Kóválygások a Hyde Parkban
1. A Park megközelítése
A Hyde Parkba örökké vágytam de még
soha se láttam be se tettem a lábam
kivártam hátha csoda
történik egyszer és amit elhallgattam százszor,
ezerszer az most hamvasan szabadon
kibukhat a számból ilyesmi
nem is történhet máshol csak a Park
védőszárnya alatt mely beborít akár egy sátor...
Mekkora úr a képzelet meg se moccansz
s elképzeled hogy máris az aranyozott cifra
kapu előtt ácsorogsz és élvezed hogy végig a rácsok
akár homlokodon a ráncok vagy fegyencruhán
a sávok pontosak, egyenletesek egy
csöppet sem félelmesek...
Belépek talpam alatt felsír a kő mint bárhol
a földön ha sétányhoz érek s várom hogy bennem
vídáman fölnyerítsen a jólnevelt igásló viháncos
kedve elszabaduljon a rétek bomlott ámokfutása megszálljon
a szabadság ittas szelleme legyek egy kiebrudalt
szent földi mása...
Ág nem rezdül ég se zendül lelkemen
az égő stigma a Park éjjel-nappal nyitva
s hogyha kedvünk százzal nyargal
ki vigyáz a lovainkra?
A kaputól tova egy más világ másként
hajlik a fű és szabadon nyújtózik az ág
köpködni szabad de nem köpködni is vígan lehet
ha akarod kenyeret falsz ha nem hát
ürülékedet tömöd magadba vissza
mintha lelkedet mentenéd más meg
poshadt sörét böfögi fel
vagy saját vizeletét issza ha éppen szomjas
de koplalni sem tilos sőt büszke lehetsz
ha szemed napok óta úgy kopog mint zárt kapun
a kóválygó zarándokok...
Ha szembe jó anyád s miért ne? valagon rúghatod
vagy éppen elnézel felette hűvösen s ő veled ugyanígy
bánhat semmi sem feltűnő hol kisüt odafent
a nap hol viharos lesz az idő
vagy ködbe fúl a táj és elfedi azt
ki éppen macskát nyúz elevenen dúlt pofával
netán a szemem káprázik s vetít elém sokféle
förtelmes látomást mindig ugyanazt és mindig
valami mást...
Magam bolyongok Hyde parkja
hívogató mélye felé szép ez a magány akár
egy unatkozó istené kinek senki se fogja le
a kezét áldhat és sújthat szüntelen sok ilyen
hozzám hasonló kicsi isten nyüzsög a Parkban
szanaszét...
2010. május 21.
2. A sípszó
kacskaringós hosszú sétány
tekerőzik alám némán
bolyonganék egyet rajta
végül leülnék egy padra
ahol enyhet adó árnyék
hűvösében arra várnék
hogy az idő rám nevessen
a világot megszeressem
amilyennek éppen látom
s nem színezi kóbor álom
ahány ember szíve dobban
annyi vágy lapul titokban
a mifélénk fura alkat
egyről beszél s másról hallgat
ha dicsér magára érti
ha megszól a lelked sérti
aki egyszer bírja marja
foglalt a park minden padja
és bolyongva és kerengve
ülepemhez helyet lesve
kedvem illan mint a harmat
itt se lelhetek nyugalmat
a fél világ terpeszkedik
másik fele pöffeszkedik
valahol a tűző napon
kerül csak hely egy zöld padon
fő a fejem mint a katlan
lelkem vigasztalhatatlan
mért hogy szabad ami nem kell
s mi kellene nem érem fel
kell-e egyáltalán ülnöm?
jobb az angolgyepre dűlnöm
fű alattam ég fölöttem
az örömtől bepörögtem
és lebegtem és lobogtam
ne vágyj többre e pagonyban
amit lehet annyi szabad
így alakítsd minden szavad
valahol vad sípszó harsan
milyen csősz járkál a parkban?
s mért is korhol miért fújja
kire mutat tiltó ujja?
szívem lapul remél hallgat
mint ki nem ismer tilalmat
s míg lelkemben gyűl a harag
fekszem mint egy holt fadarab
3. A csősz suttyomban üzen
padok ligetek kertek - ide hozzám
a rend nevében igazodjatok
mint katonák egy díszelgő seregben
virágpompásan masírozzatok
szabadságotok díszkerítés védi
amott kívül a láncravert idő
toporzékol kevéske haját tépi
s vakon hiszi hogy egyszer még kinő
azt mondják odabent meghal a törvény
mert kell ám egy hely ahol lazíthat a nép
és jódolgában azt is elfelejtse
hogy sorsa elől nincsen menedék
amit e parkban megenged magának
azt felírjuk s egyszer elszámol vele
a sípszavam csak ártatlan mementó
arról hogy merő adósság az élete
rátok nézek s csupa lázadót látok
ki tőrét bőszen meg-meglengeti
ilyenkor én a váratlan égi átok
egy bokor mögött szátokat beveri...
4. A portréfestő fanyalgása
Egyszer egy piktor megunta, hogy
mindig a tükörbe nézve
magát rajzolja.
Unta a saját pofáját
ez az igazság.
Pénze nem volt modellre
piára is alig futotta
hogy festékről-ceruzáról ne is beszéljünk.
Sokat hallott a Parkról
s ma reggel úgy találta
itt az idő most vagy soha
fölkeresi uccu neki.
Remélte ott bő látványra lel.
Ingyen és szabadon.
Hóna alatt a tömbbel
zsebében válogatott ceruzacsonkok
meg sem állt a Park közepéig.
Ott letelepedett.
Egy fa tövében.
Körötte nyüzsgés mint egy hangyabolyban.
ki erre ki arra ki amarra.
Ő meg csak nézett nézett
merőn bambán mintha
először látna embert
és nem tudta eldönteni
kit szúrjon ki magának
akkora volt a kínálat.
De nagy volt a takarás is.
A gyorsan váltakozó helyzet.
Nő gyermek férfi öreg
sánta púpos délceg
kopasz görnyedt langaléta borostás
sebhelyes kancsi lőcslábú disznószemű
vigyori nyálas szőrös csorba karvalyorrú
hordóhasú félszemű szeplős
jöttek és mentek valamennyi
ceruzájára termett
mennyi változata ugyanannak
amit ő reggelente a tükörben
nyugodtan megszemlélhetett
és ha már nem tetszett
szembeköpte
majd mikor a tükröt később letörölte
nagylelkűen megbocsátott
magának.
Hátát a fának vetve
turkál a látványban
s mint fogatlan kutyának a vágóhídon
passz! semmihez sincs kedve.
2010. május 31.
5. A hallgatag
a parkkapuból még visszanézett
és látta kihunyni a napot
majd a kavicsos ösvényre lépett
felsóhajtott: helyben vagyok
tudta hogy mire megy ki a játék
hisz ide naponta betért
minden itt töltött perce ajándék
pedig máshonnan kapja a bért
örömében más dalol ő meg csak hallgat
fülében a csend olyan zene
ami akkor is szól ha vége a dalnak
mondhatni úgy is: istene
mikor a szöszmötölő kába éjjel
csöndben a világra terül
és a szárnyát lengető súlyos álom
makacsul most is elkerül
ő némán mered mélyen magába
mint kút fölött lógó veder
majd nyikorogva merül a vízig
és egyre csak vedel vedel
álmában biztos kikotyogná
amiről ma hallgatni jó
ezért a kedvenc példaképe
egy ki belezett rádió
mely mikor még szólt ő volt a minden
a lelkes igazság maga
de lassan-lassan belefáradt
így lett a csöndnek bajnoka
oly egyszerű e néma élet
mint bevallatlan szerelem
a parkban minden mozdulatlan
a szív dörömböl idebenn
2010. június 1-2.
6. Füstölgő
keresztül-kasul füstölte életét
és a világot
most már csak a parkban pöfékel
és a füsttől semmit sem lát ott
otthonról elűzték az volt ellene a vád:
a levegőt rontja
semerre se volt maradása többé
loholt e fura pagonyba
ujjai dohányrudacskákat morzsolgattak:
micsoda zene!
és az a szúrós fanyarkás illat: meg-
borzongott bele
függővé vált lelke didergett ha szökése
nem sikerült
a parkra gondolva szunnyadt el és
arca földerült
ha meglátta a szomszéd kéményén
a füst hogy illan el
keserű pofát vágva legott mint
aki félrenyel
bevallom hű cinkosa voltam
de tegnap kidobott
füstfelhőben elvesző arca
megfeszült mint a dob
mondott is valamit ámde szava
elszállt elveszett
ő meg ott maradt magába roskadva: elromlott
füstölgő szerkezet
2010. június 6.
7. Szúnyogszelidítő
esős idő után reggel vagy délután
mindig feltűnt a bokrok között
az árnyas lombok alatt
hol a szúnyogok tánca
veszett királyi udvarra emlékeztet:
zsibongó és parázna
csodálta őket karcsú formáikat
süvítő röptüket nagyon
becsülte a célbatalálás pontosságát
s jut is marad is alapon
vérével táplálta őket
remélte így tán megszelídülnek
s egyet se csapott agyon
a szúnyogok ettől nem lettek jobbak
minél több vérben dőzsöltek
annál jobban megjött az étvágy
s ő se lett tőle boldogabb
mert jöttek új és új esők
új légi táncok
új vadul csipkedő rajok
ő pedig hitte ez a végtelen élet
küldetés amiért végül is egyszer csak
észre se veszed s elfogy
a véred
s ezzel be is fellegzett
a szúnyogzenének
2010. június 10.
8. A tisztasági ügynökség embere csalódott
mikor a parkba vezényelték
azt hitte megfogta az isten lábát
mely bütykös szőrös és meleg
remélte hogy a korlátlan
szabadság törvénye
az ő munkáját is beragyogja
és nem lesz mindent elnyelő örvénye
mert ami odakint muszáj
az bent csupán: lehet
ahogy tetszik / meglátjuk / talán
hogy a mundér csak dísz
nem kötelez
hiába fémlik kard az oldalán
a megbízástól annyira elkanyarodhat
amennyi beléfér és még azon túl is
hitek és remények között vergődve
érte a felismerés villámcsapása
hogy ez a park micsoda átverés
egy vágyott valóság hitvány földi mása
melyben a tisztaság szabad akaratból
lelkesen okádja le magát
a törvény tisztelője pedig nevetséges
tétova báb
a becsület megbízható szobráról kiderül:
ember és gyönge volt
s a felhő mögül kibújva poros
kis lampion a hold
hát akkor az ember saját magának foglya kívül belül
s amit künn eltitkol az idebent mind kiderül
vagy fordítva és e játék oly harsány féktelen
mint a rejtező jóság: keresed szüntelen
2010. június 18.
9. Virágszámláló
a szabad szellem
a virágok lelkét is megülte -
állapította meg nap nap után
mert csakis az vonzotta ide őt
hogy annyi szépség nyilvántartója
számvevője / gondnoka lehet
szerette ezt a szigorú életet
mely minden reggel beűzte a kapun
és odabent tartotta hol kókadozó
hol meg pompázó virágai mellett
neki mondani sose kellett
hogy éppen mi a dolga és az óra
mennyit mutat ismerte
a járást és lehunyt szemmel is
tudta az utat hajtotta
a tudat hogy életében legalább egyszer
fölkeresse valamennyi virágot úgy
vágyott erre mint ahogy valaki eltökéli:
márpedig ő bejárja a világot
és minden zugba / odúba/ sűrűbe
szakadékba benéz hogy megtudja
miből lesz kaptárban a méz
és a levegőben az illat
mit érdekelte volna a le s fel lófráló
tömeg a sok szájaló vajákos gőzfejű buggyant
lihegő nagyotmondó mániák
drótján rángatott deli vitéz
csak a szirmok a porzók a zárak a hajtások
a kacsok a léggyökerek a levelek a termőre
fordulás őszi szomorúsága az ökörnyál szállongó
üzenete a gyökérzet a gumók a kártevők
érdekelték és még mindig nem mondtunk el
mindent pedig őt csak a virágok
érdekelték a szépség sokfélesége s remélte
egyszer még megtudja a végső számot
2010. június 19.
10. Üres tea
üres szoba üres konyha
üres a ház nincsen gondja
üres a zseb üres a polc
az est lehűlt csak mínusz nyolc
üres pohár üres tányér
üresek a napok ráér
üres veder rozsda rágja
üres téren üres pálya
üres fejből üres szólam
kedve telik minden szóban
de mert csak az idő telik
üres padon ül estelig
üres kézzel ballag haza
üres tea a vigasza
hajnalig bőg üres hasa
2010. június 21.
11. Tűzevő és tűzivó
Tűzevő és tűzivó
lesz itt egy demonstráció:
frakkban tessék csak befelé
az asztal és a szék elé
hol szemben ül két bús lovag
merőn nézik a lángokat
kardjuk pisztolyuk nincs sehol
középütt egy üveg honol
mérgek gyűlnek a szájban
a nyugalom tökéletes
ülnek az éjszakában
Szél vonít a vizek felett
vitorlát bontó ég alatt
tálakban égő falatok
le ne egyétek magatok
tüzet rágcsál a tűznyelő
víg zeneszóra majszol
a szél egy-egy jobb falatot
arcukba fújva sarcol
Leperzselt homlokukon
van még tér sebhelyeknek
tűznyelő és tűzivó
elég volt szédelegnek
egymást a vízből ki de be
mindig a másik éri be
ne érje lába lábvize
a tóba tenni venni le
hogy ki ne hűljön a szíve
eljuthatunk-e messzire
A tűz leég az asztalon
ugye jóllaktál angyalom
éghet csak éghet míg kihűl
mosolyunk fénye zsírba sül
igyál barátom melegít
lelkemet visszaadtad itt
2010. június 24, Szent Iván napján
12. A tapló
Egy úr ki a parkban vedelt
bort fogyasztott de sört lehelt
ott éjszakázott ott delelt
ott nyaralt és ott is telelt
egyszer egy fán taplóra lelt
hosszasan bámult a fára
mint a kis nyúl a szamárra
rajt' a furcsa micsodára
mint egy nagy tenyér kitárva
ugyanbiza mi az ábra
addig állt ott amíg déltájt
morcos úr is arra sétált
s meglátta e mélabélát
ahogy bűvölte a vén fát
s nevén nevezte a témát:
uram megmondaná nekem
az az izé mi fán terem?
s mi történik ha leveszem
és a hónom alá teszem
fogom magam s hazaviszem?
morcos uram mint egy vadló
odaprüsszent: ez nem való
minden felnőtt s minden apró-
gyermek tudja mire való
az az izé: az a tapló
éppen hogy csak meg nem szólal
Isten ellát minden jóval
s mindent megnevez egy szóval
kenyeret ad csöppnyi sóval
minek ide annyi sóhaj?
ki a dolgokra így rálát
mindegyre járatja száját
nézik egymást és nem látják
saját szemükben a szálkát
s közben a taplós fát kivágják
2010. július 3.
13. A tévelygő
Azt hitte csak egy park a sok közül
belépett s úgy nézett körül
mint aki annak is örül
hogy egy kis árnyék rávetül
nem tudta hogy itt úgy szabad
ahogy falak közt rab a rab
s szabadsága egy része csak
annak amit a sors kiszab
ahogy egy félénk nyúl lapít:
száját tátva várt valamit
zsenge füvet úti lapit
vagy szélsodorta zsírpapírt
mindennek szabot thelye van
s ha felismered merre van
egyik s másik is zordonan
léptél be s elmész boldogan
2010. július 3.
14. Kontratenor
Azt hitték a házban ahol
lakott hogy madár trillázik
a falak mögött
soha nem ereszthette ki igazán a hangját
ahogy bőséges ebéd után
viszont a nadrágszíját
igen
a környékbeli macskák
így is
ijedtükben gyakran futottak fára
ő ezért szokott rá a Parkra
szabadon röptetni
legmagasabb férfihangját
mely már-már a kontraalttal kacérkodott
és a világ láthatta-hallhatta hogy ez jó
pontosabban nem látott-hallott benne
semmi rosszat
így aztán a kontratenor
egész nap
eregette epedő liedjeit cikornyás dallamait
az ég felé pipás a bodori
füstöt
ő dalolta
ő hallotta
meg pár méterre tőle
egy füldugós
morcos
kubikus
kezében a
ratatata
retetete
lég-
kala-
páccsal!
2010. július 9.
15. A nyelvész már-már köszöni az égnek...
...hogy ezt a parkot átjátszotta a földieknek
neki már be se kell járnia
a világot ha
a különböző nyelvi jelenségekre
kíváncsi mert
idejön megnyilvánulni az egész világ
neki csak fülelnie kell
és fürgén pontosan jegyezni
majd meggyőzni a tömeget arról
hogy szándékai tisztán
tudományosak
jegyzeteiből sosem lesz feljelentés
csak ártalmatlan szociolingvisztika
netán argókutatás
de lehet hogy megmarad a nyelvjárástan
tág klasszikus keretein belül
minden azon múlik
hogy hisznek-e neki
s nem verik idő előtt agyon
vagy mások be nem szervezik
2010. július 10.
16. Gyíkleső
Az anarchista/terrorista egy gyíkot nézett.
A Parkban ült.
A gyík meredten visszanézett.
És megkövült.
Lelki szkanderbég feszült közöttük.
Csupa erő
sugárzott ki szemeikből.
Csont és velő.
A terrorista lustán feladja.
Nincs semmi tét.
Gyík szemében gőgös láng villan.
Napban a jég.
A terrorista most kirúg a hámból.
Szemlél csupán.
Tán megmenekül a robbanástól
e délután.
Csupa jóság, csupa barátság:
"Szervusz, te gyík!"
Ettől a derék hüllő fürgén szedi
a lábait!
Mert számára is csak harc az élet.
Ki győz, ki nem.
Egy titkos terroristát hordoz
a zsigereiben.
Szavaktól már meg nem hatódik.
Sejti talán:
a terrorista gyanús csomagot visel
az oldalán.
Arcán a béke csak azt jelenti: mindjárt
égbe repül,
hát béke veled, kicsi gyík, ha tudsz,
menekülj!
2010. július 11.
17. Apánk csak úgy sürög-forog
számkivetve egyik napon
Kossuth apánk fogta magát
és a nagy park felé tartott
hogy találna követőkre
amint a kapun belépe
kedvére volt a nagy nyüzsgés
zúgott a park mint a méhkas
innen tán sereg is kerül
apánk csak úgy sürög-forog
ajka hívó szóra nyílik
mondaná hogy a magyar nép
világ segítségét esdi
de ott nincs ám "halljuk! vivát!"
elsodorják meglökdösik
ezeknek semmi se drága
nem fáj nékik a szabadság
szinte könyörg: jóemberek...
de az ember csak egyfajta
nagy bajában egyet lázong
jódolgában meg se nyikkan
apánk leroskad egy padra
emlék úszik át a lelkén:
hullámzik a pesti tömeg
szava szikrát gyújt szívükben
messze futtam édes népem
megőrizni azt a lángot:
magányomban egyre éget
s pernyét hint az éjszakára
2010. július 12.
18. Zsonglőr
egy derék jokulátor
volt annyira bátor
hogy a Parkba belépve
trükkjeit megtetézze
eltelve magával
ártatlan mosolyával
szédítgeti a népet
ígérve minden szépet
mutatva lehetetlent
megjátszva a kegyetlent
a fűrészelő rémet
markában semmivé lett
szájtátiak korában
mi érték volt korábban
egy röpke mozdulattal
mint egy lázadó angyal
szárnyal a magas égbe
fogjátok meg de élve
esővé lett egészen
hogy lopva visszatérjen
és káprázó szemekkel
pillogjon ránk a reggel
most már maga se érti
tudását mért fecsérli
s ami kitelne tőle
már nem látszik előre
hiszi még hogy vezényel
birokra kél a széllel
küzdelmét az ki látja
nem érti hogy mi bántja
csodát csodára tornyoz
úgy tapad a valóhoz
mintha pajtája égne
füstöt lehel a fénybe
s megtépett lomb a fához
visszatér önmagához
mellékdal:
írtam ezt könnyű lázban
ködös reggel egy házban
hol égtem hol meg fáztam
öklöm hiába ráztam
2010. július 14.
19. Torzonborz
ha nem tudnátok
a látszat csal mert
lelkem örök puccban
angolszövetben
márkás cuccban
csak hát a körülmények
és a pillanatnyi lehet-
etlenségek
ki a frászt érdekel hogy én miként
és mivel
rajtam kívül
de majd ha igazán akarom
és unom hogy annyit vakarom
nem rúgnak tüstént valagon
és eldobom szakadt tasakom
és zselé csillog a hajamon
ha engem éltet a megafon
akkor majd megmutatom
mit ér a lélekben őrzött
álom ereje és hogy
a világ teteje
nem az amit ti
annak hisztek s akár
a háromnullás lisztnek
mindennek megvan a szavatossági
ideje
van akinek ennyi és ennyi
nekem annyi
2010. július 15.
20. Olvasó (napló)
kezemben könyv bennem meg szívszorongás
körülölel a bágyadt nyári zsongás
túl minden szándékon és reményen
hogy eldadoghatom a véleményem
méghozzá szabadon és hamar:
mért taszít és vonz a Torokcsavar
melynek szerzője Gergely Tamás
és stílusa ugyancsak disszonáns;
faltam betűjét lélekszakadva
hol szügyig szennybe rántott hol a magasba
szállt velem és nem gondoltam másra
csak a jó öreg köznapi logikára
melynek fogai egytől egyik rendre
beletörnek a rejtett történelembe
és csorbaságán át rámzúdul a szenny a vér
a féligfőtt gondolat az erőszak a tér-
görbület a glóbusz minden jaja-baja
torzult lelkek se éjjele-se nappala
gyilkos bosszúja nemtelen halála
nemi gyötrődés prédájára várva
agyonszecskázott valóság örvénye szédít
keresem benne az újat s az elvesztett régit
és nem találom magam az értelem kihagy
bomlik az ideg zúg a halánték loccsan az agy
miért ilyen ócska mit sem érő ez az élet
miért hogy a világ mindegyre mocsárba téved
ki távirányítja lelkünkben a jóval elzagyvált rosszat
fulladozó torkunkon még egyet ki szorongat
mért sír a gyermek bennünk hisz olyan rég halott már
mért makog szélütötten bár fejében egy szótár
s fölötte áldás suhanó szárnyak óvó csapása
minden hiába mondod mint kinek ez az utolsó dobása
s halk nyüszítéssel a felsebzett torokból
virágot szagolva temet míg az örömre gondol
2010. július 16-17.
21. Ikrek
kismama jön a sétányon
ikreket tolva
oly szelíden teszi
hisz ez a dolga
iriszén napfény játszik
ajka fölött pihék
aranyos fénybe vonva
tündöklik a vidék
ő meg se lát se hall az ikrek
álma mély mint a kút
surrogó kavics jelzi
merre kanyarg az út
termetre csöppnyi lény
szinte-szinte gyerek
ha az ikrek felsírnak
maga is pityereg
sorsával összenőve
taszítja napjait
mint aki jóelőre
tudja hogy ő veszít
s kik most együtt szuszognak
egy takaró alatt
már építik magukban
a választófalat
az idill még valódi
de a park árnyai
loppal utánuk kúsznak
sarkáig tárva ki
az este előtt a kaput
sötétje mély verem
s tátongó szája elnyeli
mohón győzelmesen
2010. július 19.
22. Vasöntő
egy vézna kis vasöntő
vasat már rég nem önt ő
gyulladt szemén a szikrák
csak bántó irkafirkák
tüzet lát meg nem állva
ez visszatérő álma
miért ő s mért nem mások
a hitetlen tamások
míg tüzet lehelt rája
az öntőkemence szája
megnyugodott a hitben
hogy közelében az isten
mert ha ez pokol tüze lenne
már rég ő égne benne
hisz szembeszállt naponta
a természettel s kivonta
magát a törvény alól
minden öntéssel visszaszól
teremtőjének hogy micsoda
kükler mert hát nincs csoda
csak tűz s jég van s a közepén
ott állok megfeszítve én
hideg s forróság közé szorítva
fagyot legyűrve tüzet szítva
de mindez már csak emlék
rég megbánt eretnekség
látomás irkafirka
hunyó napban a szikra
2010. július 24.
23. Kéregető
még ma sem tudom ki vagyok
koldus? adószedő?
csak azt vágom zsebre ami
másoknak nélkülözhető
ha elmondanám mi vezérelt
e park alléira a szégyen
meg is ölne abb'ahelyben
bennem is van ám szemérem
akár a színész minden este
ki szerepére készül
egész benseje attól reszket
hogy szerepébe belésül
én is úgy nyújtom tenyerem
hunyt szemmel azt rebegve
csak az segítsen engemet
akinek van rá kedve
csöppre a csöpp tán összegyűlt annyi
hogy a csávából mára kihúz
de ha csak arra gondolok
engem is utolér a csúz
kihull fogam tönkremegy mindenem
s végleg befuccsolok
hát üldögélek még egy kicsit
normán felül is koldulok
mert amit kapsz az sose elég
csak amit adni kell
adósságom szívből megosztanám
a világon mindenkivel
a fukarságig óvd magad!
és szent nagylelkűség
köszöntse minden reggelem:
fogtok tejelni még!
2010. július 26.
24. Légifotós
gépem a park fölött kering
a látási viszonyok jók
a kamera beállítása is
megtörtént
a küldetés végrehajtható
alattam hullámzó tömeg
eleven lomha tó
engem az egész érdekel
ahogy a részletek
összeállnak
és színekké árnyalatokká lesznek
ecsetnyomok egy freskón
mi gondom a sok hadovára
mi ég felé száll
s felhőbe rendeződik
a város a környék a világ
fölött
s esőként ködként fejünkre
visszahull
nekem csakis a körvonalak
a dimenziók a tendenciák a fejlődésgörbék
a pontsűrűségek a halmazati állandók
a koordináták
a bemozdulási koefficiens
jelentenek némi gondot
de a korszerű technikának hála
mindent percek alatt
megoldok
mellékdal:
ti csak fújjátok a magatokét
ki egyszerűen ki meg cifrázva
olykor látom innen a mennyek kapuját:
örökké zárva.
2010. július 27.
Április elseje a Hyde Parkban
1. Derűre ború
kék az ég és zöld a fű
veszett a szél egyet fú
havat kavar kiderül
derűre ború
sétálni jó
járkálni kell
lassan de így érünk tova
úrlovasnak képzelve magunk
kinek lesántult a lova
ó Hyde Park
te régi szerelem
hadd töltsek benned egy egész napot
virágvasárnapján
április elsején
ajtódon kopogok
helyben vagyok
2. Kit látnak szemeim
szentségbe lépik így az ember
emelkedetten mintha nyomában
ott ólálkodna egy kósza szellem -
műfogsor a szájban
az ösvényeken hamar seprés nyoma
jobbról balra mutat
félénk tulipánsor szegélyez
valamennyi utat
virágvasárnap ez barka is bólint
felém amerre járok
s körülvesznek mint árva lelkek
a sorsukra hagyott virágok
kinek van kedve ily napra kelve
ide betörni mint elefánt
a porcelánboltba akit az ösztön
ideránt majd odaránt
sehol egy lélek bevallom félek
egy üres parkban tág a világ
minden megeshet s fejedre eshet
mit ügyesen rejtettek eddig a fák
távoli zugban hol árnyék és cúg van
szakállas férfi téved elém
buenos pajtások nem ismerek rátok
s szemében rögtön kialszik a fény
plakátok sztárja pólók királya
gerillák egykori atyja motyog
én még ismerlek jó che guevara
te nem tudhatod hogy én ki vagyok.
3. Kopott feketében
Te semmit sem tudhatsz rólam,
de amit terólad először nekünk mondtak,
az is csak szólam
volt
valamikor 1958-ban
amikor eszme-kész kamasz voltam
s el se tudtalak képzelni
holtan
tényleg? - csak ennyit mond
és köhögés rázza
erre figyel, meg a lázra
mely kígyótüzet gyújt tekintetében
elnézem őt kopott feketében
megőszülve
keze remeg
de a szememben továbbra is ő az a remek
fickó ki szembeszállt
nyugaton a rendi világgal
mire jó ez a park
itt nem csak a szó de az álom is
száll szabadon
dacolva a kaszással
megérintem ő hagyja
gesztusom vissza nem adja
számára nulla vagyok
élet
ki még nem járta meg a mélyeket
nem szenvedett át éjeket
s nappalokat
s nem tódított még igazán
nagyokat
s mégis de vén lett...
4. Várakozás
előszobában váróteremben reptéren
buszállomáson a megbeszélt utcasarkon
a nagy platán alatt
a dombon
a dombhajlat mögött
hol senki se lát
és mégis a miénk az egész
világ
átéltem százszor
ezerszer
a várakozást
volt mikor eljött
máskor hiába vártam
de sem előtte
sem utána
nem volt olyan jó
mint a várakozás maga
hogy mondjam el neki
aki ma is végigszenvedi
az érkezés és találkozás csalódásait
akit porig sújt a valóság
majd mindjárt fölemel a hit
hogy magyarázzam el
hogy érthető legyen
milyen egyoldalú
minden szerelem
mert mindenki a maga módján szeret
gyűlöl ármánykodik
de csak az mulat igazán aki
utoljára nevet
jó che guevara
hát feléd nyújtom kezemet
rekedt hangon szól: amigos,
sajnálom, de nem lehet,
jobb lesz hogyha mindörökre
eltemettek engemet!
5. Leprasziget
jobbkezét mutatja
jó che guevara
keze helyén pőre csonk
megérinteném
de ő nem hagyja
jobb dolgom is lehetne
valamikor még
legénykorában
lepratelepre tévedt
beállt melléjük
de inkább közéjük
sorsukon bár osztozni
ha már nem segíthet
az ő keze sincs meg
leprasziget lerágta
új világ hírével
a hegyeket járta
igazságért lázítva
hiszi is meg nem is
rajongott népe is
comandantét élteti
az a sok jó szándék
sok meddő ajándék
terméketlen vajúdás
száll millió szép szó
annyi a megváltó
mindre kerül egy júdás
akit így szeretnek
végül csak feladják
emberfia így üzen -
csonkján a forradás
íráson a pecsét:
hitszegő is hittel él
6. Csöndüzenet
ez a mi találkozásunk a hallgatásról szól
a vállalt némaságról
mikor a gondolatok is
duplajáratú láthatatlan
jól álcázott üregekbe bújnak
jó che guevara
halálodban
úgy tűnik megtanultad az élet
nagy leckéjét
a szónoklat a harsogás a szájmenés helyett
jó lesz odafigyelni a mások
zajára-jajára
okosakra vagy ostobákra
mit se számít
csak te légy aki odaadóan fülel
a világ lelke fölé hajol
ezernyi bajjal szembe menve
a halállal is dacol
cserfes eszelősök hírhedt ligetében
hosszan hallgattunk mi ketten:
fel-feltámadó szélsikolyt
pörögve tovaberregő motorzajba burkolva
a pusztulás apró jeleit
egymás ziháló enyhén hörghurutos
lélegzetén
mindent amivel ez az áprilisi csönd üzent nekünk
itt a Hyde Park távoli bozótos zugában
jó che guevara és én