Embedded Files
Még egy tragikus véget ért, korán eltávozott markáns tehetsége a jelenkori román költészetnek ez az immár örökké 37 évesnek megmaradó fiatalember, aki 1964-ben született Bukarestben és egy halálos kimenetelű közlekedési balesetben végezte 2003-ban. Elektronikai fakultáson végzett, Nagyszebenben telepedett meg, a román irodalmi élet aktiv tagjává vált. Főszerkesztője volt az Euphorion c. folyóiratnak. Kötetei: Obiecte mişcate (Elmozdított tárgyak, 1991); Lucruri simple sau Echilibrul instabil (Egyszerű dolgok vagy a bizonytalan egyensúly, 1992); Limitele puterii sau Mituirea martorilor (A hatalom korlátai vagy A tanúk lefizetése, 1994); Familia şi Echilibrul indiferent (A család vagy A közömbös egyensúly, 1995); Banchetul, echilibrul stabil (A díszlakoma; A biztos egyensúly, 1998); Manual de gânduri care liniştesc; Manual de gânduri care neliniştesc (Nyugis gondolatok kézikönyve; Nyugtalanító gondolatok kézikönyve, 2000). Halála után két versválogatás is napvilágot lát költészetéből. Költői versengést, pályadíjat neveztek el róla. Költészetének fontosságáról vall az a súlypontos válogatás, kritikai irodalom, mely a marosvásárhelyi Vatra folyóirat 2013/3. számában látott napvilágot, Kocsis Francisko gondozásában. Válogatásunk a lapban közölt kisantológia, illetve az interneten fellelhető Iustin Panţa-versanyag alapján készült.
Prológus (Prolog)
Ő egy pillanatra elfelejtette, mily tökéletes arcvonásai összhangja
és mennyire kifogástalan a fiatal testmozdulatok könnyedsége;
miként hajdani rítusokból (a sors iróniája: gyakran a gyászszertartásokból)
nem maradtak fenn csak a sportjátékok és a vetélkedők,
gesztusában csak a gyűlöletet őrzi.
Nem csupán ruháit vetkőzte le akkor, arcától is megvált,
vékony ujjairól és kékköves csüngőjéről ismertem fel később.
Majd visszaemlékezett, vagyis fölfedte
valóságos kinézetét - akár egy éjszakára kint felejtett edény,
amelyben reggelre megtaláltad az eltelt éjszaka egy darabját,
mint egy megmaradt löttyöt
(az éjszaka pontosan akkora részét, amennyi az edénybe fért - egy-két liternyit,
mintha az edényt szájával lefelé fordították volna
csapdába kerítve így a sötétség)
ezen túl, a táj egészen olyan, amilyennek tudtad.
Egyszerű dolgok (Lucruri simple)
Csak az egyszerű dolgok sosem kiábrándítóak -
az árnyas ház amelyben reggel késeig aludtam
az ablak amelyen át közönyösen néztem a kapu előtt elhaladókat
a délutánok mikor lejöttem és semmi se járt az eszemben.
(Egy ízben gondoltam az ő szavaira. Annyi a pénz e világon
s annyi mód rá, hogy megszerezzük. Nem érdekelnek. Az emberek kábszerezni
akarnak. Én süteményt eszem, megiszom egy hűsítőt, szóval egyenes utakon járok.
Nyugis lény volnék, nem gondolod? Egyszerű, nyugis ember vagyok.
Nyilván, hazudott.)
A csönd egyáltalán nem egyszerű dolog,
ahogy régebben hittem -
olykor megérzed miként zúdul alá iszonyú magasból
benned valami - tárgy amiről sejtelmed se volt
s a csöndben a puffanást várod mely a zuhanás
végét jelenti. A magasság felmérhetetlen,
a tárgy zuhanása még hosszan kitart, benned marad a feszültség. Ha szerencséd van, el is feledhetnéd -
senki nem érzi hiányunk, de jelenlétünket sem. Egyszerű
háztartási foglalatosságokra gondolunk, vagy hétvégiekre,
amikor, néhány órára talán, kivonulunk a friss levegőre, hogy kevesebbet cigizzünk. Egyszerű szavakat használunk, mint elemista korunkban, amikor a
gyermekek alanyt s állítmányt tanulnak és példamondatokkal rukkolnak elő. A ló füvet legel a dombon. Az emberek hazatérnek a mezőről. Vagy millió
egyebet.
Úgy, ahogy elfelejtkeztünk az állomási esetről,
amikor túl későn értünk a peronra, a vonat elment
s egy láthatatlan valakinek integettünk
nem láttam a vonatból mely kéz válaszolt nekem, vagy válaszolt-e egyáltalán.
A felejtés sem egyszerű dolog ám.
A látogatás (Vizita)
Miután harapsz az almából megnevezed a helyet ahonnan haraptál
az almából a harapni valót -
szavak helyett megnevezel egy üres helyet, egy nemlétező teret
mintha szeget vernél a levegőbe.
Így aztán róla se kellett volna beszéljünk,
eltávolodott, elbújt, rá se lehet találni.
Szóvá tettem neki egyszer. Hogy a szerelmünkhöz igazított függőón
ferdén lóg.
Azt kérdezte, Mire gondolsz?
Semmire, válaszoltam.
Akkor kifordult a szobából, szelíden mosolygott,
tudta, hogy a semmi, amire gondoltam, teljesen más mint
az a semmi, amire ő gondol, amikor megkérdem tőle, Mire gondolsz?
Elnéztem őket, éppen ajtót nyitottam, egy nő és egy férfi, mily elégedettek és közömbösek, ők ketten vannak, vasárnap van, esőbe hajló nap, s mire
gondoltak? hogy keressük fel ezt az illetőt, ennél jobbat úgyse tehetnénk, átnyújtanak nekem egy virágcsokrot, és mivel ezen a vasárnap reggelen fél
órával többet aludtak, lustálkodtak az ágyban, szorozva-osztva mit vásároljanak, kifizették-e a telefont, kávéval-konyakkal kínáltam őket,
visszafogottan beszéltem, ő néha megkérdezte: Esik odakint?, ő néha válaszolgatott neki, közömbös és közös ismerősökről beszéltünk, nekik eszükbe
jut a másnap, amikor ugye kell, és felállnak, távozni készülődnek, az úton a lány
arra gondol hogy megmelegíti az ételt, a fiú a holnapra
gondol amikor ugye kell
és válaszol. Semmire.
Ő sokat sír. Zokogva vetkőzik.
Sok csinos ruhát lefejtett magáról, tenger könnyet ontott -
sosem értettem meg: még meztelenebb kívánt lenni
kitakarni tekintetét a könnyek alól (mily páratlan érzéki vágy)
vagy a könnyei voltak olyanok, mint egy meztelenségét, szüzességének érinthetetlen tisztaságát
végsőkig őrző fátyol?
Közelebb léptem, zokogott,
feszült léptekkel, oly távolinak tűnt,
megérintettem: mutatóujjam hegyét mutatóujja begyéhez érintve
Álltunk ott megkövülten:
mutatóujj hegye mutatóujj begyéhez szorítva.
Próbálok egy verset írni - IV
(Încerc
să scriu o poesie - IV)
Oly kedves a számomra hogy föl kell költenem őt az éj közepén.
Ismét a valóságba lépek, miként Gulliver a törpék országába.
Ahhoz, hogy a közép, a központ fölmelegedjen,
perzselned kell, megégetned a szélein
(ez egyként érvényes a pizzára, de egy nőre is.)
Először is, ő egy megkeseredett szőke, továbbá zavarodott,
mert ismeri tekintetemet, az arcán valamilyen jel után kutatok arról
hogy törődik velem -
az ő tekintete a szerelmes nő álmos de figyelmes szeme
amely kezdetben bizalmatlanul néz rád a nyitott ajtó résén át.
Utána alapos lesz s fölmelegszik.
Még odébb hirtelen ráébred arra, hogy a csütörtök és a péntek
közötti éjszaka közepén járunk; és ha továbbra is együtt maradunk ágyunkban,
egyikünk a másodperc tört részénél korábban lép be a
pénteki napba (jobbján a nap egy másodperccel hamarabb kél fel),
és ez példátlanul súlyos dolog -
úgyhogy öleljük át egymást - mondja ő -,
feküdjünk egymásra, lépjünk egyidőben... a péntekbe.
Tekintete most csurig teli érzelemmel,
amely híres uralkodói házak sajátja,
a keleti fehér rabszolganők tragédiája,
a paradicsomi névtelenségé,
a roppant, nemtörődöm macskákra emlékeztető kurváké,
a biztosíték feltűnő hiánya révén kettőzött ígéreté.
Mellei méhpempőtől feszülnek.
Verejtékes arca parázslik,
mikor testéhez érek színe ujjaim hegyén marad
mintha lepkeszárnyat érintenék.
Tüzének teljes pompájával, érzékiségével bekerít,
beleborzongok, magával ragad,
a mélytorkú, fölhevített kályha lángja.
Most, minden percében, varázsos tünemény.
(Olykor szaladunk s küzdünk mintha valaki elbűvölt volna,
akinek távolléte békét hozna ránk.) (...)
Az idő teltével
az aggodalom látványáért összefonódik, majd átadja helyét
az aggodalomnak hogy nem láthatom.
Nem tetszik nála... de kedvelem ezt a nemtetszést.
Elgondolom: egy magányos szépség
jobban rabul ejt
mint egy közprédának kitett szépség, a társaság szemében.
És: szédítő a különbség
egy olyan asszony között aki a szobai huzatban ül
és aközött aki megáll a szélverésben.
Ezalatt egy középszerű kisasszony,
amilyenből ezrével élnek a városokban,
kacarászott, misztifikálva a kacagást,
hogy semmitmondó párbeszédet folytasson,
s a sírással is ez a helyzet.
Próbálok egy verset írni - X (Incerc
să scriu o poesie - X)
A korcsolyaművésznő korcsolyázik és sír -
szökellései a jégen a szögletes és ködös éjjelen
egy bukott angyaléi, aki már csak alig-alig válik el, alig emelkedik
az égnek -
a korcsolyapálya enyhén világos mennyezete felé -
könnyei a jégparkettre fagynak
ízük az imént eltörött csészéből kifolyt teát idézi,
azt az emlékterhes folyadékot -
mily válogatott ízkavalkád.
Piruettjei elárulják hogy
a mozdulatok néha érzelmeket keltenek
a jégen siklás közben, illő hátsó gondolattal,
a megszokás és a szánalom egyet jelentenek -
kölcsönösen átírják egymás értelmét -
minékünk meg, mint előrelátó páciensek, óvakodnunk kell
e cinkos pillanatoktól.
Egy teljes emlékezet, a haláltusa előjátékaként,
ez maga a jég, melyen a korcsolyázó siklik -
a korcsolyapálya bizonyos szögéből, talán az állóhelyekről
nyolcasok közben megvénült bábunak tűnik -
de ez a benyomás csalóka,
az érzelem tán megtört, roskadt valamennyit,
de vénülésről szó sincs,
ahogy egy hangversenyen valaki sietve fedné el
egy közeli akkorddal a hamis, rossz helyen keltett hangot -
amit a figyelmetlen vagy ügyetlen zenész produkált,
körkörös tánca a (számunkra nem) mai és mégis tovatűnt ringben
szabadon szárnyal elő a korcsolyái alól áramló fagy hidegéből,
a korcsolyaművésznő kiigazítja szándékaink körvonalát
és arra gondolunk (amiként az alsóbbrendű ember hosszas várakozásában
eltompul vágy és érzelem),
hogy eloldozva, szabadon csak az marad meg, aki közülünk való, evilági
és közben azon is túli.
Próbálok egy verset írni - XII
(Incerc să scriu o poesie - XII)
Íme, miről gondolom, hogy említésre méltó:
A sztrájkoló munkás felém kiáltja: "Munkát adjatok! Nem
akarok utcára kerülni!"
Mire én munkát adok neki,
odaállítom, gyártson láncot s bilincset,
amivel aztán megkötözhetem,
vagy puskát és lövedéket,
amivel aztán belélőhetek.
A munkások most jókedvűen, egyesek már-már boldogan
tömegeik erejében bizakodva (elvégre munkához jutottak
és két vállra fektették a gazdát)
szorgalmasan az általam biztosított munkához láttak.
Vidáman, eredményesen dolgoznak.
Én nem nyugszom bele, hogy kevéssel beérjem és hogy többé ne legyen szükségletem.
Ezalatt (a képzelet szárnyán) megérkezik ő,
aki lány, s 25 évenként visszatér hozzám,
s akivel nem volt közös gyermekkorunk.
Szépséges ifjú teremtmény
szépsége öntudatlan,
s emiatt ösztönösen és szédítően érzéki
(tudattalansága a legerősebb ajzószer).
A ma reggeli serkenéskor, tiszta szándékkal
állította: szeretné, ha többé nem folyna a viz,
az ég nem feszülne a fejünk fölött és a tűz
se melegítene.
Közben a munkások feltöltötték a raktárakat,
lánccal és bilinccsel, puskával és lövedékkel.
Saját dalokat és hazafias nótákat énekelnek,
beszélgetnek, söröznek, meccset néznek,
s úgy vélik, éljenek bárhol, az a hazájuk.
Besötétedett és a lány így szólt a cinkos sötétben:
az éjszakából háromszor akkora éjszakát képes teremteni.
Hiszek neki.
Ő magyarázatra termett, de megmagyarázhatatlan;
látnod kell és láthatóvá kell válnod, suttogja
erre kell törekednie bármely értelmes embernek -
most lelkesülten és talpon állva beszél.
hirtelen észrevettem, hogy felöltözött:
ugyanaz a szépséges fiatal nő,
csak immár gyászruhában, kurta szoknyában,
s halhatatlan lábait fény és fenség füröszti.
És eltávozott.
A munkások újra sztrájkba léptek.
Mert egyesek közülük, de még inkább a gyermekeik, időközben
kijárták az iskolát
és megértették, mire valók az én fegyvereim,
megkaparintották őket és fraternizáltak a katonákkal.
Engem kivezettek a város terére, a szobor tövéhez,
felsorakoztatták előttem a kivégzőosztagot,
a parancsnok igy kiáltott: "Tüzelj!", "Tűz!"
A katonák, az ostobák,
töltöttek, céloztak, hátraarcot csináltak
(a katonáknak néha úgy rémlik,
hogy ezt a parancsot hallják:
"Hátraarc!" - s azonnal végrehajtják)
és tüzeltek. Teljesítették a parancsot...
Majd a laktanyákba húzódtak, megfáradva,
mintha 25 éven át háborúztak volna.
Magamra maradtam a város főterén,
csak én és a szobor - tekintetemet reá vetettem -
kurta, virágos szoknyát viselt
mely fénybe s fenségbe vonta halhatatlan lábait
amikkel fürgén leszökkent a talapzatról.
Ha lehet ötletszerűen élni (Dacă se
poate trăi la întâmplare)
Ha lehet ötletszerűen, sorstalanul élni
e szörnyen szeles napokban és nem csak most -
hazudok neked, s te majd hiszel nekem, megreccsen az ablak,
huzat van és nem veszed észre ravaszdi válaszom,
bármit mondtam volna neked, egyremegy, sajnálom magamat, amikor hallom, hogy egy szép nő képes találkozni egy férfival, valahányszor elhaladok
egy templom mellett, az út túloldalán csodaszép nő lépdel és még csak a szavaink se találnak egymásra
Létezik néhány pillanat, miután kiugortál a repülőből, mondom neki,
mikor az ejtőernyő még nem nyílik ki,
a huzat becsap egy ajtót és te mondatomhoz egy szót ragasztasz
amiről azt képzeled, hogy hallottad, de csak az az ajtó csapódott.
Olyan ez, mintha a házban lévő valamennyi tárggyal beszélgetnék e szeles időben -
és most szólnom kell hozzád,
egyetlen öltönyöm hamarosan kimegy a divatból
könyökben-térdben elkopik - miként állhatnék akkor eléd?
Megjelenésem, ma, nem lep meg senkit, mintha a régmúlt emberéé lenne,
ők nem tudnak egyéb tettekről, amiket ne követtek volna el korábban is
az istenek vagy a héroszok.
Vallomás (Mărturisire)
Összevissza fecsegtem neki, olyan ártatlan, hogy muszáj volt
rendesebbnek látszanom a valóságosnál;
nem értettem, mit kívánt tudomásomra hozni alig észrevehető jeleivel -
ez nyűgözött le mindjárt az emeletes ház előtti kiskertben;
nyomasztó volt a hőség,
kinyújtottam tenyeremet és megéreztem a súlyát,
mintha ólomgolyót tartanék
tenyeremen.
Fel vannak írva, mondtam neki, a sírkőre, születés és halál évszámai,
közöttük - vonalka; ez maga az élet;
alig tudtam elmondani mindezt, amikor karórája csillámló ive,
keze óvatlan mozdulatától
szemembe tűzött, elhallgattam.
Valamennyien az asztal mellett ültünk, szörnyen szertartásosan, közöttünk sok fontos személyiség, csupa nyájasság, hamis hangulat, vagyis
dögunalom, megtermett bútorok, magas, bőrrel bevont székek, amiken ültek és osztottuk a semmit, leginkább hazudoztunk, hízelegtünk a
jelenlévőknek, és szidtuk a távol maradókat, akik minden bizonnyal, másutt, rólunk pletykálóztak. Jóízűen ettünk, jellemző falánksággal, nők és
férfiak érzékien évődtek egymással, egyesek felsőajkát verejtékcsöppek gyöngyözték. És ekkor megjelent a madár. Egy veréb volt, a nyitott ablakon át
érkezett, a kávésedénynek, majd néhány csészének s a kristálytükörnek csapódva, szárnyaival szinte-szinte arcul csapott néhányunkat. Feldöntötte a
szegfűvel teli nagy vázát. Ezalatt mi mélyen hallgattunk. Meredten és riadtan méregettük egymást. A madár vergődött egy ideig, majd kihussant az
ablakon. Mi még kis ideig ülve maradtunk, tekintetünkből értettük egymást, gyáván megjátszottuk, hogy mi sem történt és ki-ki hazatért otthonába
Szemem se rebbent akkor, de bennem rekedt a szó.
Megértettem, hogy késő van és minden hasztalan, dacára hogy ama csillámlás
elfödte előlem az óra számlapját.
Eltávoztam, s most íme, itt vagyok, melletted, úgy mesélek.
Istenekről és mirólunk (Despre zei
şi despre noi)
Ha pont olyan jól elbujdokolsz magadon kívül
mint tenmagadban, akkor te hol is leledzel?
Érzéseimhez angolnaként siklasz egy olyan világban,
ahol a dolgok lassan összezavarodnak, csöndesen nézve
rájösztök, hogy a kávéscsészének amúgy
semmi célszerűséget nem nyújthatok.
Fiamat említettem Momus előtt s azt mondta,
léteznek kiéhezett ebek, amelyek felfalják a juhokat bár őrizniük kellene őket.
Kimenekülsz magadból, majd visszatérsz, hogy újra meglépj, és akkor ő inget vasalt, éreztem a tisztaság erőteljes szagát, a tévedhetetlenség
embertelen voltát. Arra a szeles alkonyra gondoltam, amikor elhaladtam a szemetes kukák mellett, ahonnan néhány napja nem szállították el a
szemetet, s minden egyes szélfuvintás a szerves anyag átható szagát sodorta felém. A szél papírcafatok százait szórta szét, beborítva a fertály ama
sarkának zöld gyepét - mintha egy fantasztikus álomban találtuk volna magunk
mibennünk
ez azt jelenti (magyarázni, nyilván, fölösleges)
nem lehetsz más, csak beteg vagy egészséges,
mert akik megbetegednek vagy meggyógyulnak, azok az istenek.
Vidéki szépasszony (Frumoasa
doamnă din provincie)
Ó, vidéki szépasszony
mily élénk színekkel ékes a köntösöd (lásd, se ruháról, se rongyról nem írtam)
mérges gombaként kísérted a tekintetet,
figyelmeztetnem kell téged, ki kell mondanom. Ma nem jöhetek,
a taxi nagyon drága volt, senki se vált fel telefonérmére
egy aranypénzt, egy Napóleont - nagyapai örökségemet.
előrehaladott állapotban volt, vagyis mértéken felül ivott, túróspuliszkát
kért tőle vacsorára, éjfél után érkezett, ő kettétörte a puliszkát, egy nagyobb darab és egy kisebb, mondta neki, felmutatva a nagyobb darabot. Ez a
puliszka, majd mutatóujjával a kisebbre bökve, Ez a túró, vedd és edd! Ő vett a nagyobból, belemártotta a kisebbe és mind egy szálig jóízűen megette,
ó, miként kereste a tekintetét
ez az egyedüli pénzem - de te megérdemled, vidéki szép asszony,
rózsaszín blúzban, narancssárga ingben, foltos farmerben és kovbojkalapban
egy telefonhívás ilyen áron? (Amerikában egy évig élünk ennyi pénzből)
Nagyapa börtönben sínylődött az arany miatt amit
az automatába dobok - és nem jön a hang.
Száműzetés (Exil)
Három éve távoztál -
az országban eltöltött utolsó öt évben
egyetlen állásod se lehetett
hogy megélhess szekusok gyermekeinek adtál német nyelvleckét -
kegyetlen fintora a sorsnak
amikor legutoljára meglátogattál, ragaszkodtam hozzá, hogy fogadd el azt a darab szalonnát, s ha nem jutsz át a határon, hajítsad el, mondtam neked, te
két csomagot hoztál nekem - egyikben kávé, másikban cigaretta - közösen elfüstöltük, elmondtad, hogy felétek szivarpapírból sodort cigarettát
szívnak, olcsóbb, távozáskor azt mondtam neked, juttasd eszembe, adjak néhány csomag Carpati-ot, nem is rossz ötlet, bátorítottál, elfáradtál
idegen fészekbe raktam le tojásomat, írtad nekem egy levlapon
egy nyelven beszélek s egy másikon gondolkozom
mit jelentsen a Világegyetem? És írtam neked, válaszoltam
világ-egyetem, egy egyetemes világ, amelyben minden összhangzik?
Nem, nem... - érkezett rögtön üzeneted egy kurta levélben -
erről szó sincs.
Elválás (Despărţire)
A mai éjszaka után többé ne keress -
fölébredtem és minden tárgyat megleltem magam körül
anélkül, hogy a középpontban találnám magam -
hajnalban távoztál, s oly hasonlatos vagy egy kalandor szeretőjéhez, csak akkor lépsz be, ha a muskátlis cserép, késő este, mikor senki se lát, az ablak
bal sarkában áll, mit szólsz? kurta kék farmerszoknyát húzol, idegesen várok rád, elképzelem, hogyan surransz be az ajtón, csöppet megnyitnád, majd
rögtön becsuknád magad mögött, szót se szólunk egymáshoz, se előtte, se
utána, nem kíméljük egymást
a csönd amit felkínálsz az a vaddisznó-
vadász lövése utáni csönd
amikor a puska illatfelhője még nem oszlott el -
ne halogassuk tovább az elválást
a szomszédoknak már gyanúsak vagyunk,
hogy ne találkozzak veled a város nyugati falához tartok
hogy ne találkozhass velem a város nyugati falához igyekszel.
Áramszünet (Pană de curent)
Esteledett - az emberek vacsora előtti utolsó óráikat élték
a nap ama pillanatait, amikor nem döntöttük még el -
gyújtsunk vagy ne gyújtsunk világot,
végül is elszánod magad és a kapcsolóhoz ér az ujjad
halk kattanás mitől a helyiség már-már összerezzen, fénytől meglepetten
mint szórakozott jóbarát aki az utcán csak akkor ismer rád ha vállon veregeted,
És sok-sok perc tűnik tova - odakint mélyül a sötét
mi történt? hirtelen minden összevegyül az éjszakával
az utcáról tekintve kihaltnak tűnnek a házak,
az ablakok vaksötétek
egy áramszünet felismerhetetlenné teszi a város arcát,
Gyertya után kutatunk, ahogy ezt most sokan teszik,
kezem fiókokba nyúl, úgy kotorászik,
mig körmöm végre viaszdarabhoz ér.
Meggyújtom a gyertyát, s vele szembe, a székre ülök,
más fény vesz most körül engem, más valóság,
Kintről hallom elporoszkál egy ló elzörög egy szekér vagy egy batár mely a fogadóba tart
ahol az utasok agyagkupából isszák a bort
és cérnával szeletelt puliszkát falatoznak.
A helyiségekben nagy a csend
szelíd a szó, a távolságok megrövidülnek és elmélyülnek,
az ajtó bármikor kitárulhat, a küszöbön feltűnik
egy hallgatag férfi, aki belefáradt a párás mezőn vagy a vadban dús
erdőben eltöltött napjába
Szintén a gyertyafényben izzik föl a kemence torka,
a vaskos bútorok, rajta a faragványok,
a két gyertyatartó melyek között gyümölcstől örökké roskadozó tál pihen,
odébb egy nemes vonású öreg hölgy, jókora karosszékben
kerekre nyílt okuláréján át ezt is azt is olvas.
A hibát elhárították, a mennyezeti ég
régóta kigyúlt -
bizarr látvány: százvattos égőtől ragyogó szobában
egy ember gondolataiba merülten ült a gyertyafényben
késő éjjelig, amikor elcsigázva, mielőtt a szoba sarkában álló ágyhoz lépett volna,
elfújja a lángot
a puha ágyba dől s máris alszik, mosolyogva,
az égve felejtett villanyfény behinti, mit sem törődik vele
mintha nem is létezett volna.
Kéznyomok a szobrokon (Urmele
mâinii pe statui)
Előbb a kezek árnyai voltak a mennyezeten.
Mikor a hajdani gyermek tudata
Megrettent a fenti eleven foltoktól:
Fura, fenyegető alakot öltöttek.
(Démonként lebegtek fölöttünk
elgyöngülésünk pillanataira lesve
s árnyas sötétből kíméletlenül rontva ránk.)
Az apa az ámuló gyermek mellett állt -
lapáttenyereit a mennyezetre vetítve.
A moccanó fekete foltok, későbbi illúziók
a felnőtt korból - merész formákat öltve
közeli igazságok gyanánt, valamennyivel a fejünk és értelmünk
fölött. Megfoghatóan.
Majd, miként annak idején, apa határozottan harsogó hangja:
"Itt az alvás ideje. Jó éjszakát!"
S eloltják a villanyt.
Majd az utcai séták -
a színtelen alkohol élvezetének mámora
mig melletted mások egyszerű dolgokról mesélnek.
Séták a kirakat mellett ahonnan az elegáns manökenek
botrányosan rád mosolyognak, te fölemeled a tenyered (az idő teltével egyre érdesebb lesz)
és árnyat vetítesz vele.
De mozdulatlan marad az áthatolhatatlan ablakon túli
tehetetlenségedtől.
Majd a szobrok tere
mikor sorra elhaladsz mindegyik mellett és kezed árnyát
végighordozod távoli, hűs márványtestükön,
s úgy tűnik, csak egy rezdül meg az árny súlyától
egy megcsonkított szobor a kert elhagyatott zugában.
Azt hiszed, meglelted kutatásod tárgyát
egyre közelebb jutsz
mígnem a régi márványról odalesz az árnyék
Rájössz hogy be vagy a szoborba zárva
és a fény kialszik.
A negyedik / A félig nyitott (Al
patrulea / Intredeschisul)
Két gyertya egyetlen kézben -
a bennünket bekerítő idő nagy szenvedélye -
a hegy alatti város templomában
a gyertyák terme felé lépkedek - ajtót nyitok
már senki sincs ott csak én és a játszi lángok
behúzom magam után az ajtót, de nem csukódik
Félig nyitva marad és szerzetesi huzat támad
a szűk kamrában, benne két keskeny asztal homokkal, mint két hídfő,
fölöttük egy-egy megfüstölődött karton.
Az egyiken: A halottaknak; a másikon: Az élőknek.
Az ajtó félig nyitva marad: huzat van
a két asztalkán a gyertyák fura örvénylése
ragyogása, egy irányba hajladozó füstcsíkjai
mint egy elhúzódó vita, amelyben végre, áldott
egyetértésre jutottak.
Erre gondolunk, ha az ajtó sokáig így maradna
ám hirtelen csak kitárul, egy hívő, kezében két gyertya, belépni készen,
sok játszi láng kialszik
a baloldali asztalon, fölötte írás: Az élőknek.
Végül is (Pana la urma)
Végül is beigazul hogy senki nem számított rád
az özvegyek méltósággal viselik gyászukat,
a fekete jól áll nekik - titokzatos komolyságot áraszt,
kerub-nőknek tűnnek, szemükben hódító sugár -
szokványos szókkal illeted de igazából örültök az együttlétnek -
két tenyér akik távolról köszöntik egymást.
És mégis, adjunk igazat az árvának és kondoleáljunk az özvegyeknek -
az az anya továbbra is fiát várja,
"Örökké várom, macska az ölemben és reá várok" mondta
te igy szóltál: "Gyere hozzám, úgy vágyom utánad..."
Halogattam volna: "Holnap", mondtam neked,
"Ne holnap, a világért se holnap", válaszoltad,
"Ma vágyok utánad."
Mily szépen ég a tüzed (Ce frumos
arde focul tău)
Miután néhány hasábot raktam a kályhatűzre,
mily szépen ég a tüzed, mondta ő.
Egy kissé elidőztünk s egyszerű dolgokról beszéltünk.
Ám a szavak, a Mily szépen ég a tüzed, a hangszín, a fej szelíd
és bölcs mozdulata, s főként a "tűz" birtokos ragja -
jócskán belém rögzültek: akár a tárgyak egyszerűsége, csöndje;
és újra: csak az egyszerű dolgokban nem csalódik az ember.
E jelenet volt az indítás néhány hét múlva úgy hozta az élet hogy épp azon a kis téren laksz ahol
felhúzták a vidám parkot a gyermekek örömére, felállították a gépezeteket - az elektromos kisautókat, az erőgépet, a körhintát - egy mutatós bádogasszonyt, felemelt karral, a gyermekek a szoknyához illesztett padocskákra ülnek, hogy körbe-körbe, majd le-fel kanyarogva keringjenek. Csakhogy a körhinta gépezete áll, a bádogasszony moccanatlan, óriás orcájával épp az ablakodra néz, az egyik éjjel
amikor kinyitottad,
hipnotikusan lenyűgözött, merev tekintete és képe, azóta reggelente nem is szellőztetsz, esténként nem nézel ki az ablakon - tudod hogy továbbra is csak feléd bámul
egy éjszaka ahol én élek a városszélen, véletlenül
egy áramszünet sötétbe borított bennünket, a szűk szobában.
Csak a cigaretta parazsa volt kezünk ügyében és hirtelen szükségét
éreztem annak hogy arcodba nézzek.
És akkor cigarettámat az arcod mellett körülvezettem -
az arc a cigaretta alig érzékelhető füstjébe-fényébe veszve
csak hologram volt, az arc maga volt a tekintet.
Azt hiszem immár barátok vagyunk, szóltam hozzád városszéli szobámban
ez volt a válaszom arra, hogy Mily szépen ég a tüzed.
Ma tilos a dohányzás (Astăzi nu se
fumează)
Úgy nézett énrám akkor mint a sarki takarékpénztár hivatalnoknője,
mikor az igazolványképet mustrálja, majd téged -
ellenőrzi, hasonlitasz-e rája.
Ezért újra beléptem, ő szolgált föl, egy sört kértem,
ezúttal rám se nézett.
Fizettem, nem nyúltam a sörhöz és máris újabbat rendeltem.
Ezt is kihozta, s nem nézett rám.
Fizettem, bár egy kortyot sem ittam, s újra kértem egyet.
Ezt is kihozta, de nem nézett rám.
És ez egyre igy ment.
Belépsz egy kocsmába, kérsz egy korsóval, a pincér előzékenyen kiszolgál, jól érzed magad. Cigarettára gyújtasz, tényleg jól érzed magad ebben a lokálban, amikor éppen azt olvasod a szemközti falra akasztott táblán: "Ma tilos a dohányzás!" Rosszkedvűen elnyomod a cigarettát. Vidámságod odalett. Tudod, hogy mindig csak a ma lesz, mert holnap, ha beállítsz ide, ma lesz, s egy hónap múlva, ha visszajösz, ugyanúgy érvényes lesz a "Ma tilos a dohányzás".
Egy szál kliens maradtam. Az asztalon hemzsegnek a korsók,
egyiket rendeltem a másik után,
egyiket rendeltem a másik után.
Rendületlenül elfogadta a pénzt, n-szer 7 lejt s azonnal hátat fordított nekem.
A többiek távoztak. A székeket az asztalokra borította,
Záróra volt. Odajött, szemét lesütve, az utolsó korsó árát kérte.
Nincs mivel fizetnem, mondtam neki.
És ekkor rámtekintett.
A divat, a divat (Moda, moda)
Előbb azt hittem, gyászol
mentem tekintetemet a földre szögezve s megláttam kicsiny fekete lakkcipőit,
majd felnéztem -
fekete harisnya, fekete szoknya, fekete blúz.
Sietve érkezett felém, szörnyen fiatal volt
és rózsaszínű kalapot hordott.
Ő nem gyászolt, ő rendkívül modernül öltözködött.
Úgy hiszem, némi divatos könnyedség a feltűnés jegye - de az ő belső lénye
bohócként öltözködik, félig fehér, félig fekete ruhába (baloldala a fekete)
arcán egy rajzolt
könnycsepp, a cirkuszban nevetnek, de miként nevess egy könnycseppen? A színek kontrasztja (fekete-fehér, rózsaszin-fekete, sárga-fekete) meglepő, az illő mozdulatok indulatához nem szokott tekinteteknek fatális,
ó, menyasszonyok, tornászó filozófusok, maoisták, katonák
Ha kalapját leveszi és fogasra akasztja
gyászolt volna.
Majd kacéran visszateszi a fejére s újra nagyon modern.
Ha e mozdulatot többször ismétli
tiz perc alatt tízszer gyászolna és tízszer nagyon modern lenne.
Azt kívántam akkor, az utcán, bukkanjon elő a sarok mögül egy csapat zsivány
szaggassa le fejéről a kalapot, s míg rajta nevetnek, egymásnak dobálják,
a végén passzolják át nekem is.
Az istennő (Zeiţa)
Kiásták a márványból faragott istennőt -
a kar nélküli mellszobrot kicsorbult orral
a talapzatra állították, minden éjszaka lelépik onnan és engem keres:
márványkarjainak csonkjai
(ahogy egy más színű agyagedény maradványait újjá pofozzák)
kecses, a leggyöngébb asszonyi húsból való kezekben folytatódnak;
a márványarcon a törött orr helyén kihívó, finom orrocska ágál (orr a szélben)
Tenyere nedves, ideges nőhöz illő,
még volt egy tisztázatlanság lelkiállapotában, nem csupán a kinti sűrűn permetező mokány eső amelyben a szavak elveszítik a fonalat, vagy a kicsorbult edényen ott, ahol ittál belőle, mintha a peremén hagytál volna egy be nem gyógyuló heget. Egyedül várakoztam a több órája késő vonatra, lábam alatt éreztem, ahogy a gyökerek csöndesen mozognak, a fákat táplálva a föld mélyében, csápjaik valami ismerős után kutatnak,
azon töprengtem vajon nem engem keresnek odalent. Végül megérkeztél,
s azon az estén így szóltál, Én hiszek a szellemekben csakhogy a lepedők helyett ez az átkozott hústömeg lebeg a hátunkon
kezet csókolok neki és ajkaimból márványajkak lesznek
az ő ajkai emberivé válnak, gyönyörűséges kamaszlányé,
arcom simogatja, amitől az márvánnyá válik,
az övé meg ifjú lányarc.
Egymásra nézünk, szeme zöld, pillog,
az enyém már most is márványfehérben játszik.
Elhagyott miután éjjel szerettük egymást,
eltávozott két csudaszép, izmos, tökéletes lábán,
én kővéváltan álltam két márvány lábamon,
kiástak és elhelyeztek egy múzeumban -
karjaim nem hiányoztak, az orrom sem, csak egyik ujjbegyem
minden éjszaka azt keresem.
A pohár (Paharul)
Utazásain nem jött rá, ez a föld elárulása:
talpára vastag sárréteg tapadt,
ettől úgy tűnik, magasabbak lettünk, mintha jobban kitűnnénk.
Őt keresem, hogy elmagyarázzam, akár a fekete ember,
aki fekete szobában kalapot keresgél;
az éjjeli vonattal érkezem,
tehát - a pohár. Megszokott időben érkeztem hozzád, nem lepett meg a nyitott ajtó, megesett máskor is. Csakhogy
az egész
bútorzatot átcipelték, a szoba üres. A falak csupaszok, csak a sarokban maradt egy polc; kihúztam a fiókot, benne maradt még pár levél. A fürdőbe tartottam és villámgyorsan felhajtottam néhány pohár vizet. Érthető, szörnyen izgatott voltam. Pár percig még elidőztem, megdermedve a meglepetéstől, majd távoztam. Csak később értettem meg a fürdőbeli pohár titkát: az egyetlen tárgy volt, amit nem vittél magaddal, mintha mindent előreláttál volna, de azt a csap alatt felejtetted; rám várakozott a pohár, hogy hasznomra váljék a feszült pillanatokban. Néhány nap múlva visszatértem, megőriztem volna, de már nem volt sehol; láthatatlanná vált
Végállomás - ott se szállok le.
A többi utas tanácstalanul néz rám...
A nagyváros széli vendéglőben találok rá
ő is ott volt
egy sarokba húzódva és a többieket nézem:
megették a szendvicseket és abban sántikálnak, hogy újabbakat tömjenek magukba.
Eldöntöttem, hogy nem hazudok többé neked,
de mivel helyettesítettem volna hazugságaimat?
Most, a terasz asztalánál ő nagyon is jópofinak akart látszani,
de igazából nagyon szomorú lett,
míg két ujjnyi töményt töltöttem neki
(egy csöppel sem többet, döntöttem el)
megkérdeztem (pohara fölé hajoltam,
szántszándékkal választottam e pillanatot, képtelenek voltunk egymásra nézni)
Most mi a szándékod?
A kérdés váratlanul érte, s hogy egy mozdulattal feledtesse hallgatását
a poharat az utolsó cseppig kiürítette.
A menyasszony (Mireasa)
A menyasszony egyedül indult a templom felé, a népség vegyes
érzelmekkel tekintett utána.Az utcasarkon hatalmas virágcsokrot vásárolt,
mosolyogva megköszönte a virágárusnak, mintha az ajándékba adta volna neki.
Nézd a menyasszonyt, szólt valaki, Micsoda szépség, vélte másvalaki,
csakhogy magányos, súgtak össze.
Egyedül lépett be a templomba, az oltár előtt letérdepelt,
fehérbe öltöztetett lénye a gyertyafénnyel együtt lobogott -
ez volt az egyetlen kifejezett érzelem a Trei Ierarhi székesegyházban: a fény dadogása
Feltápászkodott és csakazért is elindult
Ha mégis ragaszkodunk hozzá, hogy egy ideig emlékezzenek ránk, vásároljunk néhány papagájt, hajtogassuk előttük pár gondolatunkat, ők önkéntelenül is utánozni fogják a hangunkat is, így hagyjuk örökül mindazoknak, akik valóban érdekeltek bennünket, természetesen mellékelve egy minél tekintélyesebb
beesteledett mire az üres házba lépett
megvacsorázott az általa készített bőségtálról,
néha oly nehéz egy ember mellett kitartani,
olyan kedves,, ahogy ott áll, szelíden, melletted,
közelségétől sajnálat fog el...
Másnap hajnalban felkelt és fekete ruhát öltött...
Fordította: Cseke Gábor
Page updated
Google Sites
Report abuse