Milos könyve 02 (2002 június)

Mindig ugyanaz a forgatókönyv és mégis mindig más. A szerkesztőségben - ahol amúgy is annyira gyér a személyzeti létszám - arra készülünk, hogy pár napra kiesik egy munkabíró, sokoldalú ember. Mintha sodró folyón csorognánk lefelé, és hirtelen elvesztenénk egy evezőt. Kézzel-lábbal fogunk lapátolni, nehogy felboruljunk. De hát ugyanígy történne, akármelyikünkkel esne meg az egyszeri és utánozhatatlan. Odakint, az ablak alatt most gyermekcsapatok járnak síppal, dobbal, nádihegedűvel - éltetik a brazil csapat világbajnoki győzelmét. Latin ország, latin szolidaritás - de ugyanilyen népünnepélyt csaptak volna, ha a német csapat győz. Minden percet használjunk ki, hogy ünnepeljük, átmulassuk, átzenéljük, áttáncoljuk az életet. Legyen egyetlen nagy tam-tam zene mindaz, ami most még komolyság, kivárás, szempont, diszkréció, elvszerűség, erkölcs. Tam-tam-tam... Éljen a brazil futball. Éljen Ronaldo és minden hamis csillag. Éljen mindenki, csak azt hagyjátok nyugodtan meghalni, aki lefizette az obulusát és már látja a túlsó partot. A tam-tam az ablak alól már a folyosón visszhangzik. Bezárom az ajtót. Félek mindenféle népi örömtől és népharagtól. A mai képkínálatban:

Oláh István fotója: Legyen világosság!

Váradi Attila fotója: A tűz mellett

Feleki Károly karikatúrája: A Kondukátor utolsó népgyűlése

védőgyűrűtürelmet érlelő mindenhatóság gyűlj körémtűz mellé az elgyötört csapatfáradtan vakarózó tűnődve magukba roskadó férfiaknakképzelem a testet öltött jövőtmelegedni ültek le hozzám a döntéstreggelre halasztják ha eddig vártak

a többi gyerekjáték

csak attól tartok utána

egyszerűen tovább állnak s én maradok körülsáncolva

kövek védőgyűrűjében nehogy tüzet fogjon

a mindent elnyelő

vadon

egy kellemetlen alakszéna szárad körfűrész jajgatbúcsút érlelnek a napoksenki se bolond fölkeresniegy kellemetlen alakotaki mindent eszében tarts megír ha futja rá idejeélcel az enyhén ostobákkalepés ha packáznak veleazt hajtogatja egyre másranézz végig sorsod vonalánne hunyj szemet semmi fölöttinkább legyen tiéd minden magányti balra ő meg jobbra fordulfűben nem soká él a nyomközös utatok ennyit tartott

hol volt s volt-e nem tudhatom

Június 29. (szombat) Érdekes lehet, ahogy most a tudatod alakul, formálódik, Milos. Az agyad friss, rugalmas, sejtjei egymást szaporítják, gyűlnek benne az információk fürtösen, mint a kaptárban a mézsejtek a lépen. Biztosan nincs még olyan érzésed, hogy valamit már láttál, átéltél, ami most éppen eléd tárul. Én magam viszont, a hatvan esztendőmmel a hátam mögött, egyre többször kapom magam azon, hogy szinte látom, tapinthatóan, életem magukba forduló, ismétlődő köreit: ugyanazokat a díszleteket, rá az ismétlődő akciókat és reakciókat. Szavakat, gondolatokat, gesztusokat. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy megfosztottam magam - méghozzá huzamosabb időn át - az új külső ingerektől, a beláthatatlantól, a kalandtól. Felhagytam azzal, ami lételemem, pontosabban nem hagytam föl vele, csak nagyon belső síkra tereltem, oda, ahol nincsenek tájak, emberek, szokásrendszerek, megtapasztalható hagyományok, kultúrák - csupán a már meglévőt marcangoló, osztó-szorzó kételyek, kérdések, gondolatok.

Lám csak, tépelődöm, hát ilyen könnyen feléli magát az ember? Igaz, még évekig eljátszadozhat mindazzal, amit magába gyűjtött, rejtett, talán fel sem tűnik senkinek - vagy nem sokaknak - , hogy mindez már a tehetetlenség tökélye, a kimondás megújulásra képtelen kényszere, az üledék kotrása, kétségbeesett és reményvesztett aranymosás, gyémántcsiszolás - de hol vannak a gyémántok, és hol a csiszolószerszámok?

A védőszemüvegről nem is beszélve...

Mindezt csak úgy mondom most, mert tőled nagyon távol áll, Milos az önismétlés veszélye. Te most pontosan azt teszed, amit éppen akarsz: például jól meg kívánod ragadni apád szakállát (ő mondta - talán tévedett?). Idő kérdése: maholnap ott lesz, a kezed között...

víz és kenyérmindig ugyanaz a világ vesz körülfelül a villámlásos ég alul a satnya fűés a nekivadult fecsegő madarak a bokrokonmind mind barátom mind mind rokonomköszönök az elhaladóknak és mindenki visszaköszönülök a ház előtt s mellettem kígyó napozik a kövönmohaszakállú taplófülű mogorva éninnen tova minden mi megesik kész regényhogy éltünk míg meg nem haltunk csöppet sem érdema világ jól tartott - vizen és kenyérenláncos rabjaiként és mégis - szabadonmegszökhetünk - árnyékunk úgy is utánunk osonvisszatérés

még akkor is ott is konokulüzen a költő feszül a húrés ellepi a vértelenereszd meg húzd meg történelemlidércnyomása melyre nincshangtalanul nyíló kilincscsak dac kiállás fogadalomebből lesz minden forradalom

még akkor is ha költőnk visszatér

egy csókért némi életért

Május 12, délután 5: három nap múlva, miközben semmi rendkívüli nem történik, a Kluane Lake-i repülőtérhez érünk. (Reptér - jól hangzó elnevezése egy kövezett, isten háta mögötti vidéki útszakasznak). A repülőgép kétszemélyes, úgy hogy először engem repít az alaptábor (2800 m) jeges birodalmába, május 12-e estéjén, s abban maradunk, hogy Tom és Dave csak másnap hajnalban érkeznek. Május 18, délután 5: mivel az előzetes számítás sose felel meg a valóságnak, az idő elromlott, Tom és Dave csak... 6 nap elteltével futottak be. Szerencsém, hogy volt nálam elegendő élelem és benzin, no meg jó olvasnivaló és egy CD-lejátszó. Érkezésük után aztán megkezdődött a "szórakozás". Akklimatizálódás végett ajánlatos naponta nem emelkedni magasabbra 300 méterrel, vagy ha tovább is jutunk, legalább aludni feküdjünk le a jelzett magassághatárnál. Lehet, hogy mindez kevésnek tűnik a megszokott körülmények és magasságok esetén, de ott fenn komoly erőfeszítést okoz. Május 19. Az első nap, amikor szánt vontatunk, elég jól haladunk, 3500 méteren megállunk, lerakjuk a holmikat (jobbára táplálékot és benzint) és visszatérünk a sátrakhoz. Május 20. Az 1. számú táborba költözünk (3500 m). Ragyogó az idő, meleg, napsütés (ennek dacára nem vetkőzünk neki, nehogy leégjünk). Május 21. Újabb csomagcipelés hegyen fel, ezúttal meredekebb (20 fokos) emelkedőn, hogy eláll tőle a lélegzetünk; 3900 méteren lepakolunk és visszafordulunk. Sílécen lefelé ereszkedni valami egészen pompás dolog.

Május 22: Pihenőnap. Nem bírok egész nap a sátorban ülni, úgy hogy délután 3 körül felcsatolom a léceimet és mintegy 2-3 óra alatt a 2. táborig (4200 m) jutok, visszafelé már csak 30 percet tart az út. Újabb síző nap tehát, nehéz hátizsák nélkül.

Május 23: felköltözünk 4200 méterre (2. tábor), egy nyeregbe, ahonnan egyfelől a King Peak (5100 m) tör az égnek, másik irányban pedig folytatódik a Logan hegycsúcsra vezető útvonal. Ez az első táborhely, ahol egyszemélyes sátorban alszom, Tom és Dave meg a nagy sátorban. Éjszaka lehűl, a sátorban -20 C fokig süllyed a hőmérséklet.

Május 24: újabb pihenőnap. A levegőt egyre nehezebb belélegezni, a hideg napról napra (pontosabban megmászott méterről méterre) tovább fokozódik. Mégsem tudok, szokásom szerint egy helyben maradni, ismét sízni indulok, 300 méternyi szintemelkedés után gyorsan leereszkedem a jégrepedések és buckák között (és fölött). Dave rosszul érzi magát, és úgy határoz, leereszkedik az alaptáborba, onnan meg hazamegy.

Május 25: lekísérem Dave-t az alaptáborig, majd ismét a 2. táborig kapaszkodom, mintegy 10 órányi erőfeszítésembe kerül, másnap jócskán meg is érzem...

Május 26: a holmi egy részével felkapaszkodunk a 3. táborba, 4700 méter magasságra. Az első kaptató az útvonal "kulcsa", 45 fokos dőlésszöggel (és lavinaveszéllyel). Felfelé úton a hátizsákokra felkötjük a síléceket is, de megéri: az ereszkedés valami csodás. Kiéhezve, fáradtan érünk a sátrakhoz.

Május 27: 4700 méter magasságba költöztetjük a táborhelyet. Az idő elromlik, a légnyomás esik.

Május 29: Bár a látási viszonyok gyengék, jóformán 20 méterre se látni, úgy határozunk, hogy felkapaszkodunk a 4-es táborig (5000 m), viszünk valamennyi ételt és benzint (mintegy 6 napra elegendőt). 100 méternyi kapaszkodás után egy nyitott, mintegy 4 méter széles jégrepedéshez érünk, amely fölött egy 10 cm széles deszkapalló vezet át. Biztosítjuk magunkat, óvatosan kelünk át, de így is egy óránkba és rengeteg energiánkba kerül. Még két órán át mászunk, a látási viszonyok aggasztóan romlanak, a poggyászt 4900 méternél lerakjuk és visszatérünk a sátorhoz. Éjjel hatalmas szél támad s néhány centiméternyit havazik is. Nehezen lélegzünk éjszaka; amikor már-már elaludnánk és a légzésritmus mind lassúbb, arra ébredünk, hogy fulladozunk (mintha valaki szorongatná a torkunkat). Nem valami vídám dolog (tulajdonképpen irtó kellemetlen az egész).

Május 30: Tom reggel óta rosszul van, fáradt, semmi kedve a további erőfeszítéshez. Felmegyek az előző nap lerakott holmikig, amelyeket visszahozok a sátorhoz. Ezzel gyakorlatilag lemondtam arról, hogy a csócshoz közelebb újabb tábort telepítsünk. Tommal meghányjuk-vetjük, s úgy döntünk, másnap megpróbálok a 3-as tábortól a csúcsig menni, a legszükségesebb élelmet és holmit cipelve magammal. Annyit azért mégis vinnék, hogy egy éjszakát át tudjak vészelni odafönt, ha nagyon muszáj. Este előkészítem a hátizsákot, a szükséges holmikkal: 3 liternyi vizet, egy termoszban forró csokoládét, bélelt felsőnadrágot, két pár pótkesztyűt, egy sapkát, bélelt viharkabátot, műholdas telefont, elsősegélycsomagot, jégcsákányt, mászóvasat és lapátot.

Május 31: reggeli 5-kor kelek, odakint hideg (-30-35 fok). Hétkor nekivágok a hegynek, 9-re a 4-es sz, tábornál vagyok (5000 m), ahol három sátorra bukkanok (egyikben sem ébredtek még fel). Az idő tűrhető, vagyis süt a nap, de jócskán fúj a szél és szörnyű hideg van. Fél 11-kor a Prospector Col-hoz érek (5300 m), itt leereszkedem vagy száz méternyit egy fennsíkra, s mintegy 7 kilométert kell síelnem a csúcs tulajdonképpeni lábáig. Túl hideg van ahhoz, hogy megálljak valamit enni, némi forró csokoládét iszom. Egy rakás ruhát vettem magamra, a bélelt kabátot is, de csöppet sincs melegem. Két óra körül a végső emelkedő aljához érek, az idő elromlik, sűrű felhők telepednek a világra. Délután 3.40-kor, amikor az utolsó órában sűrű ködben egyre csak felfelé kapaszkodtam, elérek oda, honnan már nincs tovább út magasabbra. Ellenőrzöm a magasságmérőt, 5959 méter mutat, ez a csúcs legmagasabb pontja. A jégcsákányra szerelem a fényképezőgépet, néhány felvételt készítek, az egész művelet negyedórámba kerül. Majd sietősen és aggódva megindulok lefelé. Vajon úgy történt minden, ahogy elképzeltétek volna? Bevallom, hogy nagyon boldog voltam, de a figyelem, a fáradtság, az időjárás mind arra késztettek, hogy minél kevesebbet töltsek a csúcson. Ráadásul, mivel egyedül voltam, nem tette lehetővé, hogy elengedhessem magam; egy sikeres megmászásba beletartozik az is, hogy épségben hazaérkezzen az ember. Rendkívüli körültekintéssel indultam lefelé síléceken, hogy pontosan követhessem a köd ellenére felismerhessem a lejtőt és a táborba vezető utat. Este nyolckor, végre, a sátorhoz értem, hullafáradtan. Egy vágyam volt csak: aludni.

Június 1-2. Két napig tombolt a vihar, mialatt a 3-as táborban üldögéltem, a viharos napok megszokott tennivalói közepette: ki-kiástam a sátrat a hó alól, ettem, zenét hallgattam, olvastam, aludtam.

Június 3: végre, kissé kiderült az idő! Összecsomagolunk, hátunkra vesszük súlyos zsákjainkat, s a közel 1 méter magas friss hóban, 6 óra után (rendes körülmények között 3 órába telt volna) az alaptáborba érünk, ahol Andy (a pilóta) aggódva várt ránk, hogy visszavigyen bennünket a civilizációba (s persze, hogy bezsebelje a pénzünket, haha...) Este, némi szerencsével túlesünk az első zuhanyozáson és 20 napi elvadult életmód után egy tűrhető ágyban alszunk.

Június 4-7: Kalandosan jutunk vissza Calgaryba, miután Dave magával vitte a hójárót (ami saját tulajdona). A megoldás a Greyhound-ban rejlett, 36 órát buszoztunk egyvégtében, a 2500 kilométeren át..."

Hát ilyen egy hegymászás, amikor gyakorlatilag nem történik semmi. Ide már csak egy stílusos kép kell: szerzője Emi Cristea, címe A végtelenség, lelőhelye a http://www.alpinet.org

Június 27. (csütörtök) Lehet, hogy eltelik még egy kis idő, amíg megtudod, mit jelent az: a hegyekben élni, a hegyeket járni.

Magyarország ha nem is lapos, de a mi itteni hegyes-dombos vidékeinkhez képest inkább egy jól megépített katonai terepasztalra emlékeztet. Vannak csodaszép tájai - a Hortobágyon, a lápvidéken, a Tisza árterében, a Balaton környékén, az egri szőlődombok között, Aggteleken stb. -, de aki nem kóstolta, mennyire más 1500-2000 m magasság fölött megélni, helytállni, az nem tekinthető teljesértékű embernek.

Romániában, Erdélyben a hegyeknek amolyan előszobái magasodnak az égnek: nem nevezhetők magashegyeknek, de az időjárás odafönt már némileg más szabályoknak engedelmeskedik, mint ahová az emberek szeretnek lehúzódni: a völgyek és dombhajlatok birodalmában.

Kissé kacskaringós volt ide eljutnom, de majd meglátod, hogy ennyire szükség van bevezetőként.

Újabb levelet kaptam ugyanis Torontóból, Anna lányomtól, aki kedvesen továbbította nekem a pár nappal ezelőtt teljesítmény-emberként bemutatott John Ionescu túranaplóját, amelyben az alpinista leírja, hogyan sikerült megmásznia Kanada legmagasabb hegycsúcsát, a Logant.

Egyelőre csak a levél bevezetését idézném, a túranaplót hagyjuk egy későbbi alkalomra (amikor például újra visszatér a némileg meghátrált rekkenőség).

Azt írja John barátunk Annáéknak, a sikeres túrája után (de azt hiszem, bátran mondhatom: nekünk is):

"A városban, ti is tudjátok, az élet ismét zaklatott, mindenféle "sürgős" teendővel. Nyakunkon a nyár, egyeseknek (Romániára gondolok) egyenesen tüzes és elviselhetetlen, másoknak tobzódó, tiszavirág életű színorgia (értsd ezen Calgaryt, ahol augusztusban-szeptemberben már beáll az első fagy, úgy biza!). Reggelente, ahogy megébredek és a hálószobám sarkára esik tekintetem, síléceimet látom, amelyeken még ott van a kanadai "óriás" sáros nyoma. Majd elhaladok a lomtár mellett, ahol a sátor, a hálózsák, a mászóbakancs még erősen expedíció-szagúak (vagyis förtelmesek...)

A garázs szögletében lehajítottam a gyorsforralót, a szánt, a jégcsákányt és a mászóvasat, de máris vékony porréteg telepedett rájuk... Minden olyan távoli, akár ha álmodtam volna...

Egy hónap telt el a Logan megmászása óta, s még mindig nem sikerült rendszereznem a felvételeket és letisztítani a gondolataimat. Visszatértem megszokott életembe, a minden reggeli koránkeléshez és munkahelyre loholáshoz, esténként várnak az otthoni melók, amelyeknek sehogy sem akar végük szakadni stb. És mégis, olykor hirtelen megállok, behunyom a szemem és átélem a "fenti" pillanatokat, testem és az elmém teljesen ellazulnak, mosoly ömlik szét az arcomon és a nap valamennyi problémái apró életörömökké válnak. Meglehet, soha sem tudom majd részleteiben újra élni az egész expedíciót... Minél jobban telik az idő, annál több por telepedik az emlékezetre, a korábbi mély átélés távoli s néha már-már hihetetlen emlékké tompul. Azon töprengek: valóság volt az egész, vagy csak álom?"

A pár nap múlva magyarra átültetett útinaplóból kiderül majd: igen is, valóság volt a John és két társa kalandja.

Az itt következő vers pedig egy kissé a hegyek világából ad ízelítőt annak, aki nem otthonos benne. Ihletője a Hargita hegységben található Szentimrei Büdösfürdő, mely reumát és egyéb érbetegségeket gyógyító mofettáiról (kéngödreiről) és borvízforrásairól híres, különben a csíkiak kedvenc üdülőfaluja és hétvégi vikendtelepe.

A képanyag ismét az alpinet honlapjáról származik. Az egyik, az Erdei fények Dumitru Rotari munkája, a másik, a Virágzó Alpok Ioana Budusan felvétele.

áfonyaéréskor 1500 méter magasságban

1

amilyen magasan tenyészik oly

apró a növése ennek a

se fa se bokor talán még cserjének is alig

csupa levélnek

ez lenne mondjuk

az invokáció amelyben

előhívnám az itt

következő szöveg tárgyát

szóval

ez itt az áfonya

2ahol a csöppnyiegy két araszra nőttfenyők bontják rügyeik lassanel nem sietvea dolgot mindentavasszal ott

üti fel a fejét az áfonya is

hol a fenyő

emelkedik felül hol

az áfonya támaszkodik

baráti gesztussal a csemetére

ahogy a szél végigseper

a levélfillérek között

mintha a világ

zavarában

serkenő szakállát simogatná

3

a havasra kicsapott marhákon

kívül semmi se háborítja

az áfonyát

hogy annak rendje és módja

szerint kivirágozzék

szerényen

akár egy máról holnapra pártája-

vesztett menyasszony

a lomhán lépegető

füvet és minden bekebelezhető

zöldet tépegető

marhák nem tudnak

annyi kárt tenni benne hogy

az áfonya megadja

magát

4

előbb a későn eltakarodó

hóval mérkőzik meg

mikor már úgy tűnik

hogy idefönt minden elolvadt

és buzgó vizekké

váltak a jegek a derékig érő havak akkor

váratlanul újabb

fehér szitálás

hull az éggel kacérkodó

magaslatokra

beleértve a reménykedő áfonyamezőket is

és ki tudja mikor

lesz vége

5az áfonya ettőlmég vígan követhetné a naptárszerint beálló tavaszta napfénymelegét úgyölelhetné magáhozmint öregek a hátralévő időt

kapkodva lázasan mindenkit félretaszítva

konokul

akár egy jajkiáltás

ahogy a torkomon kifér

és ekkor mindent eltakar függönyével a sűrű

permetként hulló

havasi eső

6

és hull és nyálaz

és szitál

ködöt dagasztva

új s új felhőbe öltöző

kitartással odafentről vagy tán

nem is

inkább oldalról esetenként

a mélyből

nedves fohásszá válva

a világ el nem apadó könnye amely

mintha itt akarna a mohák

a mohos kövek

a mohos kövek tövén csörgedező

erek örök

mentora lenni

úgy nyirkolja be körös körül a tájat

mi lesz velünk és főként mi

lesz az áfonyával

7

fenyőrigók

mátyásmadarak

és egyéb türelmetlen szerzetek

szárnyas hangja

füttyjele

ver néha rést a vattaként

világra boruló felhők

köpenyén az érdes

sipító messzehangzó

ének pengéje

a nap súlyos aranyalmájába

szalad és legalább

félórán át zubog

csorog a fény

talán nem is hiába

8

de fogytán a világ

türelme

micsoda dolog hogy ez a

se bokor se fa talán még cserjének is alig

csupa levél így

őrzi virágát mintha

nem az lenne a logikus hogy

rendre termőre fordul

minden ami él

a kibúvók az ürügyek

nem segítenek mert viharok jönnek

de éppen úgy el is

takarodnak a szelek

se fújnak örökké s ne

mondja senki hogy a köd

csak úgy egyszerűen

megfojthatja a napot

hisz akkor nekünk idelenn

ugyan

mi az ami ragyog

9

az áfonya

pedig igyekszik ha

tíz percre szól is a verőfény úgy

szívja magába mint szomjas

ember már nem remélt párás

üveg sörét

s a türelmetlenség pofonjai

rendre kékre

verik

a bizalmatlanság sürgetésébe

belelilul

a levelekbe bújva őrzi

magát akár egy

befelé buggyanó véres

könnycsepp

10

aztán már minden

hiába

kettéhasadhat az ég

csattoghatnak a huzatos erdők

jöhet bármi a rejtőző fürtös

bogyók beérnek

csak a cukor

az kevés bennük és

mikor a számhoz érnek halott

anyám csókol a föld

alól fanyar szeretettel

megadóan

még hetekig viselem

ajkamon a fekete

pecsétet

11

borzold össze boglyas

halmait

megremegnek

s a ringó levelek között

magadat látod

elvadultan

zsombék és ingovány fölött

12

milyen a jövőm

olyan a múltam

ezt a leckét már

megtanultam

ha pofon vernek

megalvad a vérünk

ha be kell érni

hát be is érünk

13

tántorgó világ mákonya

tányérnyi cukrozott áfonya

Június 26. (szerda) Az életemből örökre kilépett emberek sorában külön hely illeti meg Aradits Lacit.

Egyetemista korunkban ismerkedtünk össze: sovány volt örökké, mint egy agár, kerek, mélytüzű szeme úgy fúródott a másokéba, hogy az ember legszívesebben bevallott volna mindent öt perc alatt. Az volt az érzésem, hogy képes a vesékbe látni. Gyakran találkoztunk a kolozsvári egyetemi irodalmi körben, aztán elváltak útjaink, én laphoz kerültem, ő a Bánságba valahová, s csak amikor megalakult a bukaresti televízió magyar adása, tűnt fel ismét emberileg elérhetően. Ráhajtott az operatőri-riporteri szakmára. Nem sokára a magyar szerkesztőség egyik legstrapabíróbb operatőre lett, aki szerette önállóan megkomponálni képvilágát. Emlékszem, a nyolcvanas évek elején milyen visszhangja volt annak a vállalkozásnak, melynek maga is részese lett: zömmel marosvásárhelyi egyetemisták tutajjal leereszkedtek a Maroson, majd a Dunán, ő pedig filmezte őket egy-egy megállójuknál. A riportélményből szoros kapcsolat lett, a következő kalandra már maguk közé fogadták: maguk ácsolta tutajjal vágtak neki a Fekete tengernek, hogy körbeutazzák. Ő volt az expedíció riportere, filmese. Pár nap múlva viharba kerültek, hatalmas ciklon közepén találták magukat, a tutajhoz kötözve maradtak csak fenn a fedélzeten. A kormányozhatatlanná vált járművet a hullámok és az áramlás Ogyessza felé sodorták, ott találtak rájuk a szovjet határőrök, félig-meddig étlen-szomjan pusztulva, fizikailag meglehetősen leromolva. Pénzük semmi, személyi adataik iránt gyanakodtak még abban az időben. A csávából Robert Rozsgyesztvenkij költő, akkor a Szovjet Írószövetség egyik vezetője húzta ki őket - Domokos Géza, a bukaresti Kriterion igazgatója, a romániai írószövetség igazgatósági tagja személyes kérésére. Hajdanában még moszkvai diákkorukban barátkoztak össze. Így érkeztek aztán haza csontra fogyva, de lelkesen az expedíció tagjai. A kalandról film (Aradits), illetve könyv is készült (a román turisztikai folyóirat kiküldött riportere írta), természetesen az események, a majdnem tragédiáért való felelősség kiosztásának ellentmondásos bemutatásával. A tutaj Lacinak hírnevet hozott: nem véletlen, hogy egy hajdani katonatisztből lett író, aki szabad idejében jachtot vezetett, s aki fejébe vette, hogy olyan motoros bárkát építtet kapcsolatai és jóismerősei révén, amellyel - többedmagával persze - megkerüli a földet. Ez volt a Decebal dák vezérről elkertesztelt expedíció, amelynek úgymond Laci lett volna a tévés krónikása. A tutajos kalandról szóló vallomása akkor már magnószalagon volt, éppen csak meg kellett szerkeszteni s meg is jelent még akkor, mielőtt a világkörüli hajótúra rajtolt volna. Aradits Laci nagy reményeket fűzött az utazáshoz s nekem ígérte a kaland megírásának elsőségét. Le is utaztam a Duna melletti Oltenicába, ahol a hajóépítő műhelyekben, hazafias munkával készült a Decebál, s amelynek munkásai műszak után, puszta lelkesedésből bütykölték a bárkát, amelynek több hónapi hányattatást kellett kiállnia. Az induláskor egy üveg áfonyaszörpöt nyomtam a Laci kezébe - a feleségem készítette, nagyon tömény volt, energiapótlóként szántuk az expedíciónak. Boldogan tette el az üveget, de az örömből hamarosan üröm lett: a Dunára bocsátott jármű, amelyet ünnepélyesen, beszédekkel és zászlólengetéssel és pezsgősüveg-töréssel köszöntöttek, kormányozhatatlannak bizonyolt az első pár száz méter megtétele után. A bárkát visszavontatták a szárazdokkba, a hibát kijavították, majd pár nap múlva a Dunán lefelé elindultak a Fekete-tenger felé.

A tengerre szállásnál személyesen nem voltam jelen, de figyelemmel kísértem a Decebál útját, amíg kijutott a Dardanellákból és a görög szigetvilág tekervényes útvonalain hajózott. Sajnos, egy különösen erős nyári vihar itt is közbeszólt, a zátonyhoz csapódott hajó annyira megsérült, hogy haza kellett vontatnia egy kereskedelmi járatunknak.

A kalandos történet, bár nem lett belőle világkörüli út, ismét csak papírra került. Aradits Laci elmondta: élete legnagyobb csalódása az volt, hogy amikor nehéz pillanatai elején elővette az általunk adományozott üveget, meg volt róla győződve, hogy áfonyapálinka. Életében olyan rosszul nem esett neki csalódás, mint akkor...

El tudom képzelni...

ha vonítanaka beroskadó kerítés reccsenésemintha nemkívánt látogatót jeleznefülelek idegem pattanásig feszüldobhártyámon a fölszaporuló dübörgésesztelen zenéje a lüktető véra titokzatosság gőze éjféli rejtélyha vonítanak a kutyák s körös körül

minden csupa settenkedés

keskeny sarló

minden jót minden jót

még ha félig sírban is a lábunk

az illem így kívánja

mintha mitőlünk függne a boldogulás titka

ki mérte ránk a sok balszerencsét a be nem

teljesült álmokat a tévedéseket a mámor

kétségbeesett hajszolását az illúziókat

ki ígért többet mint amennyit teljesíteni

tudott és ki hitte el neki hogy több lesz mikor

az anyag megmaradásának az elve azt jelenti

hogy bár semmi sem vész el mert minden

átalakul de nagyobbra nem nő

mi pedig elfogyunk mint a hold

keskeny sarló összeszorított ajkunk

Sóvár szívedamit én látokaz behunyt szemmel isaz enyémel nem vehetedcsak a szemem világa csak az életem áránde akkor se lesz a tiéd

sóvár szíved nagy szomorúságára

a síneken

galambok ülnek a síneken

remegés fut a síneken

vakkantó mozdony tolat a síneken

kutya téblábol vert pénzdarab a síneken

vizelő részeg a síneken

eldobott vatta munkába sietők átkelése a síneken

rengő meleg a síneken

sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken

jajkiáltás acélpengés a síneken

katángkóró bogáncs lósóska a sínek között

kóválygó varjak a sínek fölött

szétzilált kazlaksúly nélkül széthulló kazalvagyunk szélhordta szálaiha ki lát a lebegést irigylisiralmas sodródás ez a javábólkét kézzel kapaszkodunka varázsszőnyeg széleibeháborgó gyomrunk görcsbe rándul

a rojtok ujjaink közt maradnak

csak már leszállnánk valahol

hol biztos pontból szemlélhető a távol

s ha nagyon igyekszünk

sarkaiból is kifordul a világ

szélfútta pelyhek illatok dallamfoszlányok sorsok

mint hitelezőt az adósok

fitymálják a lenge éltetőt

az elringató a megtartó erőt

így lesz a röptük jajgatás

rikoltó madárvonulás

a távolban valahol messze

egy bizonytalan partra vetve

magányos lelkünk másai

kazlak szétzilált szálai

Június 23. (vasárnap) Már nem is tudom, életemben hány ódát, "szerelmes" verset, rajongó vallomást írtam a hajnalhoz. Ami - nem árt, ha minél hamarabb megtanulod, Milos - se nem bűn, se nem érdem. Nációnknak még voltak költői jócskán, akik az utat ezirányban kitaposták. A kérdés az, hogy a hajnal megérdemli ezt a tömeges rajongást egyáltalán?

Persze, jó lesz, ha az eszedbe vésed, hogy a hajnalt elképzelhetjük úgy is, mint pompás női lényt (erősen töprengek, de sehogy se tudom magam rajtafogni azon, hogy egy kedves, szívemnek tetsző dolgot satnya, közönséges női testhez asszociáljak): a latinos, mitologikus műveltség után Aurorának, a magyaros szellemiség nyomán Hajnal(ká)nak, de tudok olyat is, hogy csángóföldön született magyar leánykát szülei neveztek el Zorikanak (a zorile románul hajnal jelent, a zorika szószerint hajnalocska, hajnalka) csak azért, hogy ha majd eljön a számonkérés órája, akkor erre is, arra is mentségért esedezhessenek.

Meglehet, hogy konkrét személyhez nem kötött rajongásom mégis csak a női nemet célozza; miért is ne tehetné? Jobbhiszeműeknek, továbbá azoknak, akik hitelesnek tartják mindazt, amit eddig e könyvben leírtam, csak azt mondhatom: immár hatvan esztendő telte után is változatlanul a koránkelést tartom az élet megpezsdítőjenek.

Ez nem azt jelenti, mintha nem éjszakáztam volna eleget életemben, különösen ifjabb koromban. Olyankor viszont rendszerint biztosítva volt délutáni álmom - nem többre, sokszor csupán egy negyed- vagy félórácskára - , most ennek sajnos, évek óta vége.

Megmaradt töretlenül a hajnal szerelme, viszont az este jó pár esztendeje mindinkább úgy tör rám, mint egy begerjedt öklöző, aki bennem méltó ellenfelet remél, de akinek én magam az első percekben - a lehető legnagyobb sajnálatára - megadóan kifekszem.

És várom a hajnalt...

Pusztai Péter barátom siet segítségünkre Tavaszi reggel és Hajnal a prérin c. fotóival...

A hajnal fénye

morajló mondóka patakfecsegésegylére menő vélekedésarról hogy a világ így meg amúgyde te éberen élj soha ne aludjamikor nő az árnyék s fogytán a fényaz éjszaka tátongó mélytorkú rémcsak a szélben a fák meg a patak köveiaz állhatatosság hű jelképeinem látszanak miközben a sötét benyelde suttogásuk szívedig jut el

és mint a vak tapogatózva bár

a hajnal fénye hozzád eltalál

Kedveskéim

milyen ígéretesek a kora reggelekamikor éppen csak felserkenekelnézek az udvaron mely fénybe borultharsogó madarak kedvétől tébolyultszinte bánom hogy az ablakban egyedül állokkörül mindenki kását fúj szövi még az álmotórakon át míg belefáradok a várakozásbaa reggel elöregszik meghal a nap déli útját járjaa nyugalomban mit a hajnal ma is megadottteleróttam újra néhány papírlapot

cinkosom sajnos odavan

s a napi robot mélyéről felrévedek

eljönnek még kedveskéim

a kora reggelek

Csodavárás közben

csodavárás közben a tengerpart fövenyén

hullámnyaldosta bizonytalansággal didergő bokámban

hálók közt hánykolódó bárkák szemhatárán

hol a hajnal redőnye nyílik

acélos lendülettel pontos időben

egyszál gatyában csapkodó szélverésben

ácsorogva a magány póznájához símulva

farkasszemet nézve a nap torkolattüzével

ámulva az ostobákon akik azt hajtogatják

hogy nincsenek csodák

Június 22. (szombat) Tomboló meleg. És mégis, mégis, a házasulandók nem hátrálnak, az idei későre esett ortodox húsvét miatt - a szigorú böjt a lakodalmak esküdt ellensége! - összetorlódtak a tavaszra-nyárra tervezett esküvők, lagzik. Bukarestben régóta szokás: a lakodalmat szombatra-vasárnapra rögzítik. Olyankor van ideje a vendégseregnek kirúgni a hámból, nagyokat enni-inni, táncolni...

A múlt hét végén is volt szerencsénk egy esküvőhöz a bérházunkban, ma délelőtt pedig, az emeleti ablakból kihajolva azt láttam, hogy újra hosszú kocsisor áll a házunk előtt, felvirágozva, csak úgy szállnak ki belőlük egymás után a színes ruhás, olykor fekete vagy hófehér öltözékben feszítő vendégek. Odafentről mindez kicsiben látszik, mintha egy hegycsúcsról nézné el az ember a lenti világ hangyanyüzsgését. Ilyenkor a menyasszony is csinosnak, szemrevalónak látszik - ám ha lemegyünk az emeletről, és minden visszanyeri emberi mértékét, akkor látszik ám, hogy a fehér fátylakba és csipkékbe, fodrokba rejtegetett boldog ara bizony egy nagyon közönséges fehérnép. Ráadásul úgy ki van kenve-fenve, mint egy huszárbajusz. Na, mindegy, lesz itt éjszaka banzáj, üvöltözés, padlódöngölés, pohár- és üvegtörés, füstölés, izzadás, rókázás, veszekedés, lépcsőházi kergetőzések. Ráadásul a nyitott ablakon át beözönlő hőség is álmatlanságra ítéli majd szenvedő lelkeinket. Ilyenkor könyvet keresek elő, és zsibbadásig olvasok, olvasok. Belealszom, felébredek, megint olvasok valamennyit, újra visszazuhanok az álomba. Elővettem 1983-as verskötetemet (Az ítélet születése, Kolozsvár), emlékeztem rá, hogy abban több termelési verset is közöltem, halványan emlékeztem rájuk, ám kíváncsi voltam, mai szemmel, mostani tapasztalatommal milyen lesz a szembesülés a rendszerváltás előtti bűnökhöz?

Akkoriban az ilyen típusú versek úgymond "vitték" a könyvet: megkönnyítették a megjelenését. Függetlenül attól, hogy a téma végül is milyen kicsengést kap, maga a tény, hogy az emberi munka került a vers konkrét képvilágának kellős közepébe, kultúrfórumokon átmenő jegynek számított. Így találtam ki aztán, a magam mentségére ezt a furcsa hibrid műfajt: az újságírói munka során könnyen elvetődtem az ipari világba, de az ott tapasztaltakat inkább versben szerettem végül kamatoztatni.

Íme egy mutatóba, amely egy nagybányai utazás élménye után keletkezett, amikor egy délelőttöt töltöttem a központi ércmosóban - ahol az ércből kimosták a vasat, a rezet, az aranyat...

A képek címe és szerzői:

Menyasszonyi autó * Csomafáy Ferenc fotója

Fásszínben * Fotó Varga Béla

Technológiai jelentés az ércelőkészítésben elért sikerekről

1

huszonnyolc lépés oda

ugyanannyi vissza

minden rendben ahogy látom

a hab

a zagyban motollázólapátonbuborékban a csilló szemcsékde nyikorog ez az ócska bakancs szerencsérenem hallani e zakatábanideje már újat huszonnyolclépés oda ugyanannyi vissza ahogy látomminden rendben a haba zagyban motollázólapáton2itt kérem flotálunkmegállás nélkülaki nem tudná ez az ércelőkészítésegyik válfaja mert

több is van a bányából

egyenest idefurikázzák

az ércet ami hát

kő meg föld meg agyag meg pala

és még valami

oly tompán dübörög a gép csak

nincs valami baja

3

hja

ez egy aprítómalom na

ennek érdekes története van

elmondhatom

elég az hozzá hogy

aki ércet akar

nem hull annak ölébe semmi pengve

se arany se ólom se réz

se vas

mint ez a por a tenyerembe

mi itt rendre összezúzunk

követ földet agyagot palát

forog a malom

mese nincsen aki

beállt a táncba ne sajnálja magát

4

éppen erről akartam mesélni

hogy mi történik odabent

egykor kalapács verőléc golyók

morzsoltak ízzé porrá mindent

ahogy a technika akkortájt

szóval tetszik tudni ugye

mi se lehettünk okosabbak

másoknál az asszony

örökké hajtogatja te sándor

húzd meg magad no

nem ezt akartam mondani

de a por

meg a szutyok

és a kínlódás ugye

az valami förtelem

csak törtük törtük aprítottuk morzsoltuk

zúztuk egyre

jobban

már az apja se ismert volna rá hogy

aztán mindez szépen átlibegjen

a cellák buzgó vizén

dús habbá szelidülve

huszonhét huszonnyolc most pedig

vissza

5

és megszólaltak az okosok

mindig akad belőlük

egy egy

hisz azért tartják őket járjon

az eszük akár a kakukkos óra és kitalálták

minek annyi kalapács verőléc acélgolyó

egyáltalán minek annyi

cécó

mikor tundivaló hogy a nagyobb

ércdarab mert ugye itt mi kimondottan csak arról

beszélünk a nehézkedési erő

no meg a nyomában fellépő súrlódás

folytán könnyűszerrel magától is

összezúzza a kisebbet és fordítva

így is történt a kísérlet

pompásan bevált

nincsen por az a szörnyű lárma

fürgébben forog a malom

mese nincsen

hiába ugrál végül megadja magát

aki beáll a táncba

6

ennyi az egész

azóta vídámabban sétálok idefönt a rácson

huszonnyolc lépés oda

ugyanannyi vissza

minden rendben ahogy látom

Testvércsövekegy cső kukoricában a nyárvégaranyba foglalt bágyatag mosolymutogatja hibátlan fogsoráta szemek buggyanásig teltek feszengőkmint akik nem férnek egymástól mégisösszetartja őket valami illő félelemaz elválástól a magánytóla csövön ülve még szó sincsmalomról őrlésről puliszkavízbe fúlásrólmég látni a testvércsöveket végtelen

halomban érezni szoros melegüket mikor

a reggeleket kikezdi a rozsda a dér

Milos lelkem, gondolom, Téged még nem tett rabjává az a félelem (undor? rettegés? viszolygás?) a rovarok nagy családjától, mint Édesanyádat. Az ember némileg misztikus lény s a bogárélmények olykor e misztikumot táplálják vagy belőlük táplálkoznak. Legjobb úgy tenni, mintha velünk egyenrangú felek lennének. Szóval, emberiesíteni egy kicsit. Ehhez küldök Neked két "fabulát" - az egyik fenn, a Hargita hegység tetején, a Szentimrei Büdösfürdőn - ahol villany sem volt még -, egy álmatlan éjszaka utáni hajnalon íródott. A másik pedig egy lehetséges szerelmi vallomás annak, akit reménytelenül s talán titokban szeretünk. Mert ilyen is van, volt és lesz...

nappali álomaz éjjeli lepke nappali álmaoly szorongásos lehet a világi zajtólmint kései hánykolódásunk a koromsötétbenha finom szárnyak verdesnek a falonlesbenelbújtam egy ibolyatőben

póknak féregnek lelkes rovarnak

hogy meglesselek amint tűnődve lehajolsz

és összeborzolod az ibolyák üstökét

simogatásod tán engem is elér

s én kerge lény örömmel iszkolok

fölfelé hídnak szolgáló ujjadon

kezeden karodon hozzád

vállalva a borzongva utálkozó

agyoncsapást is

A második kép Daczó Dénes fotója: aratás előtti pillanat a szelíd dombhajlatú Székelyföldön, a Székelykeresztúr közeli Kissolymos határában. Tájnak is, képnek is otthonos - remek...

Június 19. (szerda) Kedves Milos, szüleimtől úgy hallottam, s magam is úgy tapasztaltam, hogy míg a világ, az ember legbensőbb énjének - amit jobb híján léleknek nevezünk - örökké rejtőznie kellett, hogy a kurzusként fölötte uralkodó idő rabjává ne tehesse.

Számomra kezdetben a vallásos túlbuzgóság és keményfejőség tűnt fenyegetőnek, ezért aztán igyekeztem megnyugtatni szüleimet, de főként nagyszüleimet, meg apáca ruhába bújt tanítónőimet, hogy én vagyok a világ legszófogadóbb fiacskája. A régi fényképekről ma úgy látom, hogy az alakoskodás mellé még ártatlan angyal arcom is ott volt nyomatéknak (bár ha jobban megnézem, inkább tűnik kópésan ravasznak - vagy csak én látom bele azt, amit magamról tudok?!). Ez a szerepjátszás aztán végigkísért egész iskolai életemen. A világ fölött fordult a kocka, megszűnt a királyság, eltűntek az apácák, az osztályteremből, a falról eltűnt a feszület, nem volt többé vallásóra, kötelező templomlátogatás, egyházi lapra való kötelező előfizetés, gyónás és áldozás... Szüleim, a nagyszüleimmel ellentétben úgy látták jónak, hogy a gyermekek ne húzzanak ujjat az új időkkel, simuljanak csak bele a materialista szellemű világ követelményeibe, aztán majd meglátjuk, mi történik...

Mire felnőttünk, kiderült: újfent csak színházat játszottunk és hogy legbensőbb énünknek az újfajta béklyók sincsen az ínyére, de akkor már a saját lábunkon álltunk és kételyeinket igyekeztünk megtartani magunknak, nem továbbadni gyermekeinknek; miért is nehezítsük meg világhoz igazodásukat, védekezési reflexeik kialakulását? Furcsa kettős játék volt mindez a családban: egyrészt próbáltuk megteremteni az otthoni demokrácia lehetőségét, ugyanakkor arra szoktatni a gyerekeket, hogy e szabályoknak a külső világ már nem engedelmeskedik, ráadásul éppen ezt kell elfogadni természetesnek...

Az 1989-es rendszerváltás előtt közvetlenül már mindenkinek elege lett mindenből. A hatalom kétségbeesetten kapkodott, egyik otromba hibát a másikra halmozott - kinőtte magát, túlfőtt, megromlott, saját szennye fojtotta meg - és aztán azt kellett tapasztalnom, hogy minden folytatódik, csak más színhelyeken, jelmezek és szerepek között. Isten, a hit újra kezd otthonosan befészkelődni a hatalomba, mindinkább döntőbírónak lenni szabadságra vágyó lelkeink fölött.

Mindezekről a belső tétovázásokról itt van két, még közöletlen versem a "titkos" mappából (értsd: máig meg nem bolygatott süllyesztő), melyeket Milosnak ajánlok - úgy is, mint tanulságot.

A szövegekhez remekül passzol a csíkszeredai Daczó Dénes Álcában c. farsangi fotósora

Mélység fölötta messzeséget áhitommélység fölött az életemvitorlát bontó céltudatvigyázza a fedélzetemtérkepek szeksztáns rádió

tornádót érlelő idő

egy bárkával a föld körülmagunkhoz így jutunk közela víz a víz torkig vagyoktöbbé nem menekülhetekmit az ember magára mért

meg kell fizetni mindenért

delfinek ahogy játszanak

fejemben rímek bonganakharang is szól torony sehola bárka bennünk vándorolküldjünk rá villámot vihartmegélünk amíg ő kitartÖrök fogolyszökevényként árkon bokron át

csörtet a lelkem mentené magát

szaggatott ruhában lihegve támolyog

már már összeesne de lelkipásztorok

karolják föl életet lehelnek belé

a hit ködében így lenne Istené

fogolyként mint aki harcát feladta

mosolya álca míg erőt gyűjt alatta

újabb szökéshez de hová de merre

és mindig visszahozzák sárosan összeverve

Június 18. (kedd) A régi Bukarest továbbra se hagy nyugodni.

Érdekes, ez itt most úgy hangzik, mintha egy tipikus öregember írta volna le. Hiszen amikor az ezerkilencszázhatvanas években, alig pelyhedző állal betoppantam a román fővárosba, az akkori öregek így intettek bennünket: bezzeg, a régi Bukarestben...

Régi Bukarest tehát mindig volt és van és lesz, amíg ez a város áll, amíg szét nem hordják a csótányok és a kóbor kutyák.

1968-ban, július elején közölték velem az örömhírt: addig kolozsvári szükséglakásban szorongó családom háromszobás panelházas lakást kapott Bukarest "Drumul Taberei" (értsd: tábori út) nevezetű, újonnan épült és javában terjeszkedő lakótelepén, egy 10 emeletes ház ötödik emeletén. Fiam négy éves, a következő már nagyon a világra kívánkozóan, meg is született pár napra a boldogságos beköltözésünk után.

Akkoriban ugyancsak kora hajnalban keltem - akkor még viszonylag tűrhetően hűvös volt ez a különben délelőttre már fortyogó katlanná hevülő város -, s amíg odahaza mindenki jobbra-balra, a fülledt álomba ájultan fújta a kását, egy bevásárló szatyorral a kezemben elindultam tejet, kenyeret, zöldséget, felvágottat vásárolni közelebbi-távolabbi boltokból.

Ilyenkor s csakis gyalogolva ismerkedtem a várossal, az utcára kiömlő élet megannyi formájával, a kanyargós, tekervényes utcák logikájával. Pár órai csatangolás után lábujjhegyen osontam vissza a lakásba, friss újságokkal a hónom alatt, odabent még mindig folyt a kétségbeesett álomkergetés, a gyermekek nagyon tudtak aludni, csak éjszakánként tették olykor pokollá az életünket...

Aztán felkelt a család, s olyankor odáig érett az idő, hogy tényleg útnak kellett induljak a távoli szerkesztőség felé: egy órát utaztam váltott lovakon: autóbuszon, villamoson a sajtóházig.

E hajnali utakon olykor némi versfutamok, töredékek is megkapaszkodtak a fejemben, amiket hazaérve aztán gyorsan papírra vetettem ugyan, de ahogy gyűltek a tetejükre a napi újságírói penzumok hordalékai, úgy süllyedt minden egyre mélyebbre és elérhetetlen helyre. Most meg sikerült előbányászni egy csomó elásott "kincset".

Kettőt belőlük gyorsan ide mentünk át, Milosnak.

A képet Pusztai Péter barátunk követte el odaát, Kanadában.

Zötyög a villamos,orrom a hűvös üvegre lapul,északnyugatróldélre gördülünk,künn az őszcsatakos,málló falú templom előttdidergő asszony-falka cseveg,szomorú, divatjamúlt kendők

s ezüstfogak az ékszerek,

sír, nyöszörög alattunk a pálya,vedlő sétányvillan,a kalauz már a következőállomást kiabálja,s jönnek sorban - roskatag házak,gyár, műhely, kaszárnya,idős cigányné kéregetközöttünk,valahol ribanckodik a lánya,

épülő fertály,

hordalék,

villamos zötyög délnek,

szennyünk és aranyunk

fölött

pusztai szelek zenélnek,

sokan olvasnak, reggeli

lapot,

zörög a papír,

fut az élet,

őrzöm a hűvös ablakot,

míg zötyögünk

északnyugatról délnek.

Június 16. (vasárnap) Mit szólsz ehhez a világhoz, Milos? Belekóstoltál hőségébe, kemence-melegébe? Nem csodálnám, ha soron kívül nyűgösködnél, tiltakoznál, sírdogálnál. Nem akarok rosszat szüleidnek, de talán megértik, hogy más fegyvered nincsen.

Mi, felnőttek sokféle eszközzel tiltakozhatunk, levezethetjük dühünket: káromkodunk, elvonulunk az árnyékba, belevetjük magunkat a strandvízbe, bekapcsoljuk a légkondicionálót (ha van), nem vagyunk annyira kiszolgáltatva mások jóindulatának és szeretetének, mint Te.

Tudod, ma olyan meleg ereszkedett Bukarestre, hogy kezdtek felforrni a gondolataim. Mielőtt gőzt kezdene pumpálni a fejem - mondjuk a fülemen keresztül, illetve az orrlikamon át -, gyorsan befejezve, egy olyan verset küldve ezúttal, mely akkor készült, amikor az első forró nyár szakadt a nyakamba ebben a baragani mezővárosban.

Illusztrálja ezúttal Székely Sándor két képe: Az esztenán.

Hőség

Olvadt égen madár úszik - egyedül, ostobán.Bágyadt puli magába búvikott künn,

az esztenán.

A dinnyecsősz elalszik,

befonta puffatag

fejét a napról,

macskánk korán indul vadászni

- reggeli hatkor.

Bolond idő nyilaz

nyakunkra,

pállott katlan a város...

Tengek előre, hátra.

Lendülő szelet álmondikki-ki a sajáthomlokára.Tikkadt világ- akár a szomjú földön,

nő, csak nő a repedés bennünk,

s vagyunk -

pattanók, kemények.

Ilyenek lehettek a bozontos,

vakarózó, hajdani

szegénylegények.

Június 15. (szombat) Most valahogy a hűvösre vágyom. Minden "jeges" gondolat jól fog.

S jönnek is!

Előbb ez a vers, aztán meg most tudatta velem a Torontóban élő lányom, hogy egy nagyon jó barátjuk, aki pár évvel utánuk ment ki szerencsét próbálni és Calgaryban, a téli sportok paradicsomában él, május 10-e és június 7-e között sikerrel mászta meg, - 35 fokos hidegben, 22 napos megfeszített túrázás nyomán az alaszkai Yukon tartományban található Logan hegység csúcsát (5959 m). Sikerét és örömét elektronikusan tudatta barátaival, a vejem meg összeütött egy kis weboldal-félét saját honlapján az esemény örömére, amelyen elérhető és tudomásul vehető a teljesítmény. A srácot John Ionescunak hívják és a Kárpátok déli tövén található Campinában született, amely nem egy hegymászót, hegyimentőt adott már Romániának és - a világnak. Külön öröm volt látni eljegesedett bajuszát-szakállát, amint belemosolyog saját lencséjébe. El is küldöm hűs látványnak. Szeretem a teljesítmény-embereket, akik percre percet, órát órára, napot napra stb. halmoznak, nem sietnek, de kiszámíthatóan bemérhetők és nem kondenzcsík marad utánuk, hanem követhető, maradandó nyom: itt jártunk, ekkor és ekkor, ezt és ezt hagyjuk nektek örökül, s mindenek előtt a kitartás utáni megérdemelt ellazulás szerény örömét. A másik képet (Üres templom) Fadgyas Tibor készítette.

Macskatalpakonüres templombanfagyos kő zenéljéghasábokatfűrészel a télgondokba ejtvénminden szenteketa meggyónt bűnök csak keringeneka harang nyelvemár már beléjük érkemencetűzbea sülő kenyérhitetlenségünk macskatalpakonsurran be egy

törött ablakon

Június 14. (péntek) Kolozsváron, a városon kívül, délnyugati irányban van egy dombhát, amit Patarétnek hívnak. Sajnos, a neve túlságosan szép ahhoz, amilyen látványt az a látvány nyújt. Gyerekkoromban még bivalyok legeltek a szelíd dombon, lassan majszolták a durva szálú füvet, az agyagos földön megülepedett pocsolyák szélén nőtt sátét és boldogan fetrengtek a nedves agyagban, egy-egy gübbenőben. A rét mindig tele volt a puha talajba nyomódott patanyomokkal, gyerekfejjel nyilvánvalónak tartottuk, hogy emiatt hívják Patarétnek a vidéket.

Jóideje a rét a város szemétgödrévé vált. Oda hordják ki utánfutókkal, teherautókkal, önürítő gépkocsikkal a város szemetét. Ameddig a szem ellát, füstölgő szennybe, hulladékba, nájloncafatokba, emberi életek darabokra tört díszleteibe botlik a tekintet, s a telep mellett húsz-harminc kartonból, bádogból összerótt viskó: bennük laknak a pataréti cigányok, idősek és fiatalok, gyerekek vegyesen, akik azért telepedtek meg itt, hogy a szemét fölött prédára leső madarakkal versenyre kelve guberáljanak a kihordott szemétben. Ez a megélhetési forrásuk, a szülőföldjük. A város hivatalosságai évek óta próbálják elszakítani őket e szennyező és fertőző környezetből, de hiába. A legkisebbek már ott születtek, ott nőttek fel a szemétben turkálva. Filmesek, fotósok, újságírók járnak a Patarét és lakói csodájára. Aki őket filmezi, örökíti meg, biztos sikerre számíthat.

Mit is lehet velük kezdeni?

Milos, ehhez nem vagyunk elég okosak. Azt hiszem, ennek a gubanca Rátok marad. Próbáljatok majd tenni valamit...

Deák József (szemetesautók), Frink József Pál (guberálók) és Vas Géza (pataréti gyerekek) fotósok vándorkiállításon hívták fel sorsukra Erdély figyelmét - ebből válogattam a képeket.

Testvérekgabonánakegérfenyőnekfejszetyúknak görénysötétnek

lámpás

ködnek

szél

bányának

hegyomlás

cipőnek

út

forrásnakiszaptestnekidőszellemnekrozsdafarkasnaktélkenyérnek

harapás

Kövek közöttkövek között halakszavaink siklanakcsalik között elúsznakártatlanok alusznakhorgok nyúlnak utánukfelsebzik hasuk hátukkifogják rendre szerrevergődnek egy vederbe"

szavaink közt az élet

kifosztott medre sekély lett

kövek között a víz

elsodor tovavisz

Június 13. (csütörtök) Milos, a fecskepár megszokta nálunk, egyre kevesebbszer riad fel az illetéktelen ajtó- és ablakcsapkodás zajára. Űlnek, anya s apa felváltva, szépecskén az árnyékos fészken, pontosabban a tojásokon és várnak a nagy csodára. Minden tiszteletem az övéké: olyan pontosan, következetesen engedelmeskednek egy átörökített ösztönnek, mint a legfegyelmezettebb mérnökök. Azt hiszem, még a szeszélyes, nedves, frontoktól keresztül-kasul szabdalt időjárás sem befolyásolja őket abban, hogy véghez vigyék a családalapítást: életük, évadjuk legfontosabb célját. Ígérem, ha valami újdonság lesz a fészek táján, időről időre beszámolok majd róla. Jó lenne, ha mi röptetnénk föl őket az égbe, majd indítanánk el Afrikába az egész családot.

Most az esőről verselek neked, s küldöm a baróti Varga Béla Magány c., illetve a csíkszeredai Birtók József Esős pünkösd c. fotóját.

esik

1

esik

a cseppek

lelkemre hullnak

cseppre csepp

halkan halálig

aztán eláll

2

esik eláll

szeszély

alternatív tény

c'est la vie

én is akár

az időjárás

jövök

megyek

3

vigyázz

az élet eltemet

álmomban is hull

cseppre csepp

eláztat engem

tégedet

4

fentről a nedv a könny a pára

a szomorúság ami hull

alulról feltámad a kétség

fordított eső tébolyul

tócsányi könny és hűs eső hull

az égből esik hát esik

mit üzensz lelked mintha félne

betölteni színhelyeim

5

mióta állok mióta

ázom én árnyas diófa

pereg a víz a levelen

s a földön patakká leszen

a patak buzgón elfolyik

harsogó tengert álmodik

elvinne rábízom magam

irigylem biztos célja van

mossa mossa gyökeremet

de el fog hagyni engemet

búcsú nélkül tör rám a vész

meg nem állna vissza se néz

6

esőm vagy essél áztass

felhődbe visszaszállhass

cikkanva mint a villám

permeted úgy zúdul rám

akár a sors szeszéllyel

reggel nappal és éjjel

fölöttem vagy vigyázol

esőm vagy s te is ázol

Tűzevő és tűzivófrakkban tessék csak befeléaz asztal és a szék elészemben ül két sápadt lovagmerőn nézik a lángokatkarjuk pisztolyuk nincs seholközépütt egy üveg honolmérgek gyűlnek a szájbana nyugalom tökéletesülnek az éjszakábanszél vonít a víz felettgyanúltanok az ég alatttálakban égő falatokle ne egyétek magatoktüzet rágcsál a tűznyelővíg zeneszóra majszol

a szél a legjobb falatokat

arcukba fúva harcol

leperzseli homlokukról

az ártatlanság jegyeit

tűznyelő és tűzivó

elég volt szédelegnek

egymást a vízből ki de be

mindig a másik éri be

ne érje lába lábvize

a tóba tenni venni lehogy ki ne hűljön a szíveeljuthatunk-e messzirea tűz leég az asztalonugye jóllaktál angyaloméghet csak éghet míg kihűlmosolyunk fénye zsírba süligyál barátom melegít

lelkemet visszaadtad itt

Június 11. ( kedd) Kedves Milos, a legszívesebben most mesélnék neked egyet, természetesen nem szavakkal, csak hangzókkal.

Leginkább a magánhangzók állnak most hozzám közel, amelyektől csak úgy harsog vagy vijjog az emberi pofa: búgva - óóóóóóóóóóóóó, úúúúúúúúúúúúúúú, áááááááááááááá, iúúúúúúúúúúúúúúúúúú, uóóóóóóóóóóóóóóóóóó, íííííííííííííííííííííí - , és meg vagyok győződve róla, hogy roppantul élveznéd. Egy csöppet se hinnéd idiótának Gábor bátyádat e produkció miatt: gondolom, neked még természetes minden gesztus, hang, jelzés, megnyilvánulás, ami körülvesz. Nincs mögöttes, nincs félreértés, sőt, meg vagyok győződve, hogy velem fújnád, duóban az egész műsort. De hát egy a kedv és más, amit pillanatnyilag az ember tehet. Maradjunk egyelőre annál, hogy ilyen nagy tér- és idősíkokat átívelve, közelítünk egymáshoz - tehetségem okán egyelőre nekem kell csipkednem magam. Nem tudom, miért, nagyon bízom abban, hogy valamiképpen találkozunk, s nem is csak a végtelenben. Ahogy Te gyarapodsz testiekben-szellemiekben, úgy fogyok lassúdan én ki a napokból. De ebben nincs semmi szomorú: így viselkednek a közlekedő edények is. Az egyik csőben lefelé, a másikban felfelé igyekszik a folyadék szála. Szentes B. Lajos két fotója (Ballada, Vasorrú bába) álljon itt nyomatékul, hogy a mesék nem mentek ki a divatból és értelmezik mindazt, ami egyelőre számomra is értelmezhetetlen: hogyan működik a gondolatok közötti kapcsolódás, a fogalomról fogalomra szökellés mechanizmusa? Én csak azon veszem észre magam, hogy teli vagyok meglepetéssel és saját gondolataim iránti szeppent elfogódottsággal: valóban, mindez az én fejemben fordult volna meg?lassan keserűőrök fegyelme kell nekem

bányászok hűségébe oltva

tudósok koponyája kell nekem

gyermeklélekkel váltakozva

boltosok szimata volna a jó

csatárok könnyelműségével tetézve

hegymászók kitartása volna jó

egy vagány álmait beleértve

és hogyha mindez teljesíthetőbárki terhet szó nélkül vállalokőrök fegyelmét tanulgatva bárlassan keserű rabbá válhatokmikor a szél beorgonálködbe bugyolált fenyvesekmadarak torkán vatta üla szomszédok is kedvesekvalaki azért sem fütyüla vér ma lopva csordogálmit ígér ez a csönd-kalákamikor a szél beorgonálfelvihog a vasorrú bába

Június 10. (hétfő) A számítógép előtt ültem, reggel volt, s a nyitott ablakon át úgy hallottam, mintha odakint egy óriás, számomra ismeretlen, sosem hallott lény szuszogna.

Nagy, fújtató tüdő egyenletes, kitartott légzése hallatszott be. Felálltam és kitekintettem a ház elé: színes, lapos hőlégballon feküdt kiterítve a sajtóház előtti füvön, mint egy alaposan kipotyolt elefántfül. A ballon vastag pórázzal volt kikötve a földhöz, nehogy elszabaduljon, s alsó részébe, egy körgyűrűvel kimerevített hasadékon át melegített gázt fújtattak beléje, amitől lassan-lassan visszatért a kedve, egyre vidámabb színekben és kerekdedebb formákat mutatva pompázott előbb az enyhén kiégett gyep, majd a környék felett. A gázfújtató adta ki azt a lihegő hangot, amit óriáslégzésnek hittem, s legalább egy órába telt, míg a ballon repülésre készen, könnyedén libegve, a földtől elszakadni vágyva rángatta kötőfékjét. Minden igyekezete hiábavalónak bizonyult: a ballont egy cég bérelte ki, reklámcélokra, s míg az az eget ostromolta volna, a cég neve és logója is ott lebegett, hivalkodva a nagyváros fölött. Estére aztán leeresztik szegényt - újra földre kushad, mint akit elhagy minden ereje, s élő halottként vészeli át az éjszakát, összegöngyölve, egy raktár mélyen, hogy másnap ismét életet leheljen belé az üzleti érdek. Könyvedhez, Milos, ma Keller Emese szemfüles riporterét ajánlom illusztrációnak.árkádott árnyék

itt verőfény

ott rejtekhely

itt védtelenség

ott látni az esőt

itt érezni az esőt

ott szemlélődni

itt cselekedni

ott elsurranni

itt kitartani

ott sandaság

itt egyenesség

árkád alatt

szabad ég alatt

sorban miként a döbbent léghajós

elhatároztam hogy

szabad leszek

bármi áron megfosztva magam minden

köteléktől előbb

az órám hajítottam jó messzire de a ketyegés

csak nem szűnt meg az idő

dobolt a fülemen

majd a családnak fordítottam

hátat vonatra

szállva de emlékezetem akár egy

vetítőgép rendre visszaidézte

az otthon hagyott csoportkép sápadt arcait

aztán a ruhák

következtek cipő zokni is

lekerültek de a bőrömből

nem sikerült kibújnom dühömben

elrúgtam magamtól a honi földet és egy méter

hatvan centi után ravaszul

visszapenderült alám mire sorban

miként a döbbent léghajós

homokzsákot homokzsák után

hajítottam ki magamból minden kacatot

elveket körömvágó

ollót egy üveg gyógyteát recepteket

anyám utolsó hörgő lélegzetét

egy égszínű mozdonyt a pénztárcámat

a tollam

s mert mégsem sikerült elszakadni

e földtől az utolsó pillanatban a mélybe

vetettem magam de így is

bennem rekedt egy velőtrázó

sikoly

Június 9. (vasárnap) Taina. Románul annyit tesz, mint a titok. (Úgy ejtik: tájná).

Az egyik legjobb román hegymászónő neve ez. Amikor először meghallottam, azonnal beleszerettem a nevébe. Valami különös, nyugtalanító jelenséget gyanítottam személyiségében. De akkor még csak egy, a hegymászás tisztaságát és biztonságát hevesen védelmező beadványát olvastam, s alatta a nevet:

Taina Dutescu Coliban (olvasd: duceszku kolibán). Férje a román hegymászás élvonalába tartozó Emil Coliban, maga is a versenyalpinizmus esküdt ellensége. Egy megrendítő hegymászó baleset körülményeinek vizsgálata kapcsán jutottam el hozzájuk, s a sportágat megújító beadványaik segítettek jobban megérteni a hegyi emberek közötti viszonyokat. Azt, hogy miként volt lehetséges, hogy egy országos sziklamászó versenyen, leereszkedés közben, a hirtelen elromló időben - havazásban - néhányan eltévedjenek, kettő pedig közülük reggelre megfagyjon. A vizsgálatból végül regény lett (A bozót), meg is jelent 1989. március 2-án a bukaresti Kriterionnál, s napok alatt híre futott az alpinista társadalomban. Taina mindenáron azt szerette volna, ha a könyv megjelenik románul is. Egy magyar hegymászóval elolvastatta, aki dicshimnuszokat zengett neki az iromány objektivitásáról. A szándékból mégsem lett semmi: jött a romániai rendszerváltás, s hirtelen megsűrűsödött körülöttünk az idő. Tainát személyesen 1985 nyarán ismertem meg, mihelyt férjével visszatértek az első román Himalája-expedícióról. Régi álma volt a romániai hegymászásnak kijutni a világ legmagasabb csúcsaival büszkélkedő hegységbe, de az anyagiak hiányában az álom sokáig képtelenségnek tűnt. Heten indultak útnak 1985 tavaszán Kathmanduba, nyáron viszont már csak haton tértek vissza: Cezar, az expedíció fiatal, csupaszív orvosa odaveszett a Hegyen. Mivel a megszokottnál keményebb időjárás okán és belső feszültségek miatt a csapat kétfelé vált, s a Coliban házaspár Cezarral maradt, a doktor halála annyira megrázta Tainaékat, hogy nyomban feladták a már-már elért csúcs ostromát. (Az országban, hegymászó körökben egy ideig őket vádolták Cezar haláláért.)

Nagyon szerettem volna magnószalagra mondatni velük az expedíció történetét; kötélnek is álltak, és meghívtak lakásukba.

Elfogódottan készültem a telefonon előzetesen egyeztetett vendégségbe. Tudtam Taináról, hogy három gyermek anyja, aki harmadik gyermekével a méhében, negyedik hónapos terhesen képes volt végigküzdeni csapattársaival az országos mászóbajnokságot, hogy a csapat ne essen el őmiatta a kupától.

Vannak, akik azt mondják ma is: Taina a román alpinizmus eddigi legjobb női mászója. Még csak nem is múlt időben, bár 1992 júniusa óta - tíz esztendeje - Taina nincsen többé. De amit a hegymászásban elért, az épp úgy fennmarad, mint a hegyek maguk. És itt nem kizárólag ritka szép és nehéz túráira gondolok, hanem az az anyás aggodalom él bennem őbelőle, ahogyan a hegymászás iránt érdeklődő fiatalokat szemlélte, nevelésükért próbált tenni, sokszor a semmiből teremtve elő propagandaanyagot, szaktanulmányt, tájékoztató közlönyt - a diktatúra minden szellemi nyitást korlátozó körülményei dacára.

Hiába csengettem Taináék 7. emeleti panellházas lakása ajtaján. A sokadik próbálkozás után lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. A lakásban - egyik szobából nyitottam a másikba - senki. Leültem a nappaliban és a magammal hozott újságba temetkeztem. Fél óra múlva betoppant Emil. Ezer bocs, dolga volt. Tőle tudtam meg: sose zárják kulcsra a lakásajtót. Nincs mit félteniük, számukra fontosabb, hogy barátaik, szaktársaik bármikor bejussanak és elvehessék azt a szakkönyvet vagy felszerelést, amire szükségük van. Még sose tűnt el a lakásból semmi.

Igaz viszont, és körbe mutatott: minden a hegyén-hátán.

Aztán megérkezett Taina is.

És bekövetkezett a mélységes "csalódás". Szétfoszlott bennem az addig titokzatos Taina-kép, s helyét átvette a kissé hadaró, jócskán szétszórt, középkorú, enyhén megereszkedett, hízásra hajlamos, örök időkrízisben szenvedő asszony szeleburdi gyerekessége, közvetlensége.

Emil, a férj ennek éppen az ellentettje: szűkszavú, fanyar, kiábrándult. És sovány, mint az ujjam.

Közben csatangolásukból megjöttek a gyerekek is: hol az egyik, hol a másik bukkant fel az ajtóban, majd a vendégasztalra kirakott sósropira rontottak, belemarkoltak és iszkoltak is kifelé a szobából. Taina bosszúsan, de engedékenyen küldte utánuk hangos anyai nemtetszését. Végül megérkezett a legnagyobb Coliban gyerek, a formás, öntudatos kamaszlány, aki kénytelen-kelletlen szárnyai alá vette a rakoncátlan kisebbeket.

1989 után Emil a romániai hegymászószövetség szakvezetője lett, magáncéget alapított.

1992 tavaszán Taina, aki továbbra is a bukaresti tudományegyetemen dolgozott és angol nyelvet tanított, Sanda Isaila (ejtsd: szándá iszöilö) mászótársával a Dhaulagiri (Viharok Hegye) meghódítására indult.

A Viharok Hegye különben másoknak is nehezen adta meg magát. Taina és társa 1992 nyarán nyomtalanul eltűntek a Hegyen.

Egy év elteltével bizonyossá vált, hogy immár sose térnek vissza.

Emil ma sem tud belenyugodni abba, hogy felesége valahol a Himalája örök hótakarója alatt, merevvé fagyva alussza örök álmát. Évről évre megpróbált egy-egy expedíciót felkérni, hogy Taináék holttestét felderítsék, de a Dhaulagiri mostanig néma maradt.

Volt, amikor haragudtam is Tainára: 1989-ben például hetekig jártam a nyakára, hogy interjút készítsek vele. Vonakodott, nem igazán lelkesedett az ötletért.

Jegyzeteimben olvasom:

"Tegyük fel, ön semmit sem tud a hegymászásról. Miről olvasna e furcsa, sajátos életmódot tételező emberi tevékenységgel kapcsolatban? - Nagyon nehéz elképzelnem, hogy semmi közöm ne legyen az alpinizmushoz. Jó, tegyük fel, mégis úgy van. Arra lennék akkor kíváncsi, hogy ha ennyire kényelmetlen és kockázattal teli tevékenységre adják a fejüket, milyen erő hajtja a hegymászókat? Csakhogy e kíváncsiságommal is azt bizonyítanám - az adomabeli székely emberrel ellentétben, aki a zsiráfot meglátva azt mondta: ilyen állat nincs is! -, hogy mégsem annyira idegen tőlem a hegymászás." Annyit még sikerült nekiszegeznem, hogy tudok a túranaplóiról, a kérdés viszont: miért nem születik belőlük könyv? "Állandó időkrízisben vagyok, felét se valósítom meg annak, amit eltervezek. Valahányszor a családban valamelyikünknek a körmére ég a gyertya, csak felemeljük a kezünket és elkiabáljuk magunkat: "Bolondokháza!... De azért készen áll egy könyvem az Alpokban tett mászóútjaimról. Sok félig megírt anyag gyűlt már egybe alaszkai és kaukázusi útjaimról, s most dolgozom a Himalája expedícióról szóló könyvön..." Az interjúból végül is nem lett semmi. Tainát azóta hiába várom, de gondolataimban egyre csodásabb. Ha pénzem lenne, én is elmennék megkeresni...Ágyvetés

In memoriam Taina Dutescu Coliban

1

patakzó nevetés a távoli hegycsúcs alól

derékig hóban az ember épp hogy araszol

most lónyihogás kecskemekegés repülőzúgás lett a nevetésből

besötétül az ég és a föld is kinyílik végül

minden megtörténhet e percben és sehol semmi reménység

szomjúság tikkasztja mikor már nem kínozza éhség

vihar zúgása tépi szaggatja hagymázas álmát

annyiféle alakzatot lát mikor már semmit sem lát

tudja hogy vége lesz de melege van de fáradt

még pihen kissé csak azután vet ágyat

2

ágyamat megvetettem

pihenj meg életemben

bár ülnöm is lehetne

ki lebeg itt hebegve

gumimatracom lenne

míg felfújom szelelve

a széllel sose szembe

cammogva jő a medve

bőgő motor a kedve

imbolygó képkeretbe

fölöttünk elmerengve

a kutya nézi hallja

félelmét meg ne vallja

a ritmus gyorsul még légzek

kezem csupa rongy vérzek

bajtárs eredj a tűz után

oly rövid ma a délutan

eressz el szél kushadj vihar

ne játssz szívem labdáival

felkapva homokot követ

légy égen úszó jajsziget

míg megyek utánad a szóval

a jóval a vigasztalóval

szívdübögésű zeneszóval

feszülő fojtogató lasszóval

A mai képek: In memoriam - Korondi Jenő szobra (Kolozsvár)

Hó alatt - Imreh S. István fotója (Sepsiszentgyörgy)

Június 8. (szombat) Medárd. Délelőtt tomboló vihar. Fél óra múlva ragyogó napsütés. Majd megint acélos színű, nehéz felhők. Jó idegrendszer kell mindezt elviselni.

Éjszaka azt álmodtam, hogy repülök. Nem először, nem is utoljára fordul ez velem elő. Olyankor olyan természetes, mint a laza úszás, és azon csodálkozom, miért nem repülök mindig, hiszen lám, most is milyen egyszerű! S bármilyen magasra jussak, odafent biztonságosan kering az ember.

Ezen az éjszakán vihar jött velem szembe, ijesztő gyorsasággal csapódtak nekem a felhők, beborítottak, elleptek, de nem éreztem sodró erejüket. Így jöttem rá, hogy álmodtam. Milos, azt hiszem, hogy te még nem álmodsz, hanem tudattalanul végigalszod ébredésig a rád szabott időt. Valamikor még én is álomtalan éjszakákat tudtam magam mögött: letettem a fejem a párnára, s a következő pillanatban arra ébredtem, hogy reggel van. Ezek voltak a boldog békeidők. Talán egyetemista lehettem, amikor még ilyen könnyű volt minden. Csomafáy Ferenc kolozsvári barátom Vurstli c. képe egy a lehetséges víziók közül - azzal a különbséggel, hogy valóságos.fentről

érik a málna

málha dagad

ragad a gyanta

kanna ürül

szív dobogása

lobogása csitul

vidul az elme

el ne hagyjon

fentről a világ

virág kelyhe

benne színek

sínek futnak

tőlem hozzád

hazád ez is

ezüst pólya

sója könny

Június 7. (péntek) A nyár közeledtével mind korábban ébredek: ma például reggeli négykor. Még homály van ilyenkor, a gyártelepek és grundok felől idegesen vakkantanak az üzekedő kóbor kutyák.

Szeretek ilyenkor munkába indulni, amikor még nem fűti föl a nap a bukaresti katlant.

A lakás ajtaján kilépve, a lépcsőházi erkélyre pillantottam: jó tíz napja fecskepár szorgoskodik odakint az egyik oszlop körül, amelyre fészket tapasztottak, kibélelték, s most már költenek.

Ahhoz, hogy a háztartási szemetet eldobjuk, ki kell lépnünk a kicsiny emeleti erkélyre s egy bádogkürtőbe dobni a veder tartalmát. A fecskepár ilyenkor idegesen tiltakozik, a levegőbe röppenve pöröl és röpköd felettünk, amíg be nem csukódik mögöttünk az erkélyajtó.

Ma reggel a fecskepár az erkély korlátján billegett és tisztálkodott. Fürge, kapkodó mozdulatokkal tollászkodtak: szárnyukon, hónaljuk alatt, apró, fekete tollazatú testükön takarítottak a tűhegyes csőrök. Olyanok voltak a kora reggelben, mint valami buzgó, töpörödött kirándulók, akik a patakhoz ereszkedve mosakodnak a jéghideg vizet arcukra, mellükre, hátukra fröcskölve. Perceken át néztem a családi életképet, s halkan osontam a felvonóig: minek zavarnám meg őket?

Tóth Feri bácsi, ez a valamikori élő történelem jutott az eszembe, aki pár éve mondott véglegesen búcsút a földi életnek; a Nagyváradról származó fotográfus, majd filmes életpályája szorosan kapcsolódik a romániai dokumentumfilm stúdió történetéhez: az ötvenes évek elejétől telepedett meg Bukarestben s dolgozott náluk nyugalmazásáig operatőrként, filmezett sok-sok éles helyzetben. Egyike volt azoknak, akik a nyolcvanas évek végén magnóra mondták élettapasztalatukat, s így Álruhában c. kötetem egyik társszerzője lett.

Egy keveset magamban hordok hát mindabból, ami Feri bácsi volt. Amióta beavatott életének bennsőséges titkaiba, egy kicsit az ő szemével és észjárásával is nézem a világot, minduntalan hallom ízes, némileg a pestire emlékeztető szlengben fogalmazott szófordulatait..

Feri bácsi tanulságos történetet mesélt a fecskék fészekrakásáról és családalapításáról is. Nem is emlékezhetnék rá illőbben, mint ezzel az igaz történettel.

Macskátlanított helyszín

...A téma - a fecskék élete, fészekrakástól elköltözésig - szokványos, viszont ezzel kapcsolatosan olyan dolgokat lehetett lefilmezni, amit a közönség az operatőr segítsége nélkül soha meg nem láthatott volna. Én már az elején elhatároztam, hogy semmilyen erőfeszítést nem sajnálok a siker érdekében. Pedig rengeteg nehézség merült fel, mikor jóformán még el se kezdtük a filmezést. '

Először is meg kellett keresnünk a helyszínt. Hol lelünk olyan fecskepárt, mely zavartalanul hagyja magát filmezni, hónapokon át? Természetesen ott, ahol sok él belőlük. Ehhez azonban olyan vidéket kell találnunk, ahol rengeteg a légy és a szúnyog. Tudtuk, hogy ilyen helyek nagyobb kiterjedésű, mocsaras állóvizek mellett találhatók. Érdeklődtünk, milyen Bukarest környéki falvak határában létezik mocsár. Több is akadt, de mi Comanát szemeltük ki mind közül, ahol aztán egy régi istállóra bukkantunk. Az épületben - a falusiak szerint - emberemlékezet óta fészkeltek fecskék, ki-bejártak a kitörött ablakon át, a fészek pedig bent készült, a padlásdeszka alatt. Egy idő után az istállót felszámolták, kifestették, s lett belőle mesterséges megtermékenyítő állomás. De a fecskék tavaszonként továbbra is beköltöztek, ráadásul nem is egyetlen család!

A következő lépés a filmezőgép felállítása volt és megfelelő mesterséges fény teremtése a filmezéshez. A padlásról, a fészek felett fölbontottuk a padlásdeszkát, majd beállítottuk és meggyújtottuk az összes reflektorokat. A nagy ragyogásban még véletlenül se tévedt arra egyetlen fecske sem! Egy hétig töprengtem, amíg kisütöttem: a 2000-es reflektor helyett használjunk kezdetben 60-as égőt. Két nap elteltével a fecske már bemerészkedett, s nekilátott a fészekrakásnak, párjával együtt. Akkor újabb égőcserét eszközöltünk, ezúttal 100-as következett.

A nyíláson át, a padlásról, hason fekve figyeltük a főszereplőket. A madarak bejöttek az ablakon, viszont a fészektől távol maradtak. Csőrükben volt a tapasztani való sárdarab, de nem folytatták az építkezést. Megnyugtattam a stábot: oltsunk el minden fényt, hadd dolgozzanak még egy-két napig.

Dolgoztak is! Hozták és ragasztották, hozták és ragasztották a sarat! Ha nem volt elég nedves, a párja vizet vitt a csőrében, s azzal locsolta, hogy tapadjon. Ha így se tapadt eléggé, odanyomta a fejével, s újabb ragasztóanyag után nézett. Közben megszokták a fényt, a padláslyukat s benne az embert meg a gépet, ami ráadásul nem is volt zajtalan! Igaz, szereztem Bukarestben egy hangtompító fekete zsákot, amivel a gépet beburkoltuk, hogy a zörgése ne legyen túl erős. Ekkor már 500 wattig jutottunk a világításban, s a madarak vígan jöttek, mentek. 27 DIN-es, ún. ultrarapid filmet fűztem a gépbe azzal, hogy haladéktalanul indítjuk a filmezést. A világosítók aggódtak: nem lesz elég fény, de hát a képért mégiscsak az operatőr felel!

Így aztán lefilmeztük a fészekrakás mozzanatait. Ezalatt a gépet örökké a kezemben tartottam, s órák hosszáig hasaltam odafönt. Amíg a fecskék hozzám szoktak, nem moccantam. Senkit sem engedtem itt mászkálni, inkább betettünk 200 méternyi plusz kábelt az áramfejlesztőig, csakhogy csend és főleg zavartalan nyugalom legyen.

Elkészült a fészek, következett a bélelés. A fecskék a tyúkudvarról szedegették össze a finom tollakat, pihéket. Következett a tojáslerakás. Ornitológusunk elmondta, hogy a fecske, mihelyt egy tojást már kipottyantott, rögtön ráül. Egy-két nap múlva még egy tojást rak az első mellé, s ezt addig folytatja, amíg a tojáslétszám négyre szaporodik. Ekkor a madáranya megnyugszik. Azt mondtam, hát akkor kísérletezzünk, s ahogy meglett a negyedik tojás, kiemeltem a fészekből egyet. A madár, észrevéve a hiányt, azonnal tojt helyette egy másikat. Azt is elvettem, de továbbra se hagyta magát, s rögön újra pótolt.

Az ornitológus szerint 10 tojásnál tovább nem lehet feszíteni a húrt...

Az állandó; meleget árasztó reflektorfény miatt féltünk, hogy lerövidül a kikelési idő, s ha nem vagyunk résen, elszalasztjuk a kritikus pillanatot. Egy napon észre is vettük, hogy valami izgalomféle tapasztalható a fecskepár viselkedésén. Az asszisztensem pontosan jegyezgette az órát, a percet és másodpercet, ahányszor az apamadár meg-megérkezett kotló párjához, csőrében az eleséggel vagy a vízzel. Az addigi óraműszerű ritmus ezúttal felborult, s pár percig az anya is elrepült. A tojások mintha kissé meghalványultak volna. Számításaink szerint még két nap volt hátra a feltételezett kikelési időpontig. A biztonság kedvéért gyorsan beállítottuk a felvevőgépet, a reflektorok égtek, vártunk.

Egyszer csak látom, hogy az egyik tojás repedni kezd! Mihez kapjunk hamarabb? Felszereltem a 100-as teleobjekívet, és elkezdtünk zeitrafferrel filmezni. (Ez egy olyan kamerameghajtó szerkezet, amivel csak 5 képkocka készül másodpercenként a normál 24 helyett. Az így felvett jelenet normális vetítési sebességgel felgyorsított képmozgást ad.)

Végül is erre azért volt szükség, hogy a tojások nehogy észrevétlenül nyíljanak szét, s mindenki jól követhesse a jelenetet a mozikban.

A repedés nyomán aztán a héjból kibújt a kisfecske csőre. A tojás kettévált, s a fióka kezdte nedves, csenevész szárnyait kinyújtóztatni.

Az első fióka után az anyafecske, mint egy gondos háziasszony a konyhaszemetet, sietett kihajigálni a tojáshéjakat a fészekből.

Mikor már négy sárga kis csőrt láttunk sarkig tátva meredezni, kezdetét vette az etetés sziszifuszi munkája. A két szülő rekordsebességgel hordozta a rengeteg legyet és szúnyogot, ők meg úgy benyelték, mint a semmit. Szépen fejlődtek s érdekes látvány volt, amikor az anyjuk legelőször mozgásra noszogatta őket: szépen alájuk nyúlt a szárnyával, billentett egyet rajtuk, s hát tényleg, mozogni kezdtek, szárnyukat bontogatták. Elkiáltottam magam: "Puha szalmát a fészek alá, a földre! Gyorsan kinyitni az ajtót!" Hátha valamelyik fióka leesik a földre.

Igaz, még filmezés előtt szigorúan macskátlanítottuk a helyszínt és környékét, kihirdetvén: ha mégis elkapunk egy macskát, helyben kikészítjük. Kellett a szigorúság, elvégre a főszereplők biztonsága forgott kockán!

Mikor a csöppségek már jól megtollasodtak, következett az oktatásuk. Anyjuk egyenként kicsalogatta az istállóból a fiókákat, s egy drótra ültette őket, amin azok szerencsétlenül billegtek előre-hátra, lábuk görcsösen markolászta a huzalt. A repülőleckék idején a fecskepapa odabent vigyázott a többire, mindenik rendre sorra került, akárcsak az etetésnél, amiben azt csodáltam, milyen szabályosan, különös megérzéssel betartották mindvégig az eredeti sorrendet.

Június 6. (csütörtök) Ufó barátomnak elküldtem a készülő könyv eddigi anyagát, hiszen immár ő is benne van, esélyesen arra, hogy a Te és a veled egyidősök emlékezetében megmaradjon. Meglepődött kissé, de amúgy kedvezően fogadta az olvasmányt, s kifejezte óhaját, hogy a folytatásra is igényt tart. Meg is írtam neki a vonatkozó webcímet, csakhogy levelében olyan tévedésemre figyelmeztetett, amit nem árt azon melegében ki is igazítani. Azt mondja Ufó: "Nagy sajnálattal meg kell ingatnom az egyik elméletet. Engem nem azért hívnak ufónak, mert érdeklődtem az ufók iránt, hanem az ügynek egy kis története van. Középiskolás koromban szenvedélyesen sulirádióztam. Volt egy bazi nagy fejhallgatónk, éppen a fejemen volt, amikor belépett az ajtón az egyik kollégám, s felkiáltott: - Te olyan vagy, mint egy ufó! Én akkor még nem voltam olyan hülye, gyerekes ember, mint most, akkor még komolynak hittem és tartottam magam. Nem tudtam viccként felfogni és lenyelni a dolgot, hanem ellenkeztem. Hogy szívassanak, a haverok kezdtek ufónak szólítani. Aztán lassan a tanárok és az ismerősök is rákaptak. Idővel úgy megszoktam, hogy már nem is tudnék élni nélküle.

Mikor az ufó szót hallom, nem a földönkívüliek jutnak eszembe, hanem saját magam..." Eszembe jut saját iskolai csúfnevem: zsírpacni, merthogy a kamaszkor elején sikerült úgy meghíznom, mint egy disznónak - csak úgy rengett a lábamon a combháj. Nem, mintha most ki tudja milyen karcsú lennék, a megereszkedett, széltében terjengő test idős koromban - mint rím a versben - visszaköszön, de akkor nagyon zokon vettem, hogy csak ennyit látnak belőlem a társak - pajtásaim, mindennapi jó barátaim. Aztán egyszer csak valahogy lekopott rólam a zsírpacniság - mire érettségizni kellet, már karcsú voltam, mint egy furulya, s a legjobb jegyeket kaptam talajtornán, ugyanattól a tanáromtól, aki valamikor nagy gúnyosan maga is sokszor lezsírpacnizott. Új csúfnevem került: Stunci, amit máig hordok egykori osztálytársaim jelenlétében, de aki adta, ma már az se tudja megmondani, mi adta hozzá az ihletet. Ufónak lenni mégis csak kitüntetés: az ember legalább tudja, hogy mi.

***

Ma Székely Sándor bukaresti barátunk igen egyszerű, mégis leheletfinom árnyképeit illesztem be a könyvbe. Ezt a műfajt természetesen, mint mindent, nem szabad túlzásba vinni. De ami az övé, az az övé...

földek taraján

földek taraján

sok sok hárászkendős anyóka billeg

hallom

a dermedő barázdát varjúcsőrök feszegetik

mintha elvesztettek volna valamit a nyáron

de mit de mit

régvolt szerelem

1

délután

félénk csengőberregés

ajtó előtt vak ember

azt mondja ő a szerelem

szánjam meg

mindenem odaadtam

2

kezem a válladon

fejed az ölemben

hántolt gömbfák

rakáson

3

fogjunk verebet

van elég

fogjunk szöcskét

marad elég

elfogy lassan a szerelem

fogjuk egymás kezét

4

mikor a nyár csomagol

mintha

az asszony pakolna össze

5

hajnalban ablak alá tévedt

legelésző

ló

nyakában csengő

vállukon ring

százlábú oson a

kerti sétányon át

sietve menti elejét közepét s kígyózó karcsú

potrohát vonuló osztag lépdel így

golyózáporban meggörnyedve

vállukon ring az elesett parancsnok

Június 5. (szerda) A környezetvédelem világnapja.

Máris legalább egy hetet szánnék arra, hogy az emberiség orrát bele lehessen verni mindabba, ami ocsmányságot a természet és önmaga ellen elkövet. Legjobb az lenne, ha az év minden napja megkapná a természetközelség és -tisztelet természetes áhitatát.

Ha hozzád hasonlóan, Miloskám, élnénk bele a világba anélkül, hogy minden áron meg kívánnánk változtatni, ki akarnánk szipolyozni, meg akarnánk regulázni, fel akarnánk osztani - egyszer, kétszer, újra és újra, hogy mindenkinek jusson, de lehetőleg nekünk a legtöbb... - nem fájna a fejünk.

Ismerek egy ifjú embert Marosvásárhelyen, Egyed Ufó Zoltán a neve. Az Ufó amolyan felvett név - gyerekkorában társai ragasztották rá, mert rendkívüli módon érdeklődött a repülő csészealjak és azok személyzete iránt. Tavaly végezte el az egyetemet, mérnökember, pár éve beállt a helybeli fotóklubba, amely Erdély egyik legkomolyabb fotográfus közössége és iskolája is egyúttal, s rövid idő alatt a legjobbak mellé küzdötte fel magát. Képei kivétel nélkül azt példázzák, hogy létezik a természetnek és a természetben élő embernek olyan valóságos típusa, akinek a szeme, a képlátása, a figyelme, az felvont, nyitottságról árulkodó szemöldöke arról vall, hogy ami téged, Milos, holnap körülvesz, azt már úgy kapod örökbe, hogy az Ufó képein egyszer már megcsodáltad.

Élményt jelentő honlapcímeket írok ide további szövegelés helyett, ahol Ufó barátunkkal közvetlenül találkozhatunk: ma beszéljenek inkább a múzsák!

http://autumn.home.ro

http://marokko.home.ro

Könyvedbe, Milos, egy tevét lopok, egy vízesést, néhány pálmafát, és magát Ufót, hogy fölismerd, ha majd egyszer összeszaladtok valahol Argentínában (mondjuk...)

Immunanyag

erdőt érezni tudni látni

alul körül felül közel

lélegzetébe olvadni veszni fúlni

tébolyultan azonosulva mintha téged

döntene a szél cibálna a vihar

sújtana villám bélyegezne kizárólagos szándék

pusztítana vész mintha a te gyökereidet

kezdené ki a zivatarok lepatakzó szennye

mintha te lennél a mézgát könnyező fa

és te az erdőpásztor mintha egyetlen

nagy seb lüktetésében volnál

a gyülekező immunanyag

Más bolygóról

eső pereg mintha valaki a kaput

verné félénk bizonytalan ütésekkel

kopp kopp kopp

itt vagyok ásít a közelgő

éjfél s nem kérdi beengedem-e jön

megkondítja az órát még motyog valamit

a kései vonatokról a kerítésen macska

képében fürgén átszalad majd szöszmötölő

sünné változik a villám fényénél a füvön

áll már a víz a tócsák hidegek a kerítés

árnya a falra vetül úgy osonunk egymás

felé dobogó szívvel hideg verítékkel a hónunk

alatt mint akik más-más bolygóról

szálltak alá

Állandó permetben

a hegyek fölött kihasadt a felhő

minden szétömlött ami benne volt

azóta eső szálaz egyre a vidéken

vize a pincékig is lehatolt

állandó permetben nyirokban szürkületben

élni fárasztó nagyon nagyon

akár a jövő előtt tisztán megállni

ha vétkest szül a cinkos alkalom

csuklya esernyő köpeny mind hiába

vízben ázik a lélek tengeri hullámtörő

nyakunkra özönlő majdani fényre várva

a penész az ami rajtunk kinő

Június 4. (kedd) Amíg nem tudtam, valójában milyen is egy űrhajó, szíves-örömest fedélzetére szálltam volna. de aztán egyre többet ismertem meg a világegyetemből, az űrhajózásról, a kozmoszban uralkodó sajátos természeti törvényekről, s bizony, Miloskám, mindenki leszűri egyszer magának azt a tanulságot, hogy minél többet tud valamiről, annál aggályosabban gondol arra, amit még ezután kell elsajátítania belőle.

Úgyhogy én azt mondom: az űrhajót nem nekem találták ki. Harmadszor ültem repülőgépen, huszonvalahány éves voltam, amikor másfél éves kislányomat kellett nagyon gyorsan Bukarestről Kolozsvárra vinnem, ez a távolságot tekintve 500 kilométer, az akkori gépek sebességéhez mérten pedig 50 perc utazás. Megfigyeltem: Annát kivéve, valamennyi utas, engem is beleértve, kékült-zöldült a Kárpátok fölött, mihelyt egy-egy nagyobb légzsákba csúsztunk - olyan ez, mintha hirtelen egy nagy hinta elkezdene süllyedni veled, s ki tudja, hol áll meg, az ember érzi a zuhanást, aztán valami göröngyös útra emlékeztető, gyomortépő rázkódást. A kislány ezalatt vidáman futkosott a széksorok között, s amikor majd 4-5 éves korában egyszer visszakérdeztem, mit is érzett ott a magasban, azt mondta: semmit, szomjas volt. Szóval ő, akinek fogalma sem volt, hogyan emelkedik a levegőbe egy repülő, milyen magasságban repül, milyen a talaj felszíne, ami fölött átszeli a légteret és mekkora nehézkedési erővel csapódna be, ha történetesen lezuhanna, egyszerűen át se élte az utazást: egyik repülőtérről átkerült a másikra, amelyek ráadásul úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikertestvérek. Még az állomásépületek mellé ültetett ezüstfenyők is szinte egyformán hajladoznak a reptéri huzatban...

Kissé furcsa, hogy épp a kenyérről, de az az igazság, hogy amikor tudatták velem jó húsz éve a szomorú hírt, az első pillanatban nem az hasított belém, hogy - te jó ég, hát nincsen többé az Öreg! -, hanem hogy miként hagyhatok ott csapot-papot a szerkesztőségben, hogy azonnal leutazzak Csíkszentkirályba, a magára maradt házba, előkészíteni a temetést, a tort. Március eleje lévén, ugyancsak kellett fűteni - apám ősz óta húgoméknál, panellakásban lakott, orvosi javallatra, nehogy a csiki télben megfázzon -, hogy a másnap megérkező testvér- és rokonsereg meg ne fagyjon a hargitai hidegben. Továbbá az okozott nagy gondot, miként vásároljam meg a torhoz szükséges enni- és innivalót, olyan mértékben, hogy legalább 100 torra hivatalos személy ellátását is meg lehessen oldani. Igazság szerint Apámékat az a vadidegen csiki falu szívesen befogadta: csodabogárnak tartották a Professzor urat, amiért a városi kényelmet felcserélte a falusi elmaradottsággal - vélték, de azért kedvelték, mert emberként közeledett mindenkihez. Az nem lehet, hogy legalább egy koccintás erejéig és egy pár virsli fejében ne lássam vendégül a szomszédokat, utcabelieket, a temetésre eljövőket... Akkor már jócskán benne voltunk a gazdasági hanyatlásban és az egyre szorosabb nadrágszíj-politikában, kenyeret csak helyben lakónak és csak jegyre adtak, felvágotthoz, húsneműhöz nem lehetett hozzáférni s még a legolcsóbb ital, a bor és a vodka is hiánycikk volt (a bort pl. úgy árulták ismerősöknek, pult alatt Csíkszeredában, hogy a pincészetben eleve ecetes címkével ellátott palackokba töltötték, így nem tűnt fel, ha valaki a hátsó ajtón egy rekesznyi borecettel távozott...). Gondot jelentett, hogy az egészet hogyan is lehet gyalogosan kicipelni a 12 kilométerre lévő községbe... Szerencsém volt csíkszeredai barátaimmal, egyikük a megyei pártbizottság mezőgazdasági titkára volt, igen rendes és a realitásokhoz ragaszkodó fiatal szakember, aki fél óra alatt mindent elrendezett telefonon, nekem csak el kellett mennem a megadott címekre, raktárakba. Ő bocsátotta rendelkezésemre terepjáróját is, amivel délutánig mindent behordtunk a családi házba. Akkor jutottam el a medence legjobb kenyérgyárába: a csíkszentmártoni téesz pékségébe, amely hatalmas malomkerék-kenyereket sütött, s vagy húszat mindjárt be is görgettek a terepjáró hátsó ülésére. Amíg a formaságokat intéztem - külön kísérőlevelet állítottak ki, nehogy útközben elcsípjen egy rendőrjárőr, amelyek akkor már törvényes felhatalmazással ellenőrizhették az országúton közlekedő gépkocsik rakterét - , addig megmutatták a falusi házból kialakított sütődét, s akkor ismerkedtem meg a vidék legjobb pékjével is - ő mondta el, mi kell a jó kenyérhez. Őrá emlékezve készült el a Jó sütet c. vers. Sose felejtem el az akkori, másik családi fegyvertényt: mivel Kolozsváron, ahol Édesapánk meghalt, heveny grippéjárvány tombolt, csak külön egészségügyi engedéllyel lehetett halottat kivinni a városból. Öcsém kiszámította: amíg minden engedélyt beszerez, egy hét is beletelik. Barátait felhajtva, kölcsönkért egy terepjárót és lopva elhelyezve a koporsót, benne a halottal, egész éjszaka hajtott az országúton, hogy hajnalra megérkezzen a szentkirályi temetőhöz. Szerencséje volt: kétszer majdnem járőrbe szaladt, de végül megúszta igazoltatás nélkül. A temetőkert kápolnájához a kulcsot a küszöb alatt tartották...

Ott vártam rá, s a jól végzett munka "örömével" ölelkeztünk össze a jéghideg kőfalak között, majd becipeltük a sónehéz, világosbarna, lezárt koporsót a kápolnahajóba.

A második vers távoli, Hajdúnánáson élő öcsémre emlékeztet - évek óta nem láttuk egymást...

A képek szerzője a sepsiszentgyörgyi Faggyas Tibor: a napraforgós címe Egy virág B. Á. emlékére, és volt mesterének, a tragikusan korán eltávozott sepsiszentgyörgyi fotósnak, Bartha Árpádnak tiszteleg, a másiké: Croce.

Jó sütet

izzó kemencét cipel hátán a pék

bevetette már minden kenyerét

mondikál: jó sütet csak abból lesz ami

a szabályokat siet betartani

van benne jó liszt kovász amennyi kell

együtt lélegzik hát kenyereivel

álmában is hallja szusszanásaik

reccsenve domborodnak púpos hátaik

süt és dagaszt süt egyre és dagaszt

hiszi hogy minden kenyere malaszt

s ki osztogatja hogy is adja alább

tüzet cipeljen hátán legalább

Szitok, ima

Silányat gajdol ez a föld,

mi se jobbat.

Kutya is azt ugatja, ami van,

éjjel a holdat,

nappal sovány nyulat űz,

talán eléri.

Friss levél nyílogat a fán,

lehull a régi.

Nyomukban a szorongás

belevacog a versbe,

gyomlálgatja lengő hajunk,

s festi deresre.

Köd száll fel a kukoricásból -

szitok? ima?

- töményen gondol így a szeszre, akinek

nincs mit innia

Június 1. (szombat) Érdekes: ma reggel hirtelen elborított a tenger gondolata. Hullámban jött, egyszer csak ott voltam a közepében, prüszköltem sós habjától...

Szenvedélyesen vonzódom a saját partjait örökösen ostromló nagy vízhez, de nem emlékszem, hogy egyszer is megjelent volna álmomban. Pedig számos maradandó élménnyel halmozott el. Azt mondják, s kívánom, tapasztald meg te is minél alaposabban, hogy a tenger bármilyen műalkotásnál több. Maga az élet. A költők nem tudnak ellenállni versvarázsának, a festők-fényképeszek a mindig megújuló és öntörvényű látványnak, a filmesek a meg nem szűnő, utánozhatatlan és megismételhetetlen akciónak, a zenészek a tengeri hangok mélyén felzúgó, lüktető harmóniáknak. Régi trükk, de hatásos: végy egy jókora tengeri kagylót, szorítsd a füledhez, és akkor meghallod a csigajárathoz hasonló képződmény mélyéről a morajló tenger üzenetét. Az országban, ahol élek, nagy kultusza - de lehet, hogy csak divatja - van a tengerparti nyaralásnak, egész idegenforgalmi és gyógykezelési iparágak épültek erre az évről évre fellángoló "nagy szerelemre", amelyek jó balkáni szokás szerint, a szabad piac körülményei között ma már alig nyújtanak ám valamit, de mindenedet a zsebükbe sepernék. Messziről látni ezt a rabló igyekezetet, csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Emiatt aztán egyre több a vadnyaraló, egyre veszélyeztetettebb a tengerpart, a homokföveny, a tengeri napfürdő gyógyhatása. Vannak manapság hetek, amikor olyan szennyezett és bőrfertőzéseket gerjesztő a tengeri fürdők vize, hogy a hatóságok kénytelenek lezárni a plázst - ahogy errefelé a napozót nevezik.

És mégis, mégis, minden év júliusa, de még inkább augusztusa mifelénk a tengerparti nagyüzemet jelenti: súrűbben indítanak oda-vissza vasúti szerelvényeket, megjelennek a luxusárak az ottani üzletekben, szállodákban, megnő a magánpanziók, sátorozási lehetőségek iránti kereslet - van olyan tengerparti "bennszülött", akinek a háza nem igazán felel meg a bérbeadhatóság követelményeinek, az ilyen az udvarát, a kertjét adja bérbe, ahol a kedves vendég aztán felverheti a sátrát, beállíthatja gépkocsiját, lacikonyhát rögtönözhet, s valahol, holmi tépett akácbokrok mögött még a szükségét is elvégezheti... Volt alkalmam szezonban is megfordulni a tengerparton, de legmaradandóbb az a szeptemberi nyaralásom, amikor pár éves Péter fiammal kettesben, utószezonban, a csöndesen, szelíden búcsúzkodó nyár enyhe nyugalmában töltöttünk el pár nosztalgikus hetet. Mondhatni, csak magunk voltunk, a gondolataink meg a tenger, s nem kellett hozzá több mint háromszor egy napon a szokásos táplálék és napsütés - a többi ott volt, örök csodaként a szemünk előtt. Kedvcsinálónak álljon itt Feleki Károly (Kolozsvár) Homokozó c. fotója, illetve Heddy Löffler Téli móló c.képe is.

Utószezon

kirámolták már a butikokokat

még maradt a poros üveglap

mögött egy-egy felfordult légytetem

játékpisztolyokkal és fogpasztástubusokkal

körítve de a szél egyre

vadabbul támad reggelente

szomorúságunk leeresztett

redőnyeire a sirályok is

lustábban lebbennek föl a dinnyehéjjal

teledobált fövenyről és a búcsú

percei egyre kisebb

köröket írnak le védtelen szívünk

fölött

hét élet

a tengeri szirtek lassú kopása

oly biztos akár a halál de

ha túl akarom élni ahhoz

hét élet sem elég

altató

holdat ringat a tenger

szelíden ahogy anya

altatja álmatlan

ideges porontyát

hiába és

mégis mégis

hordalék

egy egy deszka néhány öl

rohadt narancs egy búvárszemüveg

három darab farmergomb egy úszónadrág

kettétört pipák leszakadt

rákollók kottalap egy

fogatlan fésű játékvödör

tövig kopott súrlókefe és még

annyi minden ám

mindenek fölött a tenger

csapkodó sós

lehelete s néhány

versfoszlány mindnuntalan egy kiálló fekete

szirthez csapódva