Embedded Files
Előjáték
Szőcs Lehel fotója
1985 végén, a bukaresti zsidó kórházban szívbillentyű-gyulladással feküdve, több mint egy hónapos kényszerű szobafogságomban mindenféle addig elvetélt írói ötletemet előszedtem. Ha a makacs betegség még tovább is kitartott volna, minden bizonnyal sikerül befejezni egy kisregény legalább nyers változatát, így azonban sajnálatosan félbemaradt, s bár később elő-elővettem még egy párszor, valahogy úgy éreztem, kifogytam az akkor érzett lendületből.
Most azonban, minden kéziratpusztító hangulatom ellenére is előkerült annak a riportnak a gépirata, ami egykor az ötletet és a szépírói lökést adta. A borzalmasan kopogó stílusú, dokumentarista oknyomozó riportnak készült iromány gyermeteg és hátborzongató stíluselegye mindenek előtt abból fakad, hogy az ügy azonnali nyilvánosságnak szánt tálalása nem mindennapi körültekintést igényelt.
Az Előrénél akkoriban - a nyolcvanas évek elejét írtuk - azzal foglalkoztam huzamosabb időn át, hogy mindenféle lehetetlen, elfekvő levelet megpróbáltam - az adott korlátokon belül - hasznosítani, tanulsággal felruházni, eseménnyé avatni. Előbb havonta, majd hetente több mint fél újságoldalra terjeszkedő rovatomban, akár egy bonyolult mozaikjátékban, minden benne volt, ami a lap többi részéből amúgy kiszorult: a civil élet kis örömei és panaszai, amelyeket ízléssel és mértékkel, de szóvá tettünk, lejártunk, vitára bocsátottunk. Egyfajta leltár volt ez az újsághoz érkezett leveles szekrényben, ami az idő teltével és a rovat állandósulásával mind jobban gazdagodott és elnyerte az olvasó bizalmát, tetszését. Egyre-másra érkeztek az egyéni sorsokban megnyilvánuló törvénytelenségekről, hibás döntésekről, mulasztásokról szóló levelek, amelyeknek önmagukban nem igen lett volna helyük a lapban, hiszen túlságosan nyersen és legfőképpen ellenőrizetlenül mondtak volna véleményt akkori életünk fonákságairól. Kivizsgálásukra vállalkozva egyetlen szempont érdekelt: legyen minél bonyolultabb, ágasbogas az illető eset, történet, hogy felgöngyölítése közben eljátszhassam azt: az újságírás mégsem csak pártfeladat, hanem mesterség is.
Ezúttal azonban még csak nem is levélről volt szó, hanem egy személyes látogatásról.
Meggyötört, még fiatal asszony keresett fel abból a Dés melletti, jobbára magyarok lakta faluból, ahol feleségem a hatvanas évek közepén egy éven át tanított, s ahol legnagyobb fiam kezdődő dackorszakát is leélte, én meg ahányszor csak tudtam, általában hétvégeken, le-leutaztam hozzájuk amolyan „vasárnapi apukának”.
Amit az asszony remegve, sírva elmondott nekem egy lepusztult szerkesztőségi irodában, ahol nem csak a telefonkagylóknak, de biztosan a falaknak is fülük volt, annak a lényege: férjét elítélték, több évre, mert a községi polgármester megvádolta, hogy életveszélyesen megverte őt, s bár ezt nem tudták rábizonyítani, az „erősebb kutya” történelmi logikája folytán bűnösnek találták. Az asszony arra kért bennünket, tegyünk igazságot, s ha már nem hozhatjuk ki férjét a tömlöcből, legalább hassunk oda, hogy egy közelebbi fogházban helyezzék el, ne legyen akkora gond a meglátogatása, ugyanis a polgármester bosszújából kifolyólag a közeli börtönből váratlanul áthelyezték az ország keleti csücskébe, több száz kilométerre az otthonától...
Mindig kiborítottak az ilyen helyzetek: tudtam, hogy az igazság fölfejtése ezesetben is vérbeli újságírói feladat, tehát nem fogom kiengedni a kezemből, de valóságos kín volt megtalálni azt a módot, ahogy a kérdéshez egyáltalán közelíteni lehetett, hogy közben a riportert se tekintsék hatalomellenes diverzánsnak. Úgy döntöttem, hogy a közepébe vágva, egyenesen a Kolozs megyei pártbizottságnál kezdem a tisztázást, hiszen ha már polgármester - aki egyúttal községi párttitkár is volt - az áldozat, akkor ott mindenképpen nyoma kell hogy legyen egy ilyen ügynek.
Nem csalódtam.
Sőt, a pártbizottságon még szerencsém is volt, mert történetesen egy, az ifjúsági szervezetből kiöregedett pártbizalmival akadtam össze, akivel valamikor együtt inaskodtunk a mozgalomban, s a régi szép idők emlékére volt annyira nagyvonalú, hogy habozás nélkül elém tette az ügyről szóló pártszervezeti jegyzőkönyvet, majd beszólt a dési törvényszékre, hogy egy ismerőse szeretne megismerkedni az ügy periratával, s halásszák elő másnapra, hogy ne kelljen várakozzak.
Leutaztam Désre, majd utána a községbe is, ahol felkerestem az asszonyt, előadtam mindazt, amit sikerült megtudnom, s ő hálálkodva zokogott, mondván, hogy tudva tudja: nem sokat lehet majd mozdítani, és úgyis minden maradt a régiben, de végtelenül hálás, amiért végre valahol emberszámba vették.
Valósággal menekülnöm kellett, miközben szégyenkezve szabadkozott: olyan rosszul megy a sora a férje nélkül, hogy meg sem tudja hálálni fáradozásomat...
Igazságkeresés egy ivó körül
Kenyeresné felkeresi a szerkesztőséget
Sovány, madárcsontú asszonyka - nevezzük Kenyeresnének - keresett föl április végén a Scânteia házban, s a felháborodástól remegve mondta el: férjét, Kenyeres Jánost három és fél évre záratta el a község polgármestere, ártatlanul.
- Olyan hirtelen történt minden, hogy azt sem tudtam, mi áll róla az iratokban, még a végzést se adták a kezembe - panaszolta két kisgyerek és az idős, beteges anyós minden gondjával magára maradt feleség, majd íróasztalomra tett egy hat lapos, részletes beadványt.
Akkor azt tanácsoltam neki, keresse fel azt a fórumot, amely az ítéletet hozta, hiszen joga van tájékozódnia abban az ügyben, amely életének váratlanul nehéz szakaszát hozta rá.
Azóta észrevétlenül eltelt a nyár, Kenyeresné remélhetőleg tovább rótta igazságának tekervényes útjait, beadványokat fogalmazott, s közben nekem is alkalmam volt beásni magam egy nem mindennapi per irataiba. Izgalmas, tanulságos olvasmánynak találtam az egészet, s hogy tisztábban álljon az olvasó előtt, mi is történt azon a tavalyi augusztusi éjszakán, lapozzuk fel együtt - persze, csak kivonatosan s helyenként szabadon idézve - az egész ügycsomót. A szereplők nevének megváltoztatása, illetve a helységnevekkel együtt történő elhallgatása elsősorban a család érdekében történik: ne hordják magukon évekig, fölöslegesen, egy meggondolatlan incidens minden kellemetlen következményét.
Az ügycsomó
A borítólapról: Kenyeres János - hatósági közeg tettleges megsértése, 3 év 6 hónap fogház, Btk. 239. cikkely, 2. bekezdés értelmében.
Btk. 239. cikkely: Az államhatóság gyakorlásával járó tisztséget betöltő tisztviselő ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség gyakorlása során végrehajtott cselekmények miatt közvetlenül vagy közvetlen közlési eszközökkel elkövetett becsületsértés, rágalmazás vagy fenyegetés neve a hatósági közeg megsértése. A büntetés 3 hónaptól 2 évig terjedő fogház vagy pénzbüntetés.
Az említett személy ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség gyakorlása során végrehajtott cselekmények miatt elkövetett tettlegességet vagy bármilyen más erőszakos cselekményt, valamint testi sértést 6 hónaptól 5 évig terjedő fogházzal büntetik.
A községi polgármester magánindítványából: A tegnap este 22.30-kor, miközben hazafelé tartottam, váratlanul megtámadtak, minek folytán sajnálatos tettlegesség áldozata lettem. Elképzelni sem tudom, mit vétettem az illetőnek, akit jóformán nem is ismertem. Ámde ennél is sajnálatosabb, hogy a tett színhelyén jelenlévő éjjeliőr közömbösen viselkedett, nem sietett a segítségemre, s ugyanígy járt el a lármára előkerülő tanácsi ügyeletes, az őrsparancsnok pedig érthetetlen, vétkes késedelmet tanúsított. Mindez olyan körülmények között történt, miközben minden lehetőt megtettem a község felvirágoztatása, az élet jó menetének biztosítása érdekében...
A községi polgármester magánindítványából (folytatás): ... Az eset egyben rávilágít arra, hogy még mindig akad tennivalónk az emberek nevelése terén, mert egyesek, minden erőfeszítésünknek fittyet hányva, nem értik még meg, hogy a törvény mindnekire egyformán érvényes, s nincs jogában senkinek önkezével igazságot szolgáltatni.
A tettes, aki alattomos módon a személyemre támadt, Kenyeres János, a közeli város egyik munkatelepére jár dolgozni, nős, két gyermek apja. Mint megtudtam, elégedetlen volt, amiért a családja nem kapott a falusi üzletből kenyeret, lévén téesz-tagok. Tudomásomra jutott továbbá, hogy a tegnapi este folyamán hosszabb időn át lesett utánam, és olyan kijelentéseket tett (pl. az éjjeliőrnek odaszólt, hogy „ne lásson semmit abból, ami történni fog” - amint ez az italboltos nőn keresztül a fülembe jutott), amelyek nyilvánvalóvá teszik: előre kitervelt merényletet forralt ellenem.
Kenyeres János különben kötekedő, italozó ember, aki családjával is durván bánik, s nem egyszer csapott botrányt nyilvános helyen, a községi élelmiszerboltból például többször is ki kellett tenni a szűrét. A sajnálatos incidens után felhivattam Kenyeres Jánost a tanácsirodára, de ő előbb jónak látta betérni az ivóba, ahol ismét felöntött a garatra, és nem volt hajlandó magyarázatát adni a tettének, amit mellesleg el sem akart ismerni.
Élve polgármesteri mivoltomból fakadó jogaimmal, a mai napon jónak láttam pénzbírságot kiróni Kenyeres Jánosra (kötekedés és illetlen viselkedés miatt), az éjjeliőrre (szolgálati feladatai elmulasztásáért), és az incidensnél jelenlévő Varró Ignácra (aki egy adott pillanatban arra ragadtatta magát, hogy kiabáljon is: „Jól tetted, hogy megverted!”, ami csendháborítás), de úgy vélem, az eset társadalmi veszélyessége megköveteli a vétkesek büntetőjogi felelősségre vonását is. Javasolom e tekintetben Kenyeres János hosszabb időre való elzárását, de talán Varró Ignácnak sem ártana egy ideig a fogház, elvégre megrögzött alkoholista, s odabent legalább elvonókúrán lehetne, otthonában amúgy is magányosan él.
Az ügyészi rendeletből: Folyó év augusztus... éjszakáján Kenyeres János rátámadt ... község polgármesterére, miközben az hazafelé tartott, s a földre teperve ütlegelte, hivatalos tisztsége gyakorlása során elkövetett cselekmények miatt. Elrendelem az ügy bírósági letárgyalását.
Az ügyész előzetes letartóztatási parancsából: Tekintve, hogy a szóbanforgó tettre kiszabható büntetés felső határa meghaladja a két esztendőt, elrendelem Kenyeres János előzetes őrizetbe vételét.
Kenyeres János ügyészségi vallomásából: A kenyér miatt történt minden: el akartam intézni, hogy a család is kapjon odahaza, mert én a városról hozom az adagomat. Mihelyt hazajöttem a munkából, úgy 20 óra tájt betértem a tanácshoz, ahol az ügyeletes nekem azt mondta, hogy a polgármester a szomszéd faluban tartózkodik. Ezután benyitottam a közeli italboltba, ahol sör híján elfogyasztottam egy pohár bort. Itten találkoztam Varró Istvánnal, akinek elmondtam, mi végett keresem a polgármestert. Hogy teljen az idő, rendeltem egy hét decis üveg bort s ásványvizet, azt ketten ügyesen elfogyasztottuk. Közben észrevettem, hogy a polgármester holmi idegen személyekkel egy függöny mögött, a kocsmában poharazik. Mikor az italboltos nőszemély 22 órakor odaszólt, hogy záróra van, elhagytam a helyiséget, s vártam a polgármestert, aki kb. egy félóra múlva lépett ki a vendégekkel együtt. Közben vele volt a lánya is, aki érte jött, hogy hazavigye, mert erősen megrészegedett. Mikor a vendégek elszéledtek, a polgármesterhez léptem és megfogtam a könyökét, hogy hallgasson meg a kenyér ügyében. Ezt a lánya is tanúsíthatja, aki pár lépéssel előre ment, hogy mi közben nyugodtan beszélhessünk. Kértem a polgármestert, hogy ha a kenyér ügye nem elrendezhető, úgy adjon róla egy papírost, hogy a munkahelyemről intézkedjek. Erre rámütött egy bottal, és azt kiabálta, menjek haza, s ahogy a tanács elé értünk, be akart engem oda cipelni, de a síkos úton megcsúszott, gépiesen belém kapaszkodott, amire a vállamon átvetett esőköpeny reája esett. Mikor nagy nehezen feltápászkodott a földről, dühösen letépte az ingemet és a trikómat, belökdösött a tanácsirodára, hogy adnék róla számot, miért láttam el az ő baját. Nem tartom magam hibásnak, én nem ütöttem. Amikor az őrsparancsnok kiszállt, a polgármester már otthon volt, s én is hazamentem.
Kenyeres munkahelyi jellemzéséből: Kenyeres János két éve jött munkatelepünkre, áthelyezéssel. Viselkedése kifogástalan, hónapról hónapra teljesíti a tervet, jó minőségű munkát végez, minden tekintetben fegyelmezett munkaerő.
A belügyminisztérium megyei felügyelősége igazolásából: Kenyeres János nem szerepel bűnügyi nyilvántartásunkban, büntetlen előéletű.
A polgármester ügyészségi tanúvallomásából: Kérdéses nap délutánján a szomszéd faluban tartózkodtam, ahol a villanyművek három szerelőjével futottam össze, akik dolguk végeztével - a hálózatot javították éppen - műhelykocsijukkal beszállítottak a község központjába, úgy 21 óra tájban. Bementem a tanácshoz, ahol a tanácsi ügyeletes tartózkodott, s utasítottam, hogy a szolgálat idején nagyon jól vigyázzon ám, majd távoztam, s meginvitáltam a villanyszerelőket a helyi ivóba, egy pohárra. Összesen 2 (kettő) liter bort fogyasztottunk, ásványvízzel. Jelen volt a lányom is, aki értem jött, hogy együtt menjünk haza. Hogy valójában tettlegesség történt, azt az is bizonyítja, hogy amikor odaszóltam az utcán az éjjeliőrnek, hogy miért nem siet a segítségemre, azt válaszolta, hogy ő bizony fél, nehogy ő is megverődjék...
Én csak azután ütöttem a seprűnyéllel, hogy már meg voltam támadva, a tettes pedig semmi szín alatt be nem jött volna a tanács épületébe, hogy tisztázzuk a történteket.
Varró István ügyészségi tanúvallomásából: Amikor Kenyeres János meghívott a büfében, fogyasztanánk együtt valami bort, ő már ittas állapotban volt, és nagyon zaklatottnak látszott, neheztelt a polgármesterre. Kijelentette, hogy ha őkelme nem csinál rendet a községben, akkor ő majd megteszi helyette... Mialatt az ivóban tartózkodtam, testvéremet, Varró Ignácot egy csöppet se láttam. Az se úgy van, hogy én hívtam volna fel a Kenyeres figyelmét, miszerint a polgármester mégis csak a helyiségben tartózkodik. Mert láttam a tettes állapotát, és inkább hallgattam. Kenyeres pedig egyáltalán nem fejtette ki pontosan, hogyan akarna igazságot tenni.
Az éjjeliőr ügyészségi tanúvallomásából: Nem sokkal azután, hogy őrségbe álltam, a kocsma előtt megállt a villanyszerelők műhelykocsija, akik a polgármesterrel együtt bementek az ivóba. Akkor már odabent fogyasztott Kenyeres János és Varró István. Később Kenyeres kilépett a kocsmából, s kérdezte tőlem, én lennék-e a bakter, vagyis az őr. Igen, válaszoltam. Na, bátyám, azt mondja erre, akkor maga ma este ne lásson semmit! Én aztán nem is, fogtam tréfára a dolgot, de meg sötét is volt, és hát valóban nem lehetett látni... Eltelt valamennyi idő. Aztán hallottam azt a zajt, a lármát, de semmit nem láttam pontosan, se azt, hogy Kenyeres ütött volna, és azt se, hogy őt ütötték.
Az italboltos női személy ügyészségi tanúvallomásából: Kenyeres János éppen Varró Istvánnal koccintgatott, amikor a polgármester elvtárs megjelent a vendégekkel. Kenyeresék aztán elhagyták az ivót. Ki akartam vinni egy ládányi kiürült üveget, s láttam, hogy Kenyeres az épület mögött ácsorog a sötétben. Kérdeztem az éjjeliőrtől, mit keres ott hátul Kenyeres, mire nekem elmondta: Kenyeres megkérte őt, hogy „ne lásson semmit abból, ami történni fog”. Ezek után én nem mertem hátramenni az üvegekkel... Mikor bezártam az ivót, a polgármester hazafelé indult, s Kenyeres is vele tartott. Én az ellenkező irányban lakom, s amíg hazaértem, egyáltalán nem hallottam semmiféle lármát.
A polgármester lányának ügyészségi tanúvallomásából: Láttam azt az embert, hogy mögöttünk lépeget, de azt gondoltam, ő a bakter. Elkísértük a villanyszerelőket a műhelykocsiig, s onnan a néptanács felé fordultunk. Ott Kenyeres megszólította az apámat, én ekkor mintegy 5 méternyit előre mentem. Anyám az útmenti panellház ablakából lenézett az útra, én meg felszóltam neki, mindjárt érkezünk. Akkor hallottam meg az apám kiáltását. Ezt kiabálta: „Mit csinálsz, te?!” Odanéztem: édesapám lehajolva, a hátára egy esőköpeny volt terítve, Kenyeres pedig ütlegelte. Majd apa is visszaütött, és elküldött az őrsparancsnok után, aki a mi házunkban lakik. Még sokan jártak az úton, de a sötét miatt nem ismertem fel őket. Apám nem volt ittas állapotban, mert nem szokott nagy mennyiségű italt fogyasztani. Hallottam, amint Varró Ignác rikoltozott: „Jól tetted, hogy megverted, mert nem ád nekünk kenyeret!” Kenyeres mindenesetre ittas volt... Amikor a sárba taposott esőköpenyét fölvettem a földről, azt mondta, nem az övé, de később, mikor hazament, mégis csak magával vitte.
A polgármester feleségének tanúvallomásából: Telefonáltam este a lányomnak a szemközti postára, ahol doglozik, hogy hozza haza a férjemet a kocsmából, ahol városi villanyszerelőkkel tartózkodott. Később a lányom felszólt az útról, hogy jön mindjárt az uram is, csak benézett a tanácshoz, mert annak az udvarán van a mi disznóólunk is...
Nemsokára aztán szaladt a lányom: ölik az apámat! Leszaladtam az emeletről, a lépcsőházban találomra felkaptam egy falnak támasztott seprűt. A férjem erőst sáros állapotban volt, éppen az éjjeliőrt szólongatta, hogy segítsen már neki, de az azt felelte, hogy fél. Erre a férjem kivette a kezemből a seprűnyelet, és ráhúzott vele Kenyeresre, aki aztán a tanácsirodán leszaggatta magáról inge maradék cafatjait, s lecsapta az íróasztalra, hogy az uram fizetné meg azt neki... A tanácsi ügyeletestől hallottam, hogy amikor ő kiszaladt a zajra, látott két alakot a földön, s az egyikben felismerte a férjemet.
A tanácsi ügyeletes (civilben könyvelő) ügyészségi tanúvallomásából: 22.30-kor bejött a polgármester az irodába, hogy nagyon vigyázzak a szolgálattal, majd távozott. Nemsokára lármát hallottam, azt hittem, hazatérő duhajok randalíroznak. Kérdeztem a baktert, ő se tudott semmit. Majd láttam, hogy a polgármester szólítja befelé Kenyerest, engem meg utasított, telefonáljak az őrsre, de nem sikerült, mert foglalt volt a vonal. Hallottam a Varró Ignác hangját is, nem tudom, honnan került elő. Azt kiabálta, szó szerint: „Hagyják békén azt az embert, mert nem hibás!” Még mondott valamit a kenyérről is, de nem értettem, hogy mit...
A szembesítési jegyzőkönyvből: Mivel egyes vallomások állításai között ellentmondásokat tapasztaltunk, elrendeltük az illetők szembesítését.
1. Az éjjeliőr továbbra is állítja, hogy Kenyeres megszólította őt: ne lásson. A vele szembesített Kenyeres viszont erre nem emlékszik. Arra igen, hogy találkoztak a kocsmaajtó előtt, de hogy beszélgettek is volna, arra nem.
2. A polgármester kitart amellett, hogy Kenyeres lesett őutána, rádobta az esőköpenyt és meg akarta verni. Ő már csak azután ütött, méghozzá csak egyszer, a kenyér ügye pedig már a verés után került szóba. A vele szembesített Kenyeres elismétli korábbi vallomását, fenntartva azt: először a polgármester ütött, méghozzá egy bottal.
3. A polgármester fenntartja, hogy az éjjeliőr, bár tudta, hogy őt éppen verik, nem volt hajlandó a segítségére sietni. A vele szembesített éjjeliőr állítja, hogy nem hallotta a segélykérést, és nem látott semmit, mert közvetlenül nem volt jelen a verekedésnél.
Varró Ignác ügyészségi tanúvallomásából: Este inni kedtem a kocsmában, s közben berúgtam, úgy hogy nem emlékszem vissza semmire. Sem arra, hogy ott lettem volna a helyszínen, és arra sem, hogy egyáltalán mondtam-e valamit.
Kenyeres János ügyészségi nyilatkozatából: Tudomásul vettem a periratban foglaltakat, nem érzem hibásnak magamat és nincs szándékomban bizonyítékokat felhozni mentségemre.
Az ügyész vádiratából: Kenyeres János nem hajlandó beismerni tettét, s fenntartja a saját változatát. Ez azért elfogadhatatlan, mert már az összetűzés előtt hangot adott ellenségeskedésének a polgármesterrel szemben, agresszíven viselkedett, s maga is elismerte, hogy előzetesen nem látott botot a polgármesternél, aki így nem is lehetett a tettlegesség kezdeményezője. Ezennel elrendelem a bírósági eljárás lefolytatását és a tanúk megidézését.
A fogház igazolásából: Normális körülmények között átvettük Kenyeres János letartóztatottat a városi miliícia szerveitől.
A bírósági tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokból:
Tanácsi ügyeletes: - Amikor a lármára kiléptem, a polgármester azt mondta, hogy Kenyeres meg akarta őt verni, s ezért be akarja magával hozni a tanácshoz. A vádlotton nem láttam, hogy ittas lett volna.
A polgármester lánya: - Láttam, amikor Kenyeres verte az apámat.
Az italboltos női személy: - Kenyeres nem tűnt ittasnak azon az estén.
Varró István: - Igenis, a vádlott részeg volt.
Polgármester: - Az incidens előtt már a nyomomban járkált holmi személyes problémákkal. Községi szinten ugyanis az én feladatom megállapítani, ki jogosult a kenyérre az állami alapból. A Kenyeres felesége téesz-tagként szerepel, s az előírások értelmében a gazdaságtól kellett hogy gabonát kapjon, amennyiben teljesíti az előírt normát. Amikor úgy adódott, hogy fölös mennyiségű kenyér érkezett a boltba, ő is részesült belőle.
A bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből: A tárgyalás során a védelem kérte, hallgatnák ki tanúként a vádlott feleségét a kenyér ügyében, ám az elnök elutasította a kérést, mondván, hogy semmilyen körülmény nem mentheti föl Kenyeres Jánost a tette alól. Az ügyész kérte a bíróságot, vegye tekintetbe a vádlottnak a vizsgálatok idején tanúsított negatív magatartását, makacs és ellenséges viselkedését. Nem szabad elfelejteni, hogy tette társadalmilag különösen veszélyes, ezért példás büntetést érdemel. A védelem hangsúlyozottan rámutatott, hogy a vádat nem igazolják teljes mértékben és egyértelműen a felsorakoztatott bizonyítékok, ügyfele pedig következetesen tagad. Ám ha a bíróság mindezek dacára vétkesnek találja Kenyeres Jánost, úgy szabjon ki rá minimális büntetést, s lehetőleg javítómunkára küldjék, mert bűntetlen előéletű, s a munkahelyi viselkedése is kifogástalan. Meggyőződéssel vallja, hogy védence tettében igen kis szerepe volt a szándékosságnak, inkább a véletlenek szerencsétlen összejátszásáról lehet szó. A vádlottnak nincs mit hozzáfűznie az elhangzottakhoz, tagadja, hogy vétkes lenne, s azon a véleményen van, hogy legyen, aminek lennie kell.
A fellebbezési kérésből: Az incidens nem úgy történt, ahogy az a bírósági tárgyaláson kidomborodott. A verés tényét és körülményeit - a felperesen és a vádlotton kívül - csak az előbbi lánya és felesége tanúsították. Ám ha ezek dacára sem hajlandók törölni a büntetést, úgy legalább annak tartamát csökkentsék, hiszen az alsó határként szereplő hat hónaptól a felső határként megjelölt öt esztendőig igen széles a skála.
A megyei törvényszék fellebezési tárgyalásának jegyzőkönyvéből: A védelem arra hivatkozik, hogy a bizonyítékok nem eléggé nyilvánvalók, bár tagadhatatlanul együtt vannak a hatósági közeg tettleges megsértésének összes elemei. Ám vegyék figyelembe, hogy a vádlott jó magaviseletű, bűntetlen előéletű. Az ügyész véleménye szerint mind a nyomozati szerv, mind a bíróság helyesen ragadta meg az ügy lényegét, s vonta le a kellő következtetéseket. Az a tény, hogy vádlott nem ismeri el tetteit, még nem ok arra, hogy azokat meg nem történtté lehessen tenni. A tárgyalás eredményeként, tekintettel Kenyeres János önbíráskodásának különösen veszélyes voltára, a korábbi ítéletet megerősítik.
A legfelsőbb ügyészség visszaigazolási iktatónyugtájából: Mellékelten visszajuttatjuk K.J. ... számú ügycsomóját, amely ... lapot számlál, azon oknál fogva, hogy tüzetes átvizsgálása után tovább már nincs rá szükségünk...
Egy év után
Kenyeresné a számára sorscsapással felérő ítélet óta igyekszik becsülettel helytállni mint családfenntartó, anya és meny. Bármilyen munkát elvállal, éppen csak a család ellátása lehetőleg ne sínyledje meg férje távollétét.
Emellett kitartóan talpal K. J. igazságának ügyében, s ha kell, akár az ország túlsó sarkába is elutazik, ahol kopogtat és érvel, vizsgálnák felül, hogy mi történt azon az éjszakán, s ha teljesen nem is lehet tisztára mosni az emberét, legalább büntetésén enyhítsenek, a család érdekében.
Vizsgálatokban pedig nincs hiány.
A periraton messziről látszik, hány és hány kézen ment keresztül, s minden egyes esetben alaposan átforgatták, tanulmányozták, mérlegelték.
- Az eset mindenkinek szóló tanulsága az, hogy ügyes-bajos dolgaink intézésére létezik a demokratikus, törvényes intézményi keret, s ne a kocsma tájékán próbáljuk megoldani azokat - hangsúlyozza az ügyben járatos nyomozóügyész, amikor felkeresem. - Igaz, vannak itt-ott homályos részletek is, de ezek mit sem változtatnak a tanulságon. Az incidensre nem került volna sor, ha Kenyeres törvényes úton, a tanácson keresztül érvényesíti állampolgári jogait, és nem akar saját kezűleg rendet teremteni. Ha egy ilyen bűntettben elnéző a törvény, akkor mi a biztosíték arra, hogy holnap a hatósági közegek különböző cselekedeteire nem indulat szülte, önfejű tettlegességgel próbálnak válaszolni az emberek?... Sajnos, az öntudattal bajok vannak. Bevallom, nekem is elég sűrűn megdobálják kővel a lakásom ablakát. Mondtam is a feleségemnek, hogy őt, mint tanárnőt, iskolakezdéskor, majd március nyolcadikán és tanévzáráskor mindenképpen elhalmozzák virággal, én ilyesmit nem várhatok el senkitől... Semmi bajom Kenyeressel, de az alkalmazott módszerét mélységesen helytelenítem...
Nagyjából így vélekedett egy év eltelte után a helyi boltos is, aki elmondta, valahányszor Kenyeres megivott néhány pohárral, kötekedő, hangoskodó emberré vált. Különben, ami a kenyeret illeti, nem csak az ő családja volt hasonló helyzetben, viszont rajta kívül senki se próbálkozott az éjszakai ügyintézés eme formájával..
A helyi fogyasztási szövetkezet vezetője, különben Kenyeres közeli rokona, elmondja: italgőzös állapotban őt is próbálta már fenyegetni, de idejekorán sikerült leültetni.
- A polgármester ott tévedett - magyarázta a megyei pártbizottság aktivistája, akit az ügy felülvizsgálatával megbíztak -, hogy nem tájékoztatta idejében a történtekről a megyét. Hiszen ő nem egyszerű magánszemély, hogy csak úgy pereskedjék, hanem választott káder, párttitkár is, aktivista...
A polgármester elém teszi magánindítványának és a megyei bizottság felkérésére írt tájékoztatóinak másolatait.
- Ennél többet nem tudok mondani... Sajnálom az egészet, mint a kutya... De ha tudom, mi készülődik ellenem, bizony, nem kapnak el egykönnyen... A családot nagyon sajnálom, s Kernyeressel akár holnap is kezet fogok, ha hazaengednék, mert nem haragszom rá. Azóta viszont még az ivó közelébe se nézek, s ha valaki ittasan állít be a tanácshoz, hogy ügyét intézze nálam, szigorúan küldöm is haza, s csak akkor jőjön vissza, ha kialudta a mámorát. Nincs többé szükségem ilyen cirkuszra! Annyian jöttek s vizsgálták már ezt a dolgot, nem tudom, mit lehet még találni benne...
Töprengek magam is: milyen további tanulságot szűrhetnék még le azon kívül, ami az üggyel való ismerkedésem során elhangzott...
Talán itt a helye még három utóiratnak:
1. utóirat. - Nem igaz, hogy a férjem részeges, ahogy be akarták állítani - mondja Kenyeresné -, meg hogy rosszul bánik velünk. Tessék belegondolni, mielőtt elzárták volna, a napi kőműves munka után elszegődtek lakókat költöztetni, mert hívták őket mindenhova az építőtelepről. Az a kis plusz is jól fogott... De milyen az ember? A háziak ilyenkor megkínálták egy kis áldomással, azt illett felhajtani. Az egész napi fáradozás után, éhgyomorra az olyan, hogy az emberen gyorsan kiüt, mintha tényleg ittas lenne. Pedig csak fáradt... Így járt az én uram is, de nem volt ő olyan, csak ráfogták... Meg aztán, korábban verték már meg a polgármestert, jóval erősebben is, s azért nem lett semmi baj. Miért pont Jánosnak akarta megmutatni?
2. utóirat. - Nem azért mondom, mert most elfogyasztottam önnel együtt egy pohár bort - hangsúlyozta búcsúzás előtt a polgármester -, de Kenyeres nem becsülte meg magát, pedig az elején itt tölthette a büntetését a közelben, aztán mind üzengetett nekem haza, hogy csak szabaduljon, mert így elrendez, meg úgy... Na hadd el, hát ne üzengess te nekem, át is helyezték jó messzire, a Deltába, nádat vágni, üljön csak ott, ahol a helye van... Ha neki többet ér a nyakassága... Pedig igazán, mondom magának, hogy csak annyi kellett volna, hogy másnap, amikor hivattam a tanácsra, azt mondja: né, hát hibáztam, de bocsásson meg. Én meg azonnal visszavonom az ügyészségről az indítványt, s ezzel el van boronálva. Elvégre nem pusztultam belé abba az ütésbe...
3. utóirat. Az utólagos ellenőrzések mindegyike igazolta, hogy amióta Kenyeres Jánost a tettéért elítélték, családja pontosan hozzájut az üzletből a kenyérhez és az alapvető élelmiszerekhez...
*
Ennyi a riport.
Az akkori körülményekhez képest, állítom, meglehetősen messze elment az „igazság” feltárásában. A dolgot bonyolította, hogy nem két akármilyen ember kapott hajba, hiszen egyikük az akkori rendszer választott-kinevezett helyi letéteményese, másikuk viszont csak egy elégedetlen egyszerű állampolgár... Maga az a dolog is szokatlan volt, hogy egyáltalán, egy ilyen esetről kimerítő részletességgel tehettem említést. Igaz, amikor a megyei pártbizottságon az ügy háttere iránt érdeklődtem, mindvégig éreztem az illetékesek hanghordozásán, hogy polgármester ide vagy oda, nem tartják nagyra az illető falu első emberét. Gondoltam magamban: nem csodálnám, ha pár hónap múlva megválnának tőle.
Szimatom nem csalt: látogatásom után a polgármestert hamarosan leváltották. Amiben nagy szerepe lehetett annak is, hogy - magyar nemzetiségű volt. Annak idején a pártvezetést, akár egy-egy község szintjén is, már nem igen bízták a kisebbségiekre. Emberünk ritka kivétel volt, mert kellett a kirakatba néhány báb, de mindig örömmel fogadták, ha e bábok közül egyik-másik hírbe keveredett: mindjárt megvolt a természetes ok ahhoz, hogy megváljanak tőle. És senki sem mondhatott semmit. Elvégre „igazságtevés” történt...
Hány ilyen eset van az életben, amikor az ember ártatlanságát próbálná bizonyítani, megvan az eseményekre a maga verziója, de csak azt tudja mondani: Isten rá a tanúm...
Kenyeresék afférjának, rajtuk kívül csak a Fennvaló az egyetlen tanúja. És Ő nem szólt közbe. Nem tett vallomást egyik mellett sem.
*
Azt hiszem, itt az ideje, hogy elővegyem azt a hamvába holt regénytorzót. Újra nekiszaladva elválik, meddig juthatok egy utolsó gyürkőzésben?
KENYERES IMRE az örökké csatakos deszkastégen ül. Lábát a a szutykos, enyhén bűzös, kiálló nádtorzsáktól hemzsegő víz fölé lógatja. Vasárnap. A parancsnok az egész heti megfeszített tempójú nádvágás után odalökött néhány szabad órát. Egy ilyen kegyes ajándék olyan számukra, mint a szűken mért víz a szomjas embernek. Kenyeres úgy érzi, övé ez az őszi délután. Kenyeret rágcsál.
A kenyeret asszonya hozta, aki egy órája még itt ült, mellette a pallón, de valahol már a rejtett deltai viziutak egyikén távolodik tőle egy motoros bárkán. A kolónia fölött nyugalom és béke honol...
Kenyeres elkíséri gondolatban Borbálát, aki holnap délelőtt vonatra is ül, hogy hazajusson. Egyúttal próbálja felidézni az utat, amelyen hónapokkal ezelőtt érkezett, többedmagával.
Váratlanul, egyik napról a másikra indították őket útnak a sárvári börtönből, minden különösebb magyarázat nélkül. Se azt nem mondták, miért, se azt, hogy merre. Tizenöt elítélt mellé négy fegyveres kísérőt állítottak. Egy lezárt másodosztályú vagonban utaztak, éjszaka. Az ablakok piros festékkel lemázolva. Semmit nem láttak az útból, a sokáig nem szűnő monoton, se túl gyors, se túl lassú zötyögés után ítélve jókora távolságra kerülhettek az otthontól. Kenyeres esetében ez az "otthon" Sárvárt jelentette. Szülőfaluját ugyanis alig húsz kilométer választotta el Sárvártól - igaz, csak légvonalban. Földi úton hazajutni, az agyagos dombok között, már jóval több viszontagsággal járt... Ám Kenyeresnek most, hogy gondolatban utazott, semmi sem állta útját: se a delta végtelen ege alatt, a messzeségbe nyúló víztükör kellős közepén, se Sárváron. Szabadon jár-kel a gondolata... Mégsem a szabadságot érzékeli ezáltal, inkább azt, hogy a világ szemében ő csak egy semmi-senki. Az ő élete annyit jelent, mint egy lófing. Kinek fáj? Elszáll, hát elszáll...
Sárváron, a börtönben a szabadság hiánya gyötörte, a deltai büntetőtáborban viszont a nagy távolság az, ami szabadulása előtt tornyosul. Próbál beletörődni sorsába, ám magában továbbra is lázadozik, s ez megkínozza. Barátja, társa eleddig nem akadt, aki előtt bizalmasan kiönthette volna a lelkét. Különben is, Kenyeres gyanakvó ember. A hallgatásból még senkinek nem származott baja. A fecsegésből annál inkább... Mostanában még azt is megtartja magának, amit csak úgy, kutyafuttában, könnyelműen, kínjában kigondol, s amire később azt szokták mondani, hogy "nem gondoltam komolyan..."
Egyszer azért Sárváron elszólta magát, elkeseredésében, hogy a törvény emberei sehogy sem akartak hinni az ő szavának, pedig ő életében nem hazudott, annyi szent...
A börtön zöldségesében kapáltak, lent a folyónál, egy cigányképű férfival együtt, akit korábban, még legénykorában egy lakodalomban ismert meg a harmadik községben, s akivel hogy-hogy nem, elítélése óta közös zárkába került, közös asztalnál is étkeztek. Akkor, ott, Sárváron Kenyeres ezt különleges szerencsének találta, s az egyik napon, nem sokat teketóriázva, azt találta mondani munka közben, hogy ha hazakerül egyszer, ő isten bizony, a saját kezével tesz igazságot...
Nem sokra rá aztán beütött a deltai utazás is. A cigányképű, aki pedig együttérzőleg bátorította Kenyerest, otmaradt Sárváron. Véletlen? Ki tudja?
De vajon, akkor Borbála miként hányhatta alig egy órája az ő szemére, hogy a börtönből csak úgy, hetykén, hazaüzengetett a polgármesternek, hogy szabadulás után jól ellátja a baját? Emiatt most neki, az asszonynak az egész országot át kellett utaznia, hogy láthassa az urát. Hát nem volt neki jobb meghúzni magát a sárvári börtönben, ahol havonta egyszer láthatnák egymást a beszélőn?
Kenyeres nagyon nem szerette, amikor asszonya dorgálta, okította. Pedig tudja, hogy igaza van, ő viszont még sem képes elfogadni az ítéletet, amit igazságtalanságnak tart. A bosszú gondolatát továbbra sem vetette el, csak most már egyáltalán nem beszél róla. Még a saját felesége előtt sem.
Borbála szerint egészen bizonyos, hogy a polgármester közbenjárása juttatta Imrét a deltába, nádat vágni, és gyanúja még csak táplálja a Kenyeres indulatait.
A kenyér rágcsálása úgy ahogy megnyugtatja. Gyerekkorában is gyakran került rá sor, mivel anyja azzal hitegette, hogy a gyermekek arca attól lesz pirospozsgás, ha nem vetik meg a kenyér héját. Csakhogy ezt a kenyeret már nem falusi kemencében sütöttél. Egészen más az íze. Ennél már a kolónián sütött komiszkenyér - vagy a puliszka - is sokkal jobb, nem annyira fűrészporszerű, darabokra hulló, ragacsos valami... A kenyeret Borbála hagyta nála, az útra csomagolta magának, de sose lehet tudni, úgy gondolta, a magával hozott szalonnához-kolbászhoz jól fog majd ez a külön-kenyér. A disznóság még a tavalyi vágásból maradt, ennyit sikerült a gyermekek elől eltagadni, s Borbála nem tudta, hogy ennek fele eleve az őröket illeti. Ha nem is kérik, Kenyeres akkor is tudja, hogy jó lesz kedveskednie az őrségnek, mert az egy időjáráson kívül az égvilágon minden az ő jóindulatán múlik. Hamar átlátta, hogy ezek az egyenruhás, félig-meddig gyerekképű katonafiúk épp úgy foglyai az átkozott kolóniának, mint ők. Annyi a különbség közöttük, hogy az őrök kezében van a fegyver, a törvény, az igazság... A szúnyogok és a piócák viszont egyformán szívják mindannyiuk vérét, s ha fogoly, ha őr valaki, pont úgy ki van téve a napokon át süvöltő, mindenen áthatoló, idegesítőkeleti szélnek.
Az egyetlen érdekes esemény a hetente egyszer, bizonytalan időpontban befutó, majd távozó motoros bárka, amely a telep életéhez szükséges rakományt szállítja. Olykor emberek érkeznek, vagy távoznak. A bárkán érkezik a posta is, esetleg egy-egy csomag is. Ugyanez a bárka hozta el Kenyeres asszonyát is, majd vitte el, mintha ott se lett volna...
KENYERES BORBÁLA heteken át készült a deltai utazásra. Édesapja, s különösen az édesanyja - mezőre járó, a munkát még bíró emberek - erősen nehezteltek a vejükre, Imrére, hogy ilyen nagy bajt hozott a családra. Mindenáron lebeszélték volna lányukat a szerintük hiába való, fáradságos útra kelésről.
Részükről teljesen érthető, hiszen arra az időre, amíg Borbála hiányzik a háztól, anyjának kell leköltöznie a portára, ellátni a három porontyot, meg az Imre magatehetetlen anyját. Amióta az anyatársat szélütés érte, a menye viseli gondját. A Kenyeres család az Imréék házában él, s ha már Borbála hajlandó volt az esküvő után odaköltözni, akkor ez csak egyet jelentett: vállalta az anyósával élés minden várható következményét. Igazából senki se mondhatott róla egy rossz szót is, de amióta férjét bezárták, kétszeresen is megszenvedte ennek a terhét. Ha nem lennének a szülei, talán neki is megy kétségbeesésében a Feneketlen tónak. Ott van a falu határában, s már annyian vesztették életüket benne, hogy legendásan félt helyként emlegették a környéken. Kenyeresné sok mindent megtanult eltűrni házassága nyolc éve alatt. Egyetlen gyerek lévén, szülei bár engedtek valamennyit a hagyományos gyeplőn, s nem nevelték bele a férj iránti feltétlen engedelmességet, az anyósa, aki egy szerfölött kapitánykodó asszony volt, módszeresen törekedett arra, hogy letörje a menye szarvát. Borbála szerette a békességet, az egyetértést, rendszerint behódolt az öregasszonynak és csöndesen, beletörődve engedelmeskedett. Urától nem remélhetett segítséget, akit az anyja ugyancsak papucs alatt tartott.
Mióta az anyós magatehetetlenül ágynak esett, a családi terror nem szűnt meg, csupán új, bújtatott formát öltött. Erre jött rá az Imre elzárása, és minden egyéb, amitől Borbála úgy érezte, hogy tűréshatárhoz ért. Ami után már nincs tovább.
Pedig volt... Amikor megtudta, hogy Imrét áthelyezik az ország déli részébe, akkor mindennél jobban kétségbeesett. Megharagudott az egész világra, s mindenek előtt a férjére. Továbbá mindazokra, akik közvetlen kapcsolatban álltak vele. Az anyósára például...
Nem volt számára újdonság, hogy Imre gyorsharagú, makacs ember, akinek a zsebében könnyen kinyílik a bicska. Ám most, hogy pár hónapja hiányzik otthonról, nem élik egy fedél alatt a hétköznapokat, abban bízott, talán könnyebben szót értenek ők ketten. Az utóbbi években ugyanis egyre gyakoribb volt közöttük az ideges szemrehányás, a csapkodás, a duzzogás, a nagy hangú üvöltözés. S bizony, a kutyapicsázás is...
Borbála ki nem állhatta ura örökös szeszbűzét, ami valósággal betöltötte a házukat, valahányszor Imre a munka után, esteledéskor hazavetődött. Olykor azzal vigasztalta magát, hogy nincs az a férfi, aki ne hajtana föl egy-két pohárral, különösen munka végeztével, az összegyűlt egyfalusiak körében, amíg a busz indulásáig lévő időt elmúlatják. Hiszen az apja is ivott, jócskán, különösen ünnepek táján, és pálinkafőzéskor, egyre több alkalom került, azokban nem volt hiány. Amikor elkezdte, szinte sose volt józan, csak annyira, hogy éppen megálljon a saját lábán és ne csússzon a sáncba, mert az egyenesen szégyen lett volna nem csak az ő, de a családja számára is. Arra sikerült vigyáznia, nehogy azt mondhassák, hogy a kutyák az ő száját nyalogatva rúgnak be...
Vagy itt az apósa, aki májzsugorodásban halt el, kiürült üveggel a kezében, halála után is úgy szorította magához, mintha az élete függne tőle... Évekkel előtte eltiltották már minden fajta italtól, de talált ő magának mindenféle rejtekhelyet, hol a dugipálinkáját tartsa.
Borbála mindezzel tisztában volt, mégsem akart belenyugodni abba, hogy az ő életét az alkohol igazgassa. Már az elején igyekezett szembeszállni Imrével. Szerette volna, ha a férje, aki azt állította, hogy szereti őt, a kedvéért képes letérni a szokás kitaposott ösvényéről, de reménye az első gyerek születése után egyszerűen odalett. Férje is ugyanolyan, mint a többi. Férfi...
Amúgy nem panaszkodhatott rá, meglehetősen keresett, parketta- és mozaikrakó munkás volt egy sárvári lakónegyed építőtelepén, műszak után hol ide, hol oda hívták meg különmunkára, örökké akadt egy-egy kliens, akinek vagy a padlóját kellett megigazítani - legtöbbször újra rakni -, hol a holmiját az új lakásba, az emeletre felcipelni. A telep itt volt, néhány száz méterre a már használatba adott, rikítósárgára mázolt, malterhulladékkal, mindenféle lóműves szeméttel kerített panelektől. Aki segítségre szorult, csak megszólította valamelyik arra járó munkazubbonyost, s már alakult is a villámbrigád, amelybe Imrét, gyors és pontos kezemunkáját ismerve, legtöbbször az elsők között vették be.
Borbála kedvtelve nézte, amint az ura a ház körül ügyködik. Télen ingujjra, nyáron meztelen felsőtestre vetkőzve táncoltatta izmait az udvar közepén vagy az istálló előtt, olykor a veteményesben is, bár ez utóbbi inkább asszonyi hatáskörbe vágott. Olykor legszívesebben az ura mögé lépett volna, hogy megérintse a hullámzó, szoborszerűen domborodó izmokat. Ilyenkor azonnal el is restelte magát, s már a gondolattól is a nyaka tövéig pirult. Isten látja a lelkét, nem Imréből volt ám elege, inkább csak abból, hogy minden este ugyanaz az unalomig ismétlődő műsor játszódott le közöttük a gőztől csatakos, a vacsora szennyesétől rendetlen, zsúfolt konyhában: Borbála, elcsigázva az egész napi házimunkától és szaladgálástól, csípősen és ellenségesen fogadta a nagy kapun betámolygó Imrét. Nem elég, hogy hajnal óta minden reggel magára hagyja őt a család minden gondjával, még késve is érkezik haza, és semmi se jó neki, amit ő a ház körül végzett...
A tüzet még csak szította az anyósa, aki úgy igyekezett pótolni a szélütés óta megfogyatkozott élet- és munkaképességét, hogy olyankor a fia előtt mindennek elmondta a menyét. Mindenek előtt azt panaszolta fel, hogy neki senki nem ad egy falatot enni, ő akár fel is fordulhat ebben a házban... Borbála jóformán ki se nyithatta a száját, hogy saját védelmére elmondja: a vénasszony neki minden mozdulatát lesi és naphosszat gyűlölködő szavakat vág a fejéhez, amiket ő akkor is meghall, ha dühösen rácsukja a rikácsoló betegre az ajtót. Az is lehet, hogy ettől még nagyobb erővel üvöltözik utána az anyósa, végül,türelmének fogytán, kiszalad a kertbe, az istállóba, bárhová, csak szabaduljon ettől a gonosz rikoltozástól.
Az az igazság, hogy a vénasszony hiánytalanul megkapta a maga porcióját mindenfajta ételből. Meg lehet nézni, az ágya mellé tálal neki, ott vannak a tányérján a legjobb falatok, mert az asszony válogatós ám, nem eszik meg akármit...
Imrével az volt a baj, hogy legtöbbször először ütött, s csak azután gondolkodott - föltéve, ha a benne gyorsan egymást felváltó hangulatokat gondolkodásnak lehet nevezni, majd csámcsogva belapátolta magába az ételt, s félig ruhástól bedőlt az ágyba "egy kicsit pihenni", amiből legtöbbször az lett, hogy a sírva faladó feleség, könnyeit nyeldesve, szó nélkül levetkőztette az urát, majd betakarta. Omre aztán szinte meg se mozdult hajnalig. Akkor is csak egy sietős ölelkezésre futotta, jóformán el se kezdték, s Imre máris a dokknadrágja után kaparászott a félhomályban, mint aki túl van mindenen, s már csak az a gondja, hogy elérje a fél hatkor városra induló munkásbuszt...
Az asszony nem egyszer vágta férje fejéhez, hogy önző, csak magára gondol, a család neki semmit nem jelent, bezzeg, a gyerekcsináláshoz ért, azt el nem mulasztaná, de hogy ezzel az ő életét pikollá teszi, az nem érdekli őkelmét... Voltak-e egyáltalán szép napok is az életükben? Kellett hogy legyenek, s biztosan voltak is, de Borbála már csak a megkeseredett, elrontott életét látta maga előtt. S most mindennek a tetejében, itt az Imre lecsukása is.
BORBÁLA ANYÓSA, bár magatehetetlen, legfőbb fegyverét ma is eredménnyel forgatja: be nem áll a szája. Nagy úr ám a megszokás! Tudja, hogy ki van szolgáltatva a menyének, mégse múlik el nap, hogy a menye szemére ne hányja, amiért Imrét elítélték. Arra viszont ügyel, hogy ne feszítse a végletekig a húrt... Amíg Borbála oda van a munkában - mert most már kénytelen eljárni a gazdaságba, meg a sárvári konzervgyárba is, hisz fenn kell tartania a nagy családot -, az öregasszony kedvére kidühöngheti magát. Ő maga hallja, meg a gyerekek, de azok hozzászoktak az örökös kárpálásához, szitkozódásaihoz.
Borbála sehogy sem tudja elfogadni, hogy személy szerint hibás lenne az ura cselekedeteiért. Ő lenne a ludas azért, mert Imre, éjnek idején, nekiállt bakalódni a polgármesterrel a dalu kellős közepén? Minden porcikája lázadozik egy ilyen vád ellen.
Az ugyan igaz, hogy minden őmiatta kezdődött, miután nem akartak neki kenyeret adni a boltban, de arra már egyáltalán nem biztatta Imrét, hogy emiatt agyba-főbe verje a falu első emberét... Ha nem lenne annyira elkeseredve, Kenyeresné még azt is elismerné, hogy biztatni ugyan nem biztatta az urát, az viszont megesett, nem is egyszer, hogy a szemére vetette: "még egy ilyen semmi ügyetse tudsz elintézni", "képes vagy kenyér nélkül hagyni a családot", ilyesmi... De hát ez úgy igaz, ahogy van! És a férje se mondta egy szóval sem, hogy őt hibáztatná a sorsáért. Megtörtént és kész...
A rövidebbet, mint mindig, mégis csak az asszony húzza... Ezt is el szándékozott mondani Imrének, a deltai utazás során hosszasan dédelgette a mondanivalóját, de abban a pillanatban, ahogy Imre feltápászkodott a földről, amikor őt meglátta, mialatt hozzá vezették, hogy egy félórát együtt tölthessenek - ezért az ajándékért vonatozott ő át sok száz kilométert -, izmain pedig megfeszült a szűkre szabott csíkos mundér, azt a régi-régi Imrét látta maga előtt, akinek szinte gondolkodás nélkül adta oda magát. Most is érezte, hogy elborítja valami kimondhararlan nagy vágyakozás, látva féje szemében felvillanni a nőre kiéhezett férfi mohóságát, s annyira boldog volt, hogy a már megszokott savanyú italbűz helyett csak az izzadtság és a mocsárszag elegyét érezte rajta, de a belénevelt szemérem visszatartotta, miért is bámulják őket mások, miközben becsületes csókot ad az urának, s az meg kamatostul visszaadja? Hiába nógatta Imre, hagyja már az affektálást, ki tudja, mikor találkoznak ismét, ez itt így van rendjén. Borbála nem tudta áthágni saját törvényeit. Sajnálta a férfit, de a szíve alatt parázsló neheztelés is gyötörte, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe jutottak. Egészen megkönnyebbült, amikor az őr zavartan odajött hozzájuk, s nagy nehezen kinyögte, hogy letelt az engedélyezett 30 perc, arról nem is beszélve, hogy a bárka is percek alatt megindul visszafelé, forrásirányba.
Borbála előtt amúgy is nagy út állt még: megszakítani készült utazását a fővárosban. Egy ügyvéd azzal biztatta, hogy magas helyen talán érdemes lenne panaszt tennie az igazságtalan ítélet miatt. Az asszony, ha már nem tudta kimutatni férje iránti szeretetét, akkor legalább próbálja meg helyette kijárni az igazságot, amiről most se tudja eldönteni, mennyi benne a kocsma igazsága...
A testes, különösen fenékben bő ÜGYÉSZ a homlokát törli, pedig még csak útjának a felét ha megtette. Eddig hozta el ugyanis a sietős dolgú, számára kiutalt hivatalos járőrkocsi. Ha tovább merészkedne - így a fontoskodó, úrhatnám sofőr -, hamarosan vihetné a járgányt a roncstelepre. Nem ilyen utakra találták ki... Az ügyvéd annak is örvend, hogy az út egy részén viszonylag könnyen túlvan, s nem kell a falusiak közt tülekednie a zsúfolt buszállomáson. Ez az elhízás átka: mindentől óvakodnia kell, ami némi erőfeszítéssel jár. Neki már egy egyszerű lépcsőmászás is képes betenni az ajtót. Néhány lépés megtétele után bőségesen izzadni kezd, egyre sűrűbben kapkodja a levegőt, remegni kezd a horgasina - igazából csak irodájának íróasztalánál, tömött székében érzi jól magát, a sárvári ügyészség második emeletén, jobbra, a harmadik ajtó mögött. Pedig az említett szék már akkor szutykos és valósággal feketére pácolódott volt a patinától, amikor legelőször még megilletődve, félénken maga alá igazította. Sovány, kamaszos teste ide-oda csúszkált akkor az ülőkén, mígnem rátalált a legkényelmesebb pozícióra. Most viszont alig képes befészkelni magát a vésztjóslóan recsegő, széteséssel fenyegető karfák közé, de ha egyszer marasztaló karjai közé került, akár órákon át megfeledkezik testének gyarló szükségleteiről, éppen csak ne kelljen asztala mögül föltápászkodnia.
Az ügyész tudta, hogy lehetetlent kívánt, de reggelente azzal a titkolt reménnyel fordult be az irodaajtón, hátha ez a nap lesz az, mely meghozza számára a hőn várt ajándékot: a zavartalan gubbasztást karosszékében, munkaidő végeztéig! Csakhogy az ügyész sehogy se mentesülhet a terepmunkától, most például ezt az átkozott Kenyeres-ügyet akasztották a nyakába, amiről már-már sikerült szépen meg is feledkeznie, hiszen az ügycsomók és az esetek gyors iramban követték egymást. De ha nem is utazott ki valahová, a leglehetetlenebb pillanatban érte váratlan feladat: utánanézni egy-egy adatnak vagy éppen iratnak az archívumban, vagy egyszerűen csak nyílt az ajtaja s a résen beszólt a titkárnő, fáradna át a főnök irodájába a városi, az ún. "forró drót"-hoz, mert a fővárosból vagy a megyéből keresik... Ilyenkor aztán elmaradhatatlan volt a kapkodó, buzgó szuszogás, a tetstét elborító verejtékhullám, hátán facsaró vizes lett az ing, néhányszori alapos arctörölgetés után a zsebkendője is merő csatak...
Kenyeresék ráadásul nem laknak a főúton, hogy vinné el a frász az egészet, s amint egy botjára támaszkodó, szinte-szinte derékszögben meggörnyedt öreg nyögdécselő szavaiból kihámozhatta, valahol egy megbúvó, szűk sikátor mélyén lel rá a keresett házszámra; igazság szerint, ezt a látogatást még az ügycsomó lezárása előtt meg kellett volna ejtenie, de a tanúvallomások annyira nyilvánvalónak tűntek, s maga a vádlott, Kenyeres Imre is mindent beismert, amit csak a fejére olvastak - kivéve a vád ama állítását, miszerint ő támadt rá először a polgármesterre, aki ilyeténképpen, ugye, jogos önvédelemből cselekedett -, hogy az ügyész nem látta értelmét a kiutazásnak. Akármilyenek voltak is a családi körülményei - a papírok szerintrajta kívül öt személyt kellett eltartania -, tettére nem volt mentség, az elnéző bánásmód kizárt volt. Mert mi is lenne ebből a világból, ha mindenki önkezével, önfejűleg tenne igazságot? Hová jutnának a társasalmi állapotok, mivé lenne az elrendezettség, a biztonság, a közéleti tekintély? Mi történne életünk egyensúlyával, az elviekkel? E kérdéseket mindig is jó volt alaposan meghányni-vetni, valahányszor kezébe került a Kenyeres-féle ügycsomó, s fel nem írta rá saját kezűleg, hogy "tekintettel az eset kihatásának társadalmi súlyosságára, elrendeltetik a vádlott előzetes őrizetbe vétele!" Vagy mégsem kellett volna ennyire hirtelen eljárnia? Vajon meddig futhatott volna az a szerencsétlen flótás a törvény szigora elől? A szomszéd megyéig? A Kárpátokig? De talán el se szökik, csak megbújik valahol a környéken... Na, mindegy... Most, hogy a megyei szervek utasítására még egyszer átbogarászta a teljes nyomozati anyagot, ugyanaz a meggyőződése, mint volt a nyomozás idején. Azzal a nemrég támadt enyhe rossz érzéssel, hogy talán nem kellett volna olyan kategorikusan kidobatnia azt a makacs, kemény fejű asszonyt, mielőtt legalább egyszer is meghallgatta volna. Még ha csak puszta udvariasságból... Most akkor nem mondhatna semmit. Így viszont, megtöltötte az egész megyét - de talán még feljebb is, ki tudhatja? - azzal, hogy az igazságot el akarják ásni, hogy az igazságszolgáltatás az erősebb oldalán áll... Az ügyész ki nem állhatta a könnyeket és a lamentálást, következetesen a gyengék fegyvereinek tartotta ezeket. Szerinte azok éltek vele a leginkább, akiknek vaj van a fejükön... Kenyeresné esetében az ügyészt egyenesen zavarta az, hogy az asszony egy csöppet sem cirkuszolt, nem tépte a haját, nem szaggatta meg a ruháját, ahogy sok más esetben tapasztalni lehetett. Rendíthetetlen rátartisággal, már-már eszelősen hajtogatta, hogy mivel joga van rá, szeretné a kezébe venni az ügycsomót, mert ma sem érti, miért is ítélték el a férjét, aki nem kezdeményezett, csupán védekezett. Hiszen Kenyeres Imre is tagadta a szándékosságot, az előre kiterveltséget. Szóval, a kérésben nem volt semmi szabályellenes, az ügyészt azonban szakmai hiúságában sértette meg: az ő munkájának a hitelét vonja kétségbe ez a tanulatlan falusi asszony?!
Úgy van, mindannyiszor elzavarta az asszonyt, abban a tudatban, hogy ha nagyon akarja, úgy is megtalálja majd az utat az ügycsomóhoz. De nem szerzi meg neki azt az elégtételt, hogy saját magát lejárassa... Különben még mindig bízott a saját alaposságában.
És mégis, most kitartóan kerülgeti az őszi sárban úszó sikátor gübbenőit, s köveket keres mindegyre megszaladó cipője alá. De kövek nincsenek, s az ügyész végül beletörődik a talpára ragadó sárkoloncokba is, remélve, hogy hamarosan a zegzugos kaptató végére ér, ahol a korábbi útbaigazítások szerint a Kenyeres-porta várja. Ahány lépést tesz előre, annyi pillanata a megszelidülésnek. Annyira szeretne révbe érni, hogy már nem is neheztel a számára mostanig közömbös, mondhatni ismeretlen asszonyra, aki miatt e lehetetlen útra vállalkozott. Elvégre nem szőrösszívű bürokrata ő: szeretné, ha minden az emberség szabályai szerint történne. Az ítéleten azonban nincs módjában változtatni. Amint egyre feljebb és feljebb botladozik a sikátorban, azt veszi észre, hogy magában beszél, fogalmazgatja türelmes mondatait, amit majd az asszony megnyugtatása végett szándékozik mondani. Csak semmi indulat és pökhendiség, figyelmezteti magát. Mindenáron meg kell értetnie Kenyeresnével, hogy teljesen fölösleges ide-oda járkálnia a férje ügyében, mert egy ilyen tett után így is, úgy is le kell ülnie a büntetését. Ezt a fajta verekedést mindenütt, ahol a társadalmi tekintélyt védelmező emberek ülnek, csak egyféleképpen értelmezik - a hivatalos közeget önkényesen bántalmazó mindig a rövidebbet fogja húzni. Punktum. Törvénycikkely van rá, hogy semmilyen körülmények között nem szabad a hivatalosságra kezet emelni; hát még, ha hivatása gyakorlása közben található. Aki ezt semmibe veszi, annak hűvösön a helye, ahol aztán jut elég ideje meghányni-vetni a továbbiakat. Azt nem tudná megjósolni, mennyit ért meg s fogad el ebből az érvelésből az asszony, akinek lám, még csak az arcára se emlékszik igazán, nem hogy a gondolatmenetére ráhibázzon. Neki innen úgy kell visszafordulnia Sárvárra, hogy jelenthesse a főnökének: a legfelsőb törvényszék érdeklődésére helyszíni szemlével egészítette ki az ügycsomót, és sikerült meggyőző munkával arra késztetni a panaszost, hogy elálljon követeléseitől. Odafentről napról napra érdeklődtek az ügycsomó iránt, a holnap induló különfutárnak már a megoldást kell Bukarestbe szállítania.
Mindez arra figyelmezteti az ügyészt, hogy lehetőleg tapintatosan viselkedjen, mert az asszony odafent meghallgatásra talált. Ha pedig így van, akkor csak jót tesz az ügynek, ha ő, az ügyész is a megértés húrjait pengeti. Igaz, az ügyész mást is tud: hogy az ügycsomó bömbabiztosan van összeállítva. Abban egyetlen jogász sem találhatna kivetnivalót. Aggodalomra tehát nincsen ok, de mindennél jobb, ha egy ügyet egyszer s mindenkorra végérvényesen lezárnak. Abból nem származnak váratlan meglepetések és földindulások...
Többször megáll pihenni, mielőtt a fűzfavesszőből font, alacsony kerítéshez ér. Idegenkedve vizsgálgatja a vakolatlan, de itt-ott már omlásnak indult házat; jócskán kispórolhatták a malterból a cementet. A szalmatörekkel teli sártéglák közül kis kupacokba gyűlve, sűrűn mállik a habarcs. A falon felfuttatott szőlő levelei is lehullottak már, a tőkék csupaszon kacskaringóznak fel a magasba, a tető felé, mint valami rücskös, csontra aszott, görcsösen kapaszkodni vágyó, képtelenül hosszúra nyúlt karok, összeroppantani készen mindent, amit csak átfonnak. A sáros, gyeptelen udvar közepén alaktalan, vízmosta homokdomb, valamikor embermagasságú lehetett, a valamikori elmaradt vakoláshoz zúdíthatták a földre, most meg szétterülni látszik minden irányban.
Három éves forma kölyök hasal a homokdomb oldalán, szakadozott kötött nadrágocskáján jókora sárfoltok, lábán tornacipő, orrán kilátszik a nagylábujja. Jókora tuskót próbál szuszogva a halom tetejéig taszítani, a fadarab mindegyre megakad a homokvájatokban, majd súlyánál fogva tehetetlenül visszacsúszik a megomló homokban.
Az ügyész figyeli a gyermek buzgalmát, majd betaszítja a nyikorgó fonott kaput. A fiúcska megdermed, kinyújtott két kezével a tuskóba kapaszkodik, s hóna alól leskelődik az ismeretlen férfire, aki zavartalanul nyomul befelé az udvaron...
KENYERES BORBÁLA legkisebb porontya, Imrécske üvöltésétől ijedten rezzen össze a belső házban. Gondolkodás nélkül kirohan. Meglátja a sivalkodó, kezével feléje nyúlkáló gyermeket. Odébb a kövér, kopaszodó idegen férfit, aki ijedten áll a kapun belül, mint aki mozdulni sem mer.
Az asszony néhány szóval elhallgattatja az óbégató, fejét szoknyájába rejtő gyermeket és közben a férfit nézi összehúzott szemmel a félbemaradt, lépcsőtelen tornácról, ahová két egymás mellé helyezett deszkán lépdelve lehet följutni.
Az ügyész se a gyermek panaszos szavait, se az asszony csitító mondikálását nem érti. Anya és gyermek párbeszéde érthetetlen zagyvalékká olvad össze a fülében, mintha nem is egyazon nyelven beszélnének vele. Ez zavarba ejti. De mindjárt helyére is teszi a dolgokat. Hát persze, hiszen ez egy más nyelv, amire ő nem készült föl eléggé, s most váratlanul éri... Szerencsére, az asszony hamar feltalálja magát, s mihelyt az ügyész nyelvére fordítja a szót, visszaáll a férfi lelkinyugalma. Csak az az átkozottul szúrós tekintet ne meredne rá, ami a hátul megkötött kendő alól feléje sugárzik. Pedig hát megszokhatta, hogy sehol sem fogadják kitörő barátságosan, olyan ez a mesterség, hogy bajt jelent annak, akivel ő kapcsolatba kerül.
Az asszony neki szóló kérdése is olyan, mintha elhajított kő lenne:
- Csé poftic? Akar tőlem valamit?
Az ügyész továbbra is szörnyen izzad, zavarában talán még az eddiginél is jobban, szeretne végre leülni valahová, várja, hogy beinvitálják a házba, de Kenyeresné nem tartja magát az illem rítusához. Szembefordul vele, karját összefonja a mellén és kiereszti a gőzt. Mond és mond, egyszuszra, az ügyész úgy érzi, mindjárt elönti a sok kesereűség és gyűlölet, ami az asszony panasza mélyén rejlik. Jó volna minél messzebb kerülni ettől az udvartól, de ez képtelenség, elvégre még nem intézett semmit...
Kenyeresné bántóan éles hasngoskodására a szomszéd kertje mögül vastag, rekedt kutyahörgés buzog fel, egy távolabbi ház ablaka csattanva csukódik, az asszony háta mögötti, félig nyitva maradt házajtóban az előbbi kisfiú és egy leányka feje bukkan fel, lélegzetvisszafojtva lesik az anyjuk és az idegen közti egyenlőtlen szóváltást.
Az ügyész hagyja, hadd tombolja ki magát az asszony. Egyebet úgy sem tehet, hiszen nem jut szóhoz. Megelégszik azzal, hogy magával foglalkozzék: izzadtságát törölgeti, majd a zsebkendővel az arcát legyezgeti. Másik karja elfárad attól, hogy csak tartja, tehetetlenül a súlyos bőr aktatáskát, amely tele van mindenféle papirokkal. Legjobb lesz, ha leteszi a földre és a lábának támasztja, hogy el ne dőljön. Néha közbevet egy-egy fél mondatot: "No de asszonyom..." "Természetesen nem..." "Ugyan már..." "Mindjárt megmagyarázom..." Ezek egy csöppet sem viszik előre a párbeszédüket, de láthatóan visszafogják Kenyeresné lendületét, aki egy idő után hirtelen leáll, mert úgy érzi, kiadta magából minden panaszát.
Az ügyész pedig megállapítja, hogy úgy látszik, mindenért fizetni kell: ez volt az ára annak, hogy makacsul kerülte az asszonnyal való korábbi találkozást, a tisztázási szándékot. Már a térdei is remegnek a megerőltetéstől, rosszullét környékezi, a rátörő gyengeség a gyomrából indul meg, lassan a szíve tájéka felé kúszik, hideg verejték üt ki a homlokán, éppen csak elhaló hangú nyögdécselésre futja:
- Vizet... Apa...va rog frumosz, szépen kérem...
Kenyeresné arcáról mintha valami egyetlen mozdulattal letörölte volna az ellenséges kifejezést, lányosan bájos lett és egyben anyásan aggódó, fürgén beperdült a házba, majd egy pillanat múlva már valósággal repült is vissza a kanna vízzel, a tornác földjére rá se lépett, egyenesen az udvarra szökkent a magasból, s az ügyésznek odanyújtja a vizet. A férfi mohón iszik, amíg érzi, hogy visszatér lábába az erő, szólni nem tud, fejbiccenéssel köszöni a gesztust. Kenyeresné gondosan fölemeli a férfi lába mellől a bőrtáskát, s könyökénél fogva a tornácra vezeti hívatlan vendégét. Tágra nyitja a konyhaajtót, mialatt a kukucskáló gyermekek a tűzhely mellé menekülnek, barna deszkakanapén kuporodnak némán, az asztalra könyökölve, mint valami macskakölykök.
Az ügyész, mihelyt magához tér, magában egyet bosszankodik, amiért gyengének mutatkozott az asszony előtt, a homlokát dörzsöli, hátha ettől visszanyeri a régi erejét, de igazán jól majd csak akkor érzi magát, amikor már néhányat hörbölt Kenyeresné sebbel-lobbal elkészített feketekávéjából. Nem tudja eldönteni, valódi kávéból készült vagy csak pótkávéból, de az biztos, hogy most nagyon jól esik...
Ahogy ott ül az alacsony, szűkre méretezett, étel- és istúllószagú, rosszul megvilágított konyhában, mind erősebben keríti hatalmába a kétely, hogy vajon minden tekintetben helyesen járt-e el a Kenyeres-ügyben? És egyáltalán, kinek a pártjára is álljon? Váratlanul nem azon töprengett már, hogy Kenyeres Imre tette büntetést érdemel-e, mert e felől továbbra sincs kétsége; de hogy emberként kinek az igaza mellé álljon, az mostanig valahogy nem érdekelte...
Kenyeresné közben már újra az udvarra penderül, az ügyész egyedül marad a kér rémült gyerekkel; ha lehet, azok még szorosabban összebújnak, és akkor a falak mögül, a túlsó helyiségből felhangzik valami förtelmes, ijesztő rikácsolás, ugyanazon a másik nyelven, amin ő nem igazán ért, de elfogadja, hogy létezik...
- Hallgasson, mámi - kiabál a kislány és benyit a belső ház ajtaján - hallgasson!
Akárha egy kicsi vénasszony kiabálna egy láthatatlan, de jól hallható valódi öregasszonyra, akire rájött a bolondóra...
AZ ÜGYÉSZ nagyon szeretné, ha végre elcsitulna odabent, a falak mögött ez az esztelen óbégatás. Vagy minek is nevezzük... Idegessége nőttön nő. Körbe-körbe pillant, mikor jön már végre a háziasszony, aki magára hagyta a ház titokzatos, nyomasztó zajaival, rejtélyeivel? Ezek a gyerekek is, mint valami majmok, a ketrec rácsai mögül, őt bámulják. Ő itt a célpont... Ahelyett, hogy a munkáját végezné. Mi közöm van nekem mindehhez? Mi??!!!
Már-már felugrana és itthagyná az egész kócerájt, de akkor az ajtóban megjelenik Kenyeresné, kezében elmetszett nyakú, barna tyúk fityeg, még csöppen róla lustán valamicske vér a kátránypapírral és rongyszőnyeggel borított konyhaföldre. Az ügyész kapva kapna az alkalmon, hogy mihamarabb elmagyarázza jövetele célját és szedje is a sátorfáját, de az idejövet szépen felépített mondókája érthetetlen módon, most szétzilálódott, elillant... Ijedten tapasztalja, hogy ő, aki munkája természeténél fogva a legváratlanabb helyzetekben is folyékonyan és lényegretörően fogalmaz, most tétován keresi a szavakat, még azzal sincs tisztában, miként kezdjen hozzá a mondókájához. Míg a pánik hatása tart, a szeme előtt a leghétköznapibb konyhai jelenet játszódik le: Kenyeresné felszítja a parázs alatt szun nyadó tüzet, a kályha közepére húz egy nagy, vízzel teli fazakat, előkerül egy tál a komódból, abba az élettelen tyúktetem kerül, amit az asszony leforráz, a konyhát egyből kitölti a nedves tollú átható, dögletes szaga. Az ajtóban új jelenés: nyelvét nyújtogató, hátát görbítő, zászlós farkú macska, amint a tyúk tollazatát tépdeső kezek gyors mozdulatára mered, mindaddig, amíg meg nem kapja a neki kijáró tyúkbelsőséget, s azt szájában magasra tartva, elvonul.
Az ügyész többször is megpróbál szóba elegyedni Kenyeresnével, tétován megdicsérei előbb a kávét, majd az iránt érdeklődik, milyen idős az anyósa, egyetértőleg bólogat, amikor meghallja, hogy elütötte a 79-et, mintha maga is éppen úgy gondolta volna... Miről is beszélhetnének még? Hát a háztáji gazdaságról, az mindig kézenfekvő... Sajnos, az asszony erre nem vevő, hallgat, mintha korábban elherdálta volna egész szókészletét. Nem úgy a keze járása: a sötétbarna tyúkból perc ek alatt jó formájú bontott szárnyas lett. Az asszony celofánba csomagolja és odanyújtja az ügyésznek:
- Ez a magáé!
A férfi hirtelen nem biztos benne, vajon jól hallotta-e, nézi, forgatja a kezében a még meleg, súlyos tyúktestet, dadogva magyarázná, hogy ő erre nem szolgált rá, ő csak a kötelességének tett eleget, nem is tudja, mit gondoljon ezek után, ő csak azért jött, hogy... Mint mindig, amikor munkájának természete kerül szóba, az ügyész kicsit sóhajtva, picit mártírosra fogva adja a jelenlévők tudtára, hogy ő bizony nem számíthat sok hálára, s nem egyszer dobálták már meg az ablakát kővel, kapott fenyegetőző leveleket, a telefonokról nem is beszélve; bezzeg, a tanárnő felesége nők napján virágot hoz haza a tanítványaitól és a kollégáktól - de vajon remélhet-e hálát, akár csak egy szál szegfű képében is az ügyész? És akkor ez a váratlan fordulat: hopp, fogd ezt a tyúkot!
Szó se róla, a helyzet abszurd: az ügyész jóformán még neki sem kezdett a munkának, s a tyúkkal már is kitennék a szűrét. Leteszi a csomagot az asztalra és feláll.
Kenyeresnének csak ennyi kell: olyan kiabálásba kezd, hogy csak úgy visszhangzik belé a konyha. Az ügyésznek most már valóban az az érzése, hogy a bolondok házába került. Csak azt kellene valahogy kiokoskodja, hogyan menekülhetne innen, de nem akárhogyan, hanem dolga végezetten. Azt az ügycsomot holnap mindenképpen el kell küldenie - ellenőrizve, lezárva!
Nincs mit tennie, hallgatja az asszony kitörését. Most éppen azt emlegeti, hogy két disznójuk ment már rá erre az ügyre, továbbá tíz libája és számlálhatatlanul sok tyúkja. Az eredmény pedig? Hol van? Mindenki elfogadta az ajándékot, igérte, hogy próbál segíteni, de Kenyeres továbbra sincs idehaza, s ráadásul most olyan távolra vitték a családtól...
- Maga legalább nem ámított - fordul sírásba az asszony lamentálása, s gyermekei mellé ereszkedik a kanapéra, fejét kezeibe temetve, himbálva magát a zokogás ütemére. - Maga az egyetlen, aki... aki...ide betette a lábát... egyáltalán... Másokat bezzeg... nem érdekelt... hogy mi idehaza... hogyan élünk...
Az ügyész mind nagyobb zavarban van. Nem tudja hová tenni az asszony viselkedését. Tény, hogy nehéz a családnak, ilyen körülmények között. Elképzeli, hogy ha csak öt percet is kellene ebben a környezetben élnie, kiszaladna a világból.
Az ajtóban újabb lánygyermek tűnik fel - a legnagyobb a három Kenyeres gyerek közül -, kezében iskolatáska, zavartan megáll a küszöbön, nem érti, mibe csöppent bele azzal, hogy hazajött az iskolából. Láttára az anya összeszedi magát.
- Emmácska, adjál enni a kicsiknek, én elkísérem a vendéget...
Azzal a tyúkot ismét átnyújtja az ügyésznek, az nem ellenkezik, becsúsztatja az aktatáskába, az akták mellé, de egy külön rekeszbe, hogy ne érintkezzen a papirokkal. A táska teteje csak többszöri próbálkozásra csukódik le, mert a merev tyúkláb mindegyre kirúgja magát.
- Meglátom, mit tehetünk... Értem én, Kenyeresné... - búcsúzna az ügyész a sikátor szájánál, de az asszony erősen kapaszkodik a karjába:
- Kérem, legyenek tekintettel a gyermekekre, a családra... Nagyon kérem, ügyész úr. Ne feledje...
Az ügyész a lejtőn lefelé, félig ugrabugrálva, menekül. Mintha könnyebben lépkedne. És az izzadása sem annyira kibírhatatlan...
A POLGÁRMESTER bort tölt a poharakba. Nem először, s nem is utoljára. Gyors, erőteljes mozdulatai testvériesen adagolják a savanykás szagú, de aromás italt, meg lehet nézni, hogy egyetlen cseppet sem tölt mellé! Sok pincért lepipálna ám, ha versenyre kelne velük...
Csakhogy most se ideje, se kedve az üres virtuskodásra.
A falusiak már ismerik ezt a meg nem remegő, a dolgokat biztosan megtartó aranykezet, de a megyei elvtárs előtt - hogy is hívnak? Fullajtár? de jó neved van, egészségedre! - vagyis az előtt, aki vele szemközt ül, mindez még merő újdonság. Demonstráció!
Igaz, hogy a körorvos lakásán tartózkodnak, s az ő fajborát iszogatják, illogatják, míg a házigazda a ház harmadik szobájában működő rendelőben a betegeket látja el. ("Valakinek dolgozni is kell, hehehe..." - emeli poharát a megyétől elszalajtott elvtárs egészségére a polgármester.) A doktor a faluelső jó embere, vadászcimborája. Nála mindig van ilyen alkalmakra terített asztal. Haza mégse viheti az elvtársat, töpreng a polgármester, az fix, hogy az asszony feszt cirkuszolna az ital miatt. Meg úgy általában is.
A tárgyalás óta nagyon a nyakára nőtt az asszony, s egyvégtében egzecíroztatja őt, a falu első emberét, a párt bizalmi élkatonáját, mintha gimnazista, taknyos diák lenne. "Megesküdtem - ilyen szavakat használ -, méghozzá a törvény előtt esküdtem meg, hogy márpedig te nem szoktál italozni. Nem is tehettem mást, elvégre az élettársad vagyok, hites feleséged. De ha egyszer is rajtakaplak..."
A férfi azóta se tudta meg, mit kockáztatna, ha nyíltan szembeszállna az asszonyi akarattal; a fenyegetés befejezése egyrészt fennakadt, kimondatlanul a levegőben, másrészt azóta szörnyen igyekezett, mondhatni minden erejét összeszedte, nehogy ittasan mutatkozzék odahaza. A befejezetlen figyelmeztetés mögött számára titokzatos, dermesztő bizonytalanság torka tátong. Ettől valósággal végig tud borzongani.
A polgármester mindenesetre, tanult a "Kenyeres-afférból". Erről próbálja most minden eszközzel s nagy hangon meggyőzni Fullajtár elvtársat, aki azért utazott ki a faluba, hogy felülvizsgálja az ő, a faluvezető politikai felelősségét ebben a meglehetősen csúnya ügyben.
A "csúnya ügy"-et Fullajtár elvtárs használta először itt, az asztal mellett, amikor elmondta jövetelének konkrét célját. Tökéletesen igazat adott neki. Csúnya ügy - hát nem?
Fullajtár azzal kezdte küldetése végrehajtását, de csak miután négyszemközt maradtak a néptanácselnöki irodában, hogy a megyei pártvezetőség nevében alaposan lehordta polgármesterünket, amiért egyáltalán egy tettlegesség kellős közepébe pottyant. Másodsorban azt nehezményezte, de keményen, hogy egyáltalán, miért nem értesítette minderről azon melegében a megyei pártszervezetet, miért szaladt az esettel mindjárt az ügyészségre, mintha nem lenne több egyszerű falusi kérelmezőnél? E két mulasztás - fejtegette Fullajtár - bőven elégséges lenne ahhoz, hogy elmozdítsunk a helyedről, és más munkát jelöljünk ki a számodra. Azzal van nagy szerencséd - emelte fel figyelmeztetőleg görbe mutatóujját -, hogy a község lakossága egy ilyen intézkedést képes lenne tévesen értelmezni, mondván, hogy lám-lám, talán mégis annak a verekedő Kenyeresnek volt igaza, akkor viszont miért zárták be egyáltalán? Ezt a hibát nem szabad elkövetni, viszont a megrovást sem úszhatod meg, elvtárs, legalább is ahogy jelenleg állnak a dolgok...
A polgármester érzi, de hogy érzi!, hogy mozog vele a szék. mit mozog? Valósággal csúszik! De nem hagyja magát. Ha kell, kézzel-lábbal meglkapaszkodik. Most olyan gyors ütemben bólogat a fejére olvasott dörgedelmekre, hogy aki nem ismeri, azt hihetné, reszketegségben szenved, vagy legalább is légnyomás érte. Persze, mi tudjuk, hogy se egyik, se másik. Pusztán az egyetértését fejezi ki az elhangzott bíráló megjegyzésekkel kapcsolatban. Mindezt olyan mesteri buzgósággal teszi, hogy még a küldött elvtárs is őszintén meglepődik; arra számított ugyanis, a polgármester elkezd majd előtte magyarázkodni, mentegetőzni, undorítóan mosakodni. És mi történik? Egyetlen szavacska erejéig sem száll szembe a megyei bizottság nemrég tolmácsolt álláspontjával. Ez természetesen jó, vagyis igen jó jel, arra viszont Fullajtár nem készült fel, hogy a fejmosás után, ami váratlanul ilyen jól sikerült, mi következzék tulajdonképpen? A magában felépített kioktatás belefulladt a polgármester egyetértésébe. A szépen megrakott tüzet eloltotta a megeredt eső.
Úgy kellene innen visszautaznia az elvtársnak, hogy a polgármestertől kicsikar egy látványos intézkedési tervet, amelyből kiderülne, hogy ő, Fullajtár elvtárs oda hatott kiszállása alkalmával, hogy minden eszközzel megerősítik az ideológiai-erkölcsi nevelést, kezdve a vezető káderekkel egészen le, a legutolsó falusi polgárig. Persze, erre még itt az egész nap, a polgármester most éppen azt javasolja, lépjenek át az egészségügyi körzethez, ahol napi, de halaszthatatlan pártügyek elintézése van függőben, utána esetleg megtekintik a falu legújabb létesítményeit, továbbá az őszi munkálatok menetét, ez utóbbiből például már csak igen kevés, ahogy mondják: elhanyagolható mennyiség, van hátra...
És tessék, most itt vannak ama bizonyos körzetnél, a halaszthatatlan pártügyek pedig várhatnak egy kicsit. Amíg egymás egészségére koccintgatnak a doktor úr népies stílusban bebútorozott, igen lakályos dolgozószobájában. Fullajtár elvtárs csak úgy félszájjal, tartózkodón kóstolgatja a pompás nedűt, mely csordultig áll poharában, mégsem ömlik ki, a szokatlan sűrűsége miatt. Mint aki igazából ért a borhoz, olykor elégedetten csettint, majd szemét lehunyva, egyetlen fergeteges mozdulattal lezúdítja a torkán a több mint 3 deci óbort, fintorogva nyög is hozzá, mint aki kellemetlen, ám kikerülhetetlen feladatnak tesz eleget...
No hiszen, veszi szemügyre lapos pillantásokkal a polgármester, ha így állunk, akkor biztos, hogy egy jó ideig helyben maradunk. E téren jó emberismerőnek tartja magát (ha meggondoljuk, tulajdonképpen az is!), s arról kezd csöndes, vallomásos őszinteséggel búgni a vendég orra alá, hogy mekkora nagy hibát követett ő el ezzel az átkozott verekedéssel kapcsolatban. Elsőre is, magyarázta egyre magabiztosabban, az irodámba mostanig csak az nem jött be, aki nem akart, éjjel-nappal tárva az ajtó az állampolgárok előtt. Ez nem csak elv volt, hanem gyakorlat is. Ha tehát Kenyeresnek valami elszámolni valója van vele, a polgármesterrel, és történetesen nem olyan ember, amilyen, akkor számolatlanul sok alkalma nyílik szóvá tenni bármiféle kenyér-históriát. Ezt máris szögezzük le. Egészségünkre!
Namármost, és a polgármester e pillanatban újra demonstrálja kifogástalan töltögető technikáját, szóval abban nyakig ludas vagyok, hogy hagytam olykor ittas állapotukban, szesz-szagúan is belépni az embereket az irodámba, lovat adva ezzel alájuk, s most azt is láthatjuk, mi lett ebből.
De azóta - újabb koccintás - én is megokosodtam ám, s ha csak kicsit is érzem valakin az italt, már teszem is ki a szűrét az irodából. Azt mondom neki: "Menjél haza szépen, aludd ki magadat, aztán majd eljössz és nyugodtan eléadod a panaszodat, én nem futok meg előled..." Többet mondok: élvonalbeli életszabályommá tettem, hogy hivatalos ügyekről pohár mellett nem tárgyalok. És ezzel be van fejezve!
A kiküldött rendre megismétli poharával a fentebb leírt szemlehunyósdi mutatványt, beleértve az egyetlen legurítás lendületét, és váratlanul olyat kérdez a polgármestertől, ami miatt abban majd hogy meg nem áll az ütő.
Azt kérdi ugyanis: ugye, ez nem a legelső eldöngetés, ami pályafutása során a faluban kijutott neki?
Ha éppen moszt töltene, lehet, hogy a polgármesternek is kilengene a keze, de mert csak rágyújt, látszatra nincs nyoma annak, milyen indulatokat vált ki benne a kérdés. A válasz kicsit várat magára,, legalább négy-öt szippantás és füsteregetés erejéig.
- Hát igen - hajtja félre a fejét nebulós restelékedéssel -, tgörtént még egy-két...hm... baleset, jobban mondva kisiklás, de akkor ugye, a körülmények...
- Szóval igaz?! - csap le rá az elvtárs. - És jellemző, maga akkor sem jelentette, úgy kellett megtudnunk, kerülőutakon, szégyenszemre... No és, akkor mi volt a baj? Megtudhatnánk?
A polgármester egyből szűknek érzi a ruháját...
Milyen kicsi fiú lett egyből a POLGÁRMESTER! Rimánkodó hangja egy csiszlikségen rajtacsípett nebulóé, aki minden porcikáját latba veti, hogy bocsánatért esedezzék; bevallja, nagyon restelli most magát, de bevallja, hogy bizony, korábban több ízben is pokrócot dobtak már rá, ráadásul többen is voltak, hangjuk után ítélve legalább is, ellenben nem volt a kezében senki ellen szóló bizonyítéka, még gyanakodni sem igazán merészelt, mert úttalan utakon, koromsötétben törtek rá... Maga sem tudja, mit keresett akkor olyan isten háta mögötti helyeken, de most már késő bánat...
"Ilyenek ezek az emberek, elvtársam - húzódott közelebb, bizalmasabb távolságra a megyei vendéghez -, hálátlanok, bosszúállók, tiszteletlenek. Itt ez a Kenyeres is, kijárom neki nagylelkűen, hogy ha már ülnie kell, akkor legalább itt, a közelben, tehát Sárváron töltse le a büntetését, mire ő fogja magát és azzal fenyeget meg, hogy kamatostól fizetteti vissza velem a kölcsönt... Kérem szépen, nekem aztán ne üzengessen ilyesmit senki faszfej!"
Döng az asztal lapja a polgármester karcsapásai alatt, de úgy látszik, a döngetéshez is mesterien ért, mert az ég világon semminek nem esik bántódása, még csak ki sem ömlik semmi.
A kiküldött felvonja a szemöldökét, élénken érdeklődik az iránt, hogy honnan veszi a Kenyeresről szóló információit a polgármester. Ja, hát a börtönigazgatóság értesítette, méghozzá hivatalos formában, hogy a Kenyeres Imre nevezetű fogvatartott ilyen és ilyen szándékának adott több ízben hangot rabtársai előtt...
"Meglátjuk, mit lehet tenni e téren" - igéri Fullajtár elvtárs kegyesen, és bár a polgármester jól tudja, hiszen maga is gyakorolja, hogy egy ilyen ígéret nem sokat ér, de él benne a remény csírája, ami sokszor fontosabb, mint a bizonyság maga. Hirtelen az kezdi nagyon erőteljesen foglalkoztatni, mit mondjon majd, hazatértekor a feleségének, hogy elaltassa jogos gyanúját... Ám nyílik az ajtó s ferltűnik benne a szakállas doktor, tálcával a kezében, rajta mindenféle finomság, disznóság... Még a látványtól is elcseppen az ember nyála.
A polgármester félreteszi pánikos gondolatait.
AZ ÉJJELIŐR beburkolózik molyette, erősen penészszagú, de még mindig kályhányi meleget tartó hűséges vasutaskabátjába. Ilyenkor mindig eszébe jutnak a sárvári állomáson töltött hosszú, dolgos esztendők és ellepi a szemét a könnyes pára. Nem sírás ez, egyszerűen csak nedvezni kezd a látószerve és a környéke, mintha szél csapott volna belé némi felkapott port, töreket... Ugyanez történik, amikor haragra gerjed vagy berezel valamitől, mindenre csak a könny és a könny... Ő tulajdonképpen váltókezelő vasutas. Még most is vígan az lehetne, ha nincs az az ostoba - dehogy ostoba, inkább ezerszer átkozott! - névnapozás. Jó öt évvel korábbi Péter-Pál napot idéz fel az emlékezete, pontosabban az akkor szokásos italozást, amit az egyik váltóőr társa, maga is Petre, tehát ünnepelt lakásán rendeztek, elvégre a sárvári vasutasok között kereken három Petre, két Péter és egy Pál, mindmegannyi teljes jogú ünnepelt teljesített szolgálatot. "Szentek egész koszorúja szolgál a kezem alatt" - szokta volt mondogatni az állomásfőnök, aki ugyancsak hivatalos volt e névnapi kanmurikra. A mulatságukra jellemző volt, hogy mindannyian hamar berúgtak. Kivétel nélkül. Előtte ugyanis sose lakmároztak bőségesen, nem terített asztal mellé telepedtek, inkább csak úgy, munka után, haza felé menendő. Mondhatni, korgó gyomorba zúdult az édes likőrrel feljavított "fehérpálinka", ahogy Sárvár környékén a gyenge főzetű, megpancsolt üzleti vodkát emlegették. Nem csoda, hogy az éjjeliőr zűrzavaros, nyomasztó emlékeket őriz arról a késő délutánról, amikor is csapatostul kitődultak az őrház elé, s az éppen leszálló szürkülettel mit sem törődve, húsz lépésről célbadobáltak a kiürült üvegekre. Muníciónak kéznél volt a töltés zúzalékköve, miközben mellettük egyre-másra, zavartalanul húztak el a különféle menetrendszerű és azon kívüli szerelvények. Mikor már egyetlen ép üveg sem maradt a környéken, az egyik Péternek (Petrének vagy pálnak, de ez most teljesen mindegy) az az ötlete támadt, hogy ha már itt vannak és együtt vannak, nosza, rúgják fenéken a vasutat. Az ötletet mindenki ujjongva fogadta, csak az nem volt világos előttük, hogyan is billentsék faron egyszerre az egész vasutat ők, ez a maroknyi Péter-Pál?
Ámde a megvilágosodás nem késett...
Ma is csillagokat lát, ha a következő perceket megidézi. Éjjeliőr ráadásul hallja is, amint a távolból felvisít egy jócskán megrakott, kínlódva vánszorgó szerelvény. A játékszabályok szerint rúgásuk célpontja az a VALAMI kell hogy legyen, ami legelőször szemük előtt terem. Az első mozgó célpont... Ami lehetett volna egy rühes kutya, vagy egy vernyákoló macska is, esetleg egy cigánypurdé, vagy éppen egy csapat hazatámolygó ivócimbora... Talán még az élő fába is belékötöttek volna - hát akkor éppen a közeledő tehervonat vigyed el szárazon? Mindenki látványosan gyürkőzött, vette a svungot, lendítette a lábát, egymás hátsófelén próbálva ki erejüket, aztán amikor már az utolsó vagonok is átzakatoltak a közeli váltón, egyedül az éjjeliőr tartott ki a közös egyezség mellett; a többiek meg se moccantak, iszonyodva nézve végig, hogyan hurcolja magával a véres, leszakított lábfejet a rendületlenül tovagördülő vasszörnyeteg, s miként telik meg vérrel a töltés mellett egy kisebbfajta gödör...
Éjjeliőr többre nem emlékszik, csak a véres jelenethez fűződő iszonyú fájdalomra, majd valamikor, az idő ködébe veszve, a nyomorúságos ébredésre, amikor életének emlékszálait próbálta egyetlen értelmes fonallá sodorni. Egy mindenképpen bizonyos: azóta sántikálva rója az utakat idehaza. Nem tud sokáig egy helyben állni, mert szörnyen feldagad sebesült lába, s hogy mégse üljön teljes tétlenségben odahaza, felvették éjjeliőrnek a néptanácsnál; igaz, hogy az őrszolgálatot a hatályos törvény szerint a falu egész férfi lakossága társadalmi munkában, felváltva végzi, pontos beosztás alapján, de a legtöbb családban úgy ítélik meg, hogy amíg csak tudja, inkább megváltja pénzzel a szolgálatot, így aztán éjjeliőrre meglehetősen gyakran kerül sor egy hónap során, ezáltal kikerekítve csöppnyi rokkantnyugdíját, amivel a "fenéken billentett vasút" végül is teljesen szabályosan és joggal, elbocsátotta. Az eset szemtanúi, bajtársi szolidaritásból, no meg némi kérlelés után egyemberként éjjeliőr érdekében tanúskodtak a munkaügyi vizsgálatok során, de hát bármelyikükkel fordult is volna elő hasonló eset, a betyárbecsület még élt az emberekben...
Az őrszolgálat közbeni sétálgatás még jól is jön a nyomorék lábnak, legalább nem rozsdáznak be rajta az izmok. A vasutaskabát, korábbi pályafutásának egyetlen fennmaradt kelléke azóta is hűségesen melegíti torha testét, hosszú éjjeleken át, hóban-fagyban is. Éjjeliőr nem tart az éjszakától, a sötétségtől. Ismeri a falut, és tudja, hogy kik lakják; alapjában véve derék emberek, még ha duhajkodnak is olykor-olykor. Mint most is: az éjszaka csendjéhez és neszeihez szokott füle két ember más-más ütemű tántorgását hallja ki a hunyt szemű világ békességéből. Tudja, hogy az italbolt már régóta bezárt, ezek tehát azelőtt vagy másutt önthettek föl a garatra, ráadásul nem is nótáznak szívük szakadtából, ahogy a legtöbben teszik, ha kettőnél többen jönnek le vagy fel az úton; ezek határozottan csak tántorognak, és közben fújtatva szitkozódnak, az egyik mindegyre valami "tekintélyt" emleget, amiről nem tudni, hogy kerül ide, az éjszakai falu utcájára; többször is nyomatékosan nekiszalad a mondókájának, de nem jut tovább annál, hogy "naggyon kell ám vigyázni, de naggyon!". Rendületlenül csoszognak a lábak, nehézkesen és mind erősebben, tehát feléje közelednek... A másik hangban éjjeliőr ("Vigyázunk mi, kérem szépen, állandóan csak vigyázunk, azért vagyunk idetéve, ez csak természetes...") a csillapítóan engedékeny kerteléséről ismert polgármestert gyanítja. A felismeréstől mindjárt meg is retten; Kenyeres Imre esete óta megfogadta magának, hogy ha valaha még az életben szembetalálkozik a polgármesterrel, ő isten bizony, hátat fordít az őrhelyének, bakterkedjék az, aki akar, legyen a polgármester a tótumfaktum minden helyzetben, ha olyan nagyon oda van a beosztásáért, meg azért, hogy mindenki az ő elgondolása szerint táncoljon. A múltkor is, nem megbüntetett kétezer klejjel, csak azért, mert azt mertem mondani neki: nem látott semmit az állítólagos, Kenyeressel vívott párharcból. Szó se róla, a polgármesternek joga van akkor büntetni, amikor csak akar. Elvégre ő a polgármester, ő szegi meg itt náluk a kenyeret mindenkinek, ezt senki nem vonja kétségbe, viszont éjjeliőrt se faragták éppen fűzfából, hogy ki-ki a kénye-kedve szerint ide-oda hajlítgassa. Nem adott ő igazat egy másodpercre sem Kenyeresnek, de abba se ment bele, hogy kétezer lej fejében a poolgármester "jóembere" legyen. A pénzre mindig szükség van, de nem ilyen áron. A jómadár pedig kész volt darabokra tépni a már kész jegyzőkönyvet, s ehhez csak annyit kellett volna tennie, hogy a törvényszéken kijelenti: "Igen is, a saját szememmel láttam, amint Kenyeres ütött először, de nem mentem oda, mert megijedtem."
Polgármester ismételt meggyőző próbálkozására így reagált éjjeliőr:
- Sok mindent láttam már s látok is még, polgármester elvtárs, de azt az egyet, amit kérni tetszik, nem mondhatom, mert esküszöm, hogy tényleg nem láttam semmit, még egy halvány mozdulatot sem, és ehhez az igazsághoz tartom magam...
A büntetést pedig ott egye meg a fene, kifizeti. Pontosabban visszatartják a bakteri járandóságából.
Most pedig jó lesz behúzódnia az italbolt mellett álló eperfa vastag törzsének árnyékába. Visszatartja még a lélegzetét is, s hiába hogy sötét van, és hiába, hogy a Kenyeres-históriával úgy megjárta, most kimereszti a szemét: a polgármester ott botladozik el, karnyújtásnyira tőle, ha akarná, megragadhatná a grabancát is, mert bár a néptanácsnak csak egyik ablakán át szűrődik ki a lámpa gyér fénye, s nem több, mint egy szentjánosbogár derengése a koromsötétben, az utolsó pillanatban éjjeliőr lehunyja a szemét, hogy biztos legyen abban: tényleg nem látott semmit...
Ebben a pillanatban zajt hallani a néptanácson túlról, a falu egyetlen tömbházának emeletéről. Asszonyi hang sivít az éjszakában:
- Hol tekeregsz, te istenadta?!
LUCSIÁT mindenki ismeri a faluban, még az is, aki sose fordult meg a kocsmában. Méretes, de arányos idomaival, erős karjával és vaskos, oszlopszerű lábaival olyan az italbolt pultja mögött, mintha örökké harcra hívná az embert. Csak rá kell nézni, s akiben van egy kis jóérzés, mindjárt el is megy a kedve a randalírozástól. Örvend, hogy még behúzhatja az előtte lévő pohár tartalmát, s aztán nyomás, az ajtón túlra!
Persze, ha valaki netán elveszíti a mértéket, és ez sem annyira ritka esemény, hogy szemet hunyhassunk fölötte, az hiába kapálózna, mert úgyis a Lucsia acélkezei közé kerül, aki tiszta szívesen és nagy beleéléssel egyben a kidobóembere is a lokálnak. Akinek ezek után is törni-zúzni, verekedni támad kedve, az jobbára már csak a sánc szélén ülve, kóválygó fejjel veheti fontolóra, érdemes-e megkísérelni a húr feszítését, vagy próbálja meg arra felé venni az irányt, amíg még tehet, ahol hazatértét mégis csak egy fekhely várja, akármilyen is legyen az... Bármi jobb, mint a Lucsia KO-ja...
A fehérnép ugyanis, az eddig felsorolt erényei mellett még bandzsít is, ahogy a falusiak ezt mondani szokták: "oda néz és ide lát". Azt viszont eddig még senki se tudta megmondani, vajon mind a két szemére érvényes ez a megállapítás, vagy csak az egyikre, s ha igen, melyikre? Ezért aztán óvatosságból úgy viselkednek az emberek, mintha egyszerre ide is, meg oda is képes volna látni.
Ha tudnák pedig, hogy szegény Lucsia egyik szemén jókora hályog homálylik már évtizedek óta, s azon át szinte semmit nem lát, s csak a másik az, ami némileg valóban eltér valamicskét a normális szemtengely állástól, egészen biztos, hogy többet megengednének maguknak. Titkát azonban a csaposnő még férjeurával is óvakodott megosztani, hadd higgye őt a világ minden-látónak, aki ha nem is éppen mindenható, de azért jobb előtte jámbornak és alázatosnak mutatkozni.
Faluszerte elismert tekintélyéhez gonbdolom, testi ereje is hozzájárul: az például, hogy női mivolta ellenére úgy emelgeti a nehéz italos ládákat, görgeti a söröshordókat, férfimódra, mint más a semmit. Van azonban még egy minden eddigit felülmúló nagy jellemerénye: a becsületessége. S ezzel mindenkit tarol. Az italboltban megfordulók közt még a gyanú árnyéka se támadt senkiben aziránt, hogy ha bort rendel, akkor vajon a poharába kerülő bor ugyanolyan, mint az, amit korábban az üvegbe eresztettek. Vagy a pálinkát szomjazó sem vonta kétségbe sose, hogy amirt poharából lehajtott, az netán valami felvizezett lötty rokona lehetne. Ezekre nagyon kényes volt ám Lucsia! E mellett pedig, mindig mindenkinek pontosan adott vissza, a legkisebb aprópénzig, s már régóta meg se próbálkoztak borravalóval kedveskedni neki, mert ilyenkor lefitymálóan és harsogó hangon, hogy mindenki megértse, nyíltan kijelentette: neki bőven elég az a nyereség, amit becsületesen, annak révén nyer, hogy a poharakat minden esetben el kell mosnia, megszárítani viszont már nincs elég idő, ezért mindig marad bennük-rajtuk némi kevés vizecske... "És hát kicsiből lesz a nagy" - fogta össze a kezét nagy, kelt kenyérnyi mellei alatt Lucsia, s gondolom, nincs az az ellenőr, aki módszer ellen föllépne...
Mondhatjuk úgy is, hogy Lucsiának sok mindent köszönhet ez a falu. Egyáltalán nem véletlen, hogy az italboltban évek óta nem történt tettlegesség, de még csendháborítás sem. A cirkuszok, az összekapások, ha előfordultak is, kizárólag a kocsmán kívül estek meg, s bár az indulatokat sok esetben a Lucsika két keze által kimért italok fűtötték-feszítették, de mit tegyen ez ellen egy italbolt vezetője, akinek az a mindennapi missziója, hogy itallal s kérésre némi harapnivalóval szolgálja ki a klientúrát?! Talán fordítson hátat a munkájának? No hiszen, mindjárt tízen is szöknének a helyére, a pult mögötti rekesz sose maradna üresen, s Lucsia szentül hiszi, hogy azok a "mások" őnála sokkal gátlástalanabbul vinnék a boltot, így aztán vállalja a helyzetéből fakadó, nem éppen lelkesítő következményeket, annak ellenére, hogy ő maga szívből megveti az italt, undorodik tőle, s ez a részeg emberre is érvényes. Férje, egy gyomorbajos kis emberke végül ius mellette lett elvhű tgejivóvá, miután kétízben is kimetszettek egy-egy jókora részt cafattá szakadt gyomrából, amit többnyire a korlátlanul elfogyasztott italoknak és a számlálatlanul sok elfüstölt cigarettának köszönhetett.
- Vagy ülsz a fenekeden, vagy elpatkolsz! - figyelmeztette a második műtét után Lucsia. - Harmadik alkalom nem lesz, mert egyszerűen, nem engedem kijönni a mentőket...
Amiként odahaza megállj-t tudott parancsolni az ura szeszéhségének, ugyanígy állapítja meg minden esetben, már-már önhatalmúlag, hogy kit szolgál ki és kit nem. "Te már ittál eleget, de azért nesze, itt van még egy pohárral, aztán tűnés!" - mondja az egyiknek, aki már enyhén meg-megkapaszkodik a bádogpult szélében. Annak pedig, aki netán huszárosan vigyázzba merevedve áll előtte, e szavak jutottak: "Ha annak a fele, ami benned van, most bennem lenne, úgy én is jól járnék és te is jobban éreznéd magad... Száradjon le a kezem, ha egy csöppet is töltök neked!" A nagyobb nyomaték kedvéért még hátat is fordít az illetőnek, aki még elácsingózik ott egy darabig, majd hirtelen sarkon fordulva ledübörög a cementlépcsőkön át az utcára, s csak ott lódul meg, másokban is gyanút keltve, egy apró kavicsban megbotolva...
A fene tudja, hogyan látott bele a vendégeibe, miként tudta lemérni, mit és mennyit fogyasztottak, mielőtt az italboltba léptek volna, de tény, hogy még sose nézett egy tökjózan embert ittasnak és fordítva; ami pedig az árnyalatok megítélését illeti, hosszú boltossága tapasztalatai taníthatták ki kinek-kinek a tűrtőképességéről, aki csak egyszer is megfordult nála. És itt van a kutya elásva, mert ugyan ki ne fordult volna meg az italboltban? Egyszer-kétszer szinte minden férdiember, aki élt és mozgott, még a gyermekek is, ha másként nem, hát az apjuk-bátyjuk-nagyapjuk után szalajtották őket, vagy cigarettáért, esetleg üveges sörért, kivált nyáron, ha nagy ritkán érkezett a városból...
Lucsia betartotta a rendet. Akkor nyitotta-zárta a boltot, amikor a hivatalos rendelet előírta. Nem törődött senki könyörgésével, se fenyegetőzéssel, a nagyrabecsült vendégek számára fönntartott, függönnyel leválasztott szeparét is öt per c leforgása alatt képes volt kifüstölni, még ha maga az atyaisten poharazott volna benne... Most különösen örvend, hogy sose hágta át ezt a saját maga kirótta törvényt, így aztán Kenyeres Imre szánalmas és sajnálatos históriája után is emelt fővel nézhet az emberek szemébe, s a polgármesternek sincs mit az ő szemére hánynia!
Pedig... ha azon az estén történetesen megesik, hogy elveit feladva gyengeséget mutat, és nem sepri ki az egész kompániát a szeparéból a polgármesterrel az élen, amikor az ivóban felakasztott kakukkos óra elhuhogta a tízet, ma már biztos, hogy nem támaszthatná belülről a pultot, mert ő is nyakig merült volna a Kenyeres-ügyben. Így viszont csak tanúként hallgatták ki, s bármennyire sajnálja a kis Kenyeresnét, hiszen ő érti és érzi, hogy min ment keresztül mint anya és feleség, de se az ügyészségen, se a törvényszéken nem állíthatta azt, hogy Kenyeres Imre nem italozó ember. Elvégre ő látja, hogy mennyire megéri a pénzét ez a bajkeverő... Igaz, semmivel sem alávalóbb másoknál, sőt, de hogy nem italos ember, ezt senki se mondhatja róla. Nem ül egész nap a kocsmában, de azért szinte naponta tiszteletét tette...
Kenyeres Imrének is került asztaltársa azon a bizonyos estén. Isten ments, nem ivott volna ő magában. Oda azért még nem jutott!
VARRÓ ISTVÁN valamivel fiatalabb, család nélküli ember, fogatos volt a mezőgazdasági szövetkezetben, amikor csak ráérős ideje van, benn ücsörög az italboltban. Ott szeret ülni, a bejárat melletti félhomályban, pontosan a sarokban, onnan nagyon jól szemmel tarthatja az egész ivót, nem csak a környező asztalok népét, őt viszont már csak akkor fedezhetik föl mások, ha egyszer hól alaposan hozzászoktak a benti félhomályhoz.
Varró Istvánnak, Kenyeres Imréhez hasonlóan, nem ízlett magára elfogyasztani a deci vagy a butélia bor; mindketten, nagyon sok emberhez hasonlóan, azt tartották, hogy csak az ökör iszik magában, s ha valaki mégis magányos illogatásra adja a fejét, az előbb-utóbb elveszett ember lesz, amolyan részeges. Akit a népek megvetnek. Varró István akár kézzel-lábbal is tiltakozott volna valami hasonló besorolás ellen, annál inkább, mert hogy Ignác bátyjáról mindenki tudta: egyetlen deci páluinka fejében is már hajlandó fát vágatni a hátán... Öt esztendővel idősebb Istvánnál, de valójában legalább tizenötnek látszik a köztük lévő fizikai különbség. Haja erőteljesen meggyérült, fogai kilazultak az örökös étvágytalanságtól, ínye megdagadt, olykor vérzik is, arcán legkevesebb több hetes borosta mindig, bedagadt, vizenyős szemei véreresek, s amikor éppen nem a mámorát alussza ki valahol, mindegyre a falu útjait rója, az italbolt környékén sündörög, leszólítva az arra haladókat dünnyögő, nyálas hangján: "Fizessegydecitteeeee!" A hangok, a szavak egybefolynak, csak a panaszos kunyorálás hanglejtése adja az emberek tudtára, hogy itt egy ember kapitális gondjáról van szó, életről és halálról. Ha sokan hozzá is szoktak Ignác koldusnyávogásához, megedződtek az örökös siránkozásától, még mindig akadtak elegen, akiknek úgymond megesett a szívük rajta. A kolduló pedig úgy döntötte magába a kegyesen adagolt mámort, mint aki fér, hogy a következő pillanatban kiesik a kezéből a teli pohár és ami benne van, elcsorog haszontalanul a szomjas földben.
Ilyen testvér árnyékában élni Istvánnak nem volt valami nagy dicsőség. Ő maga, ha visszagondol az elmúlt évekre, úgy szokott az italbolthoz, hogy mindegyre Ignácot kellett hazatámogassa, s mert bátyja nem tágított a kocsma mellől, ő neki is ott lett a megfigyelő helye; egy idő után fogta magát és beült a bejárat melletti sarokasztalhoz, még akkor szemelte ki magának azt a zugot, közben aztán asztaltárs is került, akivel a várakozás valahogy könnyebben ment. Elszopogattak egy-egy híg fröccsöt, amíg Ignác a szokásos cirkuszát művelte... Most, hogy már édesanyjuk nem él, István egyszerűen levette minden gondját Ignácról, bár mindketten ugyanannak a kőháznak az elromosodott, omlásnak indult egy-egy szárnyát lakják. Mintha idegenek lennének, egy szót nem szólnak egymáshoz; a ház körüli tennivalókat István látja el, de ő is csak tessék-lássék; tart egy tehenet, egy disznót és három juhot; ennyi és a szövetkezeti munkája bőségesen elég ahhoz, hogy kiteljen a napja.
Varró István nagyon ritkán szokott berúgni. Ő csak addig és annyit iszik, amíg kellemesen el nem zsibbad a gyomra, minden izma; meg az "intelligenciája", ahogy a gondolatainak a fészkét nevén nevezi. Meglehetősen gyakran és ingerülten gondol arra, hogy akár sofőr is lehetett volna belőle, de traktorista egészen biztosan, ha anyja nem állítja oda őrangyalnak Ignác mellé, azt remélvén, hogy a család elsőszülöttjét, reménységét egyáltalán meg lehet menteni. Az anyai számítás nem vált be, az egy legény helyett most már ketten csúsznask lefelé a lejtőn, az egyik megállíthatatlanul, a másik lassan, de biztosan... Ez még akkor is igaz, ha István mindent elkövet azért, hogy a látszat egyelőre őt igazolja. Egyszerűen, nem hajlandó szembenézni az igazsággal. Teszi ezt annak tudatában, hogy távol áll attól, hogy rabja legyen az italnak. Ha úgy akarja, akár napokon keresztül képes meglenni anélkül, hogy akár egy cseppet is fogyasztana; sőt, olyan nap is akad, hogy egyetlen érdemleges ismerőse sem téved be az ivóba, akival érdemes volna elmúlatni az időt két fejés és etetés között. De mert ő akkor is itt van, ilyenkor ásv ányvizet szopogat, ritkán gyümölcslevet is kever belé, hogy némiképp megédesítse és színt adjon neki. Valahányszor Ignác besomfordál az ivó ajtaján, István kétségbeesetten a tenyerei közé temeti az arcát, ne is lássa elfajzott, szerencsétlen testvérbátyja elembertelenedett ábrázatát; ha történetesen épp nincsen a teremben, egyre csak utána les, ide-oda cikázó tekintetével, amivel mindent nyugtáz és felleltároz, ami egyszer eléje kerül. Még a Kenyeres Imrével történtek se kényszerítették visszavonulásra. Ellenkezőleg, mintha még nagyobb kötelességtudattal húzódott volna vissza megszokott zugába, s most például - elég ritka eset! - ő maga ajánlkozott fel asztaltársának, hogy fizet egy butélia bort a találkozásuk tiszteletére; csak úgy, minden előzmény vagy komolyabb indok nélkül kerül sor e meghívásra, a vendég előbb csak szétterpesztett lábain, imbolyogva álldogál az asztala mellett, ostor lóg a kezében, majd István unszoló szavaira egyszerűen csak lehuppan az üres helyre. Éppen úgy, akár egy zsák. Súlyosan. Aztán koccintanak. A bor kiloccsan a zöld bádogasztalra. Kár érte, de mit lehet tenni? Kezük fejével elmaszatolják a felpattogzott asztallapon. Sikerül bedolgozni az egyre vastagodó, sötétebbé váló szutykos patinarétegbe. Szó nem esik közöttük. Ugyan, miről is beszélnének, hiszen nem kebelbarátok ők, éppen csak ismerik egymást, mint egyik falusi a másikat, de azért határozottan jó így hosszan elüldögélni, kitekinteni a homályból az ablakon át a napvilágra, s bár István jól tudja, hogy a bátyját Kenyeres Imrével együtt nyelte el a sárvári börtön, akkor meg is könnyebbült, mert úgy gondolta, hogy megszabadul az Ignác gondjától; most mégis egyre az ivó ajtaját lesi, s azt képzeli, hogy a következő pillanatban megtörténik a csoda: az ajtón betántorog az italbolt nyekergő hangú bohóca, az ő életének megkeserítője, Ignác...
POLGÁRMESTERNÉ csöppet sem áltatja magát azzal, hogy férje egyik napról a másikra úgy hajlik és alakul majd, ahogy ő azt elvárja tőle. Már maga az nagy eredménynek tudható be, ha valamelyest sikerül féken tartani, a tombolását megzabolázni, s valamelyest becsalogatni az értelmes emberi lét nyugalmasabb jóval öblébe. Hogy miben áll polgármesterné szerint "az értelmes emberi lét", világosabbá válik, ha elfogadjuk, hogy a létezés legfőbb gondjának pillanatnyilag - ezekben a késő őszi napokban - a cserépkályhák rakatását tekinti a falu egyetlen panelháza első emeleti szobáiba. Hiába tervezték ugyanis, valami furcsa és érthetetlen tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve ezt a házat itt, ebben a sárfészekben is ugyanúgy, mint városbeli jóval nagyobb és tágasabb, merész vonalúbb testvéreit, tehát úgynevezett központi fűtéssel ellátva, a terv ismeretlen készítői gyaníthatóan még csak el se merengtek - bár egy fél perc erejéig legalább nyugodtan megtehettélk volna! - azon, miként lesz ebből a valóságban meleg, főként téli zimankó idejé, habár az ember már ősszel is keservesen megtapasztalja, hogy bizony, nincsen fából és a saját bőrén érzi a kihűlő napok türelmetlen, kínzó vacogását végtagjaiban, ízületeiben. Mindezt szem előtt tartva, teljességgel érthetővé válik polgármesterné heteken át következetesen, szívósan kifejtett közügyi buzgólkodása a kályharakás terén, mi több, ő maga teljességgel jogosnak tartotta azt a sürgető igényét, hogy három kályharakó mester - egy a faluból, kettő a közeli Sárvárról - egyetlen nap leforgása alatt elvégezze - természetesen hibátlanul! - mindazt, amire másutt legalább egy hetet szánnának; és hogy mindezt kijárni, megbeszélni, a lelkükre kötni vitán felül, a polgármesteri hatáskörbe vágó feladat. Logikai vonalvezetését követve, okoskodásának íve a következő volt: amennyiben a falu építésével, fejlesztésével, csinosításával stb. kapcsolatos tengernyi tennivaló szálait mind-mind az ő ura tartja a kezében, mert a poárt ezt így látja a lehető legjobbnak és legelőremutatóbbnak, kedzve a hídépítéstől egészen a villany bevezetéséig, akkor az a pár vacak kályha felrakása legfeljebb amolyan gyerekjátéknak, ujjgyakorlatnak számíthat. Ezek után nagyon elcsodálkozott - hogy enyhén fejezzük ki magunkat, mert a polgármesterné csodálkozása inkább volt fölfortyanás és kezdődő, bontakozódó dühroham előszele -, majd ehhez mérten illő és hatásos patáliát csapott amiatt, hogy "drágalátos embere" (ezzel a polgármestert kívánta személytelenül is nevesíteni) távolról sem lelkesedett őhozzá hasonlóan a kályharakásért, sőt, még azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy amennyiben őneki, az asszonynak ekkora gondot okoz néhány csempekályha ügye, hát csak bátran, tessék, járjon ám ő utána, mert az idejéből biztosan kitelik. Az energiájáról nem is beszélve...
Nincs miért tagadnunk, hogy polgármesterné bizonyos fokig valóban szabadabb, nagyléledgzetűbb életmódot vitt a férjénél, lévén betegnyugdíjas óvónő, aki "meglazult idegei" miatt volt kénytelen búcsút mondani polgári pályafutásának, de ha valaki akár csak célzás formájában is, arra mert hivatkozni, hogy ez egyenértékű a semmittevéssel, sőt, uram bocsá, a henyéléssel, akkor az menten kiváltotta az asszony bősz haragját. Így aztán teljesen logikus, hogy polgármesterné sértőnek, paraszti tahóságnak könyvelte el ura megjegyzését (is), s hogy ne maradjon adósa, igyekezett őt nyomban emlékeztetni arra, hogy ha "alaposan" szemügyre vesszük (az alaposan-t pedig nyomatékosan kihangsúlyozta!) a polgármester elvtárs bevett időbeosztását és -gazdálkodását, bőven találhatni benne "haszontalan" és "merően fölösleges" tételeket; sőt, ha még alaposabban vesszük szemügyre ugyanezeket a dolgokat, az is kiderül, hogy ezek a tételek bizony, meglehetősen tetemes részét teszik ki a munkaidőnek; e levezetés után pedig teljességgel helytelen és illetlen dolog a férje által használt fensőbbséges, szarkasztikus hangnem; és ha mindez még mindig nem elégséges érv a szemében, hát gondoljon csak a Kenyeres Imrével való összetűzésre, hátha attól helyrebillen az ítélőképessége...
Elgondolhatjuk, hogy az asszonynak nem volt túl nehéz leszerelnie férje elzárkózó, idegenkedő vonakodását a kényelmes, emberhez illő otthon megteremtésének mindennapi gondjaiban; ha szóban nem is, a valóságban évek óta úgy viselkedett a polgármester, mintha a rábízott falunak, embereknek nem is őre, féltő felelőse és bölcs tanácsadója lenne, ahogy az irányadó dokumentumok világosan lefektették és kijelölték a számára, hanem a teljhatalmú családfője, kenyéradó gazdája, szeszélyekkel megáldott kegyes ura. A jócskán meghízott, kívül-belül elférfiasodott, pattogó beszédmodorú asszony figyelmét nem kerülték el ezek a változások, s úgy tűnik, bár nem mondta ki, hogy némileg a kedvére is voltak, ezért pedig sok mindent el is nézett a férjének, olyasmit is, amitől ő személyesen viszolygott, de mindent megjegyzett és nem felejtett. A Kenyeres-ügyben történt tárgyalás viszont láthatóan megfeküdte az asszony gyomrát, súlyosbította roncsolt idegeinek állapotát, s olyan elhatározásra késztette, amitől eddig visszatartotta magát: ha törik, ha szakad, kézbe veszi életük menetének irányítását. Nem csorbítja a férje tettrekészségét és alkotó munkáját, de a vonalat a továbbiakban ő húzza meg neki, tudomására hozva, meddig mehet el kedvére, szabadon, s meddig csak az asszonyi utasításra vagy jóváhagyással. Ez az, ami kell ám a férfiembernek, vonta le a következtetést polgármesterné. Éppen, mint a sofőröknek: egy jó, világos, vastag von al az út közepén, egy messzire hangzó rendőrsíp, amely ha felharsan, vigyázzba kényszeríti a legelvetemültebb fickót is. Férje meghunyászkodva igazodó, óvatos viselkedésén pedig mindjárt le is mérhette, hogy egy csöppet sem tévedett. Tudta ugyan, hogy nem nyerhet csatáét egyetlen nekifutásból, de máris úgy tett, mintha ő lenne a győztes. Tegnap is, amikor beemelte a férfit és azt a városról jött, sebhelyes arcú, szemüveges mitugrászt a küszöbről, mindkettőt jócskán zilált állapotban, szóhoz se hagyta őket jutni, egyenesen a vendégágyra taszigálta őket, a nappaliba, majd alaposan végigvert rajtuk egy kiszuperált seprűnyéllel, hogy egy idő múlva - a jajgatástól? vagy a fájdalomtól? ezt nem sikerült tisztázni - szinte teljesen kijózanodtak, óbégatásukkal megtelt a lakás, de mintha a három szoba is szűknek bizonyult volna, mert az ingyencirkuszra Afroditén, a lányukon kívül felriadt alattuk a milicista és újdonsült felesége, mellettük pedig a téesz mérnöke és szép számú, három kiskorú gyermekből álló családja, s ütemes faldöngetésekkel próbálták polgármesterék tudtára adni, hogy ez most éppen a pihenés ideje lenne... Ám polgármesterné nem hatódott meg sem az óbégatástól, sem a több oldalú szomszédi tiltakozástól: inkább az ő kezében táncoljon a furkó, semmint a másokéban. Meggyőződése volt, hogy drágalátos uracskája Kenyeres Imrétől csak egy kis százalékát kapta meg annak, amit őszerinte is bőségesen kiérdemelt...
Amennyire köpcösek a szülei, annyira nagy formátumú teremtés AFRODITA, a falu telefonos kisasszonya. Lábán férfiméretű, telitalpú cipőt hord, aminek a beszerzése komoly utánajárást igényel, s mozgósítja a család minden erőtartalékát. Az öltözködés gondja fölött két varrónő is őrködik, az egyik helyben, a másik meg egyenesen Sárváron; ez utóbbi a divatosabb, igényesebb darabokat állítja elő.
Sajnos azonban, Afroditán se a divat, se a sajátos méret nem segít különösebben, hogy ne váljék nevetségessé; erősen kifelé fordított lábfeje és mindent elhalványítóan dús, kitüremkedő méretes keble a legtöbb emberben groteszk képzeteket ébreszt, hát még, amikor gazdájuk egérszerűen vékony, affektáló hangján még meg is szólal!
Aki kizárólag csak telefonkapcsolatok révén érintkezik az isteni nevű leányzóval - és ilyen ember a faluban szinte nincs is -, az törékeny, egy marokba illő, japános filigrán alakot képzel a vezeték túlsó oldalára; pedig ha tudná, milyen hústömeg, micsoda fújtatók e behízelgő hangok gerjesztői!
Afrodita szerencséjére a faluban, amelyben egyelőre kénytelen élni - s tíz osztályos iskolai képesítéséhez képest nem is olyan rosszul! - nem sokat adnak az ilyen külsőségekre; egészen pontosan, egyszer s mindenkorra megállapítják valamiről, hogy az éppen olyan, amilyen, egy ideig eltűnődnek fölötte, aztán elfogadják, s fátylat rá, az élet megy tovább... Afroditáról lévén szó, ő a falusiak szemében lehetne akár a hétfejű sárkány maga, akkor se foglalkoztatná jobban a közvéleményt, mint most, elméretezve. Meg aztán egyáltalán nem az a lény volt, aki túlzottan előtérbe tolná magát, bár elfoglalt társadalmi helyzete folytán akár meg is tehette volna. Viszont megelégedett a telefonközponttal, ahová hol délelőttönként, máskor meg délután eltemetkezett és ott már-már személytelenné vált. Akiknek ilyenkor történetesen a postán akadt dolguk, Afroditából csupán a matt üvegablakocska mögül megpillantható, gonddal karbantartott női fej jutott, ez pedig falusi viszonylatban, látványnak, nem volt éppen az utolsó...
Afrodita tehát azon kívül, hogy az emberek kikívánkozó gondolatait, szavait és indulatait láthatatlanul egymás felé terelte, nem kért különleges helyet a falu társadalmi ranglétráján, az ilyenre mondják, hogy "nem sok vizet zavart", s ha nem a munkahelyén üldögélt, akkor leginkább odahaza kuksolt, utcára nyíló lányszobájának eperlombos ablakában, ahonnan két eperfa sűrű koronáján át egyenesen leláthatott az utcára anélkül, hogy kíváncsi nézelődése az alantiaknak különösen feltűnő, netán zavaró lenne. Igaz, ősszel a lombkorona elég hamar meggyérült és lepilinkélt a földre, kisebb-nagyobb korhadó kupacokba gyűlve, de senkinek se jutott eszébe éppen az eperfák alatt tekergetnbi a nyakát, hogy vajon ki is látja őt odafentről, a panelház magasából?
Afrodita nézelődése rendszerint szelíd volt és ártalmatlan; senkiről nem kívánt információkat gyűjteni, nem adta tovább lihegve, ha éppen látott is vagy hallott valamit, beérte az egyszerű benyomással, még sűrűn kuncogott is odafent, vigyázva, nehogy feltűnést keltsen. Ma is sajnálja, hogy a Kenyeres-históriához nem odafentről asszisztált, ehelyett kénytelen volt földközelben, apjától néhány méternyire állva jelen lenni egy olyan eseménynél, aminek a megítélése némi szemtanúi eltávolodást kíván; azzal, hogy ő maga is az utcán tartózkodott, Afrodita úgy érezte, mintha maga is részese lett volna a veszekedésnek, személy szerint is feloldódott az általános kavarodásban, amelyben mindegy, hogy ki kapja és ki adja, egyedül az ütések suppanása a fontos, a kitörő düh cséphadarójának szakadatlan munkája, majd a nyomában felszakadó, józan megkönnyebbülés...
Afroditáról tudni kell, hogy szereti az apját, ragaszkodik hozzá. Ez egészen természetes. Nem is lehet ez másként, elvégre a polgármester mint apa, sosem adott különösebb okot rá, hogy kifogásokat támasszanak iránta. A felnövekvő egyetlen csemete, növekedő nagylány élete maga volt a szüntelen valósággá váló óhaj; nem lehetett olyan kívánsága, amit a szülők ne teljesítettek volna. Afrodita dícséretére mondjuk: ostoba kis vágyakat dédelgetett ám kis korában, távolról sem merítve ki a szülők cselekvési lehetőségeinek teljes tárházát. Bezzeg, ha ma kellene gyermekkori óhajokkal előállni, bizony, nem sokat teketóriázna, s legalább egy sárvári öröklakást kihegedülhetne apjából-anyjából. S nem is lenne túl nehéz dolga, hiszen az a lakás tulajdonképpen megígért, féligmeddig eldöntött dolog volt, csak a kitűzött időpontburkolózott ködösen sűrű bizonytalanságba; úgy van, Afrodita férjhez menetele a tét, ha ez bekövetkezne, egycsapásra sárvári lakos válna belőle. Szülei óvatlan beszélgetéséből azt is kiszűrte ez a különben munkájába temetkező, nagy testű lány, hogy a sárvári életre való felkészülésének jóval alaposabb előjátékait bonyolítják már évek óta. Családi ház épül a sárvári sorompón túl, ahol kertes villákból álló utca kaptat egy szelíd dombra fel, fent pedig valahol egy erdei tisztásba torkollik, ami mellesleg a sárváriak kedvenc kirándulóhelye is egyben, hűs forrással, körös körül árnyat adó tölgyek sorfalával, sűrű cserjéssel, és sűrű, vékony szálú fűvel. Csupa pihenésre, kikapcsolódásra, nyugalomra csábító körülmény... Persze, a készülő házról nem kell tudnia senkinek, ezt Afrodita anélkül is tudni vélte, hogy felkérték volna rá. Nem volt türelmetlen: ahogy lesz, úgy lesz, mondogatta, és megelégedett a jövő kiszínezésének egyszerű tudatával. Szinte minden éjszaka a sárvári házról álmodott, s a végén már ébren is azt látta. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az eperfa lombok között kikukucskálva, a falusi főutca furcsán kimetszett, alaktalan résében is egy és ugyanaz a látvány lebegett Afrodita szeme előtt, s ez elfedett előtte minden más reális benyomást, élethelyzetet, eseményt. Egész egyszerűen az apja leánya volt a derék Afrodita: amúgy becsületes, nyílt teremtés, aki falusi életük mindennapjait kellemetlen, ám szükséges közjátéknak tekintette a sárvári Sorompó utca felé...
De azért a milicistát, aki pár hónapja elköltözött az alattuk lévő lakásból, átadva a helyét az újonnan kinevezett őrsparancsnoknak, titokban megsiratta. Szinte-szinte hogy odajutottak máér kettejük kapcsolatában, hogy a szintén magas növésű, ám szíjasan hórihorgas törzsőrmester rendszeresen betért a postahivatal épületébe, ami nem volt ugyan tilos cselekedet, sőt, a rend őrének megengedett volt - s egyúttal kötelesség is - mindenütt megfordulni, téesztől kezdve a legutolsó sikátorig, ahol néhány vályogkalibán kívül már csak az ottfelejtett, későn lefosztott kukoricakórók álldogáltak dülöngélve, míg belévesztek az erdőszéli bozótos áthatolhatatlan szövevényébe. Csakhogy a posta épületében dolgozók az idők során egyszer sem szolgáltak rá a törvény őrének hivatalos figyelmére, miközben a törzsőrmester látogatásai egészen sűrűn követték egymást, s nem tévedünk, ha kijelentjük: ezt az érdeklődést Afrodita kisasszony számlájára írhatjuk. A fiatalok sem titkolóztak különösebben, már éppen küszöbön volt az egykori őrsparancsnok háztűznéző látogatása is; a kissé ragyás képű, amúgy jó kedélyű legény elhatározta, hogy merészen átlépi a polgármesteri otthon küszöbét, s az emeleten fogva tartott rabmadarat örökre magához költözteti, a földszintre, hadd csicseregjen ott kénye-kedvére, szabadon...
Némileg emelkedett, költői fogalmazásunkban az érzékeny lelkületű törzsőrmester stílusát próbáltuk érzékeltetni, aki sajnos, hogy ma már nincsen...
A volt-nincs TÖRZSŐRMESTERRŐL föltétlenül el kell mondanunk, hogy gyerekkorában rajongott a mesékért, és ha olvasmányról van szó, ma is szívesebben vesz kézbe egy mesegyűjteményt, mint egy regényt vagy - még rágondolni is rossz! - egy verseskönyvet. Ami nem gátolja meg abban, hogy rendszerint líraian meghatódjon az élet dolgaitól.
Azon az emlékezetes nyáréjszakán, amely már történetünk annyi szereplőjének az életét befolyásolta, rendszerint nem a legjobb irányban, az őrsparancsnok éppen az ágyában heverészett, első, legédesebb álmát aludta, s talán még a nyála is kicsöppent szája szélén a párnára, amikor Kenyeres és a polgármester között bekövetkezett a sajnálatos incidens, más szóval az a tettlegesség. (Később, mikor a jegyzőkönyvet készítette, az őrsparancsnok mindkét kifejezést használta, gondolván, hogy ezzel eleget tesz a pontos tényállás rögzítése kívánalmainak.) Meglehetősen mély alvó lévén, valamennyi időbe tellett, amíg az ajtaját kézzel-lábbal döngető, éles hangon sikítozó Afrodita lármájából kihámozta a lényeget: személyesen és azonnal őreá van szüksége a társadalomnak odakint, az éjszakai utcán. Mikor mindez maradéktalanul eljutott a tudatáig, attól kezdve mozdulatai már szinte önműködően, gépiesen engedelmeskedtek a pontos szolgálati előírásoknak. Úgymint: izoming, gatya, zokni, nadrág, végig begombolt zubbony, szíjazat, csizma, pisztoly, sapka, és uzsgyé, futólépésben a tett színhelyére!
Ámde, bármennyire is sietett, az utcán akkor már fia lélek se tartózkodott. Az esemény szereplői egyszerűen felszívódtak! Lélekszakadva loholt a néptanács közeli épületéig, ahol aztán rátalált Kenyeres Imrére, illetve az akkor éppen soros telefonügyeletesre, Bíró Balázs néptanácsi könyvelőre, akik tőmondatokban és meglehetősen kuszán, gyakran egymás szavába vágva adták elő a történteket, úgy, ahgogy átélték, amiket ő, a rend őre megpróbált ugyan híven lejegyezni, szabályos jegyzőkönyv formájában, de a dokumentum a jelek szerint nem nyerte meg felettesei tetszését, elsietett, felületes munkának tartották, s úgy vélekedtek, hogy emberünk a Kenyeres-ügy kezelésében nem állt a helyzet magaslatán, nem tanúsított elegendő tettrekészséget a néphatalom helyi szervei tekintélyének megóvásában. Amint ezt a fejére olvasták, már át is helyezték száz kilométerrel odébb, egy hegyi faluba, s a változatosság kedvéért immár nem őrsparancsnoknak, hanem egyszerű másodhegedűsnek, s azóta is megállás nélkül ott tapossa hegynek föl, völgynek le a bicikli pedálját, azon morfondírozva, hol is vétette el a lépést tulajdonképpen?
Ha elvétette egyáltalán...
A jegyzőkönyvet megírta? Megírta...
A szakadt öltözetű, felindult Kenyeres Imre nyilatkozatát rögzítette-e? Rögzítette...
Bíró Balázs tanúvallomását melléje csatolta-e? Naná, hogy csatolta...
Egyedül csak a polgármesterrel nem tudott sehogyan sem szót váltani, mert amikor bekopogtatott a lakásán, az már nyugovóra tért volt, legalább is ezzel csukta be az orra előtt lakásuk ajtaját Afrodita. "Éjszaka van és éd'sapám aluszik" - hangzott a kurta szöveg annak a szájából, aki már-már a menyasszonyává lett, s e mondat a törzsőrmester számára felért egy napiparanccsal.
Talán, ha akkor szót válthat mégis a polgármesterrel, talán mégsem kerül kenyértörésre a dolog. Sőt, egészen biztos abban, hogy közös erővel sikerült volna rátaláni a legpontosabb és legadekvátabb szövegfordulatokra; így viszont a jegyzőkönyv pont azt nem volt képe igazolni, amit pedig nagyon sokan elvártak tőle, mármint hogy a polgármestert vérre menő, aljas bandita támadás érte, s ő a rendszer helybeli őre, bár az eseményeket kezdeti fejleményeit némileg elszalasztotta. még idejében és minden kötelezettségének eleget téve közbelépett, a bűncselekmények pontos megállapítása végett.
Lett volna ugyan egy köztes lehetőség, amit pedig a polgármester melegen sugallt neki a későbbiekben, amikor neki is megjött a jobbik esze, mégpedig kicserélni az eredeti jegyzőkönyvet egy alaposabban megírt, későbbi változatra, de a törzsőrmester ebből a szempontből meglehetősen mereven és korlátozottan gondolkozott: egyszerűen képtelen volt önmaga előtt semmissé tenni éjszakai beszélgetését Kenyeres Imrével és Bíró Balázzsal...
Hát tehet ő róla, hogy mindez éppen így történt és nem másként?
Hagyjuk őt vívódni, mert úgy látszik, ez az ő dilemmája.
A veszteség viszont a nagy formátumú Afroditáé, aki még ma sem heverte ki az őt ért nagy csapást és veszteséget, bár annyit be kellett látnia, hogy kettejük további kapcsolata az áthelyezéssel ellentmond minden észszerűségnek.
A törzsőrmester tulajdonképpen nem is tudja, hogy elmenetele után mi is történt Kenyeres Imrével, ez viszont aligha okozott neki álmatlan éjszakákat. Jöttek újabb esetek, újabb jegyzőkönyvek, üldözések, nyomozások, s került közben új állomáshelyén egy tanyasi lány is, bizonyos Florika nevezetű, aki az utóbbi időben mind szívesebben áll szóba a kiebrudalt milicistával. Úgyhogy, aggodalomra semmi ok, az élet megy tovább, előre, feltartóztathatatlanul...
BÍRÓ BALÁZSból kiveszettforma az optimizmus, amióta hivatalosan is megállapítást nyert, hogy "súlyos mulasztásokat követett el éjszakai telefonszolgálat idején, az államhatalom helyi szervei biztonsága megvédelmezésének terén..." Még kimondani is nehéz egy ilyen mondatot, nem hogy átérezni a benne foglaltak súlyát és erkölcsi terhét. Nem a legszerencsésebb ötlet, hogy egy érthetetlen, ellentmondásos élethelyzetben való álmos, bizonytalan reakciójára ilyen nagystílű és lehangoló elnevezést használni. Esetében kevesebb is megtenné. De hát az idők, ugye...
Ráadásul nem ő volt az egyedüli, aki lesújtva, döbbenten fogadta az események következményeit; az ítélet kimondása után Kenyeres Imrét szégyenszemre kiállították a kultúrotthon csupasz színpadára, a sebtében összeverbuvált publikum elé, hogy úgynevezett nyilvános tárgyaláson adjon számot a falu lakóinak jelenlétében - miről is? igen: "szégyenletes tettéről" - miheztartás és jövőnek szóló tanulság végett.
(Az itt olvasható nyakatekertségek fertőző góca éppen az a jegyzőkönyv, amit az említett gyűlésen Bíró Balázsnak kellett papírra vetnie és az egyetlen létező, hivatalos dokumentum a falu közhangulatáról. Bár nem lehetünk biztosak benne, hogy ha ragaszkodnánk hozzá, sikerülne előkeresni valahonnan - a hivatalos periratot leszámítva -, mert a faluvezetőség irodájára nem jellemző a rend és a precizitás... Bíró Balázstól magától sem volt idegen bizonyos hivatalnoki körülményesség, a problémák nagyképű felöltöztetésének belső hajlama, így hát utólag nehéz eldöntenimi hangzott el valóban a nyílt tárgyaláson, és mi az, ami a megszeppent könyvelő alkotó hozzájárulásának köszönhető.)
A nyilvános tárgyalás amúgy rövid volt és lényegre törő: a polgármester bemutatta a megyei főügyészt és a kíséretében érkezett többi elvtársat, akik kimondottan erre az alkalomra tisztelték meg a falut, hogy szóba álljanak lakóival, majd átadta a szót a megyei főügyész elvtársnak, aki, széles taglejtésekkel kísért rekedtes hangú, választékos elöljáró beszédében szólt a társadalom és a törvényesség viszonyáról, megbélyegezvén minden fajta önhatalmú igazságtevési próbálkozást és szándékot, amelyek - így mondta, szó szerint - "aláássák a közrendet és a nyugalmat és ellenkeznek életünk nyílt demokratizmusával". Felszólította a falu egész lakosságát, felnőtteket és ifjakat a törvények ismeretének, állandó tanulmányozásának rendkívüli fontosságára, majd felszólította az ügyben illetékes, balján ülő ügyész elvtársat, ismertesse a perirat alapján a Kenyeres Imre tettének tanulságait, annak valamennyi főbb kihatását.
Így aztán a falubeliek a saját fülükkel, s nem csak pletykálkodás révén, tudomást szerezhettek mindarról, ami eddig ellenőrizetlen szóbeszéd útján terjedt közöttük Kenyeres szomorú históriájáról, sokat hangoztatott elvetemültségéről, a helyi milícia és egyes hivatalos személyek - mint például a telefonszolgálatos és az éjjeliőr - minősíthetetlen, vétkes szájtátiságáról (amit szintén nem szabad következmények nélkül hagyni), az egész faluközösség felelősségéről mindazért, ami a faluban akár éjjel, akár nappal történik...
Bíró Balázst, miközben a papíron nyikorogva sikló golyóstolla hegyét ügyelte, megszállta az általános vétkességnek valami furcsa, minden porcikáját átható, bűnbánó hangulata, szerette volna valahogy kiiktatni magát a teremből (későbbi beszélgetésekből megtudta: még nagyon sokan éreztek így azon a vasárnap délelőttön a kultúrotthon széksoraiban), hogy csak kíváncsi megfigyelőként fogadja magába az elhangzottak azonnali és mélyebb értelmét, s mert erre nem volt lehetősége, megadóan bólogatott, igenelt, jóváhagyólag, alázatosan, mintha ezzel megválthatná magát visszamenőleg is, minden elkövetett vétke alól, és úgy gondolt abban a minutumban az italra s vele együtt az italos emberre, mint az élet megrontóira, mint közellenségekre, akik mindenütt csak galibát okoznak, ahol elnézik, dédelgetik, sőt hódolnak neki, nyíltan vagy titokban.
Nézte Kenyeres Imrét, amint ujjnyira lenyírt koponyája világított a színpadon. Mindenki láthatta, hogy legszívesebben láthatatlanná vált volna az otthoniak szeme előtt. Amit tett, megtette. Miért nincs vége ennek a hercehurcának? Bíró Balázs egyre biztosabb abban, hogy ez az Imre nem is érdemel elnézést, nincsen semmiféle mentsége, amit elkövetett, aljas erőszak, ma sem érti, miért viselkedett olyan megértően vele szemben azon az éjszakán, sőt még azután, az ügyészségen és a törvényszéki tárgyaláson is; hiszen itt mindenki hallhatta, tisztán és a saját fülével, hogy Kenyeres Imre megrögzött v étkes, s vele együtt az alkohol és mindazok, akik mértéktelenül élnek az itallal.
Bíró Balázs ezek után nagyon meghökkent, amikor Kenyeres Imre, mintegy az utolsó szó jogán (föltehetően azért adták meg neki, hogy látványosan és hatásosan magába szállhasson) mindegyre azt hajtogatta: "Nem én ütöttem először, nem érzem magam hibásnak, de legyen, aminek lennie kell..."
Hogyan?
Ennyi nyilvánvalóság után is csak a magáét fújja?
Bíró Balázsnak ez sehogy se fér a fejébe, s el is határozza, hogy a néptanács keretében a legelső nyilvános szereplését majd alapos önbírálattal kezdi. Még csak az hiányzik, hogy más vágja a fejéhez: ő a Kenyeres Imre széltolója!
Ezek után, gondolom, annak is elérkezett az ideje, hogy végre fellebbentsük a történtekről az itt-ott áttetsző fátylat: mi történt tulajdonképpen Kenyeres Imre és a polgármester között azon a sokszor megidézett nyári éjszakán?
MINDEN RÉSZLETRE EMLÉKSZEM – NE LEGYEN KENYERES IMRE A NEVEM, HA HAZUDOK! Annyiszor elmondta már ezt, képzeletben Kenyeres Imre, valahányszor lepörgette maga előtt, lépésről lépésre az egész átkozott pénteki napot! Ez, bezzeg, senkit se érdekelt. Mindenről faggatták, de egy ennyit meg se kérdeztek tőle. Pedig...
A péntek lenne a ludas? De hát nem is volt tizenharmadika...
Borbála azért mindjárt összefüggésbe hozta a történteket a szerencsétlen csillagzattal. Hülyeség, de ráhagyta. Ettől úgy sem könnyebbedik meg se a lelke, se a helyzete...
Hányszor elképzelte, mi történik, ha mondjuk nem iszik meg mindjárt munka után, szinte egy hajtásra két jókora pohár szilvapálinkát, amit aznap odakínáltak neki a költözködő, boldog lakók. Talán nem forr fel olyan könnyen a vére. De álljon meg a menet, ő talán türelmetlen, zaklatott volt, amikor összementek a polgármesterrel?
Minden részletre, minden szavára emlékszik, ez száz százalék, állítja most is Kenyeres. Akkor pedig nem lehettem se ittas, se indulatos, se túlfűtött. A ravaszok, milyen jól rája húzták a szavak ügyes hálóját! Mit ki nem találtak, pedig csak annyi történt, hogy többször volt kénytelen eljárni a néptanácsra estefelé, Sárvárról hazafelé tartva. Mikor tette volna, ha nem akkor? Hiszen máskor nem is ér rá. Hajnalban elutazik, este megérkezik... Hogy van az, hogy a polgármester minden esetben éppen valahol másutt tartózkodott? Elkönyveli az ember egyszer, kétszer, lenyeli harmadszor, de míg a világ?!
Persze, hogy elfogyott a türelme. Elég volt. Nagyon megelégelte Borbála állandó sopánkodását is. Mint egy malom! Nyekereg, s mind csak ugyanazt őrli: menj, csináld, ne légy bugyuta, ne hagyd, hogy kibabráljanak velünk, állj a sarkadra, ne csak velem hősködjél... Ha valaki is hallaná, igazat adna neki.
Az egész együttesen - szörnyen idegesítő; ráadásul nincs előle menekvés!
Most képzeljük el, hogy amikor leszáll a buszról, s a néptanácsnál azt mondja neki az ügyeletes, aki a telefont őrzi, az a Bíró Balázs: a polgármester márpedig átment a szomszéd faluba, és csak késő este ha visszaér, de az se biztos, akkor ő nem hogy nem megy be a kocsmába, de félre fordítja a fejét, elmasírozik a kocsma mellett és egyenesen haza megy... Hát az biztos, hogy a deltai szúnyogok táncát megspórolta volna magának, s nem ezt bámulná esti időtöltés gyanánt. De hogy az asszony akkor csúnyán megverődött volna, az is holtbiztos. Most, annyi idő eltelte után is érzi magában a belső feszültség okozta remegést, ahogy önkéntelenül összerántja az izmokat: a karján, a mellkasán, körben a nyakán...
Istenesen nagyot csap maga mellé a megszürkült, revesedő pallódeszkára. Tenyere azonnal megtelik apró, sötéten meredező szálkával. Tömpe, szakadozott körmű, elnagyolt ujjaival szuszogva kaparássza ki őket. Nagyon igyekszik, de marad benne elég. Megijed az imént támadt gondolatától: ha nem a polgármestert, akkor az asszonyt... Ezek szerint mégis bunyózott? Azt a jószagú... Pedig halálosan biztos benne, hogy a szándékai abszolút tiszták. Neki kenyér kellett. Miért is verekedjen? Úgy, ahogy a más asszonyai is kaptak a falusi boltban, az övének is járt. Azok is a kollektívbe jártak dolgozni, s a rendelkezések szerint liszt formájában jogosultak a betevő falatra. A vak is látja, hogy velük kivételeztek. De akkor vele is megtehetnék ugyanazt a kivételt, az ég szerelmére! A három kicsinek, az öreg mamának vajon nem kell enni?
Hozhatott volna ő kenyeret Sárvárról, ez igaz, de hát nekik, bejáró munkásoknak is csak egy félkilós cipó dukált a városi boltból; éppen csak elég volt egy felnőtt embernek, az biztos, hogy nem lehetett tőle meghízni se. Abban reménykedett, hogy valakivel mindezt megbeszélheti, valaki meghallgatja. Kihez forduljon, ha a polgármester soha se ér rá?
Persze, mert az is egy jópipa. Megéri a pénzét! Azt mondja, a falu ügyeit intézi, ki se látszik belőlük, mintha kukoricás lenne, aztán ki tudja, milyen ügyekkel foglalkozik suttyomban? Kikkel szórakozik? De ácsi, Imre, erről egy szót sem!
És Kenyeres Imre hallgatott. Pedig keserű tapasztalatot őriz magában, de se az ügyészségen, se a tárgyaláson nem említette. Az a kicsike, alig a hónaljáig érő, jóképű védőügyvéd asszonyka, akit hivatalból neveztek ki melléje, valósággal összetett kézzel könyörgött neki, pont, mint a templomban: nehogy elkotyogja magát, mert aztán az isten se mossa le róla a szándékosság vétkét!
Kenyeres ma se lát a dolog mögé, az egészből nem értett semmit, de hallgatott. Csakis saját magának és az ügyvédnőnek idézte föl azt a másik, furcsa, nagyon furcsa estét, ami pár hónappal megelőzte a már ismert utcai incidenst.
KORA TAVASZ van Kenyeres Imre ún. önkéntes őrszolgálatot teljesít, ami minden falusi lakosra kötelező volt, amennyiben nem váltotta ki magát bizonyos summa ellenében. Kenyeres viszont sajnálta kidobni ilyesmire azt a pénzt, az ember valahogy kibírja azt az évi négy éjszakát, ahányszor a sor rákerül.
Mint éppen akkor is.
Fázósan lépked a sötétbe borult főutcán, a kocsma és az üzletek közötti pár száz méteres szakaszon. Mindenütt csönd, de a zöldséges boltból mintha izgatott kiáltozások, kurjantások hallatszanának. Jobban odanéz: redőny lehúzva, villany eloltva. Hátra kerül, az udvarba, a raktár felé. A raktárajtó fölött halovány égő pislákol, a gyér fényben Rác Ida, a boltoslány teszti-veszi az üres ládákat. Kenyeres egyre gyanakvóbb: mi történik itten?
A félig nyitott ajtó résén át most már jól hallhatóan kitódul a benti hejehujázás.
Kenyeres Imre ismeri a rendszabályokat: este tíz után minden bolthelyiségnek szabályos zárórája van, beleértve a vendéglőt is. Az ivóval nincs is hiba: sötétbe burkolózva, némán csillogó üvegtábláival, lelakatolva várja a másnapot. Hanem ezek, itt, a pinceraktárban...
Köszön Idának, s kérdi, mintha nem tudná, nem is sejtené, mi az a zaj odalent, egyáltalán mi dolga az üzletben e kései órán? Ida nyelves teremtés, most is félvállról veti oda: mi köze hozzá? Különben is, a polgármester és az asztaltársasága vannak a raktárban, úgyhogy Imre ne izgassa magát fölöslegesen, egyáltalán, ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik. Egyúttal el is küldi a férfit oda, ahová senki se igazán szereti, ha kéretlenül útba igazítják.
Érthető, hogy Kenyeres felemeli a hangját. Az se csodálnivaló, hogy Rác Ida se hagyja a magáét annyiban. Tény, hogy az éles szóváltásra kivágódik a raktárajtó, hatalmas robajjal, a bentről szétsugárzó fényben a polgármester hátulról megvilágított, alacsony sziluettje imbolyog. Jóformán végig se hallgatja a boltoslány izgatott válaszát, egyenesen a sötétben álló Imrére ront, s miközben a földre teperi, megállás nélkül arról motyog, hogy utána ne leselkedjék senki emberfia, mert úgy ellátja a baját, hogy örök életében megemlegeti...
Kenyeres Imre meg minbd csak magyarázná, hogy ő kizárólag csak az éjjeli őrszolgálat végett merészelt a raktárhoz közeledni, de a polgármester nehezen lesz úrrá indulatán. De eljön ez a pillanat is, s akkor aztán, félig kijózanodva fogja könyörgőre a dolgot: Imre te, már meg ne haragudj, ki a frász képes észben tartani, ki és milyen sorrendben szerepel azon az átkozott listyán. Félreértés történt, na, ő és a barátai mindjárt elhagyják a raktárt, Idát is hazaküldik, nem lesz itt semmi rendetlenség. Imre, te csak bakterkedjél tovább, nyugodtan, az úton, a csendért s fegyelemért ő, a polgármester kezeskedik...
Folyik a szó a megszeppent emberből, buzgón ugrándozik Imre körül, aki letisztogatja magáról a sarat és sérüléseit tapogatva, egy szó nélkül továbbáll.
Ez pedig megtörtént.
Ám Kenyeres Imre sehol nem tett hivatalos bejelentést róla, igyekezett elfelejtkezni a történtekről, s az idő teltével nagyon meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy a polgármester láthatóan idegesen kerüli a vele való találkozást. Zsenírozta volna vajon, hogy Imre akkor őt leleplezte? Tartott volna az ő személyes bosszújától?
Kenyeres mindvégig azon volt, hogy valamiképpen elmagyarázza a polgármesternek: őt a múlt egyáltalán nem érdekli, neki egyedül a kenyér ügye a gondja, az a tévedés a raktárnál el van vacsorázva...
Álljunk csak meg: biztos, hogy csak tévedésről volt szó?
A deltai nádas hajlongó susogásában, az este nedves hűvösében sok minden másként mutatja magát, amire otthon nem is gondolna az ember. Ha nem hallgat az ügyvédnőre, akkor meglehet, hogy most nyert ügye lenne: ország-világ megtudta volna, hogy a polgármester szándékosan provokálta őt, hogy végül is megmutathassa, ki az erősebb kutya.
Hát nem kacagás? Ez a divatos nőcske, aki mindennek kinéz, csak ügyvédnek nem, épp a fordítottját hajtogatta: a korábbi eset felemlegetése a törvény előtt még inkább bemártaná Kenyerest, bizonyítékot szolgáltatna a személyes bosszú indítékára, amit feljelentésében a polgármester eléggé nyilvánvalóan megpróbál hangsúlyozni, belekapaszkodva Kenyeres egy állítólagos kijelentésébe, amit a veszekedés estéjén, a kocsmában, illetve a kocsma előtt, tanúk füle hallatára elejtett. Az ügyvédnő szerint tiszta szerencse, hogy csak ennyivel tudtak előhozakodni...
A TÖRVÉNY ÉSZJÁRÁSÁT nem Kenyeres Imrének találták ki. Jól ismerem a saját lelkiismeretemet, gondolja, s ha valamit nem én követtem el, akkor annak senki se tudja bebizonyítani az ellenkezőjét. Pedig bizony, könnyen előfordulhat, s most is éppen ez történt, hogy tények és tanúk ravasz felsorakoztatásával, mégis sikerül kimutatni az ő vétlen vétkességét. A fene tudja, hogy van ez...
Azóta se tud magához térni megrendüléséből.
Az események újra és újrajátszott felidézése sem segít rajta, mert az ő számításai alapján mindig egyazon eredmény jön ki: hogy ártatlanul szenved, a más vétke miatt.
Nézzük csak még egyszer a dolgot: a két deci biztosan megvolt. Helyes! Utána felült a buszra, hazajött, majd le a buszról. Eddig minden rendjén. Majd kopogtatás az átellenben álló néptanács egyetlen ajtaján. Nem várt bentről választ, mert a vastag ajtódeszkán keresztül rendszerint nem hatolt át senki bent lévő hangja. A kopogtatás az egy szokás, de utána rögtön le szokás nyomni a kilincset is. Ha az ajtó nem enged, úgy tiszta sor, a hivatal zárva van. Ha viszont megnyílik, akkor be lehet lépni, s mondani, hogy mi járatban. Föltéve, ha van kinek. Mert már volt olyan, hogy az iroda üresen állt, az ajtón ki-be akárki, kedve szerint.
Most viszont, a piros terítős hosszú asztal mellett Bíró Balázs könyvelő ült, jobb keze mellett petróleumlámpa lobogott, ő maga holmi számításokat végzet, vagy mi a fene, ezt Imre nem tudhatja pontosan, de hát mi egyebet firkált volna az előtte fehérlő papiroson? Jóformán föl se tekintett Imrére, úgy beszélt vele, foghegyről, mint a szörnyen elfoglalt emberek; Kenyeres Imre megköszönte a kapott felvilágosítást, amivel ugyan nem ért semmit, s kilépett az estébe. Megint az utcán találta magát.
Odakint még nem v olt egészen sötét, de 20 óra már jócskán elmúlhatott. Egy darabig tanácstalanul ácsorgott az úton, nézett jobbra, nézett balra, hátha valahonnan, véletlenségből, az egyre sűrűbb homályból felbukkan a polgármester alakja. Ma nem fog újra dolgavégezetlenül hazatérni. Elég volt. Az asszonynak válasz kell: igen vagy nem. Eleget hitegette üres ígéretekkel... A kocsmában azért még behúzhat egy üveg sört, ezzel is múlatja az időt...
Bent Lucsia mogorván mondta neki: sör nuku, vasárnapig nem is lesz, nincs mivel kiszállítani Sárvárról. Az anyjukat, gondolta Imre, mindig ez történuik. Valami mindig történik...
Az ajtó melletti sarokban akkor észrevette Varró Istvánt. Hol egyik tenyerébe támasztotta a fejét, hol meg a másikba. Tisztára, mintha szunyókálna. Rajta kívül mást nem látott akkor az ivóban. A söntés melletti, alacsony lengőajtón túl kisebb terem nyílott, a derékig érő ajtó mögött koszos bordó függöny lógott. Mintha hangok szűrődtek volna kifelé odabentről, de akkor nem figyelt rájuk. Inni akart, de nem tudta, mi legyen az. Gondolta, hátha Varró István vele tart. Rendelt Lucsiától egy egész üveg bort. Valamivel több, mint a sör, de ha más nincs... "A vendégem vagy" - ült István mellé, aki abban a pillanatban kinyitotta a szemét, mint egy mindenkor éber házőrző, és szótlanul az üres szék felé bökött. Imre két poharat teletöltött, beleivott a savanyú borba. Égette a gigáját, ahogy lenyelte, majd anélkül, hogy asztaltársa kérdezett volna tőle valamit, kibökte: hiába járt a néptanácsnál, pedig de szeretné elcsípni a polgármestert... István ezalatt végig visszanézett rá, mint akit érdekel a dolog. Tágra nyitotta zöldes macskaszemét, mire Kenyeres tovább mondta a magáét. Míg ki nem öntötte előtte a lelkét. Valahogy meg is könnyebbült ezalatt, de mit ér vele? Saját érveit hallgatva, úgy tűnt neki, mintha a helyzete nem is lenne olyan reménytelen. Kifújta a mérgét, felszusszanhat. Azt is mondhatni, már egy csöppnyi jókedv is ébredezett benne, amikor asztaltársával koccintott...
A tárgyaláson több tanú is úgy emlékezett vissza, hogy Kenyeres Imre hangoskodott az ivóban. Ő erre egyáltalán nem így emlékszik. Maximum egy kicsit hangosabb lehetett a kelleténél, ez tényleg, ez előfordulhat, bár ő nem tapasztalt ilyesmit magáról. Most viszont rémlik neki, hogy Lucsia egyszer oda is lépett hozzájuk és rájuk ripakodott: ha még egyszer kiabáltok, mind a kettőnek kiteszem a szűrét!
István többször is kuncogott, cinkosan a Kenyeres háta mögötti lengőajtóra s a bordó függönyre mutogatott. Mit akarhatott e fura némajátékkal?
Aztán egyszer, nagy nehezen, csücsörítő ajakkal valahogy kibökte: vigyázz, mert ott a polgármester és a kompániája. És hozzá jelentőségteljesen kacsintott és csettintgetett, mint egy cselszövő...
Imre úgy érezte, hogy teljesen összezavarodik. Már nem értett semmit. Hol van hát a polgármester? A szomszéd faluban, ahogy az irodán mondták? Vagy a függöny mögött?
ÖRDÖGI TEMPÓBAN jár a Kenyeres Imre agya, mióta meghallotta, hogy a polgármester esetleg a kocsmai szeparéban tartózkodik. Hát ezért kell neki várnia! Ahelyett, hogy otthon kanalazná a paszulylevest...
Legszívesebben berontott volna az elfüggönyözött részbe, hogy véget vessen az egész komédiának. Gyomrát marta a bor és az egész napi éhség. Megfeledkezett mindarról, amit korábban Varró István előtt összehordott; mikor kérdezték utólag, csak vonta a vállát. Az ember mond mindenfélét, a felét se kell komolyan venni, ugye, a kutya is ugat, de hogy, aztán legtöbbször sehol semmi...
Csillapítja magát. Elhatározza: a legjobb lesz most kimenni az ivóból, s odakint várakozni, míg feloszlik a benti asztaltársaság... Még egy fél óra volt záróráig, bízott benne, hogy Lucsia pontosan kiteszi a bentiek szűrélt, akármilyen vendégek is. A kinti levegőn némileg magához tért, fejében enyhült a feszítő zakatolás. Le-fel sétálgatott a kocsma oldaláról nyíló sikátorban A délutáni zuhé nyomaitól itt-ott megcsillant a sáros, jócskán felázott úttest, enyhe hűvösség ereszkedett alá a közeli dombok erdeiből. Imre nagy szippantásokkal falta a felfrissült levegőt, de az olcsó cigaretta maró füstjét se hagyta: a kettő elegyével serkentette magát. Érezte, amint visszatér belé a reménykedés; hogy már csak kevés idő kérdése és dolgavégezetten távozhat.
Amint így jár-kel, lépeget, eléje áll a sötétből egy bicegő alak; mindjárt felismerte benne az éjjeliőrt. Szó szót követett, neki is elmondta, mi célból kerülgeti egyre a kocsmát. Mire az öreg átvette a szót, s elpanaszolta, milyen nehéz az éjszakai őrszolgálat, alig látni idekint, rossz a világítás, az ember egyre csak mereszti a szemét, még sem lát semmit.
Imre játékosan hátbaveregeti: ne is akarjon mindent látni, néha jobb, ha az ember behunyja a szemét. Dolgozott benne annak az estének a tapasztalata, amikor a zöldségesboltnál a polgármester bevágta őt a fagyos sárba. Hát persze, hogy tovább kellett volna állni akkor, méghozzá gyorsan, mint a macska, mi a fenének fájt neki, hogy a raktárban néhányan iddogáltak? Mi van abban? Váljék egészségükre!
Most belenyilallt valami rossz sejtelem: hátha most is támad valami összetűzés, félreértés a polgármester és közötte? Vissza kell fognia magát... Még egyszer odaszólt az éjjeliőrnek: nem kell mindent látni, hallja?
Az öreg tréfára vette,s azzal zárta le a kérdést, hogy ezt ugyan könnyű megtenni, mert egyre nagyobb a sötétség...
Az italbolt ajtaja felé gólyaléptein a polgármester furcsa nevű, postáskisasszony lánya közeledik. Belép az ajtón, egyenest a függönyhöz lép, fellibbenti, s már el is tűnt mögötte. Nemsokára a kirakatüvegen át látszik jellegzetes alakja, árnyék formájában. Most meg Lucsiát látja seprűvel a kezében bemenni a szeparéba, de a függöny mellett már somfordáltak is ki sorban, enyhén szédelegve a delikvensek.
Imre azonnal kiszúrta magának közülük a polgármestert; rajta és a lányán kívül még négy ismeretlen férfi készült távozni a kocsmaajtón, nyomukban a seprűs Lucsiával, akinek minden porcikájáról lerítt, hogy mihamarabb szeretné zárva tudni a kocsmaajtót.
A társaság felszabadultan nevetgélt, a polgármester búcsúzkodott a vendégeitől, akik udvarias hajlongásokkal felkászálódtak egy, a sötétben várakozó, kivilágítatlan szerelőkocsiba, amit Kenyeres csak akkor vett észre, amikor egyikük, biztosan a sofőr, néhány messzire hangzó, sikertelen próbálkozás után begyújtotta a hörgő, minden eresztékében remegő járművet.
A polgármester és a lánya visszafordultak az út közepén, s a távolodó kocsi után néztek. Kenyeres úgy látta, ez az a pillanat, amikor ő is eléjük léphet. Felgyorsult a pulzusa, megizzadt a tenyere, érezte, hogy megszakadoznak a gondolatai. Dadogni fogok...Köszönés közben elcsuklott a hangja, mormogás lett belőle. Enyhén megtántorodott és ösztönösen megfogta az indulni készülő polgármester könyökét. El akarta mondani, a lehető leghiggadtabban, hogy már több ízben kereste a találkozást, hallgatná meg az ő jogos panaszát, minthogy a felesége nem jut kenyéradaghoz...
Emlékszik rá, hogy a polgármester arcán mekkora zavar és félelem ült ki, maga is megijedt tőle, hogy mekkora félelmet tudott kelteni egy másik emberben, aki ráadásul őfölötte áll...
A lány hallván, hogy Kenyeres hivatalos ügyben szólt az apjához, néhány lépésnyivel továbbsietett, s azzal a számukra el is tűnt a sötétben. Volt, nincs...
A polgármester idegesen kiráncigálta a könyökét Kenyeres görcsösen szorító ujjai közül, majd félelmét legyűrve, pattogva kelt ki magából, egyre hangosabb és élesebb replikára váltva, amiért Kenyeres úgymond leszólította őt az utcán, méghozzá ittasan, éjnek évadján.
Kenyeres türelmetlenül, pánikszerűen próbálta csöndesíteni s érvelni próbált, alázatosra fogott hangfekvésben, hogy a felesége is megérdemelné, ha fölvennék azoknak a bolti listájára, akik napi kenyéradagra jogosultak, s ha erről neki adnának egy hivatalos papírt, akármit, néptanácsi pecséttel, akkor talán a munkatelep vezetősége is tudna intézni valamit az ügyben...
Abban a minutumban, hogy kiejtette a szót, hogy "néptanácsi pecsét", Kenyeres Imre érezte, hogy a sötétből jókora botütés sújt le rá, ő pedig még csak védekeztni se tudott.
"Eridjen haza, maga rendbontó!" tajtékzott a polgármester, a biztonság kedvéért még egyszer jól odasózva a láthatatlan bottal...
AZÓTA ÉRZI A BOT TOMPÁN KOPPANÓ táncát a vállán. Bot volt, jó kemény, úgy bizony... Fájdalmában a szándékoltnál is élesebbre sikerült a hangja: "Ez miért volt? Miért?!" Válaszából ítélve, a polgármester - akárcsak ama másik, korábbi találkozáskor - pillanatok alatt megszeppent, s nyájasba fordította modorát, valósággal kérlelni kezdte Imrét, lenen olyan szíves bejönni az irodára, intézzék el békésen ezt a kis apróságot.
Így mondta: "ezt a semmi dolgot."
Ez neki semmi? Kenyeres dehogy is állt volna kötélnek: mit képzel a polgármester? Kinek hiszi magát?
Hamarosan ezt is megtudta, mert a polgármester huzakodni kezdett, erőnek erejével beléje kapaszkodott, karjánál megragadva vonszolta őt befelé. Nem addig van az! - Kenyeres bár nehezen, de kirántotta a karját a polgármester bilincses szorításából, aki ettől egyensúlyát vesztette, a sáros úton megcsúszott, amilyen erőszakos volt, nem csoda, s hogy oda ne kenje magát a földhöz, Imrébe kapaszkodott, jó erősen, de csak a vállára vetett esőköpenyét sikerült megragadnia, amely leszánkázott Imréről és a polgármesterrel együtt toccsanva-zörögve a sárba zuhant. A köpeny ezalatt a polgármesterre borult, aki míg elterült a földön, torkaszakadtából üvöltözni kezdett: "Segítség! Ide hozzám! Ide, gyorsan!..."
Kenyeres Imre nem tud számot adni arról, meddig állt a polgármester fölé hajolva tanácstalanul, reszketve. Többször is a földön fekvő felé nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse, az minden alkalommal vadul eltaszította, sikoltozva-visítozva, hogy őt mindjárt meg akarják ölni...
Úristen, de ki tenne ilyet? Hol az az alávaló? Kenyeres jobbra-balra forgatta a fejét, meresztette a szemét a sötétségbe, de semmit nem látott, csak hangokat hallott, női meg férfi hangokat, vegyesen, hol összeolvadtak, hol szétváltak egymástól, mint a sodrott madzag szálai, ha megbontják őket vagy megpattan a kés alatt. Érezte, hogy egyre többen gyűltek köréjük, de hogy kik lehettek, ma sem tudná felsorolni. Előbb az ügyészségen, majd a tárgyaláson is eleget hallotta, hogy ez meg az így viselkedett, azt látott, emezt hallott a helyszínen, ebből szerzett tudomást, hogy az illető is jelen lehetett az esetnél, legalább is azután, hogy a polgármester segítségért rikoltozott. Előtte most is a földön vonagló ember létezett csupán, s most is megjárja a fejét a gondolat: hogyan lehetne öt perccel, nem többel, öttel visszafordítani, kurtábbá tenni az időt, eltörölni a történteket, s megérteni, miért is ráncigálja őt a polgár mester annyira vadul a hivatali épületbe, az irodába, ahol kormos fényű, sárga lánggal hunyorgott az asztal közepére állított lámpás, torzzá töredezett árnyékot vetítve a falra; a polgármester most az íróasztalához rohan, leroskad a székre, s az értetlenül, dermedten ácsorgó Bíró Balázst noszogatja: "Gyorsan!... a telefont... a milíciát... Megvert! Hívja azonnal!... Mit mondtam? Hívja, hívja..."
Bíró Balázs mire hívná az első számot, a polgármester kiragadja kezéből a kagylót és ő hallózik bele rekedten, lihegve, szaggatottan.
Kenyeres Imre végignéz magán, mintha egy egészen más embert látna, akinek az inge elhasadva, ujjatlan trikója cafatokban lóg a mellkasáról, a válláról, minden sáros és itt-ott véres is. A lámpás fényében mindez még ijesztőbb árnyalatúvá élesedik, vibrál minden a táncoló láng ütemére.
Nézi a polgármestert: hát az se egy békés látvány! A sárban hentergéstől mindenféle furcsa foltok borítják az öltönyét, az arcát, nyakát, de még a haját is. Ez tényleg megfetrengett ám a dagonyában! Még nevetni is lehetne rajta, annyira szánalmas így, ha nem kiabálna, visítozna: "Kérjen bocsánatot! Meg akart ölni! Vallja be azonnal! Te állat!" A polgármester lihegett, tüdejében vékonyan sípolva járt ki-be a levegő, Kenyeres meg tehetetlenül állt vele szembe, mind jobban reszketve a visszafojtott idegességtől: hát sose lesz már vége? Mikor hallgat el ez a repedfazék hangú paprikajancsi? Ha még egy bődülést hallok, akár csak egyet is, bizisten hozzávágok valamit... S már néz is körül, vajon mi legyen az?
A polgármester mit sem tud Kenyeres néma fogadalmáról, s bizony, csak tovább cifrázza, hogy abban hiba nincsen. Kenyeres már.-már a lámpás után nyúl, más fenyegető tárgyat nem lát a közelben, de végül csak visszafogja magát, s az eltérített lendülettel letépi magáról ingének, trikójának legutolsó cafatjait, az egészet egyetlen csatakos, szutykos gomolyaggá gyűri s odavágja az íróasztal közepébe.
"Tegyen vele az elvtárs, amit csak akar, dugja fel magának, mert nekem már nem kell!", majd utána hajítja az útról felvett, időközben gondosan összehajtogatott esőköpenyt is, amit befelé jövet a polgármester lánya adott át neki azzal, hogy "ezt biztosan elvesztette..."
A polgármesternek több se kell:
"Na látják? Na látják? Ez itt kinyír mindenkit! Hamar, a milíciát!"
De a milícia valahogy nem akar megérkezni...
A MILÍCIA NEM, VISZONT A POLGÁRMESTER FELESÉGE fúriaként érkezett. Egyszer csak ott volt, ahogy a szélvihar csap le a földre. Lányával együtt két oldalról karon ragadták az enyhén dülöngélő, magából kikelt polgármestert és az utca felé vonszolták. "Gyere, kötözzük be a sebeket!" - mondta fennhangon az asszony, hogy minél többen meghallják. Ezzel hiba nem volt, legalább is Kenyeres erre bőszen felpattant, s utánuk rontott.
- Miféle sebeket? Mit beszélnek itt össze-vissza? Ő ütött engem bottal! Megszaggatott! Még hogy sebek! Honnan veszik, a kutyaúristenit?!
Bíró Balázs az ajtóhoz sietett és útját állva csitította.
- Üljön le, ember, nyugodjon meg! Kialusszák magukat, s a végén kacagni fognak az egészen!
Kenyeres leroskadt egy székre, nagyokat szuszogott, majd rendre lecsillapodott. Meztelen felsőteste enyhén, libabőrrel borzongott. Az őrsparancsnokot várták. Perceken belül kiderül minden, felveszik a jegyzőkönyvet, ő itt marad, hogy elmondhassa, mi történt igazában. A másik gyáván elfutott. A "sebeivel". Kenyeres már-már elmosolyodott. Mulattatta a polgármesterné aggodalma...
Bíró Balázs elmesélte, hogy nagyon nehezen sikerült elérnie a parancsnokot, mert a központ nem jelentkezett. De most már perceken belül jönnie kell.
Kenyeres türelmesen várt. Most már mindegy. Jó jel, hogy a jegyzőkönyvelés során az őrsparancsnok türelmesen végighallgatta. Nem vágott a szavába, nem sürgette mindegyre, hogy térjen a lényegre, egyszerűen csak irkált mellette a füzetébe, majd amikor Imre elhallgatott, s úgy tűnt, befejezte a mondanivalóját, megjegyezte:
- Ezeket jegyzőkönyvbe veszem. Menjen nyugodtan haza. Nem történt semmi baj.
Nem történt baj... E gondolat ütemére lépkedett hazafelé Kenyeres Imre. Enyhén remegett egész testében, de már jobb volt a hangulata. Bizakodott: talán nem lesz belőle akkora cirkusz, amekkora feneket kerít neki a polgármester. Hanem a kenyér ügyét jócskán elszúrta. Pedig hát ezért történt az egész. Ha nincs kenyér, akkor egyáltalán, mi értelme volt?
KENYERES BORBÁLA keserű dühvel állapította meg magában, hogy késlekedő férje biztosan megint ittasan és kötekedő kedvében állít majd haza; de hol ülhet ennyi ideig? Már a gyerekeket is sikerült lefektetni a belső házban. Nyáron jó, mert tágasabban lehetnek, nem kell fűteni sehol. A gyerekek is nyugodtabban pihenhetnek olyankor, nem világít szemükbe a villanyfény, nem csörömpölnek a bádogedények. Így aztáén Imrére is könnyebben rázúdíthatja a haragját, nem kell ha kell, ha nem hangfogóval élnie. Ez éppen az az időpont, amikor ura javában a polgármester után leskelődött, ezalatt Borbála azt fogalmazgatta magában, mi mindent vág majd Imre fejéhez, s felvillanó gondolatait erőteljes karcsapkodásokkal kísérte, amitől azonban egyedül csak ő lett még jobban ideges.
Nagy későre, úgy tizenegy felé járhatott az idő, befutott Imre is. Borbála ijedten felsikoltott, amikor a férfi megjelent az ajtóban, derékig meztelenül. A mozdulatain azt látta, hogy ezúttal, kivételesen csöppet sem ittas, csak valamiért nagyon reszket, annyira, hogy merő lúdbőr, és hallhatóan vacogva összeverődik a fogsora. Megállt a küszöbön, a kifelé vetülő fényben, izmos karjai a saját vállát, mellkasát, hátát csapkodták. Közben maga elé motyogott:
- Nincs semmi baj... Leütött... Leütöttem... Pedig csak leesett, annyi... Mit állsz ott, Biri?... Hol a vacsora? ... Nekiadtam az inget, a trikót... Kell a fenének, elszakadt... Süsse meg!... Nem értem, sehogy sem értem... Miért nem akar segíteni? ... Adj már valamit innom, mert érzem, megpattan valami a fejemben..."
Ide-oda forgatta a koponyáját, mint az állat, amikor valami erősen zavarja.
Borbála megijedt a sok zagyvaság hallatán. Semmit nem értett belőle, vagy szinte semmit, de valami azt súgta neki, hogy nagyon nagy baj történhetett.
Gyorsan ételt rakott az asztalra, elővett egy félig telt (félig üres) pálinkásüveget is, tiszta inget terített ura még mindig reszkető, karmolásoktól szabdalt hátára, és a lehető legszelídebb hangján, amit akkor csak ki tudott kényszeríteni magából, vigasztaló szavakat mondogatott, minden különösebb meggyőződés nélkül, de legalább kedvesen, meghitten, ahogy már rég nem szólt a férjéhez.
- Mindjárt helyrejössz, és majd elmondod, hogy mi bánt... Biztosan félreértés lehet... Ne légy olyan gyermek... Csillapodj, felébrednek a kicsik... Úgy vártak haza tégedet.
A kedveskedő szavak azonban épp az ellentétes hatást váltották ki Kenyeresből, mint amire Borbála számított; nemhogy lecsillapodott volna, de még erősebben borzongott, akár a beteg kutya és rázta a hangtalan sírás.
Az asszony döbbenten látta: férje eszik, rágja a falatokat, csámcsog, időnként őreá tekint, és közben patakzanak a könnyei, olykor a megrágott falatok is szanaszét repülnek a különös zokogástól. Megzavarodott volna?
Jó nagy pohárnyit töltött a férjének a pálinkásüvegből. Mert az üveget ugyan az asztalra helyezte, ahogy Imre kérte, de a férfi mintha nem is látta volna, hozzá se nyúlt. Úgy kellett a poharat is a kezébe adni. Kenyeres sokáig nézte-nézte, minden oldalról megszemlélte a poharat, felülről is kíváncsian belesandított, mintha keresne valamit az átlátszó folyadék alján, aztán minden átmenet nélkül, villámgyorsan magába döntötte az egészet. Utána magába roskadt, mereven maga elé bámult, mintha befelé hallgatózna és láthatóan megszűnt a remegése. Borbála újabb pohárral töltött, amitől aztán a férje kezdett a régi Imrévé visszaváltozni: szeme csillogva kigyulladt, nyelve megeredt, arca mindenféle grimaszba torzult. "Jól begazoltam!" - mondta, miközben mohón tovább evett, és csóválgatta hozzá a fejét. - "Ha láttad volna, hogy kapálózott a nyavalyás a sárban!"
Ellenállhatatlan nevetésben tört ki, ugyanolyan gátlástalanul, ahogy nemrégen még zokogott.
Borbála egyre rosszabbul érezte magát. Elege lett e szokatlan, kiismerhetetlen komédiából. Minden erejét összeszedve, a kiürült lábast teljes erőből az asztal közepéhez vágta. Az edény nagyobbat csattant, mint ahogy számította, de arra mindenképpen jó volt, hogy Imre felhagyjon furcsa viselkedésével. Bejelentette, hogy szörnyen álmos, fáradt és minden vágya, hogy végignyúlhasson az ágyon.
Borbála segített neki levetkőzni, egészen pontosan le kellett vetkőztetnie a férfit, de még mindig nem volt világos előtte, mi a csuda történt Imrével az elmúlt órákban, mire utalnak összefüggéstelen dadogásai. Megérezte, hogy ezúttal csakis a türelemmel érhet célt, és igyekezett minden erejét összeszedni, hogy képes legfyen tartani magát. Maga is férje mellé feküdt, fejét a karjai közé vette, mintha gyermeke lenne; annak ellenére, hogy a szokottnál is jobban taszította az izzadt, borostás férfiarc, a száj áporodott, savanyú szeszbűze. Becézte Imrét, mint talán máskor még soha, ő pedig lassanként megnyílt az asszony előtt és apró, szaggatott töredékekben elmondta, hogyan zajlott le összeakaszkodása a polgármesterrel.
Borbála némán, szorongó szívvel hallgatta, és közben tudta: férje távolról sem annyira ártatlan az ügyben, ahogy beállítja, hiszen ő maga is kapott már eleget tőle, az ilyen hirtelen haragú férfitól több is kitelik; amikor Imre üt, nem néz se jobbra, se balra, olyankor a számára nem létezik sem isten, se király. Utána viszont olyan őszintén és ártatlanul bámul körül, mint a gyermek, akinek kihullott a kezéből a bögre, amely most ott fekszik, szilánkokra törve, a kövön... Többet mondott számára az a pár zagyva szó, ami kibukott Imréből hazajövetelekor; annyira szenvedett és magán kívül volt, hogy önkéntelenül is áradt belőle az őszinteség. Most, hogy lecsillapodott és összefüggően elmesélte a maga változatát, a valóságszilánkokat sikerült összeragasztania, de abból nem lett összefüggő és hiteles valóság. Csak egy kerek történet volt a többi közül...
"Leütött... Leütöttem..." E két szó Borbálának mindent elmondott. És miközben a vallomásába észrevétlenül belealvó férjét vigasztalta ("Meglásd, holnapra mind a ketten elfelejtitek az egészet..."), egyre jobban érezte, hogy életüket valami nagyon alattomos veszély fenyegeti. Tudta magáról, hogy nincsen semmi vétke, s Imrét se hibáztatta, egyszerűen csak nagyon félt. Rettenetesen félt. És el volt rá szánva, hogy ha foggal-körömmel, de védekezni fog...
A POLGÁRMESTERNEK AZ A BIZONYOS NAPJA különösen nehéz volt. Ha úgy vesszük, amúgy minden napja nehéz, vagyis hát egyik sem könnyű, de nem ám! Mert nézzük csak: minden reggel hatkor - igen, hatkor, és sose később! - szabályosan kirugdossák az ágyból. (Amíg rájött, hogy ha el akarja kerülni a rugdosást, neki kell tennie valamit.) Na, és ki a szolgálatos rugdosó? Hát a tulajdon felesége! És ezt akkor is megteszi, ha történetesen a férfi reggel felé hajtja álomra a fejét. (Mit tegyünk? Olykor valóban megtörténik!)
Az asszonynak van egy - hogy is mondják? igen: fixa ideája. Ez az! Már-már mániája. Hogy azt mondja: minden rendes ember kihasználja a nap legértékesebb, vagyis hát a reggeli óráit. Ha valaki legénykedik, ám tegye. De aztán jókor reggel is legyen ám legény a talpán. Átkozott egy filozófia!
És mégis, a polgármester hosszú évek óta kóros kialvatlanságban szenved emiatt. Ezen úgy próbál olykor-olykor enyhíteni, hogy amikor hivatalos ügyei felszólítják a megyéhez, vagy ritkábban a fővárosba, egyetlen esetben se siet haza; önhatalmúlag mindig hozzátold néhány napot a kiküldetéshez, s olyankor szinte ki se bújik a szálloda szobából; élvezi, hogy kedvére fetrenghet a kényelmes, meleg takarók között, és bár nem alszik sokkal többet mint odahaza, szervezete ugyanis beállt már a reárótt ritmusra, viszont egyedülálló élmény számára, hogy a reggel összefolyik a déllel, a dél meg a délutánnal, majd az estével, s végül mindent elnyel az éjszaka, majd így tovább, míg el nem jön a hazautazás pillanata; az a néhány óra a vonaton vagy az autóbuszon még szintén a ritkán elérhető pihenés-oázishoz tartozik, mialatt félájultan szunyókál, még a nyála is kicsordul az élvezettől, s ha ilyenkor éppen ismerőssel találkozik, aki unaloműző beszélgetésbe elegyedik vele, valóságos fizikai fájdalmat érez az elorzott értékes percek miatt.
Az asszony pedig, bár nem szól, mintha csak tudná, mit művel az otthontól távol, idegenben, mert ahányszor csak megérkezik, fokozott elszántsággal veti magát az ura délelőtti időbeosztására, aminek egyik elmaradhatatlan tétele a malacok megetetése a néptanács udvarán. Ami, szerencsés órában legyen mondva, közel van, s míg a moslékkal szöszmötöl, lábon is képes szunyókálni loppal egy-két percet. Nem sok, de az ember ne legyen telhetetlen...
Később az asszony úgymond leveszi róla a további gondját, elvégre újraindul a mindennapi verkli, ami úgy bekapja az embert, hogy sokszor még éjfélkor is alig látni a végét. Gyűlések, helyszíni kiszállás, meghallgatások, telefonbeszélgetések, mindenféle váratlan helyzetek, amelyek mind-mind a polgármester varázsütésszerű beavatkozására várnak, szeszélyes egymásutánban adják tovább az egyre tompábban gondolkodó, fejfájással küzdő, vértolulásos férfit, ahogy a tengeri hullámok sodorják megfellebbezhetetlen biztonsággal a rájuk bízott, palackba zárt üzenetet; a hivatali teendők hulláma mellett pedig az ellenállhatatlan csábítások áramlatai is igényt tartanak őreá, meghordozzák a fehér asztal melletti talmi örömök állóvizein, hogy aztán a jócskán elkábult embert újabb, jóval szédítőbb forgatagba taszítsák...
Tény, hogy a polgármester nem érezte valami fényesen magát a saját bőrében, s különösképpen aznap nem, amikor nagyon úgy nézett ki, hogy minden egyszerre szakad a nyakába. Reggel ugyanis, még mielőtt hatalmas, hasas aktatáskájával átcaplatott volna a polgármesteri irodába, reggelizés közben érte az ideges, sürgető és figyelmeztető telefonhívás: legyen aznap mindvégig elérhető helyen...
AZON A REGGELEN A MEGYE VEZÉRE ezt mondta az irodában: - Ma pedig terepre megyünk.
Ami nem jelentett semmi bizonyosat, de azt igen, hogy munkatársainak, környezetének attól a perctől kezdve - az újabb bizonyosságig, amikor megszületik az útra szólító parancs, vagy a készenlét lefújása - készenlétben kell állnia, hogy bármelyik pillanatban a leghelyesebben reagáljanak.
Egyik első óvintézkedés volt a gyors telefonértesítés, mely a vidék polgármestereit mozgósította. Mivel a vezér nem nevezett meg útirányt, sokismeretlenes egyenlettel kellett számolni. A biztonság kedvéért a megye minden faluját riadóztatták.
A polgármesterek faggatózásaira pedig ilyesféle válaszok jöttek a megyétől: nem, azt egyáltalán nem lehet tudni, mikor indul az elvtárs, és azt sem, hogy valójában útbaejti-e az önök községét, de minden lehetséges és bármi megtörténhet; a polgármester elvtárs, kérdezősködés helyett jobban tenné, ha nem pazarolná az erejét és az idejét fölösleges fecsegésekre, hanem máris utána nézne, hogy semmilyen területen, de egyáltalán semmilyen területen, értve vagyok? ne legyen fennakadás. Sok szerencsét, elvtárs!
Nagyjából és konkrétan valahogy így fejezte be a polgármesterekkel való körbeszélgetést a vezéri kabinet tapintatos, mindentudó és előrelátó munkatársa, aki nem holmi bajtársi érzelmektől, hanem egyszerű önző érdektől hajtva súgott az együgyű vidéknek, és nem csak most, hanem bármikor; a villámok ugyanis közvetlenül mindig az ő feje körül röpködtek és csapódtak be, bármilyen siker, jó benyomás, elégedett hangulat kedvezően határozta meg a kabinet munkalégkörét, elviselhetővé és igen, élvezhetővé tette a vezér túlzottan emberközeli, örökös jelenlétét.
Bármelyik polgármester akkor járt el helyesen ilyenkor, ha megköszönte az értesítést és gyorsan letette a kagylót. Csakhogy a reggeli étvágynak ezzel biztosan befellegzett.
A mi polgármesterünk ráadásul hangosan átkozódott, ám tehette, mert egyelőre csak a felesége és a lánya hallhatták, ők viszont teljességgel érzéketlenek voltak hivatali kirohanásai iránt. A polgármester agya egyúttal begerjedt, mint egy számítógép, s végigcikázott rajta, hivatalos sorrendben, ahogy az elvárások előírják, a község tevékenységének kulcsfontosságú feladatai. Remélte, hogy nem maradt ki semmi, s mihelyt az irodában sikerült leülnie íróasztalához, menten utasította a tanácstitkárt. a föld fenekéből is kerítse elő azonnal a gazdaság elnökét, főmérnökét, az állatorvost, az erdészt, a fogyasztási szövetkezet főkönyvelőjét (az elnök ugyanis valahol a tenger habjaiban áztatta áporodott végtagjait, hogy valakinek micsoda szerencséje van!)... Ha őt hajnalok hajnalán riadóztatták, hát ő is úgy jár el embereivel, legyenek csak készenlétben, maradjon idejük egyeztetni velük az időszerű adatokat, nehogy aztán annyi malomban őröljenek, ahányan vannak...
A félóra alatt, míg nevezettek begyűltek az irodájába, a polgármester a falu legfontosabb eredményeit kifejező és összesítő iratcsomót lapozgatta lázas sietséggel. A lapok gyűröttek, hajaj, de még milyenek, és mennyi rajtuk az utólagos javítgatás, firkálás, nem ártana új, áttekinthetőbb táblázatokat, grafikonokat rajzoltatni, a születési arányszám alakulásáról vezetett diagram meg egyenesen siralmas, nem csak a gyatra eredmények okán, hanem mert nehezen igazodik el rajta az ember, ő például mindig belezavarodik, most is... Mennyivel megnyugtatóbb lenne pontosan tudni, hogy mi miért annyi, amennyi, és mennyi lehetne, hogyha... Olyan elborzadva nézett a kusza betűkre, a beírt ákombákomokra, mintha nem is tőle származnának... Most ötlik az eszébe, hogy példának okáért az elhalálozások fejezetnél, bár a község szintjén kibocsátott igazolványok száma a perdöntő, még le lehetne csípni valamennyit; például csak a hóvégi adatot figyelembe venni, ez augusztus 12-ig számítva mindjárt 9 esetet jelent, ugyanakkor a születések számánál célszerű mindig a napi helyzettel előállni - sőt, a doktor ezt biztosan helyeselni fogja, ha számszerűsítik azokat a helyzeteket is, amikor a szülés éppen megtörtént, de még nem állítottak ki róla igazolványt; ez a konkrét helyzetet tekintve 8 születést hozna pluszban, tehát...
A vak is látja, hogy ez a haladás érdekében történik. Hogy fiatalodjék a falu.
Ilyen és ehhez hasonló ötleteket forgatott a fejében, ízlelgetett a polgármester, majd a röptében összehívott gyűlésen már gyorsan és határozottan túladott: mindenkit a saját őrhelyére állított, megtiltva, hogy onnan ellenkező utasításig elmozduljanak; az állatorvost és az erdészt külön megbízta, gondoskodjanak egy kiadós frustukról, ami legyen olyan "univerzális", a nap bármely szakának megfelelő s a községhatár közelében lévő, diszkrét helyre emelt erdészházban ejtenének meg a vezér tiszteletére; bízik benne, hogy nem kell ehhez bővebb magyarázat, mindketten tudják a dolgukat, szóval nem akar semmiféle fennakadást. Végül, a fogyasztási szövetkezet főkönyvelője készüljön fel arra az es etre, hogy ha szükséges, oldalkocsis motorkerékpárjával segíthesse a váratlan helyzetek gyors legyűrését, az így elfogyasztott benzint majd rendezik valahogy. Máskor a fogyasztási szövetkezet elnöke szokott résen lenni a gépkocsijával, de most, hogy hiányzik, értve vagyok? Nahát...
Valósággal ki kellett zavarnia az embereket az irodájából, mert ahogy leültek a piros terítős asztal köré, az mágnesként tartotta fogva őket, s hiába tárgyaltak sürgős, azonnali feladatokról, a beszólítottaknak valahogy nem akarózott feltápászkodni, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, reggeli kilenc se volt még, de már vágni lehetett a füstöt. Csak egy jelre vártak, hogy eltávozzanak, amit végül a polgármester adott meg azzal, hogy szélesre tárta irodája ajtaját, majd az ablakhoz lépett és azt is kitárta. Az így keletkezett huzat egyúttal a vendégeket is kiseperte.
A polgármester egy pillanatra dolga végezetten feszített az ablaknyílásban, de az utcán szétszéledőkön végigpillantva rádöbbent, hogy még egyáltalán nem oldott meg semmit...
MÉGIS CSAK HASZNOS VOLT AZ ABLAKBAN ÁLLDOGÁLNI: a friss levegő megmozgatta a polgármester emlékezetének apróbb kerekeit is. Például, hogy, hogy nem, hirtelen eszébe jutott az iskola bővítése, s hogy azt teljesen kihagyta a mai napi számításból. Nem volt türelme kivárni, amíg utasítására a tanácsgondnok előkeríti az iskolaigazgatót, mert a lakására hiába csörgettek be telefonon, az igazgatói lakás meg se mukkant; az elnök hátrahagyta a néptanácsnál, hogy ha megjelenne a megyei vezér, a szövetkezeti főkönyvelő villámgyorsan jöjjön el az elnökért motorral; ezzel megindult, billegő, telitalpú léptekkel a domboldal felé, ahol a régi, vastag falú iskola terpeszkedett, amelyben egykor maga is tanult; már sehogyan sem tudta magát tanulóként, simléderes sapkát viselve elképzelni az iskolaudvar foltosan kikopott, kurta gyepén; mintha örök életében ugyanaz a kopasz, gondba merült felnőtt lett volna, aki azért kénytelen most az iskola nyári csöndjét háborgatni, mivel a régihez toldandó új épületszárnnyal még az elmúlt őszön el kellett volna készülniük, de építőanyag hiányában félbe hagyták a falakat, s a kemény tél bizony, nem használt a befejezetlen, rosszul konzervált építkezésnek, úgyhogy ennek a nyárnak az elején szinte mindent kezdhettek elölről. Akkor megúszták valahogy a számonkérést (de mennyi félelem és frásztörés árán - jut eszébe) egy idejében eldadogott önbírálattal, most viszont nem süthetik el még egyszer ugyanazt a fegyvert, ezért ma föltétlenül meg kell győződnie, működik-e s miként a gazdaság építőbrigádja, s ha minden kötél szakad, valamivel még megkenegetik a nyikorgó kereket, néhány üveg pálinka ilyenkor csodákat tesz, csak vigyázni kell, hogy mindenki részesüljön belőle, akik a kereket megakaszthatják. Elégedetten szokta konstatálni, hogy ugyanazok a lassú, piszmogó, akadékoskodó, ráérős, fanyalgó emberek valósággal megtáltosodnak, ég a kezük alatt a munka, s csak csodálkozni lehet azon, hogy ha most ilyen nagy bennük a lelkesedés tüze, más esetben miként tud olyan szánalmasan füstölögve senyvedni?
A látvány ma nem sok jóval kecsegtetett: csak két hatvanas forma férfi tétlenkedett a meszesgödrök környékén, a rozsdásodó, összevissza hányt betonvasak erdeje mellett, a türelmetlen kérdésre pedig, hogy hol az anyjuk kínjában vannak a többiek (bevett, polgármesteri stílusú kérdés volt ez, amihez hozzá tartozott a kacskaringós befejezés is: "...hogy a magasságos ég rogyna rájuk, egyenként..."), csak tétova vállvonogatás volt a válasz. Egy kerek óra ment veszendőbe azáltal, hogy bevárta, amíg a fürgébbnek vélt, fullajtárnak kinevezett atyafi előcammogott valahonnan, a falu egyik szegletéből a hatalmas, medveléptű igazgatóval, akin messziről észrevehető volt, hogy napraforgómagot köpködve andalog, mint aki még hírből sem ismeri a sietséget; jól leteremtette, azon nyomban azért a módért, ahogyan kézben tartja - illetve nem tartja kézben - ezt a társadalmi-politikai szempontból kiemelten fontos építkezést; elvégre a falu vezetősége őreá, az igazgatóra bízta a feladatot. S mindjárt újra nyakukon az ősz, az iskola épülete pedig...
Az igazgatóra nézett, s döbbenten látta, hogy az, az ő ideges, pattogó hangú papolása közben, összevont szemmel, fejét félrehajtva, gúnyosan mosolyogva hallgatja a súlyosnak szánt szavakat, készen arra, hogy a következő pillanatban aztán szó nélkül fordítson hátat a polgármesternek. Eszébe ötlött, hogy talán mégse kellett volna a két szájtáti brigádtag előtt leteremteni az iskolaigazgatót, el is szégyellte magát hirtelen, amitől elvörösödött, s a mulasztása fölötti szégyenében még keményebbre fogta a fejmosást, közben mindvégig tudta, hogy ennek nem hogy értelme, de haszna sincsen; mégsem volt megállás, ki kellett adnia a mérgét...
Később, mikor már az igazgatói iroda felé lépkedtek, s a kőművesek tessék-lássék nekiláttak az iramosabb piszmogásnak, mintegy mellékesen bocsánatot kért az igazgatótól a hangvételéért; az egykedvűen vállat vont, s válasz helyett a nadrágzsebéből előkotort napraforgómagot egyszerűen a polgármester kinyújtott tenyerére szórta, s ropogtatva-köpdösve, szótlanul folytatták útjukat. A polgármester szóba hozta a küszöbön álló látogatást, s kérte az igazgatót, tegyen meg lehetőleg mindent, nehogy aztán leizéljék valamiképp a kalapács nyelét! Meglesz, bólogatott az igazgató, s a polgármester pillanatnyilag megcsillapodott szívvel sietett vissza a néptanácshoz, bár legbelül sejtette, sőt fogadni is mert volna rá, hogy szavainak a legkisebb hatásuk sincs már az események alakulására...
A POLGÁRMESTER, VALAMIKOR GYERMEKKORÁBAN maga is hívő volt, mint általában az egész falu. Konfirmált is a reformáció szabályai szerint. Aztán bekerült az ifjúsági mozgalomba, egy-kettő szakított a dogmával. Istenhitét a jövőbe, az elvtársaiba vetett hitre cserélte - ez valahogy nagyobb bizalommal töltötte el. Látta, hogy a lelkesedés sokszor csodákra képes. És micsoda lelkes társai voltak! Vagyí csak az emlékei olyanok?
Nem tudja, mikor bizonytalanodott el. Vezetői múltjában egyre több olyan pillanat volt, amikor csalatkoznia kellett azokban, akikben addig megbízott. Úgy képzelte, ha elhatároznak valamit, ha ő kimond valamit, akkor az szentség, azt csak megvalósítani kell, nem kommentálni. Még kevésbé elszabotálni! A szabotálás bűn. Mint a rablás. Vagy mint a gyilkosság. Egy idő óta szívében általános bizalmatlanság fejlődött ki: nagy, mérges virág. Valósággal látta maga előtt, miként hajt ki környezetében. Nevén nevezett például egy feladatot, s az, akire bízta, értelmesen, engedelmesen bólintott, ha kellett, akár el is ismételte a tennivaló lényegét, de ő mégsem bízott már abban, hogy a bólintásból és a megértésből valaha tett és eredmény lesz; annyi átverődésben volt része sok éve viselt megbizatása során, annyiszor fázott rá arra, hogy könnyelműen hitt az igérgető szónak; márpedig, okoskodott ezen az izgatott reggelen, minél lejjebb kerül egy feladat a protokoll lépcsőin, annál könnyebb lenne nyélbe ütni; két-három ember mindig könnyebben szót érthet, képes ellenőrizni egymást, mint néhány tucat vagy pár száz fő; egy kis, mozgékony sejt mégsem egy agyaglábú hadsereg; és mégis, a valóságban éppen a fordítottja történik: a felső szinteken mindent elkövetnek, hogy az eszméből valóság legyen, míg odalent ebből az erőfeszítésből éppen a lendület az, ami elvész, továbbá a céltudatosság, az önfeláldozás. Minden jó elszivárog a legalsó szinteken, mint kövek között az apadó víz...
Ezek bizony súlyos gondolatok a néptanács felé igyekvő vállán, meg is látszik nehézkes haladásán, magába forduló, szorongó arcvonásain. A rettegés, ha egyszer feltámad a lelkében, nagyon nehezen távozik onnan; legtöbbször csak a szesz, a pillanatnyi elereszkedés, a percnyi örömökön csüggés oltják ki ideig-óráig ezt a félelemnél is marcangolóbb érzést, ami a reggeli ébredéstől - felriadástól - kezdve ott lapul valahol a polgármester gyomorfalán, a beleiben, egyenesen a patkóbelében, a szíve, az epéje, a lépe alatt, és egyszer csak azt veszi majd észre, hogy a májában is, s az is lehet, hogy éjszaka, a rövid, hanyattvágódott alvások idején sem tágít mellőle. Állandóan gyötri, és nincs megállás...
A hajnali föltápászkodás perceriben úgy pattan elő, szolgálatkészen és frissen a bensejéből, mint az örökké fürkész, ugrásra kész ragadozók; vagy még inkább, mint egy elnyűhetetlen acélrugó.
A polgármester nem volt az önelemzés avatott mestere, úgyhogy amit fentebb vázoltunk, az inkább a mi fejünkben fordult meg, töprengés gyanánt és közben, ámde egészen bizonyos, hogy ha kellő érzékletességgel feltárnák előtte lelkiállapota szavakba foglalt röntgenképét, minden további nélkül egyetértene vele, sőt, talán még azt is hozzátenné, hogy a szájából vettük ki a szót...
Ebben állt az ő vezetői sajátja, tudománya: röptében el tudta kapni az ötleteket, a figyelemre méltó gondolatokat, s mindjárt be is bújt a bőrük alá, még amikor csak embertől emberig terjednek tova, akár a nátha vírusa, s eközben annyira sikerül magáévá tenni azokat, hogy senkinek sem hiszi el: nem az ő fejéből pattantak ki az isteni szikrák.
Nem volt rá ideje, hogy az általános ügyekből és összefüggésekből kiszakítottan némileg magával is foglalkozzék; a néptanácsnál telefonüzenet fogadta: a megyei első titkár jelenleg a tőlük harmadik községben tartózkodik, nemrég érkezett meg oda, nem tudni, mennyit szándékozik időzni, arról sincs tudomás, merre veszi tovább az útját, de mihelyt megtudnak valami pontosabbat, újra jelentkeznek.
Ez volt ám csak a mozgósító hír - valósággal táncra perdítette a polgármesterben a szorongás egész gépezetét. Odaszólt a gépírónőnek, főzzön neki egy jó erős kávét, remélte, attól elmúlik a belső remegése, vagy legalább is kitisztul tőle kissé a feje a sok kusza képzelgéstől, amelyek mind csak elindultak valamerre, de nem volt idejük végigszaladni a megfelelő idegpályákon, s így valami hol felerősödő, hol megcsituló, zsibongó zűrzavarba torkolltak, amiből ő csak annyit érzett, mintha abroncs szorulna a halántéka köré, és amennyiben nem történik körülötte valami mozgalmas eseménysor, akkor odabent szétpattan a nagy belső feszülés. Akkor neki annyi...
Szerencsére, a megváltás most is menetrend szerint érkezett: a kávéval a titkárnő behozta az anyakönyvet, és figyelmeztette, hogy 11 órára két házasságkötést is előjegyeztek a napokban, mindjárt ott lesznek a fiatalok és a hozzátartozók...
Még csak ez hiányzott! De az abroncs eltűnt a fejéről, mintha ott se lett volna.
Page updated
Google Sites
Report abuse