellegekből vett magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem könyörűle
Egyedűl;
Három a tánc! monda, s egyre
Hegedűlt, -
Hegedűlt a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
...De'szen jól van! kiheverem
Én e bajt.
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a gerendát
Feledi.
A deákné vászonánál
Ő se' jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő, csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!
Puszta-Palota, 1843. április
*
Vai, spinarea, ce mă doare,
S-a sfârşit!
Nea vecinu-a bumbăcit-o
Îndrăcit.
Fie-i brestemat ciomagul
Noduros!
Ẫl cu care-a dat în mine
Nemilos.
Păi, de ce are grădină
Şi-n ea peri?
Şi în peri de ce dă poame
Ẫl din cer?
Îmi făceau din pom cu ochiul
Să le iau:
N-a fost chip în faţa vrăjii
Să mai stau.
Şi sării peste ulucă-
Şi-am picat,
Şi rărunchii şi ficatu-au
Tremurat.
Dar nu-i totul, că vecinul
Mă-nfăşcă
Şi de vrei bătaie-n lege,
Asta-i, mă!
Vai, de ce-mi daşi ziua asta,
Cer milos?
Că mi-a tot cărat, muindu-mi
Os de os.
Na, striga, şi încă una,
Trei s-au dus!
Şi cât mi-a mai dat, le ştie
Cel-de-sus.
Şi de faţă-a fost şi luna
La ospăţ;
Trist privea la nea vecinul
Şi la băţ.
Dintr-un nor croindu-şi negru,
Trist veşmânt,
Îmi împărtăşea durerea,
Lăcrimând.
Numai dânsul să se-ndure
Nu vrea, nu!
Că striga: “ Mai joacă încă
Şi acu!”
Cu ciomagu-arcuş pe spate
Îmi zicea,
Pe când eu jucam săltat de
Jale grea.
Fie? o să-ndur eu greul,
Nu mă moi!
Şi-o să-i dau eu împrumutul
Înapoi.
Las’ că ştim şi noi ce fierbe-n
Capul său.
Şi mata te ţii de rele.
Nene, zău!
Sub fereastra noastră, seara,
Ce pândeşti?
Las’ că ştiu şi eu prea bine
Cine-mi eşti!
Vede paiu-n ochiul ălui
De pe drum,
Însă grinda-nfiptă-n ochiul
Lui, nicicum.
Ca toţi oamenii şi dânsul
E la fel;
Pentru furt mă bate, însă-i
Hoţ şi el;
Un sărut să-i fure sorii
Mele-ar vrea,
Pe când mama răsfoieşte
Biblia.
Să mai treacă şi de-acuma
Pe sub geam:
Mâna-n sân nu mi-oi mai ţine
Cum făceam.
Să-l alunge, -o chem pe mama
Mea, la trap,
Sau îi torn o vadră de-apă
Drept în cap.
1843
BEFORDULTAM A KONYHÁBA
(În bucătărie)
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
(Pest, 1843. július-augusztus.)
*
În bucătărie,-n pripă,
Fost-am, foc să pun în pipă...
Aş fi pus eu foc, vezi bine,
Dar ardea cum se cuvine.
Fumega, ea, pipa mea,
N-am intrat eu pentru ea!
Ci intrai acolo-n casă
Că văzui fată frumoasă.
Focu-1 aţâţa-n odaie
Şi stârnea din el văpaie;
Insă, şi mai lungi văpăi,
Vai, ardeau în ochii săi!
Se uită la mine, şi
Numai că nu mă vrăji!
Şi se stinse pipa mea
Şi se-aprinse inima.
1843 (iulie-august)
A BILINCS
(Lanţul)
Szabadságért küzdött az ifju,
S börtönbe dobták, ottan ul,
És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenul.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
„Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem,
Belolem, aki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom... szörnyüség!
Szégyennek és haragnak pirja
A rozsda, amely rajtam áll.
Csörgess ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.”
Nagykároly, 1846. szeptember 5-12.
*
Luptase pentru libertate
Şi-acum în ocnă-i azvârlit,
Şi-şi tot smuceşte, blestemându-şi
Greu lanţul ce 1-a-ncolăcit.
„Smuceşte-mă, îi spune lanţul,
Dar nu mă blestema nicicând!
Smuceşte-mă, căci zornăitu-mi
Blestem e, pe tirani căzând.
Mă ştii? In oastea libertăţii
Un paloş fost-am, înălţat
Poate de tine chiar, şi-n câmpul
De sânge plin, am scăpărat.
Sărmane, şi acum cu mine
Să te-ntâlneşti, în ocnă stând!
Smuceşte-mă, căci zornăitu-mi
Blestem e, pe tirani căzând.
În lanţ m-au prefăcut pe mine
Ce fost-am paloş lucitor,
Şi-1 strâng pe cel cu care-n luptă
M-am avântat... e-ngrozitor!
Rugina de pe mine-i ură
Şi e ruşine sângerând.
Smuceşte-mă, căci zornăitu-mi
Blestem e, pe tirani căzând!"
1846 (5-12 septembrie)
VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM...
(Visez însângerate zile)
Véres napokról álmodom,
Mik a virágot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!
Örömmel vágom én magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
Szilaj jókedvvel nyargalok be!
Ha megvagdalják mellemet,
Fog lenni, aki bekötözze,
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrasztja össze.
Ha rabbá tesznek, lesz aki
Homályos börtönömbe jő el,
S föl fogja azt deríteni
Fényes hajnalcsillag-szemével.
Ha meghalok, ha meghalok
A vérpadon vagy csatatéren,
Lesz, aki majd holttestemről
Könyűivel lemossa vérem!
Berkesz, 1846. november 6.
*
Visez însângerate zile
Ce lumea o să năruiască
Şi pe ruina vechii lumi
O nouă lume-o să clădească.
De-ar răsuna, de-ar răsuna
A luptei goarnă, ce deşteaptă!
Drept, sufletu-mi înviorat
Semnal de luptă-abia aşteaptă.
Cu veselie-o să m-arunc
Pe-a armăsarului spinare!
Voios, voi galopa în rând
Cu ceilalţi luptători călare.
De-oi fi rănit, va fi un om
Să-mi lege inima sărmană,
Cu-al sărutărilor balsam
Să-mi vindece cumplita rană.
Rob de-o să cad, se va găsi
Un om să vină-n închisoare
Să lumineze ocna grea,
Cu ochi de stea strălucitoare.
De-o fi să mor, de-o fi să mor
Pe eşafod sau sub drapele,
Va fi un om ce va veni
Cu lacrimi sângele să-mi spele.
1846 (6 noiembrie)
A TISZA
(Tisa)
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
(Pest, 1847. február.)
*
Într-o vară, în amurg, odată,
Stam la Tisa, şerpuind bogată,
Unde-un râuleţ îi iese-n cale
Ca un prunc spre sânul mamei sale.
Între malurile-atât de scunde
Îşi purta lin ale sale unde,
Nevoind ca soarelui să-i scape
Razele în horbote de ape.
Pe oglinda-ntinsă roşii raze
Dănţuiau ca zânele voioase,
Paşii lor se auzeau ele parcă
Mii de pinteni nevăzuţi şi-ncearcă.
Stăm întins pe aurii covoare
De nisip ce se pierdeau uşoare
În otava odihnind cuminte
Ca în carte şiruri de cuvinte.
Dincolo de plai, 'nalt, în tăcere,
Codrul; înlăuntru, ziua piere,
Dar amurgu-i pune o coroană
Care pare flacără şi rană.
Iar pe malul cellalt, îmbulzite,
Tufe se întind, de-aluni, răchite,
Printre care, hăt-departe, -n zare,
Turla unui sat mărunt năzare.
Lunecau, trandafirii, sus, norii,
Ei, de fericire-amintitorii.
Munţii maramureşeni, din ceaţă
Gânditori, îmi căutau în faţă.
Nici un zvon. În liniştea severă
Fluiera o pasăre, stingheră.
Depărtat, un zumzăit de moară
Ca ţânţarii se-anzea, când zboară.
Ci dincolo, se ivi,-n poiană,
Cu-un ulcior în mână, o codană.
Până ce-şi umplu cu vârf ulciorul
Mă privi; apoi, iuţi piciorul.
Trupul ca de stană îmi rămase,
Parcă prins de rădăcini vârtoase,
Sufletul simţi cum îi aşterne
Firea frumuseţile-i eterne.
Fire, tu, măreaţă! Ce grai, cine
S-ar lua la-ntrecere cu tine?
Mare eşti! Cu cât taci, mai adâncă
Ştii să glăsuieşti, încă şi încă.
Am ajuns târziu, în noapte,-acasă,
Fructe proaspete-aşteptau pe masă,
Cu tovarăşi, multe-am stat de vorbă.
Fâlfâiau văpăile în sobă.
Spus-am: „Ce-aruncaţi mereu ocară
Peste biata Tisă, iar şi iară?
Tot strigaţi că-i rea, şi cum anume,
Şi ea-i râul cel mai blând din lume"...
După zile, pe neaşteptate,
Mă treziră clopote speriate.
„E potopul!" şi privii, şi-ndată,
Am zărit o mare mâniată.
Tisa,-ntocmai ca un scos din minte
Ce-a rupt lanţul, alerga-nainte,
Şi, mugind, sfărma la stăvilare,
Vrând să-nghită-ntreaga lume mare!
1847 (februarie)
FÖLTÁMADOTT A TENGER
(A înviat, cumplită)
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Pest, 1848. március 27-30.
*
A înviat, cumplită,
Marea popoarelor;
Vuind, ridică-n stele
Talazurile grele
Cu braţu-ngrozitor.
Simţiţi voi dansul ăsta
Şi muzica lui rece?
De n-aţi ştiut vreodată,
Acuma vi s-arată
Poporul cum petrece.
Sălbatic tună marea,
Corăbii-nspăimântate
Dispar, ca-n iad, în larguri,
Cu frântele catarguri
Şi pânze sfâşiate.
Involbură-ţi, o, mare,
Talazurile toate -
Din peşteri, cu revoltă
Zvârlindu-le spre boltă,
Turbând şi înspumate;
Şi-un adevăr pe ceruri
Să scrii, ca să rămână:
Pe apă, pot să salte
Corăbiile-nalte -
Tot apa e stăpână!
1848 (27-30 martie)
VASÚTON
(Pe drum de fier)
Tenger kéj veszen körűl,
Közepében lelkem fürdik...
A madár röpűlt csak eddig,
Most az ember is röpűl!
Nyílsebes gondolatunk,
Késő indulánk utánad,
De sarkantyúzd paripádat,
Mert elérünk, elhagyunk!
Hegy, fa, ház, ember, patak
És ki tudja, még mi minden?
Tűnedez föl szemeimben
S oszlik el, mint köd-alak.
A nap is velünk szalad,
Mint egy őrült, aki véli,
Hogy őt, összevissza tépni,
Űzi egy ördögcsapat;
Futott, futott, s hasztalan!
Elmaradt... fáradva dől le
A nyugati hegytetőre,
Arcán szégyen lángja van.
S még mi egyre röpülünk,
Egy sziporkát sem fáradva;
Ez a gép tán egyenest a
Másvilágba megy velünk! -
Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a müveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.
Miért nem csináltatok
Eddig is már?... vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
Majd lesz elég vasatok.
Pest, 1847. december
*
In a desfătării mare
Mi se scaldă inima...
De-astăzi nu doar pasărea,
Ci şi omu-a prins să zboare!
Gând al nostru fulgerând,
Ţi-am pornit târziu pe urmă,
Dar grăbeşte, căci te curmă
Zborul nostru, în curând.
Munte, casă, om, copac
Şi-alte câte, rând pe rând,
Îmi apar, şi nevăzute,
Ca-ntr-o ceaţă, pier, zburând.
Fuge soarele şi el
Ca nebunul care crede
Că e fugărit de cete
De diavoli, fel de fel;
A fugit, dar ce folos!
Nu mai poate... Şi, răpus,
Sus, pe pisc, către apus,
Cade roşu, mânios.
Şi în vreme ce pe noi,
Netrudiţi, în zbor ne duce,
Ai putea să crezi că fuge,
Către lumea de apoi! -
Trenuri sute, trenuri mii!
Făuriţi fără-ncetare!
Să străbată lumea mare -
Mii de-artere-n trupuri vii.
Căci artere-s ele toate,
Răspândind lumina-n lume,
Ele răspândesc anume
Seva vieţii-mbelşugate.
Cum de nu le-aţi făurit
Pân-acuma?!... N-aveaţi fier?
Frângeţi tot ce-i lanţ sub cer
Şi-o s-aveţi fierul dorit.
1847 (decernbrie)
MINEK NEVEZZELEK?
(Cum să mi te alint?)
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Pest, 1848. január
*
Cum să mi te alint
Când în crepusculul visării
Luceferii frumoşilor tăi ochi
Uimiţi privesc spre ochii mei,
Ca şi cum prima dată i-ar vedea...
Aceşti luceferi
A căror fiecare rază
Sunt un izvor al dragostei
Curgând în marea sufletului meu -
Cum să mi te alint?
Cum să mi te alint
Atunci când către mine
Îşi fâlfâie privirea
Blajina porumbiţă,
A cărei fiecare pană
O ramură e, de măslin, a păcii
Şi-a cărei mângâiere-atât de bună-i!
Decât mătasea chiar, mai mângâioasă,
Şi decât perna leagănului -
Cum să mi te alint?
Cum să mi te alint
Când şoaptele-ţi se-ngână, aceste şoapte
Pe care, de le-ar auzi,
Uscaţii pomi ai iernii
S-ar umple de crengi verzi
Crezând că
Venit-a primăvara,
Multaşteptatul lor mântuitor,
Căci, iată, cânta ciocârlia -
Cum să mi te alint?
Cum să mi te alint
Când buzele-mi atingi
Cu-al gurii tale-nvăpăiat rubin
Şi ne topim în focul sârutării,-ntocmai
Ca-n auroră noaptea şi cu ziua,
Şi nu mai ştiu de lume,
Şi nu mai ştiu de timp,
Şi toate harurile sale-ascunse
Pe mine le revarsă veşnicia -
Cum să mi te alint?
Cum să mi te alint,
Tu, dulce maică a fericirii mele,
Tu, zână-a fanteziei mele,
Pe ceruri înălţată,
Scăpărătorule-adevăr ce ruşinezi
Chiar şi speranţa mea cea mai nebună;
A sufletului meu unic tezaur,
Însă mai preţios decât o lume -
Frumoasă, dulce, tânără soţie -
Cum să mi te alint?
1848 (ianuarie)
NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ
(Crunt bubuit-a tunul )
Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.
Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.
Négy hosszu nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagynéha lát.
Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület...
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.
Szerencse és az isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk: ez Bem vala.
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.
Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,
S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.
S nekem jutott a vészes
Dicsőség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatéreket.
Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.
Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?
S lépésid mind halálig
Követni is fogom,
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Debrecen, 1849. február 10-15.
*
Crunt bubuit-a tunul
Spre Deva, patru zile,
Pământu-ntreg şi zarea
De sânge erau pline!
Curat era pământu-n
Zăpadă pân' la brâu,
Curgea-n zăpada albă
Sângele roşu râu.
Luptarăm patru zile
In lupta cea grozavă,
Cum n-a zărit prea multe
Nici soarele din slavă.
Tot ce onoarea cere
Să facem, am făcut...
Să-nvingem pe duşmanu-nzecit
Nu am putut.
Ne părăsi norocul
Sub cerul de blestem.
Un singur om rămase
De noi alături: Bem.
O, Bem, o, comandante, ,
Tu, generalul meu!
Înlăcrimat, slăvi-voi
Sufletul tău mereu.
Să-nviu nu pot prin vorbe
Viteazul tău exemplu,
Cu pietate-adâncă,
Tăcând, doar te contemplu.
Şi dac-ar fi pe lume
Vreun om cui să mă-nchin
Ca unui zeu, tu singur
Ai merita din plin.
Primejdioasă glorie
De-a te-nsoţi a mea e,
Viteazule, ce fulgeri
Câmpia de bătaie.
Şă călăresc cu tine
În luptă, nebuneşte,
Unde se frânge viaţa
Şi moartea înfloreşte.
Destui te părăsiră,
Bătrân de neclintit.
Dară nicicând - aşa e? -
Eu nu te-am părăsit.
Şi paşii tăi şi-n moarte
O să-i urmez mereu,
O, Bem, o, comandante,
Tu, generalul meu!
1849 (10-15 februarie)
A Petőfi-breviárium használatához
Gondolom, az eddig közölt Petőfi versek alapján már el lehet dönteni, miféle szerzet volt ez a fiatalon távozott, gyorsan kiégett magyar költő. Összefoglalóként hasznos lesz áttekinteni a tudós szerzővel együtt, azokat a próbálkozásokat, melyek napjainkig közel hozták Petőfi műveinek megértését értékelését a román szellemiséghez.
Dávid Gyula
Petőfi románul
Petőfi Sándor költészetének román befogadása nem csak önmagáért érdekes. Benne, mint tükörben, szemlélhető a román–magyar viszony utóbbi másfél századának története, a maga felemelő és elszomorító pillanataival együtt. Hiszen a legnagyobb magyar költőről van szó, akinek költői nagyságát nem lehetett kétségbe vonni, akiről nem lehetett tudomást nem venni (hiszen akkor, amikor az első román fordítások megjelentek verseiből, azok már széltében ismertek voltak a világ nagy nyelvein), de akinek magyarságát - különösen a XIX. század második felében - olyan szívesen azonosították a kiegyezés utáni hivatalos Magyarország hivatalos nacionalizmusával. Ezért költészetének közel másfél százados román recepcióját végigkísérve azt nem tudjuk elválasztani a politikától, amely nemegyszer ennek a recepciónak is meghatározó eleme volt.
A kortárs magyar irodalomra az erdélyi román értelmiség jóval Petőfi fellépte előtt már figyelt. Csokonai Béka-egérharcának vagy Fazekas Lúdas Matyi-jának egykorú román tolmácsolásai ugyan kéziratban maradtak, de a XIX. század első fele román–magyar kapcsolatainak szorgalmas kutatói több olyan adatot sorakoztattak fel, amelyek arról tanúskodnak, hogy Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Sándor, sőt Vörösmarty verseit széltében ismerte az erdélyi román értelmiség. Persze az irodalmi fejlődésnek, a román folyóiratkultúrának el kellett jutnia arra a szintre, amikor ezt az érdeklődést már nemcsak utalásokban tudjuk dokumentálni, hanem nyomtatásban megjelent fordításokban is.
Az úttörő szerepet ezen a téren két, egymást követően Pesten megjelenő román folyóirat vállalta magára, az 1861-ben indult és 1866-ig megjelenő Concordia és az 1863-65 között kiadott Aurora Română. Ebben látnak napvilágot egymás után Jókai román tárgyú novellái (a Jordaki feje 1862-ben, A bojárleány 1863-ban) majd mások is, s velük párhuzamosan Balázs Frigyes(?), Remellay Gusztáv, Beöthy László, Győry Vilmos, Vadnay Károly elbeszélései. Az első két, román átköltésben megszólaló Petőfi-vers (Az ember és az Ifjúság - mindkettő 1865-ben, G. Marchişiu tollából) tehát egy, a kiegyezést megelőző természetes érdeklődés és kapcsolatkeresés terméke.
A sort még kiegészíthetnénk a Bukarestbe vetődött I. Scipione Bădescu nevével és Az őrült fordításával 1869-ből, amelyről az Albina Pindului c. lap ad hírt. S ez az adat azért is érdekes, mert az Orientul Körnek, ahol ez a fordítás, a fordító előadása keretében adataink szerint elhangzik, Eminescu is látogatója, aki nem sokkal később Bécsbe kerülve, Ioan Slavici, az erdélyi román prózaíró és a nemzeti mozgalom kiemelkedő publicista-képviselője révén szerzi további ismereteit Petőfiről - sőt az egész magyar szellemi életről.
Az őrült bukaresti előadásával, Eminescuval és Slavici-csal már a kiegyezés utáni korszakban vagyunk. Ekkorra már elvetélődtek egy közös román-magyar kibontakozás lehetőségei: Magyarország a Monarchián belül egy nagynemzeti állameszme képviselője lett, a nemzetiségek "olvasztótégelyé"-nek elképzelésével, s a belső feszültségeket egy görögtüzes nemzeti frazeológiával takarva el, a románság pedig - a két fejedelemség (Moldva és Havasalföld) egyesülése, a Hohenzollern-dinasztia trónra invitálása után - elindult a nemzeti állam megteremtésének útján, amelynek része Erdély, Besszarábia és Bukovina megszerzése, ideológiai programja pedig az irredentizmus.
Az Arad megyei Világoson született, Pesten, majd Bécsben tanult Slavici az erdélyi román értelmiségnek ahhoz a rétegéhez tartozott, amely ismerte - s egyáltalán nem felületesen - a magyar irodalmat, a magyar történelmet. Csakhogy az, amit ismert, számára a politikai harc részeként épült be tudatába, egy olyan magyarságkép elemeként, amelynek kihatásai mai napig is meghatározóak a románság egy jó részének magyarságképében. Az egyik, akkoriban legtekintélyesebb román folyóirat, a Iaşi-ban megjelenő Convorbiri Literare hasábjain közli azt a tanulmányát (Studii asupra maghiarilor - Tanulmányok a magyarokról), amelyben például egyenlőségjelet tesz a kiegyezés utáni magyar nacionalizmus és a reformkori nemzeti öntudat (s az azt kifejező költők) között. Berzsenyi, Vörösmarty és Petőfi így válik szemében "...a leghatározottabb kifejezésévé annak a különcködő nacionalizmusnak, amely semmiről sem hajlandó tudomást venni saját magán kívül". Slavici - ez az idézett tanulmánya is bizonyság rá - pontosan érzékeli Petőfi költészetének újdonságát ("itt kezdődik az igazi népies irány" - írja egy másik összefüggésben), de erősebb benne a politikai gyökerű negatív megítélés. És ugyanúgy a hetvenes-nyolcvanas évek román értelmiségének legjobbjaiban.
Az 1865-ös kezdet után Petőfi költészetének román recepciója csak igen lassan bontakozik ki: 1870-ben, 1872-ben, 1875-ben, 1877-ben, 1879-ben, 1880-ban csupán egy-egy Petőfi-vers szólal meg románul (az Anyám tyúkja, a Lennék én folyóvíz, Ez a világ amilyen nagy... A nép nevében, Az én szerelmem), Slavici említett tanulmánya mellett a róla szóló román visszhangból is egyetlen utalást idézhetünk, igaz, ezt Eminescutól, aki egy, az orosz drámáról szóló színházi jegyzetében, azok között a költők között, akiknek "...lelkébe bevésődött a nép valóságos élete", említi Petőfit is, mint "magyar nemzeti költőt" (Curierul de Iaşi, 1876.5.).
A bátortalan kezdetet követő bizonytalan folytatásnak van a korabeli politikán túl, az irodalmi fejlődésben rejlő, mélyebb magyarázata is: a román költészetben még uralkodó a romantika, s az almanach- és szalonlírából csak lassan kibontakozó nemzeti hazafias költészet, s az a fajta borongó válságlíra, amely olyan sajátosan ötvözi a legnagyobb román költő, Eminescu költészetét is. Ezzel a fajta költészet-eszménnyel hangolódik össze a Petőfitől lefordított néhány olyan vers, mint Az őrült, Az ember, amelyeket majd csak a 80-as évek legvégétől követ - a román népiesség uralomra jutásával - a kilencvenes évek és a századforduló első nagy recepció-hulláma (elsősorban St. O. Iosif fordításaival).
A Slavici viszonyulásán érzékeltetett fenntartás az 1880-as évek derekán kezd oldódni. Ekkor jelenik meg nyomtatásban (1885-ben) a temesvári Petre Oprişiu előadása Petőfiről. A különben szerény tehetségű - az Egy gondolat bánt engemet c. Petőfi-verset is tolmácsoló - költő előadásában a következőket mondja: "És ha mi érdeklődünk a különböző népek igazi nagy emberei iránt, ha gyönyörködünk egy Schiller, Goethe, Shakespeare, Moliere, Béranger és mások költeményeiben és egyéb csodás munkáiban, akkor mennyivel inkább érdekelni fog azon nemzet egyik géniuszának élete és működésének eredménye, amellyel minden nap és minden helyen érintkezünk, amellyel az ezeréves sors úgy rendezte, hogy együtt éljünk, és együtt haljuk meg... Hiszem is, hogy ha ez alkalommal a magyar nemzet legnagyobb lírai költőjéről fogok beszélni, az önök tetszésével találkozom, annál is inkább, mivel noha Petőfi Sándor testestül-lelkestül magyar volt, mégis az ő emelkedett érzésvilága és tüzes haza- és szabadságszeretete például szolgálhat minden embernek és minden nemzetnek." (P. Oprişiu: Alexandru Petőfi. Viitorul, 1885. 16. sz.) S így a nem sokkal korábban megszaporodó Petőfi-fordításokhoz (a bukaresti Portofoliul Român B. Florescu tolmácsolásában egyszerre hat Petőfi-vers fordítását jelenteti meg, s Petőfi-versek szólalnak meg románul a bukaresti Literatorul, a Iaşi-i Convorbiri Literare hasábjain is) már a költőhöz méltó irodalmi kommentár is tásul. Sőt, a balázsfalvi Gazeta Poporului az erdélyi román 48 költője, Andrei Mureşanu és Petőfi forradalmi költészetének összehasonlítására is vállalkozik, egymás mellé helyezve a Nemzeti dal-t és a napjainkban már román nemzeti himnuszként ismert Ébredj, román-t (Desteaptă-te române!) : "Petőfi is forradalmár költő volt és megannyi versében nem kívánt mást, mint szabadságot nemzetének. Forradalmi érzelmeit legjobban emlékezetes költeményében fogalmazta meg. "Talpra magyar, hí a haza, itt az idő; most vagy soha, stb. stb." (Ardeleanul: Andreiu Mureşan şi Alexandru Petőfi. Gazeta Poporului, 1887. 8. sz.)
A román Petőfi-recepció szempontjából meghatározó jelentőségű tényező a nemzeti-népies irányzatok megjelenése a román irodalomban. P. Oprişiu Temesváron Petőfiről tartott előadásával egy időben tűnik fel a nagyváradi Familia c. folyóiratban George Coşbuc neve, akihez ez az új irányzat elsődlegesen kötődik. Az ő költészetében elevenedik meg a népi élet- és jellemképeken (népi idilljein és pasztelljein át) az az új költői világ, amely közönségízlést is alakít ki aztán Petőfi románul megszólaltatott költeményei számára. Coşbuc maga fordítóként mindössze egy-két diákkori kísérlet erejéig próbálkozott Petőfivel (szülőföldjén, a naszódi román katonai határőrvidéken nem is volt módja kellő szinten elsajátítania a magyar nyelvet), de életrajzának kutatói késői érzelmi kötődéséről tudnak adatokat (a Romániába áttelepedett költő - amint azt maga mondja el - Erdélybe hazalátogatva nem mulasztotta el felkeresni a fehéregyházi csata színhelyét, hogy ott tisztelegjen Petőfi emléke előtt). Aztán ott van Coşbuc költészetének másik rétege: a nemzeti-társadalmi programversek sora, s a bennük feszülő forradalmi indulat, amely szintén rokonítható Petőfi költészetével.
A művészi forontáttörést, Petőfi költészetének széles körű befogadását a román köztudatba e román nemzeti-népi irányzat másik képviselőjének, St. O. Iosifnak köszönhetjük. Az ő első Petőfi-fordításai 1892-ben jelennek meg (ekkor az Ez a világ amilyen nagy..., A virágnak megtiltani nem lehet, Szülőföldemen és Az őrült c. verseket fordítja le), majd 1895-től válnak rendszeressé, csaknem kizárólagossá műfordítói pályáján. Ez idő alatt készül el Az apostol fordításával, amely néhány lírai költeménnyel együtt 1896-ban önálló kötetként is megjelenik, a következő évben pedig egy közel 100 oldalas, 31 új fordítást tartalmazó kötete a népszerű Biblioteca pentru Toţi (Mindenki Könyvtára) sorozatban. Iosif költői népszerűsége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ő fordításaiban Petőfi költészete is ismertté vált, méghozzá nem csak a bukaresti, hanem a vidéki lapokon át is (Iaşi-i Evenimentul, a craiovai Ramuri, az aradi Tribuna Poporului, a szászvárosi Spicuiri Literare, a Piatra Neamţ-i Bursa Muncei stb. hasábjain).
Iosif hatása Petőfi költészetének elterjedésében kiterjedt a századforduló román szocialista sajtójára és annak olvasóira is. A költőt egy időben személyes kapcsolatok fűzték a romániai szocialista mozgalomhoz, amelyben fogékony talajra találtak Petőfi forradalmi versei. Amikor a kommunista hatalomátvétel után a román pártsajtó is "lobogó"-jára tűzi Petőfi nevét, annak akkor már több mint fél évszázados hagyománya van. Ebből a visszhangból csak egyetlen, de jellemző idézetet iktatunk ide: Az apostol önálló kötetbeli megjelenésekor írta a Iaşi-ban megjelenő Seara c. lap: "Az apostol a legfenségesebb lázadó hang, amelyet valaha egy nép fia a magasba röpített... Petőfi csak hat évig írt, de ami utána maradt, az nagyszerű és változatos mű. Petőfi népe kedvenc költőjévé vált, verseit ma is éneklik a magyar puszta végtelen síkságain...Egy hosszú költemény, amely sóhajból és lázadásból, gyűlöletből és lelkesedésből áll össze - íme, ez Az apostol. Egy olyan történet, amilyen kevés van: a szabadságeszmék apostolának története, aki a lázadás magvait hinti el a tudatlan nép szívében. A mártír története, aki meghal embertársai boldogságáért ..."(Vior: Apostolul: Seara, 1896. dec. 5.)
Ugyancsak a nemzeti-népi irányhoz tartozik Octavian Goga, akinek - bár keveset fordított Petőfitől - legalább olyan nagy a szerepe, mint Iosifnak a román Petőfi-kép kialakításában. Ő ugyanis a századeleji román nemzeti mozgalomban agitatív funkciót betöltő költészetéhez illesztve válogatott a lefordítandó Petőfi-versekből oly módon, hogy azok - alig egy-két kivétellel - programköltészetének szerves részeivé váltak (A kutyák dala, A farkasok dala, Egy gondolat bánt engemet, Csalogányok és pacsirták, Véres napokról álmodom, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Szeptember végén). A fordítói szándékra igen jellemző az a kommentár, amelyet a Csalogányok és pacsirták-hoz fűz: "Azért fordítottam le a magyar dalnoknak ezeket a sorait - írja -, s azért adom itt közre románul, mert a szenvedélyeknek és a reménykedéseknek az a vihara, amely népe e jövendőmondójának húrjain jajong, visszhangra kell, hogy találjon a mi lelkünkben is, akik ugyanazon várakozások beteljesülésére várunk." (Luceafărul, 1907. jan. 1.)
Petőfi költészetét nem csak Iosif és Goga fordításainak művészi teljesítménye, hanem ez az eszmeiség is elfogadhatóvá tette a korabeli román közönség számára, ellensúlyozva az akkoriban mind szélsőségesebb magyarellenes hangokat, amelyek - mint az alább idézendő szöveg - sokszor a Petőfi-versekkel egyazon lapszámokban jelentek meg. Íme, hogyan vezeti be a bukaresti Viaţa c. folyóiratban Alexandru Vlahuţă a Iosif fordításában közölt Petőfi-verseket: "Petőfi a magyarok legnagyobb költője. Elhatároztuk, hogy ennek az olyannyira eredeti és nálunk oly kevéssé ismert költőnek a legszebb műveiből átnyújtunk néhányat olvasónknak. Az a gyűlölet, amelyet a magyarok, természetükből fakadó kegyetlenségük és vadságuk által kihívtak maguk ellen, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy elhomályosítsa a dicsőségét ennek a tehetségnek, akit csak a véletlen ajándékozott nekik - mert Petőfi, eredetét tekintve, szláv. Különben költészetén érezhető is annak a barbár környezetnek a hatása, amelyben élt." (Viaţa, 1894. jan. 16. Aláíratlan; a kiemelés az eredetiben.)
Iosif és Goga nyomán, sőt velük párhuzamosan a századfordulón egész serege jelentkezik a - jóval szerényebb tehetségű - román Petőfi-fordítóknak. A román Petőfi-recepciót számba vevő Dorothea Sasu-Zimmermann az első világháború kitörésének évéig 388 közlést tart számon, s több önálló kötetet is: Th. M. Stoicescu 1887-ben megjelent kötetében 3, Grigori N. Lazu 1894-ben megjelent kötetében 17, P. Dulfu 1910-ben megjelent kötetében 2, F. Aderca 1911-ben megjelent kötetében szintén 2 Petőfi-fordítás olvasható; Iosif Apostol-fordítása 1908-ban, Petőfi válogatott verseit tartalmazó kötete 1909-ben újra megjelenik. S mindehhez hozzá kell számítanunk azt, hogy az erdélyi román értelmiség egész középiskolát végzett serege ismerhette meg - közvetlenül magyarul is - Petőfi költészetét tananyagként, s érezte át e versek aktualitását akkor, amikor az első világháború kellős közepén egy brassói román költő-tanár Axente Banciu egy csokorban nem kevesebb, mint 25 Petőfi-verset szólaltatott meg románul, olyanokat, mint A rab, A szabadsághoz, A türelemről, Bányában, Mit daloltok még ti jámbor költők, A bilincs, A rab oroszlán (fordításait a brassói Gazeta Transilvaniei közölte 1915-1916-ban.)
Ilyen előzmények után következik el Petőfi születésének centenáriuma, amelyet a magyarság egy része már a Trianon utáni Nagy-Romániában ünnepel meg. Az évforduló teszi érthetővé, hogy 1918 után nem apad, sőt gyarapodik a románul megjelenő Petőfi-versek száma, s új fordító-nevek sora tűnik fel: Dorothea Sasu-Zimmermann korábban már említett román Petőfi-bibliográfiája (Petőfi în literatura română. 1849-1973. Bukarest, 1980.) az 1919-es évben 6, 1920-ban 5, 1921-ben 13, 1922-ben 11, 1923-ban 7 közlést tart számon, s a centenárium évében nem kevesebb, mint 13 cikk, jegyzet szerzője emlékezik meg (igaz, többnyire az erdélyi román sajtóban) a költőről.
Jellemző, hogy épp a centenárium idején a román sajtóban polémia is kerekedik Petőfi kapcsán. G. Bogdan-Duică, a kolozsvári román egyetem professzora ekkor cikket közöl a Nemzeti Parasztpárt Kolozsváron megjelenő országos lapjában. "Természetes dolog - írja -, hogy a magyarok ünneplik Petőfit, hiszen Petőfi az övék; de vajon nem lehetne ő egy ilyen ünnepi alkalommal a mienk is ?...St. O. Iosif és Octavian Goga szerették őt, és szikrái őket is lángra lobbantották. Lángra lobbanhatnának mások is tőle, a mi irodalmunk nyereségére." Tovább a tudós professzor Petőfi halálának körülményeit idézi fel, majd elképzeli, mi lett volna, ha Petőfinek sikerül megmenekülnie a fehéregyházi csatából, s bujdosóként eljutnia - Bemmel együtt - Törökországba. "Micsoda hazafias elégiák áradtak volna ki megsebzett lelkéből! Mily áhítatos vággyal énekelte volna meg szép feleségét....A tengernek, Kelet varázsának micsoda dalai törtek volna fel dobbanó szívéből ! Énnekem fáj az, amit a magyarok vesztettek, hogyne fájna hát őnekik?..." Majd ezzel zárja cikkét: "Ünnepeljétek csak! otthonaink csendjében mi is megünnepeljük őt, mert a lángész túllép, annak túl kell lépnie, a nemzeteket elválasztó határokon!" (G. Bogdan-Duică: Petőfi. Patria, 1922. aug. 1. Kiemelések az eredetiben.) A cikket a parasztpárti lap kritikai hangú kommentárral közölte (az áll benne, hogy egyrészt Petőfi nem is olyan nagy költő, mint ahogy azt a professzor beállítja, másrészt semmi köze a parasztsághoz, tehát nincs miért őt egy parasztpárti lapban "népszerűsíteni"), amire válaszul a professzor nyíltan a kritikai megjegyzések mögé rejtett nemzeti demagógiára reagál: "Szeretném - írja -, ha a román hazafiságban megvolna az a nagylelkűség, amely a magyarban annak idején nem volt és nem is lehetett meg. Nem ez az első eset az erdélyi Petőfi-kultusz történetében, és nem is az utolsó, amikor az irodalmi érték elismerése (vagy el nem ismerése, ilyen-amolyan előjelű minősítése) a politikai harcok függvénye."
A két világháború között a román irodalmi sajtóban Petőfi költészetét elsősorban a korábbi nemzeti-népi irányzatot folytató lapok közvetítik: a nagyváradi Familia, a brassói Ţara Bârsei, a tordai Pagini Literare, a brádi Abecedar, a craiovai Ramuri, a bukaresti Viaţa Literară, amelyeknek oldalain új nevek is tűnnek fel Petőfi-fordítókként, olyanok, akik majd az 1944 utáni évtizedekben lesznek Petőfi költészetének kiemelkedő (vagy számszerűségükkel egyenesen rendkívülinek mondható) tolmácsolói: Eugen Jebeleanu, Mihai Beniuc, Teodor Murăşanu vagy Avram P. Todor, akinek hagyatékában Petőfi összes költeményeinek román fordítását tartalmazó hatalmas kéziratkötet maradt. Újabb kiadásokban jelennek meg St. O. Iosif (1924) és Octavian Goga (1939, 1941, 1942, 1944) Petőfi-fordításai, s ezek anyagát is beleszámítva, összesen 187 az 1919-1944 közötti román Petőfi-fordítás-közlések száma.
Ebből az időszakból nem hiányoznak a Petőfi költészetét a román közönség felé mélyebben közelítő értékelések sem. Az új nemzeti-népi irány nagy hatósugarú folyóiratában, a Gândirea-ban Franyó Zoltán Ady szellemében idézi Petőfit: "Két Petőfi van - írja -. Az egyik az irodalmi társaságok szellemjárásos üléseinek Petőfije, akit lobogó temperamentumból vérszegény bálvánnyá formáltak, ostoba tankönyvekbe temettek, lekicsinyítettek, agyonnyomtak és leszűkítettek minden irodalmi mozgalmak hóhérai....A másik az a Petőfi, aki ama történelmi márciusi napon elzengte az áldott és soha el nem avuló szabadság riadóját...Ez a megfékezhetetlen ritmusú Petőfi az igazi, az egyetlen. Benne robbanásra készen áll az örök forradalom ekrazitja, megfékezhetetlen látomásaiban, messzehangzó, panaszos, fájdalmas, fenséges szavaiban csapong a költői jóslat, s ott rejtegeti a politikai és nemzeti eszmék kérge alatt a tüzet, amelyből - lehet, hogy csak évszázadok múltán - az emberiség megkérgesedett rétegei alól kirobban a magyar testvériségből az egyetemes testvériség." (Franyó Zoltán: Petőfi. 1823-1923. Gândirea, 1923. nov.-dec.) Az akkor még mindössze 19 éves Eugen Jebeleanu - a későbbi kiváló Petőfi-fordító - a bukaresti Viaţa Literară hasábjain Eminescuval állítja párhuzamba Petőfit, akit így jellemez: "...költészete a csárdás forgataga, a puszta susogása, fogvicsorgatás és simogatás, csillogó szőrű csődörök ágaskodása, csend és imádság, de fergeteges lázadás is." (Un romantic maghiar: Petőfi. Viaţa Literară 1930. márc.) Mihai Beniuc pedig - második világháború utáni évtizedek reprezentatív és magyarból is sokat fordító költője, így ír Petőfiről a háború kitörésének küszöbén: "...mindannyiuk közül, akik életük kincseit az emberi szabadság megvalósítására költötték el, a legragyogóbb Petőfi Sándor volt. Az ő szava lobogó lángként égett a szabadság oltárán, vére áldozatul ömlött ki érette. A Ťvilágszabadságť volt a jelszava és érette halt meg." (Micu Pavel [M. Beniuc]: Alex. Petőfi. Ţara Nouă, 1939. aug. 6.)
Petőfi költészetének befogadásában új szakasz kezdődik 1944-45-ben: a költői életmű módszeres áttekintésének, a román irodalmi köztudatban való folyamatos jelenlétének, román nyelvű Petőfi-kiadások széles körben való elterjedésének évtizedei ezek, de egyben - épp az előtte való tisztelgés "hivatalossá" tétele, a költőnek a szocializmus nagy előfutárai közé sorolása következtében - a beszűkítés s a rendszer ideológiai szószólói által való kisajátítás évtizedei is. Petőfi neve az élén áll azok névsorának, akikkel a kommunista rendszer büszkélkedik, akikre unos-untalan hivatkozik, akiknek évfordulóit kötelező módon a román sajtó (és nem csak az irodalmi) is megünnepli. Csupán 1944 és 1973 között 659 közlésben jelennek meg versei, kilenc kötetet adnak ki tőle román fordításban (köztük háromszor a János vitéz-t), s 24 antológiában és fordítói gyűjteményes kötetben találni Petőfi-fordításokat is.
Ennek a "divattá" válásnak kétségtelenül van nyeresége: az említett 659 publikációból 351 új, az 1944 utáni évtizedekben született fordítás (ide tartozik Jebeleanu Petőfi-fordítói életművének jelentős része, olyan művészi szinten, amelyhez az előzőkben csak Goga fordításai mérhetők; ugyanakkor a kortárs román költészet egész sor jelese vállal részt Petőfi költészetének tolmácsolásából (Mihai Beniuc, Costa Carei, Emil Giurgiuca, A. E. Baconski, Victor Tulbure, Veronica Porumbacu), s olyan műfordítói teljesítményeket is nyújt ez a korszak, mint a teljes Petőfit románul tolmácsoló - már említett - Avram P. Todoré vagy a Petőfiért magyarul megtanuló Iaşi-i N. I. Pintilieé, akinek fordítói hagyatékából 1996-ban jelentet majd meg a temesvári Helicon Kiadó egy több mint 800 oldalas "válogatást".
A második világháború utáni román Petőfi-recepció gazdagságának érzékeltetésére álljon itt még néhány adat - nem azért mintha a számokkal el akarnánk kápráztatni az olvasót, de mert ezek mögött a számok mögött valós műfordítói teljesítmények vannak, s belőlük fel lehet mérni Petőfi háború utáni román befogadásának belső méreteit is:
Az 1994 után legtöbbet fordított és közölt Petőfi-vers románul az Egy gondolat bánt engemet, amelyet Eugen Jebeleanu mellett még Mihai Beniuc, Costa Carei, Francisc Păcurariu, Sebastian Craciunescu, Dimitrie Costea is lefordított. Aztán a XIX. század költőihez (fordítói: Francisc Păcurariu, H. Apeleveanu, Costa Carei, Ioan Crişan, Vasile Grunea, D. Volbureanu, Victor Tulbure), majd az Akasszátok föl a királyokat, A nép, a Rongyos vitézek, A szabadsághoz, a Respublica, a Föltámadott a tenger, az Itt a nyilam, mibe lőjem, a Háború volt következik a közlések gyakorisági listáján, háttérbe szorítva a tájleíró vagy a népköltőt. Ez az az időszak, amikor politikai okok miatt nem jelennek meg újra St. O. Iosif vagy Octavian Goga fordításai sem, amelyek némiképp ellensúlyoznák a túlpolitizált képet. Kiszorul az irodalomból Costa Carei és Emil Giurgiuca is, akiknek 1947-ben, illetve 1948-ban megjelent önálló Petőfi-köteteiben még nem volt tapasztalható efféle túlideologizálás. Jellemző, hogy Jebeleanu, akinek első Petőfi-fordításai a Világosságot és Az őrült voltak, az 1948 utáni Petőfi-köteteiből kénytelen kihagyni ezeket a verseket. Majd csak 1956 után (a János vitéz-ből részletek még abban az évben, a teljes mű önállóan 1958-ban jelenik meg először Jebeleanu tolmácsolásában) kezd lazulni a Petőfi-tolmácsolások kiválasztásában is megmutatkozó ideológiai erőszak (Goga válogatott versei s a kötetben az Egy gondolat bánt engemet fordítása 1957-ben, Iosif válogatott verseinek kötete hét Petőfi-fordítással 1959-ben láthat nyomdafestéket), s végre elkövetkezik az 1961-es év, amikor Jebeleanu új fordításában (1948 után először) újra megszólal románul a Szeptember végén, az általa válogatott és a "Legszebb versek" sorozatban megjelentetett Petőfi-kötetben. Aztán 1966-ban közönség elé kerül a magyar irodalom nagy, négy kötetes antológiájának második kötete, benne 22 eddig románul még meg nem szólaltatott Petőfi-verssel; 1969-ben, a költő halála 120. évfordulójának országos méretű ünnepére pedig egy - szintén Jebeleanu fordításaiból összeállított - kétnyelvű Petőfi-kötet (Poezii şi poeme - Versek és költemények), míg 1973-ban, a költő születésének 125. évfordulójára a St. O. Iosif-féle Apostol-fordítás, a Jebeleanu-fordította János vitéz újabb kiadása, s egy bővebb (több mint 300 oldalas) válogatás, 52 verssel, Az apostol-lal és A helység kalapácsá-val, valamint a János vitéz-zel. A különböző lapokban és folyóiratokban akkor összesen 45 Petőfi-versfordítás lát napvilágot 12 fordítótól (a publikációk száma sorrendjében: N. I. Pintilie, G. Georgescu, Oct. Hodărnău, Verona Brateş, Emil Giurgiuca, Ştefan Bitan, Mihai Beniuc, Constantin Olariu, Victor Tulbure, Dan Culcer, M. Păltineanu, D. Mureşan).
Ez a két évforduló - amelyek a romániai magyarság életében is kiemelkedő eseményszámba mentek (1969-ben készült el a fehéregyházi Ispán-kúti emlékmű, 1973-ban avatták fel Székelykeresztúron Márkos András, Csíkszeredában Szobotka András egész alakos szobrát, minden magyar lap gazdag emlékszámokkal adózhatott Petőfi költészetének) - a romániai Petőfi-recepció utolsó nagyszabású eseménye volt. A diktatúra egyre rövidebb járszalagra vette az irodalmat, egyre szigorúbb mérlegre tette "ideológiai opportunitását", s a nemzeti homogenizáció (kisebbségi viszonylatban az egyre durvább elnemzetietlenítési kísérletek sora) a magyar irodalmi hagyomány többi értékeivel együtt Petőfi örökségét is "gyanússá" léptette elő.
Az 1973 utáni évtizedekre vonatkozóan már csak szórványos adatokkal rendelkezünk Petőfi román recepcióját illetően. Dorothea Sasu-Zimmermann többször is idézett könyve ugyan 1980-ban jelent meg, de 1973-mal zárul, így áttekintésünknek ebben a részében komoly bibliográfiai számbavételre már nem építhettünk. A kép tehát a legközelebbi múltról ebben a vonatkozásban is hézagos.
De ez a hézagosság a román Petőfi-recepció szinte teljes elapadását takarja: 1973-1996 között, tehát több mint két évtizeden át egyetlen újabb román nyelvű Petőfi-kötet nem jelenik meg. Az állampolitika rangjára emelt nacionál-kommunizmus légköre nem alkalmas egy magyar költő népszerűsítésére, s mentségére is csak az szolgál középiskolás fokon - azért maradhat benn az iskoláskönyvekben -, mert "román földön" halt meg, tehát "hazainak" számítható. (Ez az az időszak, különösen a 80-as évek második fele, amikor egy Berzsenyi, egy Csokonai versköteteinek romániai kiadását arra hivatkozva akadályozta meg a cenzúra, hogy "magyarországiak".)
1989-ben döntő politikai fordulat következik be Romániában, összeomlik a diktatúra és vele a hatalom ideológiai apparátusa is, de a könyvkiadást új kihívások elé állító piaci körülmények a román-magyar kölcsönös fordítások terén is negatív hatással vannak. A megelőző évtizedekben oly jelentős - s a politikai háttértől eltekintve, kiemelkedő fontosságú - műfordítói munka, amelynek eredményeként a román irodalom szinte minden valamirevaló értéke s a magyar klasszikus és kortárs irodalom igen nagyszámú kiemelkedő műve megjelent a másik nép nyelvén, szinte teljesen leállt. Ma már fehér hollónak számít az a lapszám, amelyben a 90-es évek román, illetve magyar irodalma magyarul, illetve románul megszólal.
Ebben a helyzetben kiemelkedő jelentőségű az, hogy a temesvári Helicon kiadó 1996-ban megjelentette Petőfi válogatott verseinek több mint 800 oldalas kötetét N. I. Pintilie fordításában.
A kötet több mint négy évtizedes fordítói fáradozás eredménye, N. I. Pintilie 1949-ben közölte első Petőfi-fordításait (Bányában, Föltámadott a tenger) egy moldvai lapban, további kettőt (A kutyák dala és A farkasok dala) 1951-ben, s hármat az 1969-es évforduló alkalmából (Kiskunság, Fekete kenyér, Szeptember végén). Az igazi áttörés éve számára 1973, amikor tíz Petőfi-fordítása jelenik meg (saját bevezetőivel két Iaşi-i román lapban), s ezek közül öt olyan, amelyek az ő tolmácsolásában szólaltak meg először románul (Zöldleveles, fehér..., Elnémult a fergeteg, Természet! Még te is gúnyolódol? Fölszedtem sátorfám, Magány). Tolmácsolásainak értéke s fordítói koncepciójának elemzése külön tanulmányt érdemelne, hiszen művészi teljesítmény tekintetében a román költészet nagyjaival kelt versenyre. Itt most csak N. I. Pintilie vállalkozásának mennyiségi mutatóira hívjuk fel a figyelmet: 1973-ig - az ő fent említett új fordításait nem számítva, a Petőfi-recepció 108 esztendeje során összesen 345 Petőfi-verset szólaltattak meg románul, míg N. I. Pintilie 1996-os kötetében 416 Petőfi-vers fordítása olvasható.
Petőfi-kötetéhez az időközben elhunyt N. I. Pintilie előszót is írt, amelyben egyrészt röviden bemutatja Petőfit a román olvasóközönségnek, másrészt elmondja, hogyan került kapcsolatba költészetével, hogyan jutott el "az első félszeg próbálkozások"-tól egy Moldvába vetődött magyar katonatiszt-barátja segítségével s néhány kolozsvári filológustól bátorítva oda, hogy meg mert mérkőzni a Petőfi-tolmácsolás olyan elismert nagyjaival, mint St. O. Iosif, Costa Carei vagy Eugen Jebeleanu.
A N. I. Pintilie-tolmácsolta 1996-os kötet biztató lehet mindazok számára, akiket talán szomorúság tölt el a román-magyar irodalmi kapcsolatok és kölcsönös fordítások-ismertetések jelenlegi hullámvölgyében, vagy amiatt, hogy a megismerést - ahogy valaha Jókai és sok más előttünk járó álmodta - nem követte a megértés és a megbecsülés. Hinnünk kell azonban abban, hogy az ő fáradozásuk nem volt hiábavaló, s az idő megérleli egyszer a magot, amelyet elvetettek.
Jegyzet
Petőfi költészetének román recepciójáról 1969-ben közöltem első tanulmányomat (A Petőfi-örökség és a román irodalom. Igaz Szó, 1969. 7. sz.). Ez, majd mások is ebben a témában megjelentek Találkozások c. tanulmánykötetemben (Kolozsvár, 1976.) is. Az 1944-1973 közötti évtizedek román Petőfi-recepcióját Dorothea Sasu-Zimmermann: Petőfi în literatura romănă (1849-1973) bibliográfiája elején közölt bevezető tanulmány részeként tekintettem át. Az általam itt idézett és hivatkozott fordítások és Petőfi-értelmezések ebben a bibliográfiában mind megtalálhatók. N. I. Pintilie Petőfi-kötete: Petőfi Sándor: Poezii alese. Editura Helicon, Timişoara, 1996. A könyv megjelenését a romániai Soros Alapítvány támogatása tette lehetővé.
(Forrás: Kisebbségkutatás 8. évf. 1999. 3.szám)
