Olvasónapló
Radnóti Miklós haláláról szóló írások után kutattam; természetesen az interneten is. Az ilyesfajta böngészés nagyon hasonlít a gombászáshoz: az ember izgatottan találgatja, vajon mire bukkan az erdőszélen, vagy bennebb, a fülledt avar birodalmában? Az internetes kereső motor két marékkal ígér, azt viszont nagyon alaposan meg kell ám válogatni. És könnyen lehet, hogy egészen másutt köt ki az ember, mint ahová igyekszik...
Internetes keresés közben jutottam el az Ezüst híd – Srebrni most című bloghoz, ahol Ortutay Gyula esszéjét olvashattam Radnóti bori füzetéről – meglepetésemre magyarul és szerbül. Alaposabb tájékozódás után megtudtam, hogy egy Szabadkán élő magyar műfordító, Fehér Illés blogjára leltem, amely valamikor 2012 elején indult azzal az elgondolással, hogy a szerző némi hírverést csinál vele a 20. századi magyar költők szerelmes verseit szerb és magyar nyelven bemutató antológiájának (Ezüst híd – Srebrni most, 2011). A blog tehát egy „ártatlan” antológiától nyerte a címét, ám az eltelt több mint két esztendőben jócskán „meghízott”, méghozzá a javára – imponáló lett.
Az első ráhibázás óta rendszeresen vissza-visszatérek e szép nevű kincsesbányához, mert ahogy a gyorsan szaporodó szerzői névsorból kitűnik, a műfordítói merítésnek legalább három jól megkülönböztethető szintje van. Fehér Illés megfogalmazásában: „Blogom egyre inkább versorinetáltá vált. A kétnyelvűségből – népszerűsítem, terjesztem a magyar és szerb költészetet – többnyelvűség lett. Bármelyik nyelven is ír/t a költő, amennyiben létezik ugyanazon versnek magyar és szerb fordítása, akkor belefér blogomba. Ha pedig egy-egy vers magyar vagy szerb változata nem létezik, akkor angolról, németről és oroszról is képes vagyok – áttételesen – fordítani.”
Így aztán e bloggal kapunk egy gazdag szerb (délszláv) lírai antológiát két vagy több nyelven, vele párhuzamosan egy magyar költészeti válogatást ugyancsak két vagy több nyelven, illetve egy valamivel szerényebb világlírai merítést, ahol a többnyelvű jelenlét immár hangsúlyozottabb.
Fehér Illést, mindennek ellenére, nem érintette meg az irodalmi kánon varázspálcája – ha csak azt nem tekintjük némi áttörésnek, hogy a jó pár éve működő Magyarul Bábelben című műfordítók és műfordítások portálja (a Typotex kiadó működteti) az 1941-ben született Fehér Illést kiáltotta ki legutóbb „az év fordítójának”, mint aki a legtöbb fordítással jelentkezett a honlapon.
Hát akkor „kanonizáljam” valamennyire én is Fehér Illést, hiszen úgy látom: Ezüst hídja nem csupán közép-európai viszonylatban említésre méltó teljesítmény, hanem egy olyan cselekvő életérzés hordozója, amiről sokat álmodozunk ugyan, és még többet beszélünk, de a gyakorlatban mégis oly visszafogottan, s olykor felemásan élünk vele. A kultúrákba való átjárásról, a megismerés és a közvetítés alkotó vágyáról van szó, amellyel nem annyira egy feladatnak, annál inkább szenvedélynek, ösztönös késztetésnek teszünk eleget.
Így történt ez, gondolom, Fehér Illés esetében is, aki – önéletrajzából kiderül – a horvátországi Kasztavban született, majd a zentai gimnáziumban érettségizett. Zágrábban szerzett orvosi biokémiai oklevelet, s 1979-ben a Zágrábi Tudományegyetemen avatták a kémiai tudományok doktorává. Évtizedeken át folytatott felelősségteljes kutatói munka után (Banja-Luka, Zenta) után, 2010-ben nyugalomba vonul, de később is tanít a budapesti Kertészeti Egyetem zentai kihelyezett részlegén, amelynek alapításában is részt vett. Tudományos munkássága jelentős, akárcsak szakpublikációinak a száma. Ezen a téren a terület ismert szakembere. Csakhogy...
Fehér Illés életét a kettősségek, olykor a többrétűségek is jellemzik. Saját magáról írja: „Születésemkor Kasztav Olaszország volt, a háború után Jugoszlávia lett, most éppen Horvátország fennhatósága alatt áll.
Életemet a kirívó kettősségek jellemzik. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a box egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak. Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba...”
Egyetemi évei alatt rendszeresen megfordult a zágrábi magyarok Ady Endre kultúrkörében, ahol a horvát fővárosban tanuló magyar egyetemisták szívesen összejártak. Csakhogy a számuk egy idő után megcsappant – Zágráb fokozatosan elvesztette vonzerejét a magyar fiatalok szemében, azzal egyidőben, hogy az újvidéki főiskolai oktatásban megerősödtek a magyar képzési lehetőségek. Az egyetemi évek azok, melyekben eljegyezte magát a műfordítás szeretetével – Fehér Illés szerint akkoriban „Radnóti nélkül udvarolni sem tudtam”. A költészet iránti rajongása máig nem apadt – ez az a hajtóerő, ami a vegyészdoktort jóval a hétköznapi élet fölé emeli, s amely egész további életében elkíséri; de nem a reményiki „muszáj mert kell” kisebbségi kényszerével, hanem a „muszáj mert szeretem” minden nehézséggel szembeszálló dacával.
Amikor doktorátusa után Banja Lukára, az Egyetemi Klinikára helyezték, kapcsolatba került az ottani irodalmi élettel, személyesen Irfan Horozović-tyal. „Befogadtak mint műfordítót – írja önéletrajzában Fehér Illés –, valószínű a konkurencia hiányában. Egyetlen kivételtől – Stevan Martinovic-Pistától – eltekintve, magyarra vagy magyarról környezetemben senki sem fordított." Tolmácsolásai a helybeli Putevi és a mosztari Most folyóiratokban, valamint az újvidéki Magyar Szóban, a szabadkai Hét Napban, az Üzenetben jelentek meg.
De nem csak az irodalmi kapcsolatok, hanem maga a boszniai környezet is a szabadság, a nagy lehetőségek és tanulságok levegőjét árasztotta. Az ő szavaival „Bosznia – kitörölhetetlen emlékezetemből. Csodálatos környezet (volt?). Emberekkel, égbenyúló hegyeivel, kacskaringós útjaival, kegyetlen teleivel, egyedülálló hegyi folyóival, tengerszemeivel, valódi multikulturális mivoltával együtt...
Alig kerültem Boszniába, az egyik muzulmán technikusnőm nagybátyja meghalt. Mi sem természetesebb, mint elmentem a temetésre. A mecset udvarában, félreeső sarokba elrejtett „ravatalozóban” volt a halott. Jó keresztény szokás szerint, a halott koporsója előtt elmotyogtam egy „Üdvözlégyet” és kiléptem az udvarra. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit a megvető tekintetek sokasága ébresztettem bennem. Ilyenkor mondják, elsüllyedtem szégyenemben. A szertartásos temetés után, nem felindultan, nem rosszallóan, megmagyarázták, hogy a halott nyugalmát nem szabad megzavarni. Magunkban gyászoljuk. Megértettem. Egyúttal azt is, hogy a muzulmán világ más világ. Tiszteletben tartottam. Befogadtak...
1972. május elseje. Magyarországi rokonaimat vezettem a Pliva folyó eredetéhez. Kb egy kilómétert, az út legvégét, gyalogszerrel kellett/ kell megtenni a végcélig, a számtalan vízimalommal ékesített patak mentén. Az egyik dolgozott. Nagybátyám megkérdezte, be lehetne-e kukkantani. Bementem, megkérdeztem – örömmel fogadtak bennünket. Nagybátyám, lévén volt belgrádi diák, nagyon jól elbeszélgetett a vízimolnárral. Ma sem tudom hogyan, de negyed órán belül a rögtönzött terítéken báránysülttel, friss tejjel, túróval, hagymával, kenyérrel és az elmaradhatatlan szilvóriummal vendégelték meg a kilenc tagú csapatot. Előtte se, utána se láttam vendéglátóimat. De üzenetük, szívélyességük most is kísér. Ezt a hangulatot éreztem folyamatosan a majdnem húsz éves ott tartózkodásom alatt – végig. Viszont voltak baljós jelek is, melyeket az akkori hatalom a szőnyeg alá tudott söpörni, mint utóbb kiderült, sikertelenül.
Jugoszlávia szétesésével azt az országot veszítettem el, ahol mindenütt egy kicsit otthon voltam, amit tényleg szerettem. Hisz Kasztavban születtem, Zentán nőttem fel, Zágrábban diplomáltam, magisztráltam és doktoráltam, húsz évet Boszniában dolgoztam, a világ helyett bejártam az egész országot Horvát Zagorje és Crna Gora kivételével. „
Fehér Illés élete tele van jelentéses történetekkel, meghatározó élményekkel. Ezekből ugyan az ő műhelyében nem születik irodalom, viszont hozzájárulnak ahhoz, hogy az általa felvállalt költői közvetítést a lehető legmagasabb hőfokon kivitelezze. Ma is élénken él benne az a belső indíték, ami lefordíttatta vele Pero Zubac egyik emblematikus versét, a Mosztari esők-et.
„1972-ben került kezembe a vers – akkor már bosnyákföldön éltem. És egy Svetlanának kezdtem udvarolni. Fura egy Svetlana volt, az idill nem sokáig tartott, de a verssorok számomra még mindig igézőek. A költő nem is Mosztárban, hanem Újvidéken írta, Svetlana (Tünde) pedig még csak nem is létezett. Erről így vallott nekem Zubac: – Azt sem tudom, hogyan jutott eszembe ez a név. Újvidéken írtam, az egyetemista éveim alatt felgyűlt érzések kísértettek. Egy éjjel, a Ifjúsági Szervezet irodájában hoztam össze, a Sugárúton, amit akkor Tito marsallnak hívtak, ma Mihajlo Pupin. Egyetlen példányban gépeltem, mert nem találtam indigót. Még az éjjel borítékba tettem és reggel Zágrábba postáztam. Ha véletlenül elveszett volna, ebből semmi sem marad.”
A vers egész vonulata nem csak a költő, hanem a fordító ifjúságáról is szuggesztív képet nyújt.
Pero Zubac: Mosztári esők
Egyszer, ősszel, Mosztárban szerettem egy Tündét,
ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
fejét venném, fejét venném,
ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
fogait kiverném, fogait kiverném,
ó, ha tudnám, a gyömölcsöt, a még éretlent
ki szüreteli bennem.
Mondogattam, kölyök vagy, csitri vagy,
mindenfélét összehordtam.
És sírt a karjaim közt, bántották szavaim,
mondogattam, angyal vagy, ördög vagy,
tested érett, miért játszod a szüzet,
és Mosztár felett egész éjjel valami
kék eső esett.
Eltűnt a nap, eltűntek a madarak, minden eltűnt.
Kérdezte, van-e bátyám, mit tanulok,
horvát vagyok-e, szeretem-e Rilkét,
mindenfélét kérdezett.
Kérdezte, mindenkivel így viselkednék-e,
Isten ments,
halkan kérdezte, szeretem-e,
és Mosztár felett valami kék eső esett,
magasztosan fehér volt a szoba sötétjén
de nem akarta,
nem akarta vagy nem merte,
az ördög sem tudhatja.
Az ősz, az ablakszárnyon a bágyadt ősz
az ő madár-szemei, őzike-combjai,
szemölcse volt, szemölcse volt,
meg nem mondhatom,
szemölcse volt, lila, alig látható,
vagy csak nekem tűnt úgy.
Kérdezte, horvát vagyok-e, van-e barátnőm,
szeretem-e Rilkét – mindenfélét kérdezett,
az ablakon az esőcseppek kopogása gyerekkorom
karácsonyi hangulatát idézte,
az Alsóváros felett csendes éji dal lebbent,
Te, Szulejmán, felnevelt anyád.
Szétterítette éveit a parkettán.
Telített ajkai az érett őszibarackot,
mellei a kiskutyák melegét idézték.
Mondogattam butácska vagy, beképzet vagy,
Tünde, Tünde, tudod-e, az atom korszaka van,
De Gaulle, Gagarin és marhaságok,
mindenfélét összehordtam,
csak sírt, csak sírt.
Elvezettem a Rézverde utcába, cukrászdákba,
mindenhová vezettem,
barlangokban rejtegettem, góréba vittem,
a hidak alatt bújócskáztunk, a Neretva csikó,
a régi híd alatt Crnyanszkit idéztem,
gyönyörű, suttogta, gyönyörű.
Térdeit rajzoltam a nedves homokba,
nevetett, az első liliomok tisztasága sugárzott
vidám nevetéséből,
a mecsetekbe vezettem, Karadzsoz-bég halott, mióta halott
a súlyos türbé alatt;
Santity sírjára virágot vitt,
elpityeredett, mint általában a nők,
mindenhová vezettem.
Ez a mostani nyár, ez valami egészen más,
verseket írogatok,
egy napilapban fél hasáb Pero Zubacnak jár
és semmi több,
akkor Mosztár felett egész éjjel
kék eső esett,
magasztosan fehér volt a szoba sötétjén,
de nem akarta,
nem akarta, vagy nem merte,
az ördög sem tudhatja.
Se azt az eget, se azokat a fellegeket, se a háztetőket,
a halvány napot – Mosztár felett a kiéhezett fiút
képtelen vagyok feledni,
se hajtincseit, kicsiny szamóca-nyelvét,
nevetését mely olykor átkozottul sértő volt;
a Fehér Domb kápolnájában azt az imát,
Isten hatalmas, állította, túlél minket;
se a súlyos, kék esőt,
ó terméketlen ősz, az ő ősze…
Beszélt a filmekről, James Dean-ről,
sokmindenről beszélt,
szomorkásan, kicsit sírdogálva a Karenyin-dinasztiáról;
mondta, Cyde Griffiths a hangyát se
tudná eltaposni,
nevettem – ő gyilkos, gyerek vagy;
azt az utcát se, azokat az újságárúsokat se a napilap
utolsó kiadásával, azt a kirakatban lévő féligfonnyadt
szőlőt se tudom elfelejteni,
azt a Mosztár feletti keserű
őszt se,
azt az esőt,
egész éjjel csókolt, ölelt,
esküszöm, semmi többet,
semmi mást nem tettünk.
Jöttek az újabb nyarak, jöttek az újabb esők,
egyetlen egy levél Ljubljanából,
miért onnan,
a járdára hullott leveleket se, azokat a napokat se
nem bírom, nem tudom
kitörölni.
Írt, kérdezi mit csinálok, hogyan élek,
van-e barátnőm,
egyáltalán gondolok-e rá, arra az őszre
az esőre,
azt írja, Istenre esküdve, nem változott,
ugyanolyan,
higgyek neki, kacagjak
Krisztust régren, nagyon régen elátkoztam,
és túlságosan nem is érdekel,
esküdözve, eskü nélkül,
másként nem lehet, kár hazudni.
Beszéltem neki Lermontovról, Chagallról,
sok mindenről beszéltem,
kopott Zweig könyvet cipelt magával,
délután olvasgatta,
hajában volt a rejtett nyár, a napsugár,
csöppnyi tenger,
az első éjjel a bőre is mintha sós lett volna,
halak szunnyadtak ereiben;
nevettünk, bámulva a hídról cigarettáért
ugrándozó gyerekeket,
nevettünk, elmúlt a nyár, ők meg ugrálnak – persze gyerekek,
mondta: életükbe kerülhet, tüdőgyulladást kaphatnak...
Azután jöttek a hallgatás percei, hosszan, nagyon hosszan,
szabadon kalandozhattak gondolataim,
megfejthettem Spinozát,
órákhosszat nyugodtam
bámészkodhattam,
kavicsokat dobálhattam,
el is mehettem akárhová, valahová messzire,
meg is halhattam volna ölében, magányosan,
elhagyatottan,
madárrá, vízzé, sziklává is változhattam
volna,
csaponghattam…
Hosszú, törékeny, halvány ujjai voltak, de fürgék,
bújócskáztunk és katicabogarat játszottunk,
Tünde, gyere elő, a szikla mögött vagy,
nem vagyok vak,
ne bolondíts, gyere, ne csintalankodj,
elfenekellek;
mikor ő keresett – a folyó medrébe is
rejtőzhettem – megtalált volna,
azt mondta, rögtön rámérez,
jól ismer.
Sosem hittem neki,
valószínű kukucskált ujjai közül.
Szerette a gesztenyét, a Rondón vásároltuk,
felvitte a szobába, cérnára fűzte,
szerette a rózsákat, azon az őszön, elárasztottam,
dobozba gyűjtötte a hervadtakat.
Kérdeztem, mi a véleménye a világról,
hisz-e a kommunizmusban, cserélne-e
Natasa Rosztovval, össze-vissza kérdezgettem,
olykor együgyűen, hogyne tudtam volna;
kérdeztem, szeretne-e egy kisfiút,
mondjuk szőkét,
szökdelt mámoros örömében – igen, igen,
azután, egyszerre, nagyon szomorú lett,
halott gyümölccsé vált:
nem és nem, nézd csak, tán a Jupiterről
csöppent ide,
ki az a Pero Zubac, hogy pont ő
nem valaki más,
á, dehogy, mintha legalábbis Brando lenne
vagy valaki efféle.
Mondogattam, buta vagy, okos vagy,
ördög vagy, angyal vagy,
mindenfélét összehordtam.
Semmit sem hitt el.
Ti férfiak született hazugok vagytok,
zsiványok vagytok,
sokmindent mondott.
És Mosztár felett valami kék eső esett…
Tényleg szerettem Tündét,
egy őszön,
ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
fejét venném, fejét venném,
ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
fogait kiverném, fogait kiverném,
ó, ha tudnám, a gyümölcsöt, a még éretlent,
ki szüreteli bennem.
(1965. október 8.)
Fehér Illés érdeklődése nem állt meg a költészetnél, hanem kiterjedt a prózára is. Ő sem tudott ellenállni a nagy irodalmi személyiségek varázsának, így aztán a Nobel-díjas Ivo Andrić rövidprózájával próbálkozott. Mit sem törődve azzal a megosztottsággal, amivel a nagy író műveit manapság is értelmezik.
Ivo Andrić: Az éj - Noć
Nem tudom, mikor szállt le ez az éj és azt hiszem, sosem lesz vége. Már elfelejtettem, volt-e valaha is nappal. Egyetlen hatalmas éj az emberek szemén, a virágkelyheken, a levélereken, a folyók víztükrén. Egybeolvadt a föld az éggel, a tenger a szárazfölddel; az álom valóság, mert az emberek és tárgyak álmai emberszínűek. A ritka, messzi csillagok csilláma sem változtat semmin, tehetelen fényüktől az éj csak sűrűbb, sötétebb.
A lélek a tér gyászszalagos özvegye, gondolataink megszeppent éjjeli pillangók.
A nap csak emlék.
*
A kertben a rettenet és az éj. Iszonyú dolgok történnek; elhalnak a rügyek, mohába hullanak a magok és rothadnak, küzdelem minden talpalatnyi földért. A néma események átkok, de mindent befed a súlyos éj, a titkok barátja, és semmit se látni.
Mintha Isten elfeledkezett volna teremtményeiről, ez a mi sötétségünk az Ő tette, pedig csak ha gondolna ránk, gondolata a legfényesebb napként ragyogna. Hát az Isten is feledékeny? Soha nem virrad?
A kert egy sarkában, mint ősszel általában, sokfajta növény nő együtt, összefonódva, rendszertelenül, a szél és a víz akarata szerint, ahol minden piciny sors fölé emelkedik a Napraforgó. Meztelen száron magas, szívós gavallér, de már lekonyuló, talán abba az irányba, ahol az utolsó napsugár eltűnt. Mellére esett az egykor ékes feje, kiszívta a forróság, a szenvedély, a díszes mundérból szinte semmi sem maradt, az arany kalpag szirmai mára már hervadtak, ragadósak. Számára legnehezebb az éj, de a legbátrabban viseli. Ő, minden hajnal hő szerelmese, a nap szerzetese és a tűz elkötelezette, mennyei kalandor, elhal, bomlik a sötétben, de őt a remény sosem hagyja el és nem kevésbé hetyke mint az utolsó nap, mikor a napsugár érte és feje körül a méhek döngicséltek.
Közvetlen alatta él a Sárga tulipán; az éj a virágzásban érte, a még ki nem bomlott kelyhet érte a fagy és a sötétség, keskeny levelei kifakultak, mint az alagsorban sarjadó virágok. – A reggel nem váltotta be igéretét, a fény nem csókolta levelét, a szél nem hozott pollent; megcsalt a sárga tulipán, szomorúan, keseregve hervad el az éjben, mint a gyötrelmeiket viselő asszonyok. A sosem volt önálló Kakascímer hervad el elsőként. A kerítés mellett hever, senki sem veszi észre a sötétben. Az egykor, míg nappal volt, a gomblyukakban büszkén, pompásan virító Piros szekfű most szinte láthatalan, szirmai bezárultak, hogy elrejtsék élénk színüket, mintha tagadná, hogy valaha is, mint pazar virág létezett. Bizarr módon azt hiszi, hogy ez a teljes éj csak félreértés, a napot lehetne helyettesíteni, csak éppen nem tudni, milyen módon. Különben is, ezt már régen megjósolta.
A Rezeda fiatal, szorgos háziasszony, háztartását a sötétben vezeti és legjobb belátása szerint igyekszik a nyomorhoz alkalmazkodni. És alig észlelhetően, még mindég illatos.
A Termetes Ibolyák, melyek soha semmibe nem avatkoznak, de szivélyesek és megértőek, megvakulnak és szemlélve kék szemeikkel a szerencsétlen Napraforgót, melybe titokban szerelmesek, bánatukban elpusztulnak.
A kerítés tövében szétszórt dús levelű Tulipánok magasak, mint mindég. Ki tudja, honnan szívják az éltető nedvet és hogyan léteznek nap nélkül. Nekik soha, semmi se fáj, jól érzik magukat, büszkék, de viráguk trágyaillatú.
A gyep között meghúzódó, virághulladékból élő Fekete bogár állandóan a nehéz időkre panaszkodik. Szerinte az éj istencsapás, ami az ártatlanokat is, a bűnösökkel együtt sújtja.
„Elegem van mindenből, mormogja, amint a nap, akár csak a felhő mögé bújik, és mindannyian együtt kiabálják: Nap, nap, napocska, hol vagy?! Elhervadunk, kiveszünk a ködben, fagyban; napocska, barátunk, megmentőnk, merre vagy? Na tessék! Így jár az, aki a tortára habot kér.” (A Fekete bogár sok ismert közmondással támassza alá gondolatait.)
A Napraforgóról másként sem beszél, mint olyan beképzelt hólyagról, aki megkapta a magáét, és úgy egyáltalán mindenki a maga módján hibás. A fekete bogár állandón gyűjtögeti a morzsákat, tárolja odújában és átkozza születésének pillanatát.
A virágok között, minden talpalatnyi földön, mélyen gyökerezve, selymes fű nő. Most kifakult és a nehéz időkben csak tengődik, de sok van belőle és még akkor is, ha tapossák, irtják, újra éled, amint jönnek a jobb idők.
Így lélegzik a kert éjjel.
Ivo Andrić Travnikban született, horvát szülők gyereke, de az egyetem elvégzése után szerbként kezdett viselkedni, mindvégig szerbül írt, akkor is, amikor tulajdonképpen a boszniai élethelyzeteket ecsetelte. A délszláv háború ideológusai, bosnyák részről azt állítják, hogy Ivo Andrić művei gyalázzák a bosnyákokat és azok országát. Fehér Illés rámutat: ez az értelmezés ráadásul teljesen értelmetlen, mint azok a történések, amelyek megosztották a délszláv társadalmat.
Ezzel kapcsolatban a fordító felhívja a figyelmet Đuro Damjanović szerb költő egyik mélyen megrázó kortársi versére, amely az alábbi megjegyzéssel látott napvilágot magyarul: „Srđan Aleksić-et, a Szerb Köztársaság Katonaságának katonáját saját bajtársai verték agyon 1993-ban puskatussal, mikor Terbinjében egy bosnyák ismerősét akarta megvédeni.”
Đuro Damjanović: Kép a háborúból
Verték.
Verték és verték.
(Jaj! Ó jaj! Ó jaj!)
Verték,
verték, verték.
(Jaaaj! Ó jaaaj! Ó jaaaj!)
Verték, verték, verték, verték.
(Jaaaaaj! Ó jaaaaaj!)
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték, verték.
Kik?
„Kik?” A katonaság.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Milyen katonaság?”
Melyik katonaság nem vert?
Verték, kegyetlenül verték,
kezdetben ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, lábbal rugdosták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték
fáradt ököllel, pihent lábakkal.
Verték, verték, verték,
elfáradt lábakkal rugdosták,
megpihent ököllel folytatták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Miért?”
Mert nem volt hajlandó verni.
Verték, verték, verték,
verték, verték, kegyetlenül verték.
Pisztolycsövet dugtak
véres jajjal tele szájába
mely könyörgött: „Hagyjatok!”
Verték, verték, verték,
és mikor már kezeik, lábaik
fájtak az ütlegeléstől
puskatussal verték.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték, verték,
verték, puskatussal verték.
Verték, verték, verték
és puskacsövet dugtak
véres jajjal tele szájába.
Véres jajjal tele szájába
mely könyörgött: „Öljetek meg!”
Verték, kegyetlenül verték.
Verték, verték, verték, verték
míg állt, míg esett.
Verték míg állt,
verték míg esett.
Verték, verték, verték,
verték míg esett.
Verték miután elesett.
Verték míg feküdt.
Verték, verték, verték,
emelték és verték
míg újra el nem esett.
Ismét emelték,
és tartották
tartották hogy ne essen el,
tartották és verték,
míg újra el nem esett.
Verték ököllel, lábbal,
ököllel, lábbal, puskatussal,
puskatussal, lábbal, ököllel,
ököllel, lábbal, puskatussal.
Verték, verték, verték,
verték, lelketlen lelkükkel
utálattal verték.
Verték, verték, verték
de ő már nem jajgatott,
véres szájával nem ismételt,
nem szólt.
Verték, verték, verték,
de ő már nem könyörgött,
se „Hagyjatok”, se „Öljetek”.
Ők akkor mint valami palántát
leöntötték vízzel.
Leöntötték vízzel,
nem azért hogy enyhítsék fájdalmát,
lemossák az alvadt vért,
a halálból hozták vissza,
halott mivoltából felélesztették,
felélesztették nem az életért,
hanem hogy még élve ütlegeljék,
tovább verjék.
Mikor ebben a krisztusi munkában
kudarcot vallottak,
holtában verték.
Fehér Illés hazájának vérbeli gyermeke. De egyúttal Közép-Európának is. Számára nem elképzelhetetlen, de tűrhetetlen, hogy valakit verjenek csak azért, mert erkölcsi parancsát teljesíti. Még akkor is, ha a nyájszellem, a többségi megszállottság mást diktál. Pedig sokan gyakorolják a gyávaság legelemibb lépését: a tömegbe vegyülést, a tömeggel takarózást. Ezért van az, hogy a közösségi értékek legtöbbször egyéni kvalitások, teljesítmények mentén jönnek létre. A közösség inkább háborúba megy, rombol vagy rohamra indul. A védekezés, a tartás viszont az egyénen áll vagy bukik. Tanulságos ebből a szempontból Nikola Paripović furcsa verse az 1914-es szarajevói merénylőről, amely költészetként aposztrofálja Gavrilo Princip kilőtt golyóját...
Nikola Paripović: Princip költészete
Az ifjú Balkánért
A lomha császárság mocsarába
A daloló délért
А töprengő északra
Költészetünkért
Logikájukba
A létért
Az enyészetbe:
Lövök.
Fehér Illés maga is költő anélkül, hogy törekedne rá vagy hogy egyáltalán a tudatában lenne. A lehető legvéksőkig képes azonosulni szerzőivel, hogy tolmácsolásaira pontot téve egyúttal el is távolodjon tőlük. Közelítés és távolítás – ez a korszerű művészi világlátás, a filmszerű fókuszálás mesterfogása. Egyetlen kulcsa van, amit ha nem szerez meg az ember, akkor rendszerint hamis képet nyer. Így van ez a kötelező összezárásra szólító vérségi kapcsolatokkal is, az álságos szolidaritással; egyáltalán van-e ilyen belső parancs? Muszáj összefognunk valaki ellen – ahelyett, hogy mindig csak valamiért fognánk össze?
Ezüst hídján erről is hoz számunkra üzenetet Fehér Illés:
Dušan Praća: Arctalan ikrek
Egymásban vagyunk mások,
mi ikertestvérek,
mégis egyek.
Hiába rajzolunk a sima arcra személyes jegyet,
sárgacsőrű madárrá változik,
az üres kalitkában tőlünk szebben énekel.
Az átlagos világtól különböző
hőn áhított különbségről dalol,
Szkülla és Kharübdisz közötti újabb kalandokról,
ütésektől ütközésekig
minden tettünk aranytamburába ütközik.
Hiába tartjuk
sminkeléskor egymásnak a lámpást,
kifejezni saját egyéniségünket akarjuk;
természetünk szürke testvériségbe kötöz,
ahol a testvéri trágyadomb testvériesen bűzlik.
(A szöveg között Fehér Illés műfordításai)
*
Némileg szégyenkezem, hogy bár egy évben születtem Fehér Illéssel, s eltelt fölöttünk több mint hetven esztendő, de csak most ébredtem rá arra, hogy mit nyerhettem-nyerhettünk volna, ha ott tudjuk őt, magunk mellett, az övével rokon vagy egybevágó törekvéseink oldalán. Bár lehet, hogy ez csupán a látszat – hiszen ha tudtunk róla, ha nem, ő akkor is végezte s végzi tovább a sajátját, amit kiszabott magának: csiszolgatja-építgeti ma is ezüst hídját, amelyen úgy járnak-kelnek a poéták, a toll emberei, a szerb, a magyar költészet és a világlíra nagyjai, mint egy békebeli promenádon. S közöttük mi is, lelkesülten, szabadon és a másságra nyitottan. Ahogy azt legjobb pillanatainkban szeretnénk...
Csíkszereda, 2014. október 19.
Az Ezüst híd – Srebrni most internetes elérhetősége: http://feherilles.blogspot.ro/
A Magyarul Bábelben portál elérhetősége: http://www.magyarulbabelben.net/