Milos könyve 10 (2003 február)

Február 28. (péntek) A tegnap - a csütörtök - mintha nem létezett volna. Kihull az életemből. Ilyenek a fejfájós, terméketlen napok. Ilyenkor a semmittevés is csupa sajgás, vattás gondolatelszivárgás. Úgy látszik, a nehezen érkező tavasz vajúdik valamerre, a közelünkben, meteorológiai örvényeket kavarva. Hanem közben az éjszaka sikerült megoldanom apa-álmomat, legalább is, azt remélem. Éjfél után háromkor riadtam fel, kimondhatatlan szomjúság gyötört. A konyhaasztalon megkezdett ásványvizes üveg, egy ideje le sem dugaszolom, csak egy kiskanál nyelét állítom az üveg nyakába. Azt mondják, így frissen megőrzi savasságát. Hogy miért tenné, magam sem tudom, de tény, hogy igazat mondott, aki mondta. Meghúztam az üveget. A dolgozószobába támolyogtam, körülnéztem a félhomályban. Az ablakon túl nyálkás, tejfehér, átláthatatlan köd gomolygott, a ritkásan felvillanó utcai lámpák fényében apró zúzmaraszemcsék szálldostak. Kinyitottam a kéziratos szekrényemet, csak úgy, céltalanul túrkálni kezdtem a papírhalmokban. Kiesett egy iratcsomó, benne gépírt lapok, több tucat is, abbahagyott szövegek, félig kidolgozott novellakezdemény. Megborzongtam: a dátumokra nézve 1984 márciust, majd 1985, 1986, 1987, 1993 márciusát sikerült felfedeznem. Ezidőtájt kerülhettek a papírok a dossziéba. Valamennyi ugyanarról a témáról szól: az apám haláláról. Soha sem sikerült a végére jutnom. Emlékszem a szándékra, az elhatározásra, hogy egyszer majd kiírom magamból azt a pillanatok alatt bekövetkezett, de alattomban mégis jól előkészített és időzített eltűnést, amivel apánk kilépett az életünkből. Megragadott a lánytestvéreim makacsul visszatérő akadékoskodása, amivel képtelenek voltak beletörődni abba, hogy ez az ember, aki tulajdonképpen nem is volt olyan öreg - 68-ban járt - az egyik pillanatban még lelkesen lohol, évek óta nem látott, már-már örökre elveszettnek hitt lánya váratlan hazatérésének reggelén, mintha mutatni akarta volna, hogy tulajdonképpen most már minden rendben, az élet szép, s bár legyengült a két egymásutáni tüdőgyulladásban, s ahogy mesélik - én már csak a koporsóban láttam, akkor is csak fél percig, az alig arasznyira megemelt koporsófödél alatt -, könnyű volt már, mint egy lepke, csak a nagy, sokkarátos feje uralta a vézna, összepetyhüdt testet, arca beesett, valami luciferi, földöntúli bélyeg került rá, ezt nem tudom egykönnyen megmagyarázni, de ez maradt bennem...

És lám, most kiderül, hogy az a megkezdett, többszöri nekifutásra is torzóban maradt novella nem hagy nyugodni, az idei márciussal együtt visszatér...

De vajon miért maradt ki közel 10 év? Mi okozhatta, hogy annyi éven át megfeledkezhettem e belső kényszerként működő kötelességemről?

És ha nem írom meg soha? Ki kényszeríthet rá? Muszáj az embernek mindent megírnia, ami egyszer megjárja a fejét? Hiszen a torzóhoz is éppúgy jogunk van, mint a befejezett opuszokhoz.

Hiába, a berzenkedés mit sem segít: az elszánás, a kíváncsiság s egy kissé a szorongás is erősebbek annál, hogy hátat fordíthatnék az egésznek. Nem tudnám magamnak megbocsátani ezt az elsinkófált témát. Még akkor is, ha beletörik a bicskám, ha ezúttal sem jutok az egyről a kettőre, ismét nekivágok, hátha a Te könyved égisze alatt több szerencsém lesz, Milosom, mint ahogy eddig nem panaszkodhatom...

Március 10-én lesz 20 éve annak, hogy apám, dr. Cseke Vilmos földi élete elvégeztetett. Remélem, addig sikerül tető alá hozni találkozását a halállal, amely akár a miénk is lehetne...

A történelem alakulása

1

Belökte a kocsiajtót. Hallotta a zár ismerős kattanását. Keze kétszer-háromszor próbálgatta a kilincset. Az ajtó, mint mindig, biztonságosan ellenállt. Zakója zsebében kitapogatta a kulcscsomót. A szálloda felé indult.

Az épület előtti terecske zsúfolt bal sarkától, ahová beállt, huszonöt lépés az első vörösmárvány lépcső. Hát ez semmi, állapította meg könnyedén: erdőmérnöksége során hozzászokott ahhoz, hogy léptei bármely, gyalogosan megtett távot felmérjenek.

Örökké számolt valamit. Amikor nem a lépteit, akkor az épp eléje táruló bármilyen látvány egyazon halmazhoz tartozó elemeit: egy ódon vaskerítés megcsonkított rácssorát, például. Vagyis, csak azokat a darabokat, melyekről hiányzott a dárdára emlékeztető, menedékesen elhegyesedő "szakáll"... Vagy a reggelente az újságárus előtti emberkígyót. A szabad padokat a ligetben, egy-egy sétány teljes hosszán. Téli ágon sütkérező verébhad izgő-mozgó példányait.

Ha valaki megkérdené, mi haszna származik e mindenre kiterjedő számolósdiból, úgy elfutná a méreg, gumós orra lilásvörösbe játszana a bosszúságtól. Hogy magyarázzon meg valamit, ami nyilvánvaló?

Mi haszna, mi haszna...

Milyen haszonnal jár a tudás? És ki számlázná le bölcs szavainkat?

A kérdés nem hangzott el, szerencsére, ő pedig nem töprengett olyasmin, ami nem létezik.

Bár azt azért tudta, hogy amennyiben tanúskodni szólítják föl - mármint bizonyos mennyiségi problémák tisztázása végett -, keresve se találnának használhatóbbat, a rendszerint "feleslegesnek" vélt adatok akkurátusan elrendezve, csoportosítva, viszonyítva, kielemezve raktározódtak el az átlagosnál magasabb, kidudorodó, de már sűrűn és erősen barázdált homlok mögött.

Az erdőket járva, mikor a kiterjedt tartalékok becslését és védelmét képviselte, már-már tökélyre vitte e megfigyelési módszert. Nyugdíjas éveinek hajnalán még be-behívogatták soron kívül. Az ügyintézés oroszlánrésze akkoriban került számítógépre, fiatalabb munkatársai már-már hitetlenül konstatálták: pontosságban, gyorsaságban nem marad le a modern technika mögött.

Belső komputere ez alkalommal is kifogástalanul működött.

Bal pofacsonjából váratlan viszketeg érzés sugárzott szerte. Finoman, mintha pókháló tapadt volna rá. Gépesen vakarózni kezdett.

Huszonhatodik lépése tulajdonképpen már az első tükörfényes, korallszínben játszó márványlépcső fokára hágást jelentette. Három fokot már sikerült felleltároznia, mikor a surrogva nyíló-csukódó, csupaüveg hotelbejárat mögött felhomályló, keskeny női arcba nézett: a látvány megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan örömérzettel töltötte el, s ettől a soronkövetkező, a negyedik lépcsőfok akadályát valahogy ruganyosabban vette.

Féllábbal még a levegőben, pontosan a harmadik és negyedik fok között érte a hirtelen rátörő gyengeség. Sose érzett eddig hasonlót. Mintha mozgékonynak ismert teste legalul hirtelen megnyíló zsákká válna, amiből egy pillanat alatt az égvilágon minden kiürült.

Sóhajtott - hörgés volt az -, s összeesett.

Tél volt, de csak hidege érzett. Szikrázó hava, pengő jege a hegyek közt rekedt, ahonnan acélszürke, ködcsináló folyó vánszorgott alá vízszegényen, medréből lépten-nyomon kiálló, seszürke kövek zátonyai között.

A szállodának nevezett beton-üveg építményt a folyó partjára emelték, környéke állandóan ki volt téve a gyakori szélverésnek. A légvonat most is sebesen rohamozott, nem kímélve a földre roskadt, őszbe csavarodott férfi elvadult tincseibe.

A fagyos, göröngyös földhöz tapadó, alaktalanul ellapult pofazacskó kifehéredett, mint a frissen mosott vászon.

Holnap folytatom a 2. résszel.

A mai képanyag: a szilágysági Márkus László Titkok kapuja c. festménye.

Február 26. (szerda) Milosom, ma délután egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyapó lettem. No hiszen, unokám az van, nem túl sok, de ahhoz elég, hogy le se tudjam tagadni a felmenőséget. A nagyapóságot azonban úgy értem, hogy valamit magyaráztam a két kis csajnak, akik a boszorkánykonyhámban inaskodnak és a kezem alá dolgoznak, s kiejtettem azt a szót hogy Micsurin, mire mind a ketten felkapták a fejüket - negyed, illetve ötödéves egyetemi hallgatók -, s láttam rajtuk, hogy úgy fülelnek, mintha mesekalákában ülnének. S akkor nekem, mint aki a figyelem egyetlen középpontja és természetesen a nap hőse, rövid, érthető tőmondatokban el kellett magyarázzam, kicsoda-micsoda volt az a növénynemesítő úriember, aki annak idején, új életünk hajnalán megnemesítette gyermekkorunkat, a növények tanának alfája és ómegája lett, minta és példa szerte a lágerben, ahol rendre felütötték fejüket az ő katonái, akik biztosították minden haladó országnak, hogy a növénynemesítés jó kezekben legyen és soha nem látott bőséget ontó terméseredményekről írhassanak a lapok, tőlük duzzadjanak a jelentések, általuk legyenek meggyőzőek a szemináriumok, a kádertanfolyamok... Mesésnek ható történetemre azt mondja az egyik csaj, a csíkszeredai, hogy neki azért csengett ismerősnek a név, s azért kíváncsi az igazságra, mert gyerekkorában - úgy tizenöt évvel ezelőtt - volt a szülővárosának egy kertszerű grundja, ahová labdajátékokat űzni jártak ki, s arra mondták az akkori gyerekek, hogy "megyünk a Micsurinba". Azóta is töprengett magában, vajon mit jelenthet, mire utalhat ez a szó, s most egyszerre megvilágosodott előtte minden. Ezt is megértük tehát, hogy mindazok, amik gyerekkorunk támfalai és egyben tapétái is voltak, elsüllyedtek az emlékezet iszapjában, nem jutottak át a tű fokán az utókorba. Így nagy az esély ahhoz, hogy minden agyrém, műelmélet, hordóként csapravert ötlet, kitaláció kényelmesen előbújjon, lelkekhez férkőzzön, tenyészni kezdjen, tábort toborozzon magának. Jó az, hogy az ember néha felejt és kikapcsol, nem húzza le örökké vállát és tartását a meghasonlás, a vezeklés utáni hiábavaló áhítozás. A jó, a könnyű, a füstként felszálló percek arra jók, hogy továbblendítsenek újabb szembenézésekre. Az utóbbi években mindig körül voltam véve tanítványokkal. Jöttek, ültek egy darabig, megtanultak tőlem néhány alapfogást mind a klasszikus szerkesztés, mind a számítógépes szerkesztés terén, oly lelkesen és szívesen foglalkoztam velük, mintha valóban tanárnak születtem volna, titokban figyelgettem egyiket-másikat, kit állíthatnék közülük a legkisebb kockázattal a magam nyomába, de mire dönthettem volna s a kellő tapasztalat is együtt volt, rendre elpályáztak kecsegtetőbb vizekre. Lassan kivan belőlük a két tucat - nem beszélve irodalmi "onokáimról", akiket hasonló jóindulattal és türelemmel istápoltam, amíg szükségét látták. Nem tudom, a mostaniak kitartanak-e - nem mellettem, hanem a szakma mellett, amitől könnyen stresszbe jöhet az ember, de amit úgy lehet szeretni, hogy az ember nem az anyagi előnyeire gondol, hanem a belőle fakadó kalandokra. Amikor az Előszoba pályázat meghívott nyerteseivel táboroztunk az árkosi agronómusház kertjében, csodálatos hajnalt töltöttem az egykori uradalmi ligetben. Úgy képzeld el, hogy még mindenütt homály volt, a kerti csónakázó tó fölött, amelyben halak is úszkáltak, sejtelmes párák gomolyogtak, minden csatakos volt a harmattól, s én egy felfordított csónakra heveredve, a kifakuló égboltra bámulva ringtam a mindent körülölelő természettel.

Akkor firkantottam jegyzetfüzetembe, 1994. június 26-án:

Árkos

ó ti éjféli kutyák

tavi békák baglyok denevérek

hajnali szarkák

szúnyogok

hogy zajongtok és rajongtok

mellettetek a költő

hátán elnyúlva

szeppenten hallgat

A mellékelt rajzok (Csángó ekevontatók és Csángó asszony) szerzője a napokban hunyt el: az erdélyi népéletet, szellemi nagyjainkat hűségesen megörökítő grafikus és festő, Balázs Péter felfedezése még csak ezután következik.

Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója

Február 25. (kedd) Mintegy két héttel a romániai rendszerváltás megtörténte után hirtelen arra ébredtem, hogy mindennapi munkám mellett egy román hetilap szerkesztője, mindenese leszek. Pontosabban mindent elkövettem azért, hogy ez ne legyen így, de ehhez talpra kellett állítani azt a fránya kiadványt, ami előtt pedig, ha azokban a napokban létrejön, nagy jövő állt volna. Az első, lelkesedés utáni román-magyar súrlódásokat észlelve Szilágyi N. Sándor nyelvész és kiadói lektor barátom, akkoriban még ő is bukaresti lakos egy-kettő meggyőzött annak a fontosságáról, hogy a románságot anyanyelvén szólítsuk meg s úgy próbáljuk tudatosítani benne azt, ami bennünk, életünkben, hagyományainkban sajátos. Egy értékszempontú, tényekkel és dokumentumokkal érvelő kiadvány sokkal többet tehet, mint bármilyen nyilvános vita vagy ökölrázás - magyarázta, s minden szavát aláírtam, éppen csak azt nem tudtam elképzelni, hogy miként szerkeszthetnénk mi, a Romániai Magyar Szó mellett, olyan emberek, akik a románt az anyanyelvük viszonylatából tanulták s értik, egy olyan lapot, amit románként érzékel a román olvasóközönség. Sanyi esküdözött, hogy az apró lépések taktikájával minden megoldható, kezdetnek ismer néhány kétnyelvű értelmiségit, akik besegíthetnének, a legfontosabb, hogy nekivágjunk. És nekivágtunk. Abban az időben szervezkedtek a romániai nemzetiségek. Egyre-másra alakultak a kisebbségi szervezetek: a török-tatároké, lipovánoké, ukránoké, bolgároké, görögöké, örményeké, majd a cigányoké is ( s a felsorolás csak esetleges), ideje volt összefogni, összehangolni cselekvésüket. Az akkori ideiglenes állami struktúrában a disszidens Király Károly volt az, aki az államfő helyetteseként a kisebbségi kérdést magához ölelte. Meghallván lapalapító terveinket, mindjárt tervezgetni kezdett: mi lenne, ha ez a lap, aminek egy nagyon vonzó címet kellene adni, valamennyi romániai kisebbség bemutatkozó fóruma lenne? Találkozót is összehozott ennek érdekében, ahol a kisebbségiek lelkesen fogadkoztak: igen, napokon belül érkeznek aaz anyagok: történelmi összefoglalók, irodalom, publicisztika, fotók. Szilágyi Sanyi néhány fordítót hajtott fel, kettő a szerkesztőségben is volt, nekiláttunk az első számok összeállításának. A magyar szövegeket könnyen összehordtuk, egyikét-másikát éppen a Magyar Szóban megjelent dokumentumokból, tényfeltáró beszélgetésekből válogattuk. Fotó, karikatúra is került elég, most már csak a lapot jegyző személyiséget kellett megtalálnunk, aki tekintélyt is adhat a kiadványnak. A címadást nem akartuk elsietni - amellett, hogy nem is igen jutott épkézláb ötlet az eszünkbe -, hagytuk volna a kiszemelt főszerkesztőre (igazgatóra - amilyen titulust óhajtott volna, olyannak kereszteljük). A politikában, az etnikumok közti kapcsolatokban jártas és tapasztalt, román irodalmi körökben is ismert és elismert Szász Jánosra gondoltunk, aki nyugdíjasként tengette a napjait, de az újjászületés lehetőségétől felajzva mindjárt igent mondott a felkérésre.

A lapból végül is - nem lett semmi. János az utolsó pillanatban meggondolta magát és visszalépett, egészségi okokra hivatkozva, mi meg ottmaradtunk, az elkészített tükrökkel, a lefordított anyagokkal egy jókora dossziéban, már csak a nyomdába kellett volna leadnunk, hogy pár nap múlva a kefelevonatokkal dolgozzunk.

A jól indult elképzelés a megtorpanástól falsot kapott: az addig lelkesedő segítőtársak elfordultak, a román-magyar közhangulat tovább romlott, beütött a marosvásárhelyi "lovagi torna", s én maradtam a dossziémmal, meg Sanyi néhány hónapig tartó korholásával. Sokáig nem akarta tudomásul venni - szerintem nem hitte -, hogy naivak voltunk, sőt, idealisták. Az a példa lebegett a szemünk előtt, amikor Moldáviában, a peresztrojka hajnalán a legnagyobb sikere annak az orosz nyelvű lapnak volt, amelyet moldáviai problémákkal tömtek meg szerkesztői. E lapot még a kis román köztársaság határain túl is olvasták, egészen Moszkváig, sőt még tovább eljutott, az orosz olvasók egyszerűen kiváncsiak voltak arra, milyen nép is az a moldován, hogyan gondolkozik, imádkozik, milyen az irodalma. Nekünk nem sikerült megvetni ennek az ágyát. A magyar érdekvédelmi szövetség égisze alatt később indult egy-egy próbálkozás, amit jobbára inkább Soros pénzelt, de sose lépett túl a közlöny színvonalán és messziről lerítt róla, hogy a politikai propaganda eszköztárába tartozik: a szerkesztők gyakorlatilag saját maguknak csinálták, az áttörés minden esetben elmaradt. Az elvetélt lapot tartalmazó irattartóra bukkanva ma azt kell mondanom, szinte törvényszerű, hogy így történt. Azokban a zűrzavaros napokban mintegy varázsütésre bomlott szét minden, ami addig összetartott valamiként: a vállalás önkéntessége, a lelkes élet. Beindult egy társadalmi méretű versenyfutás az egzisztenciáért, címért, munkárt, előnyökért, feljutásért, anyagiakért. S aki akkor lemaradt, nézte a többiek porfelhőbe burkolózott távolodását... Nem tudom megállni, hogy ide ne fordítsam azt a prózaverset, amit az akkori lelkesek (ritka) egyike, a fiatal költősüvölvény Ioan Vieru írt, aki hamarosan rangos irodalmi lapot alapított s azóta elváltak útjaink. Maga hozta be hozzám, az első számhoz Adyról és Adyhoz írt román verseit, ez lett volna az irodalmi anyag egyik biztos pontja. Legalább magyarul mentsük át az időnek.IOAN VIERU

Adys

Tekinteted, egy ifjúkori fényképedről, fájdalmasan és atyásan kísért. Látom benne a hiábavalóság érzését, a felszínre hozott sárt és aranyat, e világi kölöncöket. Hegedűművésznek látszol, akinek futamaira a darvak visszatérnek egy pillanatra, az őszt idézvén.

Meglehet, éveim száma megegyezik a tieiddel a fényképen, akárcsak lelkem pillantása. Ugyanolyan kétségbeesett és engedékeny vagyok, nehezen ismerem fel a testvéreket. Kik ők, meddig és mit akarunk egyik a másiktól?

Ha ma élnél fenséges Erdélyünkben, felkeresnélek egy jótanácsért, s azon kevesek közé tartoznál, akivel szóbaállnék. A poroszlók, akiket rám állítottak volna emiatt, biztosan megbocsátanának. Mi most, 1990-ben egyszerűen legyőztük a félelmet. Egyszerűen tiszta kezünket nyújtjuk egymásnak.

Rengeteg köd gomolyog az időben, amelyben írok neked, de jól tudjuk, merre visz az utunk.

Fordította: Cseke Gábor

Képanyag gyanánt a sepsiszentgyörgyi Henning János fotóművész két fotóját küldöm, amelyeket a Romániai Magyar Szónak szánt, de itt is helyük lehet. Címük: Sodrásban és Elszálltak az évek.

Főmunkatársi-riporteri munkarendem szinte teljesen szabad volt. Munkahelyem: az otthoni íróasztalom, illetve a vidék, ahová időnként saját elképzelés és javaslat szerint kiutaztam, majd a megírt anyagok leadása és esetleges megbeszélése a szerkesztőségben, de ez gyakorlatilag alig tartott 10-15 percnél tovább. Kapcsolatom a szerkesztőséggel mondhatni spirituális volt - irigyeltek is érte a bejárni kénytelen, "mezei" kollégák, akik egy-egy rovatot vezettek vagy a külpolitikai rovatnál rostokoltak s gyártották a híreket a román pártlap, illetve az egyetlen hírügynökségünk után szabadon. Néhány évi gondtalan élet után valaki kitalálta - megesküdnék rá, hogy egy az irigykedők közül -, hogy a főmunkatárs-riporterek túl lazán élnek, kompetenciájuk nincs eléggé kihasználva, ezért nem ártana, ha két hónapban egyszer ők is részt vennének a szerkesztésben, legalább a heti politikai felelősséget megosztani a többiekkel. Így aztán főnöki utasításra magam is bekerültem a "vetésforgóba". Irodám, íróasztalom a szerkesztőségben nem volt, a szolgálat ideje alatt, amely kora reggeltől késő délutánig, a lap kinyomásáig tartott a könyvtárban húztam meg magam, ahol az ex-cenzor is székelt, s joggal, mert dokumentarista státusról fizették. Azt hiszem, abban a szűk helyiségben, amelyből keskeny ajtó nyílt a könyvraktárra, illetve a lapgyűjteményeket rejtő kis odúra, emberemlékezet óta nem takarítottak. Mindent vastagon belepett a por, mint valami szürke hólepel és mert a könyvek miatt a fűtést levágták a szobáról, gyakorlatilag télen-nyáron hideg falak közt kellett ülni. A cenzor csendes munkatárs volt. Olykor, holtidőben mesélt a családjáról, ifjúkoráról, szakmai élményeiről, az ifjúmunkás mozgalom kezdeteiről. Elmondta, hogy a nyelvet csak olvasás szintjén bírja, fogalmazásra anyanyelvén szinte sose került sor, így nehezére esett akár pár mondatot is összeütnie, az esetleges javításokat a lapra közös megegyezéssel együtt vezettük a nyomdai oldalakra.

Igyekeztem sportot űzni abból, hogy utánam lehetőleg ne találhasson ideológiai "szemetet" - a sajtóhiba kevésbé izgatott, bár előfordultak gyilkos nyelvi vétségek is, amelyek fölött szemet hunyni egyenlő volt az utcára kerüléssel. Elégedetten tapasztaltam, hogy nem egyszer elismerően nyilatkozhatott rólam a főnöknél, mert arra ébredtem, hogy a szolgálatok mellett mind többször vagyok kénytelen a hétvégi irodalmi melléklet, majd később a tudományos melléklet, a levelezési rovat és végül a riport rovat anyagait gondozni, stilizálni, szerkeszteni, ellenjegyezni. Utánanéztem: a Főnök mindvégig szinte vakon megbízott bennem. Érzésem szerint bele se nézett az általam neki átadott kéziratokba, hanem alákanyarította a nevét, és tovább küldte a titkárságra, vállalva érte a főszerkesztői felelősséget. Amennyire hízelgett ez a fajta bizalom, érdemesség, annyira kockázatos is volt viselni, mert tudtam, hogy a titkárságon is és minden lépcsőfokon árgus szemek figyelnek, s alig várják, hogy valamilyen figyelmetlenségen rajtacsípjenek. Így lettem lassacskán én is cenzor a lapnál, akinek azért mégis az volt az elsőrendű feladata, hogy szakmailag is közölhetővé pofozza - nyelvileg magyarítsa pl. kurtítsa, olvasmányosabbá varázsolja az akkori körülmények között olvasmánynak szánt szövegeket. A visszafogottság, a féligkimondás, a rejtjeles beszéd tűréshatárának a megtalálásában a velem összezárt ex-cenzornak nagy szerepe volt, s mindentől függetlenül hálával kell rágondolnom, mert az ő tapasztalatával gazdagabban tudtam a rendszerváltás után szinte teljesen megszabadulni mindazon gúzsoktól, amikkel a véleménymondás szabadságának korábban útját álltuk.

Szinte önmagától adódott a kulcs: 1990-ig azt kellett figyelnie az embernek egy szövegben, hogy lehetőleg ne lépjen át bizonyos határokat, tilalomfákat, tabukat, előírásokat. Egy problémás írással kapcsolatban az ember érveket keresett s gyártott ahhoz, hogy miért nem közölhető az illető kézirat, vagy milyen beavatkozással tehető azzá.

A sajtószabadság eljövetele után úgy okoskodtam: bármilyen problémás is legyen az írás, megüti-e a minimális szakmai küszöböt, s amennyiben igen, akkor joga van napvilágot látni, de nemcsak az illető szövegnek, hanem annak is, amely vitába száll vele. Megtanultam elvonatkoztatni attól, hogy ki ír az ízlésem, a gondolatmenetem, a stíluseszményem szerint és ki homlokegyenest ellenkezőleg. S rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagy részének igenis a vérében van az ízlés- és gondolati terror, s egyedüli helyes álláspontnak csak a sajátjukat hajlandók elfogadni, ugyanakkor el is tiltanák a nyilvánosságtól a másfajta megnyilvánulásokat.

Ma is vannak ilyen vitáim kollégákkal, fiatalabb munkatársakkal, olykor felháborodott olvasóval. Érdekes módon: a másság tiszteletét, átmentésének esélyeit tanultam az azóta nyugdíjba vonult, "békebeli" cenzorunktól. Mert láttam őt nagyon sokszor együtt töprengeni velünk, hogy miként tehessünk közölhetővé bizonyos üzeneteket. Minthogyha neki se lett volna mindegy az, mi marad utánunk.

Valaki most azt hihetné: piedesztálra emelem. Pedig csak annyit mondok: ha nincsen ő, akkor én magam az egyik legrettegettebb cenzorrá is válhattam volna. De buzgalmamat visszafogta az ő racionális, hűvös reálpolitikája - mégse akartam pápább lenni a pápánál.

A mai képanyag Pusztai Péter két munkája, 1977-es bukaresti kiállításának prospektusából mentettem ide át. Hangulatuk a szellemi kötőfékek szorítását indukálják...

Február 22. (szombat) Egy nap kihagyás arra volt jó, hogy összeszedjem náthás gondolataimat, amelyek vattás fejemben valahol elakadtak s az istennek se tudtak egységbe verődni. Az ilyen állapotra mindig a reggel a gyógyír: ha nem is változik a helyzet, napfénynél bizakodóbb a közérzet. Ha címet adnék e fejezetnek - bár nem adok -, akkor az illene a legjobban hozzá, hogy A szelíd cenzor. Itt-ott már szóltam erről a fura, mára már kihalt emberfajtáról, akivel - így hozta a sorsom - alkalmam volt szemtől szemben megismerkedni, sőt bőre alá is bújni. Amíg az Ifjúmunkásnál dolgoztam, már említettem, hogy a szolgálatos cenzorral való kapcsolatot telefonon bonyolítottuk le. Egy-egy jellegzetes férfi vagy női hang jelentette a mumust, akiknek személyazonosságát néhány hét alatt már a kagylóban megszólaló hangból is meg lehetett állapítani, s olyankor tudtuk: könnyű avagy bonyolult dolgunk lesz a lappal, amíg megszerezzük hozzá a terjesztési engedélyt. Volt cenzor, akivel úgy taktikáztunk, hogy két-három elemi "szarvashibát" benne hagytunk némely szövegekben - példának okáért egy rosszul használt vezetői funkció hivatalos megnevezését vagy teszem azt az oroszokat bíráló félmondatot mind tudományos, mind külpolitikai kontextusban -, s miközben rájuk harapott és azokat mazsolázta, nagyobb volt az esélyünk, hogy eltereljük a figyelmét a rejtettebb, raffináltabb áthallásokról, netán egy-egy vers vagy novella mögötteséről. Egyszer bejött a számítás, másszor nem, de legtöbbször azért mégis, s ilyenkor gyerekesen örvendtünk az eredménynek. Persze, azt is tudtuk, hogy a cenzorok nem csupán konstatálnak és figyelmeztetnek - bár egy-egy indulatosabb vita során, mikor azt találtuk mondani a makacskodó szövegellenőrnek, hogy rendben van, akkor húzza ki ő, amit kifogásol, ne vacakoljon annyit, mert drága az idő, mélységesen megbántva s mintha fennhéjázva is hozta tudomásunkra: a javítás az önök feladata, mi csak figyelmeztetünk. Időnként mindenik cenzor jelentésekbe foglalta az általa talált "vadhajtásokat", az elkövető kiadvány és az inszinuált értelmezés feltüntetésével. E jelentések a cenzori fölöttes hatósághoz, onnan pedig a sajtót irányító párt sajtóosztályhoz kerültek, ahonnan időnként megérkezett a tömény fejmosás is, politikai mundérba öltöztetve. (Hogy onnan még kik tájékozódhattak az akkori szellemi műhelyekben honos bakikról, elírásokról, "merényletekről", csak sejteni lehetett, mert olykor-olykor a legváratlanabb pillanatban került elő felemlegetésük, s olyanok részéről, akik máshonnan nem értesülhettek volna az újságírói munka ilyen konyhatitkairól.) A hetvenes évek végén aztán, egyik napról a másikra, az új sajtótörvény életbe léptetésével a pártvezetés eltörölte a cenzúrát. A sajtóellenőrzést végző addigi önálló intézmény megszűnt létezni, a kiadványok eszmei tisztaságáért attól kezdve azok feleltek, akik azok felelős kiadói voltak: társadalmi szervezetek, minisztériumok, intézmények, művelődési minisztérium. A cenzúránál addig dolgozók egyik napról a másikra az utcára kerültek. Igaz, hogy csak addig, míg az utca túloldalán be nem léptek az illető felelős kiadók kapuján, s szellemi felelősökként kamatoztatták addigi tudásukat az ideológiai tisztaság és a pártvonal maradéktalan betartása javára. A könyvek és az irodalmi lapok, folyóiratok cenzorjai szépen átvonultak a művelődési minisztérium egy speciális osztályára, cenzorok egész csapata helyezkedett el a szakszervezetnél, hadseregnél, ifjúsági szervezetnél, pártközpontnál, minisztériumoknál, sőt a nagyobb lapok is alkalmaztak egy-két kirúgott cenzort, akik valamelyest pótolták a megszűnt intézményt. (Ez ugyanis korábban meglehetős stabilitást jelentett a kiadói munkában, megszűnte kitette a szellemi műhelyeket a nagyobb fokú szubjektivizmus veszélyének.)

Így került az Előréhez is az egyik legtapasztaltabb sajtóellenőr, nagyjából akkor, amikor én is átigazoltam a napilaphoz. Amíg csak telefonon értekeztünk, meg voltam győződve, hogy kaján, rosszindulatú ember, aki az egérből is képes elefántot csinálni, csakhogy vadászmeséi minél hatásosabbak legyenek. Mihelyt azonban naponta találkoztunk, sőt egy idő után - igaz, havonta csak egy hétig, amikor a lap vezető publicistái és rovatvezetői, felváltva, tandemben dolgoztunk vele: mi voltunk az úgynevezett politikai szerkesztők, akik a betördelt, alakuló friss lapszám összeállított oldalainak kefelevonatait olvastuk el, a tőlünk telhető éberséggel, ő volt a tisztafej, aki a nyomdagép beindulása előtt még egyszer alaposan átolvasta a már letisztított oldalakat, s bár funkciója elsősorban helyesírási és egyéb, gyorsan orvosolható bakik felderítése lett volna, tulajdonképpen ő végezte a lap igazi politikai átfésülését, s velünk, szolgálatosokkal együtt orvosolta az észlelt hibákat. Természetesen, a felelősség sose őt terhelte, hiszen ő volt az, aki észrevette, amit mi szép csöndben benne hagytunk volna. Egy idő után azonban az ő ébersége is megfakult - talán mert nem tartozott már egy jól szervezett ellenőri közeg kötelékébe -, s az ismételt, pártbizottságtól érkezett kritikai megjegyzések okán főnökünk nem egyszer odatette, hogy a megjelent lapot is cenzorszemmel átfésülje, majd az így talált, gyakorlatilag általa átengedett, s a sietős tempóban nem mindig észrevehető hibákat úgy vágták a fejünkhöz, mint "éber olvasók" visszajelzéseit, amiből megtudtuk, hogy az ellenőrző olvasás szenvedélye korántsem halt ki környezetünkben . Ennek ellenére állítom: az általam megismert, életközeli cenzor sokkal szelídebb volt, mint az a mumus, amit képzeltünk róla. Talán azért is, mert a hús-vér emberek mindig meggyőzőbbek és valahogy emberközelibbek is. Az évek teltével, jobban megismerve, még tisztelni is tudtam bizonyos tulajdonságaiért... Holnap folytatom.

A mai adag képanyagának szerzői: Egyed Előd (Koktél), Prisacariu Tudor (Vörös) és Dipse Ionut (Padok és szemetelő)

Február 20. (csütörtök) A napokban jöttem rá, hogy életem egyik elszalasztott nagy esélye: megbarátkozni Székely Jánossal. Most, hogy az elmúlt hetekben hazavittem egy kazalnyi könyvet, ami otthonról vándorolt a szerkesztőségbe, s köztük a Marosvásárhelyen elhunyt költő-író 1994-ben megjelent Semmi-soha c. egyedül hiteles költői életművét tartalmazó, a szerző által végrehajtott válogatás Kriterionnál megjelent, de már szanaszét hulló lapú könyvet. Székely Jánosról legelőször a hatvanas évek elején hallottam, néhány versét már korábban olvastam az irodalmi sajtóban, s mint szocreál eszményeken nevelkedett s azokban hívő irodalmársüvölvény, ezoterikusnak és lagymatagnak, csináltnak véltem a munkáit. A kritika szerint sem tartozott a felkapott, az idézett írók közé, s amikor vékonyka verskötetetei (Itthon vagyok, Kötődések) 1961-ben, illetve 62-ben megjelentek, irodalmi lapszerkesztők biztatására nagy hévvel s fenekedve vetettem rájuk magamat, majd vertem el rajtuk a port - mint kiderült, nem minden ok nélkül, de jog- és oktalanul. Úgy látszik, valakiknek nagyon bevált az, amit szállítottam, mert örömmel adtak helyet gunyoros hangú, pökhendi szövegemnek. Azt már csak évek múltán tudtam meg, hogy Székely János korábbi könyvei miatt heves irodalmi támadásoknak volt kitéve, s úgymond ezekkel próbálta helyreütni a l'art poour l'art-tal kacérkodás vádját. Nyilvánvaló, hogy a direkt politizálásban gyökerező versbeszéd, az akkor dívott hazafias líra műfaja nem feküdt neki, versei csikorogtak, őszintétlenek voltak - ennek okán pécéztem ki kötetei erőszakolt fordulatait, költőitlen kinövéseit. Pár év múlva, amikor verssel kerestem fel a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóiratot, pár soros, tisztán gépelt, kézzel aláírt válaszlevelet kaptam - meglepetésemre - éppenséggel tőle, akkor tudtam meg, hogy a havilap versrovatát szerkeszti, a levélből pedig az is kiderült, hogy próbálkozásaimat nem tartja valami nagyra. Álláspontját biztosan árnyalta korábbi kritikám miatti neheztelése is, de alapjában véve, ahogy ma meg tudom ítélni, igaza volt, hiszen a hozzá eljuttatott versek közül gyakorlatilag egyet se mentettem át bemutatkozó kötetembe. Amit pedig mások közölhetőnek véltek, azokkal én már nem kerestem föl Székely Jánost - néhány próbálkozás és hűvös elutasítás után nem kopogtattam tovább az ajtaján.

Gyakorlatilag hátat fordítottunk egymásnak: én neki, ő nekem. Nem is igazán akartam tudomást venni munkásságáról, de képtelen voltam homokba dugni a fejemet, költői-írói kiteljesedése a szemünk láttára bontakozott ki ritkás lapközléseiben, s annál inkább könyveiben, drámáiban.

Valamikor a hetvenes évek közepén jutottam oda, hogy néhány versemet sikerült elfogadtatnom vele. Utána megint hosszas szünet következett, majd a nyolcvanas években egyszer egy főtitkári születésnapi vers újraközléséhez kért engedélyt, mert hát őket is szorongatják, az enyém meg már készen van, őket nem zavarja az, hogy már megjelent... És aztán 1988-ban, alig öt évvel a halála előtt egyszer vettem a bátorságot és elhatároztam, hogy szembenézek vele. Addig sose láttuk egymást, vagy ha igen, csak percekig és anélkül, hogy szót váltottunk volna. Jubileumi Eminescu-év volt éppen, s arra gondoltam, hogy végigjárok néhány még élő, jeles Eminescu-fordítót, közöttük őt is, mondanák el, mi vezette őket ahhoz, hogy a "Nagy Romántól" fordítsanak, mi a véleményük az eminescui költészetről és milyen szakmai gondokat okozott számukra a tolmácsolás. A beszélgetéseket, megfelelő versillusztrációkkal együtt, folyamatosan közreadtam az Előrében, s nem volt érdektelen sorozat. A szerkesztőségben érdeklődtem utána, de azt mondták, nyugdíjba ment, már csak olykor-olykor jár be az irodába, elvégezni a penzumot, de ha szerencsém van, otthon találom. Felhívtam telefonon, délutánra meghívott magához. Egész estig beszélgettünk, poharazgattunk, méregettük, becserkésztük egymást. Úgy tűnt, mintha időtlen idők óta társalogtunk volna. Meglehet, ő tartott tőlem, hiszen nem volt honnan ismernie emberközelből, kósza hírek s nem épp hízelgők pedig sokunkról keringtek, ezt viszont nem mutatta. Felvillanyozódott, lelkesen beszélt, kifejtette akkor már ismert elméletét, hogy a költészet halott, és valami nyugalom költözött belém a látogatás után, hogy végül is sikerült egymáshoz csiszolódnunk. Költészetével igazából csak most ismerkedtem meg, az elmúlt években, amikor már nincsen többé. Csak az utókornak hátrahagyott Semmi-soha. És remek prózája, néhány míves drámája.

De én a verseit szeretem. Saját vívódásaiban mintha engem írna, tépne, boncolna. Gőgjében, magányában, szerepjátszási hajlamában, tévedéseiben bukdácsolásomra ismerek. Vajon, ez lett volna távolságtartásunk, elzárkózásunk motiváltsága? A hasonlóság taszítóereje?

Verseiből egy szűk csokorra valót az Erdélyi és csángó költők antológiájába beemeltem. De gyakorlatilag szinte minden sora szíven üt, idézni való lenne, tanulság... S most mégsem őt idézem, hanem egy kolozsvári román költőt, az ottani Tribuna c. hetilap korabeli szerkesztőjét, aki 1977-ben a lapjában közölt A szemek (Ochii) c. versével mintha kulcsot adna az önismerethez, mindahhoz, amit e lapokon eddig is próbáltam gyakorlatba ültetni. A verset magam fordítottam, s a Székely-emlékezéshez mélységesen illőnek tartom.

Alexandru Caprariu:

A szemek

Minden sarokból les rám valaki,

s még csak nem is tudom,

a föld magmája csupa izzó, láthatatlan

tekintet,

tükrében ott állok én, hátam mögött a

félelmeim,

szeme van a virágnak,

a növénynek,

a fának,

a csillagnak,

s vajon sejtjük-e, hogy mibennünk is

szemek ügyelnek -

ezért maradunk mindig

csupaszon és

sosem vagyunk magunkra a ránk mért

magányban,

hiába kapkodunk a múlthoz,

hiába rejtőzünk

a jelen lehulló levelei alá

hiába ásunk csatornát

a holnap sívó homokjába,

mindenütt látó szemek,

csak a sajátjaink vakok,

soha senki nem látta még magát

önnön szemével,

örökké kellett a

mások szeme,

hogy magunkra lássunk,

mert amit magunkról tudunk,

másoktól tanultuk,

akiket könyörtelenül, titkon

szintén figyelnek

láthatatlan, hűvös szemek...

Fordította: Cseke Gábor

Illusztráció gyanánt a székelyudvarhelyi költő-fotós, Oláh István két remekét küldöm: Egyszer én is jártam a Holdon és Az életmű címűeket.

Február 19. (szerda) Azt hittem, a tegnapi bejegyzés, az önvizsgálás próbája után megkönnyebbülök, de eltelt egy nap, és csak ürességet érzek. Mint aki nem megszabadul valamitől, hanem fokozatosan kiürül. Ez azért is elgondolkoztat, mert akkor ez azt jelenti, hogy a torzulat, amitől szabadulni próbáltam, valamiképpen hozzám nőtt már, a metasztázis elkezdődött. De mert a folyamat visszafordíthatatlan, nem állok le a továbbiakban sem, éppen csak összeszedem magam ebben az ízületi fájdalmakat gerjesztő, rejtett tavaszban; mert bár tudom, hogy még lesznek hóviharok, fagyok is nem egyszer, de csöndesen kifelé haladunk a tél alagútjából. Körülbelül egy hete minden éjszaka, valamilyen formában, más-más életkorban, de látom immár húsz éve halott apámat. Pár napja még megszidott, mert este későn mentem haza - pedig még csak kilenc óra lehetett, igaz, már hajnalban elmentem hazulról -, én pedig azon töprengtem, hogyan értessem meg vele, hogy felnőtt ember vagyok, s amíg dolgom van, képtelen vagyok hazamenetelre gondolni... Aztán felébredtem, és az első öröm után, hogy csak álmodtam, hirtelen a sóvárgás kerekedett bennem felül amiatt, hogy mindez csak látomás volt, amely becsapott engem. Egy másik éjjelen apám egy erdei csutak előtt hasalt, a puha, barnára száradt tűlevélszőnyegen, előtte sakktábla és magával vívott komoly küzdelmet úgy, hogy időnként megfordította a táblát, s hol a fekete, hol a fehér érdekeit próbálta érvényesíteni. Mindig csodáltam játékba temetkező magányát, hogy miként oldódik föl a gondolatban, az elméletben, mint más a fizikai ajzottságot nyújtó kalandban. Csak a legkisebb fiamnál, Péternél láttam ilyen elszánt

játékszenvedélyt, akár sakkról vagy kártyáról lett légyen szó, s ahogy ez átvillant rajtam, azonnal Péteremet láttam apám helyett hasalni, idősen, félig kopaszon, testben megereszkedve, de mégis gyermek vonásokkal, mint amikor a szoba közepén, a szőnyeg rojtjaiba temetkezve játszadozott volt a nappali szobában, ahová délelőtt beözönlött a napsütés... Tegnap éjszaka apámék hálószobáján settenkedtem keresztül, nehogy felébresszem őket, miközben én a konyhában alágyújtok a reggeli teának. Eszembe jutott, hogy nincsen a lakásban gyufa - mivel lobbantom lángra a gázt? Apám gépkocsijában, az udvaron tudom, hogy van egy elektromos gyújtó, talán parazsa kitart, míg felérek vele a kályháig. De ó jaj, az udvaron, ahol az autója parkolt, csak egy roncsot találtam: kormánykerék kitépve, szélvédő betörve, sebváltó leszaggatva, ülések kibelezve, műszerek kiforgatva a műszerfalból, kábeleiken lógva... Hogy is megy szegény ember munkába, nyilallt nelém, s mikor csinálták ezt a csúfságot, hiszen az udvarba senki nem szokott bejönni, s a legkevésbe ilyen céllal. S ahogy ott forgolódok, hűledezek, hát az autóroncs átalakul vitorlás bárkává, amely telistele van ezüstös haltetemekkel... De innen már nem mondom tovább, mert ami következett, annak semmi köze apámnak, aki felszívódott éjszakai látomásomban, és nem tudom, visszatér-e a következő éjjeleken, s ha igen, vajon miért teszi? Az az igazság, hogy lelket melengető dolog viszontlátni, és annál sivárabb érzés rájönni, hogy a végelszámoláshoz közeledve már csak a múltunkba préselt képek, benyomások, hangulatok, illúziók éltetnek.

Bocsáss meg, Milos, átmeneti szédület volt ez, holnapra elmúlik. Még a vers is messzire elkerül, pedig attól rendszerint újjá szoktam születni - ideig-óráig.

Két képet azért küldök a II. Nemzetközi magyar fotóművészeti kiállítás anyagából: Petki Judit (Brassó): A ház és Tamás András (Marosvásárhely): Olvasmány c. munkáit.

Február 18. (kedd) Nyílt titok immár, hogy Domokos Géza Esély c. könyvének második kötetében megírta, hogyan segítettem ki a bajból a Kriteriont 1987-ben, amikor Ceausescu hetvenedik születésnapjára kötelező módon magyar nyelvű díszkötetet kellett kihoznia, mint minden vezető kulturális intézménynek. Eladdig sikerült megúsznia a hozsannázás kényszerét, miközben más kiadók egymással versengve, minden év januárjában rendkívüli kiadásokkal kedveskedtek a pártvezérházaspárnak, de az ellene pár évvel korábban indított vizsgálat és hatósági üldöztetés légkörében, a Kriterion bizonyításra kényszerült: nem szándékszik kilógni a sorból. 1987 tavaszán az Előrénél felkeresett a kiadó egy szépreményű, ifjú szerkesztője azzal, hogy bizalmas tárgyalnivalója van velem. A szerkesztőség közösen megosztott hodályaiban - hárman-négyen üldögéltünk egyben-egyben - mindent lehetett, csak bizalmas beszélgetést folytatni nem, ezért jobb híján kivittem a férfiaknak fenntartott "társalgóba", ahogy a közösségi illemhelyet neveztük egymás közt, s az ablakot kinyitva, a napsütötte párkányra ültünk, épp csak a lábunkat nem lógattuk le a mélybe, mert akkor már tökéletesen olyan lett volna, mint egy magashegyi kilátón. Előadta jövetelének célját: az iránt érdeklődött a Kriterion nevében, hogy elvállalnám-e egy születésnapi kötet szerkesztését, természetesen a megfelelő diszkréció mellett. Első kérdésem mindjárt az volt: nálatok nincs elég jó szerkesztő, hogy külsőshöz apelláltok? Van, pirult bele a küldönc, de valamennyien le vagyunk terhelve, nem győzzük az iramot, annak pedig határidőre, pontosan kész kell lennie. Értettem ugyan, hogy mi van a "leterhelés" ürügye mögött, de nem akartam vitatkozni, elvégre ez akkoriban nem olyan téma volt, hogy elélcelődjünk felette. Inkább hallgattam érvelését, "udvarlását" irányomban, miközben egyre jobban tudtam, hogy igen nehéz lesz nemet mondanom. Elvégre nagyon jól tudta, kihez fordult, azzal együtt, hogy nincs meg a szilárd erkölcsi alapom, amire hivatkozva visszautasítsak egy ilyen kérést. Ő is, a kiadó is jól tudta, hogy a sajtóban nem egy hasonló "csatát" megvívtam már s alkalmi versek szerzőjeként is túladtam a hímporomon. Milyen alapon mondjak nemet, amikor annyi más esetben igent mondtam - függetlenül a körülményektől és a motivációtól. Arra nem gondoltam, hogy provokálni akar, de abban már nem lehettem biztos, hogy valaki nem használja-e ki ellenem az elutasításom. Abban egy percig sem hittem, hogy az egész ügy közöttünk marad, elvégre az ilyesmit úgy sem lehet meg nem is érdemes titokban tartani.

Tépelődésem közben eszembe jutott, hogy 1985 tavaszán befejezett és még azon a nyáron a kiadónak átadott riportregényem, a Bozót, amelyben egy alpinista baleset társadalmi hátterét próbáltam felfejteni, azóta is ott hevert, anélkül hogy akár a kiadói tervbe is bekerült volna. Sajnos, ez volt a valóság: ha a tűz körül forgolódtál, irodalmi berkekben melegedtél, kijutott a szükséges porció. Ha nem, hát lelkes baleknek néztek. A kiadói terv pedig szent volt: ami nem került bele, azzal a kiadónak nem is volt kötelessége foglalkozni. A tervet pedig számos ideológiai szinten vizsgálták át, elemezgették, hagyták végül is jóvá a megfelelő korrekciókkal és betoldásokkal. Annyit tapasztalatból magam is tudtam, hogy egy olyan könyvhöz, mint A bozót, kellő prezentálással, enyhe megideologizálással menő szinopszist lehetett gyártani, tehát könnyedén becsúszhatott volna bármilyen tervbe. De hát úgy tettem, hogy elhiszem, amivel mentegetőznek nekem, miközben tudom, amit tudok...

Egy pillanat sugallata és műve volt az egész és elhatároztam: igent mondok a Kriterionnak, egyetlen feltétellel: ha garantálják, hogy a regény is bekerül a tervbe. A küldönc meglepődött, de ígérte, hogy továbbítja "nemes zsarolási" szándékomat s napokon belül megadja a választ. Ami a következő napon meg is történt, s én egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy az szintén csak igen lehet.

Magam sem tudom, miért nem szégyenkeztem emiatt, s ma sem érzek miatta lelkifurdalást. Annál inkább azért, hogy egyáltalán elvállaltam a könyv szerkesztését és írótársaimat olyan helyzetbe hoztam, hogy szándékaikkal, szerzői jogaikkal mit sem törődve (ugyan, ki adott akkoriban két fityinget is az ilyesmire, hiszen még a törvényhozás se tudta, miként nyúljon e kérdéshez) egy hamis díszkönyv közös fedelei közé tereltem őket. Hiába mondogatom azóta is magamnak, hogy a Tisztelgő szó c. kötetbe válogatott írások mindenike megjelent hol a napisajtóban, hol az irodalmi lapokban vagy korábbi méltató kötetekben. Könnyen előfordulhatott, hogy akkor, 1987-ben már többen nem vállalták volna korábban papírra vetett soraikat - bár ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy az ilyesmit meg nem történtté soha és semmivel nem lehet tenni -, én viszont, hogy minden fölösleges vitát kikerüljek, az archívumok oldalairól szépen kimásoltattam a kötetbe illő irományokat, lehetőleg minél több szerzőt vonultatva fel, románokat, magyarokat és más kisebbségieket, s természetesen magamat sem kímélve. Nem tudtam elképzelni ugyanis olyan könyvet, hogy én, a háttérben maradó szerkesztő ne vállaljak sorsközösséget mindazokkal, akiket így vagy úgy, de én is segítettem bemocskolódni.

A kötet megjelent. A kiadó megkönnyebbülten lélegzett fel, ugyanis a megjelentetés során semmilyen inszinuálásnak, provokációnak nem volt kitéve. A jóváhagyások simán mentek, még a fedőlapot is könnyen jóváhagyták, aztán olyan hangok hallatszottak, hogy az 1988-as ünneplő könyváradatból a Kriterioné volt a legtartásosabb, a legtermészetesebb, a legvisszafogottabb...

Ha egyáltalán illethető e jelzőkkel az az ocsmányság, amiből piramist voltunk kénytelen emelni, akiről tudtuk, hogy halandó, akár csak mi, mégis úgy tettünk, mintha sose élnénk túl.

Tunyogi voltam azokban a hónapokban is: "Bármely rendelést vállalok". A regénycímem visszaütött és énrám mutatott, mint egy rossz átok.

Én elhiszem Domokos Gézának és a Kriterionnak, hogy ők örömmel és hálával gondoltak akkor rám, amiért megkíméltem valamennyiüket a szennyes munkától, de azt már kétlem, hogy a regényem mindettől függetlenül megjelent volna. Hiszen így is csak jó másfél évvel az emlékkönyv piacra kerülése után hagyta el a nyomdát. "Nemes zsarolásom" adott is, meg el is vett egyben úgy, hogy most kifosztott lélekkel állok magam előtt, s még csak azt sem tudom mondani, hogy szánom-bánom, mert az ilyesmi az én szememben ma már teljesen hiteltelen...

Most már csak azzal tartozom, hogy a magam háladalát ide tűzzem eleven tanúként - mások írásaival immár nem dobálózok -, no meg a kötet fedőlapját, nehogy úgy tűnjék, hogy csak mese volt ez az egész...

Januári vallomások

(l. Szeretnék egyszer)

szeretnék egyszer egy

olyan telet olyan januárt

amiben hallgat a krivec

ez az elnyújtott pusztai farkasüvöltés

az ablakon túl.

milyen szép ajándék lenne önnek

és az emberiségnek!

nem fújná be hóval az utakat

nem kellene közleményeket kiadni

nem volna szükség rendkívüli intézkedésekre

minden csöndes és békés lenne

még fagyna egy-egy kicsit

és hullana a hó.

hányan vágyunk egy ilyen télre

egyetlenegyre legalább!

öntől tudjuk hogy ez lehetetlen

a krivec hozzátartozik a télhez

mint havakhoz a fehérség a hideg

mint munkához a megtorpanás

tűzhöz a falánkság örömhöz a bánat

éjjeli álomhoz a felriadás.

igaza van: a telet is vállalni kell

egészen mint az életet.

(2. Könnyű volna)

könnyű volna szélcsendben hópilinkés januárban élni

ülni a kályha mellett és bágyadtan mesélni

de terveink merészek így gondunk sem kevés

idegen tőlünk minden laza semmittevés

önnel az élen valljuk: míg beköszönt a bőség

életünk sorsunk hű forradalmi őrség

tikkasztó hőben fagyban krivecben is ha kell

mely nem csak bőszen száguld de búg de énekel!

Február 17. (hétfő) Sokat vacakoltam a Tunyogi-féle regény címével. Amikor elképzelésemet s a regénybeli cselekmény feléig eljutott első kötetet beadtam a Kriterionnak, akkor még azt írtam föléje, hogy Foto Tunyogi, így is került kiadói tervbe, de aztán hosszú hónapok után a lektor kiderítette - nem igazán strapálták le magukat a fiúk, különösen ha prózáról volt szó -, hogy amit leadtam, az csak első nekifutásnak tekinthető, ráadásul fennakad a levegőben, a javaslata az tehát, hogy a végigvitt munkával jelentkezzem újból náluk. No, persze, ezt két hét alatt is kideríthette volna - egyrészt, ugyanakkor magam is rájöhettem volna, hogy amit a kezemből kiadtam, az félkész papírra vetése volt mindan nak, ami a regény kapcsán hónapok alatt felgyülemlett bennem, nélkülözve minden stílus- és szerkesztői fegyelmet. Ez utóbbi már azért is bosszantó volt, hiszen az eltelt évek főszerkesztői tapasztalata alapján nem tartottam rossz szerkesztőnek magamat, s a mások kéziratában jó szimattal ismertem föl a tökéletesítés útjait-módjait. Saját magammal szemben viszont vak voltam, s bár ez így enyhe túlzás, de hályogos minden bizonnyal. Nem tudom eléggé köszönni lektoromnak, hogy pofoncsapásként ható válaszával felnyitotta a szemem, mondhatni magamhoz térített. Hónapokba telt, amíg ítéletét kihevertem, hiszen arra számítottam, hogy az első kötetet leadva, a nem túl gyors átfutási idővel lélegzethez jutok a második rész formába öntésével. Ettől az esélytől viszont elestem. Ha azt akarom, hogy a könyv valóban megjelenjen, elejétől kezdve újra kell írnom - feszesebben, rövidebb lélegzetűre, kurzívabbra fogva mind a mesét, mind a központi figura lelkizéseit. Ma már nem tudnám megmondani, mi volt az, amitől egycsapásra magamhoz tértem. S miközben oldalról oldalra átírtam, átgyúrtam, átszerkesztettem az addigi anyagot, eszeveszetten körvonalazódott a folytatás is. Lelkiegyensúlyom akkor tért igazán vissza, amikor átbillentem a már rögzített események végső határán, s a folytatás szűzföldjén találtam magamat. Éreztem, hogy akkor már nem véthetem el a lépést, a munka legfeljebb korrekcióra szorul, s a korábbi munkacím is lassan nevetségessé vált a szememben. Amikor odáig értem, hogy Tunyogi barátunk, "felsőbb sugallatra" kiakasztja a későbbi szolgálatai ajándékaként kiutalt lakótelepi lakás bejáratához a cégért, azzal a megjegyzéssel, hogy "Bármely rendelést vállalok", tudtam, hogy végérvényesen ez lesz a regény címe. És ehhez akkor is ragaszkodtam, amikor szerkesztő - aki különben meg volt elégedve önrevíziómmal - azt találta mondani, hogy nem eléggé közönségfogdosó, jobb lenne az eredeti elgondolásnál maradni.

Pedig végül is mindig erről van szó: vállalunk-e valamit vagy sem? Pontosabban: mi az, amit elvállalunk? Tunyogi "bármely rendelést" vállalt. És ez, esetében, nem csak reklámszöveg, amit aztán nem muszáj betartani, hanem kényszerű vallomás, elszólás, amit viszont illik komolyan venni - nem csak az ő esetében, hanem az enyémben is.

Hogy mennyire, az majd a holnapi folytatásból kiderül.

Versként az 1967-ben megjelent Kortársaim ciklus VIII. darabját iktatom ide: szerepe a későbbi fejezetekből majd kikövetkeztethető lesz.

Sápadtak,

Horpadt mellűek vagytok,

Pergamen-arcotokra hosszú

Litániákat írt a sötét,

A koppanó víz,

Az elemlámpa,

Riasztócsengő.

Megjösztök,

Mert egyszer mindenki eljön,

Ha nem került meszesgödörbe.

Ti, ferde szavak rabszolgái,

Ügybuzgó hírmagyarázók kisded játékai,

Évszázadokban számláló ismerősök és

Ismeretlenek,

Kiket ma nem vár otthon,

Koraérő Rákóczi-szilva,

Csak rend, levetett ruha

Az ószeren

- olcsó kis holmi,

majd a kettes trolibuszra ültök,

feszengve a fojtó melegben,

s elnéztek a fejem fölött

- ring az idő felettem.

Illusztrációként a bukaresti Kósa Gergely Romló világ c. képsorát küldöm.

Február 16. (vasárnap) Visszatérve Tunyogi mesterre, olyan apja voltam neki, aki megteremtgettem ugyan, szorosan nyomon követtem növekedését, sorsa alakulását, de egy-egy kritikus pillanatban nem rántottam őt vissza attól, hogy falnak ne menjen, ha úgy szottyant kedve. Ráhagytam minden szeszélyét, mániáját, hadd élje ki a gerjedelmeit, ugyanakkor elképzeltem, mit érezhet egy-egy ballépte után. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy egyáltalán nem volt ő rossz fiú, rosszat se akart igazán senkinek, de valahogy a jót sem, mert azt viszont, eredendő paraszti beidegződés okán csakis magának akarta. Igy aztán mindenki mást kirekesztett, elárult az életében, azokat is, akiket úgymond szeretett. Bár, ahogy így elnézem a "fiamat", nem igazán szeretett ő senkit saját magán kívül, szemernyi altruizmus sem volt benne, az empátiáról nem is beszélve. Vagy ha tárolt is ezekből valamennyit, az rendszerint csak akkor lépett működésbe, amikor más késő volt, s csak a bűntudatot vagy egyszerűen az esetleges bűnhődés miatti szorongást, a tettenérés szégyenét indította el benne. Minden vágya az volt, hogy kemény, belevaló fickónak tartsák, ezért aztán minden követ megmozgatott, mindenféle szerepet eljátszott, csak éppen azt nem vette észre idejében, hogy ő maga törékeny játékszer lesz így mások kezében, s mindinkább kirekesztődik a közösségből. Se istene, se hazája, se barátja, se otthona - mindent feláldozott értelmetlen, önző gesztusai oltárán. Erre mondom én, hogy magamat írtam meg a könyvben. Ha némileg torzított is a tükröm, ez csak azért volt, mert a könyvbeli énemmel minden megesett, ami velem is könnyen megeshetett volna, ha nincsen bennem elegendő fék, ha elébe megyek minden lehetséges alkalomnak. Igy tudtam olyan jeleneteket átélni és megírni, anélkül, hogy saját tapasztalatról beszélhetnék, mint egy lány aljas elcsábítása, majd öngyilkosságba kergetése, egy bűnszövetkezetbe való "ártatlan" beépülés és mások érdekeinek hallgatólagos kiszolgálása. Apám nem ismert föl a könyvbeli főalak álarca mögött, ő csak egy általam teremtett szereplőt látott benne, akivel egy csomó minden megesik, aki triviálisan beszél és rongyember. Úgy tűnik tehát, az életben, a családban jól játszottam szerepemet: a szófogadó, csendes, jól tanuló mintagyereket, aki bár kopottasan, de szolidan öltözik, símán lefésüli a haját, tudálékos szemüveget hord, nem mászkál lányok után, s igaz, olykor füstszagban úszik utána a fürdőszoba, vagyis rágyújt olykor-olykor a lelkem, de hát istenem, ha nem viszi túlzásba...

Magam sem tudtam, mit higgyek magamról. Nagyon szerettem volna olyannak lenni, amilyennek tűntem, ám tudtam, hogy képtelen vagyok rá, a tökéletességet hajszolni hiú ábránd, különösen, ha az ember nem is nagyon kíván hátat fordítani az élet talmi örömeinek.

Február 15. (szombat) Fennáll a veszély, hogy észrevétlenül belesodródom a Regényt író ember panaszai nevezetű alaphelyzet hálójába, és abból aztán nincs többé menekvés. Mert hiszen az nem vitás, hogy minden regénynek megvan a története, amely többé-kevésbé érdekes is lehet, bár elsősorban azok számára, akik valóban értékelik is a művet. De éppen úgy, ahogy a rengeteg fajta életsors a gyakori hasonlóságok, érintkezések okán egymásra vetül, összefonódik, elveszti kizárólagosságának hamvasságát, a regények keletkezéstörtenete is csak rengeteg pontban átfedi egymást. Akár az élet, ez is két pont közé feszíthető: elkezdődött (vagyis megszülettem) és bevégződött (meghaltam). A többi már utóélet. Azzal azért még adósod maradtam, hogy elmondjam, mennyiben mutat saját személyemre Tunyogi, a főszereplő. Az elképzelésem pedig pofonegyszerű volt: egész fiatalon átplántáltam magamat a megfelelő falusi, majd városi környezetbe, s elhatároztam, egy olyan úton indítom el ezt a valakit, amelyen úgy megy majd végig, hogy örökké enged a szirénhangú késztetéseknek, az unos untalan beléje botló divatnak. Ritkán kezdeményez, de szorosan a példák, a minták mögött jár, s ha vannak is gátlásai, azok inkább a rögtöni, fék nélküli cselekvés után lépnek fel, többnyire lelkifurdalások, szorongások, büntetés nélküli, de annál kínzóbb bűnhődések formájában. Tunyogi tehát mindahányszor túllépi a tiltások küszöbét, ahol én a valóságban ugyancsak hezitáltam, vagy visszaléptem volna az utolsó pillanatban. Az én visszafogottságom viszont, ha másképpen, de ugyanolyan feszültségként halmozódott föl bennem az életem során elszalasztott helyzetek, lehetőségek miatt, ezt megtetézve mindaz a rossz érzés, bűntudat is reá rakódott, amit afölött éreztem, hogy valamit ha késve, ha tétovázva is, de végül mégis elkövettem, amiről elkövetése pillanatában is nyilvánvaló volt, hogy nem kellett volna.

Ez a fajta "öntapadós" figurakövetés aztán olyan komoly problémákat okozott, mint például a nyelvi kontextus. Mivel Tunyogit sehogy sem tudtam másként megközelíteni, mint hogy formálisan azonosulok vele, egyes szám első szemelyű mesét tálalva föl, hát nyelvezetét, gondolkodásmódját is ki kellett találnom, föl kellett építenem, és itt kerültem igazán bajba, emiatt vergődtem a legjobban, s ma már belátom azt, amit kritikusi hangok későbben pedzettek is: az épitmény egyenetlennek sikerült, olykor-olykor tákolmány hatását kelti. Elég, ha ma leveszem a polcról, felütöm valahol és beleolvasok. Lesznek passzusok, amelyeknek ma is lelkesen bólogatok és belebotlom olyan fordulatokba, amelyeket legszívesebben máris kiirtanék a szövegből, ha még egyszer lenne hozzá erőm, időm és kedvem.

Ezért aztán nem igen veszem elő Egy másik, egy reális énem ugyanakkor azt súgja: csoda, hogy egyáltalán összeállt az elképzelés. Végtére is, nem olyan rossz, mint ahogy érzed...

Ez mind igaz, berzenkedem, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy nem is olyan jó...

Néhány évvel a regény megjelenése után a bukaresti A Hét melléklete, a Könyvbarát interjút készített velem az akkortájt megjelent néhány könyvem kapcsán, s szóba került a Bármely rendelést vállalok is, amely a kérdezőt a jassznyelv "túlzott" használatával lepte meg. Honnan ismerem ezt a nyelvet, és miért tulajdonítok neki ilyen nagy fontosságot? - hangzott a kérdés.

- Azt mondja, túlzott használat... De mihez képest túlzott? Kinek a mércéjéhez viszonyítva? Létezik-e szabály, amely a jassznyelvi fordulatok százalékos előfordulását korlátozná valamely írott műben?... Ettől függetlenül, meglehet, hogy igaza van, s minden jó szándékom ellenére helyenként túllőttem a célon. Bár érdekes, amikor írtam, majd a többszöri átszerkesztés, toldás-foldás alkalmával is az volt a benyomásom, hogy a lehetőségekhez, a regény központi figurája megkívánta helyzethez képest ugyancsak mértéktartó vagyok... - A jassznyelvvel való ismeretségem régi keletű. Azon túl, természetesen, hogy magam is voltam diák, s nem volt idegen tőlem a korabeli diákzsargon, no és sokunkat termékenyen meglegyintett annak idejen Salinger Zabhegyező-je (Gyepes Judit kitűnő fordításában), évtizedeken át szoros kapcsolatban álltam a fiatalság mindennapjaival. Riportutak, mindennapi élmények során tapasztalhattam, milyen különös módon hódít teret a faluról beáramló fiatalok között - a műbőrkabát, a trapéznadrág és a nyakba eresztett, gondozatlan haj kellékei mellett - a jassznyelvi fordulatok megemésztetlen, beilleszkedést játszó egyvelege. Számos vallomásos - jobbára magnós - riport rögzített nyersanyagának írásos áttétele közben kiváncsian kóstolgattam s elemezgettem e kavarodó nyelvi sokrétűség és egyensúlybomlás kifejező erejét. Mindenesetre, regényem írása közben alapos szótárazó munkára is sor került, s mind az élőbeszédből, mind olvasmányaimból igyekeztem kiszűrni a számomra éppen szükséges és kifejező fordulatokat... - Különösebb fontosságot nem tulajdonítok a jassznyelvnek, de mint agresszíven domináns jelenséget, nem lehet megkerülni. Vértezet és póz ez, mint annyi más a mai fiatalok életében, s akár csak a modern táncok, amiket a legtöbben nem tudnak stílusosan járni, megelégedvén egyfajta elkorcsosult helyi varianssal, a jasznyelvekként használt formája sem öntörvenyű, adekvát nyelvezet, de mert divat, és közvetlenséget, a problémákon, az érezelmeken való felülemelkedést pózol, rengeteg botcsinálta hívet toboroz zászlaja alá. Egyikük éppen a könyvbeli Tunyogi István...

A könyv írásának éveiben mondtam búcsút az Ifjúmunkásnak, s kerültem át az Előre tágasabb és kevesebb felelősséget követelő díszkalitkájába, s ilyen verseket firkálgattam egy magánfüzetbe, minden közlési szándék és remény nélkül:

búcsú a mai éjszakától

éjjel

az utolsó buszra várva

egy elhagyott focipálya

szélén

ahol a füvek tövét

most a hátraarcban kifényesedett

talpú bakancsok

tiporják

zsebemben a fogyó reménnyel

lesem a néptelen utca sötét

alagútját reggelre szóló

útlevéllel

négy ujjal a földbe

mintha az ujjaimat vágnák le

egyre másra valami

éles bárddal mely ki tudja

honnan került elő

melyik mészárostőke repedésében

szunnyadott vastag

sóréteg alatt már csak

nyolc csak hét csak

négy ujjal kapaszkodom

a földbe a csonkok

helyén lüktető

sebként egy-egy testvér barát emléke

vált színt sajogva

a szeszélyesen változó

időben

A képek a II. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Kiállítás anyagából: Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely) díjazott munkája - Cím nélkül, illetve Szabó Tamás (Kolozsvár) Nővérek.

Február 14. (péntek) A tegnap valami érthetetlen módon elúszott. Már csak akkor vettem észre, amikor éreztem, hogy agyam kerekein a fogak már csikorogva se igen akadnak egymásba, hanem üresben forognak, valami növekvő nyugtalanság freskója előtt.

Akkor éreztem magam így, valahányszor neki kellett fognom egy nagyobb lélegzetű munkának és sehogy sem találtam a gyurmázásnak a módját: nem akartam iparos módjára ugyanazt a tálat és kancsót korongolni a képlékeny agyagkupacból, mint a közömbös, mindenmindegy fazekas, aki a sorozatmunkába kábul.

Amilyen nehéz volt kiizzadni a Bármely rendelést vállalok első változatát, olyan nehéz most megfogalmazni alkotói tanulságait, úgy, hogy az másnak is mondjon és jelentsen valamit.

Ott kezdődött az egész, hogy én, aki jobbára verseket írtam, mit keresek a próza vidékén? Miért ragaszkodom mindenáron ahhoz, hogy egy bonyolult történet szálait csomózgassam, szövögessem, fonogassam, meg-megszakítva, bele-belekóstolgatva, napi penzumokra beosztva azt, amit egyetlen nagy lendülettel kellene végigvinni az időn és az egymás után sorjázó papíron? Mi az, hogy belső késztetésre teszi az ember? Hogy és kiben támad ilyen késztetés és miben nyilvánul meg?

Jobbára ilyen tépelődős hangulatban ténferegtem akkoriban, a hetvenes évek végén. Nem készítettem jegyzeteket, pedig biztosan jobb lett volna, ha papírra vetem a pillanatnyi ötleteket. De azt mondtam magamban (egy írótól olvastam, aztán rábólintottam, hogy hát igaza lehet), hogy ha elfelejtem, annyi baj legyen, akkor biztos nem volt túlságosan fontos. A jó megoldásokat észben tartja az ember hónapok múltán is, s ez jószerivel be is vált, bár most képtelen vagyok az ellenkezőjét adatolni, s van egy olyan gyanúm is, hogy az azon melegében feljegyzett ötletek se igazán értéktelenek, sőt...

Amerre jártam - munkahelyre, városba vagy vidékre vezető útjaimon -, gyakran felidéztem a mind körvonalazottabb vonásokat öltő fő alakot, próbáltam helyette összeállítani egyfajta önéletrajzot, behatárolva időben és térben. Azon vacakoltam, hogy amennyiben én az ő bőrében lennék, vagyis ha egy kis faluból világgá ment, mert otthon kilátástalan helyzetben élő, a városiak életmódjához és értékrendjéhez hasonulni akaró legény lennék, akire csak a fennvaló vigyáz olykor, de különben se istene, se hazája, s főleg az otthoni szigor hiányzik életéből, amely ha formális is, de rövidebb pórázon tartja az embert, szóval ilyen helyzetben mi lenne belőlem, milyen alkukat kötnék, és milyen bonyodalmakba keverednék.

A történet pedig ígéretesen dagadt, szeszélyes lóugrásban, hol előre, hol hátra lépve az időben, sikerült egy-egy helyzetet meglehetes részletezéssel is kidolgozni, amelyek szándékom szerint az építmény pilléreiként is szolgáltak. Meglehet, nem a legjobb helyre állítottam őket, de ezek látszottak akkor éppen biztosnak, ezek köré lehetett építeni. Korábbi tapasztalatomból már sejtettem, hogy írás közben aztán jobbra-balra, számomra is meglepő módon hajlik majd el a beállított iránytű. Meg voltam győződve, hogy ha keresetlen szavakkal nem is, de megfelelő szellemi akrobatamutatvánnyal sok mindent el lehet helyezni a szöveg mélyén, olyasmit, ami külső-belső rendünk kritikájaként is felfogható.

Akkoriban váltak ismertté s egycsapásra népszerűvé minálunk a fiatal romániai német költők, akik Kolozsváron, illetve Temesváron, az ottani egyetemeken csoportba verődve - bizony szánalmas (de erős!) kis csoportok voltak azok a javában folyó kitelepedési hullám árnyákában - alkotói közösségként léptek fel. A brassói Ritoók (eredetileg Mies G.) János hozta közel őket a magyar olvasóhoz - előbb lapközlések révén, majd a Dacia könyvkiadónál, egy 1980-as kötet révén (Önkihallgatás - Hét romániai német költő verseiből), amely közéleti bátorságával ma is példaértékű lehet, bizonyítván: a szellemi elnyomás is csak akkor lesz úrrá az emberen, ha igájába hajtjuk a fejünket, és menekülés gyanánt siettetjük a sors beteljesülését. A németek közül a legidősebb 1939-es, a legfiatalabb 1954-es évjárat, ma nagyrészük már nem él Romániában, sőt egyesek már egyáltalán nem is élnek. Hogy érzékelni lehessen, miben állt sajátos költői hatásuk, az egyik legfiatalabb, a resicai születésű Rolf Bossert (1952) néhány versét írom ide.

egy napraforgó nyilatkozata

ausspruch euner sonnenblume

Február 12. (szerda) Csoda lenne, ha valamit elterveznék, és az zavartalanul meg is valósulna egyik napról a másikra. Amikor tegnap leírtam az utolsó sorokat, s mintegy mentegetőzésképpen, hogy félbehagytam a történetet, odabiggyesztettem, hogy Holnap folytatom, természetszerűleg a témára gondoltam és nem arra az általános igazságra, hogy - ha egyebet nem, hát az életet folytatjuk, ahol abbahagytuk. Jóformán el se küldtem Ivánhoz a fejezetet, beindítottam az egyik PC-t - azt, amelyen egykor, a kilencvenes évek második felében az internetezést kezdtem, s amit az erdélyi magyar újságírószövetség helyezett ki a szerkesztőségekbe, kapcsolattartás és hírcsere végett. Érte szegényt vírusfertőzés elég, egyszer merevlemezt is cseréltünk rajta, lassan a perifériára szorult, amolyan mindenki turos lova lett, de rajta tartottuk nyilván a munkatársak havi teljesítményét s a segítségével számítottuk ki a fizetéshez adódó illetményeket. A programot egyszer már átmenekítettem egy másik gépről, amely a telepítés után pár nappal ki is lehelte lelkét. Most nem volt ilyen megérzésem, a program, amelyet a fiam készített, talán menthetetlenül odalett. A gép egyszerűen "elaludt". Kedden délben még eloltottam, utána már este nem tudtam bekapcsolni. Egy órai kínlódás, áramköri ellenőrzés után feladtam a küzdelmet. Kivettük a hálózatból, s most a maradék PC-n végzünk el mindent, amit tudnunk - mindez jó időbeosztást és bizony, súrlódást is feltételez. Ez az újabb géphalál idegileg és szellemileg annyira lefoglalt, mert mindent, amit tudott, gyakorlatilag funkcionálissá kellett tenni a maradékon. Átrendeztük a munkaasztalokat, a modemkapcsolásokat, a hálózati konfigurációt... De minek untatlak ezzel, Milos? Majd hamarosan megtapasztalod Apád környezetében, milyen lelkiállapottal jár eza túlzott géphez kötődés. De ne legyek ilyen sötét szemüveges, hiszen öröm is ért a mai napon, bár az ilyesmit örömnek nevezni enyhén morbid dolog. És mégis... Szeptember 6-án meséltem Neked egy szomorú történetet Levinszki Szávuly Attiláról, erről a tehetséges fiatal, kibontakozás előtt álló székelyföldi íróról, aki egy bukaresti diákszállón felkötötte magát, szülei legnagyobb döbbenetére s mindenki őszinte megrendülésére, akik ismerték. Az eltelt időszakban Apádnak elküldtem két kéziratát is, egyrészt, hogy megosszam vele azt az élményt, amit a nálam hagyott művek bennem keltettek, ugyanakkor azzal a reménnyel, hogy talán valamilyen módon képesek leszünk meghosszabbítani létét, emlékét ezen a földön, megajándékozva a közösséget azzal, ami lehetett volna. Ezért levélben fordultam Székelykeresztúron (Cristuru Secuiesc) élő szüleihez, Szávuly Mihályhoz és Zelmához, engedélyezzék fiuk munkáinak esetleges interneten való terjesztését minden ellenszolgáltatás nélkül. Kissé szorongtam, milyen választ kapok tőlük, de reméltem, megértik szándékaink tisztaságát és azt, hogy mindeez belső kötelességérzetből történik - azért, mert nem tudtam tenni - pontosabban nem tettem - semmit az ellen, hogy Attila megmaradhasson közöttünk. A mostani törődés nem gesztus akar lenni, mint inkább törlesztés - ha egyáltalán lehetséges ez. Ma megérkezett a válasz az alábbi szöveggel: "Tisztelt Cseke Úr! Elnézését kérem, hogy egy kissé megkéstem a válasszal, aminek az oka az, hogy nem tartózkodtam itthon, Budapesten voltam a lányomnál és most tértem haza. Hálás köszönetünket fejezzük ki azért, hogy ennyi idő távlatából is gondolni tetszett a mi szegény Attilánkra. Sebeink soha nem fognak begyógyulni, mindig fent lebeg a "miért", amit nem lehet megérteni, pont azért, mert akkor tört kettőbe, amikor már kezdett kibontakozni. Mindig eszembe jut, hogy ezidáig szép utat tehetett volna meg, amire szerintem képes is lett volna. Sajnos, ilyen fájdalmasan kellett hogy végződjön... Most pedig külön írok egy beleegyezést az én elképzelésem szerint, nem tudom, megfog-e felelni. Amennyiben nem, úgy kérném egy megfogalmazottat küldeni és aláírva visszaküldöm.

Utólagos engedelmével elküldtem címét lányomnak Budapestre, mert fel szeretné venni a kapcsolatot ő is önnel.

Még egyszer nagyon szépen megköszönjük, hogy Attilára gondolt, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ön segíti abban, hogy ne menjen feledésbe munkája.

Mély tisztelettel:

Szávuly család"

Majd külön papíron:

"Alulírottak Szávuly Mihály és Zelma beleegyezésünket adjuk, hogy fiunk, Attila kézirata megjelenjen az interneten (ami Cseke Gábornál található).

A szóban forgó kézirat megjelenéséért nem támasztunk igényt semmiféle anyagi javakra.

Szávuly Mihály

Szávuly Zelma"

Ez a levél egy kissé meg is gyógyított. Olyannyira, hogy valami csoda folytán előkerült Attila néhány festményének színes fénymásolata is, amit akkor készítettünk, amikor megbeszéltük, hogy beáll mellém inaskodni, híreket szerkeszteni, s amiből aztán nem lett semmi.

A reprók egy szekrény mélyén szunnyadtak. Talán a mai nap fordulataira vártak? Címük: Russzalka, illetve Kis pisze.

Február 11. (kedd) Szóltam róla kissé korábban, január 12-én, hogy 1983-ban megjelent regényem (Bármely rendelést vállalok - nem pedig "Minden", ahogy akkor tévesen írtam) valamiképpen önéletrajzi fogantatású, bár apámnak enyhén leesett az álla, amikor behajtotta a fedelét és eltűnődött az olvasottakon. Már amikor megemlítettem, akkor tudtam, hogy bővebb magyarázattal tartozom Neked, meg azoknak is, akik nyomon követik e szöveg nem egyszer csavaros kanyarulását, úgyhogy most elérkezettnek találom az időt ahhoz, hogy legalább belekezdjek - mert közben kopogtat az élet, a maga kisebb-nagyobb kihívásaival és akkor megint félbe kell hagyni az emlékezést. Ma azt vetem papírra, egyáltalán hogyan ütött szeget a fejemben Tunyogi, a vándorfényképész figurája és életközege, amelyben furcsán és ellentmondásosan vergődik. A külső ösztönzés a tizenöt éves érettségi találkozó osztályfőnöki óráján ért utol, amikor is a névsorolvasásnál az egyik volt osztálytársunkról, akit se azelőtt, se azután nem láttunk viszont az érettségi óta, kiderült: úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Pedig a szervezők, s köztük egyik jogász végzettségű társunk, még az ügyészséggel is kerestette, hivatalos idézést adtak ki felkutatására, a faluból, ahonnan származott, a rendőrőrstől az az értesítés futott be az ügyészségre, hogy nevezettről semmilyen információjuk nincsen, évek óta nyoma veszett, nem tudják, hol tartózkodik. A banketten sokat beszéltünk F. Lajosról, osztottuk-szoroztuk, hogyan tűnhet el egy olyan országban egy falusi fiú, mint a miénk, ahol majd minden lépésedre vigyáznak, a határokat jól őrzik, magánszállodák gyakorlatilag nem léteznek, a bejelentkezési kötelezettség működik... Ha hűvösre került volna, jogász társunk révén azt is megtudtuk volna, így viszont maradtunk a rejtéllyel. Emlékszem, még akkor estén, a kolozsvári pincevendéglőben, jóval a záróra után felírtam jegyzetfüzetemben a nagy kérdést: hová lett Lajos?!!! Teltek az évek, s közben valahányszor eszembe jutott a sorsa, megpróbáltam felidézni alakját, elképzeltem azt a falut, ahol megszületett, ahonnan kilökte még igen fiatal korában az emberré válás kényszere. Tudtam, hogy egy ideig bentlakásban élt, de aztán kiköltözött s egyik szükséglakásból a másikba hurcolkodott. Azt is tudtam, hogy gyakorlatilag senkivel sem barátkozott az osztályban, nem vegyült közénk. Ott volt ugyan mellettünk, de jellegtelen, már-már árnynélküli alakja maradt csupa fiúkból álló osztályközösségünknek. Képzelgésemet nagymértékben színezték azok az élmények, amelyeket feleségem szülőfalujában, a mezőségi Szépkenyerűszentmártonban szereztem - de nem csak ott, hanem a Beszterce megyei Tekében, illetve a Déshez közeli Bálványosváralján (mindkettőben néhány iskolai éven át tanított Ilonka, s én amikor csak tehettem, leutaztam hozzá- - valamelyest tehát magam is belekóstoltam a helyi ízekbe).

Amikor a hetvenes évek végén egy szilveszter tájékán felvázoltam, hogy miről is szólna egy regény, amit az elképzelt alak köré építenék, akit már tudtam, hogy Tunyoginak hívnak és azt is, hogy vándorfényképésznek teszem meg, életének epizódjaihoz szinte önként kínálkoztak gyermek és ifjúkorom színhelyei, helyzetei, ismert és be nem vallott félelmei, gátlásai, mélyen elhallgatott titkai. Meg néhány közeli rokoné, testvéré, ismerősé, roppant gyurmává sikeredve.

A legnagyobb gondot az okozta, hogy miként beszéltetem majd hősömet, illetve milyen nyelvi köntösbe öltöztetem az általa belakott világot. Hosszas töprengés után döntöttem az egyes szám első személyű megjelenítés mellett, bár tudtam, hogy ez számos hátulütővel jár, de még mindig így tudtam a leghitelesebben felruházni Tunyogimat egy sor olyan tulajdonsággal, megnyilvánulással, amelyek - én pontosan tudtam - ha diszkréten is, de rám mutogattak.

Holnap folytatom.

A képanyag ma Székely Sándor Vőlegényre várva és Sike Tamás Merre, pajtás? c. fotóiból áll.

nevetségesen kicsi hely

vonaton vagy tiszta szobábankórházi liftben műtőasztalon ágyonkét lépéssel a tornác előttüzemi rendelőbens ha úgy történik repülőbenútban két nagyváros közöttmi megszületünks a ringó fekhelyringató földdé tágulleng a világ e roppant bölcsőzümmögő zajjal bőg velünk

sustorog alattunk a szalma

leng a világ

valaki löki hátul

Február 10. (hétfő) 1974-ben megjelent, a budapesti Corvina és az Edition Leipzig közös gondozásában kihozott, remek fekete-fehér fotókkal illusztrált album hever az asztalomon, a szótárak és egyéb kézikönyvek között. A német nyelvű kiadvány a magyarországi építőművészet tárháza - enciklopédikus teljességgel. 1987-ben került hozzám, számomra is szokatlan és meglepő módon. Elmesélem. Az Előre naptárt szerkesztettem, immár több éve, megszokott és bevált recept szerint: még be sem fejeztem az egyik könyvnaptár szerkesztését, már új és új témákra vadásztam, amiből aztán összeállt a következő könyv gerince. 1985-ben jelent meg a román fotószövetség kiadásában egy szerény kis album, A romániai fényképezés képes kronológiája címmel, amely a szerző, Contsantin Savulescu (ejtsd. Konsztántin Szövuleszku) nyugalmazott mérnök és amatőr fotós tanulmányát és az ennek mentén begyűjtött gazdag képanyagot tartalmazza, nem túlzottan jó minőségben reprodukálva. Annak idején még a fotós szaklap is úgy nézett ki, hogy a szerzőknek sírni támadt kedvük, amint az életlen, bemosódott, túlkontrasztolt reprodukciókat megpillantották. Hasonló sors jutott a Constantin bácsi könyvének is, aki egy évvel korábban született mint apám és alacsony, könyökvédős öregúrnak tűnt, amint a fotószövetség központi, de szűk kis irodájában a kartotékokat rendezgette, a levelezést intézte, a vidékről felutazott fotóklubok képviselőivel tárgyalt. Ő volt a Szövetség mindenese. Az elnök, aki csak tekintélyét és nevét adta a mozgalomhoz - amely nagyon sokáig s talán ma is amatőr módon szerveződött-szerveződik -, ritkán tette be a lábát a székházba. Constantin bácsi volt az ügyvivő, a szóvivő, a vidéki városok rendezvényeire ki-kiszálló zsűrielnök, a szalagátvágó. Mindig mosolygott, gratulált az elért eredményekhez (akkor is, ha azok vajmi soványak voltak), sose erőltette a rendezőkre saját munkáit, bár mindig kértek tőle néhány kópiát, hogy versenyen kívül őt is szerepeltessék - nem mondott nemet, de az utolsó pillanatban mindig kedvesen elpanamázta a dolgot.

És akkor mindannyiunk ámulatára előállt a könyvével.

Elhatároztam, hogy bemutatom őt az Előre Naptárban. Már csak azért is, hiszen a román fotótörténetnek egy sor magyar vonatkozású adaléka van, amit az öreg nem hogy elhallgatott volna, hanem minden előítélet nélkül elsimert és népszerűsített. Különösen kiemelte Szatmári Pap Károly szerepét, aki magyar létére is a román fotográfia élharcosa, a világ első haditudósítója, a románok törökök ellen vívott függetlenségi háborújának tanúja.

Két hétig egyeztettünk időpontot, amíg végre egy hétköznap délelőtt ráért elmesélni az életét. Bukarest egyik déli külvárosában lakott, a Mezőgazdászok-ról elnevezett utcában, kis családi házban, magára, egy pár tyúkkal, kakassal és egy cirmossal, amely ottlétem egész ideje alatt vidáman szunyókált az alacsony szobaablak párkányán, enyhe téli napsütésben, a muskátliscserepek között.

Constantin bácsi elmondta: szürke kis élete volt, finommechanikai tervezőmérnök a szakmája, üzemi munkája után került az akadémiai kutatóintézetbe, onnan vonult nyugdíjba 1974-ben. 1957 óta volt tagja a fotósszövetségnek, 130 munkáját válogatták be romániai és külföldi fotóstárlatokra. Minden szabadidejét a kronológia összeállítására, a fotótörténeti dokumentumok felkutatására fordította. Ha vidékre kellett utaznia egy-egy üzemi kiszállásra, szabadidejét a levéltárak, könyvtárak búvárlására fordította. Így állt össze úttörő jellegű füzetkéje, amelyet azóta se tudtak lekörözni. Nem lelkendezett az interjú és a népszerűség lehetőségének felcsillanása miatt: mesélt, mint aki összegez. A végén még el is pityeredett: nem gondolta volna, hogy éppen egy magyar ember fog érdeklődni a munkája iránt. Elmesélte: amikor megjelent a füzete, és tiszteletpéldányokat osztogatott ismerőseinek, mindenki gratulált hozzá, s ezzel befejezettnek tekintette a témát. Én voltam az első, aki a gratuláción túl rákérdeztem arra: mi munka fekszik benne?

Február 9. (vasárnap) Nagyon sokszor felidéztem már azt az éjfélbe hajló áprilisi napot, amikor Frasincaru Ghicával együtt ültünk a bukarestiek által "ruszki vendéglőnek" nevezett sörkertben (a közelben lévő orosz nagykövetségről kapta nevét), a Párizstól lemásolt (kis) Diadalív szomszédságában. Onnan alig néhány lépésre állt az a pompás villa, amelyben Alexandru Draghici exbelügyminiszter lakott, s amelyet néhány nap múlva az utca szemeláttára ürítettek ki - még a legutolsó szőnyeget, függönyt is elvitték, az evőeszközöket is összeszedték; valamennyi a pártgazdaság leltárában volt, vezetői használatba adva. A villába aztán más főnök költözött, saját ízlésének megfelelően összeválogatott bútorral, függönnyel, szőnyeggel, eszcájggal... De addig is, mi ültünk a záróra küszöbén egy nagylelkű pincér jóvoltából, mert akkoriban éjfélkor kötelezően be kellett hogy zárjon minden étterem és mulatóhely, néztünk egymásra, hang nem jött ki a szánkon, talán nem is tudtunk volna mit mondani, annyira meg voltunk rendülve... Örömet, megkönnyebbülést nem éreztem, inkább valami szokatlan nyugtalanságot, hogy igazodásom az eddigi rendhez, mindaz, amit az emberközi viszonyokból és a társadalmi mozgásból tanultam, gyökeres, beláthatatlan korrekcióra szorul. Tegnapi "jó elvtárs" lett pillanatok alatt ellenség, gazember, s helyükre mind fiatalabb, úgymond rátermettebb utódok kerültek. Nem tudom, Ghica hogy látta annak a napnak a prizmájan át a világot, de néhányszor rám villantotta kérdő tekintetét, miközben a testes vörösbort kortyolgatta sietve, hogy amikor éjfélt mutatnak az óráink mutatói, menetkész állapotban legyünk, valami nagy elbizonytalanodást véltem rajta eluralkodni A következő napok, hetek, hónapok, mint már említettem korábban, valós felhajtóerőt jelentettek nem csak az ország, hanem az én életemben is. Az emlékezetes gyűlés után jópár héttel feleségem, aki a második gyerekünket, Annát várta, a központi bizottság gazdasági osztályának engedélyével beköltözhetett a szükségszállásra, ahol általában csak lakásra váró legényemberek és hajadonok laktak az ifjúsági szervezet apparátusából. Mi kivételnek számítottunk, akárcsak az a fiatal házaspár, akik a házasság előtt szintén az otthonban laktak, ott melegedtek össze s léptek frigyre. Aztán június elején végre elkészült ahónapok óta ígért panellakás a város egyik új lakótelepén, s a szükségszálláson lakók szinte valamennyien egyszerre költöztünk be oda. Megszületett Anna, s a nyári emelkedettség egészen a csehszlovákiai bevonulásig tartott. A gyors olvadás utáni társadalmi lefagyás hosszabb időt vett igénybe: a szabadságba bódított embereket jóval nehezebb volt visszaterelni a korábbi akolba, pedig ahogy telt az idő, egyre inkább sejteni lehetett, hogy erről van szó.

Azt hiszem, jóhiszeműségem és eredendő balekségem (naivitásom) mindegyre türelmi időt szavaz, ha a fokozatosság elvét türelmesen és lépésről lépésre betartotta volna. Hányszor vitatkoztam Kolozsváron maradt barátaimmal - abban az időben még gyakrabban mozdultam ki, az utazás, az éjszaka megtett távolságok még nem tették különösebb próbára fizikai teherbírásomat -, akik már akkor figyelmeztettek, hogy újabb diktatúra van kialakulóban, a párt és az ország élén álló ember, ha alig észrevehetően is, újabb kultuszt gerjeszt; én azt mondtam: várjuk ki a végét, az eddigi nyilvános állásfoglalásai ellentmondanak ennek az állításnak, meglehet, hogy a környezete játszik alá úgy, hogy ez legyen a látszat.

Kolozsvár a távcső egyik felét jelentette - amely élesítve távolít, Bukarest a másikat: amely közelítve az összefüggésből kiszakított részletekre fókuszolt.

Miután 1967-ben már szerepeltem a Vitorlaének c. antológiában, amelyet a fiatal tollforgatók által kivétel nélkül becsült és kedvelt Ali, vagyis Lászlóffy Aladár szerkesztett (meglehetősen későn szereztem tudomást a kötet készüléséről s az utolsó pillanatban egy traktoristákról szóló versciklussal kerültem be a később meglehetősen visszhangos antológiába, mintegy "kiegyensúlyozván" a versek eszmei mondanivalóját, szerkesztő és kiadó nagy örömére - mentvén ezáltal egy sor, az élet sűrűjétől meglehetősen távol eső költői megnyilvánulást), kevéssel a kötet megjelenése után piacra került Déli harang c. első önálló verskötetem is, amelyet 1969-ben másik követett (Elveszett birtokok), 1970-ben pedig Tornác címen addigi legsikerültebb prózai kísérleteimet adta ki az immár nemzetiségi kiadóként feltűnt Kriterion. Negyedik könyvem már csak közel tíz évre rá, 1979-ben került piacra. Hogy mi történt évtizedes hallgatásom idején, a következő hetekben-hónapokban igyekeszem majd fölfejteni. A Bukarestbe kerülésem élménydús, zűrzavaros hónapjaiban készült Távolság c. ciklusom, amelynek egy része második kötetemben kapott helyet. Az eredeti kéziratban van egy darab, amit Csiki Lászlónak ajánlottam, és amely mostani szemmel különös jelentőséggel bír a fentiek illusztrálására.Távolság-1

Csiki Lacinak

A távolság - mozdonyok sikolya,

e hajnalon

hozzád beszélek.

Fázom, kitör a nyavalya,

hogyha egy percig

nem remélek.

Levelek buknak lábaink elé,

fejünk fölött hasad az ég,

hetyegő urak, nénikék

ránk fenekedve áhítoznak.

Mások boroznak.

A világ csupa semmiség.

A világ csupa semmiség,

nem ülhetsz nyugton,

nem nyugodhatok

- te ott,

én itt rágom a körmöm,

riasztanak a sikolyok,

most vége,

innen másképp látszik,

eloszlik pára, köd,

a mindenség mutatóujja

minket bököd.

E hajnalon hozzád beszélek

- barát

és hazajáró lélek,

ha mélyre szállsz, én elkísérlek,

ha magasba,

elindulok feléd.

Indulj te is.

Hajlott hátamra száll

e súlyos reggel is.

A képanyag: két rajz a Vitorlaének c. kötetből: Vass Tamás Kávéházban és Bencsik János Kompozíció c. alkotásai.

Ui. Reggel futott be Siklósi Nándortól izgalmas beszámoló a szombati bogotai klubrobbantásról. Mivel a Romániai Magyar Szó internetes változatát hét végén meglehetősen lazán - legtöbbször hézagosan - frissítik, s csak napok múltán állna az olvasók rendelkezésére, a szöveg erényeire való tekintettel helyet csinálunk neki a Milos könyvében.

A NAGY ROBBANÁS

(Helyszíni röntgenfelvétel)

Újsághír: Egy bogotai luxusszállóban a hét végén nagyerejű gépkocsi-bomba robbant, harminchárman életüket vesztették, csaknem kétszázan megsebesültek, az anyagi kár is jelentős. A feltételezések szerint az egyik gerillaszervezet akciója volt a terrortámadás.

Kétszáz kiló "anyag" nagyon nagyot tud robbanni. Három házzal arrébb is betörnek az ablakok, megcsörrennek a tányérok és poharak - mint földrengéskor, a papagáj ijedtében leszédül a karikájáról, a macska felborzolja a szőrét, a környék kutyái kétségbeesett vonításba kezdenek, a televízió egy pillanatra elsötétül (az automata áramelosztó átkapcsol egy másik fővezetékre), az ember meg értetlenül próbálja feldolgozni a nagy csattanást. A kitört ablakon először az ég felé néz a töksötétben: a csillagok biztatóan ragyognak, a hold kerek, felhő sehol, eső egy csepp se. Az általános iskolai tanulmányok és az élettapasztalat alapján nagy bizonyossággal megállapítható: nem villám csapott le a közelben. Akkor észreveszed a füstöt, alatta a lángokat is. És orrodba nyomul erőszakosan a kénkő. Eltéveszthetetlen annak, aki egyszer is szagolt puskaport. Hallod már az emberi és gépi hangokat is: sikolyok, kiabálás, talán vezényszavak, szirénák, csörgések és csattogások, soklóerős motorok dübörgése, csikorgó fékezések. Autók begerjedt lopásgátlója üvölt, vijjog, hörög elállíthatatlanul. És állandó üvegcsörömpölés. Órádra nézel: fél kilenc múlt pár perccel.

Magadra kapkodsz valamilyen ruhát: "ingben-glóriában" bámultad a televízióban - a sokadik üveg sör mellett - a szőke orosz tenisz- (vagy inkább szex-) bomba kecses fonákjait, no meg a pihegő mellét. Tudod, hogy bomba robbanhatott, valahol nagyon közel. Kirohansz az utcára: teljes a felfordulás. Az első, amit meglátsz: tök meztelen férfiak és nők próbálják takargatni magukat tenyérnyi fehér törölközőkkel. Mint egy korai Jancsó-filmben. Arrébb gyerekcséket ráz a hideg meg a zokogás: tündérkék, boszorkánykák, hófehérkék, hamupipőkék valami maszkabálból. Tucatnyi szakács vitatkozik, hófehér köcsögsipkáik kormosak. Katonák és rendőrök szaladgálnak össze-vissza (mint terepszínű pókok a falon), korlátokat állítva, húzogatva, ragasztva. És hatalmas csörrenéssel asztallapnyi ablaktáblák zúdulnak alá a sötétben valahonnan fentről. Szerencsére, széles az út, és óvatosságból mindenki a közepén közlekedik. Az utcavilágítás működik; az épületek - és a járdák - azonban sötétbe vesznek. A kitört üvegű ablakokban romantikus gyertyafénynél kíváncsiskodók szoronganak és mutogatnak. A felrobantott épületet saját rőt lángjai világítják meg. Az utcán egy égő reflektorú kocsi, összelapította a rádőlt téglafal. Mintha ülne benne valaki. A távolban is autók; csak a reflektoruk látszik, meg a dudaszó hallik ide. Nem voltak tekintettel a péntek esti csúcsforgalomra: minden utat lezártak a motoros közlekedési rendőrök.

Nem tudok tovább menni: a rendőrkordon hermetikusan kirekeszti a környezetet. És mindenki gyanús: még a tűzoltókat is igazoltatják. Hátha álruhás terrorista. Közelebb megyek a szakácsokhoz, azt taglalják, hogy a robbanástól leesett a forró olajos lábas, rá egyikük lábára, és a cipőjét is meg a lábfejét is átégette; jégkockás zacskókba bugyolálva rakták be egy taxiba, hogy kórházba vigyék. A taxik most már nem közelíthetik meg a helyszínt: öt utcával előbb elterelnek minden forgalmat, még a gyalogosokat is. Az épületből tűzoltók serege rohan ki. Annyit lehet kivenni a kiabálásukból, hogy a tizedik emeleten lévő uszoda feneke megrepedt, és félő, hogy a lezúduló hatalmas víztömegtől megfullad a mentő személyzet. A lángokat persze eloltaná a víz. De a törmelék alatt rekedteket sem hagyná életben. Mintha találkoztam volna hasonló dilemmával egy katasztrófafilmben, "Pokoli torony" vagy efféle volt a címe. De ez most nem film. Az épület tizenkét emeletes, ebből öt szint - garázs. Ide senki sem jön gyalog, a legtöbb klubtagnak névre szóló kocsibeállója van.

Ott robbant a bomba valahol a garázsban. Hatalmas zűrzavar. Mindenki szalad valamerre, mindenki intézkedik, tanácsokat osztogat, mindenki segíteni szeretne, de közben senki sem hallgat senkire. Az emberek félnek-rettegnek, és úgy érzik: csak magukra számíthatnak. Apokalipszis. Most.

Elég ideges vagyok. A fiamat is ebbe a klubba szokták becsalni sznob haverjai: mégiscsak, diplomatagyereknek elitklubban a helye. Feleségem zokog: "Mi lehet a gyerekkel?" A gyerek - harmincvalahány éves meglett ember, éppen látogatóban nálunk pár nap óta - végre telefonál, hogy minden rendben, egy barátnőjével van, jönnek hazafele. Most a Trattoria da Giorgio mellett állnak, onnan nézik az égő klubot. Megnyugszom, bár a múlt héten pontosan ebben az olasz étteremben lőttek le egy diplomatát: véletlenül rossz helyen kanalazta a levesét és az egymásra tüzelő maffiózók golyója őt is eltalálta. Mondom a fiamnak, ne ülj be az olaszhoz, siess haza.

Megígéri.

Először áldom a lenézett bunkofon feltalálóját. Mindenki "maroktelefonál".

Mindenki nyugtat valakit: élek, jól vagyok, megyek haza, ne aggódjatok. Senkinek sincs most érkezése trattoriákra.

Visszamegyek a házunkhoz. Ázó-fázó tündéreket, boszorkányokat terelget egy éltesebb hölgy, kéri: engedjem be őket, legalább a garázsba, mert megfagynak. Olyan tizenhét-tizennyolc fok lehet, ez itt csikorgó téli zimankónak számít. Lehívom a munkatársamat, kinyitjuk az üres garázs ajtaját, és a nagykövetséget őrző rendőr gondjaira bízzuk a jelmezes óvodát. Mások is jönnek: valaki lámpát kér a mentéshez, mert az emberek a sötétben botorkálnak, és a tűzoltóknak sincs elég lámpájuk; másvalaki meg a hős tűzoltóknak kunyerál vizet, egy kis harapnivalót. Hajléktalannak nézem, és biztosra veszem, meginna-megenne mindent, mielőtt odaérne a tűzoltókhoz.

Pedig csak három ház van köztünk.

Az biztos, hogy nagyon szervezetlennek tűnik minden. Munkatársam is így véli, amikor újra megközelítjük a derék tűzoltók vízsugaraival ostromolt füstölgő romhalmazt. Hatalmas kráter az épület közepén, vagy hat emeleten átér; autók, székek, asztalok potyognak feneketlen torkába megállás nélkül. Kétszáz kiló trotil vagy dinamit nagy kárt tud okozni. A tudálékos becslést egy tűzszerészparancsnoktól halljuk, valamelyik televízióállomásnak nyilatkozik az épület sarkánál, ragyavete arca előnyösebb felét próbálja a kamera felé fordítani. Vagy a robbanások nyoma, nem ragya? Rengeteg a televíziós; ingerült rendőrök, kutyás mentők, tűzszerészek próbálnak áttörni a paparazzi-siserahadon. Egy ugyancsak ingerült katona, állig fegyverben meg golyóálló mellényben, igazolványukat kéri. Szerencsére náluk van. Biztosan meghallotta, hogy nem az ő nyelvén beszélgetünk. Mondom a kollégámnak: húzzunk el innen, mert még iraki terroristának néznek bennünket. Vagy marxista gerillának. Egyik sem lenne nyerő. És a lincselés is amerikai találmány.

Kerülgetjük az utca közepén sorban lefektetett emberi testeket. Sebesültek? Halottak? Véresek, kormosak, téglaporosak. Bogotában szinte minden házat téglából építenek, a vakolás ismeretlen. A szétrobbant épületből vigasztalanul ömlik a téglaporos füst. A mentőkocsi nem tud befordulni az utcába, a mentősök fordulnak futva a hordágyra dobott testekkel. Mindenki az utca közepén tülekedik, a járdákra megállás nélkül hullik fentről az üvegáldás. A meztelenek a környező házakból kapnak ruhadarabokat. Halljuk, ahogy mesélik: a szaunában érte őket a robbanás, és azonnal kirohantak az utcára. A szakácsok nyomában, a gazdasági kijáraton. A többség bennrekedt, mert az áramszünetben a liftek leálltak, a vészlépcsől leszakadtak, különben is olyan sötét van, hogy senki nem mer mozdulni: fél, hogy valami lyukba esik. A nyolcadik, kilencedik emeleten - az éttermek szintjén - asztalkendőket lobogtatnak az ablakban, várják a tűzoltókat. A zsiráfnyakú ingatag létrán egyenként hozzák le a szédülős, sokkos, ájult nőket és férfiakat. A tűzoltók is, a megmentettek is véresek, égettek, kormosak, téglaporosak. Alul ismerősök, családtagok ölelgetik a leérkezetteket. A létra közepén egy ősz hajú, cipőtlen úr imbolyog nagybátran lefelé. Alul egy türelmetlen tűzoltó biztatja: szeretne mielőbb felszaladni a szűk vasszerkezeten, sok még a menteni való. Egy jól öltözött hölgy rángatja az egyik mentő kabátujját: "a férjem a kocsiban van, ránk dőlt a fal, valami ablaküveg állt a vállába, talán még él, segítsenek". Öt-hat mentő-tűzoltó követi rohanvást. Talán őt láttuk az égő reflektorú autóban? Újabb nagy robbanás. Mindenki szalad, majd eltaposnak bennünket. Hangosbemondón próbálják nyugtatni a tömeget: csak egy konyhai gáztartály robbant fel. Valaki egy gyerekképű katonára borulva zokogja: a barátja mellette "gyűrt" az edzőteremben, amikor megnyílt alatta a föld, és bodybuilder-gépestől eltűnt a téglapor-felhőben.

Vissza a házunkhoz. Sikkantgatós hangzavar, de az öröm hangjaival. A kétségbeesett anyák-apák megtalálták az ugyancsak kétségbeesett gyerekeiket, akik valami álarcos bálon vettek (volna) részt a klubban. A szülők meg addig elmentek a felnőtt-részlegbe, iszogatni, fecserészni. Őket a főutca frontján mentették ki, a gyerekeket a hátsó udvaron át. Az önkéntes segítők segítségével a garázsunkban boldogan egymásra leltek. Megint szereztünk egy csomó barátot árva hazánknak. Újra bezárjuk a garázst, most már belülről.

A televízióban éppen a Főpolgármester szónokol. "Urai vagyunk a helyzetnek." Hát persze. Utána maga az Elnök beszél. "Könyörtelenek leszünk a terroristákkal, ahogyan ők sem ismernek könyörületet." Ismerős szólamok. Ő a Keménykezű. "Most kellene idejönniük a robbantók svájci meg svéd barátainak, hadd lássák, mit csinálnak itthon az Európában körüludvarolt véreskezűek. Talán megértenék, miért nem toleráns a kolumbiai nép." Igaz, ami igaz, ezek a gyáva robbantgatók nem Che Guevarák vagy tupamarók. Persze, mindig rájuk hivatkoznak, mint példaképekre. Meg Marxra, akiről a vezéreik vérgőzös beszédeiben hallottak. Holnapra megforgatjuk az egész világot? De legalábbis felrobbantjuk.

Az egyébként mindig vigyori helyeske bemondó komolyságot erőltet magára.

"Mintegy ezren lehettek a klubban a robbanás pillanatában. Eddig húsznál több halottról tudunk és száznál több sebesültről. Köztük is sok a súlyos, az égési sérült, a füstmérgezett. Kérünk mindenkit, kerülje el a Nogal Klub környékét, ne akadályozza a mentési munkálatokat. A sebesültek listáját televíziónk honlapján megtekinthetik." Megtekintem. Derék dolog ez az elektronikus gyorsaság. Sok az NN - a sokkosok, félholtak nem tudták megmondani a nevüket.

A gerillák újévkor frissített honlapján - manapság már ők sem röplapokon üzengetnek; hiába, globalizálódunk - sarló, kalapács meg kalasnyikov (a munkásosztály vasökle). "Odacsapunk, bárhová is bújjék a burzsoázia meg az oligarchia." Nem lehet elbújni, se klubba, se óvodába, se templomba.

Még ma meg kell írni a jelentést is: a merényletben magyar állampolgár nem vesztette életét és nem is sérült meg; a nagykövetség munkatársai és családtagjaik épek és egészségesek. A hazai családtagoknak, barátoknak is telefonálni kell: jól vagyunk. Amióta a CNN a háborúkat is élőben közvetíti (jól kiszínezve), félő, hogy otthon már többet tudnak a nagy robbanásról. Szerencsére, azt nem mind tudják, hogy a klub mellett lakunk.

SIKLÓSI NÁNDOR

Február 8. (szombat) Jó nap a szombat - meg nem is olyan jó. Az első megállapítás az, amivel pénteken este lefekszem, a második amivel reggelre kelek. Ma is így van. De a Ghica történetét végig kell vinni, különben nem igazán érthető, mi kötött két embert oly szorosan össze - azon túl, hogy pár hónapig egyazon hodályban állt a (kényszer) fekhelyük. Ghica nem volt könyöklő típus. Ma sem tudom, mi röpítette őt fel a szervezet országos magasába, az apparátusba, de példaul nyugodtan lehetett volna belőle is főosztályvezető, sőt főkáderes is - rajta múlott minden. Bezzeg jíóval fiatalabb és később jött társai, egymással versengve tülekedtek, nyalták be magukat egyre feljebb, Ghica meg csak végezte továbbra is a maga dolgát - pontosabban a másokét, mert mint mondottam, ebben a struktúrában kitűnően működött a feladatok leosztásának mechanizmusa: a tényleges munkát - kiszállás, gyűlések szervezése, papírmunka két-három tucat emberre maradt, ezek gürcöltek, lihegtek, ha kellett, napjában háromszor is átírták a forgatókönyveket, a beszédeket, az intézkedési terveket, a többiek azzal foglalkoztak, hogy lefelé kiosztották a munkát, majd begyűjtötték és továbbították a munka eredményét. Igy aztán mindegyik réteg ki volt szolgáltatva a másiknak, kölcsönösen függtek egymástól, éppen csak az egyik mindig fenn volt, a másik meg egyre csak lent maradt. Ghica az alsó réteghez tartozott: túl becsületes volt ahhoz, hogy másoknak olyan munkát leosszon, amit maga is el tud végezni. Így automatikusan sorolta be magát a végrehajtók közé, s nem is szabadult onnan belátható időn belül. 1968 tavaszán, április lehetett, az egyik este azzal jött haza, hogy a "szomszédjukban", vagyis a pártszékházban (amelynek tövében, egy jóval kisebb, de csinos épületben székelt a KISZ KB) aznap kemény dolgok hangzottak el a párt plenárisán: Ceausescu kipakolt a szekuritáté viselt dolgaival, hogy ártatlan emberek százait, ezreit hurcolta meg, köztük vezető pártfunkcionáriusokat, akiknek egyetlen bűnük volt, hogy valakik útjában éppen keresztben álltak. A belügyminiszter visszaverte a vádakat, mondván, hogy parancsra cselekedett, mire a gyűlést felfüggesztették, s úgy hírlik, már ki is rakták az állásából, a pártvezetőségből, másnap reggel pedig nagy mostre értekezletet tartanak a legnagyobb bukaresti ülésteremben, ahol a pártkongresszusokat is tartották egy ideig, amelyre a pártbizalmik mellett hivatalos a sajtó is.

Úgy is lett: míg reggel a kávét főztem a közös konyhában, a kapusszobában szólt a telefon, engem kerestek a párt sajtóosztályától: pontban fél kilenckor legyek a Palota-teremnél, személyi igazolvánnyal, a jelenlétet ellenőrzik, rajta vagyok a jóváhagyott listán. Mire Ghica föltápászkodott (fejére húzta a takarót, sőt sokszor a párnát is, elbarikádozva magát a külvilágtól), mert szeretett mindig az utolsó pillanatban kiugrani az ágyból, kiderült, hogy neki is ugyanoda vezet az útja, így természetszerűleg együtt megyünk. A Palota-teremnél (amelyet az ötvenes évek végén építettek az államfő által birtokba vett királyi palota háta mögé, s nagyszabású pártkonferenciákon kívül nagy filmsikereket, népszerű esztrád- és folklórelőadásokat is vendégül látott - kétezer valahány néző fért el a remek akusztikájú teremben) hatalmas tömeg, ahány bejárat, mindeniknél fürtösen kígyózott a sor. Aki csak számított a pártban és a propagandában, ott topogott, kezében a személyi igazolványával, majd amikor a kapu mögött, egy asztalkánál ülő jólfésült fiatalember a sokféle listán rátalált a megfelelő névre, összevetette azt az igazolvánnyal, az igazolványt annak tulajdonosával, majd egy kurta mozdulattal visszaadta, a nevet pedig kipipálta, az illető beléphetett a tágas csarnokba, ahol néhány siető árnyalak cikázott mindig kiszámíthatatlan irányban és céllal (volt, amikor csak az illemhelyet keresték), onnan pedig a terembe. Bennünket a karzatra irányítottak, mondván, hogy lenti és a közbülső helyek a párt KB tagjainak van fenntartva - mi, ifjúságiak elégedjünk meg a kakasülővel. Ahogy a terembe léptünk, máris láttuk, hogy a szervezők ezúttal túlméretezték a rendezvényt: egyszerűen nem törődtek a terem befogadó képességével és annyi résztvevőt mozgósítottak, amennyinek a jelenlétét fontosnak tartották. Mivel gyakorlatilag minden szék foglalt volt, Ghicával az utolsó sorban a széksoroszlopok közötti lépcsőre ültünk - akkor még kényelmes volt: plüss borította, azóta csúnyán megkopott; hátunkat a faburkolatú hátsó falnak vetettük, s bárki ült is elénk, nem tudta eltakarni előlünk a színpadot, ahol az első pár órán át megállás nélkül valaki egy hatalmas szöveget olvasott fel az egy nappal azelőtt történtekről, illetve a Ceausescu-féle leleplezés jelentésének főbb pontjairól. Lélegzetfojtva, tátott szájjal figyelt mindenki - szokatlan látvány volt ez egy ilyen méretű pártértekezleten -, meg voltunk győződve, hogy ezzel nagy titkok és iszonyú tények birtokosai lettünk. (Ebben jócskán lehűtött másnap az a tény, hogy az egész felolvasott szöveg megjelent a pártlapban, majd egy nap késéssel magyar nyelven az Előrében és a német Neuer Weg-ben.)

Délután aztán megjelent a vezérkar, élen Ceausescuval, s a fülünk hallatára folytatták tovább a hallottak mentén a belügyminiszter és társainak nyilvános elítélését: egyesek önbírálatot gyakoroltak, mások jól megbélyegeztek, kinek milyen szerepe volt ebben az akkor még nem eléggé nyilvánvaló színjátékban.

Jellemző kiváncsi természetemre, hogy egy szünet után, hogy jobban halljak és főleg a színpadon ülők arcjátékát is lássam, az első sorokban üresen maradt egyik székbe ültem, egy alacsony, kisportolt, középkorú férfi mellé, aki olykor, miként egy sportmérkőzés lelátóján szokás, izgatottan drukkolt a színpadi történéseknek, időnként kisegített a bajból, mert nem minden kifejezést, fordulatot értettem pontosan, és olyankor hozzá fordultam felvilágosításért, majd egyszer csak felpattant és a prezídium felé igyekezett. Ekkor kapcsoltam, hogy odafentről a szószékhez hívták véleményt nyilvánítani a belügyminiszter első helyettesét - s hát az épp a szomszédom volt! Meghűlt bennem a vér, hogy milyen gyanútlanul és közvetlenül üldögéltünk egymás mellett, mintha ő is a népség-katonaság egy derék statisztája lenne.

Magabiztosan fújta a magáét: látszott, hogy ha nem is véglegesen, de ideig-óráig ő került nyeregbe a belügyek területén. Rövid, érthető, nem sallangozott mondatai katonásan peregtek a mikrofonon át a megafonban. Miután visszaült mellém, én már csak kínosan feszengtem a székemben, arra vártam, hogy minél hamarabb szünetet rendeljenek el, hogy minél távolabb kerüljek e nem kívánt szomszédságtól.

Késő estig tartott a nyilvános gyomrozás, amelynek lényege az a Ceausescu-féle konklúzió volt, hogy senki se helyezheti magát a párt fölé, nem vonhatja felelősségre a párttagokat, a belügy, a szekuritáté a népért van, a forradalom eredményeit kell megvédenie, nem pedig a személyes bosszúállás céljaira használni. Az aznapi nyilvános kritikákkal csak erősödött a rendszer - mondotta -, mi nem félünk szembenézni a tévedésekkel, a múlttal...

Étlen-szomjan voltunk, abban a kései órában már sehol egy üzlet, ahol felvágottat vehettünk volna vacsorára, be kellett érnünk a legényszállásunk közelében lévő kertvendéglővel, ahol már szintén zárórához készülődtek a pincérek. Még kihoztak két szelet sültet meg egy üveg vörösbort,, amit gyorsan be is kaptunk, meg is ittunk, s valami olyan fáradtság, elgyengülés fogott el mindkettőnket, hogy amikor kezdték kitenni a vendégek szűrét, alig bírtunk felállni az asztaltól. A gondolataink teljesen világosak voltak, csak a lábaink nem akartak engedelmeskedni, minduntalan csuklott össze a térdünk. A pár száz méteres, hazáig vezető utat közel egy óra alatt tettük meg, fától fáig araszolva, megfogózva, s amikor végre az ágyba zuhantunk, forgott velünk az egész világ. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, ő csak annyit sóhajtott, mint egy falusi öregasszony: Adja az Ég, hogy ez igaz legyen...

Alig egy órai alvás után hirtelen felriadtam: a vacsora kikívánkozott belőlem. Gyorsan kiugrottam, de csak az ablakig jutottam el: kitártam a szárnyakat és nagy sugárban a lenti rózsakertbe rókáztam. Percek múlva követte a példám Gica is, utána egész jól aludtunk.

Mikor Ciprusról hazajöttem, valahogy kiderült: Gica állt a gyér külföldi küldetéseim háta mögött. Ő volt a szürke eminenciás, aki olykor-olykor, a dossziémat elővéve javaslatot tett egy-egy kiküldetésre.

Akkor már rég mindketten saját lakásban éltünk.

Amit megtudtam, nem tőle tudom. Ő sose beszélt az ilyesmiről. Csak pontban intézte az útlevél- és vízumkérdéseket, begyűjtötte a jelentéseinket az odakint végzett munkáról, majd elfogadható formába öntötte, szintéziseket írt.

Úgy véltem, mindenképpen megérdemelt egy zacskó friss törökkávét.

sovány, borzongó

amint a vonat

szelíd kígyóvá változott

szomorú lettem

minden búcsúzás életemben

körmömre égett gyertya volt

tenyérnyi völgy ködöt lehel

s a fákról

szabadeséssel rámlibeg

egy maréknyi madártoll

tudom

mit kellett volna tennem - akkor

tudom

mert vigyorog az aggkor

hűlt mosolya

most a szerelvény kínlódva kúszik

földtől a tenger elbúcsúzik

sovány borzongó

pocsolya

Illusztrációként egy beköszöntő illusztrációt a román központi pártlap 1978-as kalendáriumából - tíz évvel ama nevezetes esemény után már javában tombolt a kultusz -, illetve a partiumi Balaskó Nándor grafikus egy rajzát (Téríts eszemhez uram! Hé, hallod?) küldöm.

Február 7. (péntek) Amennyi ajándékot vittem ciprusi utamra, nagyjából ugyanannyival tértem meg, mert hiába reménykedtem: a csomagjaim csak nem akartak lefogyni. (Pedig bevallom: szívből utálom az olyan utazást, ami előtt és után jócskán kijár a cipekedés.) Igaz, túladtam minden "üveggyöngyön", de a helyüket rendre elfoglalták a ciprusi kerámiaszuvenírek: tányérok, Vénusz születésének naív festői megjelenítésével, füles söröskorsók ugyanazzal, néhány kiló vörösbélű narancs, amit kézzel szedhettünk egyenesen a fáról, azzal a jelszóval, hogy mindenki annyira jogosult, amennyit egyszerre el bír vinni. Egy kávépergelő és csomagoló üzemben végignézhettük, hogyan megy végig a nyersanyag a különböző finomító és egyéb műveleteken, majd miután felhörpintettünk egy-egy findzsányi török kávét, kék egyenköpenybe öltözött lányok libbentek be a főnöki irodába, mindegyik kiválasztott magának egy-egy vendéget s a kezébe nyomott egy jókora paksamétát. Erre mi is előkotortuk az éppen kéznél lévő üveggyöngyeinket, megtörtént a csere, s ráadásként még egy-egy elvtársi puszit is adtunk-kaptunk. Gyakorlatias meggondolásból nem álltunk neki bontogatni, mert amúgy ügyesen, hónalá fogáshoz voltak csomagolva, s formás alakjukon látszott, hogy valamennyit az egyforma rokonszenv kifejezésére méretezték. Búcsúzóul kibújt belőlem az újságíró, s miután tudomásul vettük, hogy a demokrata (kommunista érzelmű) fiatalokat, illetve a ciprusi munkáspártot támogatja, megkérdeztem a középkorú tulajtól: ön mint kapitalista, miért teszi ezt? Nevetett: nagyon egyszerű, hasznom van belőle. A párt olyan szerződésekhez segít hozzá anyagi támogatásom fejében a szocialista országok piacán, amelyek biztosítják a megélhetésemet. Majd kifejtette, hogy a görögök mindig kereskedő népek voltak, és ideológiájukat elsősorban az üzleti érdek határozta meg.

A szállodába érve kiváncsian bontottam ki a kávégyáros ajándékát: hat személyre szóló porcelán kávéskészlet volt benne, meg fél tucat, alufóliából készült zacskóba csomagolt, egészen finomra őrölt törökkávé, illetve egy album a ciprusi műemlékekről.

Pompás, gondoltam, hisz az ajándék otthon sem árt.

Mindenek előtt Frasincaru Gheorghe (ejtsd: Fröszinkáru) kenyeres pajtásomat vettem számításba. A nevét, ha lefordítanám, Kőrisfai-t jelentene, de én csak Ghicának szólítottam.

Dés melletti községből való, jócskán kopaszodó legény volt. 1967-68-ban, amíg lakást nem kaptam, szinte mindvégig közös hálóteremben laktam vele. Gyakorlatilag csak esténként találkoztunk, ő is, én is hosszított műszakban, orrvérzésig őriztük az íróasztalunkat. Voltak jobb napjaink, de olyanok is, amikor már első álmomból arra ébredtem, hogy Ghica lábujjhegyen, ám meglehetősen nagy zajt csapva, a sötét hálószobán keresztül, amelyben 8 kényelmes ágy volt (de állandó jelleggel csak mi ketten laktuk), bebotorkált az ajtóval átellenben álló fekhelyéig. Nem akart villanyt gyújtani, hogy ne zavarjon, így viszont neki-nekicsapódott hol egy ágynak, hol a szoba közepén álló asztalnak.

De olyan este is előfordult, hogy mind a ketten az ifjúsági szervezet központi bizottságának fenntartott egykori főúri villa (mint később megtudtam, az egyik legnagyobb bukaresti gyártulajdonosé volt, később a nyugatnémet nagykövetség működött benne) társalgójában üldögéltünk, a sarokban örökösen működő tévékészülék előtt, s hol a híradót hallgattuk kellő áhítattal, hol egy filmet néztünk, amíg bírtuk éber figyelemmel.

Ha úgy jött ki a lépés, hogy villanyoltáskor mindketten az ágyban voltunk, akkor hosszú órákat meséltünk egymásnak: gyermekkorunkról, ő a falujáról, én meg Kolozsvárról, amit ő is ismert, hiszen ott végezte a jogot, de csak diákélményei voltak az egyesített egyetemről, a várost nem érezte-ismerte úgy, ahogy én, aki benne éltem. Egy pillanatig se zavart az, hogy ő a szervezet központi agitátora, akinek az a feladata, hogy időnként vidékre leutazván a KISZ (a párt) szavát vigye el a fiatalok tömegeihez. Néhány fekvőhely távolságra, mindennapi szokásainak ismeretében ugyanolyan embernek tűnt, mint akárki más; számomra többszörösen is kedves: 1. erdélyisége; 2. előítélet mentessége; 3. nyíltsága miatt. Sose fordult meg a fejemben, hogy amit neki elmondok, ami közöttünk elhangzik, az netán visszahull majd a fejemre, sokszoros nagyításban és torzításban.

1968 tavasza, annak is egyik hétköznapja örökre felejthetetlen marad számomra, s abban Ghicának kiemelt helye van.

Megjegyzem: nem tudom, mi van vele - él-e, hal-e, 1987 óta elvesztettem vele kapcsolatom fonalát. Lehet, talán nincs is az élők sorában, vagy ha igen, akkor megint csak becsülnöm kell, mert nem csatlakozott azokhoz, akik a rendszerváltáskor az első sorokban igazoltak át az ellenzékhez - természetesen, a pártvagyon jócskán kikanyarított részével, ami fölött korábban közösségi felelősséggel rendelkeztek.

Ghicával együtt szenvedtük át azt a tavaszi napot, amikor Ceausescu merész fordulattal leszámolt az elődjétől örökölt belügyi vezetés fejével, Alexandru Draghici-csel (a rendszerváltás után magyar felesége révén Magyarországra költözött, ott is halt meg), akiben vetélytársat szimatolt, s akire egy általa létrehozott vizsgálóbizottsággal sikerült rábizonyítania, hogy felelős mindazon rémtettekért, amelyek révén a román kommunista párt törvényesen megválasztott vezetőségét rendre nem csak hogy félreállították, hanem kegyetlenül lemészárolták. Az erdélyi magyar származású Fóris Istvánnal, aki az ezerkilencszáznegyvenes években a párt elnöke volt, maga a szovjetek bevonulásával kiszabadult, majd a párt élére törekvő Gheorghiu Dej sofőrje és annak néhány bajtársa végzett egy este, amikor tanácskozásra hívta őt maga Dej.

Fóris sose jutott el elvtársa ajtajáig: ahogy az udvarra lépett, a kommandó lecsapott rá és jókora franciakulcsokkal addig csépelték a fejét, amíg mozgott.

Az agyonvert Fórist sietősen elföldelték, majd elhíresztelték, hogy nyoma veszett - valószínűleg külföldre távozott. Az eltűnésébe beleőrült anya mindegyre bombázta a pártvezetést: derítsék ki a történteket. Gheorghiu Dej ismételten aprópénzzel fizette ki: széleskörű nyomozás folyik...

Holnap folytatom.

A mai képanyag egyetlen naív festmény: Kiss Anna Búcsúztató c. munkája, amelyet az Ifjúmunkás 1980-as üdvözletére - grafikai kivitelezése Pusztai Pétert dicséri - sikerült rácsempészni. Szétküldésekor már nem voltam a lap munkatársa.

Február 6. (csütörtök) No hát, akkor fel Ciprusra!

E svejkes felszólítás után mindjárt leszögezem, hogy ama utazás egy decemberi napon kezdődött, a bukaresti repülőtéren. Kézipoggyászom volt csak, benne váltás ruha, ez-az, néhány alma és az elmaradhatatlan ajándékok (kulcstartó, díszceruza, kerámia, levelezőkészlet, a román ifjúsági szervezet egy maréknyi jelvénye, turisztikai albumok stb.). Úgy éreztem magam, mint aki a bennszülöttekhez készül, egy koffernyi üveggyönggyel, de hát figyelmeztettek az elvtársak, hogy minél keletebbre vagy délebbre megy az ember, annál fontosabb az, hogy ne üres kézzel állítson be. Majd meglátom - vigasztaltak -, hogy jótett helyében jót várhatok, az ajándékokat ajándékokkal viszonozzák.

A repülő megállt Szófiában, ott egy csapat utas leszállt, egy másik csapat meg felszállt, s irány tovább, Athénba. Az út csöndes, eseménytelen. Talán csak a görög föld, sziklák szokatlan fehér ragyogása és zöldjének élénksége volt az, ami föltűnt odafentről, no meg a tenger valószínűtlen kéksége. Mindig megindított az a lekicsinyített világ, ami a felhőn túli magasságokból kitetszett a gép apró, kerek ablakán át. Mielőtt leszálltunk volna Onasszisz repülőterére, a parthoz csapódó hullámok fehér habjában gyönyörködtem, no meg arra is gondoltam, hogy mihez kezdek majd az athéni reptéren - a Ciprusra menő járat csak öt óra múlva indult. Vízumom szerint a repülőtér foglya voltam, ezért a többi tranzitutassal együtt a fényűzően berendezett repülőtér csarnokaiban kóvályogtunk. Szemtanúja lehettem annak is, hogy egy utas elégedetlen kifakadására ingerülten válaszoló jegykezelő hölgy néhány perc leforgása alatt az utcára került: a szóváltás be sem fejeződött, amikor a nő háta mögött megjelent a főnöke, néhány másodpercig hallgatta az indulatos replikákat, majd a pulthoz lépett, bocsánatot kért a klienstől, s biztosította, hogy kérésének perceken belül eleget fognak tenni, a nőhöz pedig fojtott torokhangon odaszólt: iszkiri. Persze, ezt úgy mondta, hogy mindenki értse: go! És elment. A jelenethez sokan asszisztáltunk, elvégre ezzel is telt az idő, számomra viszont megdöbbentő volt ez a fajta kérlelhetetlenség. Olyan világból érkeztem ugyanis, ahol a megtévedő embert egyszer, kétszer, sőt háromszor is próbálják jobb útra (vagy észhez?) téríteni, s amikor már tényleg nem megy, és oda minden remény, még akkor is hezitálunk: vajon humánus-e az, amit pedig tennünk kellene? A megafonokból végre fölharsant a varázsszó: beszállás a 8-as kapun át. A csupa hófehérbe öltöztetett reptérről kora délután szálltunk fel, a gép meglehetősen zsúfolt volt. Mellettem töpörödött, vállamig alig érő (én sem vagyok túlságosan magas - 1.70) öregúr fészkelődött, beszélhetnékje volt, bár figyelmeztettem: angolul egy kukkot sem tudok. Kár - kezdte törni az általam megjelölt franciát -, mert ő Amerikában él, több mint ötven éve ment el Ciprusból az Egyesült Államokba szerencsét próbálni, aztán ottragadt, de most végre alkalma nyílott hazalátogatni, kiváncsi rá, hogyan fogadják majd a testvérei, a rokonság. Azt hiszik, hogy veszettül gazdag, pedig hát csak a nyugdíja van, nem panaszkodik, de csalódást kell okoznia az otthoniaknak, mert ha majd nem lesz, néhány kacaton kívül semmit sem fognak örökölni tőle. Beszélt, beszélt, szerencsére csak tört franciasággal, mert magam is csak a legszükségesebb fordulatokat tudtam, így remekül megértettük egymást. Mindenesetre, megváltás volt, amikor leszálltunk a nicosiai reptéren - igaz, kissé szorongva lépdeltünk az épület felé, az állig felfegyverzett ENSZ-katonák sorfala között; a repülön közölték velünk, hogy előfordulhat - török tűzérségi meglepetésre is számíthatunk, ha nincs szerencsénk.

A betonépületben valamelyest biztonságban éreztük magunkat. Kissé szorongtam, mert útlevélvizsgálat előtt elém tettek egy angol nyelvű kérdőívet, amit ki kellett töltenem, de nem igazán értettem, hová mit kell írnom. Az egyezség szerint a reptéren várnia kellett egy Alexis nevezetű fiatalembernek, aki Bukarestben végezte az egyetemet, jól tud románul és a ciprusi demokrata ifjak egyik vezetőembere. Csakhogy az érkező utasokhoz senkit nem engedtek be a váróból, így próba-szerencse alapon igyekeztem megfelelni az űrlap elvárásainak (mint később kiderült: sikerrel). Odakint aztán előkerült Alexis is, szerencsére kocsival volt, irány a ciprusi főváros, a szálloda. Az első sokk: a baloldali közlekedés. Mintha tükörben láttam volna nem csak magamat, hanem az egész világot, amely körülvett. És amikor balra nyúltam, akkor tulajdonképpen jobbra kellett volna. És fordítva. Igyekeztem túltenni magam rajta. Hamarosan a központban, egy ügyes kis két emeletes szálloda előtt parkoltunk, ahol már vártak bennünket, a szervezet más aktivistái. Az első emeleten nyitottak szobát számomra - ha jól emlékszem, 12 négyzetméternyi helyiség volt, két ággyal, ablaka a nicosiai török demarkációs vonal felé tekintett, s amíg kicsomagoltam és berendezkedtem, legalább öt torkolatlövést láttam az ablakban felvillanni a háztetők fölött. Tudtam, hogy potenciális hadszíntér a sziget, de a fegyverek zaját, a lövések látványát és következményét csak most volt alkalmam élethűen is megszemlélni. Nem tudom megmondani, hogy féltem-e vagy sem. Azt hiszem, valamennyire igen, mert az Alexis által felkínált ciprusi konyaknak (borbárlatnak?) komolyan nekifeküdtünk, aminek szokatlanul kellemes hatása mindent feledtetett velem, még azt is, hogy mi kersenivalóm e helyen. Alexis kijózanított: mindjárt itt az este, az egyetlen várható esemény már csak a vacsora lesz, ahol találkozunk a többi külföldi küldöttséggel. Különben, mondotta, a szomszédos ágy a magyarországi köldöttnek van fenntartva, aki bejelentette, hogy egy napot késik. Alexis különben már előre élvezte, vajon mit szól majd a magyar vendég, amikor szembetalálja magát velem.

Másnap reggel Alexis költött. Levezetett a hotel falatozójába, ahol a vacsorát is elköltöttük, s amíg a reggelire vártunk, kiléptem a teraszra, s a szomszédos kávéház előtt sikerült a Kijevvel lekapnom egy reggeli idillt - férfi és nő találkozását, egyezkedését, majd csalódott szétválását. Meglehetősen távol voltak tőlem, de a történteket a gesztusnyelv alapján sikerült megfejteni.

Délelőtt sor került a kongresszusra. A külföldi szervezetek képviselőit - furcsa szokás - kiültették az elnökségi asztalhoz. Mellettem üresen maradt egy hely - a Magyarországé -, s már-már a vége felé jártunk az eseménynek, amikor magam is köszöntöttem a demokrata ciprusi ifjakat (ez abból állt, hogy az otthonról hozott szöveg első bekezdését felolvastam románul, majd mellettem Alexis az éjszaka készített görög fordítás bemutatása után felkért, hogy a befejező bekezdést is elmondjam románul). Ezalatt ülhetett be az üres székre a magyar vendég. Mikor visszatértem a helyemre, halkan odasúgtam neki: - Szervusz, pajtás! Nagyot nézett, nem tudta, hová tegyen, miként lehet az, hogy a román ifjúságot egy magyar képviselje, de aztán a kongresszus után egy fél napot kóricáltunk együtt a városban, lehetőleg elhagyatott, külvárosi utcákban, ahol úgy gondoltuk, szabadabban beszélhetünk közös dolgainkról.

Fölösleges felmondanom, mi minden került szóba. Gyakorlatilag minden, ami magyarok között szóba jöhet, amikor tudják - sejtik -, hogy magukra vannak, s amit mondanak, senki sem fordíthatja ellenük. Sok mindent tudtam meg akkor az anyaországi viszonyokról, meg ő is tartalmas leckét kapott az erdélyi magyarság viszonyaiból.

Vacsora után felmentünk a szobába és immár mit sem törődve azzal, hogy esetleg füle lehet a falnak, tovább folytattuk eszmecserénket.

Azóta se láttam, nem tudom, mi lett vele. De tudom, hogy elvtárs létére úgy gondolkodott, úgy viszonyult hozzánk, ahogy ma sem különben. Őt is kötötte a mozgalmi (párt?) fegyelem, csavar volt a gépezetben, ha valamivel nagyobb is nálam, de tudtam, éreztem - s azt hiszem ő is úgyszintén - , hogy ez az egymásra találás nem napokra, hetekre szól.

Amikor egy nappal a program befejezte előtt, bokros teendőire hivatkozva hazautazott, úgy éreztem, mintha elvesztettem volna valamit. A szállodában üresen maradt szomszédos ágy bevetetlenül, árván nézett vissza rám.

Szerencsére, másnap a román sajtóattasé gépkocsival végigvitt a sziget török felségterületén, majd amikor épségben megtértünk a nem kevés kockázattal járó kirándulásból, a külföldi vendégeket a sziget görög részének meglátogatására vitték. Itt aztán részünk volt valódi török kávéban, narancsültetvényben, Afrodité partralépésének állítólagos színhelyében, meg felfújható télapókban, amelyek embernagyságúan lebegtek-virítottak a sűrűn felbukkanó benzinkutak környékén...

Képanyag: a kávéházi találka képsora.

Február 5. (szerda) A Kalandozó mellékletünk előtt hirtelen kinyílt a jövő kapuja. Alig a második száma jelent meg, mindenünnen kedvező a visszhang, s úgy érzem, igen hálás, közönségkedvelt, ugyanakkor tanulságos kiadványt lehetne belőle. Máris készen áll néhány további szám váza, s a mai kalandozók élményei mellett eltökélt szándékom, hogy bemutassam a szűkebb pátria múltbeli kalandozóit. Nagyon érdekes lesz páldául Jakabos indiai kóborlásai után Bölöni Farkas Sándor északamerikai utazása - természetesen nem a régies, szikár szövegre, hanem Mikó Imre átírására alapozva, aki élete utolsó éveiben regényt jelentetett meg a nagy elődről. De előkerültek Szabó T. Attila nyelvészeti kalandozásai is, s gondolom, hasznos lesz az olvasónak, ha a helynévetimológia furcsaságaiba is belekóstol. No, de Hegedűs Zsolt Stockholmból hiába szabadkozik, mert igen jó szeme van és remekül mesél - a Nobel-díj átadásáról szóló riportja valósággal közel vitt az eseményhez, s azt mondtam magamban, elolvastán: no, hát ezek a nagy emberek is tulajdonképpen milyen gyarlók és esendők... Most meg norvégiai barangolással lepett meg, a föld déli féltekéjéről pedig Siklósi Nándor pompás délamerikai úti futamai - közülük is a legízesebb, a Csimborasszóról szóló - sorakoznak türelmetlenül, mihamarabbi megjelenésre várva. Meglehet, a szerzőket nem is foglalkoztatja annyira a megjelenés ténye, mint engem, a szerkesztőt. Ők ugyanis a magukét így is, úgy is megírták, a garast letették... Az én munkán viszont csak általuk látható. amikor a részekből összeáll az egész.

Neked bevallhatom, Milos, hogy máris büszkén gondolok arra a több mint 150 válogatott fotóra, melyeket direkt a Kalandozóhoz kuporgattam össze lapokból, folyóiratokból, netről, barátoktól, saját archívumból. S a képtár napról napra gyarapodik.

Előkerült évek süllyesztőjéből egy zilahi néni egész könyvre való paksamétája, akinek a jelek szerint szenvedélye volt az utazás: az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években párévenként felkerekedett hol Jugoszlávia-Olaszország és retúr, hol Németország felé, máskor meg Törökország, Kaukázus, Izrael útvonalat követve. Oly aprólékosan, ugyanakkor annyi ábrázoló erővel írja le mindazt, amit látott és átélt, hogy annak idején, amikor elküldte írásait a laphoz, bár nem volt mit kezdenünk ekkora terjedelemmel, körültekintően megőriztük. Ráadásul ma is épp úgy élvezhetők, mint annak idején - s ami még sajnosabb, sok embernek, immár az anyagiak gátja folytán, legalább oly nehéz eljutniuk távolabbi vidékekre, mint annak idején, amikor a határok vágtak el szinte mindenkit a kalandozás lehetőségétől. Eszembe jutott aztán a hetvenes évek közepéről egy pár napos kiruccanásom Ciprus szigetére. Igaz, nem voltam éppen turista, s akárcsak belgiumi utam során (lásd az október 27-i bejegyzést), amikor elvtársi megbízásból az ifjúsági szervezetet képviseltem, itt is a demokratikus fiatalok szervezetének kongresszusára voltam hivatalos. Előtte mindent elolvastam az akkor már demarkációs vonallal kettéosztott szigetről, ami csak a kezem ügyébe került, sőt Pusztai Péter, aki akkor az Ifjúmunkás grafikus- és fotóművésze volt, rám bízta Kijev márkájú fényképezőgépét, csőre töltve természetesen, samennyire lehet, beállítva is, így nem kellett egyebet tennem, mint a keresőben beállítani a majdani látvány s lenyomnom a kioldót. A többit elvégezte a szerkezet, az objektív. De mert a ciprusi tartózkodás alaposabb nekifutást igényel, holnapra hagyjuk, azzal a megszorítással, hogy a mai képanyaggal két felvételt küldök, amit a szigeten készítettem: ekkor láttam életemben először keleti embert, illetve megkóstolhattam, milyen érzés a török országrészben, fényképezési tilalom ellenére is, a követségi kocsi szélvédőjén keresztül lekapni - ha egyebet nem, hát az átjutásunkat biztosító ENSZ-járőr figyelmeztetően lobogó zászlaját.

A fotók minősége természetesen, engem jellemez...

hazatérés

idegen hangok ízek szokások

fölégetett hidak

távolságok

helyezkedés nemlézető

barátok

szabad az út

szárnyal az elme

csak a szív csak az szorul egyre

bamba bolyongás

dermedten alvó kétely

csodálkozás

léleknek métely

halálos percben szörnyű fényesség

döbbenet

pattogzó festék

utolsó sóhaj

rozsda az elven

hazarepít anyanyelven

Február 4. (kedd) Ma ismét csak kevés időnk maradt, hát valami kurta történetet halászok elő az életemből s igyekszem nem túl nagy feneket kerekíteni neki. Ámbátor valami furcsa nyugtalanság fog el, valahányszor felidézem.

Egy versről van szó, amit nem is én írtam, hanem Borisz Paszternak, a Nobel-díjas orosz író. Aki furcsa módon nem remek verseiért, hanem érdekes, a szovjet irodalomban rendhagyó, de nem túlságosan mély, inkább poézisba vesző regényéért, a Doktor Zsivágóért kapta a nagy kitüntetést, amit aztán a belpolitikai kényszer hatására szépen elutasított.

Azt mondják, költészete híd a XIX. század és a mai kor között.

Mindenesetre, én nagyon szeretem.

Amikor történetem kezdődik, még csak a Nobel-díj botrányáról hallottam, anélkül, hogy egy sorát is olvastam volna. A Nagyvilágot már küldeni kezdte volt akkor nyíregyházi nagyapám, benne találtam is némely elítélő, bíráló utalást az íróra, de valódi találkozásom csak 1969-ben következett be, egy volt vidéki kollégámnál, aki - mert éppen városukban jártam, meginvitált magához, diskurzusra. Az orosz-szovjet irodalom jó ismerője, fordító, maga is versíró ember, megmutatta a könyvtárát, s a polcon felfedeztem Paszternak Északi szél c. verseskötetét, az Európa kiadásában (1969).

Forgattam, olvasgattam, nézegettem, visszatettem, kis idő múlva megint elvettem. Kérdem a barátomtól: honnan szerezte? Kópésan mosolygott: egy ismerőse járt kirándulni a Szovjetunióban, s Leningrádban vásárolta, a világirodalmi boltban, ahol kopejkákért lehet megvenni az akkor már drága magyarországi könyveket. Ráadásul behozni se volt nehéz: ki a fene gyanakodott egy Szovjetunióból hazatérő turistára, hogy netán tiltott íróktól származó könyveket hozhat?

A Paszternak könyvbe is beütve a pecsét: 0 rubel és 64 kopek. Magyar ára akkor 18.50 Ft volt.

Most neked megvallhatom: nem tudtam volna úgy elmenni, hogy magammal ne vigyem a könyvet. Márpedig elhatároztam: csakis úgy viszem el, hogyha megtarthatom. Az lett volna a becsületes részemről, ha megkérdezem, nekem adja-e? S felajánlok egy komoly összeget. No, de annyira ismertem a havert, hogy tudjam: a könyv nem eladó. Talán még kölcsönbe se adta volna ide. Vagy ha igen, számon tartja, s könyörtelenül behajtja rajtam.

Búcsúzás előtt, egy óvatlan pillanatban magammal vittem a nem túl testes kötetet: lesz, ami lesz. Minden bonyodalmat vállalok, csak hogy nálam legyen. Hogy az enyém legyen. Hogy akkor vehessem elő, amikor akarom.

Aztán vagy tíz évvel ezelőtt a könyv valahová elkeveredett. Most, amikor a könyvtáramat átnéztem, kiszuperáltam, nem bukkantam rája. Ebül szerzett jószág ebül vész el - mormogtam magamban, de fájt a veszteség. Mint ahogy valószínűleg kollégámnak is fájt a veszteség, amikor fölfedezte.

Bár sose tett említést róla. Nem tudom, gyanított-e engem, vagy közben más gondjai voltak és hagyta elveszni emlékezetéből szellemi kalandozása e szigetét.

Ma pedig, a szerkesztőségi fényképeket rendezve, egy doboz alatt megtaláltam a könyvet. Halványan még rémlik is valami, hogy közlés céljára válogattam belőle néhány darabot, azért vittem be magammal, aztán leraktam, s föléje került a napi munka minden gyülemlő rétege, kacatja.

Igen, és megtaláltam benne az alábbi csodálatos verset is:

BORISZ PASZTERNAK

Az első hó

Odakint dúl a hóvihar,

s mindent fehérbe von.

Újságárusnőt eltakar,

porzik bódéfalon.

E hóról életem során már jópárszor kitűnt: titkolózásból hull csupán, s hogy megcsalja szemünk. Javíthatatlan leplező,fehér rojt-bojt közöttde sokszor surrant, bújt elő, s hazáig üldözött!Mindent fehér hó leple fed, szemet betöm, kinyom.

Egy árny, akár a részegek,

bolyong az. udvaron. .

Mindenki siet odakint

bizony higgyétek el:

valakinek valami bűnt

megint titkolni kell!

Fordította: TELLÉR GYULA

Tőled kérdezem: vajon mit szólnának hozzá az emberek, ha egy téli reggelen, munkába menet, az íróasztalukon találnák ezt a szöveget, teljesen váratlanul, s azt se tudnák, honnan, mi célból került oda. Én azt gondolom, sokan elolvasnák a szöveget, s tegyük fel, odakint éppen hó lepi a vidéket, mint a versben, vajon mit értenének, mit éreznének meg belőle? Mindabból, amit Paszternak sugallani kénytelen? Hányan szenvednek majd tőle, hány embert nyugtalanít majd és hány legyint fensőbbségesen: áh, ezek a költők, mindig kitalálnak valamit, hogy megjátszhassák a világfájdalmasat...

Most, mi ketten, a könyved meg én, lehet hogy éppen ezt tettük: beloptuk a verset azok életébe, akiknek a szeme rányílik e sorokra. Megeshet, olyan is lesz, aki felsóhajt - bár ne tette volna. De akkor már késő lesz. A titkok azért vannak, hogy felfejtsük őket.

A kép: alpinet: Atti Barta: Egy óra az Elbruszon c. fotói révén.

Február 3. (hétfő) Faxon jött levél ébresztett rá arra, hogy vannak még kötelezettségeim, vállalásaim, melyeknek illene olykor eleget tenni.

Úgy belefeledkeztem ebbe a könyvbe, annyira magába szívta szinde minden fölös (?? Hm!) energiámat, olyannyira egyfelé terelte a gondolataimat, hogy például az Erdély antológia, meg a többiek, amelyek hasonlóképpen kedvesek a szívemnek, egy kicsit csűsz nélkül, magukra maradtak.

Maroshévízről Komán János kopogtatott az emlékezetem ajtaján, ideírom rövid levelét, tanulságos:

"Kedves Cseke Gábor!

Nagy érdeklődéssel olvasgatom (és másoknak is ajánlgatom) az Andrassew Ivánnal összeállított internetes versantológiát, mellyel kapcsolatban egy-két megjegyzésem, javaslatom lenne:az életrajzoknál bizonyos elírásokat észleltem (sajnos, nem jegyeztem fel őket, de a hozzám közelebb álló Szőcs Kálmán születési és elhalálozási éve közül valamelyik téves.talán értékesebb lenne a válogatás, ha az élő költők közül megkérdeznétek, hogy melyik írását tartja sikerültebbnek.meglátásom szerint az elhunyt költők több értékes verse sem olvasható ebben az antológiában.Ami a magam életrajzát illeti: 1971-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetemtörténelem szakán szereztem diplomát a marosvásárhelyi Pedagógiai Fősikola elvégzése után. A mégis reménnyel c. verseskötetem, a megjelenés évében, a Korona Pódium pályázatán a határon túli költők pályadíját nyerte el. Tagja vagyok a magyar írószövetségnek" Az első reflexem a szégyenkezés volt. Hiszen nem igaz, hogy teljesen megfeledkeztem volna az Erdélyről, tudat alatt tovább építgetem, osztom-szorzom, hogyan lehetne vele magasabb osztályba lépni, aztán magával sodor a nap kényszere, amelynek végén e könyvre szakítok ki húsz-harminc-negyven percet. Loppal, mintha tilosban járnék. S közben tudom, hogy ezzel az Erdélyt csalom meg, meg a Román költőket, meg mindent, amit szívvel és játékszenvedéllyel csinálok. Nincs mit tennem: a Komán levele mindenképpen lökés affelé, hogy átgondoljam az újításnak, a tökéletesítésnek az útjait. Nem lesz könnyű, mert a munka nem intézményes vállalkozás, hanem partizánakció. Ezért annyi benne a szubjektivizmus. Ezért nem tudtam a költőkre bízni a válogatást. Egy meglévő valamit, akármilyen is legyen az, könnyebb tökéletesíteni, formázni, tenni-venni, mint egy elképzelést, amely csak ötleteket szül, szaporít, variál, de még csak alapozásra se kerül.

A mai nap ilyen visszapillantó korrekciókkal szolgált. Anna lányom a tegnapi bejegyzés kapcsán szerényen kopogtatott: nem korábban történt mindaz, amit elmeséltem? Mert ő a saját élete eseményeihez viszonyítva kát-három évvel hamarább tenné.

Megjegyzésére elbizonytalanodom, mint ahogy ő is. Mindketten azt hisszük, hogy a másik memóriája a csalhatatlanabb, s meglehet, mi emlékszünk rosszul. Nekem a vers keletkezési dátuma a kiindulópont - de előfordul, hogy összekeverhettem valamit. Hiszen egyik augusztus 23 olyan volt, mint a másik, egyik rigmus akár a másik, csak azok a születésnapi bulik voltak mindig másak.

Megnyugtató, hogy amire emlékeztem, az mégsem volt fantáziálás, álom, éppen csak az idősíkok csúsztak meg bennünk néhány fokkal jobbra vagy balra, annak bizonyosságaként, hogy ha ballagva, ha meg-megállva is, szépecskén lejövünk a hegyről, ahonnan egykor oly vonzó és szép kilátás nyílott mindenre.

Most csak képet mellékelek: Habsburg Ottó találkozása Leninnel a Terror Házában. Fotózta Illyés Tibor (MTI). Ritka jó felvétel. Nem csodálnám, ha jövőre megkapná a Sajtófotó díjat. Persze, ha addig nem lesz még jobb fotója valakinek.

Február 1-2. (szombat-vasárnap) Könnyed kis nyári történetet idézett fel bennem az újra beköszöntött tél, hófúvás. Kutyaharapást szőrivel - ez már a nyáron is bevált, amikor a nagy hőség közepette Antarktiszról meg Alaszkáról meséltem Neked.

Most egy csíki augusztusról lesz szó, 1988-ból, még pontosabban augusztus 12-éről, ha jól emlékszem, egy szombati napról, amikor még a nyár legszebb hónapját rendszeresen Csíkszentkirályon tölthettem a családdal, ami elsősorban a gyerekeket jelentette, s közülük is már inkább csak a két kisebbet: Annát és Pétert. AttiFebruár 3 (hétfő) Faxon jött levél ébresztett rá arra, hogy vannak még kötelezettségeim, vállalásaim, melyeknek illene olykor eleget tenni.

Úgy belefeledkeztem ebbe a könyvbe, annyira magába szívta szinde minden fölös (?? Hm!) energiámat, olyannyira egyfelé terelte a gondolataimat, hogy például az Erdély antológia, meg a többiek, amelyek hasonlóképpen kedvesek a szívemnek, egy kicsit csűsz nélkül, magukra maradtak.

Maroshévízről Komán János kopogtatott az emlékezetem ajtaján, ideírom rövid levelét, tanulságos:

"Kedves Cseke Gábor!

Nagy érdeklődéssel olvasgatom (és másoknak is ajánlgatom) az Andrassew Ivánnal összeállított internetes versantológiát, mellyel kapcsolatban egy-két megjegyzésem, javaslatom lenne:

az életrajzoknál bizonyos elírásokat észleltem (sajnos, nem jegyeztem fel őket, de a hozzám közelebb álló Szőcs Kálmán születési és elhalálozási éve közül valamelyik téves.

talán értékesebb lenne a válogatás, ha az élő költők közül megkérdeznétek, hogy melyik írását tartja sikerültebbnek.

meglátásom szerint az elhunyt költők több értékes verse sem olvasható ebben az antológiában.

Ami a magam életrajzát illeti: 1971-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetem

történelem szakán szereztem diplomát a marosvásárhelyi Pedagógiai Fősikola elvégzése után. A mégis reménnyel c. verseskötetem, a megjelenés évében, a Korona Pódium pályázatán a határon túli költők pályadíját nyerte el. Tagja vagyok a magyar írószövetségnek"

Az első reflexem a szégyenkezés volt. Hiszen nem igaz, hogy teljesen megfeledkeztem volna az Erdélyről, tudat alatt tovább építgetem, osztom-szorzom, hogyan lehetne vele magasabb osztályba lépni, aztán magával sodor a nap kényszere, amelynek végén e könyvre szakítok ki húsz-harminc-negyven percet. Loppal, mintha tilosban járnék. S közben tudom, hogy ezzel az Erdélyt csalom meg, meg a Román költőket, meg mindent, amit szívvel és játékszenvedéllyel csinálok.

Nincs mit tennem: a Komán levele mindenképpen lökés affelé, hogy átgondoljam az újításnak, a tökéletesítésnek az útjait. Nem lesz könnyű, mert a munka nem intézményes vállalkozás, hanem partizánakció. Ezért annyi benne a szubjektivizmus. Ezért nem tudtam a költőkre bízni a válogatást. Egy meglévő valamit, akármilyen is legyen az, könnyebb tökéletesíteni, formázni, tenni-venni, mint egy elképzelést, amely csak ötleteket szül, szaporít, variál, de még csak alapozásra se kerül.

A mai nap ilyen visszapillantó korrekciókkal szolgált. Anna lányom a tegnapi bejegyzés kapcsán szerényen kopogtatott: nem korábban történt mindaz, amit elmeséltem? Mert ő a saját élete eseményeihez viszonyítva kát-három évvel hamarább tenné.

Megjegyzésére elbizonytalanodom, mint ahogy ő is. Mindketten azt hisszük, hogy a másik memóriája a csalhatatlanabb, s meglehet, mi emlékszünk rosszul. Nekem a vers keletkezési dátuma a kiindulópont - de előfordul, hogy összekeverhettem valamit. Hiszen egyik augusztus 23 olyan volt, mint a másik, egyik rigmus akár a másik, csak azok a születésnapi bulik voltak mindig másak.

Megnyugtató, hogy amire emlékeztem, az mégsem volt fantáziálás, álom, éppen csak az idősíkok csúsztak meg bennünk néhány fokkal jobbra vagy balra, annak bizonyosságaként, hogy ha ballagva, ha meg-megállva is, szépecskén lejövünk a hegyről, ahonnan egykor oly vonzó és szép kilátás nyílott mindenre.

Most csak képet mellékelek: Habsburg Ottó találkozása Leninnel a Terror Házában. Fotózta Illyés Tibor (MTI). Ritka jó felvétel. Nem csodálnám, ha jövőre megkapná a Sajtófotó díjat. Persze, ha addig nem lesz még jobb fotója valakinek.

la fiam előtte való nyáron házasodott meg, csíkszeredai lányt vett feleségül, ő már nem tartott velünk.

Augusztus mindenképpen derűs, mosolygó nyári hónap - Csíkban hatványozottan. Olyankor érik be a gabona - alföldön, alacsonyabb vidékeken addigra már el is felejtették az aratást -, nő kasza alá a szénának való s indul sorsdöntő növekedésnek fészkében a krumpli, a székelyek kenyere és valutája.

Valahogy ilyenkor lassult le - s lassul le ma is, mert most már megtapasztalhattam, hogy nem politikai meggyőződés függvénye - a közélet, az ügyintézés ritmusa is, egyfajta félálomba kábult relantiba süllyedt az egész ország, s az én akkori elvonulásom gyakorlatilag semmilyen akadályt nem gördített a lapkészítés útjába: ment minden, olajozottan, unottan, előregyártott elemekből. Akkori főnököm azért sose átallotta a lelkemre kötni búcsúzáskor: az augusztus 23-i verset aztán ne felejtsem el küldeni...

A mából visszatekintve megalázó helyzetről volt szó: azért, hogy a lap eltartott kb. egy tucat írót, költőt, anélkül, hogy az újságíróktól elvárt terhelésnek tegye ki őket, cserében elvárta, hogy sátoros ünnepekkor - pártfőtitkári születésnap, május elseje, augusztus 23-a (a fasiszta íga alóli felszabadulás ünnepe, később a népi forradalom kitörésének átkeresztelve), köztársaság ünnepe - letegyük a garast: ki egy alkalmi verset, ki egy írói jegyzetet, lírai riportot.

Akkori szemmel nézve, két ünnep között kellemes volt a sorsunk. Augusztus első napjait is viszonylag nyugalomban, békésen töltöttem, aztán úgy tizedike után elkezdett motoszkálni bennem a frász, hogy vajon mi az ördögöt fogok az idén is összehordani. Egy évvel korábban is oly nehezen csusszant ki belőlem a se meleg, se hideg, ide is, oda is kacsintó klapancia, hogy mikor megvoltam vele, kétszeres örömet éreztem: 1. a megkönnyebbülését; 2. a szellemi kötéltánc fölötti elégtételét.

Veress Berci csíkszeredai pszichiáter barátom soros születésnapja következett: abban az évben augusztus 12-13-án, a csíkdánfalvi strandon készült megtartani a vándorbulit, amely egy domboldal tövében, a község szélén, szállóvendégeket is befogadó fürdőépület mellett zajlott le. A fő attrakció az úszómedence lett volna, csak hát arrafelé a strandok vizét nem melegítik, a napsütés pedig nem elégséges ahhoz, hogy állandó langyos hőmérsékletet biztosítson. Maradt hát a kacérkodás a háborítatlan medencével, amelynek víztükrében sejtelmes árnyakat vetettek a föléje boruló fenyőfák.

Déltájban érkeztünk ki, a gyerekek meg én, azzal az elhatározással, hogy estefelé felkerekedünk és az utolsó vonattal visszamegyünk Szentkirályra. Berciék és a korábbi bulikról már jól ismert társaság egy része már tanyát vert, a gyerekek gyorsan elvonultak gyerek- és ifjúsági társaságba, mi, felnőttek tábori széken, fatuskón, pokrócon kiültünk a napra, bámultuk az eget, nyújtózkodtunk, bogozgattuk a tavaly óta meglazult szálakat. Egy-egy történet, tréfa, pletyka kilószámra, közben új arcok is felbukkannak, volt, aki évekig nem jelent meg a bulin, aztán ismét felbukkant, hét vége volt, nyár, jó idő, a mezők fölött rengő meleg, krumpligulyáskészítéséhez gyűrkőzünk: krumplit pucolni, hagymát vágni, üstöt kimosni, kibélelni szalonnával, húst lemosni, aprítani, közben a tüzet rakni, majd hagyni enyhén leégni, a gyerekek egy része lelkesen lábatlankodik a kisded máglya körül, nyers fenyőgallyakat dobnak a lángokba, tapsolnak a felsercenő, gyantás füstlobbanásnak.

Közben koccintunk, meglehetősen sűrűn, eleresztjük magunkat, a Berci pálinkája kitűnő, nem lehet kihagyni, az első két pohár csodákat művel, utána már a kényszer diktálja, hogy rátöltsön az ember. Felváltva kavargatjuk a rotyogó ebédet-vacsorát, vigyázva, nehogy túl hirtelen lesüljön, mikor kiszállok az üst mellől, kellően laza vagyok, megindulok a domboldalon felfelé, szétnézni a falu határában, a belső fűtöttségtől nagy iramban gyűröm le a kapaszkodót, még néhány méter, s már egy fűpárkányon ülök, fölöttem vackorfa teríti szét árnyékos lombját, lógatom a lábam a mélybe, kifújom magam, enyhén kering velem a világ, de semmi vész, a felcsíki medence csodálatosan kinyílik a tekintet előtt, a távolban, a szemközti domboldalon egy aratócséplőgép vöröslik a bronzarany gabonatáblában, módszeresen fekteti le és metszi el az árpakötegeket, utánfutójába köpködve a pelyvával kevert szemek garmadáját. Lent a bulizó tábor olyan, mintha egy léghajóról figyelném, a kondér alól vékonyka füst eregél felfelé...

Versíró hangulat tör rám, szavak tolulnak a fejembe, makacsul ismétlődve, így-úgy rendeződve, eszembe jut a penzum, az a távoli gabonatábla jó kiindulópont, vajon mi lesz belőle, megvan benne a kellő szimbólum-érték az ünnepi emelkedettséghez, traktor, aratás, falu, béke, minden együtt van ezen az élő freskón, éppen csak írószer és papír nincs nálam, nem baj, mert majd gondolatban szüljük meg, kíváncsi vagyok, hogy lehet így verset írni, Páskándi Géza mesélte, hogy odabent ezzel csíszolta az elméjét, tréningeztette rozsdásodás ellen a fantáziáját. Mégis félek, mire a vers végére érek, elfelejtem az elejét, ezért sokszor visszatérek a kezdő motívumhoz, elismétlem a kiötlött sorokat, aztán mikor megvagyok, gyorsan lesietek, hogy ott papírra vethessem. Katasztrófa lenne, ha a váratlanul kiizadt házifeladat elszállna a semmiben s törhetném a fejem új megoldáson...

Csakhogy lent közben elkészült a gulyás, megszaporodott a vendégsereg, új ismerősök, újabb terefere, újabb koccintások, még egy kicsi, és mindjárt leírom a szöveget, mind csak halogatom a pillanatot, keresem hozzá az alkalmat, de nem találom, mint ahogy a hazautazásról is kezdek megfeledkezni, a gyerekek többször kérdik, mikor indulunk már, sötétedik, nem találunk el az állomásra, még egy kicsit maradunk, mondom, irodalomról beszélgetünk és lehetőségekről, munkáról és kényszerről, Berci az elmeosztály nehézségeit ecseteli, más a saját szakmájának gondjaival jön elő...

Végül is nem tudom, hogy kerültem ágyba, hajnalban arra ébredtem, hogy kisfiammal együtt, egy pokróccal letakarva a fürdőépület nagy szállástermében fekszünk. Próbálom felidézni az elmúlt estét, de sehogy sem jut eszembe, hogyan ért véget. Ég a tábortűz, sül a szalonna, mellette ülünk - ennyi rémlik, innen tova megáll a tudomány.

Nagy nehezen eszembe jut, hogy a verset le kellene írni. De vajon emlékszem-e még az opuszra? Újságot keresek, letépem a fehéren maradt széléről a csíkot, táskám mélyén találok egy golyóstollat s amilyen sebesen csak tudom, firkálom a tudatalatti sötét mélyéről kibomló sorokat, részleteket. Ahol kudarcot vallok, ott kitoldom rögtönözve. Hasogat a fejem, a tegnapi jó hangulat nyomorú emlék, lassan ébredeznek a gyerekek, a felnőttek kiájultan alszanak, lányomon látom, hogy nagyon haragszik, nagyon szégyellheti magát a viselkedésem miatt, valósággal szúr a tekintete, zavarban vagyok, mert igazából nincs is mentségem a történtekre, egyszerűen megtörtént és kész. Persze, a lelkiismeret azért tovább furdal, hiszen arra gondolok, hogy a gyerekek az én gondomra voltak bízva, én pedig ha csak néhány órára is, elengedtem a kezüket, megszűntem az apjuk lenni, az alatt a pár óra alatt minden megeshetett volna, s én nem voltam jó semmire.

Soha többé nem beszéltem velük ezekről a dolgokról, biztosan ők is restellték, de hát azóta megéltek egyet s mást, s az akkori harag megértésbe fordulhatott át.

A legnagyobb baj mégis csak az a penzum volt. Amit odahaza szépen lemásoltam (mondanom sem kell, alig tudtam kisillabizálni a gyors lejegyzéséemet), borítékba raktam és postáztam a szerkesztőségbe, hogy még jóval az ünnep előtt megérkezzen és bekerülhessen az ünnepi számba.

Tudom, hogy fércmű, mert hamisan mosolygó és sablonosan optimista, de ez is része annak az életnek, ami kijutott nekünk. Dokumentum, és nem akarom, hogy az a látszata legyen, mintha el akarnám kendőzni.

Tanúságtétel augusztusban

egy krumpliföld szélén kezem a langy göröngyön

szabad nyári délelőtt feszülő sátra alatt

dombtetőről nézem az aratásban hevülő vidéket

így páztázhatják a földet a magasban köröző vígröptű madarak

a beteljesülés ez az óra mely arany örömmel fizet

a munka lankadatlan mozgása beépült már a tájba

a kombájnok tömzsi sürgése a markukat tartó utánfutók szelíd alázata

otthonossággal telített

úgy nézek rájuk mint rekettyésre patakra fákra

forradalmas idill az utak kibontott mérőszalagja

szívtől szívig zsugorítja a közöttünk feszülő távot

kedvem volna sikló madárként bevitorlázni fentről

minden parcellát barázdát minden fűszálat

ember vagyok az én tisztem nem a siklórepülés

hanem a kitartó hűség az augusztusi tanúságtétel

úgy nézek szét országomon a szabad Románián

az otthonos a két lábon járó költő szemével