Milos könyve 13 (2003 május)

A mai képek Georgeta illusztrációi a Tuskóhoz.

Május 21. (szerda) Úgy robogott át rajtam az év-forduló, hogy észre se vettem. Annyit éreztem ugyan, hogy a környékén járok, de mert az indítás szorosan összekapcsolódott a pünkösddel, az pedig az idén június 8-10-ére esik, a húsvétból kifolyólag, azzal mértem a múló idő hosszát. Pedig hát május 18-án íródott az első bejegyzés, s azóta nagyon megvastagodott a könyv, akaratom ellenére is. Az ember előre elképzelni sem tudja, mily vastag rétegben képes lerakódni egy élet hordaléka, amelyet ráadásul nem is módszeresen, inkább csak szeszélyesen és a pillanatnyi gondolatcsapáson elindulva termelt ki az ember.Ha jól megnézem, a lényeget sikerült elmondanom. Bár ilyenkor, mikor kitelőfélben az idő, mind jobban előtorlódnak a mulasztások, a kihagyások, a szándékolatlan elhallgatások. Pünkösdig még megkísérlek elvarrni egy-egy fityegő, fércesnek tűnő szálat, de bennem már a búcsú hangja köszörüli a torkát, hiszen ha pont is kerül a könyved végére, utána következik a birkózás az istentelenül bő szöveggel: a pongyola rögtönzések lenyesése, az időrendi tévedések, a következetlenségek korrekciója, egy erőteljesebb vonás itt, egy jótékony tömörítés ott...A tegnap befejezett történettel azt szerettem volna példázni, hogy egyazon ember, a különböző helyzetekben és más-más motivációban képes gyáván szánalmasan kicsiny, máskor pedig nem remélt módon kitartó, helytálló lenni, végtére maga se tudja hogy. Így jön ki a lépés, mondom én, de talán mégsem ilyen egyszerű minden.Napok óta játszom a gondolattal, hogy ha ma újjászülne valaki, mondjuk egy törékeny, alacsony, kislányos termetű nő - amilyen az anyám volt, jövök rá döbbenten -, mihez kezdenék a felkínált újabb lehetőséggel, hogyan jutnék el másodszor a bölcsőtől a koporsóig? Az agytorna nem eredeti, sok-sok elődöm elszórakozott már vele, de a kérdés mindig azért izgalmas, mert a játékok, ha lényegében ismétlődnek is, egy életnyi futamidőben beláthatatlan variánsokban osztják meg magukat, tekervényesen térnek el az elképzelt útvonaltól.

Vagy, mire jutnék, ha valami módon éppen a Te fiad lehetnék, Milos? Nem foglalkoztat engem a reinkarnáció elmélete, mert érdekesnek, de gyermetegnek is tartom, az abszurd lehetőségek és kombinációk észjátékának viszont nem tudok ellenállni.

Hatalmas játékvágyban telt el az életem, amit megpróbáltam ugyan lépten-nyomon, minden élethelyzetben kiélni, de amennyire sikerült, olyan mértékben vissza is fogtam magam sok esetben. Késélen jártam, Milos, és volt pillanat, amikor arra voltam büszke, hogy bár erre is, arra is ki-kilendülök, az egyensúlyt sikerült megtartanom.

Talán még születik egy-két vers is menet közben, míg az újabb Golgotához érek. Holnap például azt szeretném elmesélni, miként lesz az emberből gúzsbakötött muszáj-herkules, miközben kézzel-lábbal hadakozik ellene és éjszakánként végtelen szabadságról álmodik...

A mai képanyag: édesanyám, Cseke Erzsébet arcképe, ahogyan Tamás öcsém objektívje, pár évvel a halál előtt megörökítette.

Május 20. (kedd) A Varga Jóska által rám bízott irat történee a következő volt: a jobb felső sarkában szereplő Szigorúan titkos! (Strict secret), aláhúzott felirat megtette a kellő hatást, mert az ember mindjárt úgy vette a kezébe, mintha csak érintésével is főbenjáró bűnt követne el. Ámde az ilyen márkajelzés nem hiányzott szinte egyetlen, a pártközpont által kidolgozott, a kancelláriákban át- meg átfogalmazott, kibővített, agyonszerkesztett dokumentumról sem.Ezúttal egy jelentésről volt szó, amelyet ismeretlen szerzők vetettek papírra az országos ideológiai bizottság nevében. Ez a bizottság volt az a pártvezetésű, de társadalmilag reprezentatív csúcsszerv, amely időről időre megvitatta az ideológiai front időszerű kérdéseit, jelenségeit és eseményeit s vitás esetekben, elhajlásokat tapasztalva vagy éppen soros útmutatás végett meghúzta a vonalat, a követendő sávot. A bizottságot politikailag és ideológiailag megbízható elvtársak alkották, élen a párt ideológiai titkárával, de benne voltak a főbb pártlapok főszerkesztői, a művelődési tárca funkcionáriusai, a nőszövetség, a szakszervezetek, a KISZ stb. Összehívása előtt a vitára szánt témákban vitaindítókat és határozati javaslatokat küldtek szét szorgalmas szürke eminenciások, hogy a tényleges összejövetelek már egy félig lejátszott mérkőzés benyomását keltve, egy-két óra alatt befejeződjenek. Az ilyenkor hozott döntések általában sosem szolgálták a művelődés, a művészet és a demokrácia igazi elveit, hanem mindig valami tiltást, valami balos szigort kényszerítettek rá a szellemi tevékenység egészére.A kezembe adott iratban kizárólagosan Szabó T. Attila akkor már 2 kötetre rúgó - az Erdélyi Szótörténeti Tár második kötete, a Cs–Elsz 1978-ban látott napvilágot - munkáján veri el a port, s javasol olyan intézkedéseket, amelyek gyakorlatilag nem csak, hogy diszkreditálják ezt az összmagyar viszonylatban is páratlan vállalkozást, hanem lehetetlenné teszik további folytatását.A jelentés szerzői előbb ideológiailag próbálnak belémarni a nagy tudósba, azt inszinuálva, hogy a szótár példaanyagának megválogatása következetesen az erdélyi magyar kultúrfölényt próbálja sugallani, ezt erősíti fel az a tény, hogy a szerző és munkatársai nem domborítják ki eléggé, hogy Erdély ősi román föld, a történelmi évszámok feltüntetése és az archaikus magyar nyelvi elemek szerepeltetése, az erdélyi magyar nyelv ismételt hangsúlyozása mind-mind irredenta gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban.Ezt tetézi az az ideológiai „megfontolatlanság” is, hogy a könyvet nem előzi meg e kérdéskörben semmiféle előszó, jegyzetanyag, amelyben a szerzők bemutatnák Erdély Romániához kapcsolódó valóságos történelmét, illetve azt a példamutató támogatást, amit a kommunista párt, személyesen Ceausescu pártfőtitkár nyújt a nemzeti kisebbségek kultúrájának fejlesztéséhez, anyanyelvi művelődésük biztosításához.Az iratban szerepeltek még olyan megjegyzések is, hogy a példaanyagban a szerzők túlságosan sokszor használják az erdélyi helységek magyar elnevezését, annak ellenére, hogy erre vonatkozóan világos párt- és állami utasításokat dolgoztak ki a sajtó és a kiadói tevékenység részére...Így folyt a bemázolás oldalakon keresztül, míg a végén lapidáris egyszerűséggel a javasolt intézkedések sorakoztak: amennyiben a munka szerzői nem vonják le a következtetéseket a kritikai megjegyzésekből, illetve a Kriterion Könyvkiadó nem hat oda, hogy ezeket a mulasztásokat minél hamarabb pótolják, az ideológiai tanács kérni fogja a munka végleges leállítását s a kiadáshoz előirányzott tetemes papírmennyiség (lexikonformátumú, 5-600 oldalas kötetekről van szó) más célokra való átirányítását.

Másnap Varga Jóskával sétáltunk egyet a sajtóház előtti téren, ahol elmondta: a jelentést ő is kapta, a KISZ KB propaganda titkárától, aki nemrégiben még közvetlen főnöke volt, azzal a megbizatással, hogy mivel ő személyesen nem tud magyarul, nem is érti pontosan, miről van szó, készítsen számára e jelentéshez egy tájékoztatót a Szótárral kapcsolatos tudnivalókról, mutassa be röviden ezt a kiadványt, hogy ha kell, legalább szavazáskor némileg dokumentált módon foglalhasson állást.

Jóska szegény maga se tudta, mit kezdjen a feladattal, de jó katona lévén, összevágta a bokáját, s most meg bennem remélte megmentőjét: nagyon kért, hogy a lehető legdiszkrétebben készítsem el a tájékoztatót, amit majd neki átadok, ő meg továbbítja a titkárnak, készítésének módja pedig a mi kettőnk titka marad.

Egy délután és egy hajnalban igyekeztem megismertetni román nyelven a szótár jellemzőit, kezdve a történetével, hogy ez egy nyelvtörténeti, tudományos munka, amit személyesen a pártfőtitkár utasítására kezdtek kiadni, miután a kiadó 1968-ban felvetette előtte, hogy a megcsontosodott cenzúra akadályozza a kisebbségi alapművek kidolgozását és megjelentetését. A román nyelvű szótárirodalom számos friss darabjának áttanulmányozása után azt is a tájékoztatóba foglaltam, hogy tulajdonképpen egyikben sincs ideológiai jellegű előszó vagy dokumentáció, valamennyi szigorúan szakszerű, nem követelik meg egyiktől sem, hogy meghatározza önmaga helyét az ideológiai mezőnyben, hogy a pártideológia téziseit hangoztassa. A szövegben arra is rámutattam, hogy mindaz, amit a kötet szerkesztőitől elvárnak, simán megoldható egy utólagos pótkötettel - használati utasítással -, de még egyszerűbb, ha a sajtó oldja meg ezt a feladatot, miközben a lapok bemutatják, esetleg éppen kritikailag elemzik magát a munkát.

A végére nem mulasztottam el odaírni, hogy ez a munka tulajdonképpen a szerző, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor életműve, minden segítség nélkül, magánszorgalomból évtizedeken át gyűjtötte össze az anyagot, anyagilag senki nem támogatta, a jelentésbe foglalt számonkérő hang ezért nem korrekt, sőt etikátlan, ugyanakkor szégyen Romániára nézve, aki büszke lehetne, hogy a világ tudományossága által elismert páratlan művet ő segített nyilvánosságra kerülni. S a végkonklúzió: a két kötet és a továbbiak megjelenése igazolhatja azt, hogy a társadalom, a párt gondoskodik a kisebbségi kultúra fejlesztéséről úgy, ahogy az következetesen benne van a pártdokumentumokban...

A szöveget, illetve a titkos jelentést eleve több példányban legépeltem. Az első példányt elvittem Varga Jóskának, de nem említettem, hogy kópiáim vannak. A másodikat odaadtam a Kriterion igazgatójának, Domokos Gézának, aki mit sem tudott a készülődő támadásról - amelynek éle félig-meddig az általa vezetett intézményt vette célba, diszkreditálás végett -, egy harmadikat főnökömnek, az Előre főszerkesztőjének, aki szintén tagja volt az ideológiai tanácsnak.

Sejtettem, hogy Domokos azonnal akcióba lendül: mihelyt megértette, miről van szó, felkereste az akkori Politikai Könyvkiadó vezérigazgatóját, Valter Romant (a rendszerváltás utáni első román miniszterelnök, későbbi külügyminiszter, Petre Roman apját), aki jól tudott magyarul, tagja volt a spanyol polgárháborúban részt vett román internacionalista brigádnak, ismerte Hemingwayt, Capát, a nemzetközi kommunista mozgalom számos vezetőemberét. Élő kövületként, sok kompromisszummal és árulással a lelkiismeretén, de még mindig viszonylag gerincesen tartotta a vállát az összeroppanni készülő ideológiai építmény alatt. Domokos tudta, hogy Valter Romannál meghallgatásra talál, hogy az van annyira elvhű, hogy át fogja érezni: itt aljas támadásról, ravasz kicsinálósdiról van szó.

Egy hét múlva megvolt az eredmény: a tanács napirendjén, bár szerepelt ugyan a jelentés, Valter Roman javaslatára, aki elmondta, hogy milyen jelentős személyiség ez a Szabó T. Attila és tulajdonképpen büszkék kellene hogy legyünk rá, sőt, minden támogatást megadni neki a továbbiakban, az előkészített anyagot egyöntetűen elvetették... Sőt, mindjárt készült is mutatóban néhány méltató cikk, televíziós riport a szótárról és szerzőjéről.

A sors iróniája, hogy a szótár mind a mai napig befejezetlen maradt: alkotója eltávozott az élők sorából, akik pedig örökségét tovább vitték, képtelenek voltak felnőni a feladathoz.

Szabó T. Attiláról, a nyelvészről szóltam már több ízben, pl. január 10-i bejegyzésemben is. Most azt is elárulhatom, hogy nem csupán nyelvészeti tudása volt páratlanul alapos és mély, de filológiai érzékenysége is. 1970-ben például Haja, haja virágom címmel remek antológiát állított össze a magyar énekekből, ráadásul a műfaj mibenlétét, születését és elterjedését taglaló bevezető tanulmánnyal látta el. A Kriterionnál megjelent könyv azóta is könyvritkaság, ráadásul a jeles erdélyi fametsző, Gy. Szabó Béla eredeti dúcokról nyomtatott fametszetei illusztrálják. Az antológiából, illetve az illusztrációból mentek Neked át egy-egy darabot.

Édes anyám rózsafája

Édes anyám rózsafája,

Én voltam legszebb virága,

Kihajoltam az utcára,

A legények bosszújára.

Édes anyám sok szép szova,

Kit fogadtam, kit nem soha;

Megfogadnám, de már késő,

Hull a könyvem, mint az esső.

Hull a földre, hull ölömbe,

Hull a gyászos kebelembe;

Fekete gyász, fejér üröm,

Nekem a bánat nem öröm.

Mindennek azt kommendálom,

Gyászvirágot ne gyomláljon,

Mert én csak egyet gyomláltam,

S annak is búját vallottam.

Édes anyám rózsafája,

Én voltam legszebb virága,

Egy kegyetlen leszakaszta,

Kebelébe elhervaszta.

1863

Május 15. (csütörtök) Pünkösdkor kezdtem el építeni ezt a "kaptárt" - a legjobban ehhez tudom hasonlítani a Számodra írt könyvet, Milos -, és akkor mintha arról is szóltam volna, hogy a csíksomlyói pünkösdi körmenet valami egyedülálló a világon. Nem, mintha másutt nem lennének körmenetek, s legalább annyira látványosak, mint a Nagy- és Kis-Somlyó nyergébe fel- és levonuláskor az odahömpölygő százezrek, hanem mert ennek is megvan a maga sajátos rituáléja, amely egyszerre közösségi és ugyanakkor egyénre szabott is.Akik "keresztaljaként", egy-egy helység katolikus híveinek küldöttjeiként vonulnak Somlyóra, az esemény demonstratív, tömegjellegét erősítik, míg a magamfajta tévelygők - s az ilyenből sincs ám kevés! - saját boldogulásuk, bűnbocsánatuk vagy lelki tisztulásuk végett teszik meg a sok kilométeres utat, tömegben és mégis magányosan...A somlyói zarándoklásnak kétféle megvalósítási módja lehetséges: az egyik, amit a nagy többség gyakorol, a kanyargós, szerpentinszerűen emelkedő, viszonylag kényelmes, ám hosszadalmas földes hegyiúton való tömeges vonulás a nyeregbe, ahol a közös vallási szertartások történnek, a szabad ég alatt, többszázezer ember figyelő tekintete előtt. A másik mód, még a felvezető út elején, eltérni balra, egy meredek, ugyancsak a nyeregbe vezető, ám rövid és lélegzetelállítóan meredek kaptatón, emlékkeresztek és kopjafák között, köveken, csúszós, omlós meredeken botorkálva felfelé, nagy-nagy, szuszogásra jó pihenőket tartva, majd ismét nekilendülve...Jómagam évekkel ezelőtt egyetlenegyszer kipróbáltam ezt a módszert, s míg felértem, tízszer is elátkoztam magam az ötletért. Visszafordulni szégyelltem volna, hiszen nálam idősebbek is baktattak a meredélyen ruganyos, kimért hegyi léptekkel, én meg úgy éreztem magam, hogy a cél felé nemhogy közelednék, hanem egyre messzebb jutok tőle... Magam sem tudom, hogy értem fel, de tüstént megfogadtam: e legénykedést soha többé el nem követem.Most mégis úgy érzem, mintha ismét a meredeket választottam volna. A történet, amit tegnap félbe hagytam - és nem elsősorban az érdeklődés, a feszültség ébrentartása végett - úgy megviselte mesélőkedvemet, hogy tulajdonképpen bármely mondatnál a legszívesebben végérvényesen abbahagynék mindenféle írást. Egyfajta somlyói kaptatóra tévedtem, de most már nincsen visszaút, végigaraszolok rajta, még ha gyakori elfúlások árán is...

A nagybányai KISZ-irodában, szemközt a civilbe öltözött, testes kékszeművel, aki bevallása szerint egész éjszaka utazott, hogy Nagybányára érjen és megtaláljon engem, az izgatottságtól és az idegességtől szabályosan reszketni kezdtem. Hiába tudtam, hogy ama levelekkel kapcsolatban állampolgárilag semmi se sózható a nyakamba, tehát nincs mitől tartanom, a helyzet volt olyan, hogy úgy éreztem: én vagyok az, akitől számon kérnek mindent, s aki mossa kezeit, mert bármilyen ügyet vizsgálna is, mindig csak kívülálló, szemlélő, értelmező - sakkozó - marad, az úgy szövi a hálót, ahogy neki tetszik.

A férfi lapozott egyet a dossziéban. Magyarul írt versek fénymásolt, gépelt kéziratai sorakoztak a további lapokon, kérte, olvassak beléjük, s mondjak róluk véleményt, meg hogy véleményem szerint milyen összefüggés van a levelek hangvétele és a versek szellemisége között.

Csakhogy a versek szerzője névleg egészen más volt, mint a leveleké. Nem értettem, mi történik itt: a közös az volt bennük, hogy mind az egyik, mind a másik közölt már az Ifjúmunkásban s ugyanabban a városban éltek.

Zavaromat látva, a vendég elmagyarázta: a levelek tulajdonképpen hamis néven íródtak, szerzőjük egy és ugyanaz a személy, mint aki a verseket írta, de a leveleket annak a fiatal prózaírónak a nevével írta alá, aki a legmélyebben megdöbbent, amikor szembesítették a neki tulajdonított irományokkal.

- Hónapokon át tartott, amíg rájöttünk, hogy névbitorlásról van szó. A vélt szerzőt előbb alaposan kihallgattuk, írásszakértői próbát készítettünk, s amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmi köze a levelekhez, kezdtünk el nyomozni a rejtező tettes után...

Így történt valójában? Vagy másként? Ki tudhatja azt? Ellenőrizni semmilyen lehetőségem nem volt. Annyit láttam, hogy volt még ott egy levlap, az már a költő nevével, ugyanazzal a jellegzetes írással.

Arról mi a véleményem? - kérdezte a pasas.

Jó kérdés: mit lehet erre felelni? Legfeljebb a szavakat tudja megválogatni az ember ugyanahhoz a mondanivalóhoz. Én akkor így fogalmaztam: aki ezt írta, az nem normális.

Az az ellenséges gondolkodásmód szerintem meglátszik-e az itt mellékelt verseken?

Ez se volt ám kíméletes kérdés, de mert nem csak igen vagy nem választ tett lehetővét, megengedtem magamnak a pillanatnyi elemzés (az egyetemen úgy hívtuk: hasduma) luxusát, mit sem törődve azzal, hogy partnerem konyít-e valamit az irodalomelmélethez.

Olyasmit mondtam, hogy a versek az erdélyi történelem pillanataiból építkeznek, a módszer széleskörűen használatos a költészetben, nem mutatható ki belőlük az agitatív szándék, az igaz, hogy kissé erőltetett aktualizálások, áthallások tarkítják itt-ott...

Talán az eddigiekből is kiderült, hogy alapvetően gyáva fickó vagyok, nem szeretem az éles helyzeteket, se a kelepcéket, akkor vagyok boldog, amikor nincs dolgom senkivel, csak a saját gondolataimmal kell szembesülnöm, ezért ha mégis rákényszerülök, hogy kritikus pillanatokban helytálljak, mindig megpróbálok a lehető legsimábban, a legkevesebb kockázattal kioldalozni belőlük.

Amikor a vendég megkérdezte, hogy a levelek felháborítottak-e engem, mint állampolgárt, akkor csak egyetlen lehetséges válaszom létezett erre: természetesen.

Csakhogy jött a folytatás is: adjam nekik írásba, hogy ez a felháborodásom mennyire valós.

Úgy éreztem magam, mint az államvizsgán, amikor professzoromnál az át nem ismételt, számomra fehér folt tételeket húztam. A különbség csak annyi volt, hogy most nem mondhattam azt: nem ismerem a választ.

Ültem és a tollamat rágva a formán gondolkoztam. Hamarosan a segítségemre sietett és egyszerű, kincstári mondatokba csomagolva próbálta meg diktálni az ezerszer ismert szöveget:

...ekkor és ekkor kaptam ezt és ezt, ez és ez volt ráírva, és amikor elolvastam, akkor nagyon felháborodtam, úgy is mint kommunista és úgy is,. mint állampolgár, és elítélem az ilyen tetteket.

Tulajdonképpen ennyiből állt az egész: a "hiteles" nyilatkozat kellett a dossziéhoz, hogy kirajzolódjék a tett súlyossága.

A következő lépésben az is kiderült, hogy szerencsés fordulat lett volna, ha kiderül: azt a küldeményt nem csak én láttam, hanem rajtam kívül más is. Mondtam, ez kizárt dolog, én nézem át a postát, aki felhozza, az egy kukkot se tud magyarul, s mihelyt megláttam, miről van szó, abban a minutumban postáztam a megadott címre. Hiszen ez volt az egyezség. Arról nem volt szó, hogy fűnek-fának mutogassam.

Láttam, ez nem fekszik neki, szerencsésebb lett volna, ha még egy tanú van, s a cselekedet akkor kimeríti az ellenséges izgatás és propaganda minőségét, de ebben már nem tudtam segíteni.

(Hónapokkal később hallottam a kultúrrovat szerkesztőjétől, hogy őt is megkeresték, ismeri-e az inkriminált levlapot, s miután váltig hajtogatta, hogy nem - ami mellesleg igaz is volt -, akkor meg azt mondták neki, hogy én azt vallottam, hogy ő is látta...)

A mai képanyag: Rövid úton a csíksomlyói Golgotára - Oláh István fotója. (De mint látjuk, az emberek inkább ereszkedőnek használják a rövid utat, mint kapaszkodónak...)

Május 14. (szerda) Írtam volt már a korábbiakban, hogy az ifjúsági szervezet csúcsvezetésébe tartozván, területet is leosztottak rám, ahol amolyan mozgalmi emberként felügyeltem az ifjúsági munkát, a mozgalmi tennivalókat, egyfajta atyuskája voltam az ottani szervezeteknek. Az elején a két székely megye, Hargita és Kovászna jutottak nekem, ami természetesnek is tűnt, hiszen az ott élő fiatalok, KISZ-tagok jó része magyar nemzetiségű volt, ráadásul az Ifjúmunkás potenciális olvasói.Hogy pontosan miként gondolták csúcsvezetőink a gyakorlatban ezt az atyáskodást, ma sem tudom, ráadásul személyes példával sem igazán jártak elöl, hogy a módszereikből aztán meríthessünk. Fura kettősségnek tűnt, hogy megvolt az egész embert lekötő munkám és felelősségem a lapnál, ugyanakkor felelősnek kellett éreznem magam egy-két olyan ifjúsági közösségért, amelynek az életét nem éltem, nehézségeiről csak annyit tudtam, amennyit az orromra kötöttek. Ha jól megnézzük, tulajdonképpen én lehettem az a személy, akiért az illető szervezetek feleltek, akit szemmel tartottak, aki a mozgalmi mindennapokba való beleilleszkedés során rendre feladja merev szembenállását a dogmákkal, a tekintélyuralommal, az utasításos rendszerrel.Azzal, hogy engem is odatettek utasítani, ellenőrizni, tulajdonképpen egy helyzet foglyává tettek: miközben kiosztottam a feladatokat, pontosan tudtam, hogy nem vagyok a magam ura, és én is utasításra cselekszem. Még akkor is, ha az "ukázokat" - amelyek továbbítására mindenfajta fejtágítót, eligazítót, felkészítőt és szemináriumot kitaláltak - igyekeztem egyéni értelmezésben, racionálisan, a józan logikát nem egyszer segítségül híva alkalmazni, átültetni, valóra váltani.

Beszédben igyekeztem kerülni a közhelyeket, sűrűn gyakoroltam a közvetlen, fiatalok közt honos társalgási módot, nem igazán teremtettem le senkit mulasztása miatt - bár lehet, hogy nem egyszer kellett volna -, amolyan mindent megértő, elnéző főnök próbáltam lenni, aki azért a fő kérdésekben, az alapvető konvenciókból nem enged.

1974-ben KISZ-kongresszusra készülödtünk, ezt pedig a megyei szervezetek tisztújításai előztek meg. A legfontosabb feladatom abból állt, hogy segítsek a megyei szervezeteknek kiválogatni, millió és egy szempont szerint azokat a fiatalokat, akik társadalmi és politikai profiljukkal, származásukkal, foglalkozásukkal tökéletesen beleillenek abba a sémába, amit előzetesen a KISZ KB káderosztálya kidolgozott, s amelynek megfelelően kellett majd alakulnia a kongresszuson megválasztandó központi bizottságnak.

Így mindegyik megkapta a számára leosztott kulcsszámokat, amelyek egy jó hányadát tulajdonképpen a központból kijelölt "idegenlégiósok" képezték (valahol őket is meg kellett választani, valamennyit Bukarestben képtelenség lett volna, hiszen akkor a KB bukaresti osztaga megtelt volna csupa hivatásos mozgalmi emberrel), a fennmaradókat a megyére jellemző szakmákból, korcsoportokból és megfelelő nő-férfi összetételből kellett kikeverni. A "koktélban" külön ízt jelentett az, hogy a nemzetiségeket is ugyanilyen "jellemző" módon kellett biztosítani a testületnek, bár megtörtént, hogy az a pár magyar nem elsősorban a magyarok által sűrűbben lakott, jellegzetes vidékekről, hanem pl. a moldvai Jószvárosból vagy éppen az olténiai Krajovából került ki - természetesen, inkább a nevük, mint identitásuk alapján.E nagyszabású barchobához küldtek ki a nyári hónapokban, először Máramaros megyébe - vagyis hát Nagybányára -, azzal a feladattal, hogy amíg a megyei küldöttgyűlésnek szerencsésen vége nincsen, s amíg a megválasztandó jelöltek meg nem kapják a bukaresti rábólintást (minden javaslatot gyakorlatilag meg kellett triplázni, ami azt jelentette, hogy a képletnek háromszoros lefedezettsége kellett hogy legyen, hogy a koktélkeverők szeszélye kellőképpen és nehézség nélkül érvényesülhessen.A koktélt - tudnivalóan - a pártfőtitkár feleségének kabinetje ellenőrizte, minden adat, jelentés, életrajz hozzá futott be, s egy egész hadsereg dolgozott a roppant lista kivitelezésén.

Ott laktam hát, a nagybányai pártszállóban, egy szobában a megyéért felelő központi bizottsági aktivistával, aki fizetésért végezte ugyanazt, amit nekem kellett - társadalmi alapon. Jóérzésű, kolozsvári román fiú volt, kissé hirtelen haragú, próbáltam nyesegetni úrhatnám beütéseit, túlzottan főnökös fellépéseit a fiatalokkal szemben, s úgy láttam, tartott tőlem. Éreztette, hogy nekünk, földiknek össze kell tartanunk, szépen beosztottuk egymás között, egyik hét végén ő hiányzott a megyéből s hazaugrott családi levegőt szívni, a másikon én kerültem sorra az eltávozáshoz. Hét közben üzemeket, bányákat, községeket jártunk, jelölteket ellenőriztünk, szóbaálltunk velük, közgyűléseken asszisztáltunk, a megyei bizottság összeállította ütemterv teljesítését ellenőriztük, nem egyszer ösztönöztük.

Reggelente eligazítást tartottunk az első titkár irodájában, majd megszabtuk, ki merre indul, a megyei szervezetet kiszolgáló gépkocsi útját is úgy állítottuk be, hogy minél nagyobb területet és minél több ember utaztatását átfoghassa.

Egyik reggel, mikor már közel volt a végső jelöltjavaslatok fővárosba továbbításának végső határideje, az irodában maradtam, hogy pontról pontra, lapról lapra ellenőrizzem: megvannak-e az aktákhoz szükséges jellemzések, jegyzőkönyvek, adatok, önéletrajzok. Leltári pepecsmunkának ígérkezett, valahogy már gyakorlatom volt benne, némileg emlékeztetett a szociológiai felmérések adatfeldolgozásának ellenőrzésére, illetve a törvényszéki ügycsomók kijegyzetelésének és értelmezésének műveletére. Az irodában hűvös volt, a nyitott ablakon át a Nagybánya körüli zöld dombok és hegyek néztek befelé, mikor kinyílt az ajtó s a titkárnő beszólt rajta: a biztonságiaktól van itt egy tiszt elvtárs, más városból jött, önt keresi.

Megdermedtem. Mi keresni valója lehet itten, mi a szándéka velem és egyáltalán, miről van szó? Természetesen eléje mentem és behívtam az irodába, majd az asztalhoz ültünk.

Nem sokat teketóriázott, elővett egy vastag iratcsomót és kinyitotta. A nyitott lapon mindjárt megláttam ama bizonyos levlap és levél fénymásolatát, amit annak idején, kísérőlevél társaságában átküldtem egy bizonyos ügyosztálynak. Megkérdezte, ismerem-e azokat? Rábólintottam...

A mai képanyag: nagybányai levelezőlapok a második világháború előttről. Szerzőjük ismeretlen.

Május 13. (kedd) Sokat töprengtem azokban a napokban, a hetvenes évek elején ama két levélen, amit egy és ugyanaz a kéz írt.Feltűnő volt, hogy már előzőleg tudtak az első létezéséről. Mindegyre az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen engem - bennünket - akarnak próbára tenni, a levél csak ürügy, csapda, arra való, hogy a célszemély - ez esetben magamat tekintettem annak - reagálásából kiderítsék: igazából melyik oldalon is áll? Mennyire megbízható?Tegyük föl, hogy lelkem mélyén egyetértettem volna a levélben foglalt primitív, gyalázkodó elutasítással. De még abban az esetben sem jutott volna eszembe, hogy valamiképpen védelmére keljek, fedezzek neki, letagadjam, elrejtsem a kékszeműek elől. Azt a levelet - meg vagyok győződve - postára tétele pillanatától árgus szemekkel figyelték, de ha csak a küldemény érdekli őket, elég lett volna bármelyik postahivatalnál eltéríteni, kiemelni a halomból, ahogy annyi, címzetthez soha meg nem érkezett üzenettel, levéllel, könyvvel, folyóirattal, lemezzel, fényképpel tették, minden lelkifurdalás nélkül. Se a feladója, se a címzettje - mi - sose tudtuk volna meg, mi lett a sorsa annak a tisztázatlan célú kiáltásnak, tiltakozásnak, amely lehet, hogy őszinte volt, de meggondolatlan és gyakorlatilag hatástalan, hiszen arra volt kárhoztatva, hogy így vagy úgy, mellékvágányra kerüljön. Szerzőjét semmiképp nem vezethette az a szándék, hogy netán - valami véletlen figyelmetlenség folytán - megjelenhessen a lap hasábjain. Ilyen szempontból a sajtót bombabiztos védelem vette körül, épeszű embernek eszébe se jutott volna, hogy ilyen szövegeket a hivatalos médiumokban nyilvánosságra hozni próbáljon.A helyzet többszöri átgondolása után is arra a következtetésre jutottam, hogy a közegek szándéka az: megfigyelni a szerkesztőség reagálását egy ilyen "falatra".A törvény előírása szerint, illetve a korábbi figyelmeztetésnek megfelelően cselekedtem.A második küldemény még jobban kiforgatott nyugalmamból. Úgy éreztem, hatványozottan figyelnek, kipróbálnak. Ezúttal nem figyelmeztettek előzőleg, s ez tűnt gyanúsnak.De ekkor már nem telefonálgattam, nem érdeklődtem jobbra-balra: a korábbi átirat alapján, hasonló kísérőlevéllel ellátva, a megfelelő katonai egységhez elpostáztam a levelet.

A következő nyáron egy kora délután, beállított szolgálatos emberünk - helyettesemmel akkor egy közös irodán osztoztunk -, de nem egyedül, hanem egy kollégájával és vidáman újságolták, hogy ajándékot hoznak. Az a szokás ugyanis náluk, hogy időről időre a főnököket felköszöntik születésnapjukon, s most éppen hoztak egy üveg japán whiskyt, amit ugyan Magyarországon csomagolnak, de finom ital.

Próbáltunk szabadkozni, de nem voltunk eléggé meggyőzőek. Az is igaz volt, hogy pár nap választott el a születésnapomtól, igazából meg se lepett, hogy tudták személyi adataimat (ha ezeket nem tudják, ugyan mit tudtak?) Addig tették-vették az íróasztalra, míg végül - így képzelem el, hogy az ember elfogadja az első "borravalót", figyelmességet - megadóan félrenéztem.

Csakhogy ez nekik nem volt elég, mert egy füzetet vettek elő, mondván, hogy el kell számolniuk az ajándékkal, s azt, hogy át is adták, csakis az aláírásommal hitelesíthetem.

Ebben a pillanatban világossá vált, hogy kegyetlenül behúztak a csőbe. Illetve az is, hogy borzalmas kínos - ha nem lehetetlen - lenne visszatáncolni. Amíg a becsapott, ledöbbent ember zavarával a menekülés útját kerestem, ők dolgukvégezetten elviharzottak.

Az "ajándékot" betettem a páncélszekrénybe, és megfogadtam, hogy ahhoz sem én, sem a szerkesztőség tagjait nem engedem hozzá nyúlni. Pár hónap múlva, a magyarországi Ifjúsági Magazin vendégeként Budapestre utaztam, s elérkezettnek láttam a lehetőséget és az időt arra, hogy megszabaduljak e nyomorúságos szégyenbélyegtől. Fogtam az elegáns dobozba zárt italt és elvittem ajándékba Budapestre. Ott sikerült úgy intéznem, hogy ne legyek jelen, amikor kinyitják...

Olyan érzés volt, mint mikor valaki titokban nemkívánt terhességtől szabadul meg, de igazából nem tud örülni neki, mert valahol belül tovább furdalja az ideig-óráig elaltatni próbált lelkiismeret, tovább sajog a seb, amely talán be sem gyógyul soha...

Akkoriban találtuk ki, hogy a fiatal költőket a versfordítás felé terelgetjük, s pályázatot hirdettünk meg egy akkor még fiatal román költő, George Tarnea (ejtsd: Dzseordzse Cörnéá) egy dallamos, raffinált szerkezetű versének lefordítására.

Tarnea egyike volt azon furcsa román költőknek, akik született őstehetségek, de teljes odaadással elkötelezte magát a szolgálatos irodalom mellett, ezen kívül kórusművekhez írt szöveget, majd sikeresen próbálkozott táncdalok szövegeivel is. Egycsapásra felkapott szerző lett, az ifjúsági szervezet szinte minden rendezvényén, pályázatán ott volt, keresték a kegyeit, ő meg belevetette magát a közéletbe, állandóan turnékon szerepelt, hazafias rendezvényeken szövegelt, egyik kötete jelent meg a másik után, ezenközben remek társadalmi ember volt, s amikor meghalltotta, hogy versét lefordítás végett pályázatra bocsátottuk, hálából elkezdett néhány magyar szót megtanulni, s megígérte, hogy amikor a díjkiosztásra kerül sor, személyesen is részt vesz a rendezvényünkön.

Ígéretét nem váltotta be: állítólag, mert vidéken lakott, útban a főváros felé annyira elázott, hogy rossz vonatra szállt és nem ért el a rendezvényünkre.

A napokban bemondta a rádió: 56 évesen meghalt.

Még csak nem is találkoztunk az életben, annál többet beszéltünk telefonon. Néhány versét 1980-ban kísérletképpen lefordítottam. Most előkerültek. Legyenek meg Neked is...

GEORGE TARNEA

Achillész sarok

szabályszerű cirkusz

félelemtől retteg

idomárok nélkül

minden kútba eshet

kupolás homályban

sodronyt ha feszítünk

oroszlánok közé

óvakodva lépünk

ha egy mozdulatból

csöppet is kilopnak

s eldonják kevélyen

a sátor beroskad

Képzelt párok balladája

úgy tűnt mintha én is

te is boldog volnál

páros madár fészkén

halálhangon szólnál

semmibevett árva

lelkünk csupasz ágán

remegő virágot

bontott a szivárvány

úgy tűnt mintha mintha

őszinték de mégis

fejünkön malomkő

lett még a kenyér is

röpdöstünk röpdöstünk

a végtelen égen

úgy tűnt mintha szárnyunk

összeérne éppen

A mai kép Székely Sándor felvétele: Köszönet.

Május 12. (hétfő) Újra, bezárkózva a virtuális világ kinyíló képernyője mellé. A kiszakított napok úgy élnek most emlékezetemben, mint valami jótékony borogatások. Elégedetten, némi jóérzéssel figyelem magamon, mily nyugodtan fogadom - egyelőre legalább is - ugyanazokat a napi buktatókat és balekségeket, amelyektől nem is olyan rég még önkéntelenül, pillanatok alatt felment a vérnyomásom.Két "oblomovi" éjszakám az Ister másodosztályú hálókocsijában (már olyan értelemben, hogy kedvemre heverhettem, a mennyezetet fürkészve, azon töprengve, mennyire értelmetlen és haszontalan akár csak fel is ülni, hiszen az utazás 14 órája adott, azt ki kell tölteni a lehető legkényelmesebb tartalommal, ez pedig nem lehet sem az olvasás (fél órán belül lekoppan belé a szemem), sem a tájba bámulás (pár óra múlva jótékony sötét borul a világra, amely hajnalig tartja magát, az állomások, a ritkás városok és a szerény fénykoszorúba burkolózott, néma falvak fel-felvillanó fonalán), de még a versírás sem (a vonat ide-odazötykölődése, még ha sebes is, olvashatatlanná teszi az írást, s ezáltal élvezhetetlenné a költést). A beszélgetés, ismerkedés nem vonz, s hogy milyen igazam van, igazolják a folyosóról beszüremkedő ismerkedő beszélgetések, amelyek a semmit- és nagyotmondás eleven iskolapéldái. Férfi és női háryjánosok utazunk egy rakáson, függetlenül attól, hogy Budapestnek tartunk vagy ellenkezőleg, onnan célozzuk meg a Balkán peremén tespedő Bukarestet.Tehát: aludni, álmodozni, gondolatokat egymásba mosni, emlékezni - magyarán: semmittenni - remek ez az idő, s ki is használom becsülettel, minekutána úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.Az események, amelyek Pesten vártak, szinte megállás nélküli ide-oda rohangálásban merültek ki. Gyakorlatilag Attila fiam kocsijában töltöttük a fél napot, becserkészvén néhány kötelezően bejárni muszáj helyet, jókora közlekedési dugókba keveredve, az ólmosan olvadt égbolt alatt, felkerestük rég nem látott Péter öcsémet is, aki most is ott rostokolt a nyugati tévéket újjávarázsoló javító műhelyben, a Kerepesi út folytatásaként szereplő Veres Péter úton, két teremtő mozdulat között állítottuk fel, gyakorlatilag most találkozott a fiaimmal is, hívtuk szombatra, hogy mielőtt még hazautazok, ő is ellazulhasson a családi körben. Másnap délután be is állított, biciklivel, mindenüvé azzal jár, s esküszik, gyorsabban odaért, mert sose kerül dugóba, az egyetlen kellemetlenség az egészben, hogy esténként a legváratlanabb helyzetekben rohanják le az ebek, de nem ám a kóbor fajták, hanem a házi kedvencek, amelyeket az est leple alatt nem is kevesen kószálni engednek s minden gátlás nélkül, eszementen támadnak, harapnak, mint valami elkényeztetett élőlények.

Most, hogy újra a szerkesztőségi asztalnál ülök, némileg irreálisnak tűnik az eltelt pár nap, csak jótékony következményeiből tudom lemérni, hogy mögöttem vannak. Szerencsére, a segítség is beváltforma, s ha voltak is fennakadások, lényegében úgy vehettem vissza a vezérlőasztalt, hogy mindent működőképesen és a helyén találtam.

Most már bevallhatom, hogy Hegedűs Zsolt virtuális barátommal és földimmel - sose is láttuk egymást, a Milos könyve révén jöttünk össze a neten - érdekes kalandba kezdtünk. Az ő javaslatára és ajánlatára belementem abba, hogy lefordítsunk néhány verset Katarina Frostenson, a Svéd Akadémia legfiatalabb tagja, költőnő lírai műveiből. Az elképzelés nemes, a megvalósítás körülményes, de izgalmas és teljesítményre sarkall.

Zsolt vállalta, hogy a legnagyobb körültekintéssel elvégzi a szövegek nyersfordítását, én pedig megpróbálom lírailag, versstruktúra alapján értelmezni a merev, szótárízű szöveget, bár mondhatni, egy kukkot sem tudok svédül. Jelen pillanatban első sikereink fölötti örömünk tart, de még nem tudjuk, mi végre az egész mutatvány. Hogy nem mindennapi, az biztos.

Erre is az utazás során jöttem rá, amikor is bele mertem vágni a fejszémet a legnagyobb falatba, egy óriáspoémába (Táncol a napstég), s már csak kicsi hiányzik hozzá, hogy kiússzak vele a túlsó partra.

Ma, hétfőn volt az első nap, amikor újra teljesértékűen nyomtam a pedált. Már-már lezártuk volna a nagy hőségben a keddi kiadást - a hírügynökségek oly fáradtan indították a hetet, s nagyobb mozgásokat is keddre jósoltak -, amikor másik stockholmi barátom, Gergely Tamás jelezte: a mai svéd sajtóban megjelent a nem teljesen alaptalan feltételezés, hogy megtalálták Wallenstein elárulóját, a magyar Böhm Vilmos személyében. Érdekel-e bennünket a friss információ?

Hogyne érdekelne, válaszoltam azonnal, méghozzá tetszőleges terjedelemben. És Tom lapzártáig szállította a még meleg hírt. Ide másolom, az órákkal később érkezett MTI-híradással együtt. A kettő, érzésem szerint, kiegészíti és felerősíti, s ha kell, korrigálja egymást.

Romániai Magyar Szó:

Lapzártakor megtudtuk:

(2003. május 12-én, 14.40-ig)

Böhm árulta el Wallenberget

(Stockholm) * Raoul Wallenberg magyar zsidók ezreit mentette meg Budapesten a második világháború utolsó éveiben, mégsem a nácik, hanem az oroszok végeztek vele, hogy miként, az talán örökre titok marad.

Homály fedte és fedi budapesti tartózkodásának nem egy részletét. Bár egy igen fontos láncszemre most rábukkantak: nemsokára megjelenő könyvében, (a stockholmi Dagens Nyheter részletet közöl május 12-i számában) az ismert svéd tudós, Wilhelm Agrell azt állítja: a magyar Böhm Vilmos volt az, aki Wallemberget elárulta. * Böhm Vilmos Kun Béla hadügyminisztere, később magyar követként szolgált Stockholmban, majd menekültként élt Stockholmban, amikor is Willy Brandttal és Bruno Kreiskyvel együtt a Kis Internácionálé csoporthoz tartozott. Amiről eddig nem, vagy kevesen tudtak, Böhm kettős ügynökként szerepelt. Wallenberg megosztotta vele információit és Böhmöt használta a brit és amerikai képviseletek informálására, Böhm pedig nemcsak őket, hanem Moszkvát is informálta. Hogy Böhm szovjet ügynök volt, azt a svéd titkosrendőrség már a hatvanas években tudta, de mivel a negyvenes évek végén meghalt, nem kutattak tovább az ügyében, így nem kapcsolták össze titkosügynök voltát a Wallenberg személyével. * Egy 2000-ben létrehozott svéd-orosz vegyesbizottság 2003-as kiadású jelentése alapján biztosan lehet tudni: Böhm Orestes fedőnév alatt igen aktív informátor volt. Megfejtették ugyanis a Stockholmból Moszkvába küldött titkosított táviratok kódját, s ezekben bőséges információ található Orestesre vonatkozóan, egy helyen fel is fedik: nem más, mint Böhm. Az ugyan a szabályokkal ellenkezik, hogy az igazi nevet dokumentumokban leírják, viszont az 1942. január 10-i utasításban az áll, hogy "Bema" (Böhm orosz átírásban) fedőneve azontúl Orestes.

A Bema-Böhm-Orestes rapportjaiból az oroszok számára nyilvánvalóvá vált, hogy Wallenberg nemcsak nem egyéni buzgalomból menti a magyar zsidókat, de a svéd külügyminisztérium is csak másodlagos szerepet játszik, a meghatározó tényező a budapesti amerikai képviselet, valamint a Refugee Board szervezet. (Gergely Tamás)

MTI:

Svédország/Wallenberg-ügy - svéd kutató feltevése Böhm árulásáról

Stockholm, 2003. május 12., hétfo (MTI) - Böhm Vilmos magyar szociáldemokrata politikus "jelenthette fel" egy svéd kutató feltételezése szerint a szovjeteknél Raoul Wallenberg svéd diplomatát, aki svéd menlevelek kiadásával magyarországi zsidók ezreit mentette meg a második világháborúban a náci haláltáboroktól.

Wilhelm Agrell svéd kutató - mint a Dagens Nyheter címu stockholmi lap számára írt és hétfon közölt cikkében leírja - svéd és szovjet titkosszolgálati dokumentumok tanulmányozása nyomán jutott arra a feltevésre, hogy Wallenberget talán magyar barátja, Böhm Vilmos "jelentette fel" a szovjet titkosszolgálatnál, s a szovjetek ennek nyomán vették őrizetbe Magyarországon a svéd diplomatát 1945 januárjában.

Az átnézett titkosszolgálati dokumentumokból az derült ki Agrell számára, hogy Böhm hármas ügynök volt: egyidejűleg dolgozott az amerikai, a brit és a szovjet titkosszolgálatnak - jelentette a Reuters a svéd lap cikke alapján. - Elképzelhető, hogy Böhm adott olyan tájékoztatást Moszkvának Wallenberg tevékenységéről, amelynek alapján a szovjetek a svéd diplomata elfogása mellett döntöttek - írta a svéd kutató a Dagens Nyheter hasábjain.

Arról már egy idén márciusban közzétett svéd kormányjelentés is említést tett, hogy Böhm - csakúgy, mint Wallenberg - titkos ügynökként dolgozott az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Abban a jelentésben azonban nem volt szó Böhm állítólagos szovjet ügynöki múltjáról.

A szerző elismeri, hogy a magyar szociáldemokrata Wallenberggel szembeni árulása csak feltevés, s még ha be is bizonyosodnék a későbbiekben, akkor is számos további megfejtendő rejtélyt tartogatna a kutatók számára a Wallenberg-ügy.

Böhm Vilmos (1860-1949) magyar szociáldemokrata politikus, szakszervezeti vezető 1918-ban a Károlyi-kormány hadügyi államtitkára, 1919-ben a Berinkey-kormány hadügyminisztere volt. A Tanácsköztársaság alatt szocializálási és hadügyi népbiztos, illetve a tiszántúli Vörös Hadsereg parancsnoka. A két világháború között Ausztriában, Csehszlovákiában, majd Svédországban élt emigrációban. A második világháború alatt is a semleges Svédországban tartózkodott, és közvetíteni próbált onnan az angolszász hatalmak és a magyar kormány között. A háború után stockholmi, majd oslói és koppenhágai magyar nagykövet.

Oroszország szerint Wallenberg 1947-ben meghalt a moszkvai Lubjanka börtönben. A jelenlegi orosz állam elismeri, hogy a szovjetek politikai okokból hurcolták el Wallenberget, de ennél konkrétabban még nem tárta fel az okokat. A második világháború után újra meg újra felbukkantak olyan tanúvallomások, sajtóbeszámolók, amelyek szerint évtizedekkel a háború után is látták Wallenberget szovjet munkatáborok foglyaként.

KFN < kul@mti.hu >

KBGY < kul@mti.hu >

MTI 2003. May 12., Monday 16:57

És e híradás, a körülötte forgó spekulációkkal visszavisz ahhoz a szálhoz, amelyet utazás előtt félbehagytam, s amelynek legombolyításával adósod vagyok. Holnap ott folytatom, a megmagyarázhatatlan rendeltetésű és célú, Ifjúmunkáshoz küldött levelek történeténél...

Illusztrációként Dancs Artur Pulitzer szobra c. fotóját küldöm. Ma érkezett gazdag küldeményével együtt...

Május 7. (szerda) A tegnaptól kezdve valahogy felpörgetettebbé vált az életem: gyakorlatilag két-három napi elutazásomhoz kell biztosítanom a lapnál az elő- és utóvédet. Azt, hogy ha "kihúzom magamat a konnektorból", akkor a gépezet ne álljon le rögtön, s önsúlyától és a közvetlenül előtte beadagolt tartalék energiákból fussa visszatértemig. Ezt az utazást nem halogathatom, nem kerülhetem ki, és tulajdonképpen nem az a természetellenes benne, hogy meg kell lennie, hanem az, hogy arra gondolok és ez még a muszáj meglennie-esemény előtt beárnyékolja egész közérzetemet: milyen utólagos ára lesz ennek a kiszámíthatatlan pár napnak? Féltem például a szerkesztőség "agyát", a külvilággal, a hírügynökségekkel kommunikáló drága - és egyetlen - masinát, ami egyben képtár is egy előre nem látható vírustámadástól, mely aztan lebéníthatja a szerkesztőségi munka egész menetét. Elég kíváncsian kinyitni egy nem várt üzenetet - ma már ott tartunk, hogy mindegy: csatolmánnyal vagy anélkül -, és hiába működőkész a víruspajzs, hiába frissíti az ember hetente az adatbázisát, a vírusok láthatatlan elszabadítói változatlanul a váratlan rajtaütést, a partizántechnikát kedvelik. Tegnap is úgy mentem haza, hogy az utolsó átnézett üzenetek közül egy arról szólt: az Illyés Közalapítvány kolozsvári alkuratóriumának szerverére a lapunk szerkesztőségének címéről Word32KlezH típusú vírust tartalmazó küldemény érkezett, amit az ottani pajzs sikeresen megsemmisített. Amitől aztán sikerült úgy megijednem, hogy még vagy háromnegyed órán át futtattam külön a legújabb Antiklez programot, de az nem mutatott ki a gépen semmilyen aktív vírust - gyakorlatilag nem mutatott ki semmit. És valaminek mégis kell lennie a dologban, vagy ez az egész kommunikációs világhalózat olyan dzsungellé fejlődött, hogy már a történéseit igazgató törvényszerűségei is kívül esnek a ráció, az elképzelhetőség világán? És végül az utazásról, amely miatt, Milos, pár napig érintetlenül hagyom e könyv lapjait: első unokám, aki ahhoz képest, hogy még nincs húsz éves, Csíkszeredából indulva már élt Kanadában jópár esztendőt, majd Budapestre költözött szüleivel, hogy magyar gyerek legyen belőle végül is (nem kis gondot okozva nála például a magyar kultúrkörbe való beilleszkedés), most az érettségi előtt áll, búcsúzik az iskolától. Ez hagyományosan családi ünnep, ahonnan még a nagy távolságok ellenére sem illik hiányozni. S ha mégis, nem az első unoka esetében. S ha meg az első ballagásán ott van az ember, akkor kutyakötelessége majd a többiekére is kiszorítani valamennyi időt és erőt az életéből - ha nem válik időközben minden tárgytalanná.

Ennek reményében hétfőig, május 12-éig, pár napi kényszerű hallgatás következik.

A mai képet Máthé Éva készítette, címe: Mici és Mackó egy parajdi udvaron.

Május 4-5. (vasárnap-hétfő) A folytatás egy napot csúszott, de nem marad el. Igyekszem a továbbiakban nem elaprózni, hiszen ezek a történések teljesen hétköznapiak - ahogy innen is, onnan is értesültem, sokunkkal megtörténhettek. Kivel így, kivel másképp.Bár ne általánosítsak ilyen könnyedén, hiszen megígértem, hogy tartom magam a szabályhoz - csak a magam nevében beszélek és nem hívom segítségül senki más tanúságát.A múltkor is könnyelmű voltam, amikor apám pártba lépésének kacskaringós történetére visszaemlékeztem, s végkövetkeztetéséként leírtam a következő mondatokat apámról és saját magamról:"Így lettünk szinte egyidőben tagjai ugyanannak a kommunista pártnak, amelyet ma mindenki szid és legszívesebben megtagadna. Pedig hát a legnagyobb tömegszervezet volt errefelé... Aki csak tehette, benne volt."Az utolsó mondatot nehezményezte egy derék jó pajtásom, akiről igen csak tudom, hogy sikerült távol tartania magát a hívogató szirénhangoktól. Türelmesen végighallgattam okfejtését:- Ez így nem igaz, mert ez azt sugallja, hogy boldog-boldogtalan túlekedett bekerülni, márpedig nem így van...

Majd kis töprengés után hozzátette:

- De az ellenkezőjét se tudom nyugodt szívvel állítani, tehát valahol a kettő között a senki földjén található az igazság... Egy bizonyos társadalmi kategóriánál valóban létkérdés volt az, hogy ha előre akart jutni, akkor a párttagság kapitális feltétel lehetett. De egy melósnál kizárt dolog... Legfeljebb nem választották meg párttitkárnak vagy nem nevezték ki csoportvezetőnek. Aki igazi szaki volt, nyugodtan fütyölhetett az ilyesmire: tudta, hogy nélkülözhetetlen, és senki nem pályázik arra a munkára, amihez ő ért igazán...

Megígértem neki, hogy eltöprengek a dolgok felett, hiszen nekem sem volt szándékomban olyasmit állítani, amit ő kiolvasni vélt - s ha már ő megtette, más is könnyen megtehette. Sajnálom, hogy akkor, pillanatnyilag nem ért utol az ihlet és képtelen voltam korrigálni tanulságos csattanónak szánt konklúziómat.

Most viszont, hogy megint majdnem ugyanabba a hibába estem, hirtelen megvilágosodott bennem a tökéletes, félreérthetetlen és a lényeget hajszálpontosan kifejező formula:

"Aki csak nem szégyellte, benne volt..."

Mert így volt: ha már odajutottunk volna, hogy szégyeljük, akkor be se lépünk. Amikor pedig beléptünk, szó sem volt szégyenről, legfeljebb azzal áltatta magát az ember: a párt, a közösség olyan, amilyenné az őt alkotó emberek teszik. Rajtam is áll tehát, hogy emberarca, elvszerűsége, erkölcsössége megmutatkozzon. Kívülről könnyű bírálni, de mit sem változtathat, mozdíthat az ember. Belülről megvan az esély. Még ha nem is túl nagy vagy egyenesen kérdéses is, nem járunk úgy, mint a kívülállással: teljesen odadobjuk másoknak a gyeplőt, hogy ők irányítsanak bennünket, döntsenek felőlünk, s nekünk még annyi szavunk se legyen, hogy legalább egy felszólalás erejéig az ember kitátsa a száját...

Ezen még el lehetne elmélkedni, s nem is lenne haszontalan, de most inkább a történetet folytatom, mert kb. két hét elteltével valóban megérkezett a kérdéses küldemény, onnan és azzal a feladóval, amit előzetesen jeleztek.

A küldemény kézírással, keresetlen szavakkal mondott elítélő véleményt a párt és a főtittkár politikájáról. Nem tudnám szószerint idézni, csak annyit tudok nagyon biztosan: amíg elolvastam a pár soros szöveget, úgy éreztem magam, mintha az olvasással magával is vétenék a rend ellen. Azzal, hogy elolvastam, nem is egyszer, többször is, mintha automatikusan önmagamévá tettem volna a gondolatot. Tudtam, hogy ilyet még csak gondolni sem akarok, mégis csak ott motoszkált a fejemben.

1968 őszén volt még egy hasonló élményem, amikor a főszerkesztőket a párt Központi Bizottságához invitálták, átbeszélni az aktuálpolitikai helyzetet, s történetesen szóba került az egyetemisták román nyelvű országos lapja, amely meglehetősen merész hangot ütött meg azokhoz az időkhöz képest is. Az eligazítást levezénylő KB-titkár elég súlyos szavakkal próbálta lehetetlenné tenni a fiatal főszerkesztőt, aki láthatóan közönyösen és félvállról hallgatta a rá zúduló vádözönt, engem viszont felpaprikázott a látható túlzás és torzítás. Igyekeztem nem nézni az indulatába magát belehajszolt nagykutyára, s merően bámultam magam előtt a nagy tárgyalóasztalt borító méregzöld posztót, amely úgy hatott, mint egy letarolt, miniatűr, de mégis élő mező. Egy idő után szédülni kezdtem, enyhén forgott velem a világ és elképzeltem, mi történne körülöttem, ha most hirtelen artikulátlanul elüvölteném magam - egyszer, kétszer, háromszor, sőt, cifráztam tovább a gondolatot, jól kitartva a bömbölést, mint a magas cé-t szokás... De alighogy e gondolatok megfogantak bennem, azonnal meg is ijedtem, próbáltam visszafojtani minden addigi idiótaságomat, de minél jobban erőlködtem, annál kevésbé sikerült, úgy jártam, mint Karinthy Stanci nénijénél a drága családi halottra emlékezés pillanatában az emlékezés ájtatosságának komikumára összpontosító Bauer, a kisdiák, egyre fergetegesebb kitörni akaró kedvem támadt.

Az, hogy végül nem lett botrány belőle, annak köszönhető, hogy az egyik főszerkesztőnek váratlanul a földre csúszott a vaskos irattartója, s a nagy csattanás elvonta a terem figyelmét a szónokról, aki szintén félbeszakította kiveséző mondókáját, s miután az általános hangzavar elült, már képtelen volt olyan hangnemben folytatni, ahogy korábban abbahagyta...

Még egyszer alaposan elolvastam az államtitok törvény vonatkozó passzusait arra az esetre, amikor olyan dokumentum kerül a szerkesztőség birtokába, amely a fennálló rendet gyalázza, ellenséges gondolatokat terjeszt. A levél beleillett ebbe a kategóriába. Nyilvánvaló: el kell juttatni az ilyen ügyekben illetékes szerveknek. A szolgálatos kékszemű tehát csak a kötelességét teljesítette, s engemet is a kötelességemre figyelmeztetett, még mielőtt a levél megérkezett volna.

Igen ám, de hova küldjük?

Volt egy telefonszámom, feltárcsáztam. A vonal túloldalán ismeretlen hang: mondott egy postacímet - katonai egység tábori száma volt, oda küldjük központi bizottsági, ún. titkos postával, ahogy akkoriban a hivatalos küldeményeket futárszolgálattal küldözgették.

Mikor már majdnem elfelejtkeztem a levélről, ugyanattól a feladótól, hasonló tartalommal levelezőlap érkezett. Amit gyakorlatilag mindenki láthatott, olvashatott, gond nélkül, akinek a kezén a feladástól kezdve átment.

Ezúttal gondolkodás nélkül küldtem az első után.

Majd elkezdtem töprengeni: mi akar ez lenni?

A mai képanyag: Bögözi Attila kollégám fotója a Marosvásárhelyen vasárnap felállított Holokauszt Emlékműről, amely 50 éve készen áll, de nem volt rá politikai akarat, hogy közszemlére állítsák: alkotója, a most 90 éves Izsák Márton szobrászművész áll mellette, akinek édesanyja és kishúga is koncentrációs táborban pusztult el: Nem tudom, mit érezhet ebben a pillanatban: én kiürült keserűséget éreznék, mint akinek ellopták a múltját s a jövőjét is elzálogosították...

Május 3. (szombat) Az Ifjúmunkásnál a szerkesztőségi postát egy kifutóasszony hozta fel naponta a sajtóház egyik földszinti sarkában berendezett, külön a ház és környéke postai forgalmára létesített hivataltól. A szerkesztőségnek bérelt postafiókja volt itt, ahová naponta berakták a címünkre érkezett előfizetett lapokat, illetve a küldeményeket. Amikor a szerkesztőséghez szegődtem, még az a divat járta, hogy külön levelezési rovat működött - igaz ugyan, hogy egy szál szerkesztő emberrel, ámde neki volt egy iránymutató és számonkérő főnöke, az egyik rovatvezető személyében. Az egy szál emberre hárult az a feladat, hogy minden levelet iktasson: időpont, feladó, postacím, a küldemény rövid tartalmi ismertetése szerint. Ugyanott tartotta nyilván azt is, hogy mikor és milyen válasz ment az illetőnek vagy milyen módon oldódott meg az általa felvetett probléma, panasz, illetve legtöbb esetben, hogy milyen formában hasznosítottuk a levelet. Kezdetben havonta, aztán már csak negyedévenként a levelezési rovat kötelezően el kellett hogy számoljon tevékenységével egyrészt az ifjúsági szervezet Központi Bizottsága személyzeti osztályának, ugyanakkor az ellenőrző bizottságnak is, amely politikai ellenőrzést gyakorolt "a tömegekkel való kapcsolattartás minősége" terén. Természetesen, a főszerkesztőnek joga, sőt kötelessége volt ellenőrizni a levelezés egész menetét, helyzetét és állapotát, de a postabontás gyakorlatilag az egyszál ember négermunkája maradt. Miután akkurátusan mindenegy küldeményt bevezette a nagykönyvbe, amelynek valamennyi oldala meg volt számozva és le volt pecsételve, szabály szerint nem hiányozhatott egyetlen oldal sem - ha a nyilvántartásban valaki elrontott valamit, áthúzták az illető oldalt, de sose tüntették el -, a nyilvántartást és az aznapi leveleket szépen beadta a főszerkesztőhöz (vagy a helyetteséhez), akik (elvileg) áttanulmányozták az egész paksamétát, majd a borítékokon feltüntették a soros utasítást: mi történjék a levéllel, ki viselje gondját. Ezek után a nagykönyv és a levelek visszakerültek az egyszál emberhez (legtöbbször egy fiatal, Bukaresthez kötött családanya töltötte be e tisztet, de mert inkább tisztviselői erények szükségeltettek hozzá, e munkakör nem örvendett nagy sikernek a fiatal újságírók körében), aki a nyilvántartóba beírta a főnökök utasításait, majd azoknak megfelelően járt el.

Nem egyszer kaptam én is, kezdő koromban leveleket feldolgozásra, ezek voltak az első konkrét megbízatásaim, amelyek teljesítése során alkalmam volt megvillantani "oroszlánkörmeimet".

Amikor főszerkesztő lettem s a levelezés felelősségét a vállamra vettem, úgy véltem, egészségesebb lesz közvetlenül ellenőrizni a beérkező postát: a felnyitás tehát az én tisztem lett, s miután átolvastam valamennyi küldeményt, rájuk írtam a lehetséges megoldást, majd az egészet kiadtam iktatni - többet nem volt vele dolgom. Így mindig időben értesültem a befutó levelekről és a feladókról, nem voltam kitéve annak, hogy álljak valaki után - annak idején történetesen a levelezésért felelős hölgy gyermeknevelési gondokból kifolyólag hol bejött dolgozni, hol otthon maradt, aztán kérésre csak csökkentett munkaidővel dolgozott, de ez úgy nézett ki - mert így volt számára előnyös - hogy egyik nap bejött dolgozni, a másikon nem, a harmadikon megint lehetett rá számítani, a negyediken ismét helyettesíteni kellett...

Tulajdonképpen az élet kényszere vitt rá arra, hogy "az első éjszaka joga" szinte egyik napról a másikra átszálljon rám, illetve amikor már helyettesem is lett - egy-két évig magányosan, helyettes nélkül, egy ideiglenesen megbízott munkatárssal vészeltem át a csehszlovák tavasz utáni, egyre szorongatottabb korszak első két évét.

Személyes okok is késztettek e lépésre, mégpedig az, hogy meglehetősen kiterjedt személyes és irodalmi levelezést folytattam. Voltak munkatársak, akik kimondottan az én felkérésemre, nevemre címezve küldték kézirataikat, de igen sokan kéretlenül is megkerestek. Volt olyan nap, hogy a befutó levelek kb. fele személyesen hozzám szólt. Így viszont nyugodt lehettem, hogy a küldemények nem kerülnek illetéktelen kezekbe. A kifutóasszony román anyanyelvű volt, pár tőlünk megtanult szón kívül nem tudott magyarul, olvasni még úgy sem, így nem állt fenn az a veszély, hogy útban a posta és a szerkesztőség között netán tudtunkon kívül "félrejárna" velük (ámbár, sose lehet tudni...). Olyasmi persze, előfordult vele néha, hogy a postától a sajtóház előtti téren elhaladtában elszotyogtatott egy-egy borítékot vagy újságot - különösen, ha viharos szél sepert végig az amúgy örökké huzatos téren -, de hát minden ember megbotlik, ezt bele kellett kalkulálni a képletbe. A hetvenes évek elején ismét beállított az éppen szolgálatos kékszemű - a 68-as bejelentkezésük után ez már a harmadik volt, aki váltotta korábbi társait -, s miután elbeszélgettünk arról, hogy egyetértünk-e azzal, hogy egyik kollégánk látogatást tegyen valamelyik nyugati országban, s bizztosítottam róla, hogy az illető eddig nem adott okot semmiféle kételyre, minden bizonnyal hasznára - s hasznunkra - válik a kirándulása, ámbátor senkiért sem tudom tűzbe tenni a kezemet, hirtelen az iránt érdeklődött, nem érkezett-e a napokban egy levél, és itt mondott egy nevet és egy ismert erdélyi várost. A név egy fiatal prózaíróé volt, aki párszor már közölt az irodalmi mellékletünkben, s ha jött volna tőle közelebbről levél, biztosan megjegyzem. Azzal váltunk el, hogy ellenőrzöm a levelezési nyilvántartást, s közlöm vele az eredményt. Ő viszont a lelkemre kötötte, hogy amennyiben előkerülne a levél, azonnal juttassuk el hozzájuk, mert olyan jelzéseik vannak, hogy... - és itt jelentőségteljesen kacsintott, majd elfintorodott: - szóval, hogy olyan levél...

Távozása után eszembe jutott az a három-négy alkalom, amikor levélbontáskor majdnem sóbálvánnyá váltam: egyszer egy sátánista röplap hullott ki a borítékból, amelyet névtelenül adtak fel egy erdélyi állomáson, máskor románokat gyalázó, szintén névtelen szöveg bújt meg egy négyrét hajtott fehér miniszterív közepén - a feladó természetesen ezúttal is ismeretlen volt. Azokat, feltételezve, hogy rajtam kívül senki nem tud róluk, azonnal megsemmisítettem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akartam külön gondot, hercehurcát a szerkesztőség körül. Bementem a hiavatali vécébe és ott meggyújtottam valamennyit, majd miután meggyőződtem arról, hogy elégtek, többször is rájuk húztam a vizet...

Holnap folytatom.

Sziget

dadogó hullámok öveznek

bo-bo-bo-borús a fák fölötti ég

kinek van lelke nálam kiszállni,

ki akar rajtam élni még

a parti fű közt sok apró üzenet loccsan

fe-fe-fe-fehér hajók

szél simít, robogva átsivít rajtam

vonító hangja csupa bók

je-je-je-jelezzed körülöttem

a leszakadt elkopott zátonyokat

hullám ha felelget dadogó

szívébe zárja a sorsotokat

1971

Mai képanyagom ismét saját felvételek, a címük: Gyermekjátékok.

Május 2. (péntek) Az áll a cím alatt, hogy amíg bírom szusszal... A szusszal még nem lenne baj, de ez a hőség úgy telepedett ránk, mint Irakra a nem kívánt megszállás. Mi pedig viseljük, viseljük, mondogatjuk azt is, hogy "teher alatt nő a pálma", de azért gondolom, ennek a tehernek is van egy határértéke, amin túl a pálma is besorol a magukat megadók közé... Napom a lapkészítés, az atlaszhoz való képletöltés jegyében telt, s közben azon dühöngök, hogy az idő könyörtelenül telik, s minden halasztás, előzetes terv felborítása indokolatlanul kinyújtja a végkifejletet. Május elsejei emlék elevenedett meg bennem, a hetvenes évek legelejéről, amikor egy félig még diák, a lap mellett alkalmi munkát vállaló fiatalember ragaszkodott ahhoz, hogy a kivonulás után a sajtóház melletti tavaknál lévő kertvendéglőben leüljünk némi cseh sör mellé - a béketáborból azóta is kegyetlenül hiányzik ez a roppant olcsó és a kedélyeket helyreringató "folyékony kenyér"-fajta. Az elején csak úgy l'art pour l'art kóstolgattuk a gallérját derekasan tartó nedűt, a fölénk boruló hársfalombok alól öntelten szemeztünk a levelek között játszó napsütéssel, s hallgattuk a pár méterre húzódó csónakázó tó hullámainak szelid loccsanását. Mondhatni, tökéletes idill volt, amibe csöppentünk, körülöttünk a május elsejei felvonulásból szabadult fővárosiak tarka serege, egy-egy munkaközösség, ahogy a menetoszlopból leszakadtak, még az ünnepi ebéd előtt jónak látták, hogy egy csokorékban maradjanak egy darabig, vicceket mondjanak, a közös gondok hullámhosszán értekezzenek egymással, mégha olykor szavak nélkül is.

Így tettünk mi is, de hallgatást egyszer csak meg kellett törni, a kiruccanásnak ugyanis célja volt, amiről előbb-utóbb meg kellett nyilatkozni.

A következőket tudtam meg az első két pohár sör után:

- asztaltársamat, akinek az édesapja valahol nyugaton, az anyjától elválva élt, váratlanul megkeresték a kékszemű fiúk, és arról akarták meggyőzni, hogy neki kijár egy utazás "oda", ahol az apja él, hogy találkozhassanak. Igaz ugyan, hogy nehéz nyugatra kijutni, de úgy gondolták, hogy segíthetnének rajta, amennyiben hajlandó lenne időről időre beszámolni arról, milyen kijelentéseim, elszólásaim, megnyilvánulásaim vannak nekem, kikkel találkozom és miket tárgyalunk...

Emberünk - mondotta nekem - elhárította a felajánlást, mondván, hogy egyelőre nem kívánkozik az apjával találkozni, s különben is, csak érintőlegesen, nem túl rendszeresen jár be a szerkesztőségbe ahhoz, hogy egy ilyen feladatnak megfeleljen. Úgy érezte viszont, hogy ezt nekem a tudomásomra kell hoznia, különben úgy érezné, hogy máris beállt a sorba, s ha nem is nyilatkozott még rólam, úgy érezné, hogy hallgatásával valamiképpen mégis csak elárult engem. Vallomása egész ideje alatt a söröspoharat forgattam és mereven néztem az oldalára száradó maradék habot, mintha onnan próbálnék bölcsességet meríteni. Közben az agyam úgy cikázott, mintha acélrugóra járna. Próbáltam elhinni, igaznak vélni minden elhangzott szót. Bár közben az is felmerült bennem, hogy egy ilyen meglehetősen nyílt és nem túl diszkrét vallomás netán félrevezető hadműveletet is leplezhet, de a srác hangszínében nem éreztem egy csöpp erőltetettséget sem. Hogy semmiképp ne fizessek rá a helyzetre, azt találtam mondani neki: egyet se féljen, nyugodtan számoljon be arról, amit tőlem hall - feltéve, hogy nem told hozzá igaztalan dolgokat -, mert nincs semmilyen titkom a világ előtt, illetve amit kimondok, az megfontolás tárgya: vagyis, ki van mondva. Utána még évekig tartottuk a kapcsolatot, de soha többé nem beszéltünk egymásnak ama május elsejei sörözésen elhangzottakról. Nem tudom, mi történt vele, meglátogatta-e végül az édesapját, sikerült-e leráznia a kékszeműeket, kellett-e valamit mégis összehordania rólam. Vallomásával valahogy elhűvösödött közöttünk a kapcsolat. Ő talán azért volt zavarban, mert kiszolgáltatni kényszerült saját magát előttem, én pedig azért, mert nem tudtam teljesen meggyőzni magamat affelől, hogy barátinak ható közeledését semmilféle hátsó gondolat nem fűti.

Az általánossá és mindenhatóvá váló gyanakvás lelkiállapotát fejezi ki a nemrég talált kéziratok közt az alábbi szöveg:

Fönnakad rajtunk

Nyelvtörő sandák ülnek fölöttünk

övék a legjobb hely

honnan a legkisebb intés

orrvakaró mozdulat is - parancs

Páholyukat a csönd kerülgeti

és végeérhetetlen, súlytalan szavak

körtánca óvja lelkük

az ellágyulástól

Mikor a színpadon a hős kardjába dől

elméláznak a sors kimért kegyén

és fészkelődve elmondják nekünk

hogy mit éreznek ők ha nem éreznek semmit

A karzatokról egy-egy vad rikoltás

nyersebb kiszólás bántja a fülük

s míg ízlelgetik mit mondott a postás

a gyanakvás mint szállongó ökörnyál

fönnakad rajtunk

és semmi nem segít

Illusztrációként ma Gyarmath János kollégám pár évvel ezelőtt Japánban készült két felvételét küldöm. Igaz ugyan, azért utazott a szigetvilágba, hogy jelen lehessen oda kitelepedett nagyobbik fia japán esküvőjén, de nem felejtette el, hogy száznál több felvételben hazahozza számunkra is az ottani különös világot.

Május 1. (csütörtök) A munka ünnepe nálunk az ünnep munkája volt. Lapot csináltunk - csak úgy, dacból az egész hétre eltespedő semmittevés ellenében. S mert nyomda is került hozzá (igaz, utóbb megbánta, de már nincs mit csinálnia, ha tessék-lássék is, de járnia kell a táncot), ez egyáltalán nem volt rendkívüli feladat - a meleget viselni annál nehezebb. Ezen közben megajándékoztam magam egy remek atlasszal, amit a Prim-Letöltőnél szereztem: az Amiglobe 2001-gyel. Mostanig nem volt alkalmam didaktikai programokban elmélyedni, épp elég gondot okozott a szövegszerkesztés és a lapkészítés technikája. De amikor megláttam a választéklistán,. valami kisördög azt súgta, hogy nem lesz haszontalan megszerezni a Kalandozóhoz. Egyszerű, ugyanakkor roppant sokoldalú világtérkép, amely nem csak országokra és világrészekre osztja a földet, hanem a maga egységében mint bolygó is szemlélhető. Leginkább azt a funkcióját élvezem, hogy a komputer órájához igazodva, tökéletesen végigkövethető a nap állása, a nappal és az éjszaka vonulása a földtekén. Nem győzök betelni vele: minduntalan nyitva hagyom a képernyőmön, s ahelyett, hogy kinéznék az ablakon, a számítógépről lesem ki, miképpen alkonyodik Bukarest, majd az ország felett, mikor éri el Budapestet, majd Bécset és nyugatabbra így tovább Európa különböző városait.Sajnos, a munka apróbb szüneteiben kell lecsípnem időt a szórakozáshoz. Kollégám szótlanul figyeli íróasztala mellől, hogy már megint elkószáltam a nyakamon ülő napi penzumtól, s legszívesebben ő is mellém ülne, kihallom a hangtalan pillantásának sóvárgásából, de tudja az illemet... A megbolydulásomat még csak tetézte az, hogy felfedeztem: a felnagyított térképen "lépegetni" is lehet ám, s valahányszor egy-egy olyan helységet érintek, melynek adatai szerepelnek a programban, megjelenik egy infoablak, az atlaszban található helységek betűrendes névsorával, s nagyon sokukhoz tucatnyi illusztrációt lehet utólag letölteni a világhálóról, amelyek aztán a programba épülnek s a kalandozást immár nem csak a fantázia segíti, hanem jobbnál jobb fotók is. Az országokról szóló remek infók, a lejátszható himnuszok, a rövid történelmi és földrajzi-gazdasági-hadrendészeti tudnivalók mind kinyomtathatók, kimenthetők. Még az se igazán baj, hogy két évvel korábbi adatokkal dolgozik - ami romlékony azokban, messze eltörpül a tartós információk mellett.

Elnéztem ma magamat, kívülről, azt a kölykös lelkesedést, amivel megpróbáltam átverni felnőtt magamat, aki a legfrissebb oldalak előkészítésén kellett volna hogy buzgólkodjon, s nagyon tudtam sajnálni, hogy az időm szinte sose az enyém. Mintha megéreztem volna, hogy lassan a belenyugvás és a türelmem határához érek - ahogy közeledik a kritikus perc, úgy lázad bennem az az ember, aki több mint negyven éven át fegyelmezetten belesimult a feladatokba és a szakmai kihívásokba.

Most pedig gyorsan befejezem és folytatom a képletültést: még csak Bolognánál tartok...

Az illusztrációhoz ma Kucsera Jenő AFIAP-tól kölcsönzök három fotót: Valami látnivaló, Hulladékok, Oszlopok.

No, és egy talált vers, örök vándorló korszakomból, 1968 fenruárjából, amikor hetente ingáztam Kolozsvár és Bukarest között, a megígért lakásra várva...

Míg az asztalt...s

Már búcsúzik a lélek innen,

furcsa, vidám a rádió.

Valószínűtlen szép tavaszi nap lett,

fiam simulva dörgölőzik,

zakatoló kerekek

vágtatnak koponyámban.

Már hagyom, elsiratom ezt a földet,

sara még a cipőmön szárad,

s vonat tekergő füttyét hallani

most nekem jelzett, aztán Apahidának

szemetet kotornak zsák telik

háziasszonyok csoszognak a lépcsőn le-fel

Gianni Morandi tudja jól

egy panelháznak énekel

mit tudom én,

míg az asztalt terítem

hová jutok

már búcsúzik a lélek innen...